Hároméves koromban a szüleim érzelmi összeférhetetlenség miatt elváltak, négyéves koromban pedig lett egy mostohaanyám. Homályosan emlékszem arra az időre, amikor a környékünkön élő néhány idős néni gyakran mondogatta nekem: „Szegény gyermek, később szenvedni fogsz, a mostohaanyák soha nem törődnek a gyermekeikkel! Ne haragítsd meg a mostohaanyádat, kicsikém, engedelmesnek és szorgalmasnak kell lenned, hogy ne verjenek meg, és enni kapj.” Akkoriban csak félig értettem, mire gondolnak, és kissé féltem, így soha nem mertem megharagítani a mostohaanyámat. De meglepetésemre a mostohaanyám nagyon jól bánt velem, mintha a saját fia lennék. Később született egy öcsém, de a mostohaanyám továbbra is ugyanúgy gondoskodott rólam és szeretett. Igazából még a vér szerinti anyámnál is szeretetteljesebb volt. A mostohaanyám gyakran mondogatta nekem és az öcsémnek: „Apátokkal keményen dolgozunk és gürcölünk, hogy pénzt keressünk, és mindezt azért tesszük, hogy mindkettőtöknek új házat építsünk, és felkészüljünk arra, amikor mindketten megházasodtok. Ha felnőttök és saját családot alapítotok, gondoskodnotok kell majd rólunk. Nem számít, mennyi nehézséget kell elviselnünk, minden fáradozásunk megéri!” Én minden alkalommal ünnepélyesen megígértem: „Anya, ha felnövök, biztosan gondoskodni fogok rólatok.” Mostohaanyám mindig megkönnyebbült mosollyal az arcán, bólogatva fogadta ezeket a szavakat. Mostohaanyám nagy nehézségek árán nevelt fel, segített megházasodnom, családot alapítanom és karriert építenem. Mindig emlékeztem a nagymamám szavaira: „Nem az az anya, aki szül, hanem aki felnevel”, és hogy „a jóságot jósággal kell viszonozni”. Úgy gondoltam, ez az emberi viselkedés alapelve, és ha valakinek nincs lelkiismerete és hálátlan, az nem méltó arra, hogy embernek nevezzék.

1994-ben az egész családunk hinni kezdett az Úr Jézusban. A feleségemmel gyakran eljártunk a gyülekezetről gondoskodni, néha csak egy-két nap múlva tértünk haza, még akkor is, amikor kétéves gyermekünk és a mezőgazdasági munkák az időnket és a figyelmünket igényelték. Anyám önként vállalta ezeket a feladatokat, hogy mi jól szolgálhassuk az Urat. 2002-ben az egész családunk elfogadta Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. A szüleim teljes mértékben támogattak a kötelességeimben. Mivel a környéken jól ismertté váltam az Úrba vetett hitemről, miután elfogadtam a munka ezen szakaszát, a környéken végzett evangelizációs munkám felkeltette a rendőrség figyelmét. Hogy elkerüljem a letartóztatást, elhagytam az otthonomat és éveken át máshol végeztem a kötelességeimet. Az ünnepek alatt, látva, ahogy mások a családjukkal vannak, nagyon aggódni kezdtem a saját családomért és hiányoztak a szüleim. Különösen a dolgos mezőgazdasági időszakban, eszembe jutott, hogy anyám mennyire szenved a hát- és lábproblémáitól meg a reumától, és hogy esős időben, amikor a fájdalmai különösen felerősödtek, általában igyekeztem megakadályozni, hogy nehéz mezőgazdasági munkát végezzenek otthon. De most a feleségemmel mindketten távol voltunk, és a kötelességeinket végeztük, a szüleim pedig nemcsak a gyermekünkről gondoskodtak, hanem a földeken is dolgoztak. Annyira keményen dolgoztak, hogy arra gondoltam, megkockáztatom a hazatérést, hogy segítsek a mezőgazdasági munkában, hogy ne kelljen többé dolgozniuk. De ha visszamennék, valószínűleg letartóztatna a rendőrség, és akkor nem sokat tudnék segíteni a szüleimnek. Emellett a kötelességeim is lefoglaltak, nem hagyhattam ott a gyülekezeti munkát, hogy hazatérjek. Ahogy az úton sétáltam, láttam a földeken búzát arató parasztokat, és szinte láttam magam előtt anyámat a földeken, amint felemeli a fejét, hogy letörölje a verejtéket a homlokáról. Könnyek kezdtek patakzani az arcomon, és akaratlanul is panaszkodni kezdtem: „Ha Istenben való hitem és az evangelizációs munkám miatt nem fenyegetne a letartóztatás veszélye, hazatérhettem volna, hogy segítsek a szüleimnek ebben a dolgos évszakban!” Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább adósnak éreztem magam a szüleimmel szemben. Aznap este felidéződött bennem a földeken fáradtan dolgozó szüleim képe, és nem tudtam megállni, hogy titokban ne sírjak. Így hát gyakran imádkoztam Istenhez, az Ő kezébe ajánlva a szüleimet.

