Emlékszem, amikor a gyülekezetben letartóztatások voltak 2016-ban, olyan voltam, mint te, rémült és gyenge. Akkoriban öntöző diakónusként szolgáltam a gyülekezetben. Egy gyülekezeti vezető, akire egy antikrisztus nyomást gyakorolt, negativitásban élt. Elvesztette a Szentlélek munkáját, és elbocsátották. A felettesem utasításokkal látott el, azt mondta, hogy az antikrisztus a gyülekezetben nem lepleződött le teljesen, és a többiekből még hiányzott a tisztánlátás, így azt remélte, hogy együtt tudok dolgozni Jang Jue nővérrel, és elvállalok egy sor gyülekezeti munkát. Később, mivel az egészségi állapotom nem volt túl jó, és nem volt erőm vagy energiám, a gyülekezet meg akarta változtatni a kötelességemet. De mielőtt az áthelyezés megvalósult volna, 2017. július 2-án, a felső vezető szervezett nekem egy találkozót néhány másik nővérrel. Mint mindig, ezúttal is pontosan érkeztem a házigazda házába, de meglepetésemre hosszú várakozás után sem érkezett senki. Össze is zavarodtam, úgyhogy elmentem Jang Jue otthonához, hogy megkeressem. Egy ideig kopogtattam, de nem válaszolt senki. Kicsit nyugtalan voltam, féltem, hogy letartóztatták. Két nap múlva, váratlanul Csen Huj azt mondta, hogy azon a napon a rendőrség letartóztatta Jang Jue-t és két másik felső vezetőt is, és a rendőrség felforgatta az egész otthonát. Ezt a szörnyűséget hallva, bár tudtam, hogy Istentől származó próbatétellel és finomítással van dolgom, még mindig nagyon ideges voltam. Eszembe jutott, hogy aznap elmentem Jang Jue otthonához, és kopogtattam az ajtaján, szerencsére Isten oltalmazott, és nem futottam bele a rendőrségbe, különben nem kerültem volna ki a karmaik közül. Milyen kicsin múlt!

Hallottam, ahogy beszélnek róla a városban, és így tudtam meg, hogy ez egy országos akció volt. A városunkban az egész fegyveres rendőri erőt mozgósították, és átfésülték a várost, vadul letartóztatva Isten választott népének embereit. Minden utcában és sikátorban plakátok voltak, és mindenféle negatív propaganda a falakon. Pánikhangulat járta át az egész várost. Arra gondoltam, hogyan tartóztattak le sok kötelességgel rendelkező testvért, és hogy a nagy vörös sárkány bármikor átkutathatja az összes érintett háztartást, és lefoglalhatja a gyülekezeti holmikat. A rendőrség továbbra is vizsgálódott, és megfigyeléseket tartott. Mit lehetett tenni? Kétségbeesett voltam. Amikor hazaértem, a lányom a telefonjára mutatott, és azt mondta: „Anya, légy óvatos, és pár napig ne menj el! Az egyik közbiztonságis ügyfelem küldött nekem egy videót, mondván, hogy már letartóztattak több mint 70 hívőt, és még mindig vizsgálódnak.” Ezt meghallva még jobban elkezdtem rettegni, és nagyon ki is borított. Arra gondoltam, ahogy folyton együtt dolgoztunk Jang Jue-vel. Sokszor el is mentem hozzá, és most, hogy letartóztatták, azon töprengtem, hogy a nagy vörös sárkány rám talál-e a megfigyelés során. Ha már tudtak rólam, amikor újra kimennék a kötelességemet teljesíteni, vajon nem egy fegyver csövével találnám szembe magam? Már volt egy foglalkozási betegségem a munkám miatt, és nagyon törékeny voltam. Ha tényleg letartóztattak volna, nem tudom, hogy bírtam volna a verést. Ha a nagy vörös sárkány kínzással akarna vallomásra bírni, és halálra verne, vajon elveszíteném az üdvösségem esélyét? Kavarogtak az agyamban a gondolatok. Láttam videókat testvérek kínzásáról, és nyugtalan lettem, amikor erre gondoltam. Kivert a hideg veríték, lebénultam, és teljesen elhagyott az erőm, képtelen voltam megnyugodni. Arra gondoltam, hogy azonnal el kell menekülnöm a veszély elől, el kell bújnom, és el kell mennem onnan. De aztán eszembe jutott a gyülekezet helyzete, az elvégzendő tisztogatási munka, és hogy mivel Jang Jue-t letartóztatták, nekem kell átvennem a gyülekezet munkáját. Szólnom kellett a veszélyben lévőknek, hogy bújjanak el, és azonnal el kellett vinnem Isten szavainak könyveit. Ez hatalmas felelősség volt. Ha nem végzem jól ezt a munkát, akkor még nagyobb kár érné Isten házának munkáját. Túlélném, ha a saját tulajdonom elveszne, de ha Isten szavainak könyveit elvennék, az olyan kárt okozna Isten választott népének életében, amelyet pénzben nem lehet kifejezni. Ha ilyen kritikus időben elbújnék, hívőnek nevezhetnének-e még? Akkor tényleg hiányozna belőlem az emberi mivolt. Hol lenne akkor a felelősségérzetem? De ezeket a feladatokat egyedül nem tudtam jól elvégezni. Lehetséges volt, hogy a rendőrség már megfigyelés alá vont. Ha tényleg letartóztatnának, nem lenne még kevesebb ember, aki vállalja a kötelességeket? Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy két nővér, Csen Huj és Csang Min lelkesek voltak a törekvéseikben, és képesek voltak felelősséget vállalni, hogy rájuk kellene bíznom a következmények kezelését, és én dolgozhatnék a háttérben. Tudták, hogy az egészségem nem jó, úgyhogy valószínűleg megértőek lennének. Ily módon a gyülekezet munkája nem torpanna meg, és én távol maradnék a veszélytől. Ezután nem hagyott nyugodni valami, amit a felső vezető mondott nekem. Azt mondta, hogy a gyülekezet munkáját Jang Jue-vel végezzem. Tudtam, hogy letartóztatták, ezért nekem kellene vállalnom ezt a felelősséget, de féltem a veszélytől. Ebben a válságos időszakban el akartam menekülni és elbújni, hogy megvédjem magam. Sőt, át is akartam adni ezt a veszélyt és a nehézséget más nővéreknek. Annyira önző voltam. Elhagytam a kötelességemet, ami rossz cselekedet! Hirtelen eszembe jutottak Isten szavai: „Rendkívül fontos, hogy hogyan tekintetek Isten megbízatásaira, ez nagyon komoly dolog. Ha nem tudod teljesíteni azt, amit Isten az emberekre bízott, akkor nem vagy alkalmas arra, hogy az Ő jelenlétében élj, és büntetést érdemelsz” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerjük meg az ember természetét?). Isten szavai azonnal felébresztettek. Bűnösnek éreztem magam, és megbántam, hogy így gondolkodtam. Hogy terhelhetném másokra a gyülekezeti megbízatásomat? Annyi táplálékot kaptam Isten igazságaiból, azon kellett volna gondolkodnom, hogy jól teljesítsem a kötelességemet, hogy ezt megháláljam Istennek. Mikor a gyülekezet veszélyben volt, meg kellett védenem a testvéreim biztonságát és Isten házának érdekeit. Én voltam a felelős személy, de ebben a kritikus időszakban el akartam rejtőzni, és másokra hárítani a kockázatot. Ha Isten házának tulajdonát az önzésem miatt kifosztotta volna a nagy vörös sárkány, az jóvátehetetlen vétek lett volna! Még ha egy ideig biztonságban lennék is, Isten szemében egy szégyenletes életet élő gyáva lennék, egy áruló, aki elfut a csata elől. Vajon akkor méltó lennék az Isten előtti életre? Ha feladnám az Isten által rám bízott küldetést, ezzel nem árulnám el Őt? Akkor mi értelmet találhatnék az életben? Ettől a gondolattól nyugtalan lettem, és bűntudat gyötört. Hálával tartoztam Istennek, és gyűlöltem magam, amiért aljas és szégyentelen voltam. Mindig is magamért éltem, de most az egyszer gyakorolnom kellett az igazságot, és Istenért kellett élnem. Tudtam, hogy bármi is ér, a legbölcsebb imádkozni és Istenre hagyatkozni. Ezért imádkoztam Istenhez: „Ó Istenem! Nem tudom, hogy a rendőrség már figyel-e engem. Gyenge vagyok és félek, de hogy letartóztatnak-e vagy sem, az a Te kezedben van. Nem akarok gyalázatos életet élni, vagy elárulni a lelkiismeretemet, és lázadni Ellened. Rengeteg tisztogatni való van a gyülekezetben, amit sürgősen el kell végezni. Folytatnom kell a feladataimat. Istenem, őrizd meg a szívemet, és adj készséget, hogy elviseljem a nehézségeket! Ha tényleg letartóztatnak és agyonvernek, akkor ezt Te megengedted. Kész vagyok alávetni magam intézkedéseidnek, és soha nem fogom elárulni házad érdekeit.” Miután imádkoztam, Isten szavaiból olvastam. Isten mondja: „Nem kell félned ettől meg amattól; nem számít, mennyi nehézséggel és veszéllyel szembesülhetsz, képes vagy arra, hogy szilárdan megmaradj Énelőttem, gátló körülményektől nem korlátozva, hogy akaratom akadálytalanul végrehajtható legyen. Ez a te kötelességed, [...] Mindent el kell viselned; készen kell állnod Értem arra, hogy lemondj mindenről, amit birtokolsz, és mindent megtegyél azért, hogy kövess Engem, készen kell állnod arra, hogy mindenedet feláldozd. Itt az ideje, hogy próbára tegyelek téged: Felajánlod-e Nekem hűségedet? Tudsz-e hűségesen követni Engem az út végéig? Ne félj; az Én támogatásom mellett ki tudná valaha is eltorlaszolni ezt az utat? Emlékezz erre! Ne feledkezz meg róla! Minden, ami történik, az Én jó szándékomból történik, és minden az Én megfigyelésem alatt áll. Tudod-e követni az Én szavamat mindenben, amit mondasz és teszel? Amikor a tűz próbatételei rádtörnek, letérdelsz-e és felkiáltasz-e? Vagy meglapulsz és képtelen vagy továbblépni?