2009 júliusának egy napján egy nővér rontott be hozzám, hogy elmondja, letartóztatták a gyülekezetvezetőnket, és a rendőrség lefoglalta a gyülekezeti pénzekről kiállított bizonylatok egy részét. Ezt hallva nagyon aggódni kezdtem. A mi családunknál volt a gyülekezet pénzének egy része, és a bizonylaton a férjem és az én nevem is szerepelt. Ha ez a rendőrség kezébe kerül, minket is biztosan letartóztatnak, és a pénzt lefoglalják. Így hát sietve átszállítottuk a gyülekezet pénzét máshová.

Néhány nappal később a falu közbiztonsági főnökének vezetésével egy több mint 20 fős osztag ütött rajta az otthonunkon. Az egyik rendőr felmutatott egy bizonylatot, és azt mondta: „Ezt te írtad? Azonnal add ide a 250 000 jüant, ami nálad van!” Kissé pánikba estem, amikor megláttam a bizonylatot, és azonnal Istenhez imádkoztam: „Drága Istenem, kérlek, adj nekem hitet és erőt! Soha nem leszek júdás, és soha nem foglak elárulni Téged.” Az ima után Isten szavai jutottak eszembe, amelyek így szólnak: „A világegyetem minden dolga között nincs semmi, amiben ne az Enyém lenne az utolsó szó. Létezik bármi is, ami nem az Én kezemben van?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 1. fejezet). Arra gondoltam: „Minden Isten kezében van, és Istenre kell támaszkodnom, hogy szembenézzek ezzel a megpróbáltatással.” Aztán a rendőr azt követelte: „Kitől kaptad ezt a pénzt, hogy őrizd? Add ide a pénzt, most!” Nagyon dühös lettem emiatt, és arra gondoltam: „Ez a pénz Isten választott népének a felajánlása. Mi közötök van hozzá? Miért is kellene nektek adnom?” Látva, hogy nem válaszolunk, a rendőr megragadta a férjemet, és a falhoz csapta a fejét, miközben újra azt kérdezte, hogy hol a pénz. Dühös és kétségbeesett voltam. A férjemnek egy súlyos autóbaleset miatt egészségügyi problémái voltak, és nem volt olyan állapotban, hogy kibírja a bántalmazást. Ekkor a közbiztonsági főnök azt mondta a rendőrnek: „Ő nincs jól. Könnyen meghalhat.” A rendőr kelletlenül abbahagyta, nem akarta megkockáztatni a halálát. Ezután átvittek egy másik szobába, egy robogóhoz bilincseltek, és kegyetlenül faggatni kezdtek: „Hová tetted a 250 000-et? Ha elmondod, akkor nem tartóztatunk le, és a hírneved sem szenved csorbát. De ha nem mondod el, megjárod!” Amikor nem válaszoltam, vagy tucatnyi rendőr őrült kutatásba kezdett a házban. Felforgattak minden szekrényt, benéztek az ágyak alá, sőt, még a tévé és a mosógép hátlapját is leszerelték. Néhány rendőr a padlón mászva kopogtatta a csempéket, míg mások szétszóródva a falakat kezdték kopogtatni. Ahol üreges hangot hallottak, feltörték a felületet, hogy ellenőrizzék. Nemsokára egy izgatott kiáltást hallottam: „Megvan! Megvan!”, és egy rendőr odarohant egy táska pénzzel a kezében. Aztán számolni kezdtek. Összesen 121 500 jüan volt benne. „Ez a családunk megtakarítása” – mondtam nekik, de egyszerűen nem törődtek velem. Mivel még mindig nem találták meg mind a 250 000-et, tovább kutattak. Minden apró zugot és rést átkutattak. Szétszedték a kutyaházat, és darabokra törték a márványasztalunkat. Még a tetőn lévő kéményünket is lerombolták. Több szobában felszedték a padlót, és a fák körül ástak az udvaron. Tehetetlenül néztem, ahogy felforgatják az egész házat. Felháborodtam, és arra gondoltam: „A Kommunista Párt semmitől sem riad vissza, hogy lefoglalja a gyülekezet pénzét. Micsoda démonok!” Ugyanakkor aggódtam is. A férjem az autóbaleset óta nem tudott nehéz fizikai munkát végezni, és én lettem a fő kenyérkereső. Az ezt követő években a lehető legtakarékosabbak voltunk, és keményen dolgoztunk, hogy ezt a kis, nehezen megkeresett pénzt félretegyük. Most mit tegyünk, hogy a rendőrség mindent elvett? A fiunk felnőtt, és házasodni készült. Most még a esküvőjére sem volt pénzünk. Tényleg nem tudtam, hogyan fogom feldolgozni ezt a megpróbáltatást. Nem tehettem mást, mint Istenhez imádkoztam, és az Ő útmutatását kértem. Az ima után eszembe jutott, amikor a Sátán megkísértette Jóbot. Egyik napról a másikra ellopták az összes jószágát. Az évek során felhalmozott vagyona odalett, és mind a tíz gyermeke meghalt. Az egész testét fekélyek borították, de soha nem panaszkodott, sőt, ezt mondta: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” (Jób 1:21). Miután átesett ezeken a hatalmas próbatételeken, Jób szilárdan megállt a bizonyságtételében, és megszégyenítette a Sátánt. A házunk őrült átkutatása és a pénzünk lefoglalása a Sátán kísértése és támadása volt ellenünk. Olyannak kellett lennem, mint Jób, Istenre támaszkodva és a hitemet használva kellett átvészelnem ezt. Bármi történjék is, nem adok ki semmilyen információt a gyülekezet pénzéről. Szilárdan meg kellett állnom a bizonyságtételemben Istenért.

