2021 októberében elkezdtem gyakorolni az újonnan érkezettek öntözését. Egy hét után rájöttem, hogy túl sok még a tanulnivalóm. Meg kellett ismernem mindenféle igazságalapelvet, és az igazságról való közösséget is gyakorolnom kellett, hogy megoldjam az újonnan érkezettek különféle problémáit és nehézségeit, ám az igazságot csak felületesen értettem, és a társalgás sem tartozott az erősségeim közé. Nagyon nehéznek találtam ezt a kötelességet, különösképp amikor a csapatvezető azt akarta, hogy gyorsan oldjam meg az újonnan érkezettek problémáit és nehézségeit. Minden újonnan érkezettnek elég sok problémája volt, tehát a megoldásukhoz sok idevágó igazságot kellett keresnem, és át kellett gondolnom, hogy miként tudok világosan közösséget vállalni. Milyen árat kell fizetnem mindezért? Úgy találtam, hogy nagyon nehéz ezeket a dolgokat megvalósítani, ezért azt mondtam a csapatvezetőnek, hogy nincs meg bennem a képesség, és nem tudom ezt a feladatot jól elvégezni. A csapatvezető közösséget vállalt velem, elmondta, hogy viselnem kell a terhet a kötelességemben, és nem szabad félnem a szenvedéstől. Miután meghallgattam a közösségét, vonakodva beleegyeztem a dologba, de a szívem mélyén nem akartam áldozatot vállalni. Az összejöveteleken továbbra is úgy vállaltam közösséget az újonnan érkezettekkel, ahogy mindig is tettem, és mivel nem ismertem a küzdelmeiket, csak összevissza beszéltem a közösségem során, így nem értem el eredményeket, és emiatt elkezdett csökkenni azoknak az újonnan érkezetteknek a száma, akik rendszeresen eljártak az összejövetelekre. Amikor a csapatvezető tudomást szerzett a problémáról, megkért, hogy haladéktalanul segítsek nekik, és támogassam őket, de én azt gondoltam magamban: „Az evangéliumterjesztők már sokszor vállaltak velük közösséget az Isten munkáját illető látomások igazságáról, ők mégsem járnak az összejövetelekre. Akkor vajon én elérnék-e bármit is a közösségemmel? Ezenkívül ezek az újonnan érkezettek mostanában nem jártak el az összejövetelekre, emiatt sok időt fog igénybe venni a velük való közösségvállalás, ami kimerítő lesz.” Ennek a gondolatnak a hatására csak üzenetet küldtem nekik, hogy röviden üdvözöljem őket, és mellőztem azokat, akik nem válaszoltak, figyelmen kívül hagyva őket. Azokat, akiknek több gondjuk volt, az utolsó helyre tettem a közösségre várók listáján, vagy csak rásóztam őket az evangéliumterjesztőkre; támogassák ők ezeket az embereket. Nemsokára egyes újonnan érkezettek nem jártak már el az összejövetelekre, mert a problémáik oly régóta megoldatlanok voltak. Akárhányszor észrevettem az újonnan érkezettek távolmaradását, bűntudatom támadt, és feldúlt voltam, és úgy éreztem, hogy nagyobb áldozatot kellene vállalnom, hogy megoldjam a problémáikat. De amikor belegondoltam, hogy ez mekkora gondot jelentene, annyiban hagytam a dolgot.

Emlékszem egy újonnan érkezettre, egy volt katolikusra, akinek elképzelései támadtak arról, hogy a megtestesült Isten megjelenik és munkálkodik az utolsó napokban, és nem járt el többé az összejövetelekre. Üzengethettem neki, hívogathattam telefonon, de ő tudomást sem vett rólam. Két nappal később ezt az üzenetet hagyta nekem: „Katolikus családba születtem. Kislánykorom óta katolikus vagyok, immár 64 éve. Csak az Úr Jézusban hiszek – nem fogok Mindenható Istenben hinni.” Én így válaszoltam: „Mindenható Isten a visszatért Úr Jézus. Csak akkor menekülhetünk meg, és akkor léphetünk be a menny királyságába, ha elfogadjuk az Úr utolsó napokbeli megjelenését és munkáját.” Erre már nem válaszolt. Még néhányszor megkerestem, de ő továbbra sem vett tudomást rólam, ezért ezt a problémát a csapatvezetőre hárítottam. Ő váratlanul elküldött nekem néhány idevágó részt Isten szavaiból, és arra kért, keressem az igazságot, hogy megoldjam ezt a dolgot. Amikor láttam, hogy sok igazsággal kell felvérteznem magam, és el kell gondolkodnom azon, hogy miként vállaljak közösséget úgy, hogy eredményeket érek el, ez az egész nagyon megterhelőnek tűnt. Az újonnan érkezett nem reagált a megkeresésemre, és még ha szánnék is rá időt, hogy felvértezzem magam, lehet, hogy akkor sem fogja meghallgatni a közösségemet, így csak félreállítottam, és nem törődtem vele. Volt egy újonnan érkezett, akit mindennap