2018-ban videókat készítettem a gyülekezetben. Mivel a szakmai képességeim gyorsan fejlődtek, és segíteni szoktam a testvéreknek a problémák és nehézségek megoldásában, mindenkinek jó benyomása volt rólam, és a vezetők fontos feladatokat bíztak rám. A vezetőktől kapott elismerés és a testvérek nagyrabecsülése nagy sikerélményt jelentett számomra, és növelte a lelkesedésemet. Noha nem voltam csapatvezető, a munkánk során azonnal azonosítottam és elemeztem a problémákat. Mindig igyekeztem a lehető legjobban elvégezni a vezetők és a csapatvezetők által rám bízott feladatokat, ezért úgy éreztem, elég nagy terhet hordozok a kötelességemben, és viszonylag engedelmes vagyok. Különösen, amikor láttam, hogy néhány testvér körülöttem negatívvá válik, hanyagolja a kötelességeit, és nem megfelelően végzi azokat, mert nincs megelégedve a gyülekezet által rábízott feladatokkal, azt gondoltam, hogy ha én ilyen helyzetbe kerülnék, nem úgy cselekednék, mint ők, hanem akkor is engedelmes lennék.

2022-ben az egyik nap a csoportvezető azt mondta nekem, hogy kevés az ember a szövegalapú munkára. Mivel a csoportunkban a munkaterhelés nem volt túl nagy, és volt némi íráskészségem, és általában tudtam beszélni az igazságról, hogy problémákat oldjak meg, egy átfogó értékelést követően a vezetők úgy döntöttek, hogy szövegalapú munkára helyeznek át. Amikor meghallottam ezt a hírt, egyszerűen nem hittem a fülemnek. Azt gondoltam: „Meg fogják változtatni a kötelességemet? Nekem jó ebben a csoportban. A testvérek elismernek engem, és más csoportokhoz tartozó emberek még tanácsért is fordulnak hozzám. Ez igazán jó színben tüntet fel! Ha elmegyek szövegalapú munkát végezni, nem értem az alapelveket, és nem tudom, meddig fog tartani, amíg beérem a többieket, mivel nekem mindent elölről kell kezdenem. Ez nem azt jelenti, hogy én leszek a legrosszabb a csoportban? Egyszerűen nem értem, miért pont engem kellett választani!” Eszembe jutott néhány nővér, akikről tudtam, hogy jó az íráskészségük. Nem sokkal azután, hogy megkezdték a szövegalapú munkát, áthelyezték őket, mert alkalmatlanok voltak a feladatra. Úgy éreztem, hogy én nem vagyok olyan jó, mint ők, és hogyha nem tudnám jól végezni a munkát, az nagyon megalázó lenne. Bárhogy is hasonlítottam össze a kettőt, úgy éreztem, hogy a jelenlegi kötelességem stabilabb és magasabb presztízsű. Minél többet gondolkodtam így, annál inkább azt éreztem, hogy a vezetők elhamarkodottan döntöttek, hogy nem értették világosan az erősségeimet, mielőtt áthelyeztek. Panaszkodtam a csapatvezetőnek: „Nem mérlegelték a vezetők gondosan ezt a dolgot? Videókészítésben jobb vagyok. A szövegalapú munka nem az erősségem; ha nekem kell mennem, nem fogom jól végezni. Nem kellene átgondolniuk ezt az erősségeim alapján?” Azt hittem, hogy a csapatvezető együttérez velem az én nézőpontomból, és esetleg beszél a vezetőkkel, hogy gondolják át még egyszer az áthelyezésemet. De ő azt közölte, hogy elsősorban a gyülekezet igényeire kell tekintettel lennem. Megértettem, hogy nem kellene vitatkoznom, és először engedelmeskednem kell.

Később utánajártam a kötelességek megváltoztatására vonatkozó alapelveknek. Isten szavai így szólnak: „Hogy Isten háza nem az emberek preferenciái alapján oszt be embereket bizonyos kötelességek végzésére, hanem annak alapján, amit a munka megkíván, és annak alapján, hogy eredményekhez vezet-e az, ha valaki teljesíti az adott kötelességet. Mondanátok azt, hogy Isten házának az egyéni preferenciák szerint kellene beosztani a kötelességeket? A személyes preferenciák kielégítésének feltétele alapján kellene használnia az embereket? (Nem.) Ezek közül melyik felel meg azoknak az alapelveknek, amelyekkel Isten háza hadra fogja az embereket? Melyik felel meg az igazságalapelveknek? Az, ha az Isten házában elvégzendő munka kívánalmai, valamint a kötelességüket végző emberek eredményei szerint választanak ki embereket” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk, vagy amikor nincs reményük az áldások elnyerésére). Isten szavait elolvasva megértettem ezt: A gyülekezetben a kötelességeknek az egyéni erősségek szerinti kiosztása csak az egyik szempont. A legfontosabb dolog, hogy a kiosztás a gyülekezeti munka igényei alapján történjék. Most kevés az ember a szövegalapú munka végzésére, az én csoportomban pedig nincs túl sok munka. Még ha távol is vagyok, az nem fogja késleltetni az előrehaladást. A gyülekezeti munkát kell elsőként figyelembe vennem, a személyes döntéseimet és igényeimet félretéve. Ha csak a saját preferenciáimat elégítem ki, az túl önző dolog. Miután ezt felismertem, a szívemben már nem éreztem olyan ellenkezést.