A rendőrség másnap hajnali 2-3 óráig folytatta a kutatást. Hét órán át forgatták fel a helyet, de nem találtak több pénzt. A férjemet eszméletlenre verték, engem pedig a fegyveres rendőrség fogdájába vittek kihallgatásra. Bevittek egy szobába, ahol négy-öt fenyegető kinézetű, civil ruhás rendőr várt, gonosz vigyorral bámulva rám. Rettegtem, és a kezem irányíthatatlanul remegett. Sietve Istenhez imádkoztam, és kértem, hogy adjon nekem hitet. Az ima után eszembe jutott, hogyan vádolták meg hamisan Dánielt, és dobták az oroszlánok vermébe, és mégis, Isten védelmének köszönhetően, az oroszlánok nem ették meg. Minden Isten kezében van. A Sátán lehet kegyetlen és rosszindulatú, de Isten megszabja a határait. Isten engedélye nélkül nem árthattak nekem, így csak Istenre kellett támaszkodnom, és szilárdan meg kellett állnom a bizonyságtételemben. Aztán bejött egy politikai biztos a közbiztonsági irodától, egy papírlapot tartva a kezében. Azt mondta, írjam alá a papírt, anélkül, hogy elmondta volna, miről szól. Amikor visszautasítottam, felkapott egy 30 centiméteres műanyagbotot, és a kezemet és a számat kezdte verni vele. Néhány ütés után már fel is dagadtak. Aztán azt mondta a mellettem álló két rendőrnek: „Ne hagyjátok aludni! Két nap és két éjszaka után összeomlik, és mindent elmond nekünk.” Aztán felém fordult, és megfenyegetett: „Ha nem mondod el, hol a pénz, leromboltatom a házadat!” Ettől nagyon megijedtem. „Olyan sokáig tartott, amíg lett saját otthonunk – gondoltam –, és most a rendőrség néhány óra alatt tönkretette. Kegyetlenek, és mindenre képesek. Tényleg lerombolják a házat, ha nem mondom el, hol van a gyülekezet pénze? Halálra fognak kínozni?” Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban féltem. Folyamatosan imádkoztam Istenhez, és akkor az Úr Jézus szavai jutottak eszembe: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában” (Máté 10:28). Isten szavai hitet és bátorságot adtak nekem. Az életem Isten kezében van. Bármilyen kegyetlenek is a rendőrök, csak a testemet tudják meggyötörni, de Isten engedélye nélkül semmit sem tehetnek velem. Ha Isten megengedné, hogy a rendőrök elvegyék az életemet és lerombolják a házamat, hajlandó lennék alávetni magam. Miután ezt felismertem, már nem féltem annyira. A rendőrök ezután egy székhez vonszoltak, és odabilincseltek. Amint a szemem lecsukódott, keményen a lábamba rúgtak, így egész éjjel nem aludtam semmit.

