Írta: Li Cse, Kína

2000-ben volt szerencsém meghallani Mindenható Isten királyságevangéliumát. Isten szavait olvasva megértettem Isten neveinek misztériumát, Isten megtestesüléseinek misztériumát, és az olyan dolgokkal kapcsolatos igazságokat, mint például hogy Isten munkájának három szakasza hogyan menti meg az emberiséget, és hogyan változtatják meg, tisztítják meg és tökéletesítik teljesen az embert. Megbizonyosodtam arról, hogy Mindenható Isten a visszatért Úr Jézus, és örömmel elfogadtam Isten királyságevangéliumát. Ezután aktívan bekapcsolódtam a gyülekezeti életbe, az evangélium terjesztésébe, és az Isten melletti tanúságtételbe. 2002-ben az evangéliumhirdetés miatt ismertté váltam a környéken, és állandóan ki voltam téve annak a veszélynek, hogy a rendőrség letartóztat. Nem volt más választásom, mint elmenekülni otthonról, hogy folytatni tudjam a kötelességem végrehajtását.

A KKP-kormány mindig a telefonokat használta a keresztények megfigyelésére és letartóztatására, ezért nem mertem felhívni a családomat, miután elmentem otthonról. 2003 elején már majdnem egy éve távol voltam a családomtól, ezért elmentem az anyósomhoz, hogy láthassam a férjemet, mert nagyon hiányzott. Amikor a férjem öccse meglátta, hogy visszamentem, felhívta anyámat, és elmondta neki, hogy az anyósom házában vagyok. Meglepetésemre három órával később a Városi Közbiztonsági Hivatal négy rendőre egy rendőrautóval odajött az anyósom házához. Abban a pillanatban, hogy beléptek a házba, indulatosan azt mondták nekem: „A Városi Közbiztonsági Hivataltól jöttünk. Te vagy Li Cse, igaz? Már majdnem egy éve szerepelsz a körözési listánkon, és most végre elkaptunk! Velünk jössz!” Hihetetlenül féltem, és megállás nélkül imádkoztam Istenhez a szívemben: „Ó, Mindenható Isten! Ma a Te engedélyeddel letartóztattak. De annyira csekély az érettségem, bátortalan vagyok, és félek! Kérlek, vezess, óvj meg engem, és adj nekem hitet és erőt! Nem számít, hogyan bánnak velem, szeretnék Rád támaszkodni, és szilárdan megállni a bizonyságtételemben. Inkább töltöm életem hátralévő részét börtönben, mint hogy júdásként eláruljalak Téged!” Miután imádkoztam, eszembe jutottak Isten e szavai: „Az Ő természete a hatalom jelképe, jelképe mindannak, ami igazságos, és jelképe mindannak, ami szép és jó. Sőt, az Ő természete a sebezhetetlenség jelképe, melyet nem tud legyőzni és megszállni a sötétség, sem bármilyen ellenséges erő…” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Igen fontos megérteni Isten természetét). „Így van” – gondoltam magamban. „Isten szuverenitást gyakorol és uralkodik minden dolog felett. Az elmúlt néhány évben a KKP-kormány mindent megtett, amit csak tudott, hogy megszakítsa és akadályozza Isten királyságevangéliumának terjedését, és mégis minden felekezetből azok, akik szomjaztak az igazságra és meghallották Isten hangját, visszatértek az Ő trónja elé, és elfogadták az Ő utolsó napokbeli üdvösségét. Ez megmutatja Isten mindenhatóságát és szuverenitását, és azt, hogy semmilyen erő nem állhat annak útjába, amit Isten végre akar hajtani. Bár most a rendőrök kezébe kerültem, ők maguk Isten kezében vannak. Mitől kellene félnem, ha Isten mellettem van?” Isten szavai hitet és erőt adtak nekem, és fokozatosan megnyugodtam.