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 10. fejezet). Olvasva, hogy Isten így szól: „Emlékezz erre! Ne feledkezz meg róla!” nagyon meghatódtam. Mintha egy szülő mondta volna a gyerekének: „Ne félj, itt vagyok!” Hirtelen hitet és erőt nyertem, és éreztem a támogatást. Éreztem, hogy Isten nem akarja, hogy állandó szorongásban és félelemben éljek. Nem kell félnem, hogy nem jól végzem a kötelességemet, vagy attól, hogy letartóztat a nagy vörös sárkány, és főleg nem szabad elfelejtenem, hogy Isten mindig velünk van. Bármilyen ravasz és gonosz a nagy vörös sárkány, nem tudják megakadályozni azt, amit Isten meg akar valósítani. Még ha a rendőrség minden nap figyeli is a hívőket, akkor sem tudják lerombolni a gyülekezet munkáját, mert mindent Isten ural és irányít. Hinnem kellene, és át kellene adnom magam Istennek, és minél előbb be kellene fejeznem a tisztogatási munkát. Ezzel a szörnyű helyzettel Isten próbára tette a hitemet, és megvizsgálta a valódi érettségemet, hogy lássa, kockáztatom-e az életemet a kötelességem iránti hűségért, hogy védelmezem-e a testvéreimet, és megóvom-e a gyülekezet munkáját. Erre gondolva csak egy dolog járt a fejemben: Bármi történjék, meg kell találnom a módját, hogy leküzdjem az előttem álló nehézségeket, minimalizáljam a veszteségeinket, és jól végezzem a kötelességemet, különben nem találnék békét. Amikor kész voltam alávetni magam, és felvállalni a helyzetet, meglepetésemre, Csen Huj és Csang Min jelentek meg váratlanul a vendéglátóm otthonában, hogy megbeszéljük a következmények kezelését. Látva őket igazán boldog voltam, de szégyelltem is magam. Miközben arra gondoltam, hogy rájuk akartam hagyni a veszélyt, rájöttem, hogy nyomorult és önző voltam. A gondolkodásom aljas és szégyenletes volt. Annak ellenére, hogy nem léptem kapcsolatba velük, a kritikus időszakban ők habozás nélkül odasiettek, hogy megakadályozzák, hogy Isten házát bármilyen kár érje. Meghatódtam, és egyfolytában hálálkodtam Istennek. Láthattam, hogy Isten uralkodik és irányít mindent, és Ő nem rakott rám olyan terhet, amit ne lehetne elbírni. Ezután gyors megbeszélést tartottunk, felosztottuk a feladatokat, és rögtön elindultunk. Először egyedül elmentem egy közeli házba, ahol korábban Jang Jue tartott összejöveteleket, hogy tudassam a házigazdával, hogy óvatosnak kell lennie. Út közben végig imádkoztam, nagyon alacsonyan tartva az ernyőmet. Elég gyorsan odaértem, és tájékoztattam a házigazda nővért. A második otthonból el kellett vinnünk Isten szavainak néhány könyvét Csen Hujjal. Messze volt, és út közben mindenhol ellenőrzés volt. Láttam a távolban a rendőrségi autókat. Kicsit megint félni kezdtem. Az gondoltam: „A rendőrség szűkíti a keresését. Ha ellenőriznek és felismernek, bajban leszek. Akkor elveszik Isten szavainak könyveit, és Csen Huj is bele fog keveredni.” Csen Huj elektromos robogójának hátsó ülésén ültem, a ruháját szorongatva, izzadó tenyérrel. Mielőtt a házhoz értünk, a szívem zakatolt, s attól féltem, hogy ott rendőrök állnak lesben. Magamban folyton Istenhez kiáltottam, és aztán arra gondoltam, amit Isten mondott: „A hit olyan, mint egy egyetlen fatörzsből álló híd. Azok, akik gyáván ragaszkodnak az élethez, nehezen fognak átkelni rajta, de azok, akik készek feláldozni önmagukat, biztos lábbal és gond nélkül átkelhetnek” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 6. fejezet). Isten szavai bátorságot adtak, hogy szembenézzek ezzel az ellenséges környezettel. Azt mondtam magamban: „Ha útközben rendőrökkel találkozom, kockáztatni fogom az életemet, hogy megvédjem Isten szavainak könyveit. Kell, hogy legyen hitem, és hinnem kell, hogy Isten uralkodik mindenen. Bármilyen őrült is legyen a nagy vörös sárkány, Isten engedélye nélkül nem tehetnek velünk semmit.” Ezután már nem voltam gyáva és félénk. Csen Hujjal együtt imádkoztunk Istenhez, és végül probléma nélkül elvittük a könyveket egy biztonságos helyre. Nagy kő esett le a szívemről.