Később Istennek ezeket a szavait olvastam: „Ha valaki hisz Istenben, de nem szívleli meg az Ő szavait, nem fogadja el az igazságot, vagy nem veti alá magát az Ő intézkedéseinek és vezénylésének; ha csak bizonyos jó viselkedéseket tanúsít, azonban képtelen fellázadni a test ellen, és semmit nem ad fel a büszkeségéből vagy az érdekeiből; ha látszatra ugyan teljesíti a kötelességét, azonban még mindig a sátáni beállítottságai szerint él, és egyáltalán nem adta fel vagy változtatta meg a sátáni filozófiáit és létezési módjait, akkor hogyan tudna egyáltalán hinni Istenben? [...] Nem számít, hány éve hisznek, nem alakítottak ki normális kapcsolatot Istennel. Nem számít, mit tesznek vagy mi történik velük, az első gondolatuk ez: »Mi az, amit meg akarok tenni; mi áll az érdekemben és mi nem; mi történne, ha ezt meg ezt tenném« – először ezeket a dolgokat fontolják meg. Egyáltalán nem veszik fontolóra, hogy milyen gyakorlat dicsőítené Istent és tenne tanúságot Róla, vagy tenne eleget Isten szándékainak, és nem is imádkoznak azért, hogy megnézzék, melyek Isten követelményei és mit mondanak az Ő szavai. Soha nem figyelnek oda arra, hogy melyek Isten szándékai, vagy melyek a követelményei, és hogyan kell gyakorolniuk az embereknek ahhoz, hogy eleget tegyenek Istennek. Bár időnként imádkoznak Isten előtt és beszélgetnek Vele, csupán csak magukban beszélnek, nem keresik őszintén az igazságot. Amikor Istenhez imádkoznak és az Ő szavait olvassák, nem vonatkoztatják azokat azokra a dolgokra, amelyekkel a való életben találkoznak. Akkor vajon az Isten által elrendezett környezetben hogyan kezelik az Ő szuverenitását, intézkedéseit és vezénylését? Amikor olyan dolgokkal szembesülnek, amelyek nem elégítik ki a saját vágyaikat, akkor elkerülik ezeket és a szívükben ellenállnak nekik. Amikor olyan dolgokkal szembesülnek, amelyek megnyirbálják az érdekeiket vagy megakadályozzák az érdekeik kielégítését, akkor mindent bevetnek azért, hogy kiutat találjanak, igyekezve maximalizálni a saját hasznukat és harcolva a veszteségek elkerüléséért. Nem Isten szándékainak szeretnének eleget tenni, hanem csak a saját vágyaiknak. Vajon ez Istenbe vetett hit? Van-e az ilyen embereknek kapcsolatuk Istennel? Nem, nincs. Alávaló, hitvány, hajthatatlan és ocsmány módon élnek. Nem csupán nincs kapcsolatuk Istennel, hanem lépten-nyomon Isten szuverenitása és intézkedései ellen is mennek. Gyakran azt mondják: »Bárcsak Isten gyakorolna szuverenitást minden felett és Ő kormányozna mindent az életemben! Hajlandó vagyok engedni, hogy Isten vegye át a trónt, uralkodjon a szívemben és kormányozzon. Hajlandó vagyok alávetni magam Isten intézkedéseinek és vezénylésének.« Azonban amikor a saját érdekeiket sértő dolgokkal szembesülnek, akkor nem tudják alávetni magukat. Ahelyett, hogy az igazságot keresnék az Isten által elrendezett környezetben, azon vannak, hogy megforduljanak és megszökjenek ebből a környezetből. Nem akarják alávetni magukat Isten intézkedéseinek és vezénylésének, hanem a saját akaratuk szerint akarják tenni a dolgokat, és csak annyira, hogy az érdekeik ne sérüljenek. Teljesen figyelmen kívül hagyják Isten szándékait, csak a saját érdekeikkel, a saját körülményeikkel, valamint a saját hangulataikkal és érzéseikkel törődnek. Vajon Istenbe vetett hit ez? (Nem.)” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember nem üdvözülhet vallásba vetett hit vagy vallásos szertartáson való részvétel által). Isten szavaiból megértettem, hogy ha az Istenben őszintén hívők olyan dolgokkal találkoznak, amelyek nincsenek összhangban az elképzeléseikkel, vagy az érdekeik kárt szenvednek, akkor aktívan keresni fogják az igazságot, hogy feloldják a romlottságukat, valamint hogy válaszokat találjanak Isten szavaiban, és várják Istentől a megvilágosítást és útmutatást. Azok, akik nem keresik az igazságot, és észszerűtlenek, csak az emberekre vagy helyzetekre fognak koncentrálni, amikor olyan dolgokkal találkoznak, amelyek nincsenek összhangban a saját elképzeléseikkel, és még Istenre is panaszkodhatnak, és megtagadhatják, hogy alávessék magukat Isten vezénylésének