Miután megérkeztünk a Városi Közbiztonsági Hivatalba, egy kihallgatószobába kísértek. A rendőrök elvették az övemet, levették a ruhámat, a cipőmet és a zoknimat, majd megmotoztak. Utána az egyik rendőr azt kiabálta: „Gyorsan mondj el mindent, amit tudsz! Hány éve vagy hívő? Ki hirdette neked az evangéliumot? Kik a gyülekezetvezetőid? Hány embernek prédikáltál? Mit csinálsz a gyülekezetben?” Nem válaszoltam a kérdéseire, mire ő zavarában azonnal dühösen káromkodott: „A fenébe! Ha nem kezdesz el beszélni, akkor rengeteg módunk van rá, hogy szóra bírjunk!” Miközben ezt mondta, agresszívan lerántott a székről a padlóra. Két rendőr a lábamra taposott, míg két másik keményen a hátamra. A fejem majdnem a padlóra csapódott, és nehezen kaptam levegőt. Az egyik rendőr ezután fogott egy ceruzát, és könnyedén fel-le húzogatta a lábfejem boltozatán, ami fájt és csiklandozott egyszerre. Elviselhetetlen volt; olyan nehezen lélegeztem, hogy a fulladás határán voltam, és rám tört a halálfélelem. Az egyikük így fenyegetett: „Beszélni fogsz, vagy nem? Ha nem, akkor halálra kínzunk!” Nagyon féltem, amikor ez a rendőrbanda kínzott és megfélemlített; aggódtam, hogy halálra kínoznak. Ezért folyamatosan imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy adjon nekem hitet és erőt, és óvjon meg, hogy szilárdan meg tudjak állni a bizonyságtételemben, ne váljak júdássá, és ne áruljam el Őt. Imádkozás után Isten e szavai jutottak eszembe: „A hit olyan, mint egy egyetlen fatörzsből álló híd. Azok, akik gyáván ragaszkodnak az élethez, nehezen fognak átkelni rajta, de azok, akik készek odaadni az életüket, biztos lábbal és gond nélkül átkelhetnek. Ha az ember bátortalan és félénk gondolatokat rejteget, az azért van, mert a Sátán bolonddá teszi őt, attól félve, hogy átmegyünk a hit hídján, hogy belépjünk Istenbe” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 6. fejezet). Isten szavai által inspirálva azonnal éreztem, hogy erő támad bennem, és rájöttem, hogy a bátortalanságom és a halálfélelmem annak az eredménye, hogy a Sátán játszadozik velem. A KKP azt remélte, hogy kegyetlen kínzással kényszeríthet arra, hogy engedjek a zsarnoki hatalmának, hogy a haláltól való félelmemben eladjam a gyülekezetet, és Istent eláruló júdássá váljak. Semmiképpen sem hagyhattam, hogy a Sátán ravasz terve sikerrel járjon, és elhatároztam, hogy szilárdan meg fogok állni a bizonyságtételemben Isten mellett, akár az életem árán is. Akkor a rendőrök ugyanúgy folytatták a kínzásomat, de már nem éreztem akkora félelmet. Tudtam, hogy ezzel Isten a kegyelmét és az oltalmát mutatja meg nekem, és hihetetlenül hálás voltam Neki.

Ezután két rendőr visszabilincselt a székre, és szigorúan feltették ugyanazokat a kérdéseket. Mikor látták, hogy továbbra sem válaszolok, fokozták a kínzást. Kiegyenesítették a karjaimat, majd erőszakkal hátrafelé, és a hátam mögött felfelé húzták őket. Azonnal úgy éreztem, mintha el akarnának törni, és a hasogató fájdalomtól egész testemben izzadni kezdtem; nem tudtam megállni, hogy ne sikítsak fel. Ezután felhúzták a lábaimat, amíg a lábfejem a fejem fölé nem került, majd ellentétes irányba húzták őket. A hasogató kíntól majdnem elájultam. A szívemben folyamatosan imádkoztam Istenhez: „Ó, Mindenható Isten! Kérlek, adj nekem hitet, erőt és elszántságot, hogy elviseljem ezt a fájdalmat! Légy Te az én szilárd támaszom, adj erőt a lelkemnek! Nem számít, milyen kegyetlen kínzási módszereket alkalmaz rajtam ez a démonok bandája, én Rád támaszkodom, és szilárdan megállok a bizonyságtételemben.” Miután imádkoztam, Isten szavainak himnusza jelent meg a fejemben:

„A megpróbáltatások hitre hívnak”

1  A megpróbáltatások során normális, hogy az emberek gyengék, vagy negatívitás van bennük, vagy nincsenek tisztában Isten szándékával, vagy a gyakorlathoz vezető útjukkal. De összességében legyen hited Isten munkájában, Jóbhoz hasonlóan nem szabad megtagadnod Istent. Bár Jób gyenge volt és megátkozta saját születése napját, nem tagadta, hogy minden dolgot, amit az emberek születésük után birtokolnak, Jahve adományozott, és Jahve az Egyetlen, aki mindezt el is veszi. Bármilyen próbatételen kellett is átmennie, ő megtartotta ezt a hitet.

2  [...] Azzal, hogy így dolgozik, az emberek hitét, szeretetét és elhatározását tökéletesíti. Isten a tökéletesítés munkáját végzi az embereken, és ők nem látják, nem képesek tapintani; ilyen körülmények között szükség van a hitedre. Az emberek hitére akkor van szükség, amikor valami nem látható szabad szemmel, és a te hitedre akkor van szükség, amikor nem tudod elengedni a saját elképzeléseidet. Amikor nincs tisztánlátásod Isten munkájáról, akkor az az elvárás veled szemben, hogy legyen hited, határozott álláspontod, és állj meg szilárdan a bizonyságtételedben. Amikor Jób eljutott erre a pontra, Isten megjelent neki és beszélt hozzá. Vagyis csak a hiteden belülről leszel képes meglátni Istent, és amikor van hited, Isten tökéletessé fog tenni téged.

(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük)