nagyon lefoglalt a munkája, és soha nem volt ideje eljönni azokra az összejövetelekre, amelyekre elhívtam. Eleinte mindennap küldtem neki Isten szavait és himnuszokat, de ő minden alkalommal csak annyit válaszolt, hogy „ámen”, és azután nem jelent meg az összejöveteleken. Végül nem küldtem el neki többé Isten szavait. Úgy éreztem, hogy túlságosan lefoglalja őt a munkája, hogy tényleg ez a helyzet, és hogy mindegy, mennyi időt fordítanék erre a dologra, nem tudnám megoldani ezt a problémát. Tulajdonképpen tudtam, hogy a nehézségeihez kellene igazítanom az összejöveteli alkalmakat, majd idevágó passzusokat kellene keresnem Isten szavaiból, hogy közösséget vállaljak vele az elképzeléseiről, és hogy csak így érhetnék el eredményeket. De úgy éreztem, hogy ez túl bonyolult és bosszantó, és ezért nem akartam meghozni ezt az áldozatot. Ugyanakkor ha nem vállalnék vele közösséget, és a vezető rájönne erre, akkor megmetszene, hogy nem végzek igazi munkát. Így tehát rá kellett kényszeríteni magamat, hogy párszor közösséget vállaljak az újonnan érkezettel, és amikor azt láttam, hogy még mindig nem jár el az összejövetelekre, úgy éreztem, ez azért van, mert nem szomjazza az igazságot, és nem azért, mert hiányzik belőlem az igyekezet. Úgyhogy végül csak figyelmen kívül hagytam őt. Mindig is felületes voltam a kötelességemben, minden nehézség alól kibújtam. Amikor olyan újonnan érkezettekkel találkoztam, akiknek elképzeléseik vagy valódi nehézségeik voltak, nem akartam erőfeszítést tenni, hogy átgondoljam, miként lehetne megoldani a problémáikat, és csak átpasszoltam ezeket a problémákat a csapatvezetőnek. Pár hónap múltán már csak nagyon kevés újonnan érkezett járt el az összejövetelekre. A vezető megmetszett és leleplezett, miután tudomására jutott ez a probléma. Azt mondta, hogy túl felületes vagyok a kötelességemben, és hogy azonnal meg kell változnom. Így elhatároztam, hogy fellázadok a testem ellen, és jól fogom öntözni az újonnan érkezetteket. De amikor olyan újonnan érkezettekkel kerültem szembe, akiknek sok problémája volt, továbbra sem voltam hajlandó áldozatot hozni a problémáik megoldása érdekében. Ehelyett valami kifogást kerestem, és azt mondtam, hogy nincs meg a képességem, és nem vagyok alkalmas erre a kötelességre. Amikor a vezető látta, hogy felületes maradtam, nem változtam meg, és sehova nem vezet a kötelességem, keményen megmetszett, mondván: „Túl felületes vagy a kötelességedben! Soha nem kérdezel rá az újonnan érkezettek problémáira, és még ha pár problémájukat meg is ismered, akkor sem teszel erőfeszítést a megoldásukra. Milyen kötelességvégzés ez? Ezzel csak ártasz az újonnan érkezetteknek! Ha nem változol meg, el leszel bocsátva.” Amikor így megmetszett és figyelmeztetett, egyszerre éreztem bűntudatot és félelmet. Elkezdtem önvizsgálatot tartani: miért nem tudom jól végezni ezt a kötelességet, és miért érezem mindig túl nehéznek?

Egy nap az áhítatom során elolvastam egy passzust Isten szavaiból: „Vannak olyanok, akiknek a kötelességük végzése során semmilyen alapelvük nincs. Következetesen követik saját hajlamaikat, és önkényesen cselekednek. Ez vajon nem a felületesség megnyilatkozása? Vajon nem csapják be Istent? Átgondoltátok-e már valaha is az ilyen viselkedés következményeit? A kötelességetek végzése során nem veszitek figyelembe Isten szándékait. Mindenben, amit tesztek, meggondolatlanok és eredménytelenek vagytok, hiányzik belőletek a teljes szívű odaadás és erőfeszítés. Vajon elnyerhetitek-e így Isten jóváhagyását? Sokan kelletlenül teljesítik kötelességüket, és nincs bennük kitartás. Még a legkisebb szenvedést sem képesek elviselni, és mindig úgy érzik, hogy nagy sérelem érte őket, és nem keresik az igazságot, hogy megoldják a nehézségeket. Ha ily módon végzik a kötelességüket, akkor vajon tudják a végsőkig követni Istent? Vajon rendben van-e az, hogy felületesek, bármit is tesznek? Elfogadható-e ez a lelkiismeret számára? Az ilyen viselkedés még emberi mércével mérve is elfogadhatatlan – tehát tekinthető-e a kötelesség kielégítő végzésének? Ha így végzed a kötelességedet, akkor soha nem fogod elnyerni az igazságot. A munkavégzésed nem lesz kielégítő. Hogyan nyerhetnéd el tehát Isten jóváhagyását? A kötelességük