Egyszer régebben a vezetők úgy intézték, hogy gyakoroljam Isten szavainak felolvasását. Nagyon örültem ennek a hírnek, mivel úgy éreztem, hogy ezt a lehetőséget elég nehéz megkapni. Amikor azonban visszagondoltam arra, amikor néhány évvel korábban a szavalást gyakoroltam, a kifejező hangszín, valamint a sebesség, a beszédmód és a hangsúlyozás tekintetében különböző mértékű problémáim voltak. Akkoriban úgy éreztem, hogy ezeket a problémákat nehéz megoldani, és nehézségekkel küzdöttem, folyton alkalmatlannak minősítettem magam, és azt gondoltam, hogy a szavalás nem való nekem. Ráadásul mindennap, amikor gyakoroltam, lelepleződtek a hiányosságaim, és a testvérek rámutattak a problémáimra. Ezért úgy éreztem, hogy e kötelesség végzése túlságosan alkalmatlannak tüntet fel, és még negatívabbá és passzívabbá váltam a szívemben. Nem szándékoztam erőfeszítéseket tenni e problémák megoldására, hanem csak felületesen gyakoroltam. Ez azt eredményezte, hogy több mint fél év gyakorlás után sem értem el jelentős javulást, és végül egy másik kötelességbe osztottak be. Amikor arra gondoltam, hogy megint ezekkel a problémákkal szembesülök, levert lettem. Nemcsak a hús-vér testemnek kellett szenvednie, de az is bizonytalan volt, hogy végül tudok-e fejlődni. Erre gondolva nyugtalanná váltam. Egy nővér közösséget vállalt velem: „Éppen azért kell intenzívebben képeznünk magunkat, mert vannak elégtelenségeink és hiányosságaink. Ez a munka sürgősen igényli az emberek együttműködését. A te mandarinod elég jó, és kellemes a hangszíned is. Meg kell becsülnöd az ilyen körülményeket és lehetőségeket!” Miután meghallgattam a nővér közösségét, kissé meghatódtam, és így gondolkodtam: „Igen, jó hangom van – ez Isten kegyelme. Most itt az ideje, hogy én is megtegyem a magamét. Nem élhetek a nehézségek között; felfelé kell törekednem, és igyekeznem kell, hogy minél hamarabb fejlődjek, hogy jól végezhessem ezt a kötelességet!”

Ettől kezdve aktívan belevetettem magam a gyakorlásba. Zoe nővér, a felügyelő, meghallgatta egy előadásom részletét, amit felvettem, és az alapján útmutatást és segítséget adott. Ezt mondta: „A felolvasásod egyes részeinek beszédmódja és hangsúlyozása nem egészen megfelelő. Túl rövid ideig gyakoroltál? Ezenkívül a légzésed is bizonytalan, és a hangod gyengének tűnik. Többet kell gyakorolnod a lélegzetvételt.” Zoe néhány részletkérdésre is rámutatott. Miután meghallgattam a szavait, kissé feldúlt voltam, és elgondolkodtam: „Nagyon sok probléma van a szavalásommal; tényleg borzalmas. És a légzés nem olyasmi, amin gyorsan lehet javítani. Hosszú gyakorlásra és apránkénti haladásra van szükség hozzá!” Ezekre a részletes technikai problémákra gondolva, amelyeket Zoe említett, úgy éreztem, hogy semmi érdemleges nincs bennem, és az arcom felforrósodott. Ezt gondoltam: „Ha ilyen rossz vagyok, miért kellene egyáltalán olvasnom? Mennyi ideig kell majd gyakorolnom, hogy ennyi problémát kijavítsak? Más nővérek elég jól olvasnak. Nem számít, mennyit gyakorlok, nem tudom velük felvenni a versenyt. Még ha egyszer sikerül is majd úgy-ahogy ezt a kötelességet végeznem, akkor is mások árnyékában fogok élni, és mindig én leszek a »rossz tanuló«, anélkül, hogy egy kicsit is érvényesülni tudnék.” Ezekre a dolgokra gondolva elment a kedvem ettől a kötelességtől. Véletlenül a következő napokban más elvégzendő munkám volt, így nem gyakoroltam, és amikor volt némi időm, csak pihentem egy kicsit.