2012 decemberében, miközben az evangéliumot hirdettem, letartóztatott a rendőrség. A kihallgatás során a rendőrök kegyetlen módszerekkel kínoztak, és miközben kábult állapotban voltam, a rendőrkapitány megnézetett velem egy videót a telefonján. Láttam a kilencvenéves nagymamámat beesett szemekkel és üres tekintettel, és úgy tűnt, mintha bármelyik pillanatban meghalhatna. Láttam az anyámat is, ősz hajjal és könnyáztatta arccal. Az ajkai remegtek, mintha vitatkozna valamiről, és nagyon zaklatottnak tűnt. Ahogy a felvételt néztem, könnyek patakzottak az arcomon. A nemzetbiztonsági csoport vezetője kihasználta a pillanatot, és így szólt: „A faludbeliekkel is beszéltünk, és mindenki jó véleménnyel van rólad. Te egy kötelességtudó fiú vagy. A nagymamád közel száz éves, a szüleid pedig mindketten elmúltak hetvenévesek. Mindannyian nagyon várják a hazatérésed, hogy a család megint együtt legyen! A nagymamád a halál küszöbén áll. Nem akarod még utoljára látni? Ahogy a mondás tartja: »Az életben a gyermeki kötelességtudat az első.« Nem azért neveltek fel a szüleid, hogy támaszkodhassanak rád, és élvezhessék életük alkonyát? El tudod viselni, hogy ilyen magányosan töltsék az öregkorukat? Mindketten idősek. Soha nem tudhatod, mikor látod őket utoljára. Ha a hited miatt nyolc-tíz évre ítélnek, talán soha többé nem láthatod őket, és ezt életed végéig bánni fogod. Ha elmondod, amit tudsz, azonnal hazaengedlek, hogy a családoddal lehess. Gondold át!” Ennek hallatán elárasztottak annak emlékei, ahogy a nagymamám és az anyám gondoskodott rólam és szeretett, és nem tudtam megállni, hogy ne fakadjak sírva. Anyám azt remélte, hogy gondoskodni fogok róluk, amikor megöregszenek, és most mindketten olyan idősek és olyan rossz egészségi állapotban vannak, és amikor a legnagyobb szükségük lett volna rám, én nem voltam ott, hogy fiukként eleget tegyek a kötelességeimnek. Ehelyett a letartóztatásom miatt félelemben kell élniük. Ha nyolc-tíz év börtönre ítélnek, talán soha többé nem láthatom őket. Minél többet gondolkodtam ezen, annál negatívabb lettem, és kezdtek felgyülemleni bennem a sérelmek, miközben azt gondoltam: „Ha nem jöttem volna ide az evangéliumot hirdetni és nem tartóztatnak le, nem tudtam volna-e róluk gondoskodni? Mit tegyek most? Készüljek fel a börtönre, vagy kössek kompromisszumot a Sátánnal és az ördögökkel, hogy viszonozzam a szüleim kedvességét? Ha elárulom a testvéreimet vagy Isten házának érdekeit, akkor szégyenletes júdássá válok, a lelkiismeretem soha nem találna békére, Isten pedig megátkozna, és a pokolra jutnék!” A szívemben zűrzavar uralkodott, úgy éreztem, a fejem mindjárt szétrobban, és az összeomlás határán álltam. Imádkozva így könyörögtem Istennek: „Istenem, kérlek, ments meg! Mit tegyek?” Abban a pillanatban eszembe jutott egy részlet Isten szavaiból: „Népemnek mindenkor résen kell lennie a Sátán ravasz cselszövéseivel szemben, őrizve Értem az Én házam kapuját; képeseknek kell lenniük arra, hogy támogassák és ellássák egymást, hogy elkerüljék azt, hogy a Sátán csapdájába essenek, amikor már túl késő lenne megbánni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 3. fejezet). Isten szavai megnyugtatták a háborgó szívemet. A Sátán azon mesterkedett, hogy a ragaszkodásomat felhasználva összetörjön, és rávegyen, hogy eláruljam Istent. Nem dőlhettem be a cselének. Szilárdan meg kellett állnom a bizonyságtételemben! Ezért azt mondtam: „Semmit sem tudok. Tegyék, amit akarnak velem!” A rendőrök minden erőfeszítésük ellenére sem jutottak hasznos információhoz, és a bíróság végül három és fél év börtönre ítélt.

