2006 áprilisának egyik napján elmentem hirdetni Mindenható Isten királyságának evangéliumát egy csoport kereszténynek, de ők nem fogadták el. Ezután újra visszamentem hirdetni nekik az evangéliumot, de rám uszítottak egy kutyát. Néhány nappal később, miközben a munkahelyemen voltam, két civil ruhás rendőr jött oda, és arra kényszerítettek, hogy vigyem el őket az akkori lakhelyemre. Rájöttem, hogy valószínűleg a keresztények jelentettek fel. Szorongtam és féltem – tudtam, hogy ha a rendőrök megtalálják a lakásomban őrzött, Isten szavait tartalmazó könyveket, biztosan le fognak tartóztatni. Szüntelenül imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, ha ma valóban letartóztatnak, az a Te engedelmeddel történik. Készen állok, hogy a Te kezedbe adjam magam. Kérlek, védj meg, adj erőt és hitet, és vezess, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben!” Miután megérkeztünk a lakásomra, anélkül, hogy igazolták volna magukat, elkezdték minden személyes holmimat átkutatni, végül találtak egy példányt „Az Ige testet ölt” című könyvből, egy evangéliumi könyvet és egy CD-lejátszót. Ezután bevittek a megyei közbiztonsági hivatalba.

Egy rendőr megkérdezte tőlem: „Hiszel Mindenható Istenben? Hány embernek prédikáltál? Ki a vezetőd?” Azt feleltem: „Igen, hiszek Mindenható Istenben, de mi önszántunkból gyakoroljuk a hitünket és hirdetjük az evangéliumot. Nincsenek vezetőink.” Ettől annyira dühös lett, hogy erősen hasba rúgott, amitől több lépést hátratántorodtam. Tudtam, hogy a letartóztatásom után valószínűleg nem kerülhetem el a kínzást és a gyötrelmet – egy ilyen nap elkerülhetetlenül eljön számunkra, akik Kínában hívőkként és Isten követőiként élünk. Istenre kellett támaszkodnom, hogy átvészeljem ezt a megpróbáltatást – nem hajthattam fejet a Sátán előtt. A rendőr gonoszul faggatott: „Mikor csatlakoztál a gyülekezethez? Kitől kaptad azokat a könyveket? Hol lakik?” Amikor nem válaszoltam, a hátam mögé húzta a kezeimet, és egy fém székhez bilincselt. Éppen akkor lépett be a közbiztonsági hivatal vezetője, Vang főnök, és ráüvöltött: „Mi a fenét csinálsz? Azonnal vedd le róla a bilincset!” Aztán mosolyogva odalépett hozzám, megveregette a vállamat, és tettetett őszinte hangon így szólt: „Kedves elvtárs, én csak a legjobbat akarom neked. Tudom, hogy a munka nem volt könnyű számodra. Ha mindent elmondasz nekünk, amit Mindenható Isten Egyházáról tudsz, több ezer jüan jutalmat kapsz.” Rájöttem, hogy ez a Sátán ravasz cselvetése: a tiszt arra próbált rávenni, hogy pénzjutalomért cserébe információkat adjak ki a gyülekezetről, eláruljam Istent és a testvéreimet. Azt gondoltam magamban: „Még ha egy aranyhegyet kínálnál, akkor sem engednék. Soha nem fogom elárulni a gyülekezet érdekeit.” Látva, hogy nem győzött meg, hozzátette: „Elég, ha elmondod, amit tudsz, gondoskodom róla, hogy a jövőben részesülj minden juttatásból, amit a hivatalunk kap.” Mélységesen undorodtam tőle, és egyszerűen figyelmen kívül hagytam mindent, amit mondott. Amikor rájött, hogy nem fogok semmit mondani, azonnal fenyegetővé vált. A homlokát ráncolva, szigorú hangon azt mondta: „Ez nem tudja, mi a jó neki. Tegyétek vele, amit kell”, majd kiviharzott a szobából. Az egyik rendőr megfenyegetett: „Ha nem mondod el őszintén, amit tudsz, annak nem lesz jó vége.” Miközben ezt mondta, erősen arcon csapott, a földre rúgott, majd a karjaimat a hátam mögé csavarta, és visszabilincselt a fém székhez. Kicsit megijedtem, amikor arra gondoltam, milyen kínzás várhat rám, ezért csendben imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, teljes mértékben Tőled függ, hogy ma meghalok-e a rendőrök kezétől. Kérlek, tölts el hittel és erővel – segíts megakadályozni, hogy eladjam a testvéreimet és eláruljalak Téged!” Miután befejeztem az imámat, hirtelen eszembe jutott Dániel története. Dánielt az oroszlánok vermébe dobták, de ő hitt, imádkozott és Istenre támaszkodott, így Isten bezárta az oroszlánok száját, hogy ne bánthassák. Tudtam, hogy nekem is hinnem kell Istenben, és szilárdan meg kell állnom a bizonyságtételemben, függetlenül attól, hogyan gyötörnek a rendőrök.