Néhány nappal később a vezető megkérdezte tőlem, hogy gyakoroltam-e a szavalást. Magabiztosan ezt mondtam: „Az elmúlt napokban eléggé lefoglalt a kötelességem, és nem volt időm gyakorolni.” A vezető megkérdezte: „És gondoltál arra, hogy gyakorolj? Ez a kötelesség sürgős. Ha nem találod meg a módját, hogy több időt szánj a gyakorlásra, mikor leszel képes felvállalni ezt a kötelességet?” Kissé elnémultam, és fájdalmat éreztem a szívemben. Ha jobban belegondolok, bár az azelőtti napokban kissé elfoglalt voltam a kötelességemmel, nem arról volt szó, hogy egyáltalán ne tudtam volna időt szakítani rá. A fő probléma az volt, hogy úgy éreztem, a szavalásommal kapcsolatos problémákat túl nehéz megoldani. Még ha el is viselném a nehézségeket, és hoznék is áldozatot, nem biztos, hogy jó eredményeket érnék el, és akkor is szükségem lenne arra, hogy mások javítgassanak. Nem voltam hajlandó szembenézni ezzel, ezért elkerültem, amikor csak tudtam. A vezető kérdése egyenesen belém hatolt, és egy kissé feldúlt lettem, mert rájöttem, hogy túl könnyelműen és felelőtlenül álltam hozzá ehhez a kötelességhez. Így hát legbelül emlékeztettem magam, hogy változtassak a hozzáállásomon, amit ezen kötelesség irányába tanúsítok. Ezért gyorsan úgy intéztem, hogy legyen időm a gyakorlásra.

Néhány nap múlva úgy éreztem, hogy a szavalásom valamelyest javult, ezért készítettem egy hangfelvételt, és elküldtem Zoénak. Azt hittem, hogy azt fogja mondani, hogy fejlődtem valamennyit, de meglepetésemre ismét elég sok problémára mutatott rá: bizonytalan légzés, rosszul tagolt mondatok és így tovább. Türelmesen elemezte a problémákat, helyben gyakoroltatott és kijavított. Amikor többszöri próbálkozás után sem tudtam kijavítani a problémákat, türelmetlen, sőt kissé bosszús lettem, és azt gondoltam: „Már több napja gyakorlok, és még mindig nagyon sok problémám van. Talán természettől fogva nem jó a felfogásom és a képességem ehhez. Nem vagyok képes ezt a kötelességet végezni. Nem kéne tovább kínos helyzetbe hoznom magam ezzel; jobb, ha más kötelességet vállalok!” Elkezdtem gondolkodni a menekülésen, és nem akartam tovább gyakorolni a szavalást, de ezt nem mertem megemlíteni, mert féltem, hogy mások azt mondják majd, hogy elutasítom a kötelességemet. Így hát negatív és hanyag lettem, és nem sok energiát fektettem a gyakorlásba. Arra gondoltam, hogy ha idővel nem fejlődök, a vezetőm talán nem hagyja, hogy folytassam a gyakorlást.

