Írta: Vang Jin, Kína

2016-ban Ting Zsuj nővér és én társak lettünk, hogy felügyeljük több gyülekezet munkáját. Nem sokkal ezután egy felsőbb vezető elküldte Ting Zsujt egy gyülekezetbe, hogy intézkedjen egy levélben jelentett ügyben. Ting Zsuj azonban rövidesen visszajött. Gondoltam rá, hogy az ottani ügy bonyolult. Olyan rövid idő után visszajött – vajon megoldotta a problémát? Nem meglepő módon nemsokára levél érkezett Ting Zsuj számára a felsőbb vezetőtől, amiben azt írta, hogy nem oldotta meg teljesen a problémát, és valaki másnak újra ki kellett vizsgálnia azt. A vezető azt mondta Ting Zsujnak, hogy tartson valódi önvizsgálatot, és ezáltal tanuljon a leckéből. Ting Zsuj eléggé levert lett, miután ezt olvasta, és azt mondta: „Nem tudom megoldani a valós problémákat a kötelességemben, és késleltettem a gyülekezet munkáját.” Egy kicsit tudtam arról, hogy mi állt abban a jelentésben, és ez egy meglehetősen összetett ügy volt. Sok embert érintett, és rengeteg dologgal kellett közösséget vállalni. Az érintettekkel egyenként kellett beszélni, ezért nem lehetett gyorsan letudni az egészet. Azon tűnődtem, vajon Ting Zsuj nem siettette-e túlságosan az ügy befejezését. Gondoltam rá, hogy felhívom erre a figyelmét, és segítek neki önvizsgálatot tartani és megismerni önmagát. De aztán arra gondoltam, hogy már így is szomorú, így ha rámutatnék a problémáira, talán zavarba jönne, és még negatívabbá válna. És aztán mi van, ha azt mondja, hogy hiányzik belőlem az empátia, távolságtartóvá és előítéletessé válik velem szemben? Újonnan lettünk társak, így nehéz lenne kijönni egymással, ha a dolgok feszültté válnának közöttünk. Ilyenkor, ha mondanék néhány vigasztaló, bátorító dolgot, úgy érezné, hogy megértő vagyok, és könnyű velem kijönni. Így hát megvigasztaltam: „Teljesen normális, hogy néha eltérünk és kudarcot vallunk a munkánk során. Ne legyél túl kemény magaddal! Amikor még új voltam a levélben kapott jelentések kezelésében, voltak a tiédnél súlyosabb kudarcaim is.” Aztán meséltem neki arról, hogy milyen kudarcaim voltak a munkámban. Az aggodalmas tekintet azonnal eltűnt az arcáról, és boldogan ezt mondta: „Aggódtam amiatt, hogy mit gondolsz majd rólam. Nem gondoltam, hogy ilyen kedves ember vagy.” Nagyon elégedett voltam magammal, amikor ezt mondta. Úgy éreztem, hogy jó az emberi mivoltom és megértő vagyok. Egy másik alkalommal Ting Zsuj elmondta nekem, hogy ő és az egyik nővér nem tudnak jól együttműködni a munkában. Folyton a másik nővér problémáiról beszélt, és nagyon dühösnek tűnt, amikor erről beszélt. Észrevettem, hogy túlelemzi a dolgokat és hiányzik belőle az önismeret. Eszembe jutott, hogy korábban hallottam a vezetőt beszélni arról, hogy nem jönnek ki egymással. A másik nővérnek arrogáns beállítottsága volt, de Ting Zsuj imádott túlelemezni embereket és dolgokat, és ha valami felmerült, azt nem fogadta el Istentől. Duzzogott, és nem vett tudomást arról, aki megsértette a büszkeségét. Nem beszélt vele a munkáról, és a haragját a munkán keresztül vezette le, késleltetve az előrehaladást. A vezető beszélgetett vele, de ő nem tartott önvizsgálatot, és semmit nem tanult önmagáról. Azzal a másik nővérrel is voltak problémák, de Ting Zsujjal komolyabb problémák voltak. Rá akartam mutatni a problémáira, de aztán elgondolkodtam azon, hogy ha a szavakat nem szépítve szóba hozom, akkor vajon azt fogja-e mondani, hogy igazságtalanul bánok vele. Nem fogom akkor elveszíteni a jó benyomást, amit rólam kialakított? Így hát egyetértettem vele, mondván: „A nővérnek, akivel társultál, szintén vannak problémái néhány területen.”

