Írta: Natasha, Egyesült Államok

Gyerekkoromban a szüleim és a tanáraim arra tanítottak, hogy jó ember legyek, és hogy hálás legyek, ahogyan a mondás is tartja: „Egy vízcseppnyi kedvességet bugyogó forrással kell viszonozni.” Így gyerekkorom óta ez volt az az alapelv, amely szerint viselkedtem és kezeltem másokat a társadalomban. Különösen, amikor mások kedvesek voltak hozzám, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kétszeresen viszonozzam a kedvességüket. Az idő múlásával a körülöttem lévő legtöbb embertől elismerést és dicséretet kaptam, a rokonaim és a barátaim kedvesnek és hűségesnek tartottak, ezért szívesen érintkeztek és barátkoztak velem. Miután hinni kezdtem Istenben, a testvérekkel is ugyanilyen jól kijöttem. Azt gondoltam, hogy ha így viselkedem, az lelkiismeretes, jó emberré tesz. Azonban Isten leleplező szavaiból rájöttem, hogy a hagyományos kultúra eszméi nem az igazság, és nem azok a mércék, amelyek szerint cselekednünk és viselkednünk kellene.

2018 szeptemberében elbocsátottak a vezetői tisztségemből, mert képtelen voltam tényleges munkát végezni. Akkoriban nagyon negatív és gyenge voltam, de Leslie nővér, aki az általános ügyekért felelt, Isten szavainak számos szakaszát elküldte nekem, hogy támogasson és segítsen, ami igazán megérintett. Úgy éreztem, Leslie nemcsak hogy nem néz le engem, de bátorít és segít is. Ezek után Leslie az általános ügyek intézésével bízott meg. Nagyon jól gondoskodott rólam, és általában ő kezdeményezte, hogy kikérje a gondolataimat és a véleményemet a kötelességünkkel kapcsolatos ügyekben. Látva, hogy Leslie ennyire megbecsül, még hálásabb lettem neki. Később, amikor egy gyülekezeti vezető a rólam szóló értékeléseket vizsgálta, néhány testvér olyasmiket mondott, amik félreértésen alapultak, de Leslie ismerte az eset körülményeit, és azonnal tisztázta ezeket a tényeket velem kapcsolatban. Ezért még hálásabb voltam neki, mert úgy éreztem, hogy egy kritikus pillanatban kiállt mellettem, és megvédte a hírnevemet. Bár szavakkal nem fejeztem ki a köszönetemet neki, mindig is kerestem a lehetőséget, hogy megköszönjem.

Nem sokkal később Leslie-t elbocsátották, mert nem végzett tényleges munkát, engem pedig csapatvezetőnek választottak. A munkájának ellenőrzése közben azt tapasztaltam, hogy gyakran szórakozott és feledékeny. Gyengéd hangon megkérdeztem tőle: „Leslie, miért végzed ilyen hanyagul a kötelességed?” Amikor ezt meghallotta, ahelyett, hogy elgondolkodott volna magán, azt mondta: „Öreg vagyok, és rossz a memóriám.” Később a nővér, aki a partneremként dolgozott, látta, hogy Leslie továbbra is feledékeny a kötelességében, és többször is felhívta erre a figyelmét, de ő mégsem változott. Kerestem a megfelelő időpontot, hogy beszéljek vele erről, de aztán eszembe jutott, hogy amikor engem először bocsátottak el, rossz állapotban voltam, és ő milyen gyengéden segített és támogatott. Most őt is épp elbocsátották, így ha most leplezném le a problémáit, nem gondolná azt, hogy túl kegyetlen vagyok? Emellett éppen elbocsátották és rossz állapotban volt, így a szórakozottsága megbocsátható. Szeretettel kellene többet segítenem neki, és időt adnom a változásra. Ezek után, amikor Leslie nem végzett el valamit rendesen a kötelességében, a partnerem és én egyszerűen megcsináltuk helyette. Féltem, hogy elfelejt valamit, ezért gyakran emlékeztettem, és sűrűn vállaltam vele közösséget, és kérdeztem az állapotáról. De az állapota nem javult. Több munkamegbeszélésen a javaslatai nem voltak összhangban az alapelvekkel, és a testvérek többsége nem hagyta jóvá őket, de ő mégis ragaszkodott hozzá, hogy az ő nézőpontja a helyes, és kényszerítette a többieket, hogy fogadják el, ami szinte ellehetetlenítette a megbeszéléseket. Nagyon szerettem volna emlékeztetni, de aztán arra gondoltam, hogy nemrég bocsátották el, és milyen nyomorultul érezheti magát. Ha most leplezném le a hibáit, az nem olyan volna, mintha megforgatnám a tőrt a sebében? Így hát hagytam a dolgot, remélve, hogy idővel magától is rájön. Nem emlékeztettem, és inkább próbáltam megoldani, hogy kevésbé vonódjon be a munkamegbeszélésekbe. Ahelyett azonban, hogy elgondolkodott volna magán, közvetve engem hibáztatott, mondván, hogy nem hallgattam meg a véleményét. Látva, hogy semmi önismerete nincs, összeszedtem a bátorságom, és nyíltan megmondtam neki: „Leslie, túlságosan arrogáns és önelégült vagy. Tényleg el kellene gondolkodnod magadon.” Ekkor láttam, ahogy az arca kissé megkeményedik, és a hangja elhalkul. Hirtelen lelkifurdalásom lett. Talán egy kicsit túl sok volt, ahogy bántam vele? Mindazon segítség után, amit korábban adott, nem voltam érzéketlen vele? Elkezdtem magamat hibáztatni.