Egy este hirtelen megláttam egy üzenetet a vezetőtől, ami így szólt: „Nem kell többé gyakorolnod a szavalást.” Amikor megláttam ezt az üzenetet, hirtelen ürességet éreztem a szívemben, és egy leírhatatlan nyugtalanságot is. E kötelesség elvesztése nem hozta meg azt a megkönnyebbülést és elégedettséget, amit előtte képzeltem; helyette mély szégyent és szomorúságot éreztem. Abban a pillanatban eszembe jutott Isten szavainak két passzusa, gyorsan megkerestem és elolvastam őket. Isten azt mondja: „Az tükrözi a legszembetűnőbb módon a köteléket, amely összeköt téged Istennel, ahogyan az Isten által rád bízott ügyeket és az Általa rád bízott kötelességet kezeled, és amilyen hozzáállással viseltetsz. Ez az, ami a legjobban megfigyelhető és a leginkább gyakorlatias. Isten vár; látni akarja a hozzáállásodat. Ebben a döntő pillanatban sietned kell, Isten tudtára kell adnod az álláspontodat, el kell fogadnod az Ő megbízatását, és jól kell teljesítened a kötelességedet. Ha felfogtad ennek a pontnak a jelentőségét, és teljesítetted az Istentől kapott megbízatást, akkor a kapcsolatod Istennel normális lesz. Ha olyankor, amikor Isten rád bíz egy feladatot, vagy azt mondja, hogy teljesíts egy bizonyos kötelességet, a hozzáállásod felületes és közönyös, és nem veszed komolyan a kötelességedet, az nem éppen az ellenkezője a kötelesség teljes szívedből és minden erőddel való teljesítésének? Lehet-e így jól teljesíteni a kötelességedet? Természetesen nem. Nem fogod megfelelően teljesíteni a kötelességedet. Tehát a kötelességed teljesítése során tanúsított hozzáállásod döntő fontossággal bír, csakúgy, mint az általad választott módszer és út. Nem számít, hány éve hisznek Istenben, azokat, akik nem végzik jól a kötelességeiket, kivetik” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Vannak emberek, akik egyáltalán nem hajlandóak szenvedni a kötelességeik végzése során, akik mindig panaszkodnak, valahányszor problémával találkoznak, és nem akarnak árat fizetni. Miféle hozzáállás ez? Felületes. Ha felületesen végzed a kötelességed, és tiszteletlenül állsz hozzá, mi lesz az eredménye? Gyatrán fogod végezni a kötelességed, habár képes lennél jól végezni – nem felel meg a teljesítményed az elvárásnak, és Isten nagyon elégedetlen lesz azzal a hozzáállással, amelyet a kötelességed iránt tanúsítasz. Ha tudtál volna Istenhez imádkozni, keresni az igazságot, és a teljes szíved és elméd beletenni, ha tudtál volna így együttműködni, akkor Isten mindent előre elkészített volna a számodra, hogy amikor kezeled a dolgokat, minden a helyére kerüljön, és jó eredményeket érj el. Nem lenne szükséges rengeteg energiát kifejtened; ha minden tőled telhetőt megtennél, hogy együttműködj, Isten már előre mindent elrendezett volna a számodra. Ha megcsúszol és lazítasz, ha nem végzed megfelelően a kötelességed, és mindig a rossz úton jársz, akkor Isten nem fog cselekedni az érdekedben; el fogod veszíteni ezt a lehetőséget, és Isten ezt mondja majd: »Nincs semmi hasznod; nem tudlak használni. Menj és állj félre! Szeretsz ügyeskedni és henyélni, igaz? Szeretsz lustálkodni és lazítani, ugye? Nos, akkor lazíts csak mindörökre!« Isten valaki másnak fogja adni ezt a kegyelmet és lehetőséget. Mit mondotok? Veszteség ez vagy nyereség? (Veszteség.) Óriási veszteség!