Egyszer, amikor a munkánkat összegeztük, egy gyülekezetvezető rámutatott, hogy az evangelizációs munkánk az utóbbi időben nem ment túl jól, és magyarázatot kért tőlem. Csak ekkor döbbentem rá, hogy a hatékonyságunk visszaesett. Az összejövetel után sietve utánajártam a dolognak, és megállapítottam, hogy a hatékonyságunk a felére esett vissza az előző hónaphoz képest. Eléggé aggódni kezdtem emiatt: „Ha ez így megy tovább, és ilyen rosszul teljesítünk, vajon el fognak bocsátani? Ez nem mehet így – a végére kell járnom a dolognak, és újra fel kell javítanom a hatékonyságunkat.” Így hát egyenként beszéltem a testvérekkel, és megkérdeztem őket, hogy milyen problémáik vagy nehézségeik vannak a kötelességükben. Az összejöveteleken kifejezetten ezekről a kérdésekről vállaltam közösséget, és megkértem azokat, akik jól teljesítettek, hogy osszák meg a tapasztalataikat. A következő napokban a teljesítményünk javulni kezdett, és végre megnyugodhatott a szívem: „Ha így mennek a dolgok, egy kicsit jobbak leszünk, mint a múlt hónapban. Ha ezt tartom, nem teszek semmi gonoszat vagy bomlasztót, akkor a gyülekezetben maradhatok, és nem fognak kirekeszteni.” Ezt követően a feszültségem enyhülni kezdett. A hónap végéhez közeledve észrevettem, hogy a munkánk eredményei megegyeznek az előző haviakkal. Arra gondoltam: „Ha ebben a hónapban jól teljesítünk, akkor a következő hónapban még jobban kell, hogy úgy tűnjön, haladok. Ez még több erőfeszítést jelent. Tényleg szükségem van erre a nyomásra? Ebben a hónapban amúgy is rendben voltunk – nem fognak elbocsátani vagy kirekeszteni.” Amikor így gondolkodtam, teljesen elengedtem magam. A kötelességem végzése során már csak felületesen tettem a dolgomat, elégedetté váltam, és nem követtem nyomon olyan szorosan a munkánkat. Amikor a testvérek megemlítették a küzdelmeiket, nem vállaltam közösséget, hogy megoldjam őket. Néha, amikor észrevettem, hogy némelyikük megszegi az alapelveket a kötelességében, nem tettem semmit. Csak arra gondoltam, hogy ezek egyéni problémák, és amíg nem befolyásolják az általános hatékonyságunkat, addig rendben van. Néha észrevettem, hogy a testvérek ellustultak a kötelességükben, és hiányzott belőlük a sürgősség érzése. Tudtam, hogy ez egy olyan probléma, amivel foglalkozni kellene, de amint eszembe jutott, hogy tisztességes eredményeink vannak, úgy gondoltam, a lazaság normális, és szemet hunytam felette. Amikor ebben az állapotban éltem, valódi lelki sötétséget éreztem. Nem kaptam semmilyen megvilágosodást vagy megvilágítást Isten szavaiból. A munkámban sem fedeztem fel semmilyen problémát – sőt, még álmos is lettem, és el-elbóbiskoltam, amikor a munkát összegeztük. Csak akkor kezdtem pánikba esni, amikor láttam, hogy a hatékonyságunk folyamatosan csökken – akkor siettem a testvérekhez, hogy kiderítsem, hol rontjuk el.

Aztán hallottam egy nővért beszélni egy összejövetelen: „Amikor egyes emberek rájönnek, hogy nem teljesítettek jól a kötelességükben, félni kezdenek attól, hogy áthelyezik vagy elbocsátják őket. Ekkor kezdenek erőfeszítéseket tenni. De amint elérnek némi eredményt, elmerülnek a kényelemben, és leteszik a terhüket. Ez a kötelességvégzés egy ravasz módja – ez csalárd viselkedés.” Ez felkavarta az érzéseimet. Nem tehettem mást, mint hogy magamba néztem: Amikor a hatékonyságunk csökkent, összeszedtem az energiámat, mert féltem, hogy áthelyeznek vagy elbocsátanak. Jobb eredményeket akartam elérni. Amikor jobb eredményeket értem el, vagy azok stagnáltak, átadtam magam a kényelemnek, a kötelességemben pedig már csak felületesen tettem a dolgomat, és húztam az időt. Azt gondoltam, elég, ha minden hónapban következetes eredményeket hozunk, és nem bocsátanak el. Hát nem ravaszság és simliskedés volt ez? Rájöttem, hogy minden alkalommal, amikor ilyen helyzetbe kerültem, ugyanazt lepleztem le magamról, és ugyanúgy viselkedtem. Ekkor egy kicsit megijedtem.