Másnap reggel több rendőr felváltva faggatott a gyülekezet pénzének hollétéről. A biztos komoly arccal kérdezte: „Mi történt a pénzzel, amit őriztél? A bizonylaton 250 000 áll. Miért csak egy részét találtuk meg? Hol van a többi pénz?” Lehajtottam a fejem, és nem szóltam semmit. Ő tovább faggatott: „Elköltöttétek a többi pénzt? Mondd meg most!” Arra gondoltam: „Soha nem sikkasztanánk el a gyülekezet pénzét. Ez Isten választott népének felajánlása Istennek. Azok, akik elsikkasztják az Istennek tett felajánlásokat, démonok, és a pokolban lesznek elátkozva és megbüntetve!” A biztos ekkor lágyabb hangnemre váltott, hogy rávegyen, áruljam el, hol van a pénz. Azt mondta: „Azonnal el kell mondanod. Amint elmondod, újra együtt lehetsz a családoddal.” Majd hozzátette: „A ti környéketeken szolgáltam a seregben; szinte egy városból valók vagyunk. Egyszerűen mondd el most, és nem lesz semmi gond!” Arra gondoltam: „Ezek a rendőrök rendkívül álnokok. Nem dőlhetek be a trükkjeiknek!” Aztán egy másik rendőr megkérdezte: „Nem 250 000 volt nálad? Csak 121 500 maradt. Mit gondolsz, hány évbe telik, amíg visszaadod nekünk a többi pénzt? Csak írj egy garancialevelet, és most hazamehetsz. Mit szólsz hozzá?” Dühös és bosszús lettem, amikor ezt hallottam. Ellopták a családunk összes pénzét, és még azt várják, hogy adjak nekik egy kötelezvényt? Micsoda szégyentelenség!

Hajnali egy óra körül a rendőrök újra kihallgattak, újra és újra a pénz hollétéről kérdezve. Az egyikük azt mondta: „Tudod, honnan származik ez a pénz? Ez a nép nehezen megkeresett pénze, és vissza kell adni a népnek.” Hányingerem lett a csúnya arcától. Ezt a pénzt Isten választott népe kereste meg kemény munkával, Isten kegyelméből, majd felajánlották Neki. Magától értetődő volt, hogy ezek Isten felajánlásai. Semmi köze nem volt a „nép nehezen megkeresett pénzéhez”. Ez csak egy pimasz hazugság volt! A KKP rendőreinek ez az előadása sokkal világosabban láttatta velem a gonoszságukat. Undorodtam tőlük, és megvetettem őket. Akkor még inkább figyelmen kívül akartam hagyni őket. Amikor továbbra sem beszéltem, két rendőr felváltva pofozott, többször, mint ahányszor számolni tudtam volna. Amikor elfáradtak, egy műanyag írótáblával kezdtek ütni. Zúgott a fejem, elhomályosult a látásom, és az arcom égett a fájdalomtól. Aztán egy elektromos sokkolóval a bilincsemen keresztül sokkoltak. Az áram végigfutott a testemen, és minden idegszálam mintha elzsibbadt volna. Rosszabb volt a halálnál. De nem hagyták abba, kemény cipőjükkel rúgták a lábamat, és a sarkukkal a lábfejemre tapostak. Gyötrelmes volt. Teljesen kimerültem a veréstől és a kínzástól, a fejem úgy forgott, mintha a halál küszöbén állnék. Szüntelenül imádkoztam Istenhez, könyörögve, hogy adjon nekem elszántságot a szenvedés elviselésére és a bizonyságtételemben való szilárd megállásra. Az ima után eszembe jutott Isten szavainak egy himnusza: „Hogyan lehet elérni a tökéletesítést” címmel: „Amikor szenvedéssel szembesülsz, képesnek kell lenned arra, hogy félretedd a hús-vér test figyelembevételét, és hogy ne panaszkodj Istenre. Amikor Isten elrejtőzik előled, képesnek kell lenned arra, hogy legyen hited követni Őt, hogy megőrizd korábbi szeretetedet, és ne hagyd, hogy az megváltozzon vagy elapadjon. Nem számít, hogy Isten mit tesz, neked hagynod kell, hogy Ő úgy vezényeljen, ahogy Ő kívánja, és hajlandónak kell lenned inkább elátkozni a saját hús-vér testedet, mint hogy Őrá panaszkodj. Amikor megpróbáltatásokkal nézel szembe, hajlandónak kell lenned inkább eltűrni annak fájdalmát, hogy lemondasz arról, amit szeretsz, és keservesen sírni, mint hogy ne tégy eleget Istennek. Csak ez az igazi szeretet és igazi hit” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). Igen, valóban. A testem bizonyos mértékig szenvedett a kínzás alatt, de Isten a hitemet tökéletesítette ebben a szenvedéssel teli környezetben. Bármennyire is kínzott és kegyetlenkedett velem a rendőrség, Istenre kellett támaszkodnom, és szilárdan meg kellett állnom a bizonyságtételemben Mellette. A rendőr ekkor megparancsolta, hogy álljak fel, de nem tudtam, mert a szék karfájához voltam bilincselve. Csak a derekamat tudtam behajlítani, a több mint 13 kilós szék a csuklómon lógott. A rendőr ekkor erőteljesen megrázta a széket, amitől a bilincs mélyen a csuklómba vágott. Hihetetlenül fájdalmas volt. Gonosz mosollyal azt mondta: „Ez a te hibád, nem okolhatsz minket.” Becsuktam a szemem, és próbáltam legyőzni a fájdalmat, miközben a mániákus nevetésük visszhangzott a szobában. Mennyire gyűlöltem ezt az ördögfalkát teljes lényemből!

