Apám iskolaigazgató volt, és gyakran beszélt a materializmusról az iskolában és otthon. Arra tanított minket, hogy a boldogság a saját kemény munkánkon múlik, és hogy erőfeszítést kell tennünk azért, hogy kitűnjünk, és becsületet szerezzünk az őseinknek. A szüleink szavai és az általuk mutatott példa által vezérelve a testvéreim és én mind a hírnévre, az előnyökre és a státuszra törekedtünk. Üzleti pályára léptünk, vagy tisztviselők lettünk.

2007 tavaszán egy véletlen folytán elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Mindennap olvastam Isten szavait, rendszeresen közösséget vállaltam testvéreimmel, és némi megértést nyertem Isten szuverenitásáról. Ezek a szavak különösen lenyűgözőek voltak: „Isten teremtette ezt a világot, Ő teremtette az emberiséget, sőt, Ő volt az ókori görög kultúra és az emberi civilizáció mérnöke. Csak Isten gyámolítja ezt az emberiséget, és csak Isten törődik éjjel-nappal ezzel az emberiséggel. Az emberi fejlődés és haladás elválaszthatatlan Isten szuverenitásától, az emberiség történelme és jövője pedig nem menekülhet az Isten keze által alkotott elrendezések elől. Ha igaz keresztény vagy, akkor bizonyára hiszel abban, hogy bármely ország vagy nemzet felemelkedése és bukása Isten elrendezései alá esik. Csak Isten ismeri bármely ország vagy nemzet sorsát, és csak Isten irányítja ezen emberiség pályáját. Ha az emberiség jó sorsot kíván magának, ha egy ország jó sorsot kíván magának, akkor az embernek imádattal meg kell hajolnia Isten előtt, és Isten elé kell járulnia, hogy megbánja és megvallja a bűneit Neki, különben az ember sorsa és rendeltetési helye elkerülhetetlen katasztrófa lesz” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 2. függelék: Isten szuverenitást gyakorol az egész emberiség sorsa felett). Isten szavai felderítették a szívemet. Isten a Teremtő, és Ő az, aki a mai napig vezeti és fenntartja az emberiséget. Mi több, Ő uralkodik a sorsunk felett. Csak ha imádjuk Istent, bűnbánatot tartunk Előtte, és elfogadjuk az Ő üdvösségét, akkor lehet jó a sorsunk. Azt is megtanultam, hogy a Szabadító, Mindenható Isten azért jött el az utolsó napokban, hogy kifejezze az igazságot, és elvégezze az ítélet munkáját, hogy teljesen megtisztítsa és megmentse az emberiséget, hogy kivezessen minket a Sátán befolyása alól, és elvezessen arra a gyönyörű rendeltetési helyre, amelyet Isten készített elő számunkra, hogy jó sorsunk és kimenetelünk legyen. Áldottnak éreztem magam, hogy el tudtam fogadni Mindenható Istent, és megesküdtem magamnak, hogy jól gyakorlom a hitemet, az igazságra törekszem, és elvégzem egy teremtett lény kötelességét, hogy viszonozzam Isten szeretetét.

De amikor belevetettem magam a kötelességembe, váratlanul letartóztatott a Kommunista Párt. 2009 márciusában egy napon, délben, a rendőrség eljött az összejövetelünkre, elvitt három nővért és engem, és illegálisan őrizetbe vettek minket egy rendőrőrsön. A Közbiztonsági Hivatal vezetője vadul rám kiabált: „Mondd el, mit tudsz! Ki prédikálta neked az evangéliumot? Ki a gyülekezeted vezetője? Ha beszélsz, azonnal hazaengedlek. De ha nem működsz együtt, a sok vallásos könyv miatt, amit nálad találtunk, akár öt-hat évre is lecsukhatunk!” Látva a vad tekintetet az arcán, a szívem elkezdett kalapálni. Nem tudtam, hogyan fognak velem bánni. Gyorsan elmondtam egy imát, kértem Istent, hogy óvjon meg, adjon hitet és erőt, és engedje, hogy erősen megálljak. Imádkozás után Isten e szavaira gondoltam: „A hatalmon lévők kívülről gonosznak tűnhetnek, de ne féljetek, mert ez a kevés hitetek miatt van. Amíg a hitetek növekszik, semmi sem lesz túl nehéz” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 75. fejezet). Isten szavai hitet és erőt adtak nekem. Abszolút minden Isten kezében van. Az a közbiztonsági főnök ijesztőnek tűnt, de ő is Isten kezében volt. Neki nem volt beleszólása abba, hogy elítélnek-e – csak Istennek volt. Nem tudtam meghunyászkodni a gyalázkodásai előtt. Később látták, hogy nem fogok beszélni, ezért fogdába zártak engem és három másik embert a társadalmi rend megzavarásának vádjával.

