Egy napon 2009 szeptemberében két nővérrel elmentünk, hogy egy vallási vezetőnek hirdessük az evangéliumot. A vezető azonban elutasította, és odahívta a gyülekezetének több mint tíz tagját, akik megvertek és a helyi rendőrőrsre vittek minket. Akkor eléggé megijedtem, és aggódtam, hogy a rendőrök kínozni fognak minket. Tudtam, hogy a KKP mindennél jobban gyűlöli Istent, ellenáll Neki, és büntetlenül megölheti a hívőket, akiket elkap. Sok testvért megkínoztak a letartóztatásuk után, és néhányukat halálra verték vagy megnyomorították. Aggódtam, hogy az elégtelen érettségem miatt nem fogom kibírni a rendőrök kínzását, ezért úgy tettem, mintha néma lennék. Amikor megkérdezték, honnan jöttem, ki a gyülekezetem vezetője, és ki küldött oda, hogy hirdessem az evangéliumot, egy szót sem szóltam. Aztán guggolásra kényszerítettek, de miután egy ideig guggoltam, a lábaim nem bírták tovább, és a földre rogytam. Két rendőr összevissza rugdosott és taposott, és felszólítottak, hogy keljek fel, és folytassam a guggolást. Miután még egy kicsit tovább guggoltam, a lábam elgémberedett és fájt, és az egész testem verejtékben úszott. Az egyik rendőr gúnyosan azt mondta: „Milyen érzés? Elég jó, mi? Ha nem kezdesz el beszélni, akkor tovább guggoltatunk.” A másik rendőr durván rám kiáltott: „Makacs vagy, ugye? Azt hiszem, a keményebb módszerrel kell csinálnunk. Tudom, hogy fel tudom feszíteni a szádat!” Miután ezt mondta, sörösüvegeket szorított a térdhajlatomba, és azt mondta: „Ha ezek az üvegek leesnek, verés vár rád.” Egy idő után már nem tudtam tartani a guggolást, és a sörösüvegek csörömpölve a padlóra estek. A földre rúgtak, és ádázul rugdosni és taposni kezdtek. A lábam, a hátam, a vállam és a derekam elviselhetetlenül fájt, összegömbölyödtem, miközben a szívemet kínok gyötörték. Mivel Kína alkotmánya kimondottan garantálja a vallásszabadságot, törvény adta jogunk hinni Istenben és hirdetni az evangéliumot, a KKP mégis folyamatosan üldöz és gyötör minket. Ők valóban gonoszak! Akkor jutott eszembe, hogy az Úr Jézus tanítványait hogyan üldözték: Istvánt élve halálra kövezték, mert kiállt az Úr útja mellett, Pétert pedig bebörtönözték az evangélium hirdetése és Istenről való tanúságtétele miatt, és végül fejjel lefelé keresztre feszítették. Arra gondoltam, hogy Isten azt mondta: „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa” (Máté 5:10). Ezek a történetek nagyon bátorítóak voltak számomra – a szentek minden korban hatalmas üldöztetést éltek át az Úr evangéliumának hirdetése miatt, sőt, mártírhalált haltak Istenért. Nagyszerű és hangos bizonyságot tettek, én azonban elgyengültem és gyötrődtem, miután egy kevés üldöztetést és gyötrelmet elszenvedtem. Amit én átéltem, az sehol sem volt ahhoz képest, mint amit a korábbi korok szentjei megtapasztaltak. Volt értéke és értelme annak, hogy üldöznek és gyötörnek azért, mert Isten királyságának evangéliumát hirdetem. Miután ezt felismertem, már nem éreztem fájdalmat, és megújult a hitem. Csendesen imádkoztam Istenhez, kértem, hogy adjon nekem elszántságot, hogy elviseljem a szenvedést, hogy ne engedjek a Sátánnak, és szilárdan megálljak a bizonyságtételemben, hogy dicsőítsem Istent.