Addigra már egy napja és egy éjszakája voltam a székhez bilincselve. Lüktetett a fejem, és fájt a hátam. Úgy éreztem, szétszakadok, és nem tudtam, meddig bírom még. Így hát a szívemben folyamatosan Istenhez kiáltottam: „Drága Istenem! Nem tudom, meddig bírom még. Kérlek, adj nekem hitet és erőt! Bármilyen nehézség is érjen, szilárdan meg akarok állni a bizonyságtételemben.” Az ima után Isten szavainak egy részlete jutott eszembe: „Az utolsó napok embereinek csoportjában végzett munkám egyedülálló vállalkozás, és ezért, hogy dicsőségem betöltse a kozmoszt, minden embernek el kell szenvednie Értem a végső megpróbáltatást. Értitek-e az Én szándékomat? Ez az utolsó követelmény, amit az emberrel szemben támasztok, vagyis azt remélem, hogy minden ember erős, zengő tanúságot tud tenni Mellettem a nagy vörös sárkány előtt, hogy még egyszer utoljára fel tudják ajánlani magukat Értem, és még egyszer utoljára teljesíteni tudják követelményeimet. Képesek vagytok-e erre valóban?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 34. fejezet). Éreztem Isten reményét és bátorítását a szavain keresztül. Ennek a nyomorúságnak a közepette kellett bizonyságot tennem a Sátán előtt. El kellett viselnem a fájdalmat és a szenvedést, szilárdan meg kellett állnom a bizonyságtételemben, és meg kellett szégyenítenem a Sátánt. Isten szavainak útmutatásával úgy éreztem, mintha Isten mindig velem lenne. A fájdalom mintha egy kicsit enyhült volna. Egy éjszakai verés és kínzás után tetőtől talpig kék-zöld foltos voltam. Az arcomat zúzódások borították, a lábam megduzzadt, és nagyon gyenge állapotban voltam. A váltáskor érkező rendőrnek már elege volt, és azt mondta: „Ezek a srácok túllőttek a célon. A gazdálkodók már így is elég nehezen élnek meg, és most még az összes pénzüket is elvették tőlük.”

A harmadik napon a biztos újra kihallgatott a hitemről, valamint a 250 000 jüan hollétéről. Azt mondtam: „A 250 000 jüant elszállították. A pénz, amit elvettek, a családomé volt.” A biztos azonnal a jegyzőkönyvvezetőhöz fordult, és azt mondta: „Ezt ne írja le!” Azt kérdeztem: „Miért nem?” Dühösen felállt a székéből, az asztalra csapott, és kiabált: „Ki vezeti itt a kihallgatást? Hogy hívják azt a személyt, aki elvitte a pénzt? Hová mentek?” Amikor nem válaszoltam, rám vicsorgott: „Ha most nem mondod el, gondoskodom róla, hogy a gyerekeid soha ne kapjanak munkát. A családod soha nem éli ezt túl!” Ettől nagyon megijedtem. A gyerekeim még fiatalok voltak. Ha a Kommunista Párt megfosztja őket a munkától, hogyan fognak boldogulni a jövőben? Az ima után Isten szavai jutottak eszembe: „Az ember sorsát Isten keze irányítja. Te képtelen vagy irányítani magadat: még ha az ember mindig a saját érdekében rohan és szorgoskodik is, továbbra is képtelen irányítani magát. Ha ismerhetnéd a saját kilátásaidat, ha irányíthatnád a saját sorsodat, akkor is teremtett lény lennél?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). Isten szavain elgondolkodva sokkal nyugodtabb lettem. A gyermekeim jövője Isten kezében van, és a nagy vörös sárkánynak nincs beleszólása az ügybe. Istenre kell támaszkodnom, és szilárdan meg kell állnom a bizonyságtételemben. Ami a gyermekeim jövőjét és a családom életét illeti, Isten már régen elrendelte mindezt. Hajlandó voltam alávetni magam Isten vezényléseinek és elrendezéseinek.

