Amikor megtudtam, hogy a lányomat letartóztatták, hirtelen minden erő kiment a testemből. Azok a rendőrök annyira gonoszak és aljasak! A hívők kegyetlen üldözése során bármire képesek. Hogy bírtad ezt elviselni? Úgy éreztem, mintha egy kést forgatnának meg a szívemben, és kétségbeesetten azt kívántam, bárcsak én élném át ezt a szenvedést a lányom helyett. Különösen azért aggódtam, mert ha a rendőrség megtudja, hogy a lányom vezető, akkor biztosan nyomást gyakorolnak rá, hogy áruljon el részleteket a gyülekezetről. Aggódtam, hogy ha nem adja ki ezeket a részleteket, a rendőrség úgy megverheti, hogy belerokkan. Ha ilyen fiatalon megnyomorítják, hogyan fogja folytatni az életét? Ha halálra vernék, örökre elveszíteném a lányomat. A lányom csak két éve járt az összejövetelekre, és még mindig sok igazság volt, amit nem értett. Hogyan engedhette meg Isten, hogy a rendőrség letartóztassa őt? Ráadásul a lányom feladta a karrierjét és a házasságát, hogy minden idejét arra fordítsa, hogy feláldozza magát Istenért. Miért nem óvta meg őt Isten? Isten nem szereti az embert? Panaszkodni kezdtem Istenre, és minél többet gondolkodtam az egész ügyön, annál feldúltabb lettem. Nem tudtam visszatartani a szememből kicsorduló könnyeket. Szerettem volna Isten szavait olvasni, hogy helyrehozzam az állapotomat, de egyszerűen nem tudtam rászánni magam. Két korábbi nővértársamra gondoltam, akikre a letartóztatásuk után nyomást gyakoroltak, hogy kiadják a vezetőket és a dolgozókat, erőszakos agymosást végeztek rajtuk, míg végül elárulták Istent, és júdásokká váltak. Biztos voltam benne, hogy a rendőrség a lányomra is nyomást fog gyakorolni, hogy árulja el a gyülekezetet, és ha neki is átmossák az agyát, és végül félrevezetik, ő pedig júdásként fog viselkedni, akkor teljesen elveszíti az esélyét az üdvösségre! Erre gondolva nem tudtam megállni, hogy ne panaszkodjak a szívemben, és ne így gondolkodjak: „Miért nem óvta meg Isten a lányomat? Miért engedte meg, hogy ilyen helyzetbe kerüljön?” Panaszkodtam a lányomat elszállásoló nővérre is, amiért nem tudta fenntartani a megfelelő körülményeket. Ezután néhány napig szörnyű állapotban voltam... Nem tudtam enni, aludni, és a kötelességemre koncentrálni, és még akkor sem figyeltem oda, amikor a nővér, akivel együtt dolgoztam, megosztotta velem Isten szavait. Nem tudtam megakadályozni, hogy a képzeletem elszabaduljon. Tudtam, hogy ha így folytatom, akkor késedelmet szenved a kötelességem, és az életem látja kárát, ezért imádságban Isten elé járultam: „Ó, Istenem! Mióta a lányomat letartóztatták, nagyon negatív és gyenge lettem, még panaszkodtam is Rád, és félreértettelek Téged. Nem tudom, milyen leckét kellene megtanulnom ebből a helyzetből. Kérlek, vezess engem, hogy megértsem a szándékodat!”