Isten szavai nagy hitet és erőt adtak nekem. Azokra a hatalmas megpróbáltatásokra gondoltam, amelyeken Jób ment keresztül, amikor egész testét fájdalmas kelések borították, és szörnyű fájdalmakat szenvedett el. És mégis, fájdalmai ellenére képes volt Isten szándékát keresni; nem vétkezett a szavaival, nem tagadta meg Istent, hanem alávetette magát Istennek, és dicsőítette Isten szent nevét. Jób igaz hittel és istenfélelemmel rendelkezett, és ezért volt képes szilárdan megállni a bizonyságtételében Isten mellett, teljesen megszégyeníteni és legyőzni a Sátánt – végül Isten megjelent és beszélt hozzá. A rám zúduló csapást és a megpróbáltatást szintén Isten engedte meg. Bár nem értettem teljesen Isten szándékát, és a hús-vér testem rendkívüli fájdalmakat szenvedett el, Isten mondja ki az utolsó szót arról, hogy élek-e, vagy meghalok, és az Ő engedélye nélkül a rendőrök soha nem vehették el az életemet, bármennyire is kínoztak. Ezek a rendőrök látszólag vadnak tűntek, de Isten előtt csak papírtigrisek voltak, csak eszközök voltak Isten kezében. Isten arra használta a brutalitásukat, és azt, hogy üldöztek engem, hogy tökéletesítse a hitemet. Teljesen belehelyeztem magam Isten kezébe, Őrá támaszkodtam, hogy legyőzzem a Sátánt, és már nem féltem a rendőröktől. A rendőrök ismételten kínoztak. Látva, hogy továbbra sem beszélek, az egyik rendőr felkapott egy körülbelül 50 cm hosszú fehér acélvonalzót, és kegyetlenül pofozni kezdett vele. Fogalmam sem volt, hányszor ütött meg; az arcom feldagadt, és égett a fájdalomtól. Csak csillagokat láttam, és a fejem zúgott. Ezután két rendőr a bőrcipője sarkával a combomra taposott. Minden egyes taposás gyötrő fájdalmat okozott. Szenvedésemben buzgón Istenhez kiáltottam a szívemben, kérve, hogy óvjon meg, hogy ki tudjam bírni a KKP rendőrsége által rám mért kegyetlen kínzást.

Másnap reggel 8 órakor a Bűnügyi Rendőrség vezetője belépett a kihallgatószobába. Amikor megtudta, hogy a rendőröknek nem sikerült semmilyen információt kiszedniük belőlem, indulatosan azt mondta: „Nem vagy hajlandó beszélni, igaz? Hmm. Majd meglátjuk!” Aztán elment. Aznap délután egy kövér rendőr egy személyi igazolvánnyal a kezében odajött hozzám, és azt kérdezte: „Ismered ezt a személyt?” Rögtön láttam, hogy egy gyülekezeti nővérem volt ugyanabból a faluból, mint én. Azt gondoltam magamban: „Bármi történjék is, nem adhatom el a nővéremet.” Ezért így válaszoltam: „Nem, nem ismerem őt.” A szeme összeszűkült, és felkapott egy sokkolóbotot, amely az asztalon hevert. Meglengette az arcom előtt, és fenyegetően azt mondta: „Makacs vagy. Tudjuk, hogy vezető vagy a gyülekezetben, úgyhogy valld be! Hány tagja van a gyülekezetednek? Hol van a gyülekezet pénze? Ha nem mondod meg, adok egy kis ízelítőt a sokkolóbotból!” A rendőr rosszindulatú arcát látva rendkívül féltem, és sietve mondtam egy csendes imát Istenhez. Éppen akkor eszembe jutottak Isten e szavai: „Ne félj ettől meg attól, a seregek Mindenható Istene biztosan veled lesz; Ő a ti tartalék erőtök, és Ő a ti pajzsotok” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 26. fejezet). A hatalom birtokában Isten szavai hitet és erőt adtak nekem, és azonnal éreztem, hogy van kire támaszkodnom. Azt gondoltam magamban: „Isten mindenható, és bármilyen ördögiek is a Sátán és a démonok, nem Isten kezében vannak-e ők is? Mindenható Istennel mint szilárd támaszommal, nincs mitől félnem!” Ezért nyugodtan azt válaszoltam: „Nem tudok semmit.” A kövér rendőr rosszindulatúan azt mondta: „Ezt kapod azért, mert nem tudsz semmit!” Miközben ezt mondta, megérintette a bilincsemet a sokkolóbottal, és egy erős áramütés elviselhetetlenül fájdalmas hulláma söpört végig az egész testemen – a kín leírhatatlan volt. A rendőr tovább sokkolt a bottal, és amikor már majdnem nem bírtam tovább, csoda történt: kifogyott belőle az áram! Tanúja voltam Isten mindenhatóságának és szuverenitásának, sőt, megtapasztaltam azt a tényt is, hogy Isten mindig mellettem van, vigyáz rám, megóv engem, és figyelembe veszi a gyengeségemet. A hitem megnőtt, és megerősödött az elhatározásom, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben Isten mellett.

A rendőrök később látták, hogy továbbra sem fogok beszélni, ezért kettesével felváltva figyeltek engem. Nem hagytak enni, inni, de még aludni sem. Abban a pillanatban, amikor kezdtem elaludni, vertek és rugdostak, remélve, hogy ezzel megtörik az akaratomat. Isten azonban vezetett engem, hogy átlássam a ravasz cselszövésüket, és csendben imádkoztam Istenhez, gondolatban himnuszokat énekeltem, elmélkedtem Isten szavain, és mielőtt észbe kaptam volna, a lelkem felderült. Ezek a rendőrök viszont folyamatosan kávét ittak, mégis olyan fáradtak voltak, hogy folyton ásítoztak. Egyikük döbbenten azt mondta: „Biztosan van valamilyen mágikus ereje, hogy így bírja, különben honnan lenne ilyen sok energiája?” Amikor a rendőr ezt mondta, újra és újra dicsértem Isten nagy erejét, mert a szívem mélyén jól tudtam, hogy mindez az Isten szavaitól kapott vezetésnek köszönhető, és hogy Isten saját életereje volt az, ami felemelt, hitet és erőt biztosított nekem. Bár nem tudtam, hogy a rendőrség milyen másfajta kegyetlen kínzásokat tartogat számomra, volt hitem Istenre támaszkodni, hogy szembenézzek az elkövetkező kihallgatásokkal, és elhatároztam, hogy soha nem engedek a KKP önkényuralmának, hanem szilárdan megállok a bizonyságtételemben Isten mellett!