Kicsit később levelet kaptam egy felső vezetőtől, aki azt írta, hogy a dolgok kockázatosak, és hogy a gyülekezeti projektek leálltak. Azt akarta, hogy én, Csen Huj és Csang Min maradjunk a felelősök. Eszembe jutott, hogy az antikrisztus és a gonosztevők nem lettek kivetve, még mindig zavart okoznak, és hogy fel kell vállalnom ezt a felelősséget, és meg kell szabadulni azoktól az emberektől, hogy a testvérek rövidesen visszatérhessenek a rendes gyülekezeti élethez. De a helyzet egyáltalán nem javult. Pár naponta szörnyű hírek érkeztek a testvérek letartóztatásairól és otthonaik átkutatásásról. Később értesítettek, hogy a nagy vörös sárkány mindenféle aljas taktikát vet be a letartóztatottak megtévesztésére, és becsapja őket, hogy kiadják egymást, majd kínzással szorongatják őket, ha ezt mégsem teszik meg. Később érkeztek hírek arról, hogy Csu Feng, egy hamis vezető, aki el lett bocsátva a gyülekezetünkből, nem bírta ki a nagy vörös sárkány csábítását és vallatását, a letartóztatása utáni enyhe és kemény támadások együttesét, és néhány napon belül Júdássá lett, és elárulta Istent. Ezek a hírek megint kiborítottak. Csak erre tudtam gondolni, és aznap éjjel nem bírtam aludni. Úgy éreztem, mintha a kínzószékekben ülő testvérek elgyötört arcát látnám. Arra is gondoltam, hogy Csu Feng mindent tudott a gyülekezet munkájáról, és azt is, hogy hol lakom. Ha még Istent is képes volt elárulni, ki tudja, mikor árul el engem. Ha letartóztatnának, kibírnám-e a kegyetlen kínzást? Nem lenne szörnyű, ha börtönben halnék meg? Miközben ezekre gondoltam, észrevettem, hogy sötétségbe kerültem. Nem éreztem a rám váró kötelességek terhét, és teljesen elfogyott az erőm. Útban a kis összejövetelekre nagyon izgultam, amikor egy rendőrautó elhaladt mellettem. Amikor olyan helyen jártam, ahol testvéreket letartóztattak, nyugtalankodtam, és féltem, hogy letartóztatnak. Arra gondoltam, hogy elbújhatnék egy kis időre, megvárhatnám, amíg a dolgok jobbra fordulnak, és akkor találkozhatnék a többiekkel. De nyugtalan lettem ettől a gondolattól. Az antikrisztusra és a gyülekezetben garázdálkodó gonosztevőkre gondoltam. Ezután is zavarnák a dolgokat, és ha továbbra is gyávaságban élnék, és félnék a haláltól, nem végezve jól a kötelességemet, akkor nem cselekednék jól, vagy nem tanúskodnék, és akkor rajtam kacagna a Sátán. Arra gondoltam, hogy mindenki megszületik, megöregszik, megbetegszik és meghal, tehát miért is félek ennyire a haláltól? Leginkább saját magamat védtem. Féltem, hogy a hitem ellenére talán nem lesz jó végem, viszont a nagy vörös sárkány megkínoz és agyonver, szörnyű fájdalmak közepette. Csak néhány éve voltam hívő, és még nem értettem az igazságot. Ha így halnék meg, elveszíteném az esélyét, hogy Isten szavait egyem és igyam, hogy megtapasztaljam a munkáját, és megmentsen. Vajon akkor nem lenne hiábavaló a hitem? Minél többet gondoltam rá, annál nehezebb volt elfogadni, ezért azonnal Istenhez imádkoztam, kérve Őt, hogy világosítson meg, és vezessen engem, hogy megérthessem az igazságot, és kellő megértést szerezhessek ezekről a dolgokról. Volt egy passzus, ami különösen meghatott. „Istennek minden követője számára van egy terve. Isten mindegyikük számára berendezte a maga környezetét, hogy abban teljesítse a kötelességét, és mindegyikük élvezheti Isten emberek iránt való kegyelmét és jóindulatát. Különleges körülményeik is vannak, amelyeket Isten jelöl ki az embernek, és sok szenvedésen is keresztül kell menniük – nem olyan sétahajózás ez, mint ahogy az ember képzelné. [...] Hogyan haltak meg az Úr Jézus tanítványai? A tanítványok közül voltak olyanok, akiket megköveztek, ló mögött húztak, fejjel lefelé megfeszítettek, öt lóval szétszaggattak – a legkülönbözőbb halálnemek érték őket. Mi okból haltak meg? Vajon törvényesen végezték ki őket a bűntetteik miatt? Nem. Azért kárhoztatták, verték meg, szidalmazták és küldték őket a halálba, mert az Úr evangéliumát terjesztették, a világi emberek pedig megvetették őket – így jutottak vértanúságra. Ne arról beszéljünk, hogy mi lett a legvége ama mártíroknak, vagy hogy Isten miként határozta meg a viselkedésüket, hanem ezt kérdezzük meg: amikor elérkezett számukra a vég, vajon az emberi elképzeléseknek megfelelően fejezték be az életüket? (Nem.) Az emberi elképzelések szemszögéből nézve óriási árat fizettek Isten munkájának terjesztéséért, de végül megölte őket a Sátán. Ez nincs összhangban az emberi elképzelésekkel, pedig