Ezután újra ugyanazokat a kérdéseket tették fel, de továbbra sem válaszoltam, ezért kivonszoltak egy udvarra, letettek elém öt-hat, Isten szavait tartalmazó könyvet, és a nyakamba akasztottak egy táblát, amin az állt: „egy szekta tagja”. Lefényképeztek, majd ujjlenyomatot vettek tőlem, és bevittek egy rejtett kínzókamrába. Amint beléptem a helyiségbe, megfagyott bennem a vér – a szoba tele volt a legkülönfélébb kínzóeszközökkel. Volt ott egy hegesztett acélból készült magas állvány, egy tigrisszék és lábbilincsek, valamint több mint tíz kisebb-nagyobb doboz, tele mindenféle egyéb kínzóeszközzel. A falon bőrkorbácsok, bakelitrudak, szorítók és sok más, kisebb, általam soha nem látott kínzóeszköz lógott. Legalább száz kínzóeszköz lehetett abban a szobában. Azonnal felállt a szőr a tarkómon, és a lábaim elgyengültek. Azt gondoltam magamban: „Nem hoztak volna ide, ha nem akarnának megkínozni. Ki tudja, élve kijutok-e innen. Talán ha csak mondok nekik néhány lényegtelen információt, elengednek, és nem kell itt szenvednem. Ha nem mondok nekik semmit, biztosan súlyos kínzásnak vetnek alá.” Éppen ekkor hirtelen eszembe jutott Dániel három barátjának története – őket egy tüzes kemencébe dobták, mert nem voltak hajlandók leborulni egy arany bálvány előtt, mondván, inkább meghalnak, mint hogy elárulják Istent. Isten mindhármukat megvédte, és egyikük sem szenvedte el a legkisebb égési sérülést sem. Ez emlékeztetett Isten mindenható szuverenitására; a Belé vetett hitem megújult. Tudtam, hogy a sorsom, akár élek, akár halok, teljes egészében Isten kezében van. Bárhogyan is kínoznak, Istenre kell támaszkodnom, és szilárdan meg kell állnom a bizonyságtételemben. Ezután két fiatal rendőr jött be, és a magasságomhoz igazították az acélállványt, a kezeimet a vízszintes rúdra akasztották úgy, hogy lábujjhegyen a lábam éppen csak érintette a földet. Az egyik rendőr gonoszul rám mordult: „Egy egész napot pazaroltunk arra, hogy szóra bírjunk, most itt az ideje, hogy szenvedj!” A karjaim tartották a teljes testsúlyomat. Az egész testemben hihetetlenül kényelmetlenül éreztem magam. Egy idő után a kezeim és a karjaim egyre jobban fájtak, mintha lassan szétszakadnának. Annyira fájt, hogy felkiáltottam a fájdalomtól. Már egy napja nem ettem, szédültem és hányingerem volt. Ezt már tényleg túl sok volt elviselni. A szenvedésem közepette hirtelen eszembe jutottak Isten szavai: „Talán mindannyian emlékeztek ezekre a szavakra: »Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk.« Mindannyian hallottátok már ezeket a szavakat, de egyikőtök sem értette meg valódi értelmét. Ma már mélyen tudatában vagytok ezek valódi jelentőségének. Ezeket a szavakat Isten az utolsó napokban fogja beteljesíteni, és azokon fognak beteljesedni, akiket a nagy vörös sárkány kegyetlenül üldözött azon a földön, ahol föltekeredve fekszik. A nagy vörös sárkány üldözi Istent, és Isten ellensége, ezért az emberek ezen a földön megaláztatásnak és üldöztetésnek vannak kitéve az Istenbe vetett hitük miatt, és ennek következtében ezek a szavak beteljesednek rajtatok, az emberek eme csoportján” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája olyan egyszerű lenne, ahogyan azt az ember képzeli?). Isten szavai által jöttem rá, hogy Ő a nagy vörös sárkányt használja fel a szolgálatában, hogy tökéletesítse a választott népét. Ennek a kínzásnak különleges értelme volt – az, hogy tökéletesítse a hitemet –, ezért fel kellett hagynom azzal, hogy ennyire negatív és gyenge legyek. Akkor így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Bárhogyan is kínoznak, és bármennyit is kell szenvednem, soha nem fogom eladni a testvéreimet, sem elárulni Téged!” Ezután körülbelül két órán át hagytak ott lógni.

