2013-ban hamis vezetőnek minősítettek és elbocsátottak, miután kiderült, hogy a kötelességemben nem keresem az alapelveket, és engedem, hogy az arrogáns beállítottságom vezéreljen, mindez pedig akadályozza és megzavarja a gyülekezet evangelizációs munkáját. Az elbocsátásom utáni időszakban eléggé negatív voltam, és bűntudatom volt. Azáltal, hogy Isten szavait olvastam és elgondolkodtam magamon, szereztem némi ismeretet az arrogáns beállítottságomról, de legbelül még mindig meglehetősen bizalmatlan maradtam Istennel szemben, és azt gondoltam, hogy mivel ilyen romlott a beállítottságom és egy nagyon súlyos vétket követtem el, a jövőben semmi esetre sem szabad fontos kötelességet végeznem. Ha újabb vétket követnék el, az lenne a minimum, hogy elbocsátanának, súlyosabb esetben pedig valószínűleg teljesen felfednének, kiiktatnának, és elveszíteném az üdvösség elnyerésének lehetőségét. Különösen miután láttam, hogy néhány tehetséges, jó képességű és fontos kötelességet végző embert végül hamis vezetőként fedtek fel és bocsátottak el, sőt, némelyiket antikrisztusnak minősítették és kiközösítették, mivel nem keresték az igazságot, folyamatosan a státuszra és a hírnévre törekedtek, arrogáns beállítottságuk szerint cselekedtek, és nem tartottak bűnbánatot, amivel akadályozták és megzavarták a gyülekezeti munkát, ezt látva még biztosabb lettem abban, hogy helyesen gondolkodom. A továbbiakban csak olyan kötelességeket fogok végezni, amelyek nem járnak nagy felelősséggel és nem annyira kockázatosak, így még lehet esélyem a túlélésre, amikor Isten munkája a végéhez ér. Később a vezetőm a gyülekezet tisztogatási munkájára jelölt ki. Azt gondoltam magamban: „A múltban bizonyos nővéreket, akik a tisztogatási munkát végezték, elbocsátottak, mert romlott beállítottságuk szerint cselekedtek és nem tartották be az alapelveket, ami akadályozta és megzavarta a gyülekezet munkáját. Én pedig náluk is kevesebbet tudok az igazságról, és ilyen súlyos arrogáns beállítottságom van – ha valami akadályozó vagy zavaró dolgot tennék, azzal gonoszságot követnék el!” Miután alaposan átgondoltam, úgy döntöttem, visszautasítom a megbízatást. Ezt követően a vezető szövegalapú munkával bízott meg, aminek eléggé megörültem. Úgy gondoltam, a szövegalapú munka nem követeli meg, hogy a gyülekezetet érintő fontos döntéseket hozzak, és nem jár semmilyen kockázatos helyzettel, így boldogan elfogadtam. 2017-ben a vezetőm ismét felkeresett, és közölte velem, hogy a gyülekezet tisztogatási munkájához sürgősen szükség van dolgozókra, és kifejezte reményét, hogy figyelembe veszem Isten szándékát, és szerepet vállalok a tisztogatási csapatban. Még mindig kissé vonakodtam, de eszembe jutott, hogy egyszer már visszautasítottam a megbízást, és ha a jövőmre és a kilátásaimra való tekintettel ismét elutasítanám, azzal elárulnám Istent. Nem lehetek ennyire lelkiismeretlen! Szenvedésem közepette Istenhez imádkoztam, és útmutatást kértem tőle, hogy kitörhessek ebből a helytelen állapotból.