2016 júliusában véget ért a földi pokolban letöltött büntetésem. Amikor hazaértem, anyám a karjaiba vette a fejemet, és keserves sírásban tört ki. Vigasztaltam őt, és letöröltem a könnyeit az arcáról. Azt gondoltam magamban: „A KKP letartóztatásai és az üldöztetések miatt már több mint egy évtizede nem voltam itthon. A szüleim folyamatosan aggódtak a biztonságomért, különösen a börtönéveim alatt, amikor még inkább aggódtak értem. Most mindketten elmúltak hetvenévesek, és tényleg nem akarom többé, hogy aggódjanak miattam. Most, hogy visszatértem, több időt akarok velük tölteni, és fiukként eleget akarok tenni a kötelességeimnek.” Néhány nappal később a nagybátyám meglátogatott, és panaszkodva azt mondta nekem: „Ennyi évig nem jöttél haza, anyádat többször is kórházba vitték, de te nem voltál sehol, és mindenki azt mondja, hogy hálátlan fiú vagy! A szüleid már mindketten nagyon idősek, vigyáztak a gyerekedre, és dolgoztak a földeken helyetted, és most mindketten betegek. Azt hiszed, ez könnyű volt nekik? Most, hogy visszatértél, otthon kellene töltened a napjaidat, és helyesen élned, és biztosítanod kellene, hogy mindenük meglegyen, hogy az emberek ne pletykáljanak tovább rólad!” Ahogy néztem a távolodó nagybátyámat, kellemetlen érzés fogott el. A szemükben tényleg hálátlan gyermek lettem. Arra gondoltam, hogy talán a helyi gyülekezetben végezhetném a kötelességeimet, így gondoskodhatnék a szüleimről is. De ahogy így gondolkodtam, észrevettem, hogy akaratlanul is sötét gondolatokba merülök, és ezért tudatosan imádkoztam Istenhez, hogy megismerjem az Ő szándékait. Rájöttem, hogy a jelenlegi helyzetemben nem tudnám otthon végezni a kötelességeimet, bármikor letartóztathatnának, és nem hagyhatom, hogy a gyermeki kötelességtudat megakadályozzon a kötelességeim teljesítésében. Az évek során Istentől annyi kegyelemben és öntözésben részesültem, és annyi igazsággal látott el, hogy most nem veszíthetem el a lelkiismeretemet, és a kötelességeimet kell végeznem, hogy viszonozzam Isten szeretetét. Így hát újra elmentem az evangéliumot hirdetni.

Mégis, a lelkem mélyén megmaradt az anyám iránti érzelmi kötődésem, és bizonyos helyzetekben zaklatottnak éreztem magam. A vendéglátó otthonomban az idős nővér gyakran szédült. Egyszer megbetegedett, és több mint tíz napig kórházban volt. Anyámra gondoltam: „Már majdnem nyolcvanéves, magas a vérnyomása és szívbeteg, és gyakran szédül. Mi van, ha megbetegszik, és kórházba kell vinni? Ahogy a mondás tartja: »Nem az az anya, aki szül, hanem aki gondoz« és »Az életben a gyermeki kötelességtudat az első.« Mint a fiuk, még csak ott sem tudok lenni a szüleim mellett, hogy szolgáljam őket, nem fogják a rokonaim és a szomszédaim azt mondani, hogy nincs kötelességtudatom, hálátlan vagyok, és nincs lelkiismeretem?” Ez idő alatt nem tudtam túltenni magam azon, hogy mennyire hiányzik és mennyire aggódom anyámért. Anyám reménykedő tekintete folyton a szemem előtt lebegett, a rokonaim és a szomszédaim gúnyolódása pedig a fülemben csengett. A szívem elnyomottnak érezte magát, és napjaimat csak kötelességeim felületes végzésével töltöttem, minden eredmény nélkül. Rájöttem, hogy az állapotom befolyásolja a kötelességeim teljesítését, ezért imádkoztam Istenhez, hogy segítséget kérjek. Később Isten ezen szavait olvastam: „Ha úgy hiszed, hogy a szüleid a hozzád legközelebb álló emberek a világon, hogy ők a főnökeid és a vezetőid, hogy ők azok az emberek, akik életet adtak neked és neveltek téged, akik elláttak élelemmel, ruhákkal, otthonnal és biztosították a közlekedésedet, akik felneveltek téged, és hogy ők a jótevőid, akkor vajon könnyű lesz számodra elengedni az elvárásaikat? (Nem.) Ha elhiszed ezeket a dolgokat, akkor nagyon valószínű, hogy testi szemszögből fogod megközelíteni a szüleid elvárásait, és nehéz lesz elengedned a helytelen és észszerűtlen elvárásaik bármelyikét is. Megkötnek és elnyomnak majd az elvárásaik. Még ha a szívedben elégedetlennek és vonakodónak is érzed magad, nem lesz erőd ahhoz, hogy kitörj ezekből az elvárásokból, és nem lesz más választásod, mint hagyni, hadd menjenek a maguk természetes útján. Miért kell majd hagynod, hogy menjenek a maguk természetes útján? Azért, mert ha elengednéd a szüleid elvárásait, és figyelmen kívül hagynád vagy