A csendességeim során Isten szavait olvastam: „Jelenleg nem sok lehetőség van a kötelesség végzésére, ezért ragaszkodnod kell hozzá, amikor csak tudsz. Pontosan akkor kell valódi erőfeszítést tenned, amikor egy kötelességgel szembesülsz; akkor kell felajánlanod magad és feláldoznod magad Istenért, és akkor kell árat fizetned. Ne titkolj el semmit, ne tervelj ki semmilyen cselszövést, ne biztosíts magadnak mozgásteret, és ne hagyj magadnak kibúvót. Ha bármennyire is kibúvót hagysz magadnak, trükközöl, dörzsölt vagy és lazsálsz, akkor biztosan rossz munkát fogsz végezni. Tegyük fel, hogy azt mondod: »Senki sem látta, hogy csaltam és lazsáltam. Ez nagyszerű!« Miféle gondolkodásmód ez? Azt hiszed, hogy megtévesztetted az embereket és Istent is? A valóságban azonban tudja Isten, mit tettél? Tudja. Valójában bárki, aki egy ideig kapcsolatba kerül veled, tudomást szerez a romlottságodról és a visszataszító voltodról; csak lehet, hogy nem mondják ki nyíltan: a szívükben meglesz a véleményük rólad. Sokan voltak, akik fel lettek fedve és ki lettek vetve, mert a legtöbb ember átlátott a lényegükön, és így leleplezték ezeket az embereket, hogy kik is ők, és kitakarították őket a gyülekezetből. Tehát akár törekszenek az igazságra, akár nem, az embereknek a legjobb képességük szerint jól kell végezniük a kötelességüket; a lelkiismeretüknek kell vezetnie őket, és valódi dolgokat kell tenniük. Lehetnek hiányosságaid, de ha hatékony tudsz lenni a kötelességed végzésében, nem leszel kivetve. Ha mindig azt gondolod, hogy rendben vagy, hogy biztosan nem leszel kivetve, ha soha nem gondolkodsz el önmagadon és nem próbálod megismerni önmagad, továbbra is figyelmen kívül hagyod a megfelelő feladataidat, és mindig felületes vagy, akkor, amikor Isten választott népe valóban elveszíti a türelmét veled szemben, lelepleznek téged, hogy ki vagy, és ki leszel vetve. Akkor már túl késő lesz a megbánásra, mert mindenki átlátott rajtad, és elveszítetted minden méltóságodat és integritásodat. Ha senki sem bízik benned, vajon Isten bízna benned? Isten átvizsgálja az ember szívének legmélyét: Ő egyáltalán nem bízna meg egy ilyen emberben” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az életbe való belépés a kötelességvégzéssel kezdődik). Isten szavai azt mondják, hogy az embereknek olyan hozzáállással kell rendelkezniük, hogy a szívüket-lelküket beletegyék a kötelességükbe, és árat fizessenek érte, hogy mindent beleadjanak. Ha egy kicsivel több áldozat árán jobb eredményeket érhetnének el, de visszatartják magukat, megelégedve azzal, hogy csak egy keveset érnek el a kötelességükben, akkor játszadoznak Istennel, és ravaszkodnak. Láttam a saját viselkedésemet a kötelességemben – megelégedtem azzal, ha egy keveset elértem, csak hogy biztosan ne helyezzenek át vagy bocsássanak el. Nem kerestem módot a testvérek problémáinak és nehézségeinek megoldására. A munkánk összegzésekor csak felületesen tettem a dolgomat, és amikor láttam, hogy némelyikük szembemegy az alapelvekkel a kötelességében vagy lusta, azt gondoltam, rendben van, amíg nem befolyásolja az általános eredményeinket. Szemet hunytam felette. Nyilvánvaló volt, hogy ha a szívemet beleteszem a munkába és egy kicsit több áldozatot hozok, javíthatnánk az eredményeinken, de nem akartam elfáradni vagy stresszelni, ezért trükközéshez folyamodtam. A kötelességemben kisstílű okoskodást, ármánykodást és Isten becsapását rejtegettem. Ez igazán csalárd volt! Amikor másokat bízunk meg, mindenki olyat akar találni, aki becsületes és megbízható – olyat, akire lehet számítani, és aki