Írta: Kristina, Egyesült Államok

Barbara nővérrel két éve ismertük egymást, sok közös volt bennünk, és amikor csak beszélgetni kezdtünk, úgy éreztük, mintha örökké tudnánk folytatni. Gyakran beszélgettünk a tapasztalatainkról és arról, hogy mit nyertünk belőlük. Amikor csak rossz állapotban volt, megkeresett, hogy beszélgessen velem. Amikor nekem volt valami problémám, én is meg akartam osztani vele, és ő mindig türelmesen beszélgetett velem. Becsben tartottam ezt a szoros kapcsolatot. Úgy éreztem, nagyszerű dolog, hogy van mellettem egy nővér, aki segít és támogat engem.

Egy nap véletlenül hallottam, ahogy Barbara néhány nővérrel arról beszélgetett, hogy milyen nagyszerű eredményeket ért el az evangélium hirdetésében az utóbbi időben, hogy akiknek hirdette az evangéliumot, közülük hányan voltak tele vallásos elképzelésekkel, és hogy az ima és az Istenre való támaszkodás révén hogyan vállalt közösséget velük türelmesen, és olvasta nekik Isten szavait, így gyorsan elfogadták Isten utolsó napokbeli munkáját. A nővérek csodálattal néztek rá, miután ezt hallották, körülvették, és mindenféle kérdést tettek fel neki, a gyakorlatba ültetés jó útjait keresve. Kétségeim támadtak, és arra gondoltam: „Jó dolog, hogy ilyen jól megy neki az evangélium hirdetése, de csak arról beszélt, milyen nagyszerűek az eredményei, arról nem, hogy konkrétan milyen utat járt be, és arról sem tett bizonyságot, hogyan adott útmutatást neki Isten ebben a folyamatban. Ezzel a beszéddel nem csak dicsekszik?” Néhány nappal később egy nővér azt mondta nekem: „Barbara igazán jó képességű; nem régóta hirdeti az evangéliumot, és máris ilyen nagyszerű eredményeket ért el. Azt mondta, egy vezető még fel is kérte, hogy egy összejövetelen vállaljon közösséget a tapasztalataival.” Megdobbant a szívem, amikor ezt meghallottam: „Barbara miért mond ilyeneket? Ezek nem építőek és nem hasznosak mások számára.” Eszembe jutott, hogy Barbara abban az időszakban mindig a kötelessége végrehajtása során elért jó eredményeivel dicsekedett, és ettől nyugtalanságot éreztem: „Isten azt közölte, hogy a dicsekvés és az önmagunk felmagasztalása a sátáni beállítottság feltárulása. Mások most annyira csodálják Barbarát; veszélyes lesz, ha ez így folytatódik. Ezt nem hagyhatom annyiban. Találnom kell egy alkalmat, hogy rámutassak erre neki.” De valahányszor arra gondoltam, hogy közvetlenül rámutassak erre a problémájára, haboztam. Eszembe jutottak a néhány évvel korábbi tapasztalataim. Láttam, hogy a partnerem, Janie, gyakran csak szavakat és doktrínákat hangoztatott, magas pozícióból dorgált másokat, de soha nem boncolgatta vagy ismerte meg önmagát. Rámutattam neki erre a problémára, de nemhogy nem fogadta el, még le is szidott, felhánytorgatva a múltbeli kudarcaimat és vétkeimet. Utána még csak tudomást sem volt hajlandó venni rólam. Ez igazán kínos és fájdalmas volt számomra. Egy másik alkalommal Roxanna nővér eltért a témától a közlése során egy összejövetelen, és én rámutattam erre neki. Később megnyílt nekem, és elmondta, hogy nagyon zavarban érezte magát, és ellenállás támadt benne, amikor rámutattam a hibájára, és úgy érezte, szándékosan meg akarom nehezíteni a dolgát, egészen odáig, hogy a későbbi összejöveteleken már közösséget sem akart vállalni. Bár később tovább keresett és elgondolkodott magán, felismerve a problémáit, én mégis nagyon nyugtalannak éreztem magam. Ezt követően nagyon óvatossá váltam abban, hogy rámutassak mások problémáira. Ezekre a tapasztalatokra visszagondolva még inkább haboztam, hogy szembesítsem Barbarát. Elgondolkodtam azon, milyen nagyszerű volt mindig a kapcsolatunk, és eltűnődtem: ha rámutatok a problémájára, vajon nem érezné magát zavarban és kellemetlen helyzetben? Mit tennék, ha nem hallgatna rám, és elfogulttá válna velem szemben; ha úgy érezné, hogy leleplezem a hiányosságait, és megpróbálom megnehezíteni a dolgát, és utána nem lenne hajlandó tudomást venni rólam? Naponta sokszor összefutottunk, így nagyon kényelmetlen lenne a helyzet. Nem dicsekedett mindig így. Talán ha Isten szavát olvassa, el tud gondolkodni, és magától is rájön. Mindegy is, jobb, ha hallgatok.