és intézkedéseinek. Ezt magamra vonatkoztatva, valahányszor arra gondoltam, hogy mások nem becsülnek majd nagyra, amikor szövegalapú munkát végzek, és felfedik a haszontalanságomat, megpróbáltam igazolni magamat, kifogásokat kerestem, és a képzetlenségem mögé rejtőztem, tudatosan hangsúlyoztam a gyengeségeimet, reméltem, hogy a csapatvezető majd együttérez velem és megért engem, annak érdekében, hogy abban a csoportban maradhassak, és megtarthassam a státuszomat. Amikor nem történt velem semmi, és élveztem a presztízsemet, azt állítottam, hogy alávetem magam Istennek, és elfogadom a dolgokat Őtőle. Azonban amikor olyan dolgokkal kerültem szembe, amelyek nem voltak összhangban az elképzeléseimmel, vagy ártottak a személyes érdekeimnek, vitatkoztam és ellenálltam, dacoltam és elégedetlen voltam Isten vezénylésével. Ezenkívül másokban kerestem a hibát, azt állítottam, hogy a vezetők intézkedései észszerűtlenek. Alaposan végiggondolva a dolgot, a vezetők nyilvánvalóan észszerű változtatásokat végeztek a munka igényei alapján, és nekem volt némi íráskészségem; nem voltam teljesen képzetlen. De mivel úgy éreztem, hogy ez a változtatás ártana a hírnevemnek és a státuszomnak, panaszkodtam és ellenálltam. Ez igazán észszerűtlen volt tőlem! Így imádkoztam Istenhez, hajlandó voltam ezt Őtőle elfogadni és alávetni magam, és tőlem telhetően jól végezni a szövegalapú munkát.

A kötelességem megváltoztatását követően láttam, hogy a legtöbb testvérem jobb íráskészséggel rendelkezik, mint én. Néhányan korábban vezetők voltak, és néhányan évek óta szövegalapú munkát végeztek, jól értették az alapelveket, világosan és éleslátással vitatták meg a problémákat és fejezték ki nézeteiket. Meglehetősen irigy voltam. Akaratlanul is egy kicsit frusztrált lettem, arra gondoltam, hogy csak most kezdtem, és máris annyira le vagyok maradva tőlük. Eltűnődtem: „Mikor leszek képes elérni az ő szintjüket?” De nem kedvetlenedtem el túlságosan. Tudtam, hogy az alapelveket, a szakmát és más szempontokat illetően nagy hiányosságaim vannak, ezért időt szántam arra, hogy megismerkedjek az alapelvekkel, és útmutatást kértem és tanultam a testvérektől, amikor nem értettem valamit. De mivel új volt nekem ez a kötelesség, nem volt semmilyen jó meglátásom, amikor a problémákat megvitattuk a testvérekkel. Időnként, amikor kifejeztem néhány nézetemet, azok nem voltak helyesek, és én egészen zavarba jöttem. Ha így haladok, minél többet dolgozom, annál rosszabbnak fogok tűnni – nem beszélve arról, hogyan nyerjem el az emberek megbecsülését. Aggódtam, hogy a testvérek azt gondolják majd, hogy a képességem túl gyenge, és hogy nem vagyok érdemes a fejlesztésre. Mikor láttam, mennyire fontos és kihívásokkal teli ez a munka, még jobban aggódtam, hogy nem boldogulok jól, és áthelyeznek. Az nagyon megalázó lenne. Attól kezdve mindig kedvetlenül végeztem a kötelességemet. A számítógép képernyőjét bámultam, az agyam üres volt. Hiányzott az érdeklődés és a motiváció, hogy megtanuljam a szakmát. Állandó, megmagyarázhatatlan csüggedtség érzése töltötte be szívemet. Néha még arról is álmodoztam, hogy a vezetők esetleg meggondolják magukat és visszaküldenek, és arra gondoltam, hogy ez jobb lenne, mint ha felfedik, hogy haszontalan vagyok, és észrevétlen maradok itt. Később a nővér, aki a szakmára oktatott, néhány elvi problémát azonosított a kötelességeimben. Amikor azokat elemezte, még a csoportban is rámutatott ezekre a problémákra és eltérésekre. Nagyon zavarba jöttem. Akaratlanul eszembe jutottak az emlékek, amikor még videókat készítettem. Akkoriban köztiszteletben álltam. Az emberek kérdésekkel fordultak hozzám, és én voltam az, aki a legtöbbször rámutatott másoknak a hibáira. Most azonban negatív példa lettem, és állandóan az én hibáimat emelték ki. Ég és föld volt a különbség! Ez a kontraszt még negatívabbá tett engem. Még arra is gondoltam, hogy elmondom a vezetőknek, hogy nem vagyok képes erre a munkára, és vissza akarok menni videókat készíteni. De féltem, hogy mások azt mondják majd, hogy nem vagyok engedelmes, így kelletlenül tovább végeztem a kötelességeimet.