A negyedik napon behozták a fiamat a közbiztonsági főnökkel. Amikor a fiam meglátta a csupa zúzódás és duzzadt arcomat, sírva fakadt, és azt mondta: „Anya, ne aggódj! Most nem tartjuk meg az esküvőt, és majd kitalálom, hogyan kérjek kölcsön pénzt, hogy kihozzalak.” Szörnyen éreztem magam, amikor ezt mondta, és belül megborzongtam. A biztos ekkor utasította a közbiztonsági főnököt, hogy ő is foglalkozzon a pénz ügyével, majd ravaszul hozzátette: „Vannak rokonaik? Vegyék rá a rokonaikat, hogy adjanak nekik kölcsön!” A közbiztonsági főnök bólogatott és hajlongott, mondván: „Visszamegyek, és beszélek a bátyjával és a nővérével, és a férjét is ráveszem, hogy találjon ki valamit.” Látva, mennyire kapzsik, dühösen mondtam: „Nem tartom a kapcsolatot a testvéreimmel. Ne keverjék bele őket!” Egy másik rendőr kiabált: „Nem 250 000 áll a bizonylaton? Csak 120 000-et találtunk, úgyhogy a különbséget így is, úgy is pótolnod kell.” Sarokba szorítottak, ezért azt mondtam: „Akkor adják el a házunkat!” A közbiztonsági főnök megvetően nézett rám, és azt mondta: „A házad nem sokat ér. Tényleg azt hiszed, hogy pótolni tudod a különbséget az eladásával?” Amikor a rendőr ezt meghallotta, visszament a fiamhoz, és zaklatni kezdte, hogy kérjen kölcsön pénzt. A fiamnak nem volt más választása, mint beleegyezni, és könnyek között távozott. Feldühödtem, és arra gondoltam: „A nagy vörös sárkány végtelenül aljas. Mindig azt állítják, hogy támogatják a vallásszabadságot, de a valóságban elnyomják, letartóztatják és brutalizálják a hívőket. Minden lehetséges eszközt bevetnek, hogy ellopják a pénzünket és kifosszák Isten felajánlásait, nyomorba döntve az embereket.” Világosan láttam, hogy a nagy vörös sárkány egyszerűen egy démon, amely ellenáll Istennek és kegyetlenkedik az emberiséggel. Mindez megerősítette az elhatározásomat, hogy a végsőkig követem Istent. Nem tehettem mást, a fejemben énekelni kezdtem egy himnuszt: „A próbatételek és nyomorúságok által végül felébredtem. Átláttam a KKP aljasságán, kegyetlenségén és elvetemültségén. Szélsőséges gyűlöletet táplál Isten iránt, a Sátán megtestesülése. Életemmel fogadtam, hogy fellázadok a nagy vörös sárkány ellen, és tanúságot teszek Isten mellett” (Kövesd a Bárányt és énekelj új énekeket, Megfogadom, hogy halálig hűségesen követem Istent). Bármennyire is kegyetlenkedett velem a Sátán, szilárdan meg akartam állni a bizonyságtételemben, és meg akartam szégyeníteni a Sátánt.

A következő néhány napban különböző kínzási módszereket alkalmaztak. Egy székhez bilincseltek, nem hagytak aludni és enni, miközben folyamatosan a pénzről faggattak. Mindeközben az idegeim teljesen felőrlődtek. A nyolcadik napon, amikor a biztos még mindig nem kapott tőlem választ, újra behozták a fiamat, és közölték vele, hogy addig nem engednek el, amíg nem szerez 130 000 jüant. A fiam zaklatottan mondta, hogy nem tudott kölcsönkérni. Dühösen mondtam: „Egyszerű földművesek vagyunk, és a férjem évek óta beteg. Hogyan tudnánk előteremteni ennyi pénzt?” A biztos figyelmen kívül hagyott, a fiamra meredt, és azt mondta: „Menj vissza, és találj ki valamit!”