Később rátaláltam Isten szavainak erre a szakaszára: „Vannak emberek, akik bármennyi romlott beállítottságot is fednek fel, nem keresik az igazságot, hogy megoldják őket. Ennek eredményeként beállítottságaik változatlanok maradnak még azután is, hogy sok éven át hittek Istenben. Azt gondolják: »Valahányszor teszek valamit, felfedem romlott beállítottságaimat; ha nem teszek semmit, akkor nem fogom felfedni őket. Ez nem oldja meg a problémát?« Ez nem ugyanolyan, mint tartózkodni az evéstől a fulladástól való félelem miatt? Mi lesz ennek az eredménye? Csak éhezéshez vezethet. Ha valaki romlott beállítottságokat fed fel, és nem oldja meg azokat, az egyenértékű azzal, hogy nem fogadja el az igazságot, és holtan esik össze. Milyen következményekkel jár, ha hiszel Istenben, és nem követed az igazságot? A saját sírodat fogod ásni. A romlott beállítottságok az Istenbe vetett hited ellenségei; akadályoznak az igazság gyakorlásában, Isten munkájának megtapasztalásában és az Őneki való alávetettségedben. Ennek eredményeként végül nem fogod elérni Isten üdvösségét. Ez nem a saját sírod ásása? A sátán természet akadályoz benneteket az igazság elfogadásában és gyakorlásában. Nem kerülheted el őket; szembe kell szállnod velük. Ha nem győzöd le őket, ők fognak irányítani téged. Ha le tudod győzni őket, akkor többé nem fognak korlátozni téged, és szabad leszel” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavain töprengve rájöttem, hogy én is olyan vagyok, aki félelmében inkább nem is eszik, nehogy megfulladjon. Mivel korábban elbocsátottak, amiért nem kerestem az igazságot, arrogáns beállítottságom szerint cselekedtem, és ezzel akadályoztam és megzavartam a gyülekezet evangelizációs munkáját, bizalmatlanná és félreértésekkel telivé váltam. Nem voltam hajlandó fontos kötelességet vállalni, és boldog voltam, ha bármilyen jelentéktelen kötelességet végezhettem – csak az számított, hogy ne kövessek el hibát, és ne legyen semmi probléma. Amikor egy fontos kötelességgel bíztak meg, ösztönösen védeni kezdtem magam. Attól tartva, hogy ha ismét engedem, hogy az arrogáns beállítottságom irányítson, és újra akadályozom és megzavarom a gyülekezet munkáját, akkor valószínűleg elbocsátanak és kiiktatnak, mindig el akartam utasítani a megbízást, azt gondolva, hogy ezzel megóvhatom magam. Folyamatosan kerültem a romlott beállítottságommal való szembenézést, és nem kerestem az igazságot, hogy megoldjam azt. Ha így folytatnám tovább, nemcsak hogy az életfelfogásom a legcsekélyebb mértékben sem változna meg, de az is bizonytalanná válna, hogy elnyerem-e az üdvösséget. Isten szavai a gyakorlás útját is megmutatták nekem, rámutatva, hogy nem kerülhetem tovább a romlott beállítottságommal való szembenézést, és az igazságot kell keresnem a megoldásához.