Egy nap Barbara elmondta nekem, hogy néhány testvér tett neki pár javaslatot. Azt mondták, hogy a közléseiben hajlamos a dicsekvésre, és ez könnyen oda vezethet, hogy mások csodálják és bálványozzák őt. Ettől eléggé kényelmetlenül érezte magát. Összeszorult a szívem, amikor ezt hallottam tőle. Az igazság az, hogy én is láttam őt dicsekedni az utóbbi időben, de mivel féltettem a kapcsolatunkat, egyszerűen szemet hunytam felette, és nem szóltam neki semmit. Hát nem ez a tökéletes alkalom? Nem kellene nekem is elmondanom azokat a problémákat, amiket én láttam? De aztán arra gondoltam, hogy már így is elég nehéz neki. Ha én is megszólalok, talán nem bírná el, és negatívvá válna? Aggódtam, hogy ha rámutatok az általam látott problémákra, azt gondolná, hogy nyers vagyok, és eltávolodna tőlem, ezért alaposan átgondoltam, milyen hangnemet használjak, és hogyan fejezzem ki magam tapintatosan, hogy ne hozzam zavarba. Példákat hoztam fel arra, hogyan magasztaltam fel magam és dicsekedtem a múltban, és hogyan gondolkodtam el ezen és értettem meg, és csak a végén, mellékesen érintettem röviden az ő problémáját. Féltem, hogy zavarba hozom, ezért mondtam neki néhány vigasztaló szót: „Mindenkinek vannak romlott beállítottságai, és teljesen normális, hogy ez feltárul. Velem is előfordul. Még azután is, hogy ilyen régóta hiszek Istenben, mindig nagyon arrogáns és önhitt voltam, és gyakran dicsekszem. Ne hagyd, hogy ez korlátozzon, helyesen kell hozzáállnod magadhoz.” Ő erre nem mondott semmit. De aztán történt valami, ami ismét nyugtalanított.

Az egyik összejövetelen Barbara Isten szavainak megértésével vállalt közösséget, majd egy friss, evangéliumhirdetéssel kapcsolatos tapasztalatáról kezdett beszélni. Arról beszélt, hogyan hirdette az evangéliumot egy lelkésznek, aki már évtizedek óta hitt az Úrban. A férfi tele volt vallásos elképzelésekkel, és sok alaptalan szóbeszédet elhitt. A többszöri evangéliumhirdetés után sem fogadta el az evangéliumot. De aztán Barbara elment, hogy beszélgessen és vitatkozzon vele, és Isten szavainak megfelelő részeit megtalálva egyenként megcáfolta az elképzeléseit és téveszméit, a férfi pedig fokozatosan elengedte az elképzeléseit, és elfogadta Isten utolsó napokbeli munkáját. Amikor befejezte a beszédet, mindenki figyelme az ő evangéliumhirdetési tapasztalatára irányult, és senki sem összpontosított az Isten szavain való gondolkodásra és beszélgetésre. Akkor egy kicsit tudatában voltam: ezzel nem tért el a témától? Bár az evangéliumhirdetési tapasztalatáról vállalt közösséget, miután befejezte, mindenki csodálni kezdte, és felnézett rá. Ezzel nem dicsekedett? Rá akartam mutatni erre, és rávenni, hogy hagyja abba ezt a témát, de egyszerűen nem bírtam beszélni. Arra gondoltam: „Ha ennyi ember előtt félbeszakítom, nem fogja magát nagyon zavarban érezni? Igaz, hogy Barbara elért néhány eredményt az evangélium hirdetésében, de ha ezt mondom neki, vajon nem fogja mindenki azt gondolni, hogy irigy vagyok, és szándékosan megnehezítem a dolgát? Talán jó a szándéka, és nem is dicsekedni próbál?” Így hát nem szólaltam meg, de nem tudtam eléggé lecsillapodni ahhoz, hogy Isten szavain töprengjek, és a közlésemben nem volt világosság, csak néhány sótlan szót mondtam, és így véget is ért az összejövetel.

Azon az estén csak forgolódtam az ágyamban, és nem tudtam aludni. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből azokat a dolgokat, amiket Barbara dicsekvésképpen mondott az összejövetelen, és a csodáló pillantásokat mindenki arcán. Amit közölt, az nem segítette a többieket Isten szavainak jobb megértésében, hanem inkább mindenki figyelmét az ő evangéliumhirdetésére irányította, és így az összejövetel nem ért el jó eredményt. Mivel féltem, hogy zavarba hozom, nem szóltam semmit, és nem tudtam megvédeni a gyülekezeti életet. Hát nem csak egy olyan valaki voltam, aki mindig másoknak akar megfelelni? Eszembe jutott egy részlet Isten szavaiból: „Alaposan meg kell vizsgálnod önmagad, hogy lásd, megfelelő ember vagy-e. Céljaidat és szándékaidat Engem szem előtt tartva tűzöd ki? Minden szavadat és cselekedetedet az Én jelenlétemben mondod és teszed? Megvizsgálom minden gondolatodat és ötletedet. Nem érzed bűnösnek magad? [...] Gondolod, hogy legközelebb be tudod pótolni azt az evést és ivást, amit a Sátán ezúttal elvett? Így most már világosan látod; olyasmi-e ez, amit be tudsz pótolni? Be tudod-e pótolni az elvesztegetett időt? Szorgalmasan meg kell vizsgálnotok önmagatokat, hogy megtudjátok, miért nem volt evés és ivás az utóbbi néhány összejövetelen, és ki okozta ezt a bajt. Egymás után közösségben kell lennetek, amíg ez világossá nem válik. Ha egy ilyen személy nincs erősen korlátozva, akkor testvéreitek nem fogják megérteni, és akkor ez újra megtörténik. Szellemi szemetek csukva van; túl sokan vagytok vakok! Ráadásul azok, akik látnak, nem törődnek vele. Nem állnak ki, és nem szólalnak fel, és ők is vakok. Azok, akik látnak, de nem szólalnak fel, némák. Sokan vannak itt fogyatékkal élők” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 13. fejezet). Isten szavai tökéletesen leírták az állapotomat. Barbara eltért a témától a közlése során, mindenki idejét vesztegette, és rontotta az összejövetel eredményességét, én pedig mindezt csak tétlenül néztem. Folyton azon töprengtem: „Világosan tudtam, hogy Barbara eltér a témától, akkor miért nem védtem meg a gyülekezeti életet? Miért választottam inkább a hallgatást, és azt, hogy másoknak megfeleljek?” Először is, bizonytalan voltam abban, hogy Barbara tettei valóban önmagasztalásnak és dicsekvésnek minősülnek-e. Igaz, hogy voltak tapasztalatai az evangélium hirdetésében, és közösséget vállalni az ilyen tapasztalatokról hasznos lehet a többieknek, de akkor az ilyen közlés dicsekvésnek számít? Másodszor, aggódtam, hogy nem látok tisztán, hogy ha megszólalok, az korlátozná őt, és hogy a többiek azt gondolnák, irigységből mondom ezeket.