Egy reggel váratlanul hallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja. A szívem a torkomban dobogott. Megint ki akarnak hallgatni? Már korábban is kihallgattak, és én nem mondtam semmit. Vajon még kegyetlenebb taktikát fognak alkalmazni ellenem? Féltem, és csendben imádkoztam Istenhez, majd fokozatosan sikerült megnyugodnom. A rendőrök egy nagy szobába vittek. Abban a pillanatban, ahogy beléptem, megláttam apámat, és a szívem összeszorult. Miért hozták be az apámat? Mindig is ellenezte a hitemet, hogyan fog velem bánni most, hogy letartóztattak? Mielőtt bármit is mondhattam volna, apám felemelte a kezét, és háromszor pofon vágott. Szédültem, és csillagokat láttam. Apám szigorúan ezt mondta: „Megtiltottam neked a hitet, de te ragaszkodtál hozzá, és most, hogy letartóztattak téged, a nevem a sárba lett tiporva! Mondj el nekik mindent a hitedről! A rendőrség azt mondja, hogy elengednek, amint vallomást teszel, de súlyos büntetést kapsz, ha nem!” Apám öregedő arcát látva megfájdult a szívem. Már majdnem 80 éves volt, és mindig a hírneve volt a legfontosabb számára. Hogyan tudná elviselni, ha engem elítélnének? Aztán hirtelen letérdelt. Könnyes szemmel ezt mondta: „Amikor anyád megtudta ezt, megbetegedett. Ágyban fekszik otthon, infúzióra kötve. Mondd el nekik, amit tudsz, és gyere haza velem!” Mindezzel szembesülve nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Ősidők óta csak a gyerekek térdelnek le a szüleik előtt, nem pedig fordítva. A szüleim nehézségek árán neveltek fel engem, és segítettek nekem a saját gyermekeim nevelésében. Még mindig aggódniuk kellett értem, ilyen idős korban is. Nem kellene ilyen fájdalommal és gyötrelemmel szembenézniük, ha nem lennék hívő. Úgy éreztem, hogy tartozom nekik – szörnyen éreztem magam. Aztán felismertem, hogy nem helyes az állapotom. Mondtam egy gyors imát: „Istenem! Ez a helyzet fájdalmas számomra. Gyengének érzem magam. Úgy érzem, hogy lekötelezettje vagyok a szüleimnek. Nem tudom, mit tegyek. Kérlek, világosíts meg és vezess engem, hogy meg tudjam érteni a Te szándékodat, és erősen megállhassak!” Imám után azonnal eszembe jutott, hogy mit határoztam el Isten előtt – hogy erős leszek a hitemben, követem Istent, és arra törekszem, hogy rendíthetetlen szívvel szeressem Őt. Abban a pillanatban észhez tértem. Isten szavaira is gondoltam: „Képtelenek-e az emberek erre a rövid időre félretenni a testüket? Milyen dolgok képesek szétszakítani a szeretetet az ember és Isten között? Ki képes szétválasztani az ember és Isten közötti szeretetet? Vajon a szülők, a férjek, a nőtestvérek, a feleségek, vagy a fájdalmas finomítás? Képesek-e a lelkiismeret érzései eltörölni Isten képmását az emberben? Vajon az emberek egymás iránti eladósodottsága és cselekedetei saját maguknak köszönhetők? Ember orvosolhatja ezeket? Ki képes megvédeni magát? Képesek-e az emberek önmagukról gondoskodni? Kik az erősek az életben? Ki képes elhagyni Engem és egyedül élni?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az „Isten szavai az egész világegyetemhez” című rész misztériumainak értelmezései, 24. és 25. fejezet). Isten szavai önváddal töltöttek el. Ezt a lélegzetet is Isten adta nekem, és Isten adott nekem mindent, amire szükségem volt a túléléshez. Az egyetlen oka annak, hogy addig a napig egyáltalán éltem, az volt, hogy Isten csendben gondoskodott rólam, és megóvott. Ő vezényelte az embereket, eseményeket és dolgokat, vezetve engem, hogy eljöjjek elé, és elfogadjam az Ő üdvösségét. Isten szeretete olyan nagy! Nem tudtam elárulni Istent pusztán a szüleim megbántásától való félelmem miatt. Emellett az egészségük Isten kezében volt, és részemről minden aggodalom felesleges volt. A Kommunista Párt elnyomása