Később azon gondolkodtam, milyen romlott természet az, ami miatt mindig bizalmatlan vagyok Istennel, és elutasítom a rám bízott kötelességeket. Egy nap rátaláltam Isten szavainak erre a szakaszára: „Örülök azoknak, akik nem gyanakodnak másokra, és kedvelem azokat, akik készségesen elfogadják az igazságot; e két embertípus felé nagyon gondoskodó vagyok, mert az Én szememben ők becsületes emberek. Ha te csalárd vagy, akkor óvatos és gyanakvó leszel mindenkivel és mindennel szemben, és így a Bennem való hited gyanakváson fog alapulni. Soha nem lennék képes ilyen hitet elismerni. Igaz hit hiányában még inkább nélkülözöd az igaz szeretetet. És ha hajlamos vagy kételkedni Istenben és kedvedre találgatásokba bocsátkozni Róla, akkor kétségkívül te vagy a legálnokabb minden ember közül. Azt találgatod, hogy Isten lehet-e olyan, mint az ember: megbocsáthatatlanul vétkes, kicsinyes jellemmel, tisztességtől és értelemtől mentes, igazságérzet nélküli, gonosz taktikák hatása alatt álló, csalárd és ravasz, aki örül a gonosznak és a sötétségnek, és így tovább. Vajon nem azért vannak az embereknek ilyen gondolataik, mert a legkevésbé sem ismerik Istent? Az ilyen hit nem más, mint bűn!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Hogyan ismerjük meg a földi Istent?). Isten szavain elgondolkodva rájöttem, hogy csalárd és elvetemült természetem van – a gondolataim olyanok voltak, mint egy igazságtalan emberé, folyamatosan gyanúsítgattam Istent, és ugyanúgy óvakodtam Tőle, ahogyan egy rossz emberrel szemben tenném. Azt gondoltam, azért bíztak rám fontos kötelességet, hogy felfedjenek és kiiktassanak. Mivel korábban már elkönyveltek egy vétket a nevemnél, amiért arrogáns beállítottságom szerint cselekedtem, és ezzel akadályoztam és megzavartam a gyülekezet munkáját, attól aggódtam, hogy ha újabb vétket írnak a számlámra, azzal a kiiktatás kockázatát vállalom, így hát a bizalmatlanság és az Isten félreértésének állapotában éltem. Ezért amikor a vezetőm a gyülekezet tisztogatási munkájának felügyeletével bízott meg, aggódtam, hogy hibásan ítélem meg az embereket. Ha tévedésből egy jó emberrel szemben cselekszem helytelenül, vagy megengedem, hogy egy gonosz ember vagy antikrisztus a gyülekezetben maradjon, ezzel rejtett veszélyt szabadítva a gyülekezetre, az súlyos véteknek számítana, és valószínűleg kiiktatnának. Ezen megfontolások miatt kifogásokat kerestem, hogy elhárítsam és visszautasítsam a megbízást. Most, ahogy ezen elgondolkodtam, beláttam, hogy ha nem tapasztaltam volna meg az elbocsátást, soha nem jöttem volna rá, hogy ilyen arrogáns beállítottságom van, és még kevésbé ismertem volna fel, hogy a munkámban nem keresem az igazságot, hanem a saját akaratom szerint cselekszem, és az antikrisztusok útján járok. Isten idejében jött fenyítése és fegyelmezése volt az, ami az önmagamon való elgondolkodásra késztetett, és letérített arról a téves útról, amelyen jártam. Ha Isten nem cselekedett volna, ki tudja, milyen szörnyű gonoszságot követtem volna el, miközben az arrogáns és önhitt természetem irányított. Annak ellenére, hogy az elbocsátás következtében szenvedtem egy kicsit, ez valójában Isten módja volt arra, hogy megóvjon és megmentsen engem, és telve volt az Ő gondos szándékaival. Ez a kudarc mély benyomást tett rám: megmutatta nekem, milyen súlyos következményekkel jár, ha az arrogáns beállítottságom szerint cselekszem, és tapasztalatot nyújtott arról, hogy Isten igazságos természete nem tűr sértést. A kötelességemben a továbbiakban arra emlékeztettem magam, hogy ne engedjem, hogy az arrogáns beállítottságom irányítson, hanem istenfélő szívet tápláljak magamban. Amikor problémákkal találkoztam, kikértem mások javaslatait, és kerestem az igazság alapelveit, hogy elkerüljem a nagy hibákat. Isten természete igazságos és jó, szeretete és üdvössége pedig gyakorlatias és valóságos, a legcsekélyebb hamisság sincs benne. Ha elgondolkodom magamon és felismerésekre jutok, Isten lehetőségeket ad nekem a gyakorlásra, én azonban folyamatosan gyanúsítgattam Istent, bizalmatlan voltam Vele szemben, és azt hittem, hogy Ő is olyan kicsinyes és figyelmetlen, mint egy egyszerű ember, és nincs benne méltányosság és igazságosság. Azt gondoltam, Isten csak arra használja ezt a kötelességet, hogy felfedjen és kiiktasson engem – hát nem rágalmaztam ezzel Istent? Milyen csalárd voltam! Isten a becsületes embereket szereti, a becsületes emberek pedig képesek elfogadni és gyakorolni az igazságot. Ami engem illet, a csalárd beállítottságom arra kényszerített, hogy gyanakodjak Istenre, és bizalmatlan legyek Vele szemben. Ismételten elhárítottam a rám bízott kötelességeket, és képtelen voltam nyílt és őszinte szívvel eleget tenni a felelősségeimnek és a kötelességemnek. Ha így folytatnám tovább, nem tenném tönkre saját magamat? Ennek felismerése után nagy megbánást éreztem, és csendben Istenhez imádkoztam, készen arra, hogy megbecsüljem a kötelességem elvégzésének lehetőségét, Istenre támaszkodva jól végezzem a tisztogatási munkát, és felhagyjak az ellenállással és a megbízatás elutasításával.

A továbbiakban elkezdtem végezni a tisztogatási munkát a gyülekezetben. Egy nap az egyik kiközösítési eset felkeltette a figyelmemet. A kiközösítésre jelölt személy Li asszony volt, aki korábban a vendéglátómként végzett szolgálatot. Mindig is vendéglátóként szolgált, és én még irigyeltem is őt, amiért egy kevésbé fontos kötelességet végez, mert azt gondoltam, így kisebb valószínűséggel követ el súlyos vétket – a hit ilyen módon való gyakorlása kevésbé kockázatos lenne. A valóság azonban megcáfolta az elképzelésemet: annak ellenére, hogy nem végzett fontos kötelességet, Li asszony arrogáns beállítottsága soha nem változott, sőt, még a gyülekezetvezető lányát is felhasználta és manipulálta, hiú kísérletet téve arra, hogy irányítást gyakoroljon a gyülekezet felett, ami káoszt okozott a gyülekezetben. Az is eszembe jutott, hogy a legtöbb ember, akit álhívőként és gonosz emberként fedtek fel, nem végzett fontos kötelességet, de végül mégis kiiktatták őket, mert nem törekedtek az igazságra, sátáni beállítottságuknak megfelelően meggondolatlanul és féktelenül cselekedtek, nem tartottak bűnbánatot, és mindenféle gonosz tettet követtek el. Ez a felismerés eléggé megdöbbentett, és később rátaláltam Isten szavainak erre a szakaszára: „Egyesek azt gondolják, »Bárki, aki vezet, ostoba és tudatlan, és saját pusztulását idézi elő, mert a vezetőként való viselkedés elkerülhetetlenül arra készteti az embereket, hogy felfedjék a romlottságot Isten számára. Vajon feltárulna ennyi romlottság, ha nem végeznék ezt a munkát?« Micsoda abszurd elképzelés! Ha nem viselkedsz vezetőként, akkor nem fedsz fel romlottságot? Az, hogy nem vagy vezető, azt jelenti, hogy elnyerted az üdvösséget, még ha kevesebb romlottságot fedsz is fel? Eszerint az érv szerint, mindazok, akik nem szolgálnak vezetőkként, azok, akik túlélhetnek és akiket megmenthetnek? Hát nem túl nevetséges ez a kijelentés? Az emberek, akik vezetőkként szolgálnak, Isten választott népét vezetik, hogy egyék és igyák Isten szavát és megtapasztalják Isten munkáját. Ez a megkövetelt norma emelt szintű, tehát elkerülhetetlen, hogy a vezetők felfedjenek néhány romlott állapotot, mikor először elkezdik a képzést. Ez normális és Isten nem ítéli ezt el. Isten nemcsak, hogy nem ítéli el, de meg is világosítja, megvilágítja és vezeti ezeket az embereket, és több terhet vetet fel velük. Amíg alá tudják vetni magukat Isten vezetésének és munkájának