Pár nappal később a felügyelő látta, hogy a partneremmel gyakran végezzük el Leslie munkáját, ezért megkérdezte, hogyan teljesít Leslie a kötelességében. A kérdés nyugtalanná tett. Ha őszintén válaszolok Leslie helyzetéről, lehet, hogy elbocsátják. Csak azért kezelhettem én az általános ügyeket, mert ő így intézte. Általában jól bánt velem, és a kritikus pillanatokban segített nekem. Ha akkor bocsátanák el, amikor én vagyok a csapatvezető, vajon neheztelne rám, és azt mondaná, hogy lelkiismeretlen és kegyetlen vagyok? Hogy megtarthassa a munkáját, objektíven számoltam be a viselkedéséről, sőt, még azt is hozzátettem: „Ez a viselkedés a nemrég történt elbocsátása utáni rossz állapotának tudható be. Tudatosan próbál változtatni.” Később, hogy megakadályozzam az elbocsátását, több összejövetelen szándékosan az ő állapotáról vállaltam közösséget, hogy segítsek neki, de ő továbbra is csak felületesen végezte a dolgát, mint mindig, és folyamatosan problémák adódtak a kötelességében. Még olyan is előfordult, hogy felesleges dolgokat vásárolt anélkül, hogy bárkivel is egyeztetett volna, és az ár sokkal magasabb volt a szokásosnál. Akkor nagyon dühös voltam, és meg akartam metszeni, de a kapcsolatunk megőrzése érdekében visszafogtam a haragomat. Egyszerűen csak meggyőztem, hogy ne tegye ezt többé, és legyen gondosabb a kötelességében. Buzgón helyeselt, így nem is hoztam fel többet a témát. Ez idő alatt a testvérek folyamatosan a Leslie munkájával kapcsolatos problémákról számoltak be nekem. Nagyon szerettem volna megdorgálni és megmetszeni, de amikor szemtől szemben álltam vele, a szavak nem jöttek ki a számon. Néhányszor már a nyelvem hegyén voltak a szavak, de nem mondtam ki őket. Később a felügyelő eljött, hogy megtudja, hogyan áll Leslie a kötelességével. A csoportunkban levő többi testvérrel együtt az alapelvek alapján közösen értékelték Leslie-t, és megállapították, hogy alkalmatlan az általános ügyek további intézésére, és sürgettek, hogy mielőbb bocsássam el. De arra gondolva, hogy Leslie-t épp most bocsátották el csapatvezetőként, és most módosítanák a kötelességét – ez micsoda csapás lenne! El tudná viselni? Abban a pillanatban felvillantak előttem az emlékek mindazokról az alkalmakról, amikor segített nekem. Napokig, valahányszor az elbocsátására gondoltam, lehangoltnak és nyomorultul éreztem magam. Több éjszakán át hánykolódtam, és nem tudtam aludni. Olyan rossz érzés volt, mintha engem bocsátottak volna el. Folyton azon járt az eszem: „Korábban segített nekem, most pedig nekem kell személyesen elbocsátanom és lelepleznem a viselkedését. Nem fog hálátlan embernek tartani, és neheztelni rám ezért?” Hogy elkerüljem a bűntudatot, azt akartam, hogy a felügyelő vállaljon közösséget Leslie-vel, miközben én a háttérben maradok, és nem sokat szólok, vagy akár kifogást keresek, hogy egyáltalán ne menjek el. De tudtam, hogy ez a szándék nagyon aljas és szégyenletes, így a dilemmám csapdájában rekedtem. Nyomorúságomban Istenhez imádkoztam: „Istenem, tudom, hogy helyes dolog elbocsátani Leslie-t, de miért olyan nehéz ez nekem? Istenem, hol van a probléma velem? Kérlek, vezess, hogy megismerjem önmagam!”

Miután imádkoztam, azon töprengtem, miért nem esett nehezemre más embereket elbocsátani, de Leslie elbocsátásával kapcsolatban miért vagyok ennyire határozatlan. Miközben kerestem, Isten ezen szavait olvastam: „Vannak, akik rendkívül érzelmesek. Mindennap az érzelmeik szerint élnek mindabban, amit mondanak, és abban, ahogy viselik magukat és kezelik az ügyeket. Érzéseket táplálnak különféle személyek iránt, és napjaikat kapcsolatokkal és érzésekkel kapcsolatos ügyekkel töltik. Az érzések birodalmában élnek mindenben, amivel szembesülnek. [...] Azt mondhatjuk, hogy ennek az embernek a végzetes hibáját az érzések jelentik. Mindenben az érzéseik korlátozzák őket, képtelenek az igazságot gyakorolni vagy elvek szerint cselekedni, és gyakran lázadoznak Isten ellen. Az érzéseik a legnagyobb gyengeségük, a végzetes hiányosságuk, és az érzéseik teljes mértékben képesek