végzése során sokan félnek a nehézségektől, túlságosan lusták, és testi kényelemre ácsingóznak. Soha nem fektetnek semmi erőfeszítést abba, hogy szakképzettséget szerezzenek, vagy hogy az Isten szavaiban rejlő igazságokon elmélkedjenek. Úgy gondolják, hogy ha felületesek, akkor az megkíméli őket a fáradságtól. Nem kell semmilyen kutatást végezniük, vagy tanácsot kérniük másoktól. Nem kell használniuk az eszüket, és nem kell mélyen elgondolkodniuk. Úgy tűnik, hogy ezzel rengeteg erőfeszítéstől és fizikai kényelmetlenségtől kímélik meg magukat, és még így is sikerül teljesíteniük a feladatot. És ha megmetszed őket, akkor dacossá válnak és vitatkoznak, mondván: »Nem voltam lusta vagy naplopó, elvégeztem a feladatot – miért vagy szőrszálhasogató? Ugye csak próbálod keresni bennem a hibát? Már így is elég jól végzem a kötelességemet. Hogyhogy nem vagy elégedett?« Mit gondoltok, az ilyen emberek vajon tudnak még tovább fejlődni? Következetesen felületesen végzik a kötelességeiket, és mindig kifogásokkal állnak elő. Ha problémák merülnek fel, nem hagyják, hogy bárki is felhívja a figyelmüket ezekre. Vajon miféle beállítottság ez? Nem a Sátán beállítottsága? Vajon képesek az emberek ilyen beállítottsággal elfogadhatóan végezni a kötelességüket? Eleget tudnak tenni Istennek?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak az szereti Istent, aki teljes szívével, elméjével és lelkével jól végzi a kötelességét). Isten sok embert leleplez, akik túl lusták a kötelességükben, mindig a testi kényelemre sóvárognak, hiányzik belőlük a szorgalom, és megelégednek a látszattal, hogy elfoglaltak. Így soha nem tudják jól végezni a kötelességüket. Rájöttem, hogy nem azért nem érek el eredményeket a kötelességemben, mert hiányzik belőlem a képesség, hanem inkább azért, mert csak lusta vagyok, és félek a szenvedéstől. Úgy éreztem, hogy az újonnan érkezettek öntözéséhez sok igazságot kell ismernem, hogy meg kell tanulnom megoldani a különféle problémáikat és nehézségeiket, ami igazán megterhelő kötelességgé tette ezt, így csak valahogy elevickéltem. A csapatvezető azt akarta, hogy minél hamarabb foglalkozzak az újonnan érkezők problémáival, és ezt megtehettem volna, ha keményen dolgoztam volna. De amikor láttam, hogy ez több időt és erőfeszítést igényel, rásóztam a feladatot a csapatvezetőre vagy az evangéliumterjesztőkre. Láttam, hogy az újonnan érkezettek azért nem járnak el az összejövetelekre, mert elképzeléseik vannak, vagy nehézségekkel és problémákkal szembesültek, és mégis közönyös voltam. Nem foglalkoztam vele, amikor mások a megoldáshoz vezető útról beszéltek nekem. Néha elküldtem az újonnan érkezetteknek Isten szavait vagy himnuszokat, de pár napnál tovább nem tartottam ki, és egyszerűen nem vettem róluk tudomást. Láttam, hogy igazából lusta vagyok, a testi örömökre sóvárgok, és hogy egyáltalán nem vagyok őszinte a kötelességemben. Egyszerűen csak csalárd voltam, sodródtam a gyülekezetben. Milyen undorító és utálatos voltam Isten szemében!

Azután ezt olvastam Isten szavaiban: „Jelenleg nem sok lehetőség van a kötelesség teljesítésére, ezért meg kell ragadnod azt, amikor csak tudod. Pontosan akkor kell megerőltetned magad, amikor egy kötelességgel szembesülsz; akkor kell felajánlanod magad, feláldoznod magad Istenért, és akkor kell megfizetned az árát. Ne titkolj el semmit, ne tervelj ki semmilyen cselszövést, ne biztosíts magadnak mozgásteret, és ne hagyj magadnak kibúvót. Ha bármennyire is kibúvót hagysz magadnak, számító vagy, dörzsölt vagy és lazsálsz, akkor biztosan rossz munkát fogsz végezni. Tegyük fel, hogy azt mondod: »Senki sem látta, hogy ingadoztam és lazsáltam. Ez nagyszerű!