A harmadik nap estéjén a Bűnügyi Rendőrség vezetője egy csésze forró vizet töltött nekem, és aggodalmat színlelve azt mondta: „Ne légy már hülye! Valaki más már eladott téged, mi értelme lenne mindezt másokért elviselni? Csak mondj el mindent, amit tudsz, és megígérem, hogy elengedlek! A fiad még kicsi, és szüksége van az anyai szeretetre. Jó életed lehetne, és mégis elpazarlod, mert hiszel valami Istenben! Isten nem tud megmenteni téged, de mi igen. Segíthetünk neked bármilyen nehézségedben, és segíthetünk neked jó munkát találni, ha kijutsz innen…” Miközben hallgattam, amit mond, önkéntelenül a kisfiamra gondoltam, és azon tűnődtem, hogy vajon mi történt vele a letartóztatásom óta. Vajon a nem hívő barátaim és rokonaim gúnyolni fogják? Vajon az osztálytársai az iskolában bántják majd? Amikor már kezdtem elgyengülni, Isten megvilágosított az Ő szavainak egy passzusával: „Mindig ébernek és várakozónak kell lennetek, és többet kell imádkoznotok Énelőttem. Fel kell ismernetek a Sátán különféle ármánykodásait és ravasz cselszövéseit, fel kell ismernetek a lelkeket, ismernetek kell az embereket, és képesnek kell lennetek megkülönböztetni mindenféle embert, eseményt és dolgot…” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 17. fejezet). Isten szavaitól inspirálva világosan felismertem, hogy a Sátán arra használja a családom iránti ragaszkodásomat, hogy Isten elárulására csábítson. A Sátán tudta, hogy a fiamat szeretem a legjobban, és a rendőrséget használta szócsöveként, hogy megtámadjon és megkísértsen, remélve, hogy a fiam iránti szeretetből eladom a testvéreimet. Akkor Istent eláruló júdássá válnék, akit Isten végül megátkozna és megbüntetne – a Sátán olyan alattomos és rosszindulatú! Arra gondoltam, hogy nem lehetek a fiammal, hogy vigyázzak rá, de vajon nem azért volt ez, mert a KKP őrült módon letartóztatja és üldözi a keresztényeket? A rendőrök mégis azt mondták, hogy azért, mert hiszek Istenben. Ezzel vajon nem fordították a feje tetejére az igazságot, és nem torzították el a tényeket? A KKP annyira szégyentelen és elvetemült! És így, bármit is mondott a rendőr, egyáltalán nem figyeltem rá. Látva, hogy sem szép szóval, sem a bottal nem lehet meggyőzni engem, dühösen kivonult. Isten vezetése és oltalma alatt ismét legyőztem a Sátán kísértését.

