2023 áprilisában véletlenül megláttam a vezető rólam szóló értékelését, amelyben az állt, hogy kényszeres megfelelő vagyok, és hiányzik belőlem az igazságérzet. Az is benne volt, hogy amikor látom, hogy több munkatársam romlott beállítottságokkal él, ami hatással van a munkájukra, nem nyújtok közösséget vagy útmutatást, nem óvom meg a gyülekezet érdekeit, és rossz az emberi mivoltom. A vezető értékelését látva kissé megbántódtam. „Mindig harmonikusan kijöttem a munkatársaimmal – gondoltam –, és nem tettem semmit, amivel bárkit kínoztam vagy elnyomtam volna. Néha igenis közösséget vállaltam, és rámutattam a problémákra, amiket megfigyeltem a munkatársaimnál. Bár az emberi mivoltom nem tökéletes, de azért bizonyára legalább átlagos. A munkatársak romlott beállítottságokkal éltek, és nem sikerült felismeri magukat, mert nem törekedtek az igazságra; ez miért az én felelősségem? Hogy mondhatja a vezető, hogy gyenge az emberi mivoltom?” Nehéz leírni, milyen mélyen meg voltam bántódva. Olyan volt, mintha egy üvegből különféle ízeket löttyintettem volna ki; nem tudtam megmondani, milyen érzés. Annak ellenére, hogy sok éve hittem Istenben, a vezető úgy értékelte a következetes viselkedésemet, hogy kényszeres megfelelő vagyok, aki nem óvja meg Isten házának az érdekeit, és rossz az emberi mivoltja. Ha ez így van, akkor megváltozhat még a beállítottságom? Azokban a napokban valahányszor a vezető szavaira gondoltam, olyan volt, mintha késsel szurkálnák a szívemet. Nem tudtam megállítani a könnyeimet, és elvesztettem a motivációmat, hogy bármit is csináljak. De rájöttem, hogy még mindig sok probléma van a munkámban. Ha most a negativitásba menekülnék, vajon nem még inkább az emberi mivoltom hiányát tárnám fel? Így rákényszerítettem magam, hogy végezzem a kötelességemet, és Istenhez imádkoztam, készen arra, hogy alávessem magam és elgondolkodjak magamon, hogy ebben a helyzetben először is megtanuljam a leckét.

Később eltűnődtem azon, hogy vajon miért mondták a többiek, hogy kényszeres megfelelő vagyok, aki nem óvja meg Isten házának az érdekeit. A gondolataim visszatértek azokra a pár évvel korábbi esetekre, amikor több munkatárssal érintkeztem. 2019-ben Hsziaocsennel voltam párban, a szövegírás volt a feladatunk. Abban az időben Hsziaocsen védekező állapotban élt, úgy érezte, hogy az arrogáns beállítottsága súlyos, hogy ha a romlott beállítottága akadályozza és megzavarja a munkát, akkor nem lesz jó sorsa vagy jó rendeltetési helye, és hogy biztonságosabb lenne olyan kötelességet végezni, amely egyetlen feladat ellátásával jár. Ennek eredményeképp nagyon passzív volt a kötelessége végzésében, és ritkán vett részt a megbeszéléseinkben. Tudtam, hogy Hsziaocsen a védekezés és félreértés állapotában van. Valójában volt némi munkaképessége, és ha normális volt az állapota, akkor képes volt némi munkát elvégezni. Rá akartam mutatni a problémáira. De azt gondoltam, hogy mivel csak most kezdte a gyakorlást, vajon ha rámutatnék a problémáira, azzal nem olyan színben tűnnék fel, hogy tapintatlan vagyok, és