« Miféle gondolkodásmód ez? Azt hiszed, hogy megtévesztetted az embereket és Istent is? Valójában azonban Isten tudja-e, hogy mit tettél vagy sem? Tudja. Valójában bárki, aki egy időre kapcsolatba kerül veled, rá fog jönni a te romlottságodra és aljasságodra, és bár lehet, hogy nem mondja ki nyíltan, de a szíve mélyén meglesz rólad a véleménye. Sokan voltak olyanok, akiket azért fedtek fel és rekesztettek ki, mert sokan mások megismerték őket. Miután mindenki átlátott a lényegükön, leleplezték ezeket az embereket, hogy kik is ők, és kirúgták őket. Tehát, akár törekszenek az igazságra, akár nem, az embereknek a legjobb tudásuk szerint jól kell tenniük a kötelességüket; a lelkiismeretük szerint kell gyakorlati dolgokat végezniük. Lehet, hogy vannak hibáid, de ha hatékonyan tudod végezni a kötelességed, akkor nem fognak kirekeszteni téged. Ha mindig azt hiszed, hogy jó vagy, hogy biztos, hogy nem fognak kirekeszteni, ha még mindig nem gondolkodsz el, és nem próbálod megismerni önmagad, és elhanyagolod a valódi feladataidat, ha mindig felületes vagy, akkor, amikor Isten választott népe valóban elveszíti a türelmét veled szemben, akkor lelepleznek téged, hogy ki vagy, és minden valószínűség szerint ki leszel rekesztve. Azért, mert mindenki átlátott rajtad, és elvesztetted a méltóságodat és a tisztességedet. Ha senki sem bízik benned, vajon Isten bízhat-e benned? Isten az ember szívének legmélyét vizsgálja át: egyáltalán nem tud megbízni egy ilyen emberben. [...] A megbízható emberek olyanok, akiknek van emberi mivoltuk, és akiknek van emberi mivoltuk, azok rendelkeznek lelkiismerettel és értelemmel, és nagyon könnyű kell, hogy legyen számukra, hogy jól teljesítsék a kötelességüket, mert a kötelességüket kötelezettségként kezelik. A lelkiismeret és értelem nélküli emberek biztosan rosszul teljesítik a kötelességüket, és nincs felelősségérzetük a kötelességük iránt, bármi legyen is az. Másoknak mindig aggódniuk kell értük, felügyelniük kell őket, és érdeklődniük kell az előrehaladásukról; ha nem így tesznek, akkor kötelességük teljesítése közben kudarcba fulladhatnak a dolgok, és egy feladat végrehajtása közben is elromolhatnak a dolgok, ami több gondot okozna, mint amennyit megérne. Röviden, az embereknek mindig önvizsgálatra van szükségük, amikor kötelességüket végzik: »Megfelelően teljesítettem-e ezt a kötelességet? Szívvel-lélekkel tettem? Vagy csak átevickéltem rajta?« Ha állandóan felületes vagy, akkor veszélyben vagy. Ez legalábbis azt jelenti, hogy nem vagy hiteles, és az emberek nem bízhatnak meg benned. Komolyabban szólva, ha mindig csak úgy túlesel a kötelességeden, és ha mindig megtéveszted Istent, akkor nagy veszélyben vagy! Milyen következményekkel jár a tudatos megtévesztés? Mindenki láthatja, hogy tudatosan vétkezel, hogy csak a saját romlott beállítottságod szerint élsz, hogy csak felületes vagy, hogy egyáltalán nem gyakorlod az igazságot – ami azt jelenti, hogy nincs emberi mivoltod! Ha ez végig megnyilvánul benned, ha elkerülöd a nagyobb hibákat, de szüntelenül elköveted a kisebbeket, és az elejétől a végéig nem érzel bűnbánatot, akkor gonosz ember vagy, álhívő vagy, és el kell takarítani téged. Az ilyen következmények szörnyűek – teljesen fel leszel fedve, és mint álhívő és gonosz embert kirekesztenek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az életbe való belépés a kötelességvégzéssel kezdődik). „Rendkívül fontos, hogy miként kell kezelnetek Isten megbízatásait. Ez egy nagyon komoly dolog. Ha nem tudod teljesíteni azt, amit Isten rád bízott, akkor nem vagy alkalmas arra, hogy az Ő jelenlétében élj, és el kell fogadnod a büntetésedet. Tökéletesen természetes és indokolt, hogy az emberek teljesítik a megbízatást, amelyet Isten rájuk bíz. Ez az ember legfőbb kötelezettsége, és ugyanolyan fontos, mint a saját élete. Ha könnyelműen kezeled Isten megbízatásait, az egy súlyos elárulása Istennek. Ez esetben szánalmasabb vagy, mint Júdás, és átkozottnak kell lenned” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). Amikort szembesültem Isten leleplező szavaival, éreztem az undorát és haragját azokkal szemben, akik felületesek a kötelességükben. Az ilyen emberekben nincs lelkiismeret, józan ész, integritás és méltóság, és teljességgel megbízhatatlanok. Ha nem térnek meg, gonosz emberek, álhívők lesznek, és ki kell iktatni őket. Az újonnan érkezettek öntözése fontos feladat. Ők nemrégiben fogadták el Isten új munkáját, és több öntözésre van szükségük, hogy gyökeret eresszenek az igaz úton, nehogy hatalmába kerítse őket a Sátán. Továbbá azok közül, akik elfogadják Isten munkáját, senki sem teszi ezt nagyon könnyen és simán: mindez Isten megvilágosítása és útmutatása által történik, valamint azokon a testvéreken keresztül, akik áldozatos munkával öntözik, ellátják, fenntartják és segítik