Egy nap hirtelen eszembe jutottak Isten szavai, amelyek így szólnak: „Ha nem oldod meg a problémákat idejében, amikor felmerülnek, miután ezek a benned lévő problémák felhalmozódnak, és egyre komolyabbá válnak, lelkesedésed vagy elhatározásod pedig már nem elegendő, hogy támogasson téged kötelességeid teljesítésében, akkor belezuhansz a negativitásba, akár olyannyira is, hogy fennáll a veszélye, hogy elhagyod Istent, de szilárdan állni semmiképpen nem tudsz” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (11.)). Ráébredtem, hogy nagyon veszélyes nem foglalkozni ezzel a negatív állapottal. Noha külsőleg elvégeztem a kötelességemet, a szívem nem volt benne. Gyakran visszaemlékeztem azokra az időkre, amikor mások megbecsültek és dicsértek, és soha nem tettem meg minden tőlem telhetőt. Ráébredtem, hogy meg kell oldani ezt a problémát, nem maradhatok ilyen felületes, és nem csaphatom be magam ilyen módon. Később elgondolkodva Isten szavait olvastam: „Senki ne gondolja magát tökéletesnek, kiemelkedőnek, nemesnek vagy másoktól különbözőnek; mindezt az ember arrogáns beállítottsága és tudatlansága idézi elő. Mindig különállóként gondol magára – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem tudja elfogadni a hiányosságait, és soha nem tud szembenézni a hibáival és a kudarcaival – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem engedi meg másoknak, hogy fölé emelkedjenek vagy jobbak legyenek nála – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem engedi meg, hogy mások erősségei felülmúlják vagy meghaladják az övéit – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem engedi meg másoknak, hogy jobb gondolataik, javaslataik és nézeteik legyenek, mint neki, és amikor felfedezi, hogy mások jobbak nála, akkor negatívvá válik, nem kíván szólni, szorong és lehangolt, vagy felzaklatja magát – mindezt egy arrogáns beállítottság okozza. Egy arrogáns beállítottság a hírneved védelmezőjévé tehet téged, aki nem tudja elfogadni mások helyreigazításait, nem tud szembenézni a hiányosságaival, és nem tudja elfogadni a saját kudarcait és hibáit. Sőt, ha valaki jobb nálad, az gyűlöletet és féltékenységet kelthet a szívedben, és korlátozva érezheted magad, olyannyira, hogy nem kívánod megtenni a kötelességed, és hanyaggá válsz a teljesítésében. Egy arrogáns beállítottság kiválthatja belőled ezeket a viselkedéseket és gyakorlatokat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavai segítettek megtalálnom a negativitásom okát. Mindig azt gondoltam, hogy tehetséges vagyok, és nagyra tartottam magam, kiemelkedő pozíciót akartam, és azt, hogy az emberek körülvegyenek és dicsérjenek, bárhova megyek is. Amikor nem tudtam mások megbecsülését elnyerni vagy a rivaldafénybe kerülni, negatívvá váltam, és menekülni akartam a helyzetből. Mindez a túl arrogáns természetem miatt volt. Éppen csak elkezdtem a szövegalapú munka végzését gyakorolni, és sok dolog volt, amit nem értettem, vagy nem tudtam, hogyan végezzem. Egyetlen alapelv sem tanulható meg úgy, hogy csak meghallgatjuk vagy elolvassuk néhányszor; a gyakorlati tanulásra is időt kell szánni. Ebben az időszakban a hibák és kudarcok elkerülhetetlenek. Az emberek, akiknek megvan a józan eszük, mind helyesen tudják megközelíteni ezeket a dolgokat. De én egyáltalán nem rendelkeztem önismerettel. Bárhová mentem, meg akartam mutatni, hogy különleges vagyok. Nyilvánvalóan csak kezdő voltam, de nagyon szerettem volna elérni valamit, hogy megmutathassam a képességeimet, hogy a testvérek lássák, jók a képességeim. Amikor nem tudtam jól teljesíteni, nem feleltem meg, vagy nem voltam a rivaldafényben, negatívvá váltam, kevésbé igyekeztem, és elvesztettem a motivációt, hogy megtanuljam a szakmát. Még az is az eszembe jutott, hogy feladom a kötelességemet, és kilépek. Ráébredtem, hogy igazán arrogáns voltam, és azt gondoltam, hogy milyen nagymenő vagyok. Az elviselt szenvedésemet egyedül magam okoztam.