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Miután olvastam Isten szavait, úgy éreztem, hogy Isten igazságos természete lelt rám, különösen, amikor Isten e szavait olvastam: „Nincs semmi hasznod; nem tudlak használni. Menj és állj félre! Szeretsz ügyeskedni és henyélni, igaz? Szeretsz lustálkodni és lazítani, ugye? Nos, akkor lazíts csak mindörökre!” Úgy éreztem, hogy a szavaim, tetteim és gondolataim mind Isten vizsgálata alatt állnak. Bár nem fejeztem ki egyértelműen, hogy vonakodom a szavalás kötelességét végezni, a hozzáállásom különösen hanyag volt, nem törekedtem a fejlődésre, és passzívan vártam, hogy a vezető szóljon, hogy hagyjam abba. Isten azt kéri az emberektől, hogy teljes szívvel és teljes erővel végezzék a kötelességüket, de soha senkit nem kényszerít. Mivel én magam úgy döntöttem, hogy elkerülöm a kötelességemet, Isten az én döntésemnek megfelelően bánt velem. Ennek következtében elvesztettem ezt a kötelességet, és a gyülekezet úgy intézkedett, hogy valaki mást képezzen ki erre, ami azt jelenti, hogy Isten másnak adta a kötelességvégzés e lehetőségét. Akkor vajon miért nem éreztem továbbra sem a felszabadultságot a szívemben, annak ellenére, hogy megkaptam, amit akartam? Csak ekkor jöttem rá, hogy a döntésemmel, hogy elmenekülök a feladat elől, a Sátán nevetségének tárgyává váltam, és sötétségbe süllyedtem. Erre gondoltam: „Tényleg olyan nehéz ez a kötelesség? Valóban megoldhatatlanok ezek a problémák?” Isten azt mondja, hogy amikor az emberek teljes szívükkel és erejükkel igyekeznek, Ő utat nyit, hogy vezesse őket, és segít megoldani a nehézségeket. Isten nem nehezíti meg az emberek dolgát, és nem ad nekik olyan terheket, amelyeket nem bírnak el. Amíg az ember rendelkezik az alapvető képességekkel és feltételekkel a kötelességvégzéshez, és Isten követelményei szerint törekszik felfelé, addig a problémák megoldhatók. A testvérek többször is beszéltek ennek a kötelességnek a fontosságáról, buzdítottak, hogy tegyek erőfeszítést érte. De amint problémával találkoztam, elmerültem annak nehézségében, nem voltam hajlandó erőfeszítéseket tenni a megoldására, sőt, negatívvá és hanyaggá váltam, várva, hogy a vezető felmentsen a kötelesség alól. Erre gondolva mély megbánást és bűntudatot éreztem.

Egy áhítat során Isten e szavait olvastam: „Ha akkor, amikor valamilyen különleges nehézségek érnek, vagy valamilyen sajátos körülményekkel találkozol, mindig úgy állsz hozzájuk, hogy kerülöd őket vagy menekülsz előlük, kétségbeesetten igyekszel elvetni őket és megszabadulni tőlük – ha nem akarod kiszolgáltatni magad Isten irányításainak, nem vagy hajlandó alávetni magad az Ő irányításainak és rendeléseinek, és nem akarod hagyni, az az igazság irányítson – ha mindig te akarsz diktálni és irányítani mindent magaddal kapcsolatban, sátáni beállítottságod szerint, akkor annak az lesz a következménye, hogy Isten előbb-utóbb biztosan félrerak téged vagy átad a Sátánnak. Ha az emberek megértik ezt a dolgot, gyorsan vissza kell fordulniuk és az Isten által elvárt helyes ösvényen kell folytatniuk életútjukat. Ez a helyes ösvény, és amikor az ösvény helyes, az azt jelenti, hogy jó az irány. Lehetnek bukkanók az úton és nehézségek ezen időszak alatt, megbotolhatnak vagy néha kissé elkedvetlenedhetnek és negatívvá válhatnak néhány napig. Mindaddig, amíg kitartóan tudják végezni a kötelességeiket és nem halogatnak dolgokat, jelentéktelenek lesznek mindezek a problémák, de muszáj azonnal elgondolkodniuk magukon, keresni az igazságot e problémák megoldása végett, és egyáltalán