Este 8 óra után volt, amikor a kövér rendőr visszatért, kezében egy nagy sokkolóbottal, és három beosztottjával a nyomában. Elvittek egy edzőterembe, levetkőztettek (csak az alsóneműm maradt rajtam), majd egy kötéllel a futópadhoz kötöztek. Mikor az arcukat néztem, és az egyik rosszindulatúbb volt, mint a másik, hihetetlen félelem és tehetetlenség fogott el, és fogalmam sem volt, milyen kegyetlen kínzásnak fognak alávetni engem, és hogy meddig fog ez tartani. Abban a pillanatban nagyon gyengének éreztem magam, és felmerült a fejemben a halál gondolata. De rögtön tudtam, hogy ezek a gondolatok helytelenek, ezért sietve imádkoztam és kiáltottam Istenhez: „Ó, Mindenható Isten! Te ismered a szívemet, és nem akarok olyan júdás lenni, aki elárul Téged, és árulóként vonul be a történelembe. De nagyon csekély az érettségem, és olyan fájdalmat és gyengeséget érzek ezzel a gyötrelemmel szembesülve – attól félek, hogy nem fogom bírni, és elárullak Téged. Ó, Istenem! Kérlek, óvj meg engem, és adj nekem hitet és erőt! Kérlek, légy velem, mutass utat nekem, vezess engem, és tedd lehetővé, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben e kegyetlen kínzás alatt!” Miután imádkoztam, Isten szavaira gondoltam, amelyek így szólnak: „Ezekben az utolsó napokban bizonyságot kell tennetek Istenről. Nem számít, milyen nagy a szenvedésetek, el kell mennetek a legvégsőkig, utolsó leheletig hűségesnek kell lennetek Istenhez, és ki kell szolgáltatnotok magatokat Isten vezénylésének; csakis ez az Isten iránti igaz szeretet, és csakis ez az erős és messze hangzó bizonyságtétel” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szeretetreméltóságát csak fájdalmas próbatételek megtapasztalása által ismerheted meg). Isten szavai vigaszt és bátorítást hoztak nekem. Megértették velem: Isten azért engedte meg, hogy ennek a kegyetlen kínzásnak vessenek alá, hogy az igaz hit és szeretet kialakulhasson bennem, hogy továbbra is hűséges tudjak maradni Istenhez a szenvedésemben, hogy alá tudjam vetni magam Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, és hogy Isten szavaira támaszkodva szilárdan meg tudjak állni a bizonyságtételemben, függetlenül attól, hogy milyen nagy a megpróbáltatás vagy milyen szörnyű a fájdalom. Miután megértettem Isten szándékát, bátorság és elhatározás támadt bennem, hogy a végsőkig harcoljak a Sátán ellen, és megfogadtam: nem számít, milyen kínzásokon kell még keresztülmennem, tovább fogok élni, és nem számít, milyen nagy lesz a szenvedésem, az utolsó leheletemig követni fogom Istent! Akkor odajött a kövér rendőr, szájából cigaretta lógott, és megkérdezte: „Beszélsz vagy nem?” Eltökélten azt válaszoltam: „Agyonverhet, de akkor sem tudok semmit.” Dühében a padlóra dobta a cigarettáját, és a haragosan újra és újra belenyomta a hátamba és a combomba a sokkolóbotot. A kínzó fájdalomtól az egész testemet elborította a hideg veríték, és csak jajgattam szánalmasan. Miközben hozzám nyomkodta a botot, üvöltött: „Ezt kapod azért, mert nem beszélsz! Elérem, hogy sikoltozz! Majd meglátjuk, meddig bírod!” A teremben lévő többi rendőr, akik oldalt álltak, harsányan nevettek, és azt mondták: „Hogy lehet, hogy nem jön el az Istened, hogy megmentsen téged?” Sok más, Istent káromló dolgot is mondtak. Látva démoni arcukat buzgón kértem Istent, hogy adjon nekem hitet és erőt, hogy elviseljem a fájdalmat, és letöröljem azt a mosolyt a Sátán arcáról. Miután imádkoztam, összeszorítottam a számat, és nem voltam hajlandó több hangot kiadni, bárhogy is kínoztak. Folyamatosan sokkoltak az árammal. Amikor az egyik sokkolóbotból kifogyott az energia, egy másikra váltottak, és addig kínoztak, hogy az elmém teljesen elhomályosult, és a halál jobbnak tűnt, mint az élet. Egyetlen izmomat sem tudtam megmozdítani, és azt hitték, hogy elájultam. Hideg vizet öntöttek rám, hogy felébredjek, majd folytatták az árammal való sokkolást. Fájdalmamban Isten szavaira gondoltam, amelyek így szólnak: „Ez a cinkosok bandája! Lejönnek a halandók birodalmába, hogy átadják magukat az élvezeteknek és felfordulást okozzanak, annyira felkavarva a dolgokat, hogy a világ megbízhatatlan és változékony hellyé válik, az ember szíve pedig megtelik pánikkal és nyugtalansággal, még át is akarják venni a szuverén hatalmat a földön. Annyira akadályozzák Isten munkáját, hogy az alig képes araszolva előrehaladni, és olyan szorosan elzárják az embert, mint valami érc- és acélfalak. Miután oly sok szörnyű bűnt követtek el és oly sok katasztrófát okoztak, számítanak még bármi másra, mint fenyítésre? Démonok és gonosz szellemek tombolnak a földön már egy ideje, és olyan szorosan elzárták Isten szándékait és fáradságos erőfeszítését egyaránt, hogy azok hozzáférhetetlenek. Ez valóban halálos bűn! Hogyne aggódna Isten? Hogyne haragudna Isten? Súlyosan hátráltatták Isten munkáját és ellenszegültek neki. Micsoda lázadás! Még azok a kisebb-nagyobb démonok is úgy viselkednek, mint sakálok az oroszlán sarkában, és a gonosz áramlatot követik, közben újra meg újra zavart keltve. A lázadás e fiai ismerik az igazságot, de szándékosan ellenállnak neki!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (7.)). Az Isten szavaiban rejlő megvilágosítás lehetővé tette számomra, hogy tisztán lássam a KKP-kormány valódi arcát. Teljes mértékben gyűlöli az igazságot és Istent, és retteg attól, hogy Mindenható Isten szavai messzire és széles körben elterjednek. Mindent megtesz, hogy megakadályozza, hogy terjedjen Isten királyságevangéliuma, és semmitől sem riad vissza, hogy letartóztassa, megkínozza és brutalizálja Isten kiválasztott népét, el akarja pusztítani Isten utolsó napokbeli munkáját, meg akarja akadályozni, hogy az emberek higgyenek Istenben és kövessék Istent, és ateista zónává akarja változtatni Kínát, ezzel elérve őrült célját, hogy örökre uralja a kínai népet. Annak ellenére, hogy a KKP azt hirdeti a külvilágnak, hogy „vallásszabadság” van, és „Kína polgárai törvényes jogokat élveznek”, valójában ezek mind ördögi szavak, amelyek célja az emberek becsapása, megtévesztése és csapdába ejtése, és ezek csak trükkök, hogy elrejtsék a KKP gonosz útjait. A KKP romlott módon viselkedik, a Mennyel ellentétesen cselekszik, és a lényege az ördögi Sátáné, Isten ellenségéé! Abban a pillanatban némán megfogadtam: nem engedhetem, hogy az a gondos áldozat, amit Isten meghozott értem, hiábavaló legyen; elszántsággal és lelkiismerettel kell rendelkeznem, és nem számít, milyen kegyetlen kínzásokat kell még elviselnem, mindig szilárdan meg fogok állni a bizonyságtételemben Isten mellett. Ekkor az igazságosság érzése támadt fel bennem, és éreztem Istent magam mellett, és azt, hogy erőt ad nekem. Azután bárhogy is sokkoltak a rendőrök az árammal, nem éreztem fájdalmat. Ismét tanúja voltam Isten csodálatos tetteinek; mélyen tudatára ébredtem Isten jelenlétének, annak, hogy Isten óv engem, és vigyáz rám. A rendőrök négy órán keresztül kínoztak, de továbbra sem kaptak tőlem semmilyen információt. Mivel nem volt más lehetőségük, nem tehettek mást, mint hogy leoldoztak a futópadról. Egy csepp erő sem volt a testemben, és a padlóra rogytam. Két rendőr visszarángatott a kihallgatószobába, egy székre ültettek, majd egy központifűtés-csőhöz bilincseltek. Mikor láttam, hogy nagyon levertnek tűnnek, nem tudtam megállni, hogy ne fejezzem ki a hálámat és dicséretemet Istennek: „Ó, Mindenható Isten! Megtapasztaltam a Te mindenhatóságodat és szuverenitásodat, és látom, hogy a Te szavad minden más erőt legyőz. Hála legyen Istennek!”