Ezután a nővér, akivel együtt dolgoztam, felolvasta nekem ezt a részt Isten szavaiból: „Az embereknek gyakran meg kell vizsgálniuk a szívükben bármit, ami nem egyeztethető össze Istennel, vagy ami félreértés Vele kapcsolatban. Hogyan jönnek létre a félreértések? Miért értik félre az emberek Istent? (Mert az önérdekük érintett.) Miután az emberek látják a tényeket a zsidók Júdeából való száműzéséről, megbántódnak, és azt mondják: »Eleinte Isten annyira szerette az izráelitákat. Kivezette őket Egyiptomból a Vörös-tengeren át, mannát adott nekik az égből és forrásvizet, hogy igyanak, majd személyesen adott nekik törvényeket, hogy vezessék őket, valamint megtanította őket arra, hogyan éljenek. Isten szeretete az ember iránt túláradó volt – az akkor élő emberek annyira áldottak voltak! Hogyan tudott Isten hozzájuk való viszonya egy szempillantás alatt száznyolcvan fokos fordulatot venni? Hová tűnt minden szeretete?« Az emberek érzelmileg nem tudják feldolgozni ezt, és kételkedni kezdenek, mondván: »Isten a szeretet vagy nem? Miért nem látható többé az Ő eredeti hozzáállása az izráelitákhoz? Szeretete nyomtalanul eltűnt. Van egyáltalán szeretet Benne?« Innen indulnak az emberek félreértései. Milyen kontextusban alakítanak ki az emberek félreértéseket? Talán azért, mert Isten cselekedetei nem egyeztethetők össze az emberek elképzeléseivel és képzelgéseivel? Ez a tény okozza, hogy az emberek félreértik Istent? Nem azért értik félre az emberek Istent, mert korlátozzák az Ő szeretetének meghatározását? Azt gondolják: »Isten a szeretet. Ezért vigyáznia kell az emberekre, és meg kell védenie őket, továbbá kegyelemmel és áldásokkal kell elhalmoznia őket. Ez Isten szeretete! Tetszik, amikor Isten így szereti az embereket. Különösen akkor láttam, hogy Isten mennyire szereti az embereket, amikor átvezette őket a Vörös-tengeren. Az akkori emberek annyira áldottak voltak! Bárcsak én is közéjük tartozhatnék.« Amikor beleszeretsz ebbe a történetbe, akkor úgy kezeled Isten abban a pillanatban feltárt szeretetét, mint a legfőbb igazságot és az Ő lényegének egyetlen ismertetőjelét. Korlátozod a szívedben az Ő meghatározását, és mindent, amit Isten abban a pillanatban tett, a legfőbb igazságként kezeled. Azt gondolod, hogy ez Isten legkedvesebb oldala, és az, ami leginkább az Iránta való félelemre és tiszteletre készteti az embereket, továbbá, hogy ez Isten szeretete. Valójában Isten cselekedetei önmagukban pozitívak voltak, de a te korlátozott meghatározásaid miatt elképzelésekké váltak az elmédben, és ezek alapján határozod meg Istent. Ezek miatt félreérted Isten szeretetét, mintha nem állna semmi másból, csak irgalomból, gondoskodásból, védelemből, útmutatásból, kegyelemből és áldásokból – mintha Isten szeretete csak ennyi lenne. Miért dédelgeted ennyire a szeretetnek ezeket az aspektusait? Azért, mert a saját önérdekedhez kötődnek? (Igen, azért.) Milyen önérdekekhez kötődnek? (A testi örömökhöz és a kényelmes élethez.) Amikor az emberek hisznek Istenben, ezeket a dolgokat akarják megszerezni Tőle, de mást nem. Az emberek nem akarnak ítéletre, fenyítésre, próbatételekre, finomításra, Istenért való szenvedésre, a dolgok feladására és önfeláldozásra gondolni, vagy akár a saját életük feláldozására. Az emberek csak élvezni akarják Isten szeretetét, gondoskodását, védelmét és útmutatását, ezért Isten szeretetét