tönkretenni és elpusztítani őket. A túlságosan érzelmes emberek képtelenek gyakorlatba ültetni az igazságot vagy alávetni magukat Istennek. Ilyen erős érzésekkel nem tehetnek mást, mint hogy kiszolgálják a hús-vér test igényeit; ostoba és zavaros fejű emberek. Az ilyen emberek természete az, hogy nagyon érzelmesek. Az érzéseik szerint élnek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). „Mi jellemzi az érzéseket? Bizonyára semmi pozitív. Az jellemzi őket, hogy a testi kapcsolatokra összpontosítanak, és a hús-vér test preferenciáit elégítik ki. A kivételezés, a gaztettek elfedése, a majomszeretet, a pátyolgatás és az elkényeztetés mind az érzések alá tartoznak. Vannak emberek, akik nagy hangsúlyt fektetnek az érzéseikre, és bármi is történik velük, az érzéseik alapján cselekednek; a szívük mélyén nagyon jól tudják, hogy ez helytelen, mégis képtelenek elfogulatlanok lenni, és még kevésbé képesek alapelvek szerint cselekedni. Amikor az embereket mindig az érzések korlátozzák, akkor képesek vajon az igazságot gyakorolni? Ez rendkívül nehéz! Sok ember képtelensége az igazság gyakorlására az érzésekre vezethető vissza; különösen fontosnak tartják az érzéseket, és legelőre helyezik őket. Olyan emberek ők, akik szeretik az igazságot? Biztosan nem. Mi az érzések lényege? Az, hogy a testi érzések kerülnek legelőre, az igazságalapelveket pedig félresöprik. Az érzések megnyilvánulásait több szóval és kifejezéssel lehet jellemezni: kivételezés, mások elvtelen óvása, a testi kapcsolatok fenntartása és a méltányosság hiánya. Ezek az érzések” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi az igazságvalóság?). Csak miután elolvastam Isten szavait, jöttem rá, hogy Leslie elbocsátása azért okozott annyi fájdalmat és kényelmetlenséget, mert túl erősek voltak az iránta érzett érzelmeim, és mindig korlátozva éreztem magam általuk. Azt gondoltam, mivel Leslie segített nekem és kedves volt hozzám korábban, hálásnak kell lennem neki. Amikor láttam, hogy felületesen végzi a kötelességét, késlelteti a munkát, és a többszöri közösségvállalás után sem hajlandó változtatni, világosan tudtam, hogy meg kellene metszenem őt, de féltem, hogy megsérteném a büszkeségét, és neheztelne rám, ezért csak gyengéden beszéltem vele erről, és annyiban hagytam a dolgot. Helytelen nézeteket vallott, mégis ragaszkodott hozzá, hogy az emberek hallgassanak rá és engedelmeskedjenek neki, ami többször is megakasztotta a munkamegbeszéléseket, és zavart okozott. Mindvégig képtelen voltam rávenni magam, hogy leleplezzem vagy megmetsszem őt. Amikor a felügyelő eljött megkérdezni, hogyan teljesít Leslie a kötelességében, aggódtam, hogy elbocsátják, ezért hazudtam, és azt mondtam, hogy próbál változtatni, remélve, hogy összezavarom a felügyelőt, és lehetetlenné teszem számára, hogy helyesen ítélje meg a helyzetet. Amikor láttam, hogy Leslie elvek nélkül végzi a kötelességét, és pazarolja a gyülekezet pénzét, nem dorgáltam meg, hanem vakon védelmeztem, és elnéző voltam vele. Most el kellett bocsátanom, és le kellett lepleznem a viselkedését, de ezt a feladatot a felügyelőre akartam hárítani. Túl erősek voltak az érzelmeim, és egyáltalán nem tudtam bizonyságot tenni az igazság gyakorlásáról. Hogy megvédjem Leslie-t, és megakadályozzam, hogy nehezteljen rám, és hálátlannak nevezzen, továbbra is védelmeztem és elnéző voltam vele, tekintet nélkül a gyülekezet munkájára. Az érzelmeim szerint éltem, tekintettel voltam a testi igényeire, és a vele való személyes kapcsolatomat védelmeztem. Még azt is hittem, hogy ez a szeretetteljes segítségnyújtás, hogy érzelmekből és hűségből cselekszem, de valójában csak a világi ügyekre vonatkozó filozófiát gyakoroltam. Azt akartam, hogy pozitívan vélekedjen rólam, még akkor is, ha ez sérti a gyülekezet érdekeit. Mindent magamért tettem. Annyira gonosz és aljas voltam! Mély bűnbánatot éreztem. Érzelmekből cselekedtem, ami ártott a gyülekezet munkájának, és emiatt Isten megvetett engem. Ha továbbra is érzelmekből cselekszem, és nem gyakorolom az igazságot, egy napon kiiktatnak.