Gondolkodni kezdtem: „Miért voltam olyan motivált, amikor a múltban videókat készítettem, de most, hogy szövegalapú munkát végzek, miért nem tudok soha lelkesedést érezni?” Később elolvastam Isten szavainak egy szakaszát, és valamennyire megértettem az állapotomat. Isten szavai így szólnak: „Ha az embereknek olyan szívük van, amely szereti az igazságot, akkor van erejük törekedni az igazságra, és képesek keményen dolgozni az igazság gyakorlásán. Képesek elhagyni azt, amit el kell hagyni, és képesek elengedni azt, amit el kell engedni. Különösen azokat a dolgokat kell elengedni, amelyek a saját hírnevedhez, nyereségedhez és státuszodhoz kapcsolódnak. Ha nem engeded el őket, az azt jelenti, hogy nem szereted az igazságot, és nincs erőd törekedni az igazságra. Amikor valami történik veled, keresned kell az igazságot, és gyakorolnod kell az igazságot. Ha azon alkalmakkor, amikor gyakorolnod kell az igazságot, mindig önző a szíved, és nem tudod elengedni a saját önös érdekeidet, akkor képtelen leszel gyakorlatba ültetni az igazságot. Ha soha, semmilyen körülmények között nem keresed, illetve nem gyakorolod az igazságot, akkor nem vagy olyan ember, aki szereti az igazságot. Nem számít, hogy hány éve hiszel Istenben, nem fogod elnyerni az igazságot. Vannak, akik mindig hírnévre, nyereségre és haszonlesésre törekszenek. Bármilyen munkát is szervez számukra a gyülekezet, mindig latolgatnak, arra gondolva: »Vajon lesz belőle hasznom? Ha igen, akkor megteszem, ha nem, akkor nem.« Az ilyen ember nem gyakorolja az igazságot – akkor vajon képes jól végezni a kötelességét? Egészen biztos, hogy nem. Még ha nem is cselekedtél gonoszat, akkor sem vagy olyan ember, aki gyakorolja az igazságot. Ha nem törekszel az igazságra, nem szereted a pozitív dolgokat, és bármi is ér téged, csak a saját hírneveddel és státuszoddal, a saját önös érdekeddel törődsz, és azzal, hogy mi a jó neked, akkor olyan ember vagy, akit csak az önérdek vezérel, aki önző és aljas” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai azt mondják, hogy ha az emberekben van igazságszerető szív, akkor ha olyan dolgok történnek velük, amelyek a hiúságukat, a státuszukat és az érdekeiket érintik, képesek elengedni azokat, és képesek lázadni a hús-vér testük ellen, hogy az igazságot gyakorolják. Elgondolkodtam azon, hogy amikor videókat készítettem, azt gondoltam, hogy terhet viselek, és engedelmes vagyok, és olyan embernek tartottam magam, aki az igazságra törekszik. Csak amikor a valósággal szembesültem, ébredtem rá, hogy amit korábban tettem, azzal nem Istennek próbáltam eleget tenni, hanem csak némi munkát végeztem, amikor az nem érintette a saját érdekeimet. Most, hogy egyre csak vissza akartam térni a videókészítéshez, az nem azért volt, mert szerettem azt a kötelességet, hanem mert nem tudtam elengedni a testvérek támogatását és megbecsülését. Noha látszólag nem volt csapatvezetői címem, a testvérek jó benyomással rendelkeztek rólam a szívükben. Minden alkalommal, amikor megoldottam egy problémát, vagy valamit jól végeztem, megbecsülést és dicséretet kaptam tőlük, amit én rendkívül élveztem. Ezért bármekkora árat fizettem, bármennyit szenvedtem, nem panaszkodtam. Ezzel ellentétben a szövegalapú munka végzését megalázónak éreztem. Itt mindent a kezdetektől kellett megtanulnom, és senki nem figyelt rám. Nem tudtam másokat tanítani, mint korábban. Nemcsak, hogy félre kellett tennem önmagamat, és alapvető kérdéseket kellett másoknak feltennem, de akkora hiányosságaim voltak ebben a szakmában, hogy folyamatosan mások útmutatására kellett hagyatkoznom. Nem akartam szembenézni a hiányosságaimmal, csak virágcsokroknak és tapsnak akartam örvendezni, és élvezni akartam mások megbecsülését és dicséretét. Még arról is álmodoztam, hogy egy nap a vezetők megengedik, hogy ismét videókat készítsek, azért hogy továbbra is emberek vehessenek körül és dicsérhessenek. De végül nem így történt. Helyette folyamatosan a romlottságomat és a hiányosságaimat tárták fel. Ezért negatívvá és zaklatottá váltam, és elvesztettem a motivációmat arra, hogy a kötelességemet végezzem. Ezen a ponton ráébredtem, hogy a múltban a kötelességemet csak a hírnévért és a státuszért végeztem, és a kötelességemet egyáltalán nem tekintettem a felelősségemnek.