Ting Zsuj kötelességét később megváltoztatták, és más munkát vállalt. Másik társat kaptam. Amint meglátott, ezt mondta: „Amikor meghallottam, hogy veled fogok dolgozni, nagy nyomást éreztem. Úgy hallottam, hogy jó emberi mivoltod van, és jól tudsz együttműködni mindenkivel. Ha a partnerségünk problémás lesz, teljesen fel leszek fedve. Akkor biztosan az emberi mivoltommal lesz a probléma.” Amikor ezt mondta, az önvizsgálat helyett inkább csak vállon veregettem magam. Úgy éreztem, hogy tényleg jó emberi mivoltom van. Egyszer egy nővér, aki Ting Zsuj társa volt, meglátott, és azt mondta: „Nem jövök ki Ting Zsujjal a munkában, de mindig arról beszél, hogy ti milyen jól dolgoztatok együtt. Azt hiszem, igazán romlott vagyok.” Arra gondoltam, hogy Ting Zsuj büszkesége nem bírja elviselni, hogy ez a nővér túl nyersen, túl egyenesen beszél Ting Zsuj problémáiról. Mikor Ting Zsujjal beszéltem, a gondjait illetően toleráns és türelmes voltam, és nem vitatkoztam vele. Minden munkával kapcsolatos kérdést kezdeményező módon megbeszéltem vele, és sokszor kikértem a javaslatait. Így minden konfliktust megelőztem. Nem sokkal ezután hallottam, hogy a vezető azt mondta, hogy Ting Zsuj elég arrogáns, és nem fogadja el az igazságot – soha nem jött ki jól másokkal a munkában. Elbocsátották, mert a közösség után nem változott meg, és nem végezte hatékonyan a kötelességét. A vezető később az én problémáimat hozta fel, amikor így szólt: „Vezetőként, akármilyen súlyos is egy testvér problémája, ha soha nem hozod fel azt, vagy nem metszed meg őt és nem leplezed le, hanem mindig hízelegsz a kapcsolataidban, az felelőtlenség a munkádban! Így tettél Ting Zsujjal is. Senki mással nem tud jól együtt dolgozni, de veled örömmel dolgozik, mondván, hogy figyelmes és megértő vagy. El kellene gondolkodnod ezen!” Aztán egy másik vezető ezt mondta: „Az utóbbi időben mindenki pozitívan értékelt téged, azt mondják, hogy megértő és barátságos vagy. Mindenki téged helyez a szívébe, és nem keresik az igazságot a dolgokban. Ez egy probléma veled kapcsolatban. Ha így dolgozol, nem magasztalod Istent, és nem teszel tanúságot Mellette.” Eleinte nehezen viseltem, sírva fakadtam, mert sértve éreztem magam, és a szívemben visszabeszéltem. Az, hogy a többiek jót mondtak rólam, azt jelentette, hogy jó az emberi mivoltom, és könnyű velem kijönni. Hogy mondhatják, hogy problémám van? Aztán a nővértársam szintén emlékeztetett arra, hogy önvizsgálatot kell tartanom, így végül békésen imádkoztam Istenhez, kérve, hogy világosítson meg, hogy megismerjem önmagam.

Később elolvastam Isten szavainak két szakaszát, melyek így szólnak: „Amikor érintkezel a testvérekkel, ki kell tárnod a szíved előttük és kölcsönös megértésre kell jutnod velük annak érdekében, hogy ez hasznodra váljon. Amikor a kötelességedet végzed, még fontosabb, hogy kitárd a szívedet és kölcsönös megértésre juss a testvérekkel; csak ekkor fogsz harmonikusan együttműködni velük. [...] Amikor másokkal érintkezel, először is érzékeltetned kell velük az igaz szívedet és az őszinteségedet. Ha valakinek a szavai felületesek, sablonosak, kellemesen hangzók, hízelgők, felelőtlenek és képzelődéseken alapulnak, amikor másokkal beszél, együtt dolgozik és kapcsolatot teremt, illetve, ha a beszédével egyszerűen csak más emberek kegyeit keresi, akkor a szavai semmi valódit nem tartalmaznak, és a legkevésbé sem őszinte. Ez az a mód, ahogy másokkal érintkezik, bárkik legyenek is azok a mások. Az ilyen embernek nincs becsületes szíve. Az ilyen nem becsületes ember. Tegyük fel, hogy valaki negatív állapotban van, és őszintén azt mondja neked: »Mondd meg, pontosan miért vagyok én ennyire negatív. Egyszerűen nem tudok rájönni!« És tegyük fel, hogy valójában megérted az ő problémáját a szívedben, de nem mondod el neki, inkább ezt mondod: »Ez semmiség. Nem vagy negatív, én is így vagyok.