elutasítanád bármelyik elvárásukat, akkor úgy éreznéd, hogy hűtlen gyerek vagy, hogy nem vagy hálás és cserben hagytad a szüleidet, és nem vagy jó ember. Ha testi nézőpontot veszel fel, akkor minden tőled telhetőt meg fogsz tenni, hogy a lelkiismeretedet felhasználva viszonozd a szüleid kedvességét, hogy biztos legyél abban, hogy a szüleid nem hiába viselték el a szenvedést miattad, és az elvárásaikat is meg akarod majd valósítani. Minden erőddel igyekszel majd teljesíteni mindazt, amire megkérnek, azért, hogy elkerüld, hogy csalódást okozz nekik, azért, hogy jól bánj velük, és úgy döntesz majd, hogy öreg korukban gondoskodni fogsz róluk, hogy biztosítsd, hogy az utolsó éveik boldogok legyenek, sőt még egy kicsit tovább is fogod gondolni, hogy intézd a temetésüket, eleget téve nekik, ugyanakkor eleget téve saját vágyadnak is, hogy odaadó gyerek légy. Míg e világban élnek, az embereket befolyásolják a különféle közvélemények és társadalmi légkörök, valamint a társadalomban népszerű különböző gondolatok és nézetek. Ha az emberek nem értik az igazságot, akkor csak a testi érzések szemszögéből képesek látni ezeket a dolgokat, és ugyanakkor csak ebből a szemszögből képesek kezelni ezeket a dolgokat” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavai pontosan azt leplezték le, amilyen állapotban voltam. A dolgokat a testi ragaszkodás szemszögéből néztem. Azt hittem, hogy mindenem a szüleimtől van, és hogy emberként hálásnak kell lennem, és viszonoznom kell a szüleimnek, hogy felneveltek, hogy törekednem kell a szüleim kéréseinek és elvárásainak a teljesítésére, és hogy egy lelkiismeretes embernek így kell cselekednie. A szüleim elváltak, amikor fiatal voltam, és sokan azt mondták, hogy szánalomra méltó gyerek vagyok, akivel a mostohaanyja rosszul fog bánni, de a mostohaanyám úgy bánt velem, mint a saját fiával. Fiatal szívemben még a vér szerinti anyámnál is közelebb állt hozzám. Úgy éreztem, hogy keményen dolgozott, spórolt és takarékoskodott, hogy felneveljen engem és az öcsémet, hogy támogatta a tanulmányaimat, és segített családot alapítanom és elindítani a karrierem, és hogy ő az az ember, akit a legjobban tisztelek és becsülök az életemben. Ezért titokban megfogadtam a szívemben, hogy jó leszek hozzá, és gondoskodni fogok róla idős korában. Anyámnak kevés elvárása volt velem szemben, csak azt remélte, hogy amikor ő és apám megöregszenek, gondoskodni fogok róluk, és biztosítom, hogy legyen kire támaszkodniuk. Ez volt anyám egyetlen elvárása velem szemben. Azt gondoltam magamban: „Lelkiismeretes emberként mindent meg kell tennem, hogy teljesítsem szüleim kívánságait, és tisztelettudónak kell lennem irántuk. Ha nem teszem, akkor tiszteletlen és hálátlan vagyok, akinek nincs lelkiismerete, és megérdemlem a társadalom elítélését.” Mivel máshol végeztem a kötelességeimet, az ünnepek és a dolgos mezőgazdasági időszakok alatt gyakran nagyon aggódtam, mert féltem, hogy a szüleim túl keményen dolgoznak és megbetegszenek, ezért haza akartam menni, hogy segítsek nekik. Látszólag a kötelességeimet végeztem, de a szívem nem talált békére, és csak felületesen végeztem a kötelességeimet. Miután letartóztattak, a rendőrség a szüleim iránti ragaszkodásomat használta fel, hogy rávegyen, áruljam el a testvéreimet, és ha Isten szavai nem világosítottak volna meg és nem vezettek volna, talán a ragaszkodásom miatt elárultam volna Istent. Amikor láttam, hogy a vendéglátó otthonomban az idős nővér megbetegedett és kórházba került, eszembe jutott anyám, és arra gondoltam, hogy milyen gyenge és beteg, és hogy nem mehetek haza gondoskodni róla. Bűntudatot és szorongást éreztem, negatív és gyenge lettem. Csendben nehezteltem Istenre a szívemben, azt gondolva, hogy nem tudok megfelelni a szüleim elvárásainak, és nem lehetek jó fiuk, és hogy mindez az Istenben való hitem és a kötelességeim miatt van. Láttam, hogy bár annyi éve hittem Istenben, mégsem tettem szert semmilyen igazságra, és hogy még mindig képtelen vagyok Isten szavai szerint tekinteni a dolgokra. Amikor a családomról volt szó, mindig a testi ragaszkodásom irányított, ami azt jelentette, hogy még mindig egy nem hívő nézeteit vallottam. Ezért imádkoztam, hogy Isten világosítson meg és vezessen, hogy megértsem az igazságot és megoldjam a problémáimat.