nem szabad halogatniuk, bedobniuk a törölközőt vagy feladni a kötelességeiket. Ez kulcsfontosságú. [...] Amikor kötelességed támad, és rád bízzák azt, ne azon gondolkodj, hogy miként kerülhetnéd el a nehézségeket; ha valamit nehéz kezelni, ne tedd félre, nem véve róla tudomást! Józanul szembe kell nézned vele. Mindenkor emlékezned kell rá, hogy Isten az emberekkel van, és csak imádkozniuk kell és keresniük Őt, ha nehézségeik vannak, és hogy Istennel semmi sem nehéz. Meg kell lennie benned ennek a hitnek. Ha egyszer hiszed, hogy Isten szuverén mindenek felett, miért félsz még mindig, amikor ér valami, és miért érzed, hogy semmire sem támaszkodhatsz? Ez azt bizonyítja, hogy nem támaszkodsz Istenre. Ha nem Őt tekinted támaszodnak és Istenednek, akkor Ő nem az Istened” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Amikor nehézségekkel szembesültem, nem járultam Isten elé, hogy az Ő szándékát keressem, hanem mindig a saját elképzeléseim és képzelődéseim szerint éltem, hogy behatároljam magam. Különösen akkor, amikor több és nehezebb problémám lett a szavalással, és két nap kemény munka után sem lettek jó eredményeim, azt állapítottam meg, hogy ezeket a problémákat egyáltalán nem lehet megoldani, és a további erőfeszítések hasztalanok lennének. Szóval, bár gyakoroltam, hanyagul csináltam, épp csak hogy valahogy elevickéljek. A legkevésbé sem működtem őszintén együtt. Zoe nővérre gondoltam. Ő még nálam is később kezdett el gyakorolni, és szintén elég sok problémája volt, sőt, még azt is gondoltam, hogy bizonyos tekintetben nem olyan jó, mint én. Nem tartottam sokra őt, de a nővér nagyon komolyan vette a kötelességét, aktívan szembenézett a hiányosságaival, és energiát szánt a gyakorlásra. A folyamatos gyakorlásnak köszönhetően gyorsan fejlődött, és a szavalási eredményei elég jók voltak. Erre gondolva rájöttem, hogy ha Istenre támaszkodom, és a nehézségekkel szembenézve energiát fektetek a szorgalmas gyakorlásba, akkor meg lehet oldani a problémákat. Amilyen mértékben az emberek együttműködnek, olyan mértékben fogja Isten teljesíteni azt. Visszatekintve ezekre az évekre, valóban elvesztegettem az időmet. Követtem Istent, de nem bíztam Benne, és amikor a dolgokkal szembesültem, nem hagyatkoztam Istenre, és nem kerestem az Ő szándékát, hanem a saját nézeteimhez ragaszkodtam. Ennek eredményeképpen mások fejlődtek, míg én stagnáltam. Igazán ostoba voltam!

Később tovább gondolkodtam. A múltban sok nehézséggel szembesültem mind a tanulmányaim, mind a mindennapi életem során, de soha nem vontam le könnyen azt a következtetést, hogy alkalmatlan vagyok, és nem is adtam fel, mielőtt egyáltalán megpróbáltam volna. Akárcsak akkor, amikor régen arról álmodtam, hogy ügyvéd leszek, hírnévre és vagyonra teszek szert. Akkoriban az országos igazságügyi vizsgán csak körülbelül 7% volt a továbbjutók aránya, és a tanulmányi eredményeim nem voltak annyira jók, de nem hátráltam meg, csak azért, mert nehéz volt. Hogy elérjem az álmomat, több mint két hónapra elszigeteltem magam, és mindennap intenzíven tanultam, anélkül, hogy fájdalmasnak találtam volna. A hírnév és a vagyon megszerzésének gondolata, és az, hogy mások csodálatát is elnyerhetem, nagy motiváció volt számomra. Végül tényleg átmentem a vizsgán. Ha újra átgondolom, miért éreztem úgy, hogy képtelen vagyok megoldani a szavalási kötelességgel kapcsolatos problémákat, és miért akartam mindig elmenekülni