őket. Az újak csak ezután kerülhetnek Isten elé. Öntözőként az újonnan érkezettek öntözése volt a feladatom. Különösképp akkor kellett volna gyorsan cselekednem és megoldásokat keresnem, amikor nehézségekkel küzdő újonnan érkezettekkel találkoztam. De ehelyett kibújtam a nehéz munkák alól, és simlis voltam. Amikor láttam, hogy az újonnan érkezettek nehézségekkel szembesülnek, mindig azokat a problémákat céloztam meg, amelyeket könnyű volt megoldani, a nehezeket pedig félretettem, vagy nem vettem tudomást róluk. És ami még rosszabb, egyértelműen simlis és felelőtlen voltam a kötelességemben, aminek a következtében egyes újonnan érkezettek nem jártak el az összejövetelekre, vagy akár el is maradtak. Én azonban kibújtam a felelősség alól, arra hivatkozva, hogy az újonnan érkezettek nem szomjazzák az igazságot, vagy hogy hiányzik belőlem a képesség, és nem tudom megoldani a problémáikat, így becsaptam másokat, és felmentettem magam a felületesség vádja alól. Hát nem pont úgy végeztem a kötelességemet, mint ahogy egy nem hívő dolgozik a főnökeinek? Trükköztem, csak sodródtam a napokkal, mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül. Hiába voltam sok éve hívő, még mindig szemrebbenés nélkül próbáltam átverni és becsapni Istent. Nagyon ravasz és csalárd voltam! Egyáltalán nem volt emberi mivoltom. Akkoriban, amikor elfogadtam Isten utolsó napokbeli evangéliumát, mindennap lefoglalt a munka, és a szüleim a hitem útjába álltak. Nagyon feszült voltam, és még az is megfordult a fejemben, hogy nem fogok többé összejövetelekre járni. De a testvérek újra és újra türelmesen közösséget vállaltak velem az igazságról, és úgy szervezték az összejöveteleket, hogy beleférjen a napirendembe. Volt, hogy nem tudtam elmenni, mert lefoglalt a munkám, ezért egyes testvérek hosszú utakat tettek meg kerékpáron, hogy közösséget vállaljanak velem Isten szaváról, hogy segítsenek és támogassanak engem. És lassan megismertem Isten munkáját, és láttam, hogy az egyetlen út a megmenekülésre az, ha az igazságra törekszünk. Ezután hajlandó lettem részt venni az összejöveteleken, és elvállalni egy kötelességet. Az egyház mindig hangsúlyozza, hogy az újonnan érkezettek öntözése türelmet igényel, és különös figyelmet kell fordítani a nehézségeikre, hogy szeretettel kell segítenünk nekik, és bátorítanunk kell őket az összejövetelek látogatására, hogy minél hamarabb gyökeret ereszthessenek az igaz úton. Láttam, hogy Isten tele van szeretettel és irgalommal irántunk, és hogy a lehető legteljesebb mértékben megment bennünket. Hihetetlenül lelkiismeretes minden egyes olyan emberrel szemben, aki az igaz utat vizsgálja. Nem adja fel, ha csak egy kis remény is akad. Én azonban nagyon rideg voltam, és nem volt bennem felelősségérzet az újonnan érkezettek felé. Egyáltalán nem érdekelt az életbe való belépésük, ami azt jelentette, hogy a problémáik nem lettek azonnal megoldva, és hogy páran nem akartak többé eljárni az összejövetelekre. A viselkedésem alapján hogy volt ez egyáltalán kötelességteljesítés? Csak gonoszságot műveltem, megpróbáltam átverni és becsapni Istent! Nagy bűntudatom támadt, amikor rájöttem erre, és gyűlöltem magam, hogy ennyire hiányzik belőlem az emberi mivolt.

Később elolvastam Isten szavainak ezt a szakaszát: „Megelégszel azzal, hogy a Sátán befolyása alatt élsz, békességgel, örömmel és egy kis testi kényelemmel? Vajon nem vagy te a legalantasabb az emberek között? Senki sem ostobább azoknál, akik látták az üdvösséget, de nem törekszenek annak elnyerésére; ezek azok az emberek, akik átadják magukat a testnek, és a Sátánt élvezik. Te azt reméled, hogy az Istenbe vetett hited nem jár majd kihívásokkal, megpróbáltatásokkal vagy a legcsekélyebb nehézséggel sem. Te mindig azokat a dolgokat hajszolod, amelyek értéktelenek, és nem tulajdonítasz értéket az életnek, ehelyett a saját szertelen gondolataidat az igazság elé helyezed. Annyira értéktelen vagy! Úgy élsz, mint egy disznó – mi a különbség közted, a disznók és a kutyák között? Azok, akik nem törekednek az igazságra, helyette a testet szeretik, vajon nem mind vadállatok? Vajon azok a lelketlen halottak nem mind két lábon járó hullák? Hány szó hangzott el köztetek? Csak egy kevés munka valósult meg a