sokat követelek? Ha negatív gondolatai lennének rólam, hogy jönnénk ki a jövőben? Ezért egyszerűen csak megintettem: „Ne éljünk mindig a romlott beállítottságainkban! Aktívan és proaktívan kell foglalkoznunk a szakmai képességeinkkel, és törekednünk kell a fejlődésre.” Azt gondoltam: „Figyelmeztettelek, de ha nem lépsz be, nem tehetek semmit.” Így nem vállaltam közösséget a továbbiakban. Végül Hsziaocsen állapota nem javult, és leváltották, mert eredménytelen volt a kötelességében. Volt egy másik nővér, Lin Lin, aki látva, hogy az új társa, Jang Cse testvér képzettebb a szakmában, és megért pár alapelvet, alsóbbrendűnek érezte magát, és egyre kevésbé volt proaktív a kötelességében. Egy közösség során megnyílt az állapotáról, és még sírt is. Látván, hogy túl sokat törődik a hírnevével és státuszával, eredetileg boncolgatni akartam, hogy mi a természete és a következményei annak, ha ezekre a dolgokra törekszik, de azt gondoltam, hogy már így is nagyon el van keseredve, és ha közvetlenül rámutatok a problémáira, az zavarba hozhatja, és azt fogja gondolni, hogy nincs bennem együttérzés. Hogy fogunk kijönni így egymással a jövőben? Így könnyedén annyit mondtam: „Ne járjon annyit az eszed a hírnéven és a státuszon; próbálj meg mások érdemeiből tanulni az együttműködések során!” Lin Lin később sem nagyon értette meg a hírnévre és státuszra való törekvés természetét és következményeit. Az állapota néha jó volt, néha rossz. Nagyon passzív volt a kötelességében, és végül őt is leváltották.

Később elgondolkodtam az állapotomon Isten szavainak a fényében, és némi megértésre tettem szert. Elolvastam egy passzust Isten szavaiból. „A legtöbb ember akar törekedni az igazságra és akarja gyakorolni azt, ám legtöbbször csak az elhatározás és a vágy van meg bennük erre; az igazság nem vált az életükké. Ennek eredményeként, amikor gonosz erőkre akadnak vagy gonosztetteket elkövető gonosz emberekkel és rossz emberekkel találkoznak, illetve amikor az alapelveket sértő módon cselekvő – ezáltal a gyülekezet munkáját zavaró és Isten kiválasztottainak ártó – hamis vezetőkkel és antikrisztusokkal találkoznak, elveszítik a bátorságukat, hogy kiálljanak és felszólaljanak. Mit jelent az, amikor nincs bátorságod? Azt jelenti, hogy félénk vagy és nem tudod kifejezni, amit szeretnél? Vagy arról van szó, hogy nem érted alaposan a helyzetet, ezért nincs meg a magabiztosságod, hogy felszólalj? Egyik sem; ez elsősorban a romlott beállítottságok általi korlátozás eredménye. Az általad felfedett romlott beállítottságok egyike egy csalárd beállítottság; amikor valami történik veled, a saját érdekeidre gondolsz elsőként, elsőként a következményeket veszed fontolóra, hogy azok vajon előnyösek lesznek-e számodra. Ez egy csalárd beállítottság, nemde? Egy másik az önző és alantas beállítottság. Arra gondolsz: »Mi közöm nekem ahhoz, ha Isten házának érdekei sérülnek? Nem vagyok vezető, miért kellene, hogy érdekeljen? Semmi köze hozzám. Nem az én felelősségem.