Amikor a rendőrök látták, hogy még mindig nem vagyok hajlandó beszélni, megtiltották, hogy aludjak. A két rendőr felváltva figyelt engem, és amint látták, hogy becsukom a szemem, belém rúgtak. Hajnali egy óra körül két másik rendőr, akik éppen akkor kezdték a műszakjukat, bevittek a rendőrőrs nagytermébe, és leültettek a földre. Az egyik rendőr ádázul így kiabált: „Hallom, hogy nagyon makacs vagy, és nem mondasz semmit az istenhitedről. Azt hiszem, meg kell leckéztetnem téged, hogy szóra bírjalak!” Ezzel ádázul a földre rúgott, és a lábával erősen lenyomta a fejemet. Nagyon fájt, amikor a lába a fejembe fúródott, és úgy éreztem, hogy darabokra fogja zúzni. A másik rendőr a lábával a mellkasomat nyomta, amitől rögtön azt éreztem, hogy nem kapok levegőt, és elviselhetetlenül fájt. Ezután keményen a combomra és a vádlimra taposott. Belül teljes gyötrelmet éreztem, és azt gondoltam: „Bár nem vagyok nagy jelentőségű vagy magas rangú személy ebben a világban, még soha nem éreztem azt a megalázó érzést, hogy megtaposnak.” Folyamatosan imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy adjon erőt, hogy kibírjam ezt a szenvedést, és szilárdan meg tudjak állni a bizonyságtételemben. Imádkozás után felidéztem, hogyan feszítették keresztre az Úr Jézust: töviskoronát viselt, a római katonák megalázták és gúnyolták, addig korbácsolták, amíg a testét el nem borították a sebek, és végül kegyetlenül a keresztre szegezték. Isten szavaira gondoltam, amelyek így szólnak: „A Jeruzsálembe vezető úton Jézus gyötrődött, mintha kést forgattak volna a szívében, de a legcsekélyebb szándéka sem volt visszavonni a szavát; mindig volt egy hatalmas erő, amely arra kényszerítette, hogy folytassa útját oda, ahol keresztre fogják feszíteni. Végül a keresztre szegezték, és a bűnös testhez hasonló formát vett fel, beteljesítve az emberiség megváltásának művét. Kiszabadult a halál és a Hadész bilincseiből. A halandóság, a pokol és a Hadész elvesztette hatalmát előtte, Ő legyőzte azokat. Harminchárom évig élt, amely idő alatt mindig mindent megtett, hogy eleget tegyen Isten szándékainak, Isten mindenkori munkájának megfelelően, soha nem tekintve saját személyes nyereségére vagy veszteségére, és mindig az Atyaisten szándékaira gondolva” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Hogyan kell Isten szándékaival összhangban szolgálni?). Arra gondoltam, hogy az Úr Jézus a teremtés Ura és a világegyetem Királya, de annak ellenére, hogy ilyen nagyszerű és tiszteletreméltó státusza van, hajlandó volt ilyen szenvedést és megaláztatást átélni, hogy megváltsa az emberiséget. Szóval mi volt egy kis szenvedés és megaláztatás egy olyan mocskos és romlott embernek, mint én, aki nem értékesebb, mint egy egyszerű hangya? Áldás volt, hogy lehetőségem volt elviselni ezt a szenvedést, és tanúságot tenni Isten mellett, ezért boldognak kellett volna lennem. Miután ezt felismertem, megerősödött a motivációm, és megvolt bennem az akarat, hogy elviseljem a szenvedést. Ezután a kínzás egy másik formájára váltottak. Egy rendőr rágyújtott egy cigarettára, az orromba dugta, majd egy poharat rakott a fejemre, és azt mondta: „Ha a cigaretta vagy a pohár a földre esik, akkor megkapod a magadét.” Amikor a cigaretta már majdnem az orromig égett, levegőt fújtam ki az orrlyukaimon, hogy kilökjem a cigarettát. Amint a tiszt látta, hogy a cigaretta a földre esik, megrúgott és megtaposott, majd megragadott négy-öt maréknyi hántolatlan rizst, a nyakamra tette, és felemelte a ruhám nyakát, hogy a hántolatlan rizs beleessen. Azonnal olyan szúró viszketést éreztem az egész testemen, amit nehéz volt elviselni. Reggel öt óra körül két tisztviselő érkezett. Amikor közölték velük, hogy nem árultam el semmilyen információt, egyikük elővett egy övet a táskájából, és az öv csatos végével ádázul korbácsolni kezdte a kézfejemet, a sípcsontomat és a térdemet. Az ütésektől égető fájdalmat éreztem. Miután több mint húszszor lesújtott az övvel, és nem voltam hajlandó beszélni, feladták és elmentek.