körötökben? Mennyi mindent adtam nektek? Akkor miért nem nyertétek el? Mi okotok van panaszkodni? Vajon nem azért nem nyertetek el semmit, mert túlságosan szerelmesek vagytok a testbe? És nem azért, mert túlságosan szertelenek a gondolataitok? Nem azért, mert túlságosan ostobák vagytok? Ha képtelen vagy elnyerni ezeket az áldásokat, vajon hibáztathatod Istent, hogy nem ment meg téged? [...] Az igaz utat adom neked, anélkül, hogy bármit is kérnék cserébe, de mégsem törekszel rá. Azok közé tartozol, akik hisznek Istenben? Igazi emberi életet ajándékozok neked, de te mégsem törekszel rá. Nem különbözöl egy disznótól vagy egy kutyától? A disznók nem törekszenek az emberi életre, nem törekszenek a megtisztulásra, és nem értik, mi az élet. Mindennap, miután jóllaktak, egyszerűen csak alszanak. Megadtam neked az igaz utat, de te mégsem nyerted el: üres a markod. Hajlandó vagy folytatni ezt az életet, a disznók életét? Mi a jelentősége annak, hogy élnek ilyen emberek? A te életed megvetendő és alantas, mocsokban és paráznaságban élsz, és nem törekszel semmilyen célra; vajon nem a te életed a legalantasabb az összes közül? Van képed szembenézni Istennel? Ha továbbra is ilyeneket tapasztalsz, vajon nem fogsz semmit se megszerezni? Az igaz út már megadatott neked, de hogy végül el tudod-e nyerni, az a te személyes törekvésedtől függ” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Amikor elolvastam Isten megrovó szavait, mély bűntudatot és önvádat éreztem. A romlott beállítottságaink megtisztítása és átalakítása érdekében, hogy esélyt adjon nekünk az üdvösségre, Isten buzgón ellátott minket nagyon sok igazsággal, és az igazság minden aspektusáról részletekbe menően vállalt velünk közösséget, attól tartva, hogy egyébként nem értjük meg. Isten nagyon nagy árat fizetett az irántunk való erőfeszítéseiért. Bárki, akiben van emberi mivolt, erőfeszítést kell tegyen az igazságra való törekvésre, és hűséges kell legyen a kötelességéhez. De belőlem teljességgel hiányzott a lelkiismeret. Egyáltalán nem törekedtem az igazságra, csak a testi kényelem érdekelt, és még mindig csak az olyan sátáni filozófiák szerint éltem, mint „éld az életed robotpilóta módban”, és „rövid az élet, élvezd, amíg tudod”. Ezeket a sátáni filozófiákat követendő életbölcsességként értelmeztem, úgy gondoltam, hogy jól kell bánnunk magunkkal az alatt a néhány évtized alatt, amit a földön töltünk, ahelyett, hogy túlságosan megerőltetnénk magunkat, és hogy gondtalan, boldog életet kell élnünk. Azzal a feltétellel végeztem a kötelességemet, hogy nem fogok testi kellemetlenségtől vagy kimerültségtől szenvedni. A legkönnyebb utat választottam. Ha valamin törni kellett a fejemet, ellenálltam és elfutottam, a problémát pedig vagy valaki másra hárítottam, vagy félretettem, és nem vettem tudomást róla. Egyáltalán nem vettem komolyan a kötelességemet, így az újonnan érkezettek egyes problémái nem oldódtak meg, és ők nem jártak tovább az összejövetelekre. Csak ekkor vettem észre, hogy azok a sátáni filozófiák egyre inkább megrontottak. Egész nap a kényelemre vágytam, és egyáltalán nem törekedtem az igazságra, összevissza végeztem a kötelességemet, és még csak véletlenül sem aggódtam emiatt. Elhanyagoltam a kötelességeimet, nem nyertem el azokat az igazságokat, amelyeket el kellett volna nyernem, és nem teljesítettem jól a feladataimat. Hát nem egy totális semmirekellő voltam? Tényleg megtapasztaltam, hogy a testi kényelem utáni sóvárgás árt nekem, és tönkreteszi az esélyemet az üdvösségre. Ha a kötelességünkben nehézségekkel szembesülünk, az tulajdonképpen egy jó esély arra, hogy Istenre támaszkodjunk, és keressük az igazságot. Azok a nehézségek, amelyek arra kényszerítettek, hogy keressem az igazságot, és megtanuljam követni az alapelveket a kötelességemben, jó csatornaként szolgáltak számomra, hogy az igazságra és az életbe való belépésre törekedjek. Ám én ezeket a dolgokat úgy kezeltem, mint egy kellemetlenséget, egy terhet, amit le kell rázni. Ezt felismerve nagyon megbántam, hogy elkényeztettem a hús-vér testemet, és hogy oly sok jó esélyt elszalasztottam az igazság megértésére. Nem akartam többé csak elevickélni. Fel kellett lázadnom a test ellen, és szívemet-lelkemet beleadnom a kötelességembe.