megnyugtatja az embert. De ha olyan valakit bízol meg, aki kisstílűen okoskodik és játszadozik, az a személy nemcsak hogy nem fogja elvégezni a feladatot, de még tönkre is teheti azt. Az ilyen embernek nincs lelkiismerete vagy józan esze, de még az alapvető magatartási normáknak sem felel meg. A legkevésbé sem méltó a bizalomra, vagy arra, hogy bármit rábízzanak. Láttam, hogy én is pont ilyen vagyok. Elvállaltam egy kötelességet, de nem adtam bele mindent. Játszadoztam Istennel, és ravasz voltam. Úgy tűnt, elértem némi eredményt a kötelességemben, és mások nem vettek észre semmilyen problémát, de Isten mindent átvizsgál. Ha még sokáig felületes lennék, végül Isten leleplezne és kirekesztene. Isten szavaira gondoltam: „Egyszer az Úr Jézus azt mondta: »Mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van« (Máté 13:12). Mit jelentenek ezek a szavak? Azt jelentik, hogy ha még a saját kötelességedet vagy munkádat sem végzed el, illetve nem szenteled magad annak, Isten el fogja venni, ami egyszer a tiéd volt. Mit jelent az, hogy »elvétetik«? Hogy érzik magukat ettől az emberek? Lehetséges, hogy nem éred el azt, amit a képességed és adottságaid lehetővé tettek volna számodra, és semmit sem érzel, és épp olyan vagy, mint egy nem hívő. Ilyen az, amikor Isten mindent elvesz. Ha hanyag vagy a kötelességedben és nem fizeted meg az árat, és nem vagy őszinte, Isten el fogja venni, ami egyszer a tiéd volt, vissza fogja venni a kötelességed végzéséhez való jogodat, nem fogja megadni neked ezt a jogot” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak azáltal tudja valaki megélni az emberi hasonlatosságot, hogy becsületes ember). Isten igazságos. Ravasz és felületes voltam a kötelességemben, nem tettem azt, amit kellett volna, és amire képes lettem volna, így már a nyilvánvaló problémákat sem vettem észre, folyton elálmosodtam a kötelességemben, és a hatékonyságom visszaesett. Isten így nyilatkoztatta ki előttem a természetét. Imában Isten elé járultam, készen arra, hogy bűnbánatot tartsak Előtte, és kértem, hogy adjon útmutatást, hogy jobban megismerjem magam.

Aztán egy összejövetelen Isten szavainak egy olyan részletét olvastam, ami igazán mélyen érintett. Isten szavai azt mondják: „Isten a becsületes embereket kedveli, a csalárd és minden hájjal megkent embereket pedig utálja. Ha ravasz ember vagy és minden hájjal megkent módon cselekszel, nem fog vajon utálni téged Isten? Hagyja majd vajon Isten háza, hogy csak úgy megúszd? Előbb vagy utóbb számon leszel kérve. Isten a becsületes embereket kedveli, a ravasz embereket pedig nem kedveli. Mindenkinek világosan meg kell ezt értenie, senki sem lehet többé zavaros fejű, és nem tehet ostobaságokat. Az átmeneti tudatlanság megbocsátható, de ha valaki egyáltalán nem fogadja el az igazságot, akkor az illető túlságosan csökönyös. A becsületes emberek képesek felelősséget vállalni. Nem a saját nyereségeiket és veszteségeiket mérlegelik; csak Isten házának a munkáját és érdekeit védik. Kedves és becsületes szívük van, amely olyan, akár egy tiszta vízzel teli tál, amelynek azonnal le lehet látni az aljára. A cselekedeteiket is átláthatóság jellemzi. A csalárd ember mindig minden hájjal megkent módon cselekszik, folyton színlelésre vetemedik, takargatja és rejtegeti a dolgokat, és hihetetlenül pontosan álcázza magát. Senki nem képes átlátni az ilyesfajta emberen. Az emberek nem láthatják át a belső gondolataidat, Isten azonban át tudja vizsgálni a szíved legmélyén rejlő dolgokat. Ha azt látja Isten, hogy nem vagy becsületes, hogy minden hájjal megkent vagy, hogy soha