és visszavonulni, azért volt, mert túlságosan önző voltam. Olyan dolgokat tettem, amelyek nekem hasznosak voltak, és kerültem azokat, amelyek nem voltak azok. Egy áhítat során elolvastam Isten szavainak egy passzusát, és némi betekintést nyertem a problémámba. Mindenható Isten azt mondja: „Az antikrisztusoknak nincs lelkiismeretük, józan eszük és emberi mivoltuk. Nemcsak hogy szégyenérzet nélküliek, hanem van egy másik jellemzőjük is: szokatlanul önzőek és aljasak. »Önzésük és aljasságuk« szó szoros értelmét nem nehéz felfogni: a saját érdekeiken kívül semmi mást nem látnak. A teljes figyelmüket felkelti minden, ami a saját érdekeiket érinti, és hajlandóak szenvedni érte, megfizetni az árat, belefeledkezni és annak szentelni magukat. Szemet hunynak minden felett, ami nem a saját érdekeikkel kapcsolatos, és nem vesznek tudomást róla; mások azt csinálhatnak, amit csak akarnak – az antikrisztusokat nem érdekli, ha valaki akadályozó vagy zavaró, nekik ahhoz semmi közük. Udvariasan fogalmazva, a saját dolgukkal törődnek. Pontosabb lenne azonban azt mondani, hogy az ilyen ember aljas, közönséges és hitvány; mi úgy határozzuk meg, hogy »önző és aljas.« Vajon hogyan nyilvánul meg az antikrisztusok önzése és aljassága? [...] Bármilyen kötelességet is végeznek, az antikrisztusok csak arra gondolnak, hogy az vajon lehetővé teszi-e számukra, hogy reflektorfénybe kerüljenek; amíg növeli a jó hírüket, törik a fejüket, hogy rájöjjenek, miként tanulhatnák meg elvégezni és végrehajtani azt; csak azzal törődnek, hogy az a kötelesség vajon majd megkülönbözteti-e őket. Bármit is tesznek vagy gondolnak, csak a saját hírnevükkel, nyereségükkel és státuszukkal törődnek. Bármilyen kötelességet is végeznek, csak azon versengenek, hogy ki áll jobban és ki rosszabbul, ki győz és ki veszít, kinek van nagyobb jó híre. Csak azzal törődnek, hogy hány ember imádja őket és néz fel rájuk, hány ember engedelmeskedik nekik és hány követőjük van. Soha nem beszélnek az igazságról vagy oldanak meg valódi problémákat. Soha nem mérlegelik, hogy a kötelességük végzése során miként tegyék a dolgokat elvszerűen, és azon sem tűnődnek, hogy hűségesek voltak-e, teljesítették-e a feladataikat, voltak-e eltérések vagy tévedések a munkájukban, vagy hogy létezik-e bármilyen probléma, továbbá még kevésbé gondolnak arra, amit Isten kér, illetve arra, hogy mik Isten szándékai. A legkisebb figyelmet sem fordítják mindezen dolgokra. Csak lehajtják a fejüket, és a hírnév, a nyereség és a státusz érdekében cselekednek, hogy eleget tegyenek a saját ambícióiknak és vágyaiknak. Ez az önzés és az aljasság megnyilvánulása, nem igaz? Ez teljesen leleplezi, hogy a szívük mennyire csordultig van a saját ambícióikkal, vágyaikkal és képtelen követelésekkel; mindent, amit tesznek, az ambícióik és a vágyaik uralnak. Bármit is tesznek, a motivációt és a forrást a saját ambícióik, vágyaik és a képtelen követeléseik jelentik. Ez az önzés és az aljasság archetipikus megnyilvánulása” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik exkurzus: Az antikrisztusok jellemének és beállítottság-lényegének összefoglalása (Első rész)). Miután Isten szavait olvastam, rájöttem, hogy a szándékaim és a kiindulópontom a cselekedeteimben teljesen helytelenek, ugyanazok, mint az antikrisztusokéi. Bármit is tettem, az önérdek vezérelt, és az volt a célom, hogy kielégíthessem a hírnév és a vagyon iránti vágyamat, és kivívhassam