« E szavak nagyszerű vigasztalások ugyan annak az embernek, de a hozzáállásod nem őszinte. Felületes vagy vele; így annak érdekében, hogy kellemesen és vigasztalva érezze magát, tartózkodtál attól, hogy becsületesen beszélj vele. Nem segítesz neki komolyan és nem fogalmazod meg félreérthetetlenül a problémáját úgy, hogy maga mögött hagyhassa a negativitását. Nem azt tetted, amit egy becsületes embernek tennie kellene. Felületes voltál vele csupán azért, hogy vigasztalni próbáld és megbizonyosodj arról, hogy nincs köztetek elhidegülés vagy konfliktus, – nem ezt jelenti becsületes embernek lenni. Amikor tehát ilyen helyzettel találkozol, hogyan kellene gyakorolnod, hogy becsületes ember legyél? El kell mondanod neki azt a problémát, amelyet láttál és világosan azonosítottál: »Nekem is voltak hasonló tapasztalataim. Nézd meg, hogy amit mondok, az helyes vagy helytelen! Ha helytelen, nem kell elfogadnod. Ha helyes, remélem, el fogod. Ha a szavaim megbántanak téged, remélem, el tudod fogadni őket Istentől. A szándékom és a célom az, hogy segítsek neked. Világosan látom a problémát: úgy érzed, hogy megaláztak, és senki sem táplálja az egódat, azt hiszed, hogy mindenki más lenéz téged, és úgy érzed, hogy csapás ért, és még sosem bántak veled ennyire igazságtalanul, ezért nem tudod elfogadni ezt, és negatívvá válsz. Mit gondolsz – tényleg erről van szó?« És amikor ezt hallja, érzi, hogy tényleg erről van szó. Ez az, ami valójában a szívedben van, de ha úgy döntesz, hogy nem leszel becsületes ember, nem fogod elmondani. Azt fogod mondani: »Én is gyakran leszek negatív«, és amikor a másik hallja, hogy mindenkivel megesik, hogy negatívvá válik, azt hiszi, normális, ha negatív, és ezért nem fogja keresni az igazságot, hogy megoldja az állapotát. Végül nem hagyja hátra a negativitását. Ha úgy döntesz, hogy becsületes ember leszel és becsületes hozzáállással és becsületes szívvel segítesz neki, akkor segíthetsz neki megérteni az igazságot és hátrahagyni a negativitását” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak azáltal tudja valaki megélni az emberi hasonlatosságot, hogy becsületes ember). „Sok úgynevezett »jó ember« van a világon, akik fennkölt szavakat mondanak – bár a felszínen úgy tűnik, nem követtek el nagy gonoszságot, valójában különösen csalárdak és ravaszak. Nagyon jól tudnak arra menni, amerre a szél fúj, simulékonyan és dörzsölten beszélnek. Ők hamis jó emberek és képmutatók – ők pontosan azok a fajta emberek, akik úgy tesznek, mintha jók lennének. Azok, akik a középutat járják, a legalattomosabb emberek mind közül. Nem sértenek meg senkit, simulékonyak és dörzsöltek, minden helyzetben együttműködnek, és senki sem veszi észre az áruló jeleket. Élő Sátánok ők!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazság gyakorlásával vetheti le a romlott beállítottságok béklyóit). Isten szavaiból megtanultam, hogy ha csak támogató, hízelgő dolgokat mondok, mikor másokkal kommunikálok, és nem mutatok rá az általam látott problémákra, az nem igazán segít nekik, és egyáltalán nem válik hasznukra. Isten azt mondja, hogy ez ragaszkodás a középúthoz, az embereknek megfelelni akarók ravasz viselkedése. Az ilyen ember mindig arra hajlik, amerre a szél fúj, mindenkinek kedveskedik, és senkit nem sért meg. Ő az élő Sátán. A saját viselkedésemen elgondolkodva láttam, hogy pontosan az a fajta ember vagyok, akit Isten leleplezett. Amikor Ting Zsuj nem oldotta meg a levélben jelentett problémát, és a munkát újra kellett csinálni, tudtam, hogy ez azért volt, mert gyors eredményt akart. Rá kellett volna mutatnom a problémájára, és segítenem kellett volna neki az önvizsgálatban. De féltem, hogy azt fogja mondani, hogy tapintatlan vagyok, és hiányzik belőlem az emberi mivolt. Ezért néhány bátorító szót mondtam neki, és még a kudarcaimról is beszéltem, hogy megvigasztaljam. Miután mindezt elmondtam, már nem volt feldúlt, és nem gondolkodott sokat a romlott beállítottságán. Nem baj, ha valaki a személyes tapasztalatait beépíti a közösségbe, hogy segítsen másoknak, de elsősorban arra kell a kudarcokat és az önismeretet felhasználni, hogy utat mutasson másoknak a magukról való gondolkodás és tanulás felé. De nem ezt akartam elérni azzal, hogy megosztottam a személyes kudarcaimat. Az volt a célom, hogy megnyugtassam Ting Zsujt, hogy úgy érezze, mindenki egyformán romlott, és a hibák teljesen normálisak. Ez észrevétlenül lehetővé tette számára, hogy túlságosan elkényelmesedjen. Ez nem Istenről való tanúságtétel, hanem Ting Zsuj félrevezetése volt. Később láttam, hogy Ting Zsuj nem tud jól együtt dolgozni másokkal, viszont állandóan túlelemzi az embereket és dolgokat, nem hívtam fel rá a figyelmét, és még egyet is értettem vele egy másik nővér problémáiról, hogy meg tudjam óvni a jó imázsomat. És amikor láttam, hogy pimaszul viselkedik, csak hagytam, hogy megússza. Ezért nem látta a saját problémáit, és kényeztette magát, miközben a romlott beállítottságában élt. Vajon ezzel nem ártottam neki?