Este 8 óra után valamivel négy, símaszkot viselő fiatalember lépett be a szobába, és az egyikük gonoszul odavetette: „Na, hogy vagyunk? Kényelmes, mi?” Miközben ezt mondta, levett egy bőrkorbácsot a falról, és elkezdte ostorozni vele a karjaimat. Minden egyes csapásnál úgy éreztem, mintha a húst erőszakosan letépnék a csontjaimról – elviselhetetlenül fájdalmas volt. Legalább ötvenszer-hatvanszor megütött, és amikor elfáradt, egy másik vette át a helyét. Akkor kicsit aggódtam, hogy ha olyan erősen ostoroznak, hogy a karjaim megnyomorodnak, nem fogok tudni normális életet élni, ezért így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, mindent a Te kezeidbe helyezek. Akár megnyomorodok, akár nem, alávetem magam a Te vezényléseidnek és elrendezéseidnek.” Csak akkor vettek le az állványról, miután az ostorozástól teljesen kifáradtak. Az egész testem elernyedt, és azonnal a földre zuhantam. De még nem végeztek velem – ezután a tigrisszékhez kötöztek, és tovább faggattak. Az egyik rendőr rám mordult: „Ne számíts rá, hogy élve kijutsz innen, ha nem mondod el az igazat! Csak mondd el őszintén, amit tudsz, és elengedünk. A KKP halálos ellenségeskedésben áll veletek – titeket, hívőket, esküdt ellenségeinek tekint. Mindannyiótokat el akarnak pusztítani és meg akarnak ölni. Ez a KKP politikája – teljesen büntetlenül vehetik el az életeteket nektek, Mindenható Istenben hívőknek!” Én rendületlenül azt feleltem: „Nem tudok semmit. Nincs mit mondanom nektek.” Látva, hogy továbbra sem működöm együtt, leoldottak a tigrisszékről, és a földre fektettek. Aztán mindketten fogtak egy-egy fekete, körülbelül 75 centiméter hosszú, 7-10 centiméter széles, acélgolyókkal töltött bakelitrudat, és két oldalamra állva, gonoszul verni kezdtek a rudakkal az egész testemen. A testem minden egyes ütéstől megremegett. Fájdalmamban vonaglottam, és a borzalmas szenvedéstől felkiáltottam. Alig kaptam levegőt; szavakkal leírhatatlan, milyen gyötrelmes volt az a fájdalom. A fenekemet verték a legjobban – csak ütöttek és ütöttek, és úgy éreztem, mindjárt kiesnek a beleim a verés miatt. Elviselhetetlen fájdalmat érezve dühösen felkiáltottam: „Halálra akartok verni! El akarjátok venni az életemet! Miért nem fogtok el inkább igazi gyilkosokat és gyújtogatókat? Milyen törvényt szegtem meg, hogy ezt a kegyetlenséget érdemlem? Egyáltalán emberek vagytok?” Ennek hallatán az egyik rendőr még dühösebb lett, és olyan erősen kezdett verni, hogy a bakelitrúdja kettétört, az acélgolyók pedig szanaszét gurultak a padlón. Az összes rendőr fülsértő kacagásban tört ki. Akkor egy rendőr fogát csikorgatva azt mondta nekem: „Nem szegtél meg semmilyen törvényt? A KKP nem engedélyezi semmilyen vallásos hit létezését. A kínai nép csak a kommunista pártban hihet. Ti a KKP ellenségei vagytok, és el fognak pusztítani, megölnek és teljesen kiirtanak benneteket!” Miközben ezt mondta, elővettek két hosszú ostort az egyik dobozból, és azt mondták: „Még