mások csodálatát, ezért törtem a fejem, és mindent megtettem, hogy elérjem őket, nem félve a szenvedéstől. Ezzel szemben az olyan dolgokat, amelyek nem voltak számomra hasznosak, még ha értelmesek és értékesek is voltak, nem voltam hajlandó megtenni, nemhogy erőfeszítést hozni, vagy szenvedni és áldozatot hozni az elérésükért. Amikor letettem az igazságügyi vizsgát, a „harci szellem” elszántsága volt bennem, mert a sikeres vizsga lehetővé tette volna, hogy ügyvéddé váljak, elnyerjem mások csodálatát, sok pénzt keressek hírnevet és vagyont szerezve. Ez a motiváció arra ösztönzött, hogy a legnagyobb nehézségeket is elviseljem, és a sikerre törekedjek. A szavalási kötelességhez való hozzáállásom azonban teljesen más volt. Úgy éreztem, hogy ez a kötelességvégzés csak azzal jár, hogy feltárnak, hogy nem hoz nekem hírnevet vagy elismerést, és nem kínál lehetőséget arra, hogy fitogtassam az értékeimet. Nem voltam hajlandó szenvedni vagy áldozatot hozni ezért a kötelességért, sőt, még a végzésétől is vonakodtam. A testvérek többször beszéltek Isten sürgető szándékáról, amelyben Isten azt reméli, hogy minél több ember meghallja az Ő szavait, és elfogadja az Ő üdvösségét. Arra biztattak, hogy gyorsan gyakoroljak, hogy fel tudjam vállalni ezt a kötelességet, de én csak a saját hírnevemre és státuszomra gondoltam. Egyáltalán nem hallgattam a testvérek tanácsára, figyelmen kívül hagytam Isten szándékát, és homokba dugtam a fejem, bármilyen sürgős és fontos volt is a munka. Túlságosan önző és aljas voltam! Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban elkeseredtem. Isten elé járultam, és így imádkoztam: „Istenem! Sok éve követlek Téged, de nem voltam őszinte. Bármit is teszek, a saját érdekeimmel és a hús-vér testemmel foglalkozom, sok megbánnivalót hagyva a kötelességemben. Nem akarok többé így élni; meg akarok változni. Kérlek, vizsgálj át engem!” Miután imádkoztam, elkezdtem gondolkodni azon, hogy mennyire hanyag és felületes voltam a jelenlegi kötelességemben, és hogyan tudnék változtatni ezen a kötelességgel kapcsolatos hozzáállásomon. Fél nap elteltével váratlanul üzenetet kaptam. A vezető azt mondta, hogy kapok még egy esélyt, hogy folytassam a szavalás gyakorlását. Abban a pillanatban, amikor elolvastam az üzenetet, alig hittem a szememnek. Világosan felismertem, hogy ez Isten irgalma volt, esélyt adott nekem, hogy bűnbánatot tartsak, fellázadjak a hús-vér testem ellen, és gyakoroljam az igazságot. A szívem megtelt hálával, és nem tudtam, mit mondjak. Minden szavamból egyetlen mondat lett: Hála Istennek! Abban a pillanatban eszembe jutottak Isten e szavai: „Isten természete létfontosságú és élénken szembetűnő, és Ő aszerint váltogatja gondolatait és hozzáállásait, ahogyan a dolgok alakulnak. Az Ő hozzáállásának átalakulása a niniveiek iránt azt mondja el az emberiségnek, hogy Neki megvannak a Maga gondolatai és eszméi; Ő nem robot vagy agyagfigura, hanem Maga az élő Isten. Képes volt haragudni Ninive népére, ahogy arra is képes volt, hogy hozzáállásuk miatt megbocsássa nekik múltjukat. Képes volt úgy dönteni, hogy balszerencsét hoz a niniveiekre, de ezt a döntését bűnbánatuk miatt képes volt meg is változtatni” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló II.). Rájöttem, hogy Isten mellettem van, és minden szavamat és cselekedetemet figyeli, és amikor hajlandó voltam bűnbánatot tartani, Isten adott nekem még egy esélyt.