A negyedik napon öt rendőr jött be a kihallgatószobába. Egyiküknél sokkolóbot volt, amiben recsegett az áram. A napokig tartó brutális kínzások miatt a szörnyű kék fényt kibocsátó bot látványa rettegéssel töltött el. Egy olyan rendőr jött, aki korábban nem kérdezett ki, elém állt, megdöfött a sokkolóbottal, és azt mondta: „Úgy hallottam, kemény dió vagy. Ma meg fogom látni, pontosan mennyire vagy kemény. Nem hiszem, hogy ne tudnánk helyretenni téged. Beszélni fogsz, vagy sem? Ha nem, akkor még ma véged lesz!” Azt válaszoltam: „Nem tudok semmit.” Ettől dühbe gurult, és erőszakkal lerángatott a székről a padlóra, és odaszegezett. Egy másik rendőr felnyomta a sokkolóbotot az ingem alá, és azt kiabálta, miközben sokkolta a hátamat: „Beszélni fogsz vagy nem? Ha nem, megölünk!” Szembesülve a brutalitásukkal és undorító, kéjesen vigyorgó arcukkal, önkéntelenül a rémület állapotába süllyedtem, és sietve kiáltottam Istenhez: „Ó, Mindenható Isten! Kérlek, adj nekem hitet és erőt…” A rendőr folytatta az árammal való sokkolást, miközben én megállás nélkül jajgattam. Úgy éreztem, mintha a testemben lévő összes vér a fejembe zúdulna, annyira fájt, hogy csupa verejték voltam, és majdnem elájultam. Látva, hogy továbbra sem fogok beszélni, a rendőrök dühükben szidalmazni kezdtek. Nem sokkal később, amikor már az ájulás határán voltam, felrángattak, és ismét a székhez bilincseltek, majd ketten felváltva őrködtek felettem, nehogy elaludjak. Ekkor már négy napja nem ettem semmit, nem ittam vizet, és egyáltalán nem aludtam. Ehhez hozzáadódott a kegyetlen kínzás, aminek alávetettek, így a testem elérte a leggyengébb állapotát. Egyszerre fáztam és éheztem, és az éhezés és a dermesztő hideg fájdalma összekapcsolódott a sebesült testem lüktető fájdalmával – úgy éreztem, mintha az életem a végéhez közeledne. Rendkívül legyengült állapotomban Isten szavainak egy sora jelent meg a fejemben: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik” (Máté 4:4). Ezen elgondolkodva megértettem, hogy csak Isten szavai lehetnek a támaszom ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben tovább éljek, ugyanakkor azt is felismertem, hogy Isten éppen ezen a helyzeten keresztül vezetett rá az igazságnak erre az aspektusára. Miközben újra és újra elgondolkodtam ezen, tudtomon kívül elfelejtettem minden szenvedésemet, éhségemet, és hogy fázom.