miatt szenvedtek, és voltak szomorúak. Ha láthatnák a Párt gonoszságát, nem éreznék úgy, hogy elvesztették a tekintélyüket, és a Sátán nem tudná őket becsapni. Így gondolkodva nem éreztem magam annyira feldúltnak. Megesküdtem, hogy Isten melletti bizonyságtételemben szilárdan megállok, még akkor is, ha börtönbe kerülök. Letöröltem a könnyeimet, és segítettem apámnak felállni. Ekkor öt vagy hat rendőr jött, és körülvettek. Ezt mondtam nekik: „Nem tudok semmit.” Az egyik rám nézett, és ezt mondta: „Öt perced maradt.” Apám nagyon dühös volt. Még néhányszor megpofozott, letérdelt és így szólt: „Ha nem beszélsz, itt fogok térdelni előtted, amíg meg nem halok! A Párt nem engedi, hogy az emberek higgyenek Istenben – hogy merészelsz ellene szegülni? Siess és tegyél vallomást! Akkor hazamehetünk.” Ekkor rájöttem, hogy ez egy trükk a rendőrség részéről. Nyomást gyakoroltak apámra, hogy júdást csináljon belőlem, és eláruljam a többieket. Dühös voltam és sértődött. Azok a zsaruk olyan alattomosak! Segítettem apámnak felállni, és öt vagy hat rendőr ismét körülvett, hogy szóra bírjanak. Rájuk néztem, és nyugodtan mondtam: „Nem tudok semmit.” Éppen ekkor apám telefonja csörögni kezdett, és mondta, hogy vegyem fel. Hallottam anyámat a telefonban, ahogy káromkodott, és ezt mondta: „A sírba fogsz vinni! A kormány nem engedi a hitet, de te ragaszkodsz hozzá. Nem remélheted, hogy harcolhatsz ellenük! Csak mondd el nekik, amit tudsz, és gyere haza! Mit teszünk majd, ha elítélnek? Hogy fog a fiad valaha is feleséget találni? Mindannyiunkat meg fognak alázni. Gondolnod kell ránk!” Könnyek között tettem le a telefont, és néztem, ahogy apám a lábát vonszolva kimegy.

Amikor visszaértem a cellámba, ismét beteg édesanyámra gondoltam, aki az ágyban fekszik. Ha valami szörnyűség történne vele, én hagynám cserben. Minél többet gondoltam erre, annál rosszabbul éreztem magam. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Ekkor ismertem fel, hogy a ragaszkodásaim jelentik az Achilles-sarkamat. Belevetettem magam az Istenhez való imádkozásba. Kértem Őt, mutasson utat, hogy kiálljak amellett, hogy ne a ragaszkodás alapján éljek. Eszembe jutott valami, amit Isten mondott: „Miért olyan nehéz az embereknek elhatárolni magukat a bennük lévő érzésektől? Túlmutat-e ez a lelkiismereti normákon? Beteljesítheti-e a lelkiismeret Isten akaratát? Átsegíthetik-e az érzések az embereket a megpróbáltatásokon? Isten szemében az érzések az Ő ellenségei – vajon nem ezt mondták-e ki világosan Isten szavai?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az „Isten szavai az egész világegyetemhez” című rész misztériumainak értelmezései, 28. fejezet). Isten szavai felnyitották a szememet. A ragaszkodás Isten ellensége, és a legnagyobb akadály az igazság gyakorlása előtt. Amikor ragaszkodással élünk, eltávolodunk Istentől, és eláruljuk Őt. Megragadtam a szüleim iránti ragaszkodásomban. Azt gondoltam, hogy szörnyű sértés engedetlennek lenni velük szemben, és rossz leánnyá tesz engem. Amikor láttam, hogy mennyire szomorúak és feldúltak a letartóztatásom miatt, úgy éreztem, hogy lekötelezettjük vagyok. Úgy éreztem, olyan keményen megdolgoztak azért, hogy felneveljenek, de én nem viszonoztam ezt nekik, sőt, még szenvedtek is miattam. Ez nem volt gyermekhez méltó. Nagyra értékeltem a szüleim jóságát, de elfelejtettem, hogy Isten az, aki életet ad nekünk. Isten az emberi élet forrása, és az Ő életének lehelete az, ami a mai napig fenntart engem. Isten útmutatásának és ellátásának köszönhetem azt, amim most van. Isten nagyon sokat adott nekünk anélkül, hogy valaha is kért volna valamit cserébe. Az utolsó napokban Isten ismét megtestesült, hogy megmentse az emberiséget, elszenvedve nagy