Később Isten ezen szavait olvastam: „A hagyományos kínai kultúra kondicionálása következtében a kínai emberek hagyományos elképzelései szerint gyermeki jámborsággal kell viszonyulni a szülőkhöz. Aki nem tartja be a gyermeki jámborságot, az hálátlan gyermek. Már gyermekkoruk óta beléjük nevelik ezeket az eszméket, és gyakorlatilag ezt tanítják minden családban, minden iskolában és a társadalom egészében is. Amikor az ember fejét teletömték ilyesmikkel, azt gondolja: »A gyermeki jámborság mindennél fontosabb. Ha nem tartanám be, nem lennék jó ember – hálátlan gyermek lennék, és a társadalom elítélne. Lelkiismeret nélküli ember lennék.« Vajon helyes-e ez a nézőpont? Az emberek már oly sok Isten által kifejezett igazságot láttak – vajon Isten követelte-e azt, hogy valaki gyermeki jámborságot tanúsítson a szüleivel szemben? Vajon ez egyike-e azon igazságoknak, amelyet az istenhívőknek meg kell érteniük? Nem. Isten csak néhány alapelvet közölt. Vajon mit kérnek Isten szavai, az emberek milyen alapelv szerint bánjanak másokkal? Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl. Ez az az alapelv, amelyet be kell tartani. Isten szereti azokat, akik törekednek az igazságra, és képesek követni az Ő akaratát; nekünk is ezeket az embereket kell szeretnünk. Azok, akik nem képesek követni Isten akaratát, akik gyűlölik Istent, és lázadnak Ellene – ezeket az embereket Isten utálja és nekünk is utálnunk kell őket. Ez az, amit Isten kér az embertől. [...] A Sátán ezt a fajta hagyományos kultúrát és erkölcsi felfogást használja arra, hogy megkötözze a gondolataidat, az elmédet és a szívedet, így képtelenné téve arra, hogy elfogadd Isten szavait; hatalmukba kerítettek ezek a sátáni dolgok, és képtelenné tettek Isten szavainak elfogadására. Ha gyakorolni akarod Isten szavait, ezek a dolgok felzaklatnak, arra késztetnek, hogy szembeszegülj az igazsággal és Isten követelményeivel, valamint tehetetlenné tesznek abban, hogy kiszabadulj a hagyományos kultúra igájából. Miután egy ideig küzdöttél, kompromisszumot kötsz. Inkább hiszel abban, hogy a hagyományos erkölcsi felfogás helyes, és összhangban van az igazsággal, így elutasítod Isten szavait, és lemondasz azokról. Nem fogadod el igazságként Isten szavait, és semmire nem tartod az üdvösséged, úgy érzed, hogy még mindig ebben a világban élsz, és csak ezekre a dolgokra támaszkodva maradhatsz életben. Képtelen vagy elviselni a társadalom vádaskodását, inkább úgy döntesz, hogy lemondasz az igazságról és Isten szavairól, átadva magad a hagyományos erkölcsi elképzeléseknek és a Sátán befolyásának, inkább megsérted Istent, és nem gyakorolod az igazságot. Mondd meg Nekem, hát nem szánalmas az ember? Vajon nincs-e szüksége Isten üdvösségére?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha ismeri saját helytelen nézeteit). Isten szavaiból megértettem, hogy mivel gyerekkorom óta a hagyományos kultúra hatása alatt álltam, és a neveltetésem is befolyásolt, az olyan hagyományos eszméket, mint „A kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”, „A gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl” és „Ne utazz messzire, amíg élnek a szüleid”, a viselkedésem alapelveinek tekintettem. A szüleimet a jótevőimnek és életem végéig tartó hitelezőimnek láttam, és azt hittem, hogy ha nem tudok gondoskodni róluk, és nem hagyom, hogy élvezzék az öregkorukat, akkor hálátlan, lelkiismeretlen fiú leszek, aki megérdemli a társadalom megvetését és elítélését. A hagyományos kulturális értékek hatására, az ünnepek és a dolgos mezőgazdasági időszakok alatt, vagy amikor idős testvéreket láttam megbetegedni és kórházba kerülni, újra és újra feltörtek bennem a szüleimről szóló emlékek, és mivel nem tudtam hazatérni, hogy gondoskodjam róluk, napokig rossz hangulatom volt, ami befolyásolta a kötelességeim teljesítését. Anyám irántam való elvásárai olyan érzelmi adóssággá váltak a szívemben, amelyet soha nem tudtam volna visszafizetni. Amikor letartóztattak és kihallgattak a rendőrök, olyan mondásokkal próbáltak félrevezetni, mint „Az életben a szülők iránti tisztelet az első”, és ha Isten szavai nem világosítottak volna meg és nem vezettek volna, talán engedtem volna a testi ragaszkodásomnak, és elárultam volna Istent. Elgondolkodtam azokon, akik a letartóztatásuk után a ragaszkodásuk miatt elárulták Istent, és rájöttem, hogy bár a családjuknak és a testi vágyaiknak eleget tettek, Isten üdvösségét mégis elvesztették. Láttam, hogy a ragaszkodással kapcsolatos problémák megoldása nélkül az ember bármikor elárulhatja Istent. Az Istenben való hitem és a kötelességeim teljesítése által megértettem néhány igazságot, megértettem az élet jelentőségét, és a romlott beállítottságom egy kicsit megváltozott. Az, hogy a helyes életúton járhattam, Isten kegyelmének volt köszönhető. Azonban ahelyett, hogy hálás lettem volna, nehezteltem Istenre, azt gondoltam, hogy Istenben való hitem nélkül, és ha nem üldözne a KKP, nem kellett volna hátat fordítanom az otthonomnak, és még mindig teljesíthetném a fiúi kötelességemet a szüleim felé. Az, hogy nem tudtam gondoskodni a szüleimről, egyértelműen a KKP letartóztatásainak és üldözésének volt köszönhető, én mégis Istent hibáztattam. Láttam, hogy a Sátán félrevezetése miatt összezavarodtam, és képtelen voltam megkülönböztetni a jót a rossztól, és hogy úgy lázadtam és helyezkedtem szembe Istennel, hogy még észre sem vettem. Ezt felismerve mély megbánást éreztem a szívemben, és imádkoztam Istenhez: „Istenem, tudom, hogy ebben az állapotban élni lázadás Ellened, és nem akarok a Sátán által belém plántált eszmék szerint élni. Kérlek, világosíts meg és vezess engem, hogy megértsem az igazságot, és tisztán lássak.”