mindig nem mondod el, amit hallani akarunk? Akkor kóstolj meg valami mást – lássuk, ez hogy ízlik majd!” Aztán megparancsolták, hogy álljak fel, és ketten vad dühvel, erősen ostorozni kezdtek, elviselhetetlen fájdalmat okozva. Amikor belefáradtak az ostorozásba, két másik rendőr vette át a helyüket, és folytatták a verést, legalább négyszer váltották egymást, és minden verés legalább 30 percig tartott. A végére egyszerűen megbénulva estem a földre, de azonnal felrántottak, és tovább faggattak. Amikor semmit sem mondtam, tovább ostoroztak és rugdosták a lábaimat. Úgy éreztem, eltörték a lábaimat. Kezdtem egy kicsit gyengének érezni magam, és azt gondoltam: „Ha nem mondok nekik semmit, továbbra is mindenféle kínzási módszert bevetnek, hogy gyötörjenek. Talán még halálra is kínoznak. De ha bármit is mondok, Júdássá válok, és az Isten előtt tett fogadalmam hazugsággá lesz. Ez megbántaná Istent, és ami még rosszabb, kiváltaná az Ő keserű gyűlöletét.” Hezitáltam magamban – mondjak valamit, vagy ne? Éppen akkor eszembe jutott az Úr Jézus keresztre feszítése, és emlékeztem Isten szavaira: „A Jeruzsálembe vezető úton Jézus gyötrődött, mintha kést forgattak volna a szívében, de a legcsekélyebb szándéka sem volt visszavonni a szavát; mindig volt egy hatalmas erő, amely arra sarkallta, hogy folytassa útját oda, ahol keresztre fogják feszíteni. Végül a keresztre szegezték, és a bűnös hús-vér testhez hasonló formát vett fel, beteljesítve az emberiség megváltásának munkáját. Kiszabadult a halál és az alvilág bilincseiből. A halandóság, a pokol és az alvilág elvesztette hatalmát Előtte, Ő legyőzte azokat” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Hogyan kell Isten szándékaival összhangban szolgálni?). Az egész emberiség megváltásáért az Úr Jézus kész volt arra, hogy keresztre feszítsék, hogy megalázzák és meggyötörjék, és hogy felajánlja a saját életét. Isten szeretete az emberiség iránt oly hatalmas! Ezt szem előtt tartva mélyen felbátorodtam, és csendes fogadalmat tettem: „Nem válok Júdássá azzal, hogy elárulom Istent, még ha ez a halálra kínzásomat is jelenti!” Ezután tovább fenyegettek: „Ha nem mondod el, amit tudni akarunk, agyonverünk, és a krematóriumba küldünk, ahol hamuvá égetnek. Vagy a holttestedet a téglagyárba küldjük, ahol péppé őrölnek és téglát készítenek belőled.” Akkor megijedtem, de tudtam, hogy nem az ő hatáskörük megmondani, hogy túlélem-e a verést. Minden Isten kezében volt, és én kész voltam alávetni magam az Ő vezényléseinek és elrendezéseinek. Éppen akkor hirtelen eszembe jutott, hogy a gyülekezet könyvei még mindig nálam vannak, és egyik testvérem sem tudta, hogy letartóztattak. Ha a rendőrök kezébe kerülnének azok a könyvek, az óriási veszteség lenne a gyülekezet számára. Pánikba estem, ezért imádkoztam Istenhez: „Istenem, a saját életem nem fontos, de mivel rám bízták a gyülekezet könyveit, biztosítanom kell, hogy azok biztonságban maradjanak. Ugyanakkor nem tudom, élve kijutok-e innen. Minden aggodalmamat a Te kezeidbe adom át, és kérlek, hogy mutass számomra kiutat!” Miután befejeztem az imámat, valami csodálatos történt: többé nem éreztem fájdalmat az ostorozástól. Tudtam, hogy Isten segít enyhíteni a szenvedésemet, és hihetetlenül hálás voltam Neki. Amikor látták, hogy csak mozdulatlanul fekszem ott, és abbahagytam a kiabálást, sietve abbahagyták az ostorozást. Az egyikük az orrom alá csúsztatta az ujját, majd idegesen azt mondta: „Rossz állapotban van. Vigyétek ki innen – ebből nagy gáz lesz, ha a mi műszakunk alatt hal meg.” Tudtam, hogy Isten utat nyitott számomra és vigyázott rám, különben biztosan ott haltam volna meg.