pontosan ez történt velük. Ez volt az, amit Isten megengedett. Milyen igazság ismerhető fel ebben? Isten átka és kárhoztatása, vagy az Ő terve és áldása volt-e az, hogy engedte őket így meghalni? Egyik sem. Akkor mi volt? Az emberek most sajgó szívvel gondolnak vissza a halálukra, de akkor így történtek a dolgok. Mivel magyarázható, hogy így haltak meg, akik hittek Istenben? Amikor szóba kerül ez a téma, beleképzelitek magatokat a helyükbe, szomorú-e ezérta szívetek, és éreztek-e rejtett fájdalmat? Ezt gondoljátok: »Ezek az emberek Isten evangéliuma terjesztésére vonatkozó kötelességüket tették és bizonyára jó emberek voltak, akkor hogy juthatott nekik ilyen vég és ilyen kimenetel?« Valójában a testük halt meg és hunyt el így; így távoztak az emberi világból, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanez volt a kimenetelük is. Nem számít, mi volt a haláluk és a távozásuk módja, vagy hogy az miként történt, Isten nem így határozta meg ezeknek az életeknek és ezeknek a teremtett lényeknek a végső kimenetelét. Ezt világosan kell látnod. Éppen ellenkezőleg: ők pontosan azokon a halálnemeken keresztül kárhoztatták a világot és tanúskodtak Isten cselekedetei mellett. Ezek a teremtett lények a mindennél drágább életüket – életük utolsó pillanatát – használták, hogy Isten cselekedetei mellett tanúskodjanak, Isten nagy ereje mellett tegyenek bizonyságot, és hogy kihirdessék a Sátán és a világ felé, hogy Isten cselekedetei igazak, hogy az Úr Jézus Isten, hogy Ő az Úr és a megtestesült Isten. Életük utolsó pillanatáig sohasem tagadták meg az Úr Jézus nevét. Vajon ez nem az e világ fölötti ítélet egyik formája volt? Arra használták az életüket, hogy kihirdessék a világnak és megerősítsék az emberi lények előtt, hogy az Úr Jézus az Úr, hogy az Úr Jézus Krisztus, hogy Ő Isten megtestesülése, hogy az Ő egész emberi mivoltért elvégzett megváltás munkája révén maradhat fenn az emberi mivolt – ez a tény örökre változhatatlan. Akik vértanúvá lettek az Úr Jézus evangéliumának terjesztése miatt, vajon milyen mértékig teljesítették a kötelességüket? A maximális mértékig? Miben nyilvánult meg a maximális mérték? (Az életüket áldozták.) Így van, az életükkel fizették meg az árat. A család, a vagyon és a földi élettel járó anyagiak mind külsőségek; az élet az egyetlen dolog, amely az ember énjével kapcsolatos. Minden élő ember számára az élet a leginkább megbecsülésre méltó és legértékesebb dolog, és ezek az emberek történetesen képesek voltak a legdrágább kincsüket – az életüket – felajánlani azért, hogy megerősítsék és tanúsítsák Isten emberiség iránti szeretetét. Egészen a haláluk napjáig nem tagadták meg Isten nevét, sem Isten munkáját, és arra használták életük utolsó pillanatait, hogy tanúságot tegyenek e tény létezése mellett – vajon nem ez a tanúságtétel legmagasabb rendű formája? Ez a legjobb módja a kötelesség végzésének; ez az ember kötelezettségének teljesítése. Ezek az emberek akkor sem fordítottak hátat a felelősségüknek, amikor a Sátán fenyegette és rettegésben tartotta őket – még akkor sem, amikor az életükkel fizettette meg velük az árat. Ez az, amikor az ember maximálisan teljesíti a kötelességét. Hogy mit értek ezalatt? Azt talán, hogy ti is ugyanilyen módon tanúskodjatok Isten mellett és terjesszétek evangéliumát? Nem feltétlenül kell így tenned, de azt meg kell értened, hogy ez a te felelősséged, hogy ha Isten úgy látja szükségesnek, úgy kell elfogadnod, mint amit becsületbeli ügyed elvégezni” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium terjesztése az a kötelesség, amely minden hívő becsületbeli ügye). Isten szavai segítettek tisztábban látni a halál kérdését. Megtanultam, milyen gondolkodásmódot kell alkalmazni az élet-halál helyzetekben, és hogy engem előtte mindig korlátozott a halálfélelmem, főleg azért, mert nem értettem teljesen az igazságot, hogy Isten uralkodik a sorsunk felett. Annak ellenére, hogy hívőként sokat olvastam Isten szavait, és elméletben értettem, hogy Isten uralkodik és irányítja az életünket és halálunkat, egyáltalán nem volt személyes tapasztalatom vagy megértésem. Megláttam a végzetes hibámat is. Leginkább azért féltem a haláltól, mert rettegtem a halál előtti kínzástól és fizikai szenvedéstől, és féltem, hogy ha meghalok, nem lesz jó végem és rendeltetési helyem. Úgy éreztem, tragikus halál lenne, ha hagynám, hogy a nagy vörös sárkány halálra kínozzon. Főleg, mikor eszembe jutott