A második nap délutánján a megyei fogdába küldtek. A fogház egyik tisztje ezt mondta a fogvatartottaknak: „Ez itt egy hívő, akit hittérítésen kaptak, és nem mond nekünk semmit. Vegyétek a gondjaitokba!” A rabok körülvettek, és fenyegetően néztek rám. Mindannyian derékig meztelenek voltak, és néhánynak még tetoválása is volt, amitől kissé megijedtem. A rendőrök már megkínoztak a rendőrőrsön, és a testem tele volt sérülésekkel. Most egy egész csapat gonosz és ádáz kinézetű rab ellen kellett küzdenem – ha tovább kínoznak, vajon a testem képes lesz-e elviselni a bántalmazást? Ha nem tudnám elviselni a kínt, és júdásként elárulnám Istent, majd megátkoznának és megbüntetnének, nem lenne-e az Istenbe vetett hitem teljes kudarc? Jobb lenne a fejemet a falba verni és véget vetni az életemnek, mint elárulni Istent. Ekkor eszembe jutott Isten szavainak egy passzusa: „Egyesek szenvedése szélsőséges méreteket ölt, és gondolataik a halál felé fordulnak. Ez nem Isten iránti igaz szeretet; az ilyen emberek gyávák, nincs bennük állhatatosság, gyengék és tehetetlenek! Isten buzgón akarja, hogy az ember szeresse Őt, de minél inkább szereti Őt az ember, annál nagyobb az ember szenvedése, és minél inkább szereti Őt az ember, annál nagyobbak az ember megpróbáltatásai. [...] Így ezekben az utolsó napokban bizonyságot kell tennetek Istenről. Nem számít, milyen nagy a szenvedésetek, el kell mennetek a legvégsőkig, utolsó leheletig hűségesnek kell lennetek Istenhez, és hagynotok kell, hogy Isten vezényeljen; csakis ez az Isten iránti igaz szeretet, és csakis ez az erős és messze hangzó bizonyságtétel” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szeretetreméltóságát csak fájdalmas próbatételek megtapasztalása által ismerheted meg). Isten szavai segítettek felismerni, hogy azok, akik meg akarnak halni, amikor valamilyen nagy szenvedéssel és nehézséggel szembesülnek, gyávák, a Sátán nevetségének tárgyai, és nem tudnak eleget tenni Isten szándékának. Mielőtt letartóztattak, mindenkinél jobban hangoztattam, hogy szeretni kell Istent, eleget kell tenni Neki, és tanúságot kell tenni Mellette. De amikor megkínoztak és szenvedni kezdtem, negatív és gyenge lettem, és a halált felhasználva akartam elmenekülni mindebből – hol volt az érettségem? Ezt felismerve hihetetlenül elszégyelltem magam, és bűntudatot éreztem. Halkan imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, bárhogyan is kínoznak, én mindig Rád fogok támaszkodni, és szilárdan meg fogok állni a bizonyságtételemben.”