Ezek után azon tűnődtem: „Miért érzelmek alapján tettem annyi mindent, ami ellentétes az igazságalapelvekkel?” Miközben kerestem, elolvastam egy passzust Isten szavaiból: „A szándékok a legvilágosabb és legáltalánosabb dolgok az emberek állapotaiban; a legtöbb dologban az embereknek megvannak a saját gondolataik és szándékaik. Amikor ilyen gondolatok és szándékok felmerülnek, az emberek jogosnak tartják őket, de ezeket a gondolatokat és szándékokat önmaguk érdekében, a saját büszkeségük és érdekeik miatt táplálják, vagy pedig azért, hogy eltitkoljanak valamit, vagy valamilyen módon kielégítsék magukat. Ilyenkor meg kell vizsgálnod, hogyan jött létre a szándékod, miért merült fel. Például Isten háza arra kér, hogy végezd el a gyülekezet megtisztításának munkáját, és van valaki, aki mindig felületesen teszi a kötelességét, mindig lazsál és ravaszkodik. Az alapelvek szerint el kellene őt takarítani, te azonban jó kapcsolatban vagy vele. Így vajon milyen gondolatok és szándékok fognak felmerülni benned? Hogyan fogsz gyakorolni? (A saját preferenciáink szerint cselekszünk.) És mi okozza ezeket a preferenciákat? Mivel ez az ember jó volt hozzád, vagy megtett érted valamit, jó benyomásod van róla, így ilyenkor óvni akarod, és meg akarod védeni. Ez vajon nem az érzések következménye? Érzelmeket táplálsz iránta, és ezért a »míg a felsőbb hatóságoknak irányelveik vannak, addig a helyieknek ellenintézkedéseik« megközelítést választod. Kétszínűsködsz. Egyrészt azt mondod neki: »Kicsit jobban bele kell adnod a szívedet a kötelességed végzésébe. Hagyj fel a felületességgel; egy kicsit szenvedned kell, és jól kell végezned a kötelességedet.« Másrészt azt válaszolod a Fennvalónak, és ezt mondod: »Jó irányba változott, most már hatékonyabb a kötelessége végzésekor.« Valójában a szíved mélyén tudod, hogy nem tartott valódi bűnbánatot, de mindig arra gondolsz, hogy kedves volt hozzád, és hogy nem lehet őt kitakarítani. Az ilyesmik a szándékod részét képezik. Milyen állapot ez? Ez a személyes érzelmi kapcsolatok oltalma, és ezáltal a gyülekezet munkájának a károsítása. Vajon az ily módon való cselekvés összhangban van az igazságalapelvekkel? Van ebben alávetettség? (Nincs.) Nincs alávetettség; ellenállás van a szívedben. Az elgondolásaid mind a saját szubjektív ítéleteidből fakadnak a veled történő dolgokban és az általad elvégzendő munkában, és ebbe érzelmi tényezők is keverednek. Érzések alapján cselekszel, és mégis azt hiszed, hogy pártatlan vagy, hogy esélyt adsz az embereknek a megbánásra, és hogy szeretettel segítesz nekik; így azt teszed, amit te szeretnél, nem pedig azt, amit Isten mond. Ha így dolgozol, az veszélyezteti a munka minőségét, befolyásolja az eredményeit, és árt a gyülekezeti munkának – ami az érzések szerinti cselekvés kimenetele. Ha nem tartasz önvizsgálatot, akkor vajon képes leszel-e felismerni itt a problémát? Soha nem leszel képes arra. Lehet, hogy tudod, hogy helytelen így cselekedni, hogy nincs benne alávetettség, de átgondolod, és azt mondod magadnak: »Szeretettel kell segítenem neki, miután pedig segítettem, és javult, nem lesz szükség arra, hogy kitakarítsam. Isten nem ad-e esélyt az embereknek a megbánásra? Isten szereti az embereket, ezért szeretettel kell segítenem mindenkinek, és azt kell tennem, amit Isten kér.« Miután ezeket végiggondoltad, a magad feje után mész. Utána a szíved megnyugszik; úgy érzed, hogy gyakorolod az igazságot. E folyamat során az igazságnak megfelelően gyakoroltál-e, vagy a saját preferenciáid és szándékaid szerint cselekedtél? Teljes mértékben a saját preferenciáid és szándékaid szerint cselekedtél. Az egész folyamat során az úgynevezett jóindulatodat és szeretetedet, érzéseidet és világi ügyekre vonatkozó filozófiádat használtad arra, hogy elsimítsd a dolgokat, és a középutat választottad. Úgy tűnt, hogy szeretettel segítesz neki, de szíved mélyén valójában az érzések korlátoztak, és attól félve, hogy a Fennvaló rájön, megpróbáltad kompromisszummal megnyerni magadnak őt, aminek eredményeként senkit nem sértettél meg, és a munka el lett végezve. Ez a nem hívők által választott középút” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Milyen hozzáállása legyen Istenhez az embernek). Csak miután elolvastam Isten szavait, jöttem rá, hogy miért nem lepleztem le Leslie-t, sőt, még védelmeztem is, noha tudtam, hogy problémák vannak vele. Azért, mert azt akartam, hogy jó véleménnyel legyen rólam. Valójában az az eszme hajtott, hogy „egy vízcseppnyi kedvességet bugyogó forrással kell viszonozni”. Ezt az eszmét tekintettem a viselkedésem és a másokkal való bánásmódom alapelvének. Úgy hittem, az embereknek kedvesnek és hűségesnek kell lenniük másokhoz, ezért ha ők kedvesek hozzám, kétszeresen kell viszonoznom a kedvességüket. Különben hálátlan lennék, és mások elítélnének és megvetnének. Így amikor láttam, hogy Leslie segít nekem és gondoskodik rólam, valamint kiáll mellettem, úgy éreztem, viszonoznom kell neki. Amikor láttam, hogy Leslie következetesen felületesen végzi a kötelességét, inkább megszegtem az alapelveket és ártottam a gyülekezet érdekeinek, semmint hogy leleplezzem és megmetsszem őt. Ami még súlyosabb, vakon továbbra is szeretetet és közösséget kínáltam, hogy segítsek neki, és hazudtam és becsaptam a felügyelőt, hogy eltussoljam a tényt, hogy Leslie felületesen végzi a kötelességét, és megzavarja a gyülekezeti munkát. Ezt kizárólag azért tettem, hogy az emberek jó embernek gondoljanak, aki hálás és kedves másokhoz. Azáltal, amit Isten szavai lelepleztek, végre megláttam, hogy ezek az eszmék és nézőpontok mind arra szolgálnak, hogy félrevezessék és megrontsák az embereket. Ezek szerint éltem, anélkül, hogy meg tudtam volna különböztetni a jót a rossztól, és elvek nélkül cselekedtem és viselkedtem. Bár látszólag a kötelességemet végeztem, valójában a saját fejem után mentem, és cseppet sem vetettem alá magam Istennek. Még a gyülekezeti munkát is akadályoztam, és anélkül álltam ellen Istennek, hogy észrevettem volna. Ha hiszünk Istenben, de nem gyakoroljuk az igazságot, és továbbra is az ilyen dolgok szerint élünk, akkor Isten szemében, függetlenül attól, milyen jó a külsődleges viselkedésünk és milyen jól jövünk ki az emberekkel, még mindig olyanok vagyunk, akik ellenállnak Istennek. Csak ekkor kezdtem tisztán látni ezeket az abszurd és aljas sátáni nézőpontokat. Láttam, hogy ezek a dolgok mind a Sátántól származnak, és ellentétesek az igazsággal; mind beszennyeződtek emberi érdekekkel és vágyakkal, és gonoszak és rútak. Nem ezeknek kellene a mércéül szolgálniuk ahhoz, ahogyan cselekszem és viselkedem.