úgy határozzák meg, mint lényének egyetlen jellemzőjét és az Ő egyetlen lényegét. Vajon azok a dolgok, amiket Isten tett, amikor átvezette az izráelitákat a Vörös-tengeren, nem váltak az emberek elképzeléseinek forrásává? (De igen.) Ez egy olyan kontextust teremtett, amelyben az emberek elképzeléseket alakítottak ki Istenről. Ha kialakítottak elképzeléseket Istenről, akkor vajon eljuthatnak Isten munkájának és természetének valódi megértéséhez? Nyilvánvaló, hogy nemhogy nem fogják megérteni, hanem félre is fogják értelmezni, és elképzeléseket alkotnak róla. Ez bizonyítja, hogy az ember megértése túlságosan beszűkült, és nem igazi megértés. Ugyanis az nem az igazság, hanem egyfajta szeretet és megértés, amelyet az emberek saját elképzeléseik, képzelgéseik, és önző vágyaik alapján elemeznek és értelmeznek Istenről; ez nem egyeztethető össze Isten valódi lényegével. Milyen más módokon szereti Isten az embereket, mint irgalommal, üdvösséggel, gondoskodással, védelemmel, valamint azzal, hogy meghallgatja imáikat? (Megfenyítéssel, fegyelmezéssel, metszéssel, ítélettel, fenyítéssel, próbatételekkel és finomítással.) Ez így van. Isten rengeteg módon mutatja meg szeretetét: csapással, fegyelmezéssel, szemrehányással, ítélettel, fenyítéssel, próbatételekkel, finomítással és így tovább. Ezek mind Isten szeretetének aspektusai. Csak ez a szemlélet átfogó, és csak ez van összhangban az igazsággal. Ha ezt megérted, akkor, ha önvizsgálatot tartasz, és rájössz, hogy félreértettél dolgokat Istennel kapcsolatban, akkor vajon nem vagy képes felismerni a torzulásodat és jól átgondolni, hogy hol rontottad el? Nem segít ez neked feloldani az Istennel kapcsolatos félreértéseidet? (De igen, segíthet.) Ahhoz, hogy ezt elérd, keresned kell az igazságot. Amíg az emberek keresik az igazságot, addig ki tudják küszöbölni az Istennel kapcsolatos félreértéseiket, és ha már kiküszöbölték az Istennel kapcsolatos félreértéseiket, akkor alá tudják vetni magukat Isten minden intézkedésének” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak az igazság megértése által ismerhetjük meg Isten tetteit). Isten szavait olvasva rájöttem, hogy Isten félreértésének állapotában éltem, mert behatároltam Isten szeretetét. Az elképzeléseim és képzelődéseim alapján azt hittem, hogy Isten szeretete irgalomból, szeretetből, oltalomból és áldásokból áll. Az üldöztetés, a nehézségek, a megpróbáltatások és a finomítások nem illettek bele az elképzelésembe, és azt hittem, hogy ezek nem Isten szeretetét jelentik, így miután a lányomat letartóztatták, panaszkodtam Istenre, félreértettem Őt, és képtelen voltam alávetni magam az Általa vezényelt helyzetnek. Elgondolkodtam azon, hogy a múltban miként kényszerültem arra, hogy elhagyjam az otthonom, mert üldözött a rendőrség. Akkoriban a lányom még elég kicsi volt, és Isten gondviselése és oltalma alatt jó egészségben nőhetett fel. Azt hittem, hogy Isten szeretete ebből áll. Miután a lányom hinni kezdett Istenben, elkezdte végezni a kötelességét a gyülekezetben. Azt gondoltam, hogy mivel az egész családunk Istennek áldozza magát, biztosan jó sorsunk és rendeltetési helyünk lesz, így még inkább azt hittem, hogy ez Isten szeretete, és a szívemben köszönetet mondtam Neki. Most pedig a lányomat letartóztatták, és nagyon valószínű volt, hogy meg fogják kínozni. Ha nem tudna ellenállni ennek az