Aztán Isten ezen szavait olvastam: „Nézzük meg annak a kérdését, hogy a szüleid hoztak a világra téged. Ki volt az, aki úgy döntött, hogy ők hozzanak a világra téged: te vagy a szüleid? Ha Isten szemszögéből tekintesz erre, nem az emberek dolga, hogy döntsenek. Nem a te választásod volt, hogy a szüleid világra hozzanak téged, és nem is az övék. Megnézve ennek a kérdésnek a gyökerét, ezt Isten rendelte el. Most egyelőre félreteszük ezt a témát, mivel ezt a kérdést könnyen megértik az emberek. A te szemszögedből nézve, passzívan születtél a szüleidhez, anélkül, hogy bármilyen választásod lett volna ebben a dologban. A szüleid szemszögéből nézve ez az ő arra való szubjektív hajlandóságuk volt, hogy gyermekeik legyenek és felneveljék őket. Más szóval, félretéve Isten elrendelését, amikor a gyerekvállalás és a gyereknevelés kérdéséről van szó, a szüleidnél volt minden hatalom. Ők választották, hogy világra hoznak téged. Te passzívan születtél meg hozzájuk. Semmilyen választásod nem volt ebben a kérdésben. Mivel tehát minden hatalom a szüleidnél volt, és mivel életet adtak neked, kötelezettségük és felelősségük, hogy felnőtté neveljenek téged. Akár arról van szó, hogy oktatásban részesítenek, vagy ellátnak élelemmel és ruházattal, ez az ő felelősségük és kötelezettségük, és ez az, amit tenniük kell. Minthogy abban az időszakban, amikor neveltek téged, állandóan passzív voltál, nem volt jogod választani – nekik kellett felnevelniük téged. Mivel fiatal voltál, nem voltál képes arra, hogy gondoskodj magadról, nem volt más választásod, mint hogy passzívan, a szüleid által nevelkedj fel. Bárhogyan is neveltek fel a szüleid, az nem rajtad múlt. Ha jó ételt és italt adtak neked, akkor jó ételekben és italokban volt részed. Ha a szüleid olyan életkörnyezetet biztosítottak számodra, ahol pelyván és vadnövényeken éltél túl, akkor pelyván és vadnövényeken éltél túl. Mindenesetre, amikor nevelkedtél, passzív voltál, és a szüleid eleget tettek a felelősségüknek. Ez ugyanolyan, mint ahogy a szüleid egy virágot gondoznak. Mivel egy virágot akarnak ápolni, műtrágyázniuk, öntözniük kell, és biztosítaniuk, hogy kapjon napfényt. Az embereket illetően tehát nem számít, hogy a szüleid pedánsan vigyáztak-e rád vagy nagy gondodat viselték-e, mindenesetre csak a felelősségüknek és kötelezettségüknek tettek eleget. Függetlenül attól az októl, amiért felneveltek téged, ez volt a felelősségük – mivel ők hoztak világra, felelősséget kell vállalniuk érted. [...] Mindenesetre a felneveléseddel a szüleid felelősséget és kötelezettséget teljesítenek. Felnőtté nevelni téged az ő kötelezettségük és felelősségük, és ez nem nevezhető kedvességnek. Mivel nem nevezhető kedvességnek, akkor lehet azt mondani, hogy ez olyasvalami, amit élvezned kellene? (De igen.) Ez egyfajta jog, amit élvezned kellene. A szüleidnek kell felnevelniük téged, mivel mielőtt eléred a felnőttkort, az a szerep, amelyet játszol, egy olyan gyerek szerepe, akit felnevelnek. Ezért a szüleid csupán egyfajta felelősségnek tesznek eleget veled szemben, te pedig csak elfogadod azt, de kegyelmet és kedvességet biztosan nem kapsz tőlük” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten szuverén rendelete, hogy a szülők felneveljék a gyermekeiket. Függetlenül attól, hogy a szülők mennyi nehézséget és erőfeszítést fektetnek gyermekeik gondozásába, ez egyszerűen az ő felelősségük és kötelességük, és nem tekinthető jóindulatnak. Az, hogy ilyen családban nőttem fel, szintén Isten elrendezése volt számomra, és nem számít, mennyi szenvedést éltek át a szüleim, vagy milyen árat fizettek a nevelésemért, ők egyszerűen csak a felelősségüket és kötelességüket teljesítették. Ezt Isten már előre elrendelte, és nem kellene jóindulatnak tekinteni, és nem is kellett volna törlesztenem. Isten egy mostohaanyát rendelt mellém, hogy gondoskodjon rólam és szeressen, és ez Isten kegyelme volt, ezért Istennek kellene hálásnak lennem, és nem a szüleimnek tulajdonítanom minden érdemet. De én nem értettem az igazságot, és azt hittem, hogy a szüleim nélkül semmim sem lenne, és hogy anyám szeretete változtatta meg a szerencsétlen életemet. Nem volt a vér szerinti anyám, de még a szülőanyámnál is közelebb állt hozzám, ezért őt tartottam a legfontosabb személynek az életemben, és mindig viszonozni akartam a szerető gondoskodását, de nem gondolkodtam azon, hogyan végezzem a kötelességeimet, hogy eleget tegyek Istennek. Nem