Az ezt követő gyakorlás során a nővérek rámutattak néhány problémára. Eleinte képes voltam helyesen kezelni ezeket, és aktívan kerestem a megoldásokat, de amikor kicsit nehezebbek lettek, ismét csüggedésbe süllyedtem, és olyan gondolatokat fedtem fel, hogy el akarok menekülni. Egyszer, miután szorgalmasan gyakoroltam, egy nővér azt mondta, hogy a szavalásom gépiesen hangzott, és hogy valójában visszafejlődtem, ahelyett, hogy fejlődtem volna. Nagyon szomorú lettem, amikor ezzel a megjegyzéssel szembesültem. Azt reméltem, hogy a gyakorlásom jobb eredményeket fog hozni, de úgy tűnt, hogy ehelyett rosszabbodott. Elvesztettem minden motivációmat a hangfelvételhez, és így kezdtem gondolkodni: „Ez a kötelesség túl nehéz; nem tudom megcsinálni.” Abban a pillanatban megláttam Isten e szavait: „Jelenleg tanúságot tenni Isten utolsó napokbeli munkája mellett és Isten szavait terjeszteni jelentős dolog. Ez nagyon fontos kötelesség, és egyikőtöknek sem szabad alábecsülnie. A ti terhetek nem könnyű. Ez nem kis dolog, nem olyan kérdés, ami csak személyes tapasztalatokkal kapcsolatos. E téma igen széles területet ölel fel; az emberiség üdvösségére, valamint a királyság evangéliumának terjesztésére vonatkozik. Ha nem értitek ezt az ügyet, nem érzitek a fontosságát, hanem továbbra is dacosan viselkedtek, gyerekes hisztit rendeztek, vagy mogorvává váltok, miközben a kötelességeteket végzitek, akkor ez problémás – nem vagytok alkalmasak arra, hogy felvállaljátok ezt a munkát. A szakmai képességeitek szintje és a munkaképességetek a képességetektől és munkatapasztalatotoktól függ; ezek másodlagosak. Az a legfontosabb, hogy egyenes szívetek legyen, legyetek képesek alávetni magatokat Istennek, valamint legyetek hajlandóak megfizetni az árat és hűségesnek lenni a kötelességvégzésetek során” (Isten közössége). Isten szavai emlékeztettek arra, hogy a kötelesség, amit végzek, nem egy egyszerű feladat. Isten szavainak terjesztését és az Isten utolsó napokbeli munkája melletti tanúskodást jelenti, és nem lehet könnyelműen, a saját akaratom szerint kezelni. Erre gondolva felderültem, és energiával teltem meg. Isten szavai által megtaláltam a gyakorlás útját is. Az ügyesség és a képesség másodlagos; a legfontosabb, hogy az embernek igaz legyen a szíve, hűséges legyen, és képes legyen kitartani a kötelességében – ez az, amit Isten látni akar. Elcsendesedtem, és így imádkoztam Istenhez: „Istenem! Nem akarom a saját romlott beállítottságom szerint végezni a kötelességemet. Erőfeszítést kell tennem és áldozatot kell hoznom ezért a kötelességért, megfelelve az elvárásnak, ami a kötelességvégzés Teáltalad adott lehetőségével jár. Kérlek, vezess engem!” Miután imádkoztam, elgondolkodtam azon, hogy hogyan kezeljem a nővér által felvetett problémákat. Rájöttem, hogy a szavalás alapelve az, hogy Isten szavaiban elcsendesedjünk, olvassuk Isten szavait, gondolkodjunk rajtuk, és őszintén megértsük azok jelentését, és erre alapozva szavaljunk, ahelyett, hogy gépiesen olvasnánk a szöveget. Így hát lecsillapítottam az elmémet, és olvastam Isten szavait, a saját állapotom fényében értelmezve azokat. Miután ilyen módon szavaltam, a nővér azt mondta, hogy a hatás sokkal jobb volt. Rájöttem, hogy ez Isten útmutatása, és nagyon boldog voltam. Miután egy ideig gyakoroltam, megtaláltam a módját, hogy javítsak a szavalásom eredményein, és a szavalásommal kapcsolatos problémák némileg javultak. Hála Istennek, hogy ilyen tapasztalatot adott nekem!