Az ötödik napon a rendőrök látták, hogy rendíthetetlenül hallgatok, és rosszindulatúan fenyegetni kezdtek, mondván: „Csak várd meg, amíg elítélnek! Legalább hét évet kapsz, de még van esélyed elkerülni ezt, ha most elkezdesz beszélni!” Ezután csendben elmondtam egy imát Istenhez: „Ó, Mindenható Isten! A KKP rendőrsége azt mondja, hogy hét év börtönre ítélnek majd, de tudom, hogy nem ők mondják ki az utolsó szót, mert a sorsom a Te kezedben van. Ó, Istenem! Inkább lennék börtönben életem végéig, és maradnék az igaz úton, minthogy valaha is eláruljalak Téged!” Ezután a rendőrök azzal próbáltak rávenni Isten elárulására, hogy behozták a nem hívő férjemet. Amikor meglátott bilincsben, egész testemen sebekkel és zúzódásokkal, szánakozva azt mondta nekem: „Én eddig csak tévében láttam bilincset. Soha nem gondoltam volna, hogy rajtad látok majd.” Amikor ezt hallottam, és láttam a szomorú arckifejezését, sietve imádkoztam Istenhez, kérve, hogy óvjon meg, hogy ne essek bele a Sátán csapdájába a családom iránti ragaszkodásom miatt. Miután imádkoztam, nyugodtan azt mondtam a férjemnek: „Hiszek Istenben, nem lopok dolgokat, és nem rabolok ki embereket. Csak elmegyek az összejövetelekre, és olvasom Isten szavait. Nem követtem el semmilyen bűncselekményt, mégis börtönbüntetésre akarnak ítélni.” A férjem azt válaszolta: „Keresek neked egy ügyvédet.” Mikor a rendőrök látták, hogy a férjem nem próbál rávenni, hogy adjak át információkat a gyülekezetről és a testvéreimről, hanem felajánlja, hogy ügyvédet fogad nekem, kirángatták őt a szobából. Tudtam, hogy ez Isten oltalma volt; mivel a családom iránti ragaszkodásom nagyon erős, ha a férjem bármi olyat mondott volna, ami a fizikai állapotom iránti aggodalomról árulkodik, nem tudom, hogy képes lettem volna-e erős maradni. Isten vezetése és oltalma tette lehetővé, hogy legyőzzem a Sátán kísértését. A rendőrök látták, hogy nem dőlök be a trükkjeiknek, és dühösen fújtatva azt mondták: „Egy perc múlva kapsz egy injekciót, amitől majd megőrülsz. Aztán elengedünk. Akkor sem fogsz tudni meghalni, ha akarsz, és nem fogsz tudni rendes életet élni!” Ez azonnal nyugtalanságba taszított, és ismét rettegés fogott el. Arra gondoltam, milyen kegyetlen és gonosz a KKP-kormány: ha letartóztatnak valakit, aki a gyülekezet felelőse, és ádáz verések és kínzás után sem tudnak belőle semmit kiszedni a gyülekezettel kapcsolatban, akkor erőszakkal olyan szereket adnak be neki, amelyek megőrjítik és skizofrénné teszik – néhány testvért már kegyetlenül bántalmazott ilyen módon a KKP. A szívem erősen kezdett verni erre a gondolatra, és azon tűnődtem: „Vajon tényleg addig fognak kínozni a KKP csicskái, amíg el nem veszítem az eszemet, és a végén úgy bolyongok majd, mint egy őrült?” Minél többet gondoltam rá, annál jobban féltem, és a hideg verejték megállíthatatlanul kiverte a testemet. Sietve imádkoztam és kiáltottam Istenhez: „Ó, Mindenható Isten! A KKP csicskái drogot akarnak beadni nekem, hogy megőrjítsenek, és attól félek, hogy őrült leszek. Ó, Istenem! Most nagyon rettegek. Ó, Istenem! Kérlek, óvd meg a szívemet, és adj nekem hitet, hogy alá tudjam vetni magam a Te vezényléseidnek és elrendezéseidnek!” Éppen akkor eszembe jutottak az Úr Jézus szavai: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában” (Máté 10:28). Isten szavai hitet és erőt adtak nekem. „Igen” – gondoltam. „Ezek az ördögök talán képesek megölni és megcsonkítani a testemet, de a lelkemet nem tudják megölni, se megcsonkítani. Isten engedélye nélkül nem fogok megőrülni, még akkor sem, ha beadják nekem azokat a szereket.” Aztán Isten szavaira gondoltam, amelyek így szólnak: „Amikor az emberek készek feláldozni életüket, minden jelentéktelenné válik, és senki sem tud felülkerekedni rajtuk. Mi lehetne fontosabb az életnél? Így a Sátán képtelen lesz arra, hogy tovább munkálkodjon az emberekben, semmit sem tehet az emberrel” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az „Isten szavai az egész világegyetemhez” című rész misztériumainak értelmezései, 36. fejezet). Ahogy Isten szavain elmélkedtem, a mélyen bennem lévő félelem lassan eltűnt, és többé nem éreztem azt a rettegést. Ehelyett kész lettem arra, hogy Isten kezébe helyezzem magam, és alávessem magam Isten szuverenitásának, akár élek, akár meghalok, akár őrült vagy félkegyelmű leszek. Éppen akkor egy rendőr hozta a tűt és a szert, és így fenyegetett: „Beszélni fogsz, vagy nem? Ha nem beszélsz, akkor beadom ezt az injekciót!” Teljesen félelem nélkül azt mondtam: „Csináljon, amit akar! Magán múlik, akármi is történjen.” Látva, hogy nem félek, kegyetlenül azt mondta: „Menj, hozd ide azt, akinek AIDS-vírusa van! Beadjuk neki azt.” Mivel még mindig nem mutattam félelmet, dühösen csikorgatta a fogait, és azt mondta: „Te szajha! Te aztán tényleg kemény dió vagy!” Aztán az asztalra dobta a tűt. Fellelkesültem, mikor hallottam, amit mondtak. Miután tanúja voltam annak, hogy Isten szavai hogyan vezettek engem, hogy ismét megalázzam a Sátánt, nem tudtam nem hálaimát mondani Istennek. Végül a rendőrök rájöttek, hogy nem fogják kiszedni belőlem a kívánt információt, ezért leverten elmentek.