a sok letartóztatott és megkínzott testvér, és amikor hallottam, hogy Csu Feng elárulta Istent, akkor nagyon féltem, hogy elárult engem. Aggódtam, hogy talán nekem is el kell viselnem ezt a fajta pusztító kínzást, vagy akár bele is halhatok. Nagyon boldogtalan voltam. De valójában a fizikai szenvedés nem a legrosszabb fájdalom. Ha nem tudjuk elviselni a kínzást, és eláruljuk Istent, a lelkünk lesz megbüntetve. Ez a legnagyobb szenvedés, és elviselhetetlen fájdalom. A Júdásokra gondoltam, akik elárulták Istent, és akiket aztán elhagyott a Szentlélek. Azt mondták, olyan rossz volt, mintha a szívüket tépnék ki, és nem tudták, hogyan fognak tovább élni, mintha lelketlen holttestek lennének, nem többek a zombiknál. Így élni sokkal fájdalmasabb lenne, mint elviselni a halálos kínzást. Aztán Péterre gondoltam. Mikor kiszabadult a börtönből, az Úr Jézus megjelent neki, és azt mondta: „Szeretnéd, ha még egyszer keresztre feszítenének érted?” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az emberek túl sokat követelnek Istentől). Péter megértette, mit üzent Isten, és tudta, hogy elérkezett számára Isten napja, amikor tanúskodnia kell. Alávetette magát, kész volt haláláig engedelmeskedni, teljesen átadni magát, és keresztre feszíttetni Istenért. Péter tudta, hogy a keresztre feszítés borzalmas fájdalmat jelent, mégis úgy döntött, hogy engedelmeskedik Istennek, hogy gyönyörű, egyértelmű tanúságot tegyen Isten mellett, és megszégyenítse Sátánt. Annak fényében, ahogy Péter alávetette magát Istennek, szégyelltem magam. A halál gondolata félelemmel töltött el, és követeléseim voltak Istennel szemben, remélve, hogy nem fájdalmak közt halok meg, és hogy gyönyörű rendeltetési helyem lesz. Mi volt ebben az ésszerűség vagy engedelmesség? De aztán felismertem, hogy amikor a Sátán bántalmaz, és a halállal nézel szembe, csak a saját életed feláldozása, ami igazán értelmes, és ez a legjobb bizonyságtétel. Ami engem illet, mivel magamat védtem, és a méltóság nélküli életet választottam, még akkor is, ha a testem tovább élhet, és nem szenved, Isten számára ez az Ő elárulása volt, és a tanúságtételben való elbukás. Isten szemében a lelkem már halott volt, és a végén megbüntetne. Csak ez az igazi halál. Ha feláldozhatnám az életemet, megvédhetném a gyülekezet munkáját, jól teljesíthetném a kötelességemet, szilárdan megállhatnék Isten melletti bizonyságtételemben, és megszégyeníthetném a Sátánt, még ha halálra vernének is, a lelkem Isten kezében lenne, és tovább élhetne. És ekkor rájöttem, hogy túl lázadó voltam, és nem álltam készen, hogy alávessem magam Isten uralmának és irányításának, és nem voltam elkötelezett az életem feláldozására, hogy tanúságot tegyek Isten mellett. Isten megengedte, hogy megtapasztaljam ezt a nehézséget és elnyomást, remélve, hogy tanulok és felvértezem magam az igazsággal, és megértem, hogy a teremtett lényeknek alá kell vetniük magukat Istennek, és ha egy napon Istennek szüksége lenne rá, hogy ilyen tanúságot tegyek, akkor feltétel nélkül alá kell vetnem magam, Elszántan, mint Péter, hogy eleget tegyek Istennek. Habár még mindig keveset értettem meg Istenről, hittem, hogy bármit tesz Isten, az igaz. Akár életben tart, akár halálba küld valakit, abban benne van az Ő jóakarata és uralma. Amint megértettem ezeket a dolgokat, már nem voltam annyira megrémülve a halál gondolatától. Nem számított, hogy milyen vadul üldöz a nagy vörös sárkány, és hogy letartóztatnak-e, kész voltam Isten kezébe helyezni magam, és teljesíteni a kötelességemet.

Ezután elmentem a találkozóhelyekre, hogy szóljam Isten szavait a testvéreknek, hogy mindenki megérthesse, hogy Isten a nagy vörös sárkányt a saját céljaira használja, hogy tökéletesítsen minket a letartóztatások és üldöztetések felhasználásával, és így tisztán láthassuk a gonosz lényegét, jól tudjuk megítélni, és szívből elutasítsuk azt, miközben tökéletesítjük is a hitünket és szeretetünket a próbatételek által. Miközben a letartóztatásunkon őrjöngött, az antikrisztus zűrzavart és megszakítást is okozott a gyülekezetben. De mindannyian Istenre kellett támaszkodnunk, továbbra is enni és inni az Ő szavait, felismerni az antikrisztust ebben a környezetben, tenni a kötelességünket, és tanúságot tenni Isten mellett. Amint megértették Isten akaratát, mind készen álltak a nehézséggel való szembenézésre, hogy ragaszkodjanak a gyülekezethez, és tegyék a kötelességüket, hogy megszégyenítsék a Sátánt.