A másnapi összejövetelen felvetettem a zavarodottságomat, és segítséget kértem néhány nővértől. Együtt elolvastunk egy részt Isten szavaiból: „Felmagasztalják önmagukat és önmagukról tesznek bizonyságot, magamutogatók, megpróbálják elérni, hogy az emberek nagyra tartsák és imádják őket – a romlott emberiség ezekre a dolgokra képes. Az emberek ösztönösen így reagálnak, amikor a sátáni természetük irányítja őket – ez az egész romlott emberiségre jellemző. Általában hogyan szokták az emberek felmagasztalni önmagukat, és hogyan tesznek önmagukról bizonyságot? Hogyan érik el azt a célt, hogy mások nagyra tartsák és imádják őket? Bizonyságot tesznek arról, hogy mennyi munkát végeztek, mennyit szenvedtek, mennyire feláldozták magukat és mekkora árat fizettek. Azáltal magasztalják fel önmagukat, hogy a tőkéjükről beszélnek, azért, hogy magasabb, szilárdabb, biztosabb helyet szerezzenek mások szívében, hogy még többen értékeljék, tartsák nagyra, irigyeljék, sőt imádják őket, felnézzenek rájuk és kövessék őket. E cél elérése érdekében az emberek sok olyan dolgot tesznek, amelyek a felszínen Istenről tesznek bizonyságot, de lényegében önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot. Vajon ezt cselekedve rendelkeznek józan ésszel? Túl vannak a racionalitás határain, és nem szégyellik magukat. Szemérmetlenül tesznek bizonyságot arról, hogy mit tettek Istenért és mennyit szenvedtek Érte. Még fitogtatják is az ajándékaikat, tehetségüket, tapasztalataikat, különleges képességeiket, a világi ügyekhez használt ügyes módszereiket, az emberekkel való játszadozásuk eszközeit és egyebeket. Az önmaguk felmagasztalásának és önmagukról való bizonyságtételnek egyik módszere, hogy önmagukat fitogtatják és másokat lekicsinyelnek. Emellett álcázzák és hamis színben tüntetik fel magukat: elrejtve gyengeségeiket, hiányosságaikat és elégtelenségeiket az emberek elől, hogy mindig csak a ragyogó oldalukat mutassák. Még azt sem merik elmondani másoknak, amikor negatívak; nincs bátorságuk megnyílni és beszélgetni velük. Amikor valami rosszat tesznek, minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy elrejtsék és eltussolják azt. Soha nem említik meg, hogy a kötelességük végzése közben milyen kárt okoztak a gyülekezet munkájában. Amikor azonban valamilyen kisebb hozzájárulást tettek, vagy valamilyen apró sikert értek el, egyből kérkednek vele. Türelmetlenül azt akarják, hogy az egész világ megtudja, milyen rátermettek, milyen komoly képességekkel rendelkeznek, milyen kivételesek és mennyivel jobbak az átlagembereknél. Ezek nem önmaguk felmagasztalásának és az önmagukról tett bizonyságnak a módszerei?” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik tétel: Önmagukat magasztalják fel, és önmagukról tesznek bizonyságot). Isten szavainak leleplezése által megértettem, hogy az egyik jele annak, amikor az antikrisztusok önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot, az, hogy fitogtatják adottságaikat, erősségeiket, hozzájárulásaikat és eredményeiket mások előtt, hogy az emberek azt gondolják róluk, tehetséggel és képességgel rendelkeznek, és elnyerjék a tiszteletüket és csodálatukat. Az evangélium hirdetése és az Istenről való bizonyságtétel lényegében pozitív dolog. Barbarának voltak erősségei az evangélium hirdetésében, és ha közösséget vállalt volna a nehézségekről, amelyekkel szembesült, arról, hogy hogyan támaszkodott Istenre és tapasztalta meg az Ő munkáját, mit nyert és tanult ebből, és a jó gyakorlati utakról, amiket összegzett, az a közlés építő lett volna. De Barbara csak arról beszélt, hogyan szenvedett az evangélium hirdetése közben, és hogyan fizetett árat. Senki, aki hallgatta a tapasztalatait, nem nyert nagyobb megértést Istenről, és nem látott tisztábban abban, hogyan kell gyakorolni vagy a különböző nehézségekhez hozzáállni. Ehelyett csak elkezdtek felnézni rá, kezdték csodálni őt, és úgy érezték, hogy neki vannak tapasztalatai, adottságai és képességei az evangélium hirdetésében, és buzgóbb, mint mások. Mindenki dicsérte és irigyelte őt, és elégtelennek érezte magát. Tehát a dicsekvésnek és Isten felmagasztalásának és a Mellette való tanúskodásnak más volt az eredménye. A közlés által a korábbi nézeteim megerősítést nyertek, és megállapítottam, hogy amit Barbara mondott, annak a nagy része nem Istenről való bizonyságtétel volt, hanem inkább önmaga felemelésére és dicsekvésre szolgált. Egy antikrisztus beállítottságát tárta fel, ami kivívja Isten utálatát és gyűlöletét. A nővérek arra is emlékeztettek, hogy Barbara talán még nincs is tudatában a viselkedésének, és mivel ezt észrevettem, szeretettel kellene rámutatnom, hogy segítsek neki. Nem szabad arra törekednem, hogy megfeleljek másoknak, csak hogy megvédjem a vele való kapcsolatomat. A nővérek szavai szégyennel töltöttek el, és elhatároztam, hogy a lehető leghamarabb közösséget vállalok Barbarával.