Néhány nappal később olvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból, és így jobban megértettem a dolog természetét. Isten szavai azt mondják: „Ez nem pusztán Isten szavának és a kötelességeidnek a be nem tartása, ez a Sátán mesterkedéseinek és világi ügyekre vonatkozó filozófiájának igazságként való elfogadása, valamint ezek követése és gyakorlása. A Sátánnak engedelmeskedsz és sátáni filozófia szerint élsz, nem igaz? Nem olyan ember vagy, aki aláveti magát Istennek, még kevésbé olyan ember, aki betartja Isten szavait. Egy igazi gazember vagy. Isten szavait félretenni, és helyette venni egy sátáni frázist és azt gyakorolni igazságként az igazság és Isten elárulása! Isten házában dolgozol, mégis a sátáni logika és a világi ügyekre vonatkozó filozófia képezi a cselekedeteid alapelveit; miféle ember vagy akkor? Olyasvalaki, aki elárulja és súlyosan meggyalázza Istent. Mi ennek a cselekedetnek a lényege? Isten nyílt elítélése és az igazság nyílt tagadása. Talán nem ez a lényege? (De igen.) Amellett, hogy nem követed Isten akaratát, azt is megengeded, hogy a Sátán ördögi mondásai és a világi ügyekre vonatkozó sátáni filozófiák egyike elszabaduljon a gyülekezetben. Ezzel a Sátán bűntársává leszel és támogatod a Sátánt abban, hogy véghez vigye tevékenységeit a gyülekezetben, és megzavarja és akadályozza a gyülekezeti munkát. Nagyon súlyos ennek a problémának a lényege, nem igaz?” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Első exkurzus: Mi az igazság). Úgy éreztem, Isten szavai a szívembe döfnek. Az olyan szavak, mint „gazember”, „az igazság elárulása”, „aki súlyosan meggyalázza Istent” és „a Sátán bűntársa”, éles kardokként fúródtak a szívembe. A hagyományos kultúra ezen eszméi szerint éltem. Isten szemében ez nem pusztán annyi volt, hogy egy pillanatig az érzelmeimre hallgattam, nem az igazságot gyakoroltam, és nem a gyülekezet érdekeit védtem, hanem hűtlenség volt Istenhez és a kötelességemhez, az igazság megtagadása, Isten megszégyenítése és elárulása. Ez egy rendkívül súlyos dolog volt! Ezt felismerve különösen nagy gyötrelem és félelem fogott el. Nem tudtam, hogy ennyire súlyos probléma, ha az ember Istenben hívőként és a kötelességét végezve sátáni gondolatokra támaszkodik. Sok időbe telt, mire megnyugodtam.

Később elolvastam Isten szavainak két újabb szakaszát. Mindenható Isten azt mondja: „Nincs az egész emberiségben egyetlen rassz sem, akik között az igazság uralkodna. Akármilyen magasztos, ősi vagy titokzatos eszméket vagy hagyományos kultúrát hozott létre egy rassz, bármilyen oktatásban részesült, és akármilyen tudásnak van birtokában, egy dolog biztos: ezek közül egyik sem az igazság, és nincs is semmi köze az igazsághoz. Egyesek ezt mondják: »Úgy tűnik, hogy a helyes és a helytelen, a helytálló és a nem helytálló, valamint a fekete és a fehér mérésére vonatkozó, a hagyományos kultúrában fellelhető erkölcsi elvek vagy elképzelések némelyike elég közel áll az igazsághoz.« Az, hogy úgy hangoznak, mintha közel állnának az igazsághoz, nem azt jelenti, hogy a jelentésük tekintetében is közel állnak hozzá. A romlott emberiség mondásai a Sátántól erednek, ezek sohasem az igazság, hanem egyedül Isten szavai az igazság. Így aztán látszólag akármennyire közel esnek is az emberiség egyes szavai Isten szavaihoz, ezek nem az igazság, és nem is tudnak igazsággá válni; ez minden kétséget kizáróan így van. Csak a megfogalmazás és a kifejezés tekintetében esnek közel Isten szavaihoz, valójában azonban ezek a hagyományos elképzelések összeegyeztethetetlenek Isten szavainak igazságával. A szó szerinti értelmükben lehet ugyan némi hasonlóság, de nem ugyanaz a forrásuk. Míg Isten szavai a Teremtőtől származnak, a hagyományos kultúra szavai, elgondolásai és nézetei a Sátántól és démonoktól. Egyesek ezt mondják: »A hagyományos kultúra elgondolásait, nézeteit és híres mondásait általánosan pozitív dologként ismerik el. Még ha hazugságok és téveszmék is, vajon igazsággá válhatnak, ha több száz – vagy több ezer – éven át vallják őket az emberek?« Egyáltalán nem. Az efféle nézőpont olyan nevetséges, mint azt mondani, hogy a majmokból fejlődtek ki az emberek. A hagyományos kultúrából sosem válik igazság. A kultúra csak kultúra, és akármennyire nemes, akkor is csak a romlott emberiség által létrehozott, viszonylag pozitív dolog marad. Azonban az, hogy valami pozitív, és az, hogy az igazság, nem egyenlő egymással; attól, hogy valami pozitív, még nem válik kritériummá; mindössze viszonylag pozitív, semmi több. Világos tehát most már számunkra, hogy e »pozitivitás« hátterében vajon jó vagy rossz hatással van-e a hagyományos kultúra az emberiségre? Kétségkívül rossz és negatív hatással van az emberiségre” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Első exkurzus: Mi az igazság). „A hagyományos kultúra ezen aspektusai kondicionálták, érzéketlenné tették és megrontották az emberiséget. És mi a végeredmény? Az, hogy a hagyományos kultúra félrevezette, korlátozta és gúzsba kötötte az emberiséget, és hogy természetszerűleg felmerül egy olyasfajta gondolkodásmód és elmélet, amelyet