« Az efféle gondolatok és szavak nem olyasmik, amiket tudatosan gondolsz, hanem a tudatalattid termékei – ez a romlott beállítottság nyilvánul meg, amikor az emberek egy problémával találkoznak. Az ehhez hasonló romlott beállítottságok irányítják a gondolkodásmódodat, megkötözik a kezedet és a lábadat, és szabályozzák, hogy mit mondasz. A szíved mélyén ki akarsz állni és beszélni akarsz, de kétségeid vannak, és még ha fel is szólalsz, kerülgeted a forró kását és hagysz magadnak kibúvót, illetve köntörfalazol és nem mondod el az igazat. Azoknak, akik tisztán látnak, ez világos; valójában a szíved mélyén tudod, hogy nem mondtál el mindent, amit kellett volna, hogy amit mondtál, az nem ért el hatást, hogy pusztán ímmel-ámmal cselekedtél, és hogy a probléma nem oldódott meg. Nem teljesítetted a felelősségedet, mégis nyíltan mondod, hogy teljesítetted a felelősségedet, vagy hogy nem volt számodra világos, ami történt. Igaz ez? És ez az, amit valójában gondolsz? Akkor tehát nem teljességgel a sátáni beállítottságod irányít?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavain elgondolkodva úgy éreztem, hogy Isten valóban átvizsgálja az emberek szíve mélyét, és leleplezte a legbensőbb szándékaimat. Visszaemlékeztem arra, amikor néhány munkatárssal dolgoztam együtt, és nem mutattam rá igazán a problémáikra. Néha még a közösségek során is csak egyszerű intelmeket fogalmaztam meg, vagy elbagatellizáltam a problémáikat. Nem mertem rávilágítani, hogy a problémáik valójában annak köszönhetőek, hogy csalárd beállítottsággal élnek, mert attól tartottam, hogy ha ezt megteszem, lerombolom a kapcsolatunkat, és megnehezítem, hogy a jövőben jól kijöjjünk egymással. Például amikor Hsziaocsen és Lin Lin társa voltam, láttam, hogy Hsziaocsen mindig a saját kilátásain és sorsán aggódik, és nem tudja a kötelességének szentelni magát, míg Lin Lin a hírnevével és státuszával volt elfoglalva, és nem volt hajlandóság benne a kötelessége elvégzésére. Észrevettem ezeket a problémákat, de tekintve, hogy minden napot együtt töltöttük reggeltől estig, és állandóan láttuk egymást, azon tűnődtem, hogy miután rámutatok a problémáikra, vajon tapintatlannak, túl szigorúnak neveznének-e, azt gondolván, hogy nem értem meg a nehézségeiket. Ha előítéletet alakítanának ki velem szemben, nehéz lenne a jövőben kijönni egymással. Ezért nem hangsúlyoztam ki a problémáik természetét és következményeit. Valójában normális, ha mások rámutatnak a problémáinkra. Azok, akik valóban elfogadják az igazságot, el fognak gondolkodni önmagukon ezeknek a kiigazításoknak a fényében, fel fogják ismerni a problémáikat, és képesek lesznek lelkifurdalást érezni és megváltozni – ez valódi segítséget jelent a számukra. De én csalárd beállítottsággal éltem, és amikor észrevettem, hogy mások problémái hatással vannak a gyülekezet munkájára, akkor mindössze röviden rámutattam. Amikor végül leváltották őket, még azt is gondoltam tiszta lelkiismerettel, hogy ezt az okozta, hogy nem törekedtek az igazságra, és nem tettek érte erőfeszítést, és egyáltalán nem gondolkodtam el a saját problémáimon. Tényleg túl önző és csalárd voltam!