Miután az összejövetel véget ért, egyszerűen nem tudtam lecsillapodni. Már korábban is láttam Barbara problémáit, de nem mertem rámutatni neki, és még amikor mondtam is valamit, csak felületesen érintettem a problémát, anélkül, hogy valódi eredményt értem volna el, ami miatt Barbara soha nem gondolkodott el igazán, és nem tudatosodott benne a problémája. Nyugtalanság és bűntudat töltött el e gondolatok miatt, és nem tehettem mást, mint hogy megkérdezzem magamtól: „Általában olyan vidám és eleven vagyok Barbara mellett, és mindent elmondok neki, akkor miért esik ilyen nehezemre rámutatni a problémájára? Miért nem bírom elmondani?” Keresésem és elmélkedésem során Isten ezen szavait olvastam: „Mindannyian tanultak vagytok, és mindannyian nagy figyelmet fordítotok arra, hogy kifinomult és visszafogott módon beszéljetek. Arra is kényesek vagytok, ahogyan beszéltek, tapintatos hangnemet használtok, és próbáljátok nem megsérteni senki büszkeségét és méltóságát. Mindig hagytok magatoknak némi mozgásteret, amikor beszéltek és cselekedtek, és a tőletek telhető legjobban próbáljátok elérni, hogy az emberek elégedettnek érezzék magukat. Arra is vigyáztok, hogyan oldjátok meg a problémákat, és próbáltok nem rátapintani mások fájó pontjaira, nem leleplezni a hiányosságaikat, és nem felzaklatni vagy zavarba hozni az embereket. Ez a világi ügyekre vonatkozó filozófia, amelyet mindenki követ. Mit gondoltok erről a filozófiáról? (Ez a kényszeres megfelelés; ez csalárd és ravaszkodó.) Elvetemült, ravaszkodó, hamis és álnok. Az emberek mosolygós arca mögött sok rosszindulatú, álnok és gyanús dolog rejtőzik” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). „Azok, akik a középutat járják, a legalattomosabb emberek mind közül. Nem sértenek meg senkit, simulékonyak és dörzsöltek, minden helyzetben együttműködnek, és senki sem veszi észre az áruló jeleket. Élő Sátánok ők!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazság gyakorlásával vetheti le a romlott beállítottságok béklyóit). „A világi ügyekre vonatkozó filozófiák egyik tétele így szól: »A hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit.« Ez azt jelenti, hogy ennek a jó barátságnak a fenntartása érdekében az embernek hallgatnia kell a barátja problémáiról, még akkor is, ha világosan látja őket. Betartja azokat az elveket, miszerint nem üt arcul másokat, és nem kritizálja a hiányosságaikat. Megtévesztik egymást, eltitkolnak dolgokat egymás elől, és szervezkednek egymás ellen. Bár kristálytisztán tudják, miféle ember a másik, nem mondják ki nyíltan, hanem ravasz módszereket használnak, hogy megőrizzék a kapcsolatukat. Miért akarna valaki egy ilyen kapcsolatot megőrizni? Ez arról szól, hogy az ember nem akar ellenségeket szerezni ebben a társadalomban, a csoportján belül, ez ugyanis azt jelentené, hogy gyakran sodorja magát veszélyes helyzetekbe. Annak tudatában, hogy miután valakinek a hiányosságait szóvá tetted, vagy megbántottad az illetőt, az az ellenséged lesz és ártani fog neked, és nem akarván ilyen helyzetbe hozni magadat, a világi ügyekre vonatkozó filozófiáknak azt a tételét alkalmazod, amely így szól: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld.« Ennek fényében, ha két ember ilyen kapcsolatban van egymással, azok igazi barátoknak tekinthetők? (Nem.) Nem igazi barátok, még kevésbé egymás bizalmasai. Akkor hát pontosan miféle kapcsolat is ez? Nem egy alapvető társas kapcsolat? (De.) Egy ilyen társas kapcsolatban az emberek nem bocsátkozhatnak bizalmas beszélgetésekbe, sem mély kapcsolatuk nem lehet, és nem beszélhetnek bármiről, amiről csak szeretnének. Nem mondhatják ki hangosan, ami a szívükben rejlik, vagy hogy milyen problémákat látnak másokban, vagy azokat a szavakat, amelyek másoknak hasznára lennének. Ehelyett kiválogatják a kedves mondanivalókat, hogy mások kegyeit keressék. Nem merik kimondani az igazságot vagy betartani az alapelveket, így megakadályozva, hogy ellenséges gondolatokat ébresszenek másokban magukkal szemben. Amikor az emberre senki nem jelent fenyegetést, az illető nem él viszonylagos békében és nyugalomban? Nem ez az emberek célja, amikor ezt a mondást népszerűsítik: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«? (De.) Világos, hogy ez a túlélésnek egy elvetemült, csalárd módja, egy kis óvakodással, amelynek a célja az önfenntartás. Ha így élnek, az embereknek nincsenek bizalmasaik, nincsenek közeli barátaik, akiknek a társaságában bármit mondhatnak, amit csak szeretnének. Az emberek között csak kölcsönös óvakodás, kölcsönös kihasználás és kölcsönös cselszövés létezik, miközben mindegyikük megszerzi a kapcsolatból, amire szüksége van. Nem így van? Alapvetően annak a mondásnak, hogy »ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, az