Ez idő alatt gyakran kerestem az igazságot, és elgondolkodtam állapotomon. Isten szavait olvastam, amelyek így szóltak: „Az antikrisztusok számára a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, hogy mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege. Kitehetnéd őket a hegyek mélyén egy őserdőben, még akkor sem tennék félre a hírnév és a státusz hajszolását. Bármilyen embercsoportba helyezheted őket, még mindig csak a hírnévre és a státuszra tudnak gondolni. Habár az antikrisztusok is hisznek Istenben, egyenértékűnek tekintik a hírnévre és státuszra való törekvést az Istenbe vetett hittel, és ugyanolyan fontosnak tartják. Ami annyit tesz, hogy miközben az Istenben való hit útját járják, a saját hírnevüket és státuszukat is hajszolják. Elmondható, hogy az antikrisztusok azt hiszik szívükben, hogy az Istenbe vetett hitükben az igazságra való törekvés a hírnév és státusz hajszolását jelenti; hogy a hírnév és státusz hajszolása egyben az igazságra való törekvés, és hírnevet és státuszt nyerni annyi, mint elnyerni az igazságot és az életet. Ha úgy érzik, hogy nincs hírnevük, nyereségük vagy státuszuk, hogy senki sem csodálja őket, értékeli vagy követi őket, akkor nagyon csalódottak, azt hiszik, nincs értelme hinni Istenben, nincs értéke, és ezt mondják maguknak: »Vajon az ilyen hit istenben kudarc? Reménytelen?« Gyakran fontolgatnak ilyen dolgokat a szívükben, azt latolgatják, hogyan hasíthatnának ki egy helyet maguknak Isten házában, hogyan lehetne előkelő hírnevük a gyülekezetben, hogy az emberek figyeljenek, amikor beszélnek, támogassák őket, amikor cselekszenek, és kövessék őket, bárhová is mennek; hogy az övék legyen az utolsó szó a gyülekezetben, és legyen hírnevük, nyereségük és státuszuk – valójában ilyen dolgokra összpontosítanak a szívükben. Ezekre törekednek az ilyen emberek. Miért gondolkodnak mindig ilyen dolgokon? Miután olvasták Isten szavait, miután prédikációkat hallgattak, tényleg nem értik mindezt, tényleg nem képesek tisztán látni mindezt? Isten szavai és az igazság tényleg nem képesek megváltoztatni az elképzeléseiket, az elgondolásaikat és a véleményüket? Egyáltalán nem ez a helyzet. A probléma bennük van, ez teljességgel azért van, mert nem szeretik az igazságot, mert a szívükben idegenkednek az igazságtól, és ennek eredményeképp egyáltalán nem fogékonyak az igazságra – ezt a természetlényegük határozza meg” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavai leleplezik, hogy az antikrisztusok különösen szeretik a hírnevet és a státuszt. Hisznek Istenben, lemondanak dolgokról, feláldozzák magukat, és mindezt kizárólag a hírnév és a státusz érdekében. Ha elveszítik a státuszukat, az olyan, mintha az életüket vennék el; minden iránt elvesztik az érdeklődésüket és a motivációjukat. A saját viselkedésemen elgondolkodva ráébredtem, hogy olyan vagyok, mint egy antikrisztus, vágyódom mások csodálatára és hódolatára, és a hírnév és a státusz hajszolását még pozitív dolognak is tekintettem. Sok évig hajszoltam őket. Otthon édesapám gyakran mondta nekem, hogy „emelkedj a többiek fölé”, és „öregbítsd a család hírnevét”, és hogy a siker az egyetlen útja, hogy az embernek jövője legyen. Az iskolában a tanárok belém nevelték azt a gondolatot, hogy „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik.” Ezek a dolgok folyamatosan a gondolataimba ivódtak, egyre jobban megkedveltem a hírnevet és a státuszt, és bármilyen nehézséget hajlandó voltam ezért elviselni. Az iskolai éveim alatt, hogy jó osztályzatokat szerezzek, és elnyerjem a tanárok és osztálytársak dicséretét és csodálatát, kávét ittam, hogy késő éjszakáig írhassam a házi feladatot, és még betegen is eljártam az órákra. Az elmúlt néhány évben a gyülekezetben, amíg videókat készítettem, kívülről elviseltem a nehézségeket, és megfizettem az árat, készségeket tanultam, és több munkát végeztem, mindezt azzal a céllal, hogy elnyerjem mások csodálatát. Amikor a kötelességemet megváltoztatták, és többé nem csodáltak mások, ráadásul a hibák miatt még a saját alkalmatlanságom és hiányosságaim is feltárultak, elkedvetlenedtem, félreértettem és nehezményeztem az Isten által eltervezett körülményeket, és elvesztettem a motivációt a kötelességem végzésére. Megértettem, hogy a hírnévért és a státuszért élek, folyamatosan azon gondolkodom, hogyan nyerhetem el mások csodálatát. Amire én törekedtem, az teljesen ellentétes azzal, amit Isten megkövetel. Eszembe jutottak Isten szavai, amelyek így szólnak: „Isten semmit nem gyűlöl jobban annál, mint amikor az emberek a státuszt hajszolják, mégis csökönyösen versengsz a státuszért, hűségesen dédelgeted és óvod, mindig megpróbálod megszerezni magadnak. Mindez vajon nem ellentétes természetű Istennel?” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Noha még nem vetemedtem arra, hogy a magam oldalára állítsam az embereket, bebetonozzam magamat, vagy a státusz kedvéért független királyságot hozzak létre, mint egy antikrisztus, és még nem követtem el semmilyen nyilvánvaló gonosz tettet, a szándékaim és a törekvésről kialakított nézeteim nem voltak megfelelőek. Folyamatosan arra törekedtem, hogy helyet szerezzek az emberek szívében. Ezen az úton továbbhaladni veszélyes, és Isten számára gyűlöletes. Erre ráébredve nagyon hálás voltam Isten oltalmáért.