Ezután tovább gondolkodtam magamon. Miért beszéltem mindig túl finoman a problémákról, amiket a munkatársaimnál láttam, és miért nem tudtam közvetlenül leleplezni azokat? Elolvastam még egy passzust Isten szavaiból: „A világi ügyekre vonatkozó filozófiák egyik tétele így szól: »A hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit.« Ez azt jelenti, hogy egy baráti kapcsolat fenntartása érdekében az embernek hallgatnia kell a barátja problémáiról, még akkor is, ha világosan látja őket – hogy be kell tartania azokat az elveket, miszerint nem üt arcul másokat, és nem kritizálja a hiányosságaikat. Meg kell téveszteniük egymást, rejtőzködniük kell egymás elől, cselt kell szőniük egymás ellen, és bár kristálytisztán tudják, miféle ember a másik, nem mondják ki nyíltan, hanem ravasz módszereket használnak, hogy megőrizzék barátságos viszonyukat. Miért akarna valaki ilyen kapcsolatokat megőrizni? Ez arról szól, hogy az ember nem akar ellenségeket szerezni ebben a társadalomban, a csoportján belül, ez ugyanis azt jelentené, hogy gyakran sodorja magát veszélyes helyzetekbe. Annak tudatában, hogy miután valakinek a hiányosságait szóvá tetted, vagy megbántottad az illetőt, az az ellenséged lesz és ártani fog neked, és nem akarván ilyen helyzetbe hozni magadat, a világi ügyekre vonatkozó filozófiáknak azt a tételét alkalmazod, amely így szól: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld.« Ennek fényében, ha két ember ilyen kapcsolatban van egymással, azok igazi barátoknak tekinthetők? (Nem.) Nem igazi barátok, még kevésbé egymás bizalmasai. Akkor hát pontosan miféle kapcsolat is ez? Nem egy alapvető társas kapcsolat? (De.) Az ilyen társas kapcsolatokban az emberek nem mutathatják ki az érzelmeiket, nem folytathatnak mélyreható eszmecseréket, és nem beszélhetnek bármiről, amiről csak szeretnének. Nem mondhatják ki hangosan, ami a szívükben rejlik, vagy hogy milyen problémákat látnak a másik emberben, vagy azokat a szavakat, amelyek a másiknak hasznára lennének. Ehelyett kiválogatják a kedves mondanivalókat, hogy megtartsák a másik ember jóindulatát. Nem merik kimondani az igazságot vagy betartani az alapelveket, nehogy ellenséges érzületet keltsen másokban irántuk. Amikor valakit senki nem fenyeget, az az ember nem él viszonylagos békében és nyugalomban? Nem ez az emberek célja, amikor ezt a mondást népszerűsítik: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«? (De.) Világos, hogy ez a létezésnek egy ravasz, megtévesztő módja, egy kis védekezéssel, amelynek a célja az önfenntartás. Akik így élnek, azoknak nincsenek bizalmasaik, nincsenek közeli barátaik, akiknek a társaságában bármit mondhatnak, amit csak szeretnének. Védekeznek egymással szemben, kölcsönösen kihasználva és kijátszva egymást, és a kapcsolatból mindegyikük elveszi, amire szüksége van. Nem így van? Alapvetően annak a mondásnak, hogy »ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, az a célja, hogy az ember ne sértsen meg másokat és ne szerezzen ellenségeket, hanem védje magát azzal, hogy nem bánt meg senkit. Ez egy technika és módszer, amit azért alkalmaz valaki, hogy ő maga ne sérüljön” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (8.)). Isten szavai megvilágosították előttem, hogy a másokkal való partnerségi viszonyomat és interakcióimat a Sátán világi ügyekre vonatkozó filozófiája határozta meg, mint „a hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit”, és „ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld”. Azt hittem, hogy amikor másokkal érintkezem, meg kell tanulnom megvédeni magam. Azt is hittem, hogy mások problémáinak a leleplezése sértő a számukra, és könnyen előítéletet alakíthat ki bennük ellenem, ami ellenségekké tesz minket, engem pedig kellemetlen helyzetbe hoz. Következésképpen nem mertem mások problémáit leleplezni. Visszagondolva rájöttem, hogy már a gyerekkorom óta az ilyen világi ügyekre vonatkozó filozófiák szerint éltem, soha nem mutattam rá közvetlenül a problémákra, amiket másoknál észrevettem, attól való félelmemben, hogy megbántom őket. Felületesen úgy