üldöztetésnek, és júdássá válna, elveszítené az esélyét az üdvösségre. Ez megkérdőjelezte bennem Isten szeretetét, Őt hibáztattam, amiért nem védte meg a lányomat, és a szívemben félreértés alakult ki Vele kapcsolatban. Az Isten szeretetéről alkotott felfogásom kizárólag a számomra előnyös dolgokon alapult. Ha Isten biztosítaná, hogy minden zökkenőmentesen és békésen alakuljon a családom számára, és a kimenetel kedvező legyen számukra, azt mondanám, hogy Isten a szeretet. De amikor a helyzetek nem felelnek meg az elképzeléseimnek, és nem kedvezőek a családom számára, tagadnám Isten szeretetét. Ez az én elképzelésem és képzelődésem volt, és nem felelt meg az igazságnak. Azt is megértettem, hogy Isten szeretete nemcsak irgalomból és szeretetből áll, hanem ítéletből, fenyítésből, megpróbáltatásokból és finomításokból is. A lányom letartóztatása rossz dolognak tűnhetett, de segített feltárni az Istennel kapcsolatos elképzeléseimet, képzelődéseimet és észszerűtlen elvárásaimat, lehetővé téve, hogy elgondolkodjak a romlottságomon és tisztátalanságomon. Azt is megértettem, hogy nem kegyelmet és áldásokat kell keresnünk a hitünkben, hogy Isten munkájának és szavainak megtapasztalására is összpontosítanunk kell, és hogy el kell nyernünk az igazságot, hogy levethessük romlottságunkat, és változást érjünk el a beállítottságunkban. Láttam, hogy Isten bármit is tesz, az mindig az Ő üdvösségének és szeretetének megnyilvánulása. Ha a letartóztatása után a lányom tudná keresni az igazságot, és szilárdan meg tudna állni a bizonyságtételében, akkor a hite és a szenvedés elviselésére való szándéka tökéletesedne. Ez valójában jó dolog lenne a lányom számára.

Ezután folytattam a keresést a problémámmal kapcsolatban. Amikor a lányomat letartóztatták, folyamatosan követelőztem, és panaszkodtam Istenre a szívemben. Mi volt a problémám természete? Keresésem közepette erre a passzusra bukkantam Isten szavaiban: „Néhány tudatlan szülő nem képes átlátni az életet és a sorsot, Isten szuverenitását sem ismeri fel, és hajlamos ostoba dolgokat tenni a gyerekeivel kapcsolatban. Előfordulhat például, hogy a gyermekei a függetlenné válásukat követően bizonyos különleges helyzetekkel, nehézségekkel vagy fontos eseményekkel szembesülnek; egyesek betegséggel néznek szembe, mások peres ügyekbe bonyolódnak, néhányan elválnak, van, akit megtévesztenek és csalás áldozatává válik, némelyeket pedig elrabolnak, bántanak, súlyosan megvernek, vagy a halállal néznek szembe. Még olyanok is akadnak, akik kábítószer-fogyasztók lesznek, és így tovább. Mit tegyenek a szülők ezekben a különleges és fontos helyzetekben? Mi a legtöbb szülő tipikus reakciója? Azt teszik, amit szülői identitással rendelkező teremtett lényként tenniük kell? Nagyon ritka, hogy egy szülő ilyen hír hallatán úgy reagál, mintha egy idegennel esett volna meg az a dolog. A szülők többsége egy éjszaka alatt megőszül az aggodalomtól, éjszakákon át nem alszik, napközben nincs étvágya, töri a fejét gondolkodva, néhányan még keservesen sírnak is, amíg a szemük ki nem vörösödik és el nem fogynak a könnyeik. Buzgón imádkoznak Istenhez, hogy Isten vegye számításba a saját hitüket és védje meg a gyerekeiket, kegyelmezzen nekik és áldja meg őket, mutasson irgalmat és kímélje meg az életüket. Szülőként egy ilyen helyzetben az emberi gyengeségeik, sebezhetőségeik és a gyermekeik iránti érzéseik mind lelepleződnek. Mi más tárul fel? Az Isten elleni lázadó mivoltuk. Könyörögnek Istenhez és imádkoznak Hozzá, esedezve Neki, hogy őrizze meg gyermekeiket a csapástól. Még ha katasztrófa történik is, azért imádkoznak, hogy gyermekeik ne haljanak meg, hogy elkerülhessék a veszélyt, a gonosz emberek ne bántsák őket, a betegségeik ne súlyosbodjanak, hanem javuljanak, és így tovább. Mi az, amiért valójában imádkoznak? (Istenem, ezekkel az imákkal követeléseket támasztanak Istennel szemben, panaszos felhanggal.) Egyrészt rendkívül elégedetlenek a gyermekeik helyzetével, panaszkodva, hogy Istennek nem lett volna szabad megengednie, hogy ilyen dolgok történjenek a gyermekeikkel. Elégedetlenségük panasszal vegyül, és kérik Istent, hogy gondolja meg Magát, ne cselekedjen így, szabadítsa meg gyermekeiket a veszélytől, vigyázzon rájuk, gyógyítsa meg a betegségeiket, segítsen nekik elkerülni a pereket, hárítsa el a szerencsétlenséget, amikor felüti a fejét, és így tovább – röviden, intézze el, hogy minden simán menjen. Azáltal, hogy így imádkoznak, egyrészt panaszkodnak Istennek, másrészt követeléseket támasztanak Vele szemben. Vajon ez nem a lázadó mivolt megnyilvánulása? (De az.) Burkoltan azt mondják, hogy amit Isten tesz, az nem helyes vagy jó, hogy nem szabadna így cselekednie. Mivel ezek az ő gyermekeik, ők pedig hívők, úgy vélik, hogy Istennek nem lenne szabad megengednie, hogy ilyen dolgok történjenek a gyerekeikkel. Az ő gyermekeik különböznek másoktól; nekik kivételes áldásokban kell részesülniük Istentől. Az ő Istenbe vetett hitük miatt Neki meg kell áldania a gyermekeiket, ha pedig nem teszi, akkor elkeserednek, sírnak, hisztiznek, és nem akarják Istent követni többé. Ha a gyermekük meghal, úgy érzik, hogy ők sem élhetnek tovább. Ilyen gondolatok járnak a fejükben? (Igen.) Ez nem az Isten elleni tiltakozás egy formája? (De igen.) Ez Isten elleni tiltakozás” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten leleplezi, hogy a szülők milyen észszerűtlen kéréseket intéznek Hozzá, amikor gyermekeiket balszerencse éri, azt hiszik, hogy Istennek így vagy úgy kellene cselekednie, és Őt hibáztatják, ha nem aszerint cselekszik. Ez tiltakozás Isten ellen. Én pont ebben állapotban voltam. Amint megtudtam, hogy a lányomat letartóztatták, aggódni kezdtem és megijedtem, hogy a rendőrség meg fogja őt kínozni és gyötörni, és még jobban aggódtam amiatt, hogy elárulja a testvéreit, júdássá válik, és nem lesz jó sorsa. Anélkül, hogy észrevettem volna, panaszkodni kezdtem Istenre, azt gondolván: „Végül is a lányom feladta a karrierjét, hogy teljes mértékben feláldozza magát Istenért. Hogyhogy Isten nem óvta meg őt?” Mindig vagy félreértettem Istent, vagy indokolatlanul sokat követeltem tőle. Mennyire hiányzott belőlem a józan ész! Arra gondoltam, hogy Isten szuverenitása mindenre kiterjed, és Ő rendez el minden helyzetet, amellyel nap mint nap találkozunk. Mégsem értettem meg Isten szuverenitását, és amikor a lányomat letartóztatták, észszerűtlenné és ellenségessé váltam Istennel szemben. Aztán, amikor a nővértársam megpróbált közösséget vállalni velem Isten szavaival, még csak meg sem hallgattam őt, és nem fogadtam el Isten szavait. Ha nem oldanám fel ezt az állapotomat, és valami szörnyűség történne a lányommal, biztosan panaszkodnék Istenre, talán még ellene is fordulnék, és elárulnám Őt! Jóbra gondoltam, aki, miután próbatételeket élt át, elvesztette minden vagyonát és a gyermekeit, a testén pedig kelések jelentek meg, felismerte, hogy a vagyonát és a gyermekeit Isten adta neki, és hogy Isten engedélyével vették el azokat tőle. Ezért nem panaszkodott Istenre, és nem vitatkozott Vele, és képes volt alávetni magát Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és még dicsérte is Isten nevét. Ami engem illet, amikor szembesültem a lányom letartóztatásával, kételkedni kezdtem Isten mindenhatóságában, szuverenitásában és tekintélyében, folyamatosan aggódtam, féltem, sőt, követelőztem Istentől, és vitatkoztam Vele. Lázadtam Isten ellen, és ellenálltam Neki! Ezt felismerve nem akartam többé lázadni Isten ellen, sem ellenállni neki. Bármi is történne a lányommal, akár megkínozzák, akár nem, akár jó rendeltetési helye és sorsa lesz, akár nem, nem panaszkodnék Istenre, és mindenben alávetném magam az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek.

Később ezekre a passzusokra bukkantam Isten szavaiban: „Isten szemében a gyermekek és a szülők élete független egymástól. Nem tartoznak egymáshoz, sem hierarchikus kapcsolat sincs köztük. Természetesen egyáltalán nincs köztük birtokviszony. Az életük Istentől jön, és Isten szuverén a sorsuk felett. Egyszerűen arról van szó, hogy a gyermekek a szüleiktől születnek meg, a szülők idősebbek a gyermekeiknél, a gyermekek pedig fiatalabbak a szüleiknél; e kapcsolat, e felszínes jelenség alapján az emberek mégis azt hiszik, hogy a gyermekek a szülők tartozékai és magántulajdonai. Ilyenkor nem a gyökereitől kiindulva néznek a dologra, hanem csak a felszín, a hús-vér test és az ember ragaszkodásai alapján szemlélik. Ezért hát önmagában téves az efféle megfontolás, és téves ez a perspektíva. Nem így van? (De igen.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). „A világra hozatalon és a gyermeknevelésen kívül a szülők felelőssége a gyermekeik életében csupán annyi, hogy formális környezetet biztosítanak számukra, amelyben felnőhetnek, mert a Teremtő eleve elrendelésén kívül semmi másnak nincs befolyása az ember sorsára. Senki sem tudja irányítani, hogy milyen jövője lesz valakinek; ez már jó előre el van döntve, és az ember sorsát még a szülei sem változtathatják meg. Ami a sorsot illeti, mindenki független, és mindenkinek megvan a saját sorsa. Tehát senkinek a szülei nem tudják meggátolni a sorsát az életben, vagy a legkisebb befolyást gyakorolni arra, hogy milyen szerepet játszik az életben. Azt mondhatnánk, hogy a család, amelybe az ember sorsa beleszületni, és a környezet, amelyben felnő, nem több, mint élete küldetése teljesítésének előfeltétele. Ezek semmilyen módon nem határozzák meg egy ember sorsát az életben, vagy azt, hogy az illető milyen sors keretében teljesíti küldetését. Így tehát senkinek a szülei nem segíthetnek abban, hogy az életének küldetését teljesítse, és hasonlóképpen, a rokonok sem segíthetnek abban, hogy az illető magára vegye az életben betöltött szerepét. Azt, hogy valaki hogyan teljesíti küldetését, és milyen életkörnyezetben tölti be a szerepét, teljes mértékben az életsorsa határozza meg” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Isten szavai révén rájöttem, hogy tévedek, amikor a lányomra a saját személyes tulajdonomként tekintek, pusztán azért, mert ő az én húsom és vérem. Az ember élete Istentől származik – Isten az, aki éltető lélegzetét adja az embernek. A szülő szerepe csak az, hogy világra hozza a gyerekeket, és felnevelje őket. Ha ez megtörtént, a küldetésünk véget ért. Mindenkinek független a sorsa, és mindenkinek a Teremtő által meghatározott pálya szerint kell élnie és teljesítenie a feladatait. Arra is rájöttem, hogy azért aggódtam a lányom szenvedésnek kitett testéért, és az édesanyjaként azért akartam szenvedni helyette, mert nem értettem meg Isten szuverenitását. Valójában az, hogy milyen tapasztalásokban lesz részünk, milyen szenvedésen megyünk keresztül, és milyen szerepet kell játszanunk az életben, előre elrendeltetett, így az aggodalmam felesleges volt. Bármennyire is aggódnék, az semmin sem változtatna, és egyáltalán nem befolyásolná a lányom sorsát és jövőjét. Ha a letartóztatása után a lányom gyávaságból mindent megtenne, hogy kapaszkodjon az életbe, elárulva a testvéreit, hogy a saját érdekeit védje, júdássá válna, és kizárnák, akkor ezt a tettét a természetlényege és az általa járt út határozná meg. Ezen senki sem tudna változtatni. Miután ezt felismertem, máris kicsit tisztábban láttam. Tudtam, hogy át kell adnom a lányomat Istennek, alá kell vetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, teljes szívemmel a munkámra kell koncentrálnom, és jól kell végeznem a kötelességemet. Később, miután ettem és ittam Isten szavaiból, rájöttem, hogy amit Isten az utolsó napokban véghez visz, az az emberek tökéletesítésének, felfedésének és kiiktatásának munkája. Isten a nagy vörös sárkányt használja fel az egyház megtisztítására. Azoknak, akik az igazságra törekednek, nem számít, hogy a KKP milyen sötét összeesküvést sző, vagy milyen pletykákat és megtévesztéseket talál ki. Őket nem fogják félrevezetni, ők nem fogják megtagadni vagy elárulni Istent, és képesek lesznek szilárdan megállni az Istenről szóló bizonyságtételükben. Azokat pedig, akik nem az igazságra törekednek, és akik nem Istentől valók, ezeken a körülményeken keresztül fedik fel és iktatják ki. Isten ezeket a kedvezőtlen körülményeket használja arra, hogy próbára tegye az embereket: akik szilárdan megállnak bizonyságtételükben, azok a búza, akik pedig nem tudnak megállni, azok az elhagyott pelyva. Ez az egyik módszer abban a folyamatban, amelyben Isten próbára teszi az embereket, és ez Isten munkájának bölcsessége. Az, hogy a lányom át tudott-e menni ezen a próbán, és képes volt-e tanúságot tenni, attól függött, hogy az igazságra törekedett-e a normális időkben, és attól is, hogy milyen a természetlényege, és milyen utat választott. Ha képes lenne szilárdan megállni az Istennek tett bizonyságtételében, az azt mutatná, hogy valóban hisz Istenben. Ha e próba során megtagadná és elárulná Istent, akkor Isten ezáltal fedné fel őt. Isten minden emberrel szemben igazságos. E felismerés után felszabadultnak és nyugodtnak éreztem magam.

Két hónap telt el azóta, hogy a lányomat letartóztatták, és még mindig nem hallottam semmilyen hírt a helyzetével kapcsolatban, de tudom, hogy a sorsa Isten kezében van, és nem korlátoz a helyzete. Ráadásul rájöttem, hogy értékelnem kell, hogy még van lehetőségem a kötelességem végzésére, és arra, hogy jól teljesítsem a feladataimat. Amint félreteszem a lányom miatti aggodalmamat és nyugtalanságomat, képes leszek teljes szívvel végezni a kötelességemet.