Én magam is önvizsgálatot tartottam ezután. Miért voltam annyira hitetlen ebben a helyzetben, folyton önző módon magamra gondolva? Mi volt az igazi ok? Kereséseim során ezt olvastam Isten szavaiban: „Az antikrisztusok rendkívül önzők és megvetésre méltók. Nem hisznek igazi hittel Istenben, és még kevésbé hűségesek Istenhez; amikor problémával találkoznak, csak magukat védik és óvják. Semmi sem fontosabb számukra, mint a saját biztonságuk. Mindaddig, amíg élni hagyják és nem tartóztatják le őket, nem foglalkoznak azzal, hogy mekkora kár éri az egyház munkáját. Ezek az emberek rendkívül önzőek, egyáltalán nem gondolnak a testvérekre, sem az egyház munkájára, csakis a saját biztonságukra. Ők antikrisztusok. Amikor tehát ilyen dolgok érik azokat, akik hűségesek Istenhez és igazi hittel hisznek Istenben, ők hogyan kezelik azokat? Miben különbözik az, amit ők tesznek, attól, amit az antikrisztusok tesznek? (Amikor ilyen dolgok érik azokat, akik hűségesek Istenhez, akkor ők azon gondolkodnak, hogy miként védhetnék meg Isten házának érdekeit, hogy miként óvhatnák meg az Istennek szánt adományokat a veszteségektől, és a vezetők és a dolgozók, valamint a testvérek vonatkozásában megteszik a veszteségek minimalizálásához szükséges intézkedéseket. Az antikrisztusok ezzel szemben a saját védelmükről gondoskodnak először. Nem törődnek az egyház munkájával vagy Isten választott népének biztonságával, és amikor az egyház letartóztatásokkal szembesül, az az egyházi munka szempontjából veszteséget eredményez.) Az antikrisztusok feladják az egyház munkáját és Isten adományait, és nem tesznek arra vonatkozó intézkedéseket, hogy az emberek kezelni tudják az utóhatásokat. Ez ugyanaz, mintha megengednénk a nagy vörös sárkánynak, hogy elragadja Isten adományait és az Ő választott népét. Ez vajon nem Isten áldozatainak és választott népének burkolt elárulása? Amikor az Istenhez hűségesek világosan tudják, hogy veszélyes környezetben vannak, akkor is bátran vállalják a kockázatot, hogy kezeljék az utóhatásokat, és a lehető legkisebbre csökkentsék az Isten házát ért veszteségeket, mielőtt visszavonulnának. Nem a saját biztonságukat helyezik előtérbe. Mondd meg Nekem, a nagy vörös sárkány e gonosz országában ugyan ki tudná biztosítani, hogy egyáltalán ne legyen veszélyben az Istenbe vetett hit és a kötelesség teljesítése? Bármilyen kötelességet is vállal valaki, az némi kockázattal jár – a kötelesség teljesítése azonban Isten megbízásából történik, és Istent követve az embernek vállalnia kell a kötelesség teljesítésével járó kockázatot. Az embernek bölcsnek kell lennie, és meg kell tennie bizonyos intézkedéseket a biztonsága érdekében, de nem szabad a személyes biztonságát előtérbe helyeznie. Isten akaratát kell figyelembe vennie, és az Ő házának munkáját, illetve az evangélium terjesztését kell előtérbe helyeznie. Isten megbízatásának teljesítése a legfontosabb számára; ez az elsődleges. Az antikrisztusok számára a személyes biztonságuk a legfontosabb; úgy gondolják, hogy nem is tartozik rájuk semmi más. Nem érdekli őket, ha valaki mással történik valami, függetlenül attól, hogy ki az. Az antikrisztusok mindaddig nyugodtak, amíg velük nem történik semmi rossz. Hiányzik belőlük mindenféle lojalitás, ami az antikrisztusok természetlényegéből fakad” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). Isten szavai egyenesen a szívemig hatoltak. Isten felfedi, hogy az antikrisztusok hihetetlenül gonoszak, önzőek és természetüknél fogva aljasak, és hogy nem hűségesek Istenhez. Ha veszélyben vannak, csak a saját védelmüket választják, nem törődve a testvérek biztonságával. Csak a testi érdekeikkel és a saját biztonságukkal foglalkoznak, lehetővé téve, hogy Isten választott népét elfogják és adományait elkobozzák. Ezzel titokban kiadják a testvéreket és Isten házának érdekeit. Így viselkednek az antikrisztusok. De először önző és aljas gondolataim és ötleteim voltak, amik valójában felfedték az antikrisztusi beállítottságomat. Amikor Jang Jue-t letartóztatták, sok társunkat kellett tájékoztatni, és felelősséget kellett vállalnom az Isten szavait tartalmazó könyvek gyors elszállításában, de féltem, hogy elvisz a nagy vörös sárkány, hogy megkínoznak és halálra vernek, és hogy akkor elveszítem az üdvösség esélyét, és ezért fel akartam hagyni a kötelességemmel. Vezetőként