tűnhetett, hogy jóban vagyok az emberekkel, fenntartom az emberek közötti kapcsolatokat. Ez a fajta interakció a többiekkel látszólag senkit sem sértett meg, de megakadályozta a másokkal való valódi kommunikációt, és egyfajta állandó gátat képzett közöttünk. Ennek eredményeképp nem voltak igazi bizalmasaim. A gyülekezetben továbbra is ezek szerint a filozófiák szerint éltem. Amikor Hsziaocsennel és Lin Linnel működtem együtt, láttam, hogy romlott beállítottsággal élnek, és hiányzik a teher a kötelességeikben. Aggódtam, hogy ha rámutatok a problémáikra, azzal megsértem az érzéseiket, és érzéketlennek tűnhetek, ezért nem szóltam semmit a meglátásaimról, hagytam, hogy a romlott beállítottságaikkal éljenek, és elodázzák a kötelességeiket, ami végül a leváltásukhoz vezetett. Az olyan világi ügyekre vonatkozó filozófiákat, mint „a hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit”, és „ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld”, pozitív dolgoknak tekintettem, azt gondolva, hogy ezáltal megvédhetem magam attól, hogy ellenségeket szerezzek magamnak, és hogy ez egy okos lépés. Csak most ébredtem rá, hogy mivel az ilyen világi ügyekre vonatkozó filozófiák szerint éltem, bár úgy tűnhetett, hogy nem sértek meg senkit, és jó viszonyban vagyok a munkatársaimmal, rendkívül önző és csalárd lettem, a másokkal való együttműködésem és interakcióim különösen hideggé váltak, és nem biztosított semmi előnyt az életbe való belépésükhöz, amellett, hogy még kárt is okozott a gyülekezet munkájában. Ha a világi filozófiák szerint él az ember, azzal nemcsak másoknak és magának árt, hanem a gyülekezet munkájának is. Ez valóban nem a helyes út.

Később tovább gondolkodtam, és rájöttem, hogy van egy másik téves nézőpontom, amikor próbálok az embereknek megfelelni. Azt gondoltam, hogy egyes munkatársak leváltása annak köszönhető, hogy nem törekedtek az igazságra, és ennek semmi köze sincs hozzám, ezért nem éreztem önvádat, amikor leváltották őket. Később olvastam egy passzust Isten szavaiból: „Mi az együttműködés? Képesnek kell lennetek megbeszélni egymással a dolgokat, kifejteni a nézeteiteket és a véleményeiteket; ki kell egészítenetek és felügyelnetek kell egymást. Keresnetek és kérdezősködnötök kell egymástól és figyelmeztetnetek kell egymást. Ezt jelenti a harmóniában való együttműködés. Tegyük fel például, hogy valamit a saját akaratod szerint kezeltél, és valaki azt mondja: »Rosszul csináltad, teljesen az alapelvelvekkel ellentétesen. Miért kezelted úgy, ahogyan akartad, anélkül, hogy az igazságot kerested volna?« Erre azt mondod: »Így van – örülök, hogy figyelmeztettél! Ha nem tetted volna, az katasztrófát jelentett volna!« Ezt jelenti egymás figyelmeztetése. Mi akkor az egymás felügyelete? Mindenki romlott beállítottságú, és lehet, hogy felületesen végzi a kötelességét, csak a saját státuszát és büszkeségét védve, nem pedig Isten házának érdekeit. Ilyen állapotok minden emberben vannak. Ha megtudod, hogy valakinek problémája van, kezdeményezned kell, hogy beszélgess vele, emlékezteve, hogy az alapelvek szerint végezze a kötelességét, miközben ezt saját magadra nézve is figyelmeztetéseként kezeled. Ez a kölcsönös felügyelet. Milyen funkciót szolgál a kölcsönös felügyelet? A célja, hogy megvédje Isten házának érdekeit, valamint hogy megakadályozza az embereket abban, hogy rossz útra térjenek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Isten szavai által megértettem, hogy a gyülekezet azért szervezi úgy, hogy többen együtt dolgozzanak, hogy kiegészítsék egymás érdemeit és hiányosságait, és hogy figyelmeztessék és felügyeljék egymást. Különösen ha azt látjuk, hogy valaki rossz állapotban él, ami hatással van a munkájára, akkor kell figyelmeztetnünk és segítenünk őt, vagy akár meg is metszenünk, hogy megakadályozzuk a rossz útra térését, ami veszteségeket okozhatna a gyülekezet munkájában. Ha így teszünk, azzal a gyülekezet érdekeit is megóvjuk, és ez a feladatunk. Amikor különféle nővérekkel dolgoztam párban, és azt láttam, hogy romlott beállítottsággal élnek, ami hatással van a