A rendőrség utasítására a vezető rab a nevemet és a címemet követelte. Ádázul vicsorgott: „Hívő vagy és politikai fogoly, így a bűnöd még súlyosabb, mint egy gyilkosé. Ha nem beszélsz, majd meglátod, mit teszek veled!” De még mindig nem szóltam egy szót sem. Látva, hogy nem áll szándékomban megszólalni, felállt, és kicsavarta a karomat, miközben két másik rab a bokámat nyomta le. Aztán másik négy-öt rab felváltva ütötte a vádlim és a combom. Minden egyes ütés elviselhetetlenül fájdalmas volt, és úgy éreztem, hogy nem sokáig fogom bírni. Azt gondoltam magamban: „Vajon halálra fognak kínozni ezek a rabok?” Folyamatosan Istenhez kiáltottam oltalomért, és hogy adjon nekem erőt, hogy kibírjam ezeknek a démonoknak a pusztítását. Imádkozás után arra gondoltam, amit az Úr Jézus mondott: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában” (Máté 10:28). Csakugyan, ezek a démonok valóban ádázak voltak, de csak a testemet tudták rombolni és gyötörni, a lelkemet nem tudták megölni. Mi több, a test halála nem igazi halál. Az, hogy a KKP üldözött és megölt, mert tanúságot tettem Isten mellett, azt jelentette, hogy az igazságosság miatt üldöztek, és Isten helyeselte az ilyen cselekedeteket. Visszaemlékeztem egy himnuszra: „Isten megbízásaival a szívemben, sosem borulok térdre a Sátán előtt. Bár fejem hullhat és vérem folyhat, Isten népének gerince nem hajlik meg. Harsogó tanúságot teszek Isten mellett, és megalázom az ördögöket és a Sátánt. A fájdalmat és a nehézségeket Isten rendelte el előre, és én hűséges leszek, és alávetem Neki magam mindhalálig. Soha többé nem ríkatom meg Istent, s soha többé nem aggasztom Őt. Istennek ajánlom a szeretetemet és a hűségemet, és teljesítem a küldetésemet, hogy dicsőítsem Őt. ” (Kövesd a Bárányt és énekelj új énekeket, „Kívánom, hogy meglássam Isten dicsőségének napját”). Ahogy a himnusz szövegén elmélkedtem, egyre nőtt bennem az akarat, hogy kibírjak minden szenvedést, és szilárdan megálljak a bizonyságtételemben Isten mellett. A verésük után a lábamat fekete és zöld zúzódások borították, és erősen feldagadt. A legkisebb érintés is még nagyobb fájdalmat okozott. A lábamban lévő izmok súlyos sérülései miatt nem tudtam guggolni, így a guggoló WC szélére kellett ülnöm, amikor kimentem. A brutális verések rendszeressé váltak. Az egyik rab, aki bokszoló volt, bokszzsákként használt engem, hogy gyakorolja az ököllel és a tenyérrel való ütéseket, és gyakran rácsapott a nyakamra a kezével. Minden alkalommal, amikor végül nyakon vágott, megszédültem. Volt egy különösen ádáz kinézetű rab is, aki az ágyra szorított, két kezével vadul megragadta a nyakamat, és majdnem megfojtott, amikor látta, hogy nem adok ki semmilyen információt az Istenbe vetett hitemről, bárhogy kínoznak is. Több alkalommal is előfordult, hogy a fő rab és a csicskásai a gyufafej éghető anyagát vattába csomagolták, majd a golyókat a kezem és a lábam ujjai közé szorították, és meggyújtották őket. Ez megégette a kezem és a lábam ujjait, és maró fájdalmat okozott. A vezető rab ezután szándékosan rálépett a megégett lábujjaimra, míg a sebekből vér nem szivárgott. Minden alkalommal, amikor a rabok kínoztak és gyötörtek, kiáltottam és imádkoztam Istenhez, erőt kérve Tőle. Csak Isten útmutatása által voltam képes kibírni a démonok ismétlődő kínzásait.

Egy november végi napon az ügyészség negyedszer is újratárgyalta az ügyemet, de továbbra sem voltam hajlandó beszélni. Egy tisztviselő azt mondta a fő rabnak: „Nem mond semmit, és az ügyészségnek kezd elege lenni. Ki kell szednetek belőle valamit, bármi áron.” Ezután a fő rab megparancsolta négy vagy öt másik rabnak, hogy vetkőztessenek meztelenre, majd meggyújtott egy műanyag tálat, és hagyta, hogy a forró, olvadt műanyag a bőrömre csöpögjön. Minden csepptől fájdalmasan vonaglottam – annyira gyötrelmes volt, hogy nem bírtam elviselni. Hevesen küzdöttem ellenük, de lefogtak, így nem tudtam mozogni. Ismételten Istenhez kiáltottam a szívemben, mondván: „Ó, Istenem, nem bírom tovább! Kérlek, óvj meg engem! Adj nekem erőt, és akaratot, hogy elviseljem ezt a szenvedést, hogy ne engedjek a Sátánnak, és szilárdan, a halálig meg tudjak állni a bizonyságtételemben