Később elolvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból, amely így szól: „Kell, hogy legyen egy mérce a jó emberi mivolt meglétéhez. Ez nem abból áll, hogy az ember a mérséklet útját járja, nem ragaszkodik az alapelvekhez, igyekszik, hogy senkit ne bántson meg, mindenhol mások kegyeit keresi, simulékony és nyájas mindenkivel, akivel találkozik, és igyekszik, hogy mindenki jót mondjon róla. Nem ez a mérce. Akkor mi a mérce? Az, hogy az ember képes legyen alávetni magát Istennek és az igazságnak; hogy rendelkezzen alapelvekkel abban, ahogy megközelíti a kötelességét, továbbá mindenféle embert, eseményt és dolgot, és – a kötelességének végrehajtásában – vállaljon felelősséget, ne ravaszkodjon és ne lustálkodjon, legyen képes megóvni Isten házának érdekeit, és ne szőjön cseleket a saját érdekében. Az ilyen megnyilvánulások mindenki számára szemmel láthatóak; a szívében mindenki tisztában van ezekkel. Ráadásul Isten átvizsgálja az emberek szívét, és ismeri a valós helyzetüket, mindannyiuknak; nem számít, hogy kik ők, Istent senki sem tudja megtéveszteni. Vannak emberek, akik mindig azzal dicsekednek, hogy jó emberi mivolttal rendelkeznek, soha nem beszélnek rosszat másokról, soha nem sértik mások érdekeit, soha nem áhítoznak mások tulajdonára, még a veszteséget is inkább vállalva érdekharc esetén, mint hogy kihasználjanak másokat. Így aztán mindenki más azt hiszi, hogy ők jó emberek. Amikor azonban Isten házában a kötelességüket végzik, agyafúrtak és minden hájjal megkentek, és mindig a maguk érdekében mesterkednek. Egyetlen dolog sincs, amiben tekintettel lennének Isten házának érdekeire; nincs semmi, amiben osztoznának Isten sürgető érzésében vagy amiben arra gondolnának, amire Isten gondol, sem olyasmi, amivel kapcsolatban félre tudnák tenni a saját érdekeiket, hogy jól végezzék a kötelességeiket. Soha nem fognak lemondani a saját érdekeikről, hogy megvédjék Isten házának érdekeit. Még ha látják is, hogy a gonosz emberek gonoszságot követnek el, nem leplezik le őket; egyáltalán nincsenek alapelveik. Miféle emberi mivolt ez? Ez nem jó emberi mivolt” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Azzal, hogy átadja a szívét Istennek, az ember elnyerheti az igazságot). Az igazán jó ember el tudja fogadni az igazságot, és alá tudja vetni magát Istennek, felelősségteljes, és felvállalja a terhet a kötelességében, tartja magát az alapelvekhez, és megvédi a gyülekezet munkáját. Másokkal szemben is az alapelveket követi. Látva egy testvér problémáit vagy hibáit, megfelelő közösséget és segítséget tud nyújtani. Ha valaki megszegi az alapelveket, és súlyosan akadályozza és megzavarja a gyülekezet munkáját, akkor meg tudja metszeni és le tudja leplezni, és nem az érzések és a megsértésétől való félelem alapján cselekszik, hanem tartani tudja magát az alapelvekhez, és meg tudja óvni a gyülekezeti munkát. Ilyen egy igazán jó emberi mivolt. Régen azt hittem, hogy ha nem metszek meg valakit a hibái miatt, nem leplezem le a hiányosságait, és nem hozom kínos helyzetbe, akkor jó emberi mivolttal rendelkező megértő ember vagyok. Éveken át, függetlenül attól, hogy kivel álltam kapcsolatban, mindig úgy választottam meg a szavaimat, hogy azok megnyugtatóak és kedvesek legyenek. Mindig azt fontolgattam, hogyan érjem el, hogy mások értelmesnek és megértőnek gondoljanak, és alkalmazkodtam a hangulatukhoz, szívmelengető dolgokat mondtam nekik. Nem mutattam rá közvetlenül mások problémáira, amiket a kötelességeikben megláttam, sőt vigasztaló, bátorító szavakat mondtam, hogy bolonddá tegyem őket, vagy igazán finoman fogalmaztam. Mindenki dicsért, hogy jó az emberi mivoltom, és könnyű velem kijönni. Jó emberként tekintettem magamra, és büszke voltam erre. Isten szavainak leleplezésén keresztül rájöttem, hogy az, hogy éveken át azt hittem, hogy jó ember vagyok, valójában a Sátán világi ügyekre vonatkozó filozófiái miatt volt. Látszólag jó emberi mivoltom volt – alkalmazkodó voltam, és nem sértettem meg senkit. Mindenkivel jóban voltam, de a szívem mélyén csak a saját érdekeimre voltam tekintettel. Teljesen felelőtlen voltam a munkámmal és mások életbe való belépésével kapcsolatban. Egyáltalán nem voltam jó ember. Önző, aljas és csalárd voltam, aki az embereknek akart megfelelni, egy hamisan kedves ember. Visszagondolva, hogy régen azzal dicsekedtem, hogy jó emberi mivoltom van, és jó embernek tartottam magam, nagyon szégyentelen voltam. Amikor erre rájöttem, elmondtam egy imát: „Istenem! A Te szavaid megmutatták nekem, hogy milyen az igazán jó emberi mivolt. Szeretném az igazságot a gyakorlatba átültetni, és szeretnék jó emberi mivolttal rendelkezni.”