munkájukra, akkor fel kellett volna lépnem, és fel kellett volna ajánlanom a közösséget és a segítséget, és szükség esetén le kellett volna őket lepleznem, és meg kellett volna őket metszenem. Ha ők olyan emberek, akik elfogadják az igazságot, akkor a közösség és leleplezés által felismerték volna a saját problémáikat, időben megváltoztak volna, és megtorpantak volna, mielőtt veszteséget szenvednek az életükben. Miután megváltoztatták az állapotukat, a kötelességeiket is jobban végezték volna. Ha nem fogadták volna el az igazságot, a lelkiismeretem tiszta lett volna, mert elvégeztem a feladatomat azáltal, hogy közösségre hívtam őket, és segítettem nekik. Később megtudtam, hogy miután Hsziaocsent és Lin Lint leváltották, elgondolkodtak, és felismerték a problémáikat, és később folytatták a kötelességeik végzését. Ez azt mutatta, hogy ők nem olyan emberek, akik nem fogadják el az igazságot, hanem csak egy ideig romlott állapotban éltek, és a rossz úton jártak. De én csak álltam és néztem, ahogy a romlott beállítottságaik gúzsba kötik őket, ami hatással volt a gyülekezeti munkára, de nem nyújtottam nekik közösséget és segítséget sem. Valóban felelőtlen voltam!

Régebben azt hittem, hogy jól kijövök másokkal, és nem teszek semmi nyilvánvalóan elnyomó vagy kínzó dolgot, ezért azt hittem, hogy az emberi mivoltom viszonylag jó. De miután összevetettem magam Isten szavaival, kezdtem megérteni magamat. Tovább olvastam Isten szavait: „Kell, hogy legyen egy mérce a jó emberi mivolt meglétéhez. Ez nem abból áll, hogy a mérséklet útját járjuk, nem ragaszkodunk az alapelvekhez, igyekszünk, hogy senkit ne bántsunk meg, mindenhol mások kegyeit keressük, simulékonyak és nyájasak vagyunk mindenkivel, akivel találkozunk, és igyekszünk, hogy mindenki jót mondjon rólunk. Nem ez a mérce. Akkor mi a mérce? Az, hogy képesek legyünk alávetni magunkat Istennek és az igazságnak. Az, hogy alapelvekkel és felelősségtudattal közelítsünk a kötelességünkhöz, továbbá mindenféle emberhez, eseményhez és dologhoz. Ez mindenki számára világos; a szívében mindenki tisztában van ezzel. Ráadásul Isten átvizsgálja az emberek szívét, és ismeri a helyzetüket, mindannyiukat; nem számít, hogy kik ők, Istent senki sem tudja becsapni. Vannak emberek, akik mindig azzal dicsekednek, hogy jó emberi mivolttal rendelkeznek, hogy soha nem beszélnek rosszat másokról, soha nem sértik mások érdekeit, és azt állítják, hogy soha nem áhítoztak mások tulajdonára. Amikor érdekharc van, még a veszteséget is inkább elszenvedik, minthogy kihasználjanak másokat, és mindenki más azt hiszi, hogy ők jó emberek. Amikor azonban Isten házában a kötelességüket végzik, agyafúrtak és minden hájjal megkentek, és mindig a maguk érdekében mesterkednek. Soha nem gondolnak Isten házának érdekeire, soha nem kezelik sürgősként azt, amit Isten sürgősként kezel, illetve gondolkodnak úgy, ahogyan Isten gondolkodik, és soha nem tudják félretenni a saját érdekeiket azért, hogy végrehajtsák a kötelességüket. Soha nem mondanak le a saját érdekeikről. Még ha látják is, hogy a gonosz emberek gonoszságot követnek el, nem leplezik le őket; egyáltalán nincsenek alapelveik. Miféle emberi mivolt ez? Ez nem jó emberi mivolt” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Átadva a szívét Istennek, az ember elnyerheti az igazságot). Isten szavaiból ráébredtem, hogy az olyan embernek, aki igazán jó emberi mivolttal rendelkezik, őszinte a szíve Isten felé, szeretettel fordul a testvéreihez, az alapelvek szerint működik együtt másokkal, és állást foglal. Amikor azt látja, hogy valaki megzavarja a gyülekezet munkáját, és hatással van erre, akkor kiáll, és leleplezi az illetőt, hogy megóvja Isten házának az érdekeit. Ugyanakkor azért, hogy fenntartsam a kapcsolataimat az emberekkel, bár láttam, hogy mások romlott beállítottsággal élnek, és a rossz úton járnak, mégsem vállaltam közösséget velük, hogy segítsek, ami veszteségeket okozott a munkában. Csak most láttam tisztán, hogy az emberi mivoltom valóban nem jó, és csak most fogadtam el őszintén, szívből a vezető rólam szóló értékelését.