az emberiség széles körben népszerűsít, terjeszt és ad tovább, és amelyet elfogadtat az emberekkel. Végül aztán mindenkinek a szívét rabul ejti, eléri, hogy mindenki támogassa ezt a fajta gondolkodásmódot és elméletet, és mindenkit megront ez az elmélet. Azután, hogy egy bizonyos mértékig meg lettek rontva, semmiféle elképzelésük nincs többé az embereknek a helyesről és a helytelenről; nem akarják többé felismerni, hogy mi igazságosság és mi elvetemültség, és azt sem hajlandóak felismerni többé, hogy melyek a pozitív, és melyek a negatív dolgok. Még az a nap is eljön, amikor az sem világos többé a számukra, hogy ők ténylegesen emberek-e, és sok perverz ember azt sem tudja magáról, hogy férfi-e vagy nő. Vajon mennyire van messze a pusztulástól egy ilyen emberi faj? [...] a Sátán filozófiái, törvényei, elméletei és úgynevezett mentalitásai félrevezették és megrontották az egész emberi fajt. Mennyire lettek félrevezetve és megrontva? Az emberek mindannyian igazságként fogadták el a Sátán téveszméit és ördögi mondásait; mind imádják és követik a Sátánt. Nem értik Isten, a Teremtő szavait. Nem számít, mit mond a Teremtő, hogy mennyit mond, és hogy mennyire világosak és gyakorlatiasak a szavai, senki sem érti; senki sem fogja fel. Érzéketlenek és tompa elméjűek mindannyian, zavaros a gondolkodásuk és az elméjük. Hogyan zavarodtak össze? A Sátán zavarta össze őket. A Sátán alaposan megrontotta az embereket” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Első exkurzus: Mi az igazság). Korábban csak annyit tudtam, hogy a világi ügyekre vonatkozó sátáni filozófiák, mint például hogy „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög” és „az egész világegyetemben egyedül én vagyok a legfőbb uralkodó”, ellentétesek az igazsággal, és a normális emberi mivolttal rendelkezőknek nem kéne ezeket követniük. De a hagyományos kultúra azon mondásait, amelyek látszólag összhangban voltak a lelkiismerettel és az erkölccsel, mint például: „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”, „egy vízcseppnyi kedvességet bugyogó forrással kell viszonozni”, „az ember nem élettelen, hogyan lenne hát mentes az érzelmektől?” és más, látszólag civilizáltnak és nemesnek hangzó hagyományos erkölcsi tanulságokat nem tudtam tisztán látni. Azt gondoltam, hogy ezek a dolgok nemzedékről nemzedékre öröklődnek, és a jó embereknek követniük kell ezeket az elveket. Nem gyakoroltam a tisztánlátást ezekkel a hagyományos gondolatokkal kapcsolatban, és mindet pozitív dolognak tekintettem, amelyet követni és gyakorolni kell. Ha szembementem ezekkel a dolgokkal, bűntudatot éreztem, és féltem, hogy az emberek elítélnek és megvetnek. Most azáltal, amit Isten szavai lelepleztek, végre megláttam, hogy ezen eszmék és nézetek irányítása alatt az emberek csak az érzelmekre gondolnak, amikor egymással érintkeznek, nem pedig az alapelvekre, és nem tudnak különbséget tenni jó és rossz, vagy helyes és helytelen között. Amíg mások kedvesek voltak hozzám, még ha rossz vagy gonosz emberek is voltak, és még ha a nekik nyújtott segítség a gonoszság segítését is jelentette, úgy éreztem, viszonoznom kell a kedvességüket, és segítenem kell nekik. Kívülről lelkiismeretesnek tűntem, de valójában összezavarodott és ostoba voltam, és megvoltak a saját indítékaim és szándékaim. Azért tettem mindezt, hogy megvédjem a saját jó imázsomat és hírnevemet; teljes mértékben a saját érdekeimet szolgáltam. Nagyon önző, aljas és álszent voltam. Egyáltalán nem voltam igazán jó ember. Ha ragaszkodnék ezekhez a sátáni filozófiákhoz és doktrínákhoz, az csak egyre ravaszabbá, csalárdabbá, önzőbbé és gonoszabbá tenne. Láttam, hogy ezek a látszólag nemes és jogos hagyományos eszmék és mondások egyszerűen cukormázas hazugságok. Magasztosnak és az emberi erkölccsel és etikával összhangban lévőnek hangzanak, de valójában ellenségesek az igazsággal, és a Sátán egyik módja az emberek megrontására. Rájöttem, hogy sok éve hiszek Istenben, de mivel nem gyakoroltam az igazságot, és ezek szerint a hagyományos eszmék szerint éltem, minden érintkezésem középpontjába a lelkiismeretemet helyeztem, mindig viszonozni akartam az emberek kedvességét, de nem tudtam különbséget tenni jó és rossz között. Annyira összezavarodott idióta voltam, hogy nem tudtam megkülönböztetni a helyest a helytelentől! Isten annyi igazságot fejezett ki az utolsó napokban, és konkrét részletességgel feltárta az igazság minden aspektusát, amelyet gyakorolnunk kellene, abban a reményben, hogy az igazság és Isten szava szerint viselkedünk és cselekszünk, és azért, hogy bizonyságot tehessünk Istenről, és dicsőíthessük Őt. De én a kötelességemet kizárólag az emberi kapcsolataim fenntartása érdekében végeztem, és nem kerestem az igazságot, és nem védtem a gyülekezet érdekeit. Miután ezt felismertem, bűntudatot és megbánást éreztem mindazért, amit tettem. Isten elé járultam és imádkoztam: „Istenem, sátáni mérgek szerint élek. Túl sok mindent tettem, ami ellentétes az igazsággal és ellenáll Neked. Istenem, bűnbánatot akarok tartani, és az igazságalapelvek szerint akarok cselekedni és viselni magam.”