megaláztatásokat, valamint a Kommunista Párt általi üldözést és elnyomást. Isten mindent megadott az emberiségért – az Ő szeretete oly nagy! Az Egyetlen, akit imádnunk kell, és akinek alá kell vetnünk magunkat, az Isten. A szüleim irántam tanúsított gondoskodása talán javított az anyagi életemen, de ők az igazságot nem tudták felajánlani nekem. Nem tudtak megmenteni a Sátán romlottságától, vagy jó rendeltetési helyet és sorsot adni nekem. Ha feladnám a többieket, és elárulnám Istent, csak azért, hogy a szüleim kívánsága szerint cselekedjek, akkor nem lennék a szüleim lekötelezettje, de Isten visszautasítana, és örökre elveszíteném az Ő üdvösségét. Ekkor megértettem, hogy a Sátán arra használja a szüleim iránti ragaszkodásomat, hogy kísértésbe csábítson, hogy végül eltávolodjak Istentől, eláruljam Őt, és elveszítsem az esélyemet az üdvösségre, a pokolba kerüljek, és így elpusztuljak. Nem dőlhettem be a Sátán trükkjének. Ez Péterre emlékeztetett, aki az alapelvek birtokában kiállt a szüleivel szemben. Erős volt a hitében, és követte az Úr Jézust, bárhogyan is próbálták megállítani. Végül az Isten iránti szeretete mindent legyőzött, és elnyerte Isten jóváhagyását. Ha ezekre a dolgokra gondoltam, az igazán motivált engem.

Az ötödik napon a rendőrség három levelet hozott, hogy olvassam el, amit anyám, a lányom és a fiam írt. A fiam ezt írta: „Anya, az elmúlt néhány év alatt a hadseregben alig vártam, hogy az egész család újra együtt legyen. Nem volt könnyű elérnem, hogy áthelyezzenek és visszajöhessek, erre téged letartóztatnak. Nélküled otthon úgy érzem, mintha leszakadt volna az ég. Anya, mondd csak el a rendőrségnek a vallási dolgaidat! Ha börtönbe kerülsz, az hatással lesz a munkámra és a házasságomra. Még ha magadra nem is gondolsz, rám gondolnod kellene ...” A levelének ezen a pontján nem tudtam visszatartani a sírást. Ha az ő szép jövője tényleg tönkremegy az én szabadságvesztésem miatt, hogyan fogok tudni szembenézni vele? Biztos, hogy gyűlöl majd engem! Úgy éreztem, mintha a hit útja tele lenne botláskövekkel, és minden egyes lépéshez döntést kellett hoznom. A szívemben Istenhez imádkoztam: „Istenem, nagyon szenvedek, és gyenge vagyok. Kérlek, vigyázz a szívemre, és erősítsd meg a hitemet!” Amikor visszatértem a cellába, egy nővér megtudta, min megyek keresztül, és figyelmeztetett, hogy ne dőljek be a Sátán trükkjének. Ez egy ébresztő volt számomra. Arra gondoltam, hogy a Sátán minden pillanatban mindenféle eszközt felhasznál arra, hogy elcsábítson és félrevezessen minket, hogy eláruljuk Istent. Ha nem vagyunk résen, bármely pillanatban beleeshetünk a Sátán hálójába. Továbbra is le kell csendesítenünk a szívünket Isten előtt, imádkoznunk kell, és Rá kell támaszkodnunk, hogy átlássunk a Sátán trükkjein, elnyerjük Isten oltalmát, és erősek maradjunk. Aznap éjjel feküdtem az ágyban, nem tudtam aludni, és csendben imádkoztam Istenhez. Ez jutott eszembe az Ő szavaiból: „Attól a pillanattól kezdve, hogy sírva erre a világra jössz, megkezded felelősségeid teljesítését. Isten tervének és elrendelésének kedvéért töltöd be szerepedet, és megkezded életutadat. Bármi legyen is a háttered, és bármilyen út álljon is előtted, végső soron senki sem menekülhet a Menny vezénylései és intézkedései elől, és senki sem képes irányítani a saját sorsát, mert csak Ő, aki mindenek felett szuverén, képes ilyen munkára” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). Így van. Egész életünket, sorsunkat Isten rendezte el, és senki sem tudja megváltoztatni. Nem tudom irányítani, hogy a fiamnak milyen munkája vagy házassága lesz a jövőben. Nem számít, mennyire törődöm a gyermekeimmel, vagy mennyire aggódom értük, nem tudom megváltoztatni a sorsukat, és azt, hogy