hiányzott-e belőlem teljességgel az emberi mivolt? Olyan ez, mintha a szülők bébiszittert fogadnának, és egy időre rábíznák a gyermeküket, a bébiszitter pedig mindennel ellátja a gyermeket, amire szüksége van. De ha ez a gyermek a bébiszittert ismeri el anyjának, és csak a bébiszitter gondoskodását látja, és nem ismeri el mindazt, amit a szülei tettek érte, az nem törné össze a szülők szívét? Nem lenne ez igazán hálátlan, és a lényeg és a lényegtelen felcserélése? Az életem Istentől származik, és Isten védelme és gondoskodása révén maradtam életben a mai napig. Az, hogy a szüleim felneveltek, csupán a felelősségük és kötelességük teljesítése volt, és ebben nincs benne a jóindulat fogalma. Nem szabad a szüleimre a hitelezőimként tekintenem, hanem Istennek kell hálásnak lennem, és Neki kell megfizetnem, aki mindenek felett szuverén. Ha én gyermeki kötelességtudat miatt nem végzem Isten előtt a kötelességeimet, akkor valóban egy hálátlan, lelkiismeret nélküli nyomorult lennék! Aki arra törekszik, hogy teremtett lényként teljesítse a kötelességeit, hogy Istennek eleget tegyen, az méltó arra, hogy alkalmas teremtett lénynek és lelkiismeretes, észszerű embernek nevezzék. Ha hazatérnék, hogy gondoskodjak a szüleimről, még ha mások dicsérnének is mint tisztelettudó fiút, mi értelme lenne ennek, ha nem nyerném el Isten jóváhagyását?

Később újra Isten elé járultam, hogy imádkozzam és kérjem az Ő útmutatását, hogy miként kell bánnom a szüleimmel az igazságalapelvek szerint. Aztán Isten ezen szavait olvastam: „Ha az életkörülményed és a környezeted alapján a szüleid megbecsülése nem áll ellentétben azzal, hogy teljesítsd Isten megbízatását és a kötelességedet – vagyis, másképp fogalmazva, ha a szüleid megbecsülése nem befolyásolja a kötelességed hű végzését – akkor egyszerre mindkettőt gyakorolhatod. Nem kell formálisan elválnod a szüleidtől, és nem kell formálisan lemondanod róluk, illetve elutasítanod őket. Milyen helyzetben érvényes ez? (Amikor a szülők megbecsülése nem áll ellentétben az ember kötelességének végzésével.) Helyes. Vagyis, ha a szüleid nem próbálják akadályozni az Istenbe vetett hitedet, és ők maguk is hívők, és valóban támogatnak és bátorítanak abban, hogy hűen végezd a kötelességed és teljesítsd Isten megbízatását, akkor a szüleiddel való kapcsolatod nem a rokonok közötti testi kapcsolat a szó megszokott értelmében, hanem a gyülekezet testvérei közötti kapcsolat. Ebben az esetben amellett, hogy a gyülekezeti testvéreidként érintkezel velük, néhány gyermeki kötelességedet is teljesítened kell velük szemben. Némi plusz törődést is tanúsítanod kell irányukban. Amíg ez nincs hatással a kötelességed végzésére, vagyis ameddig nem korlátozzák a szívedet, felhívhatod a szüleidet, hogy megkérdezd, hogy vannak, illetve, hogy törődj velük egy kicsit, segíthetsz nekik megoldani pár nehézséget, és kezelheted néhány élettel kapcsolatos problémájukat, és segítheted őket az életbe való belépésüket illető nehézségek megoldásában – mindezt megteheted. Azaz, ha a szüleid nem akadályozzák az istenhitedet, fenn kell tartanod ezt a kapcsolatot velük és teljesítened kell a kötelességeidet irántuk. És miért kell törődnöd velük, gondoskodnod róluk és érdeklődnöd a hogylétük felől? Mert a gyermekük vagy. Mivel ilyen kapcsolatban vagy velük, másféle felelősséggel tartozol, és egy kicsit többet kell kérdezősködnöd róluk, és több segítséget kell nyújtanod nekik. Mindaddig, amíg az nem befolyásolja a kötelességed végzését, és amíg a szüleid nem akadályozzák és nem zavarják az istenhitedet és a kötelességed végzését, és nem is hátráltatnak, addig természetes és megfelelő, hogy teljesíted az irántuk való kötelességedet, és ezt oly mértékben kell tenned, hogy a lelkiismereted ne tegyen szemrehányást – ez a legalacsonyabb mérce, amelynek meg kell felelned. Ha a körülményeid hatása és akadályoztatása miatt nem tudod otthon biztosítani a szüleid számára a megbecsülést, akkor nem kell ragaszkodnod ehhez az előíráshoz. Isten vezénylésének irgalmára kell bíznod magad, és alá kell vetned magad az Ő rendezésének, s nem kell ragaszkodnod ahhoz, hogy becsüld a szüleidet. Isten elítéli ezt? Isten nem ítéli el ezt; nem kényszeríti az embereket arra, hogy ezt tegyék. Miről beszélgetünk most? Arról vállalunk közösséget, hogy az embereknek hogyan kell gyakorolniuk, amikor a szüleik megbecsülése ellentétbe kerül a kötelességük végzésével; a gyakorlás alapelveiről