nem fogadod el az igazságot, folyton csalárdságra vetemedsz Ellene, és soha nem adod át Neki a szívedet, akkor Ő nem kedvel téged. Ő utál és elhagy téged. Miféle emberek mindazok, akik jól boldogulnak a nem hívők között, és azok, akik mézesmázosak, és gyors észjárásúak? Világos ez számotokra? Mi a lényegük? Azt lehet mondani, hogy mindannyian rendkívül kifürkészhetetlenek, mindannyian szerfelett csalárdak és ravaszok, igazi ördögök és Sátánok. Meg tudná menteni Isten az ilyen embereket? Isten semmit sem utál jobban, mint az ördögöket – a csalárd és ravasz embereket, és Ő egész biztosan nem fogja megmenteni az ilyen embereket. Semmiképpen sem szabad ilyesfajta embereknek lennetek. [...] Hogyan viszonyul Isten a csalárd és ravasz emberekhez? Visszautasítja őket, félreteszi őket, és nem törődik velük, az állatokkal azonos osztályba sorolja őket. Az ilyenek Isten szemében csupán emberi bőrbe bújtak, és a lényegüket tekintve ördögök és Sátánok, két lábon járó hullák, és Isten egyáltalán nem fogja megmenteni őket. Milyen állapotban vannak tehát most ezek az emberek? Sötétség van a szívükben, híján vannak az igaz hitnek, és bármi történik is velük, soha nem lesznek megvilágosítva vagy megvilágítva. Amikor csapásokkal és nyomorúságokkal szembesülnek, Istenhez imádkoznak, de Isten nincs velük, nekik pedig nincs semmijük, amire igazán támaszkodhatnának a szívükben. Megpróbálnak egy jó kis színjátékot bemutatni, hogy áldásokat nyerjenek, de nem tudnak uralkodni magukon, mivel híján vannak a lelkiismeretnek és a józan észnek. Akkor sem tudnának jó emberek lenni, ha akarnának; még ha fel is akarnának hagyni a rossz dolgok művelésével, akkor sem lennének képesek uralkodni magukon; nem működne a dolog. Képesek lesznek vajon megismerni magukat, miután elküldték és kirekesztették őket? Habár tudni fogják, hogy megérdemelték ezt, senkinek sem fogják beismerni, és még ha úgy is tűnik, hogy képesek egy kis kötelességet végezni, akkor is minden hájjal megkent módon fognak cselekedni, és semmilyen világos eredménnyel nem jár majd a munkájuk. Mit mondotok hát, vajon képesek igazán bűnbánatot tartani ezek az emberek? Egyáltalán nem. Azért nem, mert nincs lelkiismeretük és józan eszük, és nem szeretik az igazságot. Isten nem menti meg az efféle ravasz és gonosz embereket. Milyen remény van az efféle emberek számára az Istenben való hitben? A hitük már eleve jelentőségét veszítette, és bizonyos, hogy semmit sem fognak nyerni belőle. Ha az emberek nem törekszenek az igazságra, miközben Istenben hisznek, akkor bármennyi éven át higgyenek is, semmi hatása nem lesz; még ha egészen végig hisznek is, akkor sem fognak nyerni semmit” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Amikor ezeket a szavakat olvastam: „minden hájjal megkent”, „csalárd”, „rendkívül kifürkészhetetlen”, „Isten egyáltalán nem fogja megmenteni őket” és „bizonyos, hogy semmit sem fognak nyerni belőle”, mintha tőrt döftek volna a szívembe. Úgy éreztem, Isten engem leplez le és ítél el. Mindig azt gondoltam, hogy az ember nem lehet túl őszinte, számítónak kell lennie, és mindig kell, hogy legyen néhány trükk a tarsolyában. A „sose húzd a rövidebbet” sátáni filozófiája szerint éltem, minden cselekedet előtt mérlegeltem, hogy hasznom származik-e belőle, és a legkisebb erőfeszítésért a legnagyobb megtérülést vártam. Azt hittem, ettől lesz valaki okos. A hitem elnyerése után is ezt az életfilozófiát követtem. Azt gondoltam, nem lehetek túl becsületes a kötelességemben, és nem tehetem bele minden energiámat, mert az ostobaság lenne. Ha a végén kiderülne, hogy