Ezután a gyülekezet Csen Lint és Li Jüét jelölte társamnak az új hívők öntözésében. Hamarosan rájöttem, hogy Li Jüe felületesen és felelőtlenül végzi a kötelességét. Gyakran volt személyes ügyekkel elfoglalva, ami hátráltatta a munkát. Csen Linnel beszélgettünk vele, hogy rávegyük, olyan fontossági sorrendet állítson fel, hogy a gyülekezeti munka ne legyen késleltetve. Meglepetésemre Li Jüe ezt nem fogadta el, hanem visszabeszélt és indulatos lett. Csen Lin beépítette Isten szavait a közösségébe és Li Jüe problémájának boncolgatásába, de Li Jüének nem volt semmi önismerete. Azt mondta, hogy nincs elég érettsége, és nem tudja az igazságot a gyakorlatba ültetni. Mikor láttam, hogy így viselkedik, arra gondoltam, hogy ha tovább boncolgatom a problémáját, biztosan azt fogja mondani, hogy túl sokat követelek, hogy nincs jó emberi mivoltom és korlátozom őt. Úgy éreztem, nem kellene lelepleznem őt, és akkor továbbra is jól kijövünk majd egymással. Így hát udvariasan megnyugtattam: „Nem elégséges az érettséged, és ezt meg is értjük. Csak ne tartsd fel a munkát a továbbiakban!” Amikor ezt mondtam, Li Jüe összeráncolt szemöldöke kisimult, és láttam, hogy már nem volt annyira feldúlt. Ezután nagyon barátságos volt velem. Igen boldog voltam, és úgy éreztem, hogy jó a hozzáállásom a közösséghez. Bár rámutattam a problémájára, még mindig jó véleménnyel volt rólam. Később Li Jüe még mindig nem vállalt terhet a kötelességében, és még előítéletei is lettek Csen Linnel szemben, mondván, hogy túlságosan sokat követel. Chen Lin rámutatott a problémámra, mondván: „Tudod, hogy milyen természetű volt a Li Jüével való közösséged a minap? Azért beszélgettünk vele, hogy segítsünk neki megismerni önmagát, önvizsgálatot és bűnbánatot tartani. De amivel befejezted, az nemcsak hogy nem segített neki elgondolkodni, de azt is elhitette vele, hogy te megértő vagy, míg én túlságosan sokat követelek tőle. Ez akadályozta és aláásta a dolgokat, és egyáltalán nem segített rajta.” Csen Lin szavai mélyen megrázóak voltak számomra. Fájdalmamban Istenhez imádkoztam: „Istenem! A metszéssel szembesülve nem ismertem fel ennek a problémának a komolyságát. De tudom, hogy minden, amivel nap mint nap találkozom, a Te engedélyeddel történik. Kérlek, világosíts meg, és mutass utat nekem, hogy megismerjem önmagam!”

Ezután elolvastam Isten szavainak egy szakaszát. Mindenható Isten azt mondja: „Az antikrisztusok által az emberek irányítására használt első módszer a szívük megnyerése. Hányféleképpen lehet megnyerni az emberek szívét? Az egyik módszer, hogy apró szívességekkel húzzák be őket. Az antikrisztusok néha kedves ajándékokat adnak az embereknek, néha megdicsérik őket, néha apró ígéreteket tesznek nekik. Néha pedig azt látják az antikrisztusok, hogy bizonyos kötelességekkel az emberek reflektorfénybe kerülhetnek, vagy hogy mások szerint ezek a kötelességek előnyöket biztosíthatnak annak, aki elvégzi őket, valamint azt, hogy mindenki megbecsülje őket, és azokra bízzák ezeket a kötelességeket, akiket meg akarnak nyerni. [...] Vannak, akik túlságosan szentimentálisak, és mindig az érzéseik korlátozzák őket, amikor a kötelességüket végzik. A vezetőjük pedig azt mondja: »Ez a csekély érettséged miatt van, ez rendben van.« Vannak, akik lusták és hűtlenek a kötelességük végzésében, de a vezetőjük nem dorgálja meg őket. Inkább szépen hangzó dolgokat mond, amelyeket ezek az emberek minden alkalommal hallani akarnak, hogy a kedvükben járjon, ők pedig jónak nevezzék őt, és hogy megmutassa nekik, mennyire megértő és szerető. Ezek az emberek azt gondolják: »A vezetőnk olyan, mint egy szerető anya. Igazán szeret minket – valóban Istent képviseli. Tényleg Istentől való!« A ki nem mondott célzás ebben az, hogy a vezetőjük Isten szócsöveként működhet, hogy Istent képviselheti. Ez a célja ennek a vezetőnek? Talán nem ennyire egyértelmű, de az egyik célja nyilvánvaló: azt akarja, hogy az emberek azt mondják, ő egy csodálatos vezető, aki tekintettel van másokra, együttérez az emberek gyengeségeivel és nagyon megérti a szívüket. Amikor egyes gyülekezetvezetők látják, hogy a testvérek felületesen végzik a kötelességüket, nem feddik meg őket, holott meg kellene. Amikor világosan látja, hogy Isten házának érdekei sérülnek, szemet huny felette és nem kérdezősködik, és a legkevesebb sértést sem akarja másoknak okozni. Valójában nem igazán tanúsít figyelmet az emberek gyengeségei iránt. Inkább az a szándéka és a célja, hogy megnyerje az emberek szívét. Teljességgel tudatában van a következőnek: »Amennyiben így cselekszem és nem sértek meg senkit, azt fogják gondolni, hogy jó vezető vagyok. Jó véleménnyel lesznek rólam, sokra tartanak. Elismernek és kedvelnek majd.