Egy nap elolvastam Isten szavának egy passzusát, amely leleplezi a hamis vezetőket, és ettől jobban megértettem, hogy milyen következményekkel jár, ha felületes vagyok a kötelességemben. Isten szavai azt mondják: „Mondjuk, hogy van egy munka, amelyet egy ember egy hónap alatt tudna elvégezni. Amennyiben hat hónapig tart ennek a munkának az elvégzése, akkor a további öt hónap ráfordításai nem jelentenek-e veszteséget? Hadd mondjak egy példát az evangélium prédikálásával kapcsolatban. Mondjuk, hogy egy személy hajlandó az igaz utat kutatni és valószínűleg mindössze egy hónap alatt meg lehetne nyerni őt, azután pedig belépne az egyházba és további öntözésben és ellátásban részesülne, hat hónapon belül pedig alapot vethetne. Ám ha az evangéliumot hirdető személy nemtörődöm és felületes hozzáállást tanúsít ehhez a dologhoz, és a vezetők és dolgozók is figyelmen kívül hagyják a felelősségeiket, végül pedig fél évbe telik megnyerni az illetőt, akkor nem lesz vajon veszteség az életében ez a fél év? Ha találkozik a nagy katasztrófákkal, és nem vetett még alapot az igaz úton, akkor veszélyben lesz; nem lehet akkor azt mondani, hogy cserben hagyták őt azok az emberek? Egy ilyen veszteség nem mérhető pénzben vagy anyagi dolgokban. Ha fél éven át akadályozva van az illető az igazság megértésében, és fél éven át késleltetik, hogy alapot vessen és elkezdje végezni a kötelességét, ki fog ezért felelősséget vállalni? Megengedhetik maguknak a vezetők és a dolgozók, hogy vállalják ezért a felelősséget? Senki sem engedheti meg magának, hogy felelősséget vállaljon egy másik ember életének az akadályozásáért” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (4.)). Isten szavai szégyent és bűntudatot keltettek bennem. Pont olyan voltam, mint egy hamis vezető, aki nem végez valós munkát, elmulasztja a kötelességét, és felelőtlen, miatta nem járnak az újonnan érkezettek az összejövetelekre, sőt, egyesek el is hagyják a hitet, mert nem oldódnak meg a problémáik. Ha így öntözzük az újonnan érkezetteket, azzal vajon nem csak bajt okozunk nekik? Bár voltak, akik nem hagyták el a hitet, az életük veszteségeket szenvedett, mert ragaszkodtak az elképzeléseikhez, és sokáig nem jártak összejövetelekre. Ezek olyan veszteségek, amelyeket nem tudok jóvátenni. Ha nem foglalkoztam volna annyit a testemmel, ha képes lettem volna áldozatot vállalni, és minden újonnan érkezett problémáját komolyan vettem volna, akkor talán páran közülük hamarabb lettek volna képesek megérteni az igazságot és gyökeret ereszteni az igaz úton, hamarabb tudtak volna gyülekezeti életet élni, kötelességet végezni és jó cselekedeteket gyűjteni, és a dolgok nem úgy alakultak volna, ahogyan alakultak. De ekkor már túl késő volt a szavakhoz. Nagyon feldúlt voltam, mardosott a bűntudat, és hihetetlenül lekötelezettnek éreztem magam Istennel szemben. Ez egy vétek volt, egy folt, amit a kötelességemen ejtettem! Sajnálattal és félelemmel is tele voltam. Úgy éreztem, hogy hatalmas problémákat okoztam. Könnyek között imádkoztam: „Istenem! Mindig a könnyebb utat választom, és felületes vagyok a kötelességemben, ami undorít Téged. Meg akarok térni Hozzád. Kérlek, vizsgáld meg a szívemet! Ha továbbra is felületes leszek, kérlek, fenyíts és fegyelmezz meg!”

Ezután listát készítettem azokról az újonnan érkezettekről, akik negatívak, gyengék voltak, és nem vettek részt az összejöveteleken, és Isten idevágó szavait kerestem, hogy megoldjam a problémáikat. Azokat a nővéreket is megkérdeztem az alapelvekről és megközelítésekről, akik jók voltak az öntözésben. Később azt az újonnan érkezettet is felkerestem, akinek vallási elképzelései voltak, és nem járt el az összejövetelekre. Küldtem neki néhány üzenetet, de egyikre sem válaszolt. Ez eléggé lehangolt, és azt gondoltam, hogy el kellene felejtenem a dolgot. Különben is ő volt, aki nem válaszolt – ez igaz is volt. Ezután küldtem egy üzenetet annak az újonnan érkezettnek, akit lefoglalt a munkája, és amikor láttam, hogy visszautasítja a meghívásomat az összejövetelre, nem akartam több áldozatot vállalni a támogatásában. Ebben a pillanatban eszembe jutott az Istenhez intézett imám, valamint Isten következő szavai: „Mikor az emberek teljesítik kötelességüket, valójában azt teszik, amit tenniük kell. Ha Isten színe előtt teszed, ha teljesíted kötelességedet és becsületes hozzáállással, szívvel veted alá magad Istennek, nem lesz ez a hozzáállás sokkal korrektebb? Tehát hogyan kellene alkalmaznod ezt a hozzáállást a mindennapi életedben? »Isten imádatát szívvel és becsületesen« a valóságoddá kell tenned. Amikor hanyag akarsz lenni, és nem őszinte igyekezettel csinálod a dolgokat, bármikor, mikor csalni akarsz és lustálkodni, bármikor, amikor elterelődik a figyelmed, vagy inkább jól éreznéd magad, meg kellene fontolnod: »Ha így viselkedem, ez azt jelenti, hogy megbízhatatlan vagyok? Beleadtam a szívemet kötelességem teljesítésébe? Hűtlen vagyok, ha ezt teszem? Ha ezt teszem, nem tudok eleget tenni a megbízásnak, amellyel Isten megbízott?