nem vagyok áldott, nem lenne az óriási veszteség? A veszteséget nem tudnám elviselni. Jobb csak egy keveset áldozni, de nagy áldásokat kapni – ez az okos megoldás! Így csak akkor tettem erőfeszítést a kötelességembe, amikor azt szükségesnek ítéltem, és mindig méricskéltem, hogy kell-e erőfeszítést tennem. Nagyon számító voltam. Amikor magas volt a hatékonyság, megengedtem magamnak néhány nap pihenőt. Még ha láttam is, hogy problémák vannak a munkában, ha az nem befolyásolta a hatékonyságunkat, és nem bocsátottak volna el vagy rekesztettek volna ki miatta, nem éreztem semmi sürgetést, és csak hagytam elúszni a napokat. Ha rosszul álltunk, és én viseltem volna a következményeket, akkor keményen dolgoztam, megkerestem az okokat és megoldottam a problémákat. Amint elértünk némi eredményt, az aggodalmam alábbhagyott, átadtam magam a kényelemnek, és többet pihentem. Annyira ravasz és csalárd voltam! Hogy volt ez kötelességvégzés vagy Isten iránti odaadás? Azt hittem, gyors eszű vagyok, de Isten mindent átvizsgál. Isten egyáltalán nem menti meg azokat az embereket, akik mindig ravaszkodnak a kötelességükben. Isten a becsületes embereket szereti – a becsületes emberek megnyitják a szívüket Isten előtt. Teljes szívvel végzik a kötelességüket. Eleget tesznek a felelősségüknek, és mindenüket odaadják, nem hagynak maguknak kiskaput, és nem mérlegelik, hogy kapnak-e áldást. Isten az ilyen embert fogja megáldani. Én voltam az evangelizációs munka felelőse, és azzal, hogy ravasz, felületes voltam és nem törődtem a fejlődéssel, megakadályoztam, hogy a többiek negatív állapota és problémái időben megoldódjanak, és a munkánk hatékonyságának csökkenését okoztam. Ez nemcsak a testvéreknek ártott, hanem a gyülekezet evangelizációs munkáját is akadályoza. Annyi megbánást és önvádat éreztem, amikor erre gondoltam. Imádkoztam Istenhez, hogy készen állok a bűnbánatra, és megesküdtem Előtte, hogy onnantól kezdve minden energiámat a kötelességembe fektetem, és felhagyok a ravaszkodással és a felületességgel.

Aztán a csendességeim során Isten szavainak egy olyan részletét olvastam, amely segített megértenem a kötelességvégzés értelmét. Isten szavai azt mondják: „Függetlenül attól, hogy valaki milyen kötelességet végez, ez a leghelyénvalóbb dolog, a legszebb és legigazságosabb dolog az emberiség körében. Teremtett lényként az embereknek végre kell hajtaniuk a kötelességüket, és csak ekkor kaphatják meg a Teremtő jóváhagyását. A teremtett lények a Teremtő uralma alatt élnek, és elfogadnak mindent, amivel Isten ellátja őket, és mindent, ami Istentől származik, ezért eleget kell tenniük a felelősségeiknek és a kötelezettségeiknek. Ez tökéletesen természetes és indokolt, és Isten rendelte el. Ebből látható, hogy az emberek számára a teremtett lény kötelességének végrehajtása igazságosabb, szebb és nemesebb, mint bármi más, amit az életük során tesznek ebben az emberi világban; az emberiség körében semmi sem értelmesebb és méltóbb, és semmi sem ad nagyobb értelmet és értéket a teremtett ember életének, mint a teremtett lény kötelességének végzése. A földön csak az emberek azon csoportja veti alá magát a Teremtőnek, akik igazán és őszintén hajtják végre a teremtett lény kötelességét. Ez a csoport nem követi a világi irányzatokat; Isten vezetésének és útmutatásának vetik alá magukat, csak a Teremtő szavaira hallgatnak, elfogadják a Teremtő által kifejezésre juttatott igazságokat, és a Teremtő szavai szerint élnek. Ez a legigazabb, leghangosabb bizonyságtétel, és ez a legjobb bizonyságtétel az Istenbe vetett hitről. Az, hogy egy