a célja, hogy az ember ne sértsen meg másokat és ne szerezzen ellenségeket, hanem védje magát azzal, hogy nem bánt meg senkit. Ez egy taktika és módszer, amit azért alkalmaz valaki, hogy ő maga ne sérüljön. Ha a lényegének ezt a többféle vetületét nézzük, akkor vajon az a követelmény az emberek erkölcsi magatartásával szemben, hogy »ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, nemes követelmény? Pozitív? (Nem.) Akkor mit tanít az embereknek? Hogy ne sérts meg senkit, ne bánts meg senkit, különben a végén te fogod megjárni; [...] Arra tanítja az embereket, hogy legyenek bölcsek és legyenek képesek tisztán látni másokat a személyes interakciók során, hogy a megfelelő nézőpontokból szemléljék az embereket és a dolgokat, és hogy bölcs módszerekkel folytassák az interakcióikat más emberekkel? (Nem.) Arra tanítja az embereket, hogy ha egy jó emberrel vagy egy emberi mivolttal rendelkező emberrel találkoznak, bánjanak vele őszintén, és amikor látják, hogy az illetőnek hiányosságai és problémái vannak, nyújtsanak neki segítséget, ha tudnak, ha pedig nem tudnak, akkor legyenek toleránsak és bánjanak az illetővel megfelelően, tanuljanak meg türelmesnek lenni a hiányosságai iránt, és tanuljanak az erősségeiből és jó tulajdonságaiból? Erre tanítja az embereket? (Nem.) Akkor hát mi lesz annak a vége, amire ez a mondás tanítja az embereket? Becsületesebbé vagy csalárdabbá teszi az embereket? Az lesz a következménye, hogy az emberek csalárdabbak lesznek, az emberek szíve közötti korlátok növekednek, az emberek közötti távolság megnő, és az emberek kapcsolatai bonyolulttá válnak; ez az emberek társas kapcsolatának bonyolulttá válásával egyenértékű. Az emberek között elvész a kommunikáció lélektől lélekig, és mindkét fél részéről védekező gondolkodásmód lép a helyébe. Lehetnek még így normálisak az emberek kapcsolatai? Javulni fog a társadalmi légkör? (Nem.) Hát ezért nyilvánvalóan hamis ez a mondás: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld.« Ha az emberek e szerint a mondás szerint élnek, mik lesznek annak a következményei? Képesek lesznek normális emberi mivoltukat megélni? Képesek lesznek betartani az igazságalapelveket? Képesek lesznek nyílt, tisztességes, hiteles és egyenes módon viselni magukat? Egyáltalán semmi pozitív eredményt nem képesek elérni” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (8.)). Isten szavainak olvasása által láttam meg, hogy Barbarával való kapcsolattartásomban sátáni, világi ügyekre vonatkozó filozófiákra támaszkodtam, mint például: „a hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit”, „ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha leleplezel másokat, ne a hiányosságaikat leplezd le” és „még egy barát: még egy út, még egy ellenség: még egy akadály”. Egészen addig a pontig ezeket a filozófiákat olyan alapelveknek tekintettem, amelyek szerint kell bánni az emberekkel. Azt gondoltam, hogy csak így lehet fenntartani az emberi kapcsolatokat anélkül, hogy megsértenék másokat, vagy bajt okoznék magamnak. Isten szavainak leleplezése által végre megláttam, hogy ezek a filozófiák csalárd, ravasz és álnok életmódot jelentenek, hogy óvatossá teszik az embereket egymással szemben, távolságot teremtenek közöttük, és megakadályozzák az őszinte interakciót, arról nem is beszélve, hogy nem teszik lehetővé az egymás iránti szeretetet. Bár ezzel a módszerrel elkerülhetjük mások megsértését, vagy hogy bajt okozzunk magunknak, de megakadályozza azt is, hogy igaz barátokat szerezzünk, és csak azt eredményezi, hogy egyre hamisabbá és csalárdabbá váljunk. Azt is megértettem, hogy őszintének kell lenni másokkal, és ha látod, hogy valakinek problémája van, szeretettel kell segítened neki, ahogy tőled telik. Még ha abban a pillanatban nem is tudja ezt elfogadni és félre is ért, akkor is ragaszkodnod kell az alapelvekhez, és helyes szándékkal kell közeledned hozzá. Visszagondoltam a Barbarával való interakcióimra. Több alkalommal is világosan láttam, hogy dicsekszik mások előtt, és hogy a többiek nagyra tartják őt, de féltem, hogy megbántom az önérzetét azzal, hogy rámutatok a problémájára, és hogy utána figyelmen kívül hagy. Így, hogy jó viszonyban maradjunk, csak tétlenül néztem, ahogy romlottságot tár fel, anélkül, hogy szóltam vagy segítettem volna neki, emiatt nem gondolkodott el, nem ismerte meg a problémáit, és később ugyanazt az utat folytatta. Ezen sátáni filozófiák szerint élve csak a kapcsolatunkat akartam megvédeni, azért, hogy Barbara megértő és empatikus embernek tartson. Nem vettem figyelembe az ő életbe való belépését. Bárcsak hamarabb rámutattam volna az általam látott problémákra, talán lett volna némi megértése a romlott beállítottságáról, és