Melletted!” Ismét arra gondoltam, hogy az Úr Jézust a római katonák élve szögezték a keresztre, és hogy a vére lassan csöpögött ki belőle. Nagyszerűsége és tiszteletreméltósága ellenére Isten, aki a magasságban van, megtestesült, és elviselhetetlen szenvedést állt ki a földön, hogy megmentse az emberiséget. Isten ártatlan volt, és nem érdemelt ilyen szenvedést, de csendben elviselte mindazt, hogy megmentse az embert. Tekintve, hogy én csak egy romlott ember vagyok, egyáltalán nem volt nagy dolog elviselni ezt a kis szenvedést. Kínában, ahol Istent ellenségnek tekintik, ha valaki Istent akarja követni, és el akarja érni az igazságot és az életet, nehéz elkerülni az üldöztetés miatti szenvedést. De érdemes és értelmes szenvedni, mert ez azért van, hogy elnyerjük az igazságot és megmeneküljünk. Ez a kegyetlen kínzás lehetővé tette számomra, hogy tisztán lássam a KKP igazsággyűlölő, istengyűlölő, elvetemült lényegét. Ellenállnak Istennek, kegyetlenül sújtják az embereket, és nem többek, mint gonosz szellemek és démonok. Mindezt felismerve még jobban kezdtem gyűlölni a nagy vörös sárkányt – minél jobban üldöztek, annál jobban Istenre támaszkodtam, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben, és megalázzam őket! Átküzdöttem magam a fájdalmon, és valahogy átvészeltem ezt a megpróbáltatást. Aznap este, amíg a rabok aludtak, számba vettem a sérüléseimet: a combom és a vádlim erősen megzúzódott, a mellkasom megégett, véres és szétroncsolt volt rajta a bőr, az egész testemet égési sebek borították. Azt gondoltam magamban: „Már ebbe az állapotba juttattak. Vajon ki fogom bírni, ha holnap megint így kínoznak?” Beleborzongtam a gondolatba, hogy milyen kínzó fájdalom vár rám, és úgy éreztem, hogy szétrobban a fejem. Úgy éreztem, hogy a helyzet már meghaladta a testi tűrőképességem határát, és az összeomlás szélén állok. Sietve imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, a szívem tele van félelemmel, és nem hiszem, hogy ezt tovább bírom. Kérlek, adj nekem erőt, hogy szilárdan megálljak!” Miután imádkoztam, eszembe jutottak Isten szavai, amelyek így szólnak: „A hit olyan, mint egy egyetlen fatörzsből álló híd. Azok, akik gyáván ragaszkodnak az élethez, nehezen fognak átkelni rajta, de azok, akik készek feláldozni önmagukat, biztos lábbal és gond nélkül átkelhetnek. Ha az ember bátortalan és félénk gondolatokat táplál, az azért van, mert a Sátán megtévesztette őt, attól félve, hogy átmegyünk a hit hídján, hogy belépjünk Istenbe” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 6. fejezet). Isten szavai előre vezető utat mutattak nekem – csak a hitre támaszkodva és az életemet kockára téve tudom átvészelni ezt a helyzetet botlások és aggodalmak nélkül. Vajon nem éppen a Sátán cselszövésének dőltem-e be azzal, hogy gyávaságban és félelemben élek? Imádkoztam Istenhez, nem akartam tovább félelemben élni, és nem akartam, hogy a Sátán bolondot csináljon belőlem. Kész voltam arra, hogy teljesen Isten kezébe helyezzem magam, és szilárdan megálljak a bizonyságtételemben, és megalázzam a Sátánt, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy halálra vernek. Megkönnyebbülést éreztem, és megvolt a hitem, hogy szembenézzek azzal, ami rám vár. Akkor eszembe jutott egy himnusz, aminek ez a címe: „ ” (Kövesd a Bárányt és énekelj új énekeket). Ez a himnusz mélyen megérintett, és minél többet énekeltem, annál bátrabbnak éreztem magam. Csak a KKP kegyetlen üldözése után láttam meg tisztán az Istennek ellenálló, kegyetlen, démoni lényegét. Isten hívőiként az élet helyes útján járunk, hirdetjük az evangéliumot, tanúságot teszünk Isten mellett, és lehetővé tesszük, hogy mások is elfogadják Isten üdvösségét. Ez egy igaz cselekedet, a KKP mégis mániákusan letartóztatja és üldözi a hívőket, félholtra kínozza azokat, akiket elkap, hogy rávegye őket Isten elárulására, és hogy elérje célját, vagyis hogy hatalmat gyakoroljon, és örökre megszerezze az emberek feletti irányítást. A KKP nem más, mint démonok bandája, akik gyűlölik Istent és az igazságot! Amint megláttam, hogy a KKP mennyire visszataszító és gonosz valójában, teljes szívemből gyűlöltem, elvetettem, és elhatároztam, hogy soha nem engedek neki!