és az igazságról vállalunk közösséget. Megvan az a kötelezettséged, hogy becsüld a szüleidet, és ha a körülmények engedik, akkor teljesítheted ezt a kötelezettséget, ám nem szabad, hogy az érzéseid korlátozzanak. Például, ha az egyik szülőd megbetegszik és kórházba kell mennie, és nincs senki, aki a gondját viselné, téged pedig túlságosan leköt a kötelességed ahhoz, hogy hazamenj, mit kell tenned? Ilyen alkalmakkor nem szoríthatnak korlátok közé az érzéseid. Át kell adnod az ügyet az imádságnak, rá kell bíznod Istenre, és Isten vezénylésének irgalmára kell hagyatkoznod. Ilyen hozzáállással kell rendelkezned. Ha Isten el akarja venni a szülőd életét, és el akarja venni őt tőled, akkor is alá kell vetned magad. Egyesek azt mondják: »Annak ellenére, hogy alávetettem magam, nyomorultul érzem magam és napok óta sírok miatta – vajon ez nem egy testi érzés?« Ez nem testi érzés, ez emberi kedvesség, az, hogy valakiben van emberség, és Isten nem ítéli ezt el. [...] Ha az érzéseid csapdájába kerülsz és ez akadályozza a kötelességed végzését, akkor az teljességgel ellenkezik Isten szándékaival. Isten sohasem kívánta tőled, hogy ezt tedd, Isten csak azt követeli meg, hogy tegyél eleget a szüleid iránti felelősségednek – ez minden. Ezt jelenti a gyermeki jámborság. Amikor Isten a »szülők megbecsüléséről« beszél, az egy bizonyos összefüggésben történik. Mindössze néhány kötelezettséget kell teljesítened, ami minden körülmények között megvalósítható – ez minden. Ami azt illeti, hogy a szüleid súlyos betegek lesznek, illetve meghalnak-e vagy sem – ezek vajon a te döntéseden múlnak? Hogy milyen az életük, mikor halnak meg, milyen betegség öli meg őket vagy hogyan halnak meg – van ezeknek bármi köze hozzád? (Nincs.) Ezeknek semmi közük hozzád” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (4.)). Isten szavait olvasva megismertem a gyakorlás alapelveit és útját. Ha megfelelő körülmények között, otthon végezhetem a kötelességeimet, akkor gyermeki kötelességtudatot mutathatok, és gondoskodhatok a szüleimről, de ha a körülmények nem engedik meg, hogy gondoskodjak róluk, Isten nem fog elítélni ezért. Belegondolva, nem arról volt szó, hogy én nem akarnék gondoskodni a szüleimről, hanem arról, hogy a KKP letartóztatott, és szoros megfigyelés alatt tartott. Ha továbbra is hinnék Istenben és otthon végezném a kötelességeimet, újra letartóztatnának, és még kegyetlenebb üldöztetéssel kellene szembenéznem. A jövőben, ha megfelelőek lesznek a körülmények és lehetőségem nyílik hazatérni, teljesítem a szüleim iránti gyermeki kötelességemet, és beszélgetek velük Isten szavairól. De ezen feltételek hiányában továbbra is alávetem magam Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, és jól fogom végezni a kötelességeimet. Imádkoznom kell Istenhez szüleim egészségéért és a róluk való gondoskodásért idős korukban, és ezeket a dolgokat Istenre kell bíznom. Isten teremtette az emberiséget, és elrendezte a születés, az öregedés, a betegség és a halál törvényeit, és a történelem során senki sem szállhatott szembe ezzel a törvénnyel, és senki sem menekülhet Isten szuverenitása és elrendezései elől. Természetes törvényszerűség, hogy a szülők idővel megbetegszenek, és ez elkerülhetetlen. Emellett, még ha mellettük maradnék is, mit tehetnék valójában? Átvehetném a helyüket a szenvedésben? Ráadásul az öcsém is ott van, hogy gondoskodjon róluk. Mindenkinek megvan a saját útja és a megtapasztalandó élményei az életben, és ezeket mások nem helyettesíthetik és nem változtathatják meg. A szüleim sorsa Isten kezében van, és amit én tehetek, az az, hogy imádkozom értük, és alávetem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek. Ez az a belátás, amivel rendelkeznem kell.

Ezen tapasztalat által megértettem, hogy a hagyományos kultúra és az ősi örökség eszméi, amelyeket az emberek jónak és helyesnek tartanak, és amelyek a népszerű etikai és erkölcsi elképzelésekkel összhangban lévőnek tekinthetők, nem az igazság, és nem is Isten követelményei az emberiséggel szemben, és nem is az emberi viselkedés mércéi. Csak Isten szavai az igazság, amelyet az embernek követnie kell. Csak az az ember tekinthető igazán lelkiismeretesnek és józan ésszel bírónak, aki Isten szavai és az igazság szerint él. Isten szavai tették lehetővé számomra, hogy megértsem, hogyan viszonyuljak szüleim jóságához, és hogy többé ne kössenek és korlátozzanak a hagyományos eszmék. Hála Istennek!