Ezután két rendőr kivonszolt, és egy mezőre dobott, majd otthagytak. Mozdulatlanul feküdtem a földön. Körülbelül hajnali kettő lehetett. Abban a pillanatban csak egy gondolat járt a fejemben: napkelte előtt tudatnom kell a testvéreimmel, hogy a könyveket át kell helyezni, nehogy a rendőrség kezébe kerüljenek. Megpróbáltam felkelni, de túl súlyosan megsérültem. Minden utolsó csepp energiámat összeszedtem, de egyszerűen nem tudtam felállni. Borzasztóan aggódtam és pánikba estem, ezért sietve imádkoztam Istenhez, erőt kérve Tőle. Imám után eszembe jutott egy részlet Isten szavaiból: „Ne félj ettől meg attól, a seregek Mindenható Istene biztosan veled lesz; Ő a ti tartalék erőtök, és Ő a ti pajzsotok” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 26. fejezet). Isten szavai hitet adtak. Újabb bő fél óra elteltével újra megpróbáltam felállni, és körülbelül négy-öt kísérlet után végre sikerült. A nap még nem kelt fel, és az utakon még mindig teljes sötétség volt. Vonszoltam magam, tűrve a gyötrő fájdalmat, ahogy lépésről lépésre sántikáltam Cseng Ji testvér háza felé. Megérkezésemkor azonnal elmondtam neki, mi történt, és megkértem, hogy haladéktalanul utasítsa a testvéreket, hogy helyezzék át Isten szavainak könyveit. Miután tájékoztattam, visszabicegtem a lakásomba. Körülbelül hajnali 3 óra volt. Amikor felkapcsoltam a villanyt, láttam, hogy teljes a felfordulás. Mi történt az otthonommal? A paplanjaim, párnáim, matracom és ruháim mind a padlón hevertek. Az egész lakást feldúlták. A saját sérüléseimet felmérve láttam, hogy súlyosan megnyomorítottak: a lábaim húsa a nadrágom belső feléhez ragadt, és a végbelem körülbelül 10 centiméternyi szakaszon előreesett, és úgy tűnt, elhalóban van. Gyötrő fájdalmat éreztem, nehezen lélegeztem, és úgy éreztem, valóban az utolsókat rúgom. A sérüléseim rendkívül súlyosak voltak – mozdulni sem tudtam, és még egy korty vizet sem tudtam lenyelni. Azt gondoltam magamban: „Túlélhetem egyáltalán ezeket a sérüléseket? Még ha életben is maradok, megnyomorodok vajon? Képes leszek a jövőben önállóan boldogulni? A feleségemet és a gyerekeimet mind félrevezették a KKP hazugságai, és ellenzik a hitemet. Ha rokkanttá válok, nem fognak gondoskodni rólam...” Minél többet gondolkodtam, annál rosszabbul éreztem magam, ezért imádkoztam Istenhez. Miközben imádkoztam, eszembe jutottak Isten szavai: „A világegyetem minden dolga közül nincs semmi, amiben ne az Enyém lenne az utolsó szó. Létezik bármi is, ami nem az Én kezemben van?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 1. fejezet). Valóban, a sorsom Isten kezében volt. Teljesen Isten döntése volt, hogy élek-e vagy halok, és hogy megnyomorodok-e vagy sem. Tudtam, hogy át kell adnom magam Istennek, és hagynom kell, hogy Ő uralkodjon és rendezze az életemet. Még ha rokkanttá válnék is, alávetném magam. Még ha a feleségem és a gyerekeim nem is gondoskodnának rólam, tudnám, hogy Isten velem van, és a testvéreim ellátnának, így mindenképpen túlélném. Ezt felismerve már nem gyötrődtem és kínlódtam annyira.