Miután a rendőrök minden kártyájukat kijátszották minden eredmény nélkül, nem tehettek mást, mint hogy fogdába küldtek. Amint odaértem, a börtönőrök felbujtották a többi rabot, mondván: „Ez a nő a Keleti Villámlás híve. Adjatok neki »meleg fogadtatást«!” Mielőtt még reagálhattam volna, néhány rab rám rontott, a mosdóhoz rángattak, majd miután levetkőztettek, jéghideg vízben megmosdattak. Edénnyel öntötték rám a hideg vizet, és annyira fáztam, hogy egész testemben reszkettem. Leguggoltam a földre, a fejemet a kezembe hajtottam, újra és újra Istenhez kiáltottam a szívemben. Egy idő után az egyik rab azt mondta: „Oké, oké, elég volt. Nehogy megbetegedjen!” A rabok csak akkor hagyták abba a kínzásomat, amikor meghallották ezt a rabot. Amikor megtudta, hogy öt napja nem ettem semmit, vacsoraidőben adott nekem egy fél párolt kukoricagombócot. Jól tudtam, hogy ez azért volt, mert Isten figyelembe vette a gyengeségemet, és úgy mozgatta ezt a foglyot, hogy segítsen rajtam. Láttam, hogy Isten mindig velem van, és szívem mélyéből hálát adtam Istennek.

A fogdában mindenféle más rabokkal éltem együtt. Három étkezésünk mindegyike egy darab párolt kukoricakenyérből és két csík sós fehérrépából állt, vagy pedig egy tál káposztalevesből, amiben bogarak úszkáltak, és alig volt benne káposzta. Hetente egyszer kaptunk egy finomra őrölt gabonából készült ételt, ami még mindig csak egy ökölnyi párolt zsemle volt – egyáltalán nem laktam jól tőle. A börtönszabályok memorizálásán és olvasásán kívül mindennap munkakvótákat kaptunk apró kézimunkák készítésére, amelyeket lehetetlen volt teljesíteni. Mivel a kezeimet a szoros bilincsek károsították, és addig sokkolták őket az árammal, hogy egyáltalán nem éreztem velük, ráadásul a kézimunkák, amelyeket el kellett készítenünk, nagyon kicsik voltak, nem tudtam megfogni őket, és képtelen voltam teljesíteni a túlzott mennyiségű munkát. Egyszer, mivel nem fejeztem be a munkámat, a börtönőrök egész éjjel figyeltettek a többi rabbal, nehogy elaludjak. Gyakran büntettek azzal is, hogy őrszolgálatot kellett teljesítenem, és éjszakánként csak négy órát aludhattam. Ez idő alatt a rendőrök gyakran kihallgattak. Még a fiamat is rávették, hogy írjon nekem egy levelet, amiben megpróbált becsapni, hogy eláruljam Istent. De Isten oltalma és vezetése alatt képes voltam újra és újra átlátni a Sátán ravasz cselszövésein. Annak ellenére, hogy nem sikerült semmi terhelőt szerezniük, mégis megvádoltak „a közrend megzavarásával”, és három év átnevelő munkatáborra ítéltek.

2005. december 25-én, miután a büntetésemet teljes egészében letöltöttem, szabadon engedtek. Ennek a letartóztatásnak és üldöztetésnek a megtapasztalása után, bár testileg és lelkileg is szenvedtem, világosan láttam a KKP Istent ellenző, démoni lényegét. Némi valódi megértést is szereztem Isten mindenhatóságáról, szuverenitásáról, csodálatosságáról és bölcsességéről, és valóban megtapasztaltam Isten szeretetét és üdvösségét. Miközben azok az ördögök kínoztak és üldöztek engem, Isten szavai kellő időben megvilágosítottak és vezettek; ez volt az, ami a szilárd támaszomat alkotta, és ami elszántságot és bátorságot adott ahhoz, hogy a végsőkig harcoljak a Sátánnal. Amikor a Sátán mindenféle ravasz cselszövéssel próbálkozott, hogy megkísértsen engem és Isten elárulására csábítson, Isten volt az, aki az utolsó pillanatban használta a szavait, hogy emlékeztessen és vezessen, és letörölje a port a lelki szememről, hogy átlássam a Sátán cselszövéseit; amikor azok a démonok olyan szörnyű kínzásoknak vetettek alá, hogy a halál is jobbnak tűnt, és az életem egy hajszálon függött, Isten szavai a túlélésem alapjává váltak. Hatalmas hitet és erőt adtak nekem, és lehetővé tették, hogy kiszabaduljak a halál gúzsba kötő béklyójából. Mindezek a dolgok lehetővé tették számomra, hogy valóban meglássam Isten gyönyörű és jóságos lényegét – csak Isten szereti az emberiséget. A KKP ezzel szemben, ez a Sátán, az ördög, csak megrontani, bántani és felfalni tudja az embereket! Ma, a KKP-nak a Mindenható Isten Egyháza ellen intézett egyre kegyetlenebb támadásaival szemben, szilárdan elhatároztam, hogy teljesen fellázadok ez ellen a vén ördög, a KKP ellen, hogy szívemet Istennek adom, és mindent megteszek, hogy az igazságra törekedjek. Terjeszteni fogom Isten királyságevangéliumát, és visszahozom Isten elé mindazokat, akik őszintén hisznek Istenben és vágynak az igazságra, ezáltal jól végezve a kötelességemet.