« Nem foglalkozik azzal, hogy mennyi kárt szenvednek Isten házának érdekei, hogy mekkora veszteséget okoz Isten választott népének az életbe való belépésében, vagy hogy mennyire zavarja meg a gyülekezeti életüket, csak kitart a sátáni filozófiája mellett, és senkit sem sért meg. A szíve mélyén soha nem tesz saját magának szemrehányást. Amikor azt látja, hogy valaki megszakításokat és zavarokat okoz, legfeljebb vált vele erről néhány szót, tompítja a dolog élét, és ezzel elintézettnek veszi az ügyet. Nem beszélget az igazságról, nem hívja fel az illető figyelmét a probléma lényegére, és még kevésbé boncolgatja az állapotát, és soha nem közli, hogy mik Isten szándékai. Egy hamis vezető soha nem leplezi le és nem boncolgatja az emberek által gyakran elkövetett hibákat, vagy az emberek által gyakran feltárt romlott beállítottságokat. Semmilyen valóságos problémát nem old meg, helyette viszont mindig elnézi az emberek hibás gyakorlatait és azt, hogy romlottságot tárnak fel, és bármennyire negatívak vagy gyengék is az emberek, nem veszi komolyan. Csupán néhány szót és doktrínát prédikál, és néhány buzdító szót szól, hogy felületesen kezelje a helyzetet, megpróbálva fenntartani a harmóniát. Ennek az az eredménye, hogy Isten választott népe nem tudja, hogyan gondolkodjon el önmagán és ismerje meg magát, nincs megoldás az általa feltárt romlott beállítottságokra, és szavak meg doktrínák, elképzelések meg képzelődések között él, életbe való belépés nélkül. A szívében még azt is hiszi: »A vezetőnk még Istennél is jobban megérti a gyengeségeinket. Csekély az érettségünk ahhoz, hogy megfeleljünk Isten követelményeinek. Csupán teljesítenünk kell a vezetőnk követelményeit. Azáltal, hogy alávetjük magunkat a vezetőnknek, Istennek vetjük alá magunkat. Ha eljön a nap, amikor a Fennvaló elbocsátja a vezetőnket, akkor majd hallatjuk a hangunkat; hogy megtartsuk a vezetőnket és megakadályozzuk, hogy a Fennvaló elbocsássa, tárgyalni fogunk a Fennvalóval és rákényszerítjük, hogy fogadja el a követeléseinket. Így fogunk tisztességesen bánni a vezetőnkkel.« Amikor az emberek szívében ilyen gondolatok vannak, amikor ilyen kapcsolatot teremtettek a vezetőjükkel és a szívükben ilyen függőséget, csodálatot és hódolatot éreznek a vezetőjük iránt, akkor egyre nagyobb lesz a hitük ebben a vezetőben. Állandóan a vezető szavaira akarnak hallgatni ahelyett, hogy Isten szavaiban keresnék az igazságot. Egy ilyen vezető szinte átvette Isten helyét az emberek szívében. Ha egy vezető ilyen kapcsolatot hajlandó fenntartani Isten választott népével, ha ebből élvezetet merít a szívében és úgy hiszi, hogy Isten választott népének így kell kezelnie őt, akkor nincs különbség e vezető és Pál között. Már rá is lépett az antikrisztus útjára, és ez az antikrisztus már félre is vezette Isten választott népét, amely teljességgel nélkülözi a tisztánlátást” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Első tétel: Megpróbálják megnyerni az emberek szívét). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok hihetetlenül hitványak és elvetemültek. Hogy biztosítsák a helyüket mások szívében, soha nem sértik meg az embereket. Ha észreveszik, hogy valaki megsérti az alapelveket, nem vállalnak közösséget az igazsággal, hogy megoldják a problémát, vagy hogy leleplezzék, és véget vessenek neki. Ehelyett kedves dolgokat mondanak, hogy elnyerjék az emberek támogatását, hogy a többiek megkedveljék őket, és azt gondolják róluk, hogy szeretetteliek, megértőek és tapintatosak, miközben ők ellenállnak Isten szavainak és követelményeinek, nem szeretik azokat, nem gyakorolják azokat, és nem mennek be azokba. Az antikrisztusok saját maguk elé viszik az embereket. Elgondolkodtam azon, hogy a cselekedeteim természete pont olyan, mint egy antikrisztusé. Világosan láttam a hibákat a testvérek kötelességeiben, olyanokat is, amelyek súlyosak voltak, és már kihatottak a munkára, így fel kellett volna hívnom a figyelmet azokra. Akkor láthatták volna a probléma lényegét és annak súlyos következményeit, és gyorsan bűnbánatot tudtak volna tartani. De féltem, hogy az emberek problémáinak leleplezése megsértené őket, ezért kényeztettem a hús-vér testüket, és szépen hangzó dolgokat mondtam, hogy elnyerjem a támogatásukat. De amikor Li Jüe problémájáról beszéltem és lelepleztem azt, nem működtem együtt Csen Linnel, hogy utat mutassunk Li Jüének, hogy megismerje önmagát, hanem féltem attól, hogy ha szigorúan beszélnék, akkor előítéletessé válna velem szemben, ezért figyelembe vettem az érzéseit, és kedves voltam. Ezáltal én sokkal szeretettelibbnek tűntem, mint Csen Lin, olyannak, aki képes tapintatos és toleráns lenni a gyengeségeivel szemben, így Li Jüe nem tudta felismerni a saját