« Így kellene önvizsgálatot tartanod. Ha rájössz, hogy mindig felületes vagy a kötelességedben, hogy hűtlen vagy, és hogy fájdalmat okoztál Istennek, mit kellene tenned? Azt kellene mondanod: »Abban a pillanatban éreztem, hogy valami baj van itt, de nem kezeltem problémaként; csak hanyagul elsiklottam felette. Mostanáig nem vettem észre, hogy tényleg felületes voltam, hogy nem voltam méltó a felelősségemhez. Valóban nincs lelkiismeretem és józan eszem!« Megtaláltad a problémát és egy kicsit megismerted magadat – tehát most meg kell változnod! A hozzáállásod a kötelességed teljesítéséhez rossz volt. Nemtörődöm voltál vele, mint egy másodállással, és nem adtad bele a szívedet. Ha újra ilyen felületes vagy, imádkoznod kell Istenhez és hagynod kell, hogy megfegyelmezzen és fenyítsen. Ilyen akaratod kell, hogy legyen kötelességed teljesítésében. Csak akkor tudod igazán megbánni bűneidet. Csak akkor változhatsz meg, ha a lelkiismereted tiszta és ha a hozzáállásod a kötelességed teljesítéséhez megváltozott” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak Isten szavainak gyakori olvasása és az igazságról való elmélkedés vezet előre). Isten szavai segítettek abban, hogy ráébredjek, nem nehéz jól végezni a kötelességünket, hogy becsületesnek kell lennünk, el kell fogadnunk Istentől az átvizsgálást, és megtenni mindent, hogy véghez vigyünk, amit tudunk, amire képesek vagyunk, hogy ne használjunk trükköket, és ne legyünk felületesek, és hogy ilyen hozzáállás kell ahhoz, hogy jól végezzük a kötelességünket. Ezért tehát úgy döntöttem, hogy ez alkalommal nem fogok ismét csalódást okozni Istennek. Még ha azok az újonnan érkezettek nem is járnak el az összejövetelekre, miután segítettem nekik és támogattam őket, én akkor is teljesítem a feladatomat, és nem bánok meg semmit.

A gyakorlás útját keresve beszélgetést kezdeményeztem egy másik nővérrel, és azt az újonnan érkezettet is felkerestem közösségvállalással, akinek vallási elképzelései voltak. Megnyíltam neki a saját hitbeli tapasztalataimról. Meglepetésemre válaszolt az üzeneteimre. Igazából nagyon élvezte az összejöveteleket, de volt pár megoldatlan elképzelése, és volt benne egy kis zavar. Nagyon felkavartak ennek az újonnan érkezettnek a szívből jövő szavai, és az elképzeléseit megcélozva vállaltam vele közösséget. Végül beleegyezett, hogy részt vesz az összejöveteleken, és nem sokkal később magára vállalt egy kötelességet. Hihetetlen érzés volt, amikor láttam, hogy így alakulnak a dolgok. Egyszerre voltam boldog, és éreztem lelkiismeret-furdalást. Isten szavainak megvilágosítása és megvilágítása nélkül, amely lehetővé tette számomra, hogy megismerjem önmagam, és megváltoztatta a kötelességemhez való hozzáállásomat, újabb vétket követtem volna el. Ezután újra felkerestem azt az újonnan érkezettet, akit lefoglalt a munkája. Korábban mindig erőltettem, hogy részt vegyen az összejöveteleken, anélkül, hogy figyelembe vettem volna a nehézségeit. Ezúttal úgy vállaltam vele közösséget Isten szavairól, hogy az aktuális helyzete alapján segítsek neki, és ennek megfelelően alakítottam az összejövetelek időpontját. Ha nem volt ideje eljönni, akkor együtt olvastam vele Isten szavait, amint az ideje engedte, és türelmesen közösséget vállaltam vele. Aztán hajlandó volt megnyitni előttem a szívét és beszélni Isten szavairól, amelyeket elolvasott. Azt is boldogan mondta, hogy nem számít, mi történik, nem fog csak úgy lemondani az összejövetelekről, vagy arról, hogy Isten szavait egye és igya. Ezután egyetlen összejövetelről sem hiányzott, és nem számított, mennyire lefoglalta a munkája, szánt időt arra, hogy elgondolkodjon Isten szavain. Az újonnan érkezettek ilyen jellegű támogatása és segítése révén néhányan újra hajlandóak lettek részt venni az összejöveteleken. Amint módosítottam a hozzáállásomon, Istenre támaszkodtam, és valódi erőfeszítést tettem, jobb eredményeket értem el a kötelességemben.

Korábban mindig simlis és felületes voltam a kötelességemben. Bár testileg nem szenvedtem, mindig nehézségek között éltem. Nem tudtam élni Isten útmutatásával, egyre kevesebbet értem el a kötelességemben, és mindig aggódtam, hogy Isten el fog hagyni, és ki fog iktatni. Nagyon depressziós voltam, és szenvedtem. Amint szívvel-lélekkel végeztem a kötelességemet, megéreztem Isten jelenlétét és útmutatását. A kötelességemben is haladást értem el, és a béke és állandóság érzése árasztott el. Igazán megtapasztaltam, hogy mennyire fontos a kötelességhez való hozzáállásunk. Amikor nehézségekkel kerülünk szembe, csak akkor nyerhetjük el a Szentlélek megvilágosítását és útmutatását, és csak akkor végezhetjük hatékonyan a kötelességünket, ha valódi árat fizetünk, és figyelembe vesszük Isten szándékát.