A tizedik napon rájöttek, hogy nem fognak tőlem semmilyen értékes információt kapni, és hazaengedtek. Távozáskor figyelmeztettek, hogy a lehető leghamarabb adjam oda nekik a 250 000 maradékát. Azt is mondták: „Ami azt illeti, aki megkért, hogy őrizd a pénzt, ha megtalálod nekünk, visszaadjuk a pénzedet.” Arra gondoltam: „Világosan tudják, hogy a pénz, amit elvettek, a családomé, nem a gyülekezeté, és csak arra használják, hogy rávegyenek, adjam el a testvéreimet. De ez soha nem fog megtörténni.” Csak később tudtam meg, hogy a fiam több mint 80 000 jüant adott a rendőrségnek a szabadon bocsátásomért.

Kezdetben sem voltunk tehetősek, így amikor a rendőrség elvette a megtakarításainkat, az életünk még nehezebbé vált. A rendőrségi kínzás után a korábbi kézremegésem tovább súlyosbodott. Még ételt sem tudtam készíteni, nemhogy elmenjek dolgozni, és a férjemnek még kevesebb esélye volt munkát találni. Jövedelemforrás nélkül alig volt pénzünk zöldségre, lisztre és a napi szükségletekre. Egyszer vécépapírt akartam venni, de nem volt rá pénzem. A Kommunista Párt teljesen kifosztott minket, annyit sem hagyva, amiből megélhettünk volna. Hogyan kellett volna így élnünk? A gondolattól depressziós lettem. Ráadásul a rendőrség időről időre felhívott minket, hogy berendeljenek. Odáig fajult, hogy a telefon hangja ideges reakciót váltott ki belőlem. Hogy a helyzetet tovább rontsa, a rokonaink és barátaink úgy kerültek minket, mint a pestist, hogy ne keveredjenek bele. A faluban pedig az emberek folyton ítélkeztek felettünk. Gyötrelemben és depresszióban éltem, úgy éreztem, nem bírom tovább, és egyedül kimentem a mezőre sírni. Sírás közben Istenhez imádkoztam, mondván: „Drága Istenem! Olyan gyengének érzem magam ebben a helyzetben, és nem tudom, hogyan kellene átvészelnem. Imádkozom, hogy vezérelj engem, és adj nekem hitet és erőt.” Az ima után Isten szavainak egy részlete jutott eszembe: „Amelyen Isten vezet bennünket, nem egyenesen vezet felfelé, hanem kanyargós, kátyúkkal teli út; Isten azt mondja továbbá, hogy minél rögösebb az út, annál inkább felfedheti szerető szívünket. Mégsem tud egyikünk sem ilyen utat nyitni. Tapasztalatom szerint sok rögös, veszélyes ösvényen jártam, és nagy szenvedéseket kellett elviselnem; néha még olyan mélységes bánatom is volt, hogy legszívesebben felkiáltottam volna, de ezt az utat a mai napig járom. Hiszem, hogy ez az az út, amelyet Isten vezet, ezért elviselem a sok szenvedés gyötrelmét, és megyek tovább. Hiszen ez az, amit Isten elrendelt, úgyhogy ki menekülhetne előle? Nem kérem, hogy áldásokat kapjak; csak azt kérem, hogy képes legyek járni azt az utat, amelyen Isten szándékai szerint járnom kell. Nem arra törekszem, hogy másokat utánozzak, és azt az utat járjam, amit ők járnak; csak arra törekszem, hogy mindvégig felajánlhassam odaadásomat és a kijelölt utamat járhassam” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az út... (6.)). Ahogy Isten szavain elmélkedtem, könnyek szöktek a szemembe. Rájöttem, hogy egy olyan országban hinni és követni Istent, amelyet a Kommunista Párt irányít, elkerülhetetlenül mindenféle üldöztetést és nyomorúságot hoz magával. Elvesztettük a megtakarításainkat, és ilyen nehéz körülmények közé kerültünk, mert a Párt letartóztatott és üldözött engem, de ezt is Isten engedte meg. Alá kellett vetnem magam, és szilárdan meg kellett állnom a bizonyságtételemben Istenért, hogy megszégyenítsem a Sátánt ezen a nehézségen keresztül.

Az ezt követő napokban a férjemmel támogattuk és bátorítottuk egymást, gyakran énekeltünk együtt himnuszokat. Később pedig a testvéreink próbáltak segíteni nekünk. Néhányan pénzt adtak, mások pedig olyan dolgokat, amikre szükségünk volt. Megint mások pedig azzal támogattak, hogy közösséget vállaltak velünk. Isten szeretete és az Ő szavai vezéreltek minket, hogy átjussunk a legsötétebb napokon.