börtönbe kerülök-e vagy sem, szintén Isten határozza meg. Ebből nem tudok kilépni, csak mert úgy akarom. Azt kell tennem, hogy mindent Istenre bízok, és alávetem magam az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek. Ezek után Isten szavainak egy másik részletére gondoltam: „Nehézségeket kell elszenvedned az igazságért, fel kell áldoznod magad az igazságért, el kell viselned a megaláztatást az igazságért, és még több szenvedésen kell keresztülmenned ahhoz, hogy még többet elnyerj az igazságból. Ezt kellene tenned. Nem szabad eldobnod az igazságot a családi harmónia élvezetének kedvéért, és nem szabad elveszítened egy egész élet méltóságát és integritását az ideiglenes élvezet kedvéért. Mindarra kell törekedned, ami szép és jó, és olyan életútra kell törekedned, amely értelmesebb. Ha ilyen hétköznapi és világi életet élsz, és nincs egyetlen célod sem, amelyre törekednél, akkor vajon nem pazarolod el az életedet? Mit nyerhetsz egy ilyen életből? Le kellene mondanod minden testi élvezetről egyetlen igazság kedvéért, és nem kellene minden igazságot eldobnod egy kis élvezet kedvéért. Az ilyen embereknek nincs integritásuk és méltóságuk; nincs értelme a létezésüknek!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szavai hitet és erőt adtak nekem. Hívőként az egyetlen módja annak, hogy elnyerjük Isten jóváhagyását, az, ha az igazságra törekszünk, és elvégezzük a teremtett lény kötelességét. Csak ezt lehet értékes életnek tekinteni, és bármennyi szenvedést megér az igazság elnyerése. Ha feladnám a testvéreimet és az egyházat csak azért, hogy a családomnak megfeleljek, júdás lennék, aki elárulja Istent. Ez lenne a legnagyobb megaláztatás, és Isten megátkozna érte. Ez még egy boldog család és egy kényelmes élet mellett is üres és értelmetlen lenne, én pedig nem lennék több, mint egy két lábon járó hulla. Ennek gondolatára még inkább elszántnak éreztem magam Isten követésére. Mindegy, milyen taktikát alkalmaznak a zsaruk, én szilárdan megállok bizonyságtételemben, és megszégyenítem a Sátánt!

A hatodik napon a rendőrök behívtak a nagyterembe, ahol megláttam a nagybátyámat, a férjemet, a fiamat és a lányomat. A gyerekeim megöleltek, sírtak, és ezt mondták: „Anya, gyere haza!” A férjem is sírva állt oldalt. Aztán a nagybátyám könnyek között így szólt: „Lingmin! A rendőrség azt mondta, hogy hazajöhetsz, amint mondasz nekik valamit, és akkor nem kell börtönbe menned. A fiad jövője tönkremegy, ha börtönbe kerülsz. Ez lerombolja a családot! Hallgass rám, és beszélj nekik!” Ekkor kitisztult a szívem. Tudtam, hogy a Sátán ármánya áll a családom intelmei mögött, és hogy ha én csak egy keveset is mondok, akkor a rendőrség sokkal többet kényszerít majd ki belőlem, és sok más embert is letartóztatnak. Ezt szem előtt tartva így szóltam: „Hívőként a helyes úton járok az életben. Nem tettem semmi törvénybe ütközőt, így nincs is mit bevallanom. Menjetek haza.” Úton visszafelé a cellámba arra gondoltam, hogy a rendőrség újra meg újra felhasználja a szeretteimet, hogy kísértésbe ejtsen, arra kényszerítsen, hogy feladjam a testvéreket, és eláruljam Istent. A Kommunista Párt olyan aljas! Ők Isten-ellenes démonok! Ezután az egyik tiszt behívott az irodába, és önelégülten kérdezte: „Na, milyen volt a családlátogatás?” Látva, hogy ő élvezi ezt a szörnyű helyzetet, annyira dühös lettem, hogy kivettem a zsebemből azt a három levelet, széttéptem, az asztalra dobtam, és ezt mondtam: „Hívő és becsületes ember vagyok. Nem tettem semmi rosszat. Miért kellett őket használni, hogy rám szóljanak? Milyen törvényt szegtem meg?” Aztán rögtön kimentem. Nyugodtan szembe tudtam nézni a rendőrségi kihallgatással, és mindezt annak az erőnek köszönhettem, amit Isten adott nekem.