problémáit és ellenállt Csen Linnek. Így viselkedtem Ting Zsujjal is. Láttam a problémáját, de ahelyett, hogy beszélgettem volna vele, segítettem volna neki, vezettem volna, hogy elgondolkodjon, és meglássa a problémáját, állandóan kényeztettem őt. Ilyen módon nem magasztaltam Istent, nem tettem tanúságot Isten mellett a kötelességemben, és nem tettem eleget a felelősségeimnek. Vezető voltam, de amikor láttam, hogy a testvérek a romlott beállítottságaik szerint cselekedve megszegik az alapelveket, nem beszéltem az igazságról, hogy megoldjam a problémát, hanem a hús-vér testüknek kedveskedtem, vigasztaló és bátorító szavakat mondtam, hogy bolonddá tegyem őket. Elnéztem nekik, hogy romlott beállítottságokban élnek, elnézőek magukkal, és kímélik magukat. A tettemnek a természete az volt, hogy visszatartottam másokat attól, hogy belépjenek az igazságvalóságba. Nem ismerték az igazságot, és nem értették Istent, valamint ellenálltak Isten követeléseinek és nem szerették azokat. De ők mindannyian nagyszerűnek tartottak engem, azt mondták, hogy tapintatos és megértő vagyok, és egyre közelebb kerültek hozzám. Ez vajon nem az emberek félrevezetése volt? Megértettem, hogy azáltal, hogy sátáni filozófiák szerint élek és kedvesen viselkedek, csak gonoszságot teszek. Úgy tűnt, hogy jól bánok másokkal, de valójában ártottam a testvéreknek, és késleltettem a gyülekezeti munkát. Túlságosan képmutató voltam! Alattomos taktikát alkalmaztam, hogy elnyerjem a többiek csodálatát és imádatát. Egy antikrisztus útján jártam! Annyi éven át lemondtam a családomról és a munkámról, hogy kötelességeket végezzek. Elég sokat szenvedtem, és sokat is dolgoztam. Soha nem gondoltam volna, hogy végül egy antikrisztus útjára jutok. Félelem szorította össze a szívemet. Még inkább émelyegtem és undorodtam magamtól. Sírva imádkoztam: „Ó, Istenem! A népszerűséget hajszoltam, és védtem a kapcsolataimat, hogy elnyerjem mások támogatását. Ez a beállítottságom annyira undorító Számodra, és ha büntetést kapok, az a Te igazságosságod lesz. Istenem, hajlandó vagyok bűnbánatot tartani.”

Egy kis idővel később Li Jüe még mindig félvállról vette a kötelességét, nem ért el semmit, és még a beszélgetés után sem változott meg. Beszéltünk a vezetőnknek a problémáiról. Néhány nappal később a vezető részt vett az összejövetelünkön és beszélt Li Jüe problémáiról, hogy segítsen neki. De Li Jüe egyáltalán nem ismerte meg magát továbbra sem. A vezető megkért engem és Csen Lint, hogy ismertessük az álláspontunkat arról, hogy a helyzetet figyelembe véve el kell-e bocsátani Li Jüét. Ez a kérdés kissé meglepett. Arra gondoltam, hogy ha Li Jüe ott ül, hogyan mondhatnék bármit is? Ha elmondanám az igazságot, őt pedig elbocsátanák, akkor lehet, hogy meggyűlölne engem. Úgy éreztem, hogy nem kellene felszólalnom. Abban a pillanatban erős bűntudatot éreztem. Rájöttem, hogy ismét arra gondoltam, hogy megőrizzem a helyemet mások szívében. Magamban némán imádkoztam Istenhez: „Istenem! Arra gondolok, hogy sátáni filozófiák szerint élek, védem az imidzsemet, és megint úgy viselkedek, mint aki embereknek akar megfelelni. Kérlek, vezess engem, hogy az igazságot mondjam, és lázadjak a helytelen indítékaim ellen!” Imádkozás után eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza. Isten azt mondja: „A szíved egyre becsületesebbé válik, és egyre inkább Isten oldalára áll, és tudni fogod, hogy meg kell védened Isten háza érdekeit, amikor a kötelességedet végzed, és amikor nem véded meg azokat, furdalni fog a lelkiismereted. Ez lesz a bizonyíték arra, hogy az igazság hatással volt rád, és az életeddé vált. Amint az igazság az életeddé vált, ha látsz bárkit, aki káromolja Istent, nem féli Istent, felületes a kötelessége végzése közben, vagy akadályozza és megzavarja a gyülekezet munkáját, képes leszel az igazságalapelvek szerint kezelni őt, felismerve azokat, akiket fel kell ismerni, és leleplezve azokat, akiket le kell leplezni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai megmutatták nekem, hogy amikor problémák bukkannak fel, Isten oldalára kell állnunk, és támogatnunk kell a gyülekezeti munkát. Amikor azt látjuk, hogy mások megsértik az alapelveket, akadályozzák a gyülekezeti munkát, nem védhetjük meg őket, hanem követnünk kell az igazságalapelveket. Ez az igazi emberi hasonlatosság, amelyet Isten kérése szerint meg kell élnünk. Li Jüe a viselkedése alapján akkor nem volt alkalmas arra, hogy folytassa ezt a munkát. Nem félhettem attól, hogy megsértem őt, de támogatnom kellett a gyülekezeti munkát, becsületes embernek kellett lennem, és tisztáznom kellett az álláspontomat. Így hát kifejtettem a nézőpontomat. Miután mindent mérlegelt, a vezető elbocsátotta Li Jüét.