nem mondott volna ilyen észszerűtlen dolgokat az összejöveteleken. Egy kényszeres megfelelő lettem, hogy megvédjem a kapcsolatunkat. Ez valóban káros viselkedés volt! Aztán eszembe jutott egy másik nővér, akivel kapcsolatban álltam. Láttam, hogy gyakran felületes a kötelességében, és hogy amikor a többiek rámutattak a hibáira, visszavágott, és nem tudta elfogadni azokat. Beszélni akartam vele, hogy segítsek neki elgondolkodni magán, de úgy éreztem, hogy elég idős, és ha rámutatok a hibáira, megbántom az önérzetét, és azt gondolná rólam, hogy túl nyers vagyok. Így hát csak szemet hunytam a problémái felett, és kifelé vidám, beszédes és barátságos maradtam vele. Miután elbocsátották, mert felületes volt a kötelességében, csak akkor bántam meg, hogy nem segítettem neki hamarabb. Amikor távozni készült, közöltem vele az általam látott problémákat. Bár felismerte a problémáit, szemrehányást tett nekem, amiért nem mutattam rájuk hamarabb, és azt mondta, hogy ha hamarabb meg tudott volna javulni, talán nem bocsátották volna el, és nem került volna sor az áthelyezésére. Amikor ez eszembe jutott, végre megláttam, hogy a világi ügyekre vonatkozó filozófiák szerint élni és másoknak megfelelni nem ugyanaz, mint jó embernek lenni. Akik így tesznek, nem mutatnak semmilyen őszinteséget vagy szeretetet mások iránt, hanem önzők és csalárdak. Ez a fajta ember egy sátáni beállítottságot él meg, és ez undorítja Istent. Barbara mindig is olyan őszinte volt velem, de én csak ezekre a filozófiákra támaszkodtam a vele való érintkezés során, és nem gyakoroltam az igazságot. Csak azt vettem figyelembe, hogyan ne sértsem meg őt, és hogyan őrizzem meg a rólam alkotott jó képét, és amikor láttam, hogy romlott beállítottságot tár fel, egyszerűen figyelmen kívül hagytam. Jó barátnak nevezhetem magam, miközben így viselkedem? „A hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit” valóban a Sátán ördögi mondása volt. Annyira káros volt, és nem akartam többé eszerint élni.

Keresésem és elmélkedésem során rájöttem, hogy volt egy másik oka is, amiért nem mertem rámutatni Barbara problémájára: téves nézetet vallottam. Mindig azt gondoltam, hogy rámutatni valaki más problémájára annyi, mint leleplezni egy hibáját, hogy az megbántja az önérzetét, valószínűleg megsérti őt, és hogy ez egy hálátlan cselekedet. Így Barbarával kapcsolatban mindig attól féltem, hogy megsértődik, ha rámutatok a problémájára, és hogy ez tönkretenné a kapcsolatunkat, ami nagyon megnehezítette számomra az igazság gyakorlását. Ezért kerestem Istentől, és kértem, hogy adjon útmutatást a problémám megoldásában. Keresésem során Isten ezen szavait olvastam: „Isten azt követeli, hogy az emberek mondjanak igazat, azt mondják, amit gondolnak, és ne csapjanak be, vezessenek félre, nevessenek ki, csúfoljanak, tegyenek nevetség tárgyává, gúnyoljanak és korlátozzanak másokat, illetve ne mutassanak rá a gyengeségeikre és ne bántsák meg őket. Nem ezek-e a beszéd alapelvei? Mit jelent az, hogy ne mutassunk rá mások gyengeségeire? Azt jelenti, hogy ne teregessük ki mások szennyesét. Ne kapaszkodjunk a múltbéli hibáikba vagy hiányosságaikba, hogy megítéljük vagy elítéljük őket. Ez a legkevesebb, amit meg kell tenni. Pozitív szempontból hogyan fejeződik ki az építő beszéd? Elsősorban bátorítás, tanácsadás, útmutatás, buzdítás, megértés és vigasztalás. Ugyanakkor, egyes különleges esetekben szükséges, hogy közvetlenül leleplezzük mások hibáit és megmetsszük őket, hogy az igazságról szóló megértést, valamint bűnbánó szívet nyerjenek. Csak így lehet eredményeket elérni. Az efféle gyakorlás nagy hasznára van az embereknek. Valódi segítség és építő hatású számukra, nemde? [...] És összességében mi az alapelv a beszéd mögött? Ez: mondd ki, ami a szíveden van, és a valódi tapasztalataidról beszélj, valamint arról, amit valóban gondolsz. Ezek a szavak a leghasznosabbak az emberek számára, ezek ellátják az embereket, segítik őket, ezek a legpozitívabb szavak. Tagadd meg ama hamis szavak kimondását, azokét, amelyek nem szolgálják az emberek javát és nem építik őket; ezzel elkerülöd, hogy árts nekik és gáncsold őket, negativitásba süllyeszd őket és negatív hatást gyakorolj. Pozitív dolgokat kell mondanod. Törekedned kell, hogy amennyire csak tudod, segítsd az embereket, a javukat szolgáld, ellásd őket, igaz istenhitet hívj elő bennük; és engedned kell, hogy az emberek segítséget kapjanak és sokat nyerjenek az Isten szavait illető tapasztalataidból és abból, ahogyan megoldod a problémákat, és képesek legyenek megérteni Isten munkája megtapasztalásának és az igazságvalóságba való belépés útját, lehetővé téve számukra, hogy legyen belépésük az életbe és az életük növekedhessen – ami mind annak a hatása, hogy a