Aznap reggel 4 órakor Jü Csecsien testvér megérkezett a házamhoz. Amikor belépett, látva, hogy mozdulatlanul fekszem az ágyamban, visszahúzta a takarómat, és látta, hogy a nadrágom tele van vérfoltokkal, az alsó végtagjaim mély vágásokkal és tátongó sebekkel vannak tele, a végbelem előreesett része és néhány húsdarab pedig a nadrágomhoz ragadt. Ennek láttán sírva fakadt, és egy tál forró vizet hozott, miközben sírt. Miután felvágta a nadrágomat és forró borogatást tett rám, lassan, darabonként választotta le a nadrágot a húsomról. A térdem alatt a bőröm csupa nyílt seb volt, olyan mélyek voltak, hogy a csont is kilátszott. A mai napig nem tudom rávenni magam, hogy felidézzem azt a megpróbáltatást. Nagyon súlyos sérüléseim voltak, de nem mertem kórházba menni, attól tartva, hogy a rendőrök megtalálnak és letartóztatnak, amikor az igazolványommal bejelentkezem. A testvéreimet is veszélybe sodortam volna. Abban az időben egyáltalán nem tudtam gondoskodni magamról, és Jü Csecsien a letartóztatás kockázatát vállalva mindennap eljött, hogy gondoskodjon rólam. Új volt a hitben, és aggódtam, hogy megijed és elgyengül, miután látta, hogyan megvertek. Azt mondtam neki: „Jó dolog volt számomra átmenni ezen a megpróbáltatáson – lehetővé tette, hogy meglássam a Sátánt olyannak, amilyen valójában.” Meglepetésemre Jü Csecsien azt mondta: „Ne aggódj miattam. Most a saját szememmel láttam, hogy a KKP egy démon, amely ellenáll Istennek, és kegyetlenkedik az emberiséggel. Szilárdan tanúságot kell tennünk Istenről.” Annak a hétnek a folyamán mindennap sós vízzel tisztítottam a végbelem előreesett részét, és egy népi gyógymódot is alkalmaztam. Végül, körülbelül a letartóztatásom utáni nyolcadik napon az előreesés rendbe jött. Két hét múlva újra tudtam járni.

Ezután a rendőrök 15 naponta eljöttek kihallgatni és zaklatni. Minden alkalommal a gyülekezetről faggattak, és megkérdezték, tartom-e még a kapcsolatot más tagokkal. Még meg is fenyegettek: „Ha nem vallasz színt, soha nem zárjuk le az ügyedet!” Azt gondoltam magamban: „Már átlátok rajtatok. Bárhogyan is kényszerítetek vagy fenyegettek, soha nem fogok behódolni nektek. Ne is próbáljatok rávenni arra, hogy eláruljam Istent!” A 2006-os letartóztatásomtól 2008-ig tartó rövid két év alatt a rendőrök legalább 25 alkalommal jöttek el kihallgatni. Mivel folyamatosan megfigyeltek, nem mertem találkozni a testvérekkel, attól tartva, hogy bajba sodrom őket, ezért kénytelen voltam visszatérni a családom vidéki otthonába.