felelős voltam a gyülekezet munkájáért. Az én felelősségem volt, hogy gondoskodjak mások biztonságáról, és arról, hogy az egyház érdekei ne sérüljenek. De amikor veszélyhelyzet volt, egyáltalán nem gondoltam másokra, csak a saját életemre vagy halálomra. Minden, ami a többiekkel és a gyülekezet érdekeivel volt kapcsolatos, csak másodlagos gondolat volt abban a pillanatban, mintha nem érdekelne, hogy letartóztatták, verik őket, vagy fájdalmat élnek át. Úgy éreztem, hogy semmi közöm a veszteségekhez, melyek Isten házának érdekeit érték, és elég, ha csak a magam biztonságáról gondoskodom. Hogy lehettem ennyire embertelen, aljas és rosszindulatú? Akik Istenhez hűségesek, azoknak mindig Isten házának érdeke az első. De amikor valami történt, fel akartam hagyni a kötelességemmel, és elbújni a háttérben. Reméltem, hogy nem kell semmi veszélyeset tennem, vagy életveszélyes dolgokkal szembenéznem. Időről időre rá akartam terhelni a veszélyes munkát Csen Hujra és Csang Minre. Habár igazából nem tettem meg ezeket a dolgokat, a gondolataim és az ötleteim nagyon erősen felszínre törtek. Ez a beállítottságom éppen olyan gonosz és aljas volt, mint az antikrisztusoké. Valójában már a gonoszság elkövetésének határán álltam. Szerencsére Isten szavai idejében megítéltek, lelepleztek és vezettek engem, így éppenhogy elkerültem a gonosz tettet. Máskülönben Isten megvetett és elutasított volna. Felfogva ezt végre teljesen megértettem, hogy milyen fontos megtapasztalni Isten szavainak ítéletét és fenyítését.

A nagy vörös sárkány könyörtelenül letartóztatta és üldözte a gyülekezet tagjait. Egy nővért, akit máshonnan irányítottak át, letartóztattak, miközben a kötelességét végezte, és egy másik gyülekezeti tagot, aki már ki volt zárva, letartóztattak. Még nagyon feszült volt a helyzet. Később ezt olvastam Isten szavaiban: „Valóban gyűlölitek a nagy vörös sárkányt? Igazán, őszintén gyűlölitek? Miért kérdeztem ezt tőletek annyiszor? Miért teszem fel nektek újra és újra ezt a kérdést? Milyen kép él a szívetekben a nagy vörös sárkányról? Tényleg eltávolították? Tényleg nem tekintitek apátoknak? Minden embernek észre kellene vennie a szándékomat a kérdéseimben. Nem az emberek haragjának kiváltása a célja, sem az, hogy lázadást szítson az emberek között, és nem is az, hogy az ember megtalálja a saját kiútját, hanem az, hogy minden embernek lehetővé tegye, hogy megszabaduljon a nagy vörös sárkány rabságából” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 28. fejezet). Isten szavai igazak. A nagy vörös sárkány országa olyan, mint a földi pokol. Mielőtt személyesen megtapasztaltam volna a tevékenységét és üldözését, amikor elolvastam Isten ezen szavait: „Valóban gyűlölitek a nagy vörös sárkányt?” habár azt mondtam, hogy igen, de a szívem mélyén igazán nem utáltam. Addig nem, amíg saját szememmel meg nem láttam a KKP kegyetlen módszereit, a hívők üldöztetését, a jó, rendes hívők magyarázat és ok nélküli letartóztatását, a kegyetlen kínzásokat, és ahogy néhányukat halálra vertek, akkor végre teljes szívből meggyűlöltem őket. A nagy vörös sárkány elnyomásán és kegyetlenségén keresztül láttam meg valójában Sátán elvetemült, gonosz lényegét. Személyesen megtapasztaltam Isten uralmát és hatalmát is, és Istenben való hitet nyertem. Ezek után nem számított, hogy milyen helyzetbe kerülök, kész voltam mindent megtenni, hogy teljesítsem a kötelességemet, és hogy ne legyek többé önző, aljas, öncélú ember. Ehelyett Istenre támaszkodok, figyelek az Ő akaratára, Isten házának érdekeit helyezem előtérbe, és jól teljesítem a kötelességemet.

Ezt követően közöltem a nővérekkel, akikkel dolgoztam, hogy bármilyen szörnyű is a helyzet, az antikrisztus és a gonosztevők leleplezése nem várhat tovább. A közösségvállalásunk után mindent elintéztünk az alapelvek szerint. Isten szavainak útmutatása révén nem féltem attól, hogy letartóztatnak, és normálisan végezhettem a kötelességem. Végül probléma nélkül elűztük az antikrisztust a gyülekezetből, és a testvérek fokozatosan visszatértek a normális gyülekezeti élethez. Mindenki hálás volt Istennek, és dicsérte Őt! Ezúttal, a nagy vörös sárkány letartóztatásával és üldözésével szembesülve nem adtam fel, nem hagytam fel a kötelességemmel. Ez teljesen az Isten szava általi útmutatás eredménye volt. Minden dicsőség Mindenható Istennek!