A tizennegyedik nap reggelén a Közbiztonsági Hivatal vezetője behívott az irodába. Nem volt olyan heves, mint korábban, hanem aggódóan viselkedett, és a családomról kérdezett. Cikornyásan próbált arra csábítani, hogy adjam fel a testvéreket. Szívemben megállás nélkül imádkoztam Istenhez, és kértem, óvjon meg attól, hogy bedőljek a Sátán trükkjének. Az irodavezető sokat beszélt. Végül, látva, hogy nem mondok semmit, mérges lett, és ádázul kiabálni kezdett: „Őszinte leszek veled. Annyi vallásos könyvet találtunk a házadban, hogy ez a legnagyobb ügy a városban. Biztos, hogy börtönbüntetést kapsz, ha nem beszélsz!” De bármit is mondott, csendben imádkoztam Istenhez, és megesküdtem, hogy soha nem fogok információt megosztani a többiekről, és soha nem árulom el Istent, még akkor sem, ha elítélnek. Tizenöt nap után látták, hogy semmit sem tudnak kiszedni belőlem, így nem volt más választásuk, mint hogy hazaengedjenek.

Miután hazaértem, a családom még mindig ellenezte és akadályozta a hitemet. Tudtam, hogy mindennek oka a Kommunista Párt általi félrevezetés és üldözés. Imádkoztam és megesküdtem, hogy a végsőkig követni fogom Istent, bármennyire is nehéz. Ekkor eszembe jutott a „Soha ne okozz csalódást Isten szeretetének” című himnusz: „Nem mérlegelem majd, mily nehéz Krisztust követni. Egyetlen becsületbeli kötelességem, hogy kövessem Isten akaratát. Nem gondolok arra, vajon áldás vagy szerencsétlenség vár. Istent szeretem, így döntöttem. Nem hátrálok. Nem számít, mily rögös és veszélyes az előttem álló út, sem hogy mennyi szenvedés vár rám, hogy köszöntsem a napot, mikor Isten dicsőséget nyer, szorosan követem lépteit, s hű maradok végig” (Kövesd a Bárányt és énekelj új énekeket). Újra meg újra elénekeltem ezt a himnuszt, és ihletettnek éreztem magam. Tudtam, hogy a hit útját mindig a Párt üldözése kíséri, és hogy a jövőben valószínűleg újra le fognak tartóztatni, vagy akár el is ítélnek. De biztos voltam benne, hogy ez az igaz út, és kész voltam a végsőkig követni Istent. Egy ideig nem tudtam kapcsolatba lépni más gyülekezeti tagokkal, és nem élhettem a gyülekezet életét. Így hát ettem és ittam Isten szavait, otthon felvérteztem magam az igazsággal, és megosztottam az evangéliumot a családommal. A férjem és a lányom később hívők lettek. Összegyűltünk, és családként ettük és ittuk Isten szavait. Egy évvel később újra kapcsolatba kerültem a testvérekkel, és elkezdtem kötelességet végezni. Nagyon hálás voltam Istennek.

Arra gondolva, hogy mi történt egész idő alatt – a Kommunista Párt általi üldözés és letartóztatás, a családom kísértései és támadásai –, Isten szavainak megvilágosítása és útmutatása volt az, ami lépésről lépésre átsegített mindezen. Nem számít, milyen nehéz út áll előttem, én a végsőkig követni fogom Istent.