Később a végbelem és a hátam teljesen meggyógyult, de a lábaimon szerzett sérüléseknek továbbra is megmaradtak az utóhatásai. A jobb lábamban még mindig sok fájdalmat és gyengeséget érzek, és borús vagy esős időben sántítani kezdek. A legrosszabb utóhatások a bőrömet érintették. A sok mély sebről leesett a var, és csak fekete, elszíneződött foltokat hagyott maga után, az egész testemet pedig csúnya hepehupák, sűrű csomók borítják, kis fehér kelésekkel, amelyek őrülten viszketnek. Amikor zuhanyozom vagy túl melegem van, a kelések okozta viszketés rosszabb, mint a só a nyílt sebben. Annyira viszket, hogy alig bírom elviselni – néha folyóparti kavicsokkal kell dörzsölnöm az érintett területeket, vagy késsel kell kinyomnom a gennyet, mielőtt bármi enyhülést éreznék. Ez a fájdalom több mint 15 éve sújt éjjel-nappal. Ez idő alatt több hagyományos kínai orvosnál is jártam magánrendelőkben, 10 500 jüant költöttem orvosi számlákra, mindenféle javulás nélkül. Elviselhetetlen fizikai gyötrelmet tűrve, és mivel nem tudtam kapcsolatba lépni a testvéreimmel és normális gyülekezeti életet élni, a gyötrelem mélységeit éltem át, és gyakran imádkoztam Istenhez könnyes szemmel, kérve, hogy maradjon mellettem, és adjon hitet és erőt. Ha Isten oltalma és útmutatása nem lett volna velem azokban a sötét napokban, soha nem vészeltem volna át.

15 év telt el a letartóztatásom óta, és ahogy visszagondolok, rájövök, hogy bár valóban szenvedtem bizonyos mértékig, de közben megláttam a nagy vörös sárkányt olyannak, amilyen valójában, és igazán felismertem a démoni lényegét. Most Isten szavait olvasom, amelyek így szólnak: „Több ezer évi gyűlölet összpontosul a szívben, bűnös évezredek íródnak bele a szívbe – hát hogyne gerjesztene ez utálatot? Álljatok bosszút Istenért, söpörjétek ki teljesen az Ő ellenségét, ne engedjétek többé szabadon portyázni, és ne hagyjátok, hogy zsarnokként uralkodjon! Most van itt az idő. Az ember már rég összegyűjtötte minden erejét, már régóta minden erőfeszítését ennek szenteli és minden árat megfizet ezért, hogy letépje ennek az ördögnek az ocsmány arcát és lehetővé tegye, hogy az emberek, akiket megvakítottak, és akik mindenféle szenvedést és nehézséget elviseltek, felkeljenek fájdalmukból és fellázadjanak ez ellen a gonosz vén ördög ellen” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (8.)). Isten szavain elmélkedve még tisztábban láttam, milyen kegyetlen és vad a KKP. Azt állítják, hogy tiszteletben tartják a vallásszabadságot, de titokban önkényesen tartóztatják le és üldözik a keresztényeket, igyekeznek teljesen elnyomni Isten emberiséget üdvözítő munkáját, és Kínát ateista országgá tenni. Ők egy démoni banda, amely gyűlöli az igazságot, és ellenáll Istennek. Igazán megláttam a KKP rút arcát, és teljesen meggyűlöltem őket és fellázadtam ellenük. Ezen a tapasztalaton keresztül azt is felismertem, hogy Isten mindig vigyáz rám és megóv engem. Minden alkalommal, amikor fájdalmat éreztem vagy gyenge voltam, Isten szavai tanítottak, vezettek, és erőt és hitet adtak. Megtapasztaltam Isten emberiség iránti valódi szeretetét, valamint az Ő csodálatosságát és mindenhatóságát. Ez mélyen megerősítette az Istenbe vetett hitemet. Bármilyen göröngyös is legyen az előttem álló út, vagy bármennyit is kell szenvednie a testemnek, mindvégig követni fogom Istent.