teremtett lény képes végrehajtani egy teremtett lény kötelességét, képes eleget tenni a Teremtőnek, a legcsodálatosabb dolog az emberiség körében, és olyasvalami, amit dicsőítendő történetként kellene terjeszteni közöttük. Bármit, amit a Teremtő a teremtett lényekre bíz, feltétel nélkül el kell fogadniuk; az emberiség számára ez egyszerre boldogság és kiváltság, és mindazok számára, akik végrehajtják egy teremtett lény kötelességét, nincs csodálatosabb és megjegyzésre méltóbb dolog – ez egy pozitívum. [...] Az antikrisztusok fajtája ügyletté alakít egy ilyen gyönyörű és nagyszerű dolgot, amelyben koronákat és jutalmakat kunyerál Isten kezéből. Ez az ügylet egy igen szépséges és igazságos dolgot tesz igen rúttá és elvetemültté. Hát nem ezt teszik az antikrisztusok? Ebből ítélve vajon nem elvetemültek az antikrisztusok? Bizony, igen elvetemültek! Ez az elvetemültségük megnyilvánulása” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Isten leleplező szavainak olvasása nagy hatással volt rám. Isten csendben mindent megtesz a romlott emberiség megmentéséért, táplál minket azzal, amire szükségünk van, és lehetőséget ad a kötelességvégzésre, hogy annak során az igazságra törekedhessünk, megoldhassuk romlott beállítottságainkat, alávethessük magunkat Istennek, odaadóak lehessünk Iránta, és elnyerhessük az Ő üdvösségét. A gyülekezetben végzett kötelesség a mi felelősségünk, a mi kötelezettségünk, és ez egy lehetőség Istentől, hogy elnyerjük az igazságot, és megmeneküljünk. Ez a legcsodálatosabb, legigazságosabb feladat, amit egy ember elvállalhat. De az antikrisztusok ezt a gyönyörű, igazságos dolgot üzletté, egyfajta tranzakcióvá torzítják. Ragaszkodnak a reményhez, hogy áldást nyernek a hitükben és a kötelességükben. Képtelenek az őszinteségre, vagy arra, hogy szenvedjenek és árat fizessenek. Ők mintaszerű álhívők és opportunisták. A kötelességemben tanúsított viselkedésemet nézve nem pont olyan voltam, mint ők? Nem vettem figyelembe Isten szándékait a kötelességemben, és mindig visszatartottam valamit. Sokat akartam kapni cserébe azért, hogy nagyon keveset adok. Nem tettem ezzel a kötelességemet egyfajta tranzakcióvá? Mindig azt gondoltam, hogy amíg eredményeket érek el a kötelességemben, a gyülekezetben maradhatok, és nem bocsátanak el vagy rekesztenek ki, addig megmenekülhetek. De végre láttam, hogy ezek a saját elképzeléseim és képzelődéseim voltak, amelyek nem voltak összhangban Isten szavaival. Isten soha nem mondta, hogy ha egy keveset elérsz a kötelességedben, nem teszel gonoszat, és nem bocsátanak el vagy rekesztenek ki, az azt jelenti, hogy megmenekülsz. Isten az alapján dönti el, hogy az emberek megmenekülhetnek-e, hogy törekszenek-e az igazságra, belépnek-e az igazságvalóságba a kötelességük során, és megoldják-e a romlott beállítottságaikat. Nincsenek más kiskapuk. Isten azt akarja, hogy az emberek őszinték legyenek. Ha az emberek mindig ravaszak és felületesek a kötelességükben, még ha el is érnek bizonyos dolgokat, Isten megveti őket. A végén Isten leleplezi és kirekeszti őket. Eszembe jutott valami, amit az Úr Jézus mondott: „Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból” (Jelenések 3:16). Nem gondolkodtam a fejlődésen a kötelességemben, csak felületesen tettem a dolgomat. Hát nem éppen langyos volt ez a sem hideg, sem forró hozzáállás? Vajon Isten nem köpne ki a szájából? Ijesztő volt a tudat, hogy Isten természete nem tűr sértést. Imádkoztam: „Istenem, bűnbánatot akarok tartani. Mostantól mindent beleadok a munkámba. Kérlek, fegyelmezz meg, ha felületesen végzem a dolgomat!”