Ezután Vang Csia nővérrel társulva kellett egy kötelességet végeznem. A beszélgetéseink során észrevettem, hogy néha személyes ügyek miatt késlelteti a gyülekezeti munkát. Beszélgettem vele arról, hogy a munkának kell az elsőnek lennie. Nemsokára hallottam, hogy a vezetőnk azt mondja, hogy Vang Csiát előlépteti egy munkaterület vezetésére. Arra gondoltam, hogy Vang Csiának van képessége és munkaképessége, így nem lesz gond, ha ő lesz a munka vezetője. De amikor a személyes ügyei ütköztek a munkájával, néha nem a kötelességét helyezte előtérbe. Ha nem tudatosulna benne ez a probléma, akkor vajon késedelmet szenvedne a munka, ha ő lenne a felelőse? Társaként az én felelősségem volt, hogy beszélgessek vele, és rámutassak erre. De amikor már a nyelvem hegyén volt, tétovázni kezdtem. Már korábban is vállaltam vele közösséget ilyen problémával. Ha újra felhoznám, nem azt mondaná, hogy nem tudok leszállni a témáról, és szüntelenül a hibái leleplezésével foglalkozom? Rájöttem, hogy megint rossz állapotban vagyok, ezért némán imádkoztam. Isten szavainak egy szakasza jutott eszembe, amit már korábban olvastam, és így szól: „Isten azt követeli, hogy az emberek mondjanak igazat, azt mondják, amit gondolnak, és ne csapjanak be, vezessenek félre, nevessenek ki, csúfoljanak, tegyenek nevetség tárgyává, gúnyoljanak és korlátozzanak másokat, illetve ne mutassanak rá a gyengeségeikre és ne bántsák meg őket. Nem ezek-e a beszéd alapelvei? Mit jelent az, hogy ne mutass rá mások gyengeségeire? Azt jelenti, hogy ne teregesd ki mások szennyesét. Ne kapaszkodj a múltbéli hibáikba vagy hiányosságaikba, hogy megítéld vagy elítéld őket! Ez a legkevesebb, amit meg kell tenni. Pozitív szempontból mik az építő beszéd megnyilvánulásai? Elsősorban az, hogy bátorító, tanácsadó, útmutató, buzdító, megértő és vigasztaló jellegű. Ugyanakkor, egyes különleges esetekben szükséges, hogy közvetlenül leleplezzük mások hibáit és megmetsszük őket, hogy az igazságról szóló megértést, valamint bűnbánó szívet nyerjenek. Csak így lehet eredményeket elérni. Az efféle gyakorlás nagy hasznára van az embereknek. Valódi segítség és építő hatású számukra, nemde? [...] És összességében mi az alapelv a beszéd mögött? Ez: mondd ki, ami a szíveden van, és a valódi tapasztalataidról beszélj, valamint arról, amit valóban gondolsz. Ezek a szavak a leghasznosabbak az emberek számára, ezek ellátják az embereket, segítik őket, ezek a legpozitívabb szavak. Tagadd meg ama hamis szavak kimondását, azokét, amelyek nem szolgálják az emberek javát és nem építik őket; ezzel elkerülöd, hogy árts nekik és gáncsold őket, negativitásba süllyeszd őket és negatív hatást gyakorolj. Pozitív dolgokat kell mondanod. Törekedned kell, hogy amennyire csak tudod, segítsd az embereket, a javukat szolgáld, ellásd őket, igaz istenhitet hívj elő bennük; és engedned kell, hogy az emberek segítséget kapjanak és sokat nyerjenek az Isten szavait illető tapasztalataidból és abból, ahogyan megoldod a problémákat, és képesek legyenek megérteni Isten munkája megtapasztalásának és az igazságvalóságba való belépés útját, lehetővé téve számukra, hogy legyen belépésük az életbe és az életük növekedhessen – ami mind annak a hatása, hogy a szavaid mögött elvek vannak és azok építőek az emberek számára” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (3.)). Isten szavai alapján megtaláltam a gyakorlás útját. Amikor beszélek valakivel, az igazságot kell mondanom, hogy az emberek nyerhessenek és tanulhassanak belőle. Nem gúnyolódhatok velük, nem lehetek szarkasztikus, és nem csúfolhatom ki őket. Azt is megértettem, hogy amikor Isten azt mondja, hogy ne leplezzük le az emberek gyengeségeit, akkor az arról szól, hogy ne ragadjunk le a hibáiknál és a hiányosságaiknál, ne ítéljük meg és ne kárhoztassuk őket. Ha rámutatunk a problémáikra és leleplezzük azokat, hogy tanuljanak belőle, az nem a gyengeségek leleplezése, hanem szeretetteljes segítség. Vang Csia nem ismerte önmagát, és a problémájára való rámutatással emlékeztettük és segítettük őt. Még ha nem is fogadja el azonnal, és rossz véleménnyel van rólam, akkor is megfelelően kell kezelnem. Ha az igazságra törekvő személy, akkor később is keresheti majd az igazságot, megismerheti önmagát és megváltozhat. Mikor ezt megértettem, közösséget vállaltam vele arról, mi vele a probléma. Később Vang Csia azt írta egy esszéjében: „Ha a nővér, aki a társam volt, nem leplezte volna le, és nem boncolgatta volna a problémámat, akkor nem gondolkodtam volna el magamon, és meg se láttam volna a problémám súlyosságát, nemhogy megbántam és megváltoztam volna.” Mikor láttam, hogy Vang Csia megértette ezt, hálát adtam Istennek a szívemben. Isten szavai voltak azok, amelyek segítettek meglátni a kedveskedő viselkedésem igazi arcát, és megváltoztatni a törekvésem mögött álló téves szempontomat. Hála Istennek az Ő üdvösségéért!