A kötelességeimben való ezen változtatás arra ösztönzött engem, hogy elgondolkozzam a rossz útról, amelyen jártam, és időben visszaforduljak. Ez Isten üdvössége számomra. Noha már nem volt lehetőségem arra, hogy kitűnjek és a rivaldafényben legyek, képes voltam őszintén alávetni magamat. Némi megbánást is éreztem azért, hogy annyi időt elpazaroltam az elmúlt néhány évben. Ha ugyanezt az erőfeszítést az igazságra való törekvésre és önmagam megismerésére szántam volna ahelyett, hogy a státuszt kerestem, észszerűbb lennék, és Istennek engedelmesebb, és nem olyan lázadó és romlott, mint most. E problémák kezelése érdekében elolvastam Isten szavainak még két szakaszát. Mindenható Isten azt mondja: „Ha mindenben teljes hűséggel akarsz eleget tenni Isten szándékainak, akkor azt nem valósíthatod meg egyetlen kötelesség teljesítésével; el kell fogadnod minden Isten által rád ruházott megbízatást. Függetlenül attól, hogy megfelel-e az ízlésednek, az érdeklődési körödnek, vagy olyasmi, amit nem élvezel, amit még soha nem csináltál, illetve ami nehéz, akkor is el kell fogadnod, és alá kell vetned magad. Nemcsak el kell fogadnod, hanem tevékenyen együtt kell működnöd, és tanulmányoznod kell azt, miközben megtapasztalod és belépsz. Még ha nehézségeket szenvedsz is el, fáradt vagy, megaláznak, vagy kiközösítenek, akkor is teljes hűséget kell tanúsítanod. Csak így gyakorolva leszel képes arra, hogy mindenben teljes hűséget tanúsíts, és eleget tegyél Isten szándékainak. Végzendő kötelességednek kell tekintened azt, nem pedig személyes ügynek. Hogyan kell értelmezned a kötelességeket? Olyasvalamiként, amit a Teremtő – Isten – rábíz valakire, hogy megtegye; így születnek az emberek kötelességei. Az a megbízatás, amelyet Isten rádruház, a te kötelességed, és teljesen természetes és indokolt, hogy úgy teljesítsd a kötelességedet, ahogyan azt Isten megköveteli. Ha világos számodra, hogy ez a kötelesség Isten megbízatása, és hogy ez Isten rádszálló szeretete és áldása, akkor képes leszel Istent szerető szívvel elfogadni a kötelességedet, és képes leszel a kötelességed végzése során figyelembe venni Isten szándékait, valamint képes leszel legyőzni minden nehézséget, hogy eleget tegyél Istennek. Azok, akik valóban feláldozzák magukat Istenért, soha nem utasíthatják vissza Isten megbízatását; soha nem utasíthatnak vissza semmilyen kötelességet. Bármilyen kötelességet is bíz rád Isten, függetlenül attól, hogy milyen nehézségekkel jár, ne utasítsd vissza, hanem fogadd el azt. Ez a gyakorlás útja, ami nem más, mint gyakorolni az igazságot, és teljes hűséget tanúsítani mindenben, hogy eleget tegyél Istennek. Vajon mire helyeződik itt a hangsúly? A »mindenben« szóra. A »minden« nem feltétlenül jelenti azt, amit szeretsz, vagy amiben jó vagy, és még kevésbé azt, amiben jártas vagy. Néha ezek olyasvalamik lesznek, amikben nem vagy jó, amiket meg kell tanulnod, amik bonyolultak, vagy olyanok, ahol szenvedned kell. Azonban függetlenül attól, hogy miről van szó, amennyiben Isten rád bízta, el kell fogadnod azt Tőle; el kell fogadnod és jól kell végezned a kötelességet, teljes hűséggel és eleget téve Isten szándékainak. Ez a gyakorlás útja” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Bolondot csinálni magadból jó dolog. Segít meglátni a saját hiányosságaidat és a hiúság iránti szeretetedet. Megmutatja, hol vannak problémáid, és segít világosan megértened, hogy nem vagy tökéletes ember. Tökéletes emberek nem léteznek, és bolondot csinálni magadból teljesen normális. Mindenki megtapasztalja néha, hogy felsül vagy bolondot csinál magából. Mindenkivel előfordul, hogy elbukik vagy kudarcot vall, és mindenkinek vannak gyengeségei. Bolondot csinálni magadból nem rossz dolog. Amikor bolondot csinálsz magadból, de nem érzed kínosan magad, és mélyen legbelül nem érzed lehangoltnak magad, az nem azt jelenti, hogy érzéketlen vagy; azt jelenti, hogy nem törődsz vele, rontja-e a hírnevedet az, ha bolondot csinálsz magadból, és azt jelenti, hogy a gondolataidat már nem a hiúságod foglalja le. Azt