Később Isten szavainak egy másik részletét olvastam, ami utat mutatott a gyakorláshoz. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor végrehajtod a kötelességedet, valójában azt teszed, amit tenned kell. Ha Isten színe előtt teszed, ha becsületes hozzáállással, szívből hajtod végre a kötelességedet és veted alá magad Istennek, nem lesz ez a hozzáállás sokkal korrektebb? Tehát hogyan alkalmazhatod ezt a hozzáállást a való életben? »Isten imádatát szívvel és becsületesen« a valóságoddá kell tenned. Amikor felületes akarsz lenni, bármikor, amikor sunnyogni akarsz és lustálkodni, és bármikor, amikor elterelődik a figyelmed vagy szórakozni akarsz, meg kellene fontolnod: »Ha így viselkedem, ez azt jelenti, hogy megbízhatatlan vagyok? Beleadom a szívemet kötelességem végzésébe? Azáltal, hogy ezt teszem, kudarcot vallok abban, hogy odaadó legyek? Megbuktam abban, hogy eleget tegyek a megbízásnak, amellyel Isten megbízott?« Így kellene elgondolkodnod önmagadon. Ha megtudod, hogy mindig felületes vagy a kötelességedben, hogy nem vagy odaadó, és hogy fájdalmat okoztál Istennek, mit kellene tenned? Azt kellene mondanod: »Akkor éreztem, hogy itt valami baj van, de nem kezeltem problémaként; csak hanyagul elsiklottam felette. Mostanáig nem vettem észre, hogy tényleg felületes voltam, hogy nem tettem eleget a felelősségemnek. Valóban nincs lelkiismeretem és józan eszem!« Megtaláltad a problémát és egy kicsit megismerted magadat – tehát most meg kell változnod! A hozzáállásod a kötelességed végzéséhez rossz volt. Úgy kezelted, mint egy plusz feladatot és csak felületes erőfeszítést tettél, és nem adtad bele a szívedet. Ha újra ilyen felületes vagy, imádkoznod kell Istenhez és hagynod kell, hogy megfegyelmezzen és fenyítsen. Csak akkor tudsz igazán bűnbánatot tartani, ha ilyen elszántsággal rendelkezel a kötelességed végrehajtásában. Csak akkor változtál meg, amikor a lelkiismereted tiszta, és a kötelességed végzéséhez való hozzáállásod megváltozott. És ahogy megtérsz, gyakran kell elgondolkodnod azon is, hogy valóban beleadtad-e teljes szívedet, teljes lelkedet és minden erődet kötelességed végzésébe; aztán Isten szavait mérceként használva és magadra alkalmazva rá fogsz jönni, milyen problémák vannak még kötelességed végzésével. Azzal, hogy állandóan így, Isten szava szerint oldasz meg problémákat, vajon nem valósítod meg a kötelességed végzését teljes szíveddel, lelkeddel és erőddel? Hogy ilyen módon végezd kötelességedet: nem tettél már így teljes szíveddel, lelkeddel és erőddel?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak Isten szavainak gyakori olvasása és az igazságról való elmélkedés révén lehet követendő út). Isten szavai világos utat mutattak a gyakorláshoz. Szívvel-lélekkel és becsületesen kell végeznem a kötelességemet, késznek kell lennem árat fizetni, figyelmesnek és felelősségteljesnek kell lennem, és minden energiámat bele kell adnom, hogy jól végezhessem a kötelességemet, és eleget tehessek Istennek. Továbbá, amikor felületes és lusta akarok lenni, imádkoznom kell, fel kell lázadnom a test ellen, és kérnem kell Isten fegyelmezését és fenyítését. Így nem valószínű, hogy a hús-vér testet követem majd.

Ezután követtem Isten szavait. Elgondolkodtam, hogyan végezhetném jól a kötelességemet, és hogyan lehetnék hatékonyabb. Tudtam, hogy a csapatban minden testvérnek vannak erősségei és gyengeségei, ezért elgondolkodtam, hogyan osszam be mindenkinek a munkáját, hogy az erősségeik kibontakozhassanak, és valódi útmutatást és segítséget adtam nekik azokon a területeken, ahol hiányosságaik voltak. Továbbá azelőtt felügyelőnek éreztem magam – amíg jól kézben tartottam a munkát és a többiek jól végezték a kötelességüket, az azt jelentette, hogy én is jól teljesítek, és élvezhetek egy kis szabadidőt. Most azt a célt tűztem ki magam elé, hogy a képességeim szerinti legjobban végezzem a kötelességemet. A napirendem mindennap hihetetlenül zsúfolt volt, elfoglaltabb voltam, mint korábban, és néha nagyon elfáradtam, de valódi megnyugvást és békét éreztem. És meglepetésemre a következő hónapban a hatékonyságunk észrevehetően nőtt. Nagyon boldog voltam. Láthattam, hogy Isten azt akarja, hogy őszinték legyünk. Amikor megváltoztattam a nézőpontomat és őszintén végeztem a kötelességemet, láthattam az Ő útmutatását, és eredményeket érhettem el a kötelességemben. Hála Istennek!