Ezek után azon tűnődtem: „Ha ezek szerint a hagyományos nézetek és eszmék szerint élni nem azt jelenti, hogy jó emberi mivoltom van, akkor mit jelent jó emberi mivolttal rendelkezni?” Később láttam egy szakaszt Isten szavaiból, amely pontos mércét adott a dolgok értékeléséhez. Isten szavai azt mondják: „Kell, hogy legyen egy mérce a jó emberi mivolt meglétéhez. Ez nem abból áll, hogy az ember a mérséklet útját járja, nem ragaszkodik az alapelvekhez, igyekszik, hogy senkit ne bántson meg, mindenhol mások kegyeit keresi, simulékony és nyájas mindenkivel, akivel találkozik, és igyekszik, hogy mindenki jót mondjon róla. Nem ez a mérce. Akkor mi a mérce? Az, hogy az ember képes legyen alávetni magát Istennek és az igazságnak; hogy rendelkezzen alapelvekkel abban, ahogy megközelíti a kötelességét, továbbá mindenféle embert, eseményt és dolgot, és – a kötelességének végrehajtásában – vállaljon felelősséget, ne ravaszkodjon és ne lustálkodjon, legyen képes megóvni Isten házának érdekeit, és ne szőjön cseleket a saját érdekében. Az ilyen megnyilvánulások mindenki számára szemmel láthatóak; a szívében mindenki tisztában van ezekkel. Ráadásul Isten átvizsgálja az emberek szívét, és ismeri a valós helyzetüket, mindannyiuknak; nem számít, hogy kik ők, Istent senki sem tudja megtéveszteni. Vannak emberek, akik mindig azzal dicsekednek, hogy jó emberi mivolttal rendelkeznek, soha nem beszélnek rosszat másokról, soha nem sértik mások érdekeit, soha nem áhítoznak mások tulajdonára, még a veszteséget is inkább vállalva érdekharc esetén, mint hogy kihasználjanak másokat. Így aztán mindenki más azt hiszi, hogy ők jó emberek. Amikor azonban Isten házában a kötelességüket végzik, agyafúrtak és minden hájjal megkentek, és mindig a maguk érdekében mesterkednek. Egyetlen dolog sincs, amiben tekintettel lennének Isten házának érdekeire; nincs semmi, amiben osztoznának Isten sürgető érzésében vagy amiben arra gondolnának, amire Isten gondol, sem olyasmi, amivel kapcsolatban félre tudnák tenni a saját érdekeiket, hogy jól végezzék a kötelességeiket. Soha nem fognak lemondani a saját érdekeikről, hogy megvédjék Isten házának érdekeit. Még ha látják is, hogy a gonosz emberek gonoszságot követnek el, nem leplezik le őket; egyáltalán nincsenek alapelveik. Miféle emberi mivolt ez? Ez nem jó emberi mivolt. Nem számít, hogy mit mondanak az ilyen emberek; azt kell néznetek, hogy mit élnek meg, mit fednek fel, és milyen a hozzáállásuk, amikor a kötelességeiket végzik, valamint azt, hogy milyen a belső állapotuk, és mit szeretnek. Ha a hírnév és nyereség iránti szeretetük meghaladja az Isten iránti hűségüket és Isten figyelembevételét, vagy ha a hírnév és nyereség iránti szeretetük meghaladja az Isten házának érdekeivel való törődésüket, akkor vajon rendelkeznek-e emberi mivolttal? Ők nem rendelkeznek emberi mivolttal” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Azzal, hogy átadja a szívét Istennek, az ember elnyerheti az igazságot). Isten szavainak elolvasása után megértettem, hogy a jó emberi mivolttal rendelkező személy nem köt kompromisszumot csak azért, hogy senki se sértődjön meg, és mindenki támogassa és elismerje őt. Hanem szereti az igazságot, szereti a pozitív dolgokat, felelősségteljes a kötelességeiben, fenn tudja tartani az igazságalapelveket, és meg tudja védeni a gyülekezet munkáját. Csak az ilyen emberek az igazán jó emberek. Ha védelmezzük az emberekkel való kapcsolatainkat, a saját hírnevünket, nyereségünket és státuszunkat, és jól kijövünk másokkal, de nem vagyunk hűségesek Istenhez a kötelességünkben, és a gyülekezet munkájának kárára tartjuk fenn a kapcsolatokat az emberekkel, akkor rendkívül önzők és aljasak vagyunk. Bármennyire is erkölcsileg elfogadható a külsődleges viselkedésünk, az félrevezeti az embereket, és ellenséges az igazsággal. Arra gondoltam, hogyan éltem ezen hagyományos eszmék és nézőpontok szerint, és jó embernek álcáztam magam. Valójában belülről csak egyre önzőbbé, csalárdabbá és gonoszabbá váltam. Mindent azért tettem, hogy megvédjem a hírnevemet és a státuszomat, és hogy kielégítsem a személyes ambícióimat és vágyaimat. Egyáltalán nem volt emberi hasonlatosságom; minden, amit megéltem, ördögi volt. A múltban, amikor megítéltem, hogy valakinek van-e emberi mivolta, azt a saját elképzeléseim és képzelgéseim alapján tettem. Egyáltalán nem volt összhangban az igazsággal, és nem felelt meg Isten emberértékelési mércéjének.