Később olvastam egy passzust Isten szavaiból, ami megadta a gyakorlás útját, hogy megoldjam azt a problémát, hogy meg akarok felelni az embereknek. Isten azt mondja: „Ha az olyan indítékaival és perspektívájával rendelkezel, aki embereknek akar tetszeni, akkor minden dologban képtelen leszel az igazságot gyakorolni és betartani az alapelveket, és akkor mindig kudarcot vallasz majd és elbuksz. Ha nem ébredsz fel és soha nem keresed az igazságot, akkor álhívő vagy, és soha nem nyered el az igazságot és az életet. Mit kell tehát tenned? Amikor ilyen dolgokkal kerülsz szembe, imádkoznod kell Istenhez és Hozzá kell kiáltanod, üdvösségért könyörögve és arra kérve Őt, hogy adjon több hitet és erőt, s hogy tegyen képessé arra, hogy betartsd az alapelveket, megtedd, amit meg kell tenned, az alapelvek szerint tudd kezelni a dolgokat, szilárdan megállj abban a helyzetben, amelyben meg kell állnod, megóvd Isten házának érdekeit, és megakadályozd, hogy bármi kár érje Isten házának munkáját. Ha fel tudsz lázadni a saját érdekeid, a büszkeséged, és a kényszeres megfelelő álláspontod ellen, és ha őszinte és teljes szívvel megteszed, amit meg kell tenned, akkor már legyőzted a Sátánt, és elnyerted az igazságnak ezt az aspektusát” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten azt mondja, hogy amikor a kényszeres megfelelés romlott beállítottságát mutatjuk, többet kell imádkoznunk Istenhez, arra kérve Őt, hogy adjon erőt, hogy fellázadjunk magunk ellen. Ahelyett, hogy fenntartanánk a kapcsolatokat másokkal, az igazságot kell gyakorolnunk, az alapelvekhez kell tartanunk magunkat, és olyan embernek kell lenni, aki védelmezi a gyülekezet munkáját. Így fokozatosan be tudunk lépni ennek az aspektusnak az igazságvalóságába.