szavaid mögött elvek vannak és azok építőek az emberek számára” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (3.)). „Ha jó a kapcsolatod az egyik testvérrel vagy nővérrel, és az illető megkér, hogy mutass rá, milyen problémái vannak, akkor hogyan kellene gyakorolnod? Ez ahhoz kapcsolódik, hogy miként közelíted meg a dolgot. [...] Tehát, ha felfedezed, hogy egy testvérnek vagy nővérnek problémája van, milyen cselekvési mód lenne összhangban az igazsággal? Hány vonatkozó alapelv létezik? Először is, legalább ne okozd a megbotlását. Először a gyengeségeit kell figyelembe venned és azt, hogy milyen beszédmód nem fogja a megbotlását okozni. Ez a legkevesebb, amit figyelembe kell venni. Továbbá, ha tudod, hogy ő olyan, aki igazán hisz Istenben és el tudja fogadni az igazságot, akkor, amikor észreveszed, hogy problémája van, kezdeményezned kell a segítését. Ha nem teszel semmit és kineveted őt, azzal ártasz neki. Aki így tesz, annak nincs lelkiismerete vagy józan esze, és nincs benne szeretet mások iránt. Bárki, akiben van egy kis lelkiismeret és józan ész, nem nevetheti ki a testvérek egyikét sem. Minden lehetséges módot meg kell fontolnod, hogy segíts neki megoldani a problémáját, megértetve az illetővel, hogy hol hibázott, és mi okozta azt. Az, hogy az illető képes-e bűnbánatot tartani, az ő saját dolga. Ezzel eleget teszel a szükséges felelősségednek. Még ha most nem is tart bűnbánatot, egy nap talán észhez tér, és akkor bűnbánatot fog tartani, és nem fog panaszkodni rád, illetve nem fog vádolni téged. Az a legkevesebb, hogy a testvérekkel való bánásmódod ne maradjon el a lelkiismeret és a józan ész mércéjétől. Ne maradj adósa másoknak; segíts nekik, amennyire csak tudsz. Ezt kell tenniük az embereknek. A legjobb emberek azok, akik szeretettel és az igazságalapelveknek megfelelően tudnak bánni a testvérekkel. Ők a legjószívűbb emberek is. Természetesen azok a valódi testvérek, akik el tudják fogadni és gyakorolni tudják az igazságot. Ha valaki csupán azért hisz Istenben, hogy jóllakjon kenyérrel vagy áldásokat kapjon, de nem fogadja el az igazságot, az nem testvér. A valódi testvérekkel az igazságalapelvek szerint kell bánnod. Függetlenül attól, hogy valakinek milyen vétkei vannak, és függetlenül attól, hogy kis érettsége miatt esetleg pillanatnyilag rossz útra tért, a szeretet szellemében kell segítened neki. Mik azok a minimális eredmények, amelyeket el kell érni a segítése során? Először is, nem okozni a megbotlását, és nem hagyni, hogy negatívvá váljon; másodszor, ténylegesen segíteni neki, és rávenni őt, hogy visszaforduljon a rossz útról; harmadszor pedig, megértetni vele az igazságot, és rávenni őt a helyes út választására. Ezt a három eredményt csak úgy lehet elérni, ha a szeretet szellemében segítünk neki. Ha nincs benned igaz szeretet, nem tudod elérni ezt a három eredményt, és a legjobb esetben is csak egyet vagy kettőt érhetsz el. Ez a három eredmény egyben a mások segítésének három alapelve is. Te ismered ezt a három alapelvet, és tisztában vagy velük, de hogyan valósulnak meg a gyakorlatban? Valóban megérted mások nehézségeit? Ez nem egy újabb probléma? Arra is gondolnod kell: »Mi a nehézségük eredete? Képes vagyok segíteni nekik? Ha az érettségem túl kicsi, és nem tudom megoldani a problémájukat, és meggondolatlanul beszélek, akkor lehet, hogy rossz útra terelem őket. Ezen túlmenően, milyen ennek az embernek a felfogóképessége? Milyen a képessége? Makacs? Van lelki megértése? El tudja fogadni az igazságot? Törekszik az igazságra? Ha látja, hogy jobb vagyok nála, és beszélgetek vele, vajon féltékenység vagy negativitás ébred majd benne?« Ezeket a kérdéseket mind figyelembe kell venni. Megfelelő módszert is kell találnod, valamint Isten szavainak több olyan szakaszát, amely a helyzetére vonatkozik; világosan beszélgess vele az igazságalapelvekről, segítve neki megérteni az igazságot Isten szavaiban, és megtalálni a gyakorlás útját. Akkor meg lesz oldva a probléma, és ő túljut a nehézségén. Vajon egyszerű dolog ez? Ez nem egyszerű dolog. Ha nem érted az igazságot, akkor mindegy, mennyit mondasz, semmi haszna nem lesz. Ha érted az igazságot, akkor csupán néhány mondattal meg tudod világosítani őt, és ez a javára válik” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekedve oszlathatja el elképzeléseit és félreértéseit Istenről). Isten szavaiból megértettem, hogy ha valakinek a hiányosságait leplezed le, és a gyengeségeire vadászol, hogy megítéld és elítéld őt, és a szándékod az, hogy kigúnyold, kinevesd és megvádold, az undorítja Istent. De ha azzal a szándékkal mutatod meg valakinek a problémáit és hiányosságait, hogy segíts neki, az építő jellegű, és a mások iránti szeretet és az életük iránti