jelenti, hogy emberi mivoltodban érettebbé váltál. Ez csodálatos! Hát nem jó dolog ez? Ez egy jó dolog. Ne gondold, hogy nem teljesítettél jól, vagy hogy balszerencsés lennél, és ne keress mögötte objektív okokat. Ez normális. Te is csinálhatsz bolondot magadból, mások is csinálhatnak bolondot magukból, mindenki csinálhat bolondot magából – végül felfedezed majd, hogy mindenki ugyanolyan, hétköznapi ember, halandó, senki nem nagyobb másoknál, és senki nem jobb másoknál. Mindenki bolondot csinál néha magából, ezért senki ne gúnyoljon ki másokat. Ha már számos kudarcot megtapasztaltál, fokozatosan egyre érettebbé válsz az emberi mivoltodban; így valahányszor újra találkozol ezekkel a dolgokkal, többé nem leszel gúzsba kötve, és ezek nem lesznek kihatással a kötelességed normális végzésére. Az emberi mivoltod normális lesz, és amikor az emberi mivoltod normális, az értelmed is normális lesz” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Miután elolvastam Isten szavait, találtam egy utat a gyakorlásra ebben a helyzetben. Függetlenül attól, hogy csodálnak-e mások, vagy alkalmam van-e arra, hogy kitűnjek, alá kell vetnem magam az Isten által eltervezett környezetnek, és a kötelességemet őszintén kell kezelnem, beleadva a szívemet és minden erőmet. Ez az én felelősségem, és ezt kell tennem. Később, bár néha voltak még hibák az általam befejezett munkában, és amikor mások sok problémára rámutattak, rosszul éreztem magam, már nem reagáltam negatívan. Minél több hibával és kudarccal találkoztam, azok annál inkább arra sarkalltak, hogy időben térjek vissza Istenhez, hogy megismerjem a romlottságomat, és hogy elemezzem és elgondolkodjam az eltéréseimen és a hiányosságaimon. Ettől mélyebben az eszembe vésődtek bizonyos alapelvek is, ami mind a kötelességem végzésének, mind az életbe való belépésemnek az előnyére vált. Ezt megértve a szemléletmódom javult, és már nem törődtem annyira azzal, hogyan tekintenek rám a többiek. A szakmámat illetően elemeztem az eltéréseimet és a problémáimat, segítségért fordultam a testvéreimhez, ha nem értettem valamit, valamint kerestem a vonatkozó alapelveket, és bementem azokba. Mások bevált gyakorlataiból is tanultam. Ami az állapotomat illeti, a szabadidőmet arra használtam, hogy elgondolkozzak és mérlegeljek, megismerjem magamat Isten azon szavai alapján, amelyek a feltárt romlottságaimra vonatkoztak. Miután egy ideig ezt gyakoroltam, kezdtem megszeretni a jelenlegi kötelességemet, és a kötelességem eredményei javultak a korábbiakhoz képest. Erre a folyamatra visszatekintve ráébredtem Isten komoly szándékaira. Sokat nyertem abból, hogy ebben a környezetben végeztem a kötelességemet. Ezeken a kudarcokon és felfedezéseken keresztül képes voltam világosan látni hiányosságaimat és valódi érettségemet, megtanultam alávetni magam Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, és jobban keresni az alapelveket a kötelességeimben. Ezenkívül miután folyamatosan ebben a környezetben edződtem, emberi mivoltomban érettebbé váltam, kevésbé impulzív és kevésbé törékeny lettem, képessé váltam arra, hogy helyesen kezeljem a hiányosságaimat, és kezdtem megtanulni, hogy Isten szándékait és az igazságalapelveket keressem. Mindez gyakorlás és tökéletesedés számomra.

Miután ezt a változást tapasztaltam kötelességeimben, megértettem, hogy nem számít, milyen kötelességet végzünk, sem az, hogy hírnevünket megőrizzük-e, vagy hogy mások csodálnak-e, ezek a dolgok nem fontosak. Csak az számít, hogy alá tudjuk-e vetni magunkat Istennek, és rendelkezünk-e tanúságtétellel az igazság gyakorlásáról. A múltban, amikor láttam, hogy mások negatívvá és engedetlenné válnak a kötelességeik módosítása után, lenéztem őket, és azt gondoltam, hogy én jobb vagyok. Most, szembenézve a tényekkel, megértettem, hogy a természetem túl arrogáns, és hogy nem vetem magam alá Istennek jobban, mint mások. Az Isten által eltervezett helyzeteken keresztül valamennyire megismertem önmagamat, és néhány dologban változtam. Igazán szívből hálás vagyok Isten üdvösségéért!