Később a munka felügyeletével bíztak meg egy másik gyülekezetnél. Pár nappal később azt láttam, hogy a testvérek, akikkel együtt dolgozom, mindennap különböző feladatokkal vannak elfoglalva, és hogy a gyülekezeti életük nem normális. Azt gondoltam magamban: „A vezető és a dolgozó elsődleges felelőssége a jó gyülekezeti élet biztosítása, a testvérek vezetése, hogy egyék, igyák és megértsék Isten szavait, hogy beléphessenek az igazságvalóságba. De ha mindenki el van foglalva mindennap a munkával, és nem összpontosít a saját életbe való belépésére, akkor hogy vezethetné el a testvéreket oda, hogy jó gyülekezeti életet éljenek?” Nagyon szerettem volna mindenki figyelmét felhívni erre a problémára, de tétováztam: „Csak nemrég kerültem ide, és ha most rámutatok erre a problémára, az úgy tűnhet, mintha azt próbálnám megmutatni, hogy milyen szorgalmasan törekszem az igazságra. Ráadásul mindennap rengeteg munkával kell megbirkózni, ami valódi problémát jelent. Ha most előhozakodom ezzel, vajon nem azt gondolnák, hogy tapintatlan vagyok, és csak a hibákat keresem, ezáltal pedig rossz benyomást keltenék magamról? Ez nagyon kellemetlenné tenné a jövőbeni együttműködésünket és érintkezésünket!” Amikor így gondolkodtam, nem tudtam megszólalni, de az, hogy nem szólaltam fel, szintén önvádat keltett bennem. Úgy éreztem, hogy bár mindennap elfoglaltak vagyunk, megfelelő tervezéssel azért találnánk időt az összejövetelekre. Továbbá ha vezetőként és dolgozóként nem figyelünk arra, hogy gyülekezeti életet éljünk, és nem törekszünk az igazságra, akkor könnyű eltévelyedni. Nem tarthattam fenn a kapcsolatokat a többiekkel úgy, mint addig. Ezzel kárt okoznék másoknak, saját magamnak és a gyülekezeti munkának is. Azután Isten szavaira gondoltam: „Ha fel tudsz lázadni a saját érdekeid, a büszkeséged, és a kényszeres megfelelő álláspontod ellen, és ha őszinte és teljes szívvel megteszed, amit meg kell tenned, akkor már legyőzted a Sátánt, és elnyerted az igazságnak ezt az aspektusát” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Ezt átgondolva rámutattam az általam észlelt problémákra mindenki előtt, és közösséget vállaltam arról, hogy mi lesz a következménye, ha nem összpontosítunk arra, hogy gyülekezeti életet éljünk. Több munkatárs is megemlítette, hogy nem figyeltek arra az utóbbi időben, hogy gyülekezeti életet éljenek. Bár mindennap elfoglaltak voltak, belül üresnek érezték magukat, nem láttak át a saját állapotukon vagy a munkájuk során felmerülő problémákon. Hajlandóak voltak ezen változtatni. Ezután észszerűen megterveztük az időbeosztásunkat, rendszeresen összejöttünk közösséget vállalni, elgondolkodtunk a saját állapotunkon Isten szavainak a fényében, és azonnal megbeszéltük és összegeztük, ha bármi probléma vagy eltérés felmerült a munkánkban. Mindenki profitált valamennyit abból, hogy így gyakoroltunk. Nemcsak a saját romlott beállítottságunkat és a dolgokról vallott téves nézeteinket ismertük fel, hanem a munkánkban felmerülő problémákat és eltéréseket is tisztábban láttuk.

Miután átéltem ezt a tapasztalatot, helyesen tudtam értelmezni a jó emberi mivolt jelentését. A jó emberi mivolt nem pusztán azt jelenti, hogy látszólag nem harcolunk, nem vitatkozunk, nem nyomunk el és nem kínozunk másokat. Az igazán jó emberi mivolthoz hozzátartozik az, hogy képesek vagyunk rámutatni a problémákra, amiket észreveszünk másoknál, és tudunk beszélni ezekről, hogy segítünk az embereknek a kötelességük elvégzésében és az életbe való belépésben, hogy állást foglalunk olyan dolgok ellen, amelyekről látjuk, hogy nem felelnek meg az igazságnak, hogy betartjuk az alapelveket, hogy felhívjuk rájuk a figyelmet, és védelmezzük a gyülekezeti munkát. Időközben tisztábban látom a kényszeres megfelelés természetét és következményeit is, és képes vagyok tudatosan lázadni magam ellen és Isten szavai szerint viselkedni. Ezt a csekély átalakulást és megértést Isten üdvösségének köszönhetem. Hála Istennek!