A következő néhány napban azon elmélkedtem, hogyan gyakoroljak az igazságalapelveknek és Isten szándékainak megfelelően. Isten szavaiban ezt olvastam: „A személyes kapcsolataid akkor nem a testre épülnek majd, hanem Isten szeretetének alapjára. Szinte nem is kerülsz testi kapcsolatba más emberekkel, hanem szellemi szinten lesz közösség, valamint kölcsönös szeretet, vigasz és ellátás közöttetek. Mindez az azt célzó vágy alapján történik, hogy eleget tegyél Istennek – ezek a kapcsolatok nem világi ügyekre vonatkozó, emberi filozófiák révén maradnak fenn, hanem természetesen formálódnak, amikor van benned teherérzet Istenért. Semmilyen emberi erőfeszítést nem igényelnek tőled, csupán Isten szavainak alapelvei szerint kell gyakorolnod. [...] A normális emberi kapcsolatok annak alapjára épülnek, hogy az ember Isten felé fordítja a szívét, nem pedig emberi igyekezet révén. Ha valaki szívéből hiányzik Isten, akkor az ő kapcsolatai más emberekkel csupán testi viszonyok. Nem normálisak, kéjes élvezetek, és Isten gyűlöli és megveti őket” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Nagyon fontos, hogy normális kapcsolatot alakítsunk ki Istennel). Isten megköveteli, hogy az igazságalapelvek szerint bánjunk az emberekkel, Isten szeretetét alapul véve érintkezzünk a testvéreinkkel, támogassuk és segítsük egymást az igazságban és az életben, és ne éljünk a testies, világi filozófiák szerint. Leslie segített nekem a múltban, és ez Isten szuverenitása és elrendezése volt; fel kellett volna ismernem ezt, és el kellett volna fogadnom Istentől. Ehelyett azonban mindent magának Leslie-nek tulajdonítottam, és mindenben neki mutattam ki a hálámat. Láttam, hogy a Leslie-vel való kapcsolatom a testen alapult, hogy amit tettem és ahogyan viselkedtem, egyáltalán nem volt összhangban Isten szándékaival, és hiányoztak belőlem az alapelvek. Valójában, amikor a testvérek kudarcokkal vagy nehézségekkel szembesülnek, és negatívvá és gyengévé válnak, az igazságalapelvekkel összhangban van, ha Isten szavairól vállalunk közösséget, hogy segítsük és támogassuk őket, és ezt meg is kell tennünk. De azokat, akik következetesen felületesen végzik a kötelességüket és felelőtlenek, sőt, még akadályozzák is és megzavarják a gyülekezet munkáját, korlátozni kell, le kell leplezni, meg kell metszeni, vagy el kell bocsátani. Soha nem szabad őket érzelmi alapon oltalmazni vagy védeni. Még akkor is, ha ragaszkodunk valakihez, az alapelvek szerint kell cselekednünk. Leslie az elbocsátása után is felelőtlen maradt, és továbbra is hanyagolta a kötelességeit, és nem volt valódi ismerete a saját problémáiról. Ha Isten szavait használtam volna, hogy közösséget vállaljak, és boncolgassam a viselkedését és a problémái természetét, hogy elgondolkodhasson magán, bűnbánatot tarthasson és változhasson, az valójában szeretet lett volna iránta. Ez a gyülekezet munkájának is a javára vált volna. Miután ezt felismertem, hirtelen megkönnyebbülést éreztem, és már nem akartam a testi kapcsolataimat védelmezni.

Ezek után Isten szavaival lepleztem le Leslie kötelességéhez való hozzáállását és különféle viselkedéseit, és más feladatot bíztam rá. A közösségvállalás után nagyon megnyugodtam. Leslie nem neheztelt rám, és elfogadta Istentől. Azt mondta, hogy az elbocsátás és a leleplezés nélkül soha nem jött volna rá, hogy amit tett, az mekkora akadályozást és zavarást okozott, és nem volt panasza amiatt, ahogyan bántak vele. Amikor ezt hallottam tőle, igazán éreztem, hogy Isten szavai szerint élve valóban hasznára lehetünk az embereknek és segíthetünk nekik, és mi magunk is megkönnyebbülünk. Személyesen tapasztaltam meg, hogy ezek a látszólag civilizált és nemes dolgok a hagyományos kultúrából – bármennyire is hirdetik és csodálják őket az emberek – nem az igazság. Mind eltorzultak és gonoszak, és csak árthatnak nekünk és másoknak. Az igazság az egyetlen mérce a cselekedeteinkhez és a magatartásunkhoz.