Másnap, amikor a fő rab meglátta, hogy a mellkasomon lévő hús mennyire szétroncsolódott az égési sérülések miatt, kissé aggódni kezdett, és azt mondta a többi rabnak: „Nem kínozhatjuk tovább. Ha megöljük, akkor minket fognak hibáztatni, és meghosszabbítják a büntetésünket.” Amikor ezt hallottam, úgy éreztem, hogy Isten kiutat nyitott számomra, és csendben hálát adtam Neki. Végül a rendőrség nem talált bizonyítékot, hogy vádat emeljenek ellenem, de kitartottak amellett, hogy „a társadalmi rend megzavarásával” vádoljanak, amiért 75 nap börtönbüntetésre ítéltek.

Szörnyű szenvedést és üldöztetést viseltem el a KKP kezei közt, de Isten szavai megvilágosítottak és vezettek engem minden egyes lépésemben, hittel és erővel töltöttek el, és biztosították, hogy szilárdan meg tudjak állni ezekben a megpróbáltatásokban. Isten oltalma és szavainak útmutatása nélkül bármikor halálra kínozhattak volna. Ugyanakkor rájöttem, hogy Isten hogyan kormányoz és uralkodik szuverén módon minden dolgok felett. Bármilyen vad és gátlástalan is a Sátán, az csak Isten legyőzött ellenfele. Ahogy Mindenható Isten szavai mondják: „Akármilyen »erős« is a Sátán, akármilyen vakmerő és nagyravágyó, akármilyen nagy a károkozási képessége, akármilyen széles körűek a technikái az ember megrontására és elcsábítására, akármilyen ravaszak a trükkjei és cselszövései az ember megfélemlítésére, akármilyen változékony formában létezik, soha nem volt képes megteremteni egy árva élőlényt sem, soha nem volt képes törvényeket vagy szabályokat lefektetni minden dolog létezése számára, és soha nem volt képes uralni és irányítani egyetlen tárgyat sem, legyen az akár élő, akár élettelen. A világegyetemben és az égbolton nincs olyan személy vagy tárgy, amely tőle született volna, vagy neki köszönhetné a létét, nincs egyetlen személy vagy tárgy sem, amelyet ő uralna vagy irányítana. Épp ellenkezőleg, a Sátánnak nemcsak hogy Isten uralma alatt kell élnie, hanem ráadásul még alá is kell vetnie magát Isten minden parancsának és utasításának. Isten engedélye nélkül a Sátánnak nehéz akár csak egy csepp vizet vagy egy homokszemet is megérintenie a földön; Isten engedélye nélkül a Sátán szabadsága még arra sem terjed ki, hogy a földön a hangyákat mozgassa, nemhogy az Isten által teremtett emberiséget. Isten szemében a Sátán alsóbbrendű, mint a hegyek liliomai, mint a levegőben szálló madarak, mint a halak a tengerben és mint a férgek a föld színén. Szerepe a dolgok összessége között az, hogy minden dolgot szolgáljon, az emberiséget szolgálja, valamint, hogy Isten munkáját és az Ő irányítási tervét szolgálja. Bármilyen rosszindulatú is a természete, bármilyen gonosz is a lényege, mindössze annyit tehet, hogy kötelességtudóan betölti funkcióját, amely nem más, mint Isten szolgálatában állni és Isten ellenpontjaként szolgálni. Ilyen a Sátán lényege és pozíciója. Lényege nem kapcsolódik az élethez, nem kapcsolódik az erőhöz, nem kapcsolódik a hatalomhoz; nem több ő, mint játékszer Isten kezében, csupán egy gép Isten szolgálatában!” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló I.).