felelősségérzet kifejeződése. Ha az illető az igazságra törekszik, akkor mások segítségével képes lesz elgondolkodni magán, és keresni az igazságot a problémái megoldásához, és előre fog lépni az életbe való belépésében. Vannak azonban olyanok, akik ellenállnak és visszataszítónak találják, ha megmetszik őket és rámutatnak a problémáikra. Ez azt tárja fel, hogy nem fogadják el az igazságot, és hogy a beállítottságuk idegenkedik az igazságtól. Korábban azt hittem, hogy mások problémáira rámutatni ugyanaz, mint leleplezni a hiányosságaikat, és hogy ez egy hálátlan feladat. Ez a nézet teljesen téves volt. Azt is megértettem, hogy vannak alapelvek arra, hogyan segítsünk másoknak a problémáikra való rámutatással. Nem csak arról van szó, hogy jó szándékkal és lelkesedéssel közvetlenül rámutatunk az emberek problémáira, bárkik is legyenek azok. Inkább az igazság alapelvei szerint kell ezt tennünk, figyelembe véve az illető emberi mivoltát és felfogóképességét, hogy igaz ember-e, el tudja-e fogadni az igazságot, azt, hogy hogyan mutassunk rá a problémáira úgy, hogy az eredményt érjen el, ne buktassa el, és ne tegye negatívvá. A legfontosabb, hogy figyelembe kell vennünk a vonatkozó igazságokat, segítenünk kell másoknak megérteni az igazságot és Isten szándékát azzal, hogy rámutatunk a dolgokra, és gyakorlati utat kell mutatnunk nekik. Csak így segítünk valóban az embereknek. Ekkor végre rájöttem, hogy korábban azért nem értem el jó eredményeket, amikor mások problémáira mutattam rá, mert nem kerestem az igazság alapelveit. Mint amikor láttam, hogy Janie gyakran szavakat és doktrínákat hangoztat, magas pozícióból dorgál másokat, és soha nem beszél arról, hogy ismeri önmagát – közvetlenül rámutattam a problémáira, de valójában az interakcióink során megértettem, hogy ő nem olyan ember, aki el tudja fogadni az igazságot. Tudtam, hogy az igazságról alkotott felfogása torz, és hogy nagy jelentőséget tulajdonít a státusznak. Ezen okok miatt ostobaság volt tőlem, hogy közvetlenül rámutattam a problémáira, és nem értem el jó eredményt. Később kiderült róla, hogy következetesen nem fogadta el az igazságot, sem a testvérek által nyújtott figyelmeztetéseket és segítséget. Gyakran próbált fogást találni a vezetőkön és dolgozókon, hogy támadja és megítélje őket, végül pedig kitakarították, amikor gonosz emberként jellemezték. Ami pedig Roxannát illeti, neki túlságosan is fontos volt a büszkesége, lassú volt az igazság megértésében és az abba való belépésben, és nem volt tapasztalata a metszésben. De én nem vettem figyelembe az ő érettségét, és mindenki előtt beszéltem arról, hogy eltért a témától Isten szavairól való közlése során. Ennek eredményeként nem tudta elfogadni, és egy időre negatívvá vált. Később más testvérek segítségével és támogatásával sikerült ezen az állapoton javítania. Miután megértettem az alapelveknek ezt az aspektusát, többé nem féltem rámutatni Barbara problémájára. Barbara el tudta fogadni az igazságot, és igaz ember volt. Szeretettel és az alapelvekkel összhangban kellett segítenem neki, hogy megakadályozzam, hogy rossz útra térjen. A szívemben Istenhez imádkoztam, keresve, hogyan tudnék Barbarával hatékonyan elbeszélgetni úgy, hogy az ne korlátozza őt, és segítse megérteni az igazságot és valóban megismerni önmagát.

Az ezt követő időszakban felkutattam Isten azon szavait, és töprengtem rajtuk, amelyek leleplezik azokat, akik dicsekednek és felmagasztalják magukat. Kerestem az alkalmat, hogy közösségben megnyílhassak Barbarának, és beszéljek neki a problémáiról, amelyeket ez idő alatt észrevettem, valamint hogy elbeszélgessek vele a dicsekvés természetéről és következményeiről, és arról a hozzáállásról, amellyel Isten ezt a fajta viselkedést kezeli. Miután elbeszélgettem vele, Barbara végre felismerte problémája súlyosságát, rájött, hogy a státusz iránti megszállottság irányítja, hogy szerette, ha helye van az emberek szívében, és ha csodálják őt, és hogy ez a fajta törekvés undorítja Istent. Egy későbbi összejövetelen közösséget vállalt, és boncolgatta a dicsekvő és önmagasztaló viselkedését, ami lehetővé tette, hogy a többiek némi tisztánlátást nyerjenek. Látva, hogy Barbara képes volt elgondolkodni és felismerni a problémáját, meggyűlölni önmagát és őszintén bűnbánatot tartani, boldognak éreztem magam. Ugyanakkor bűntudatom is volt. Bántam, hogy idáig vártam azzal, hogy elbeszélgessek vele, és rámutassak erre. Nem lettek előítéletei velem szemben azért, mert rámutattam a problémáira és lelepleztem azokat, és a kapcsolatunk sem szakadt meg, sőt, közelebb kerültünk egymáshoz, mint korábban. Megértettem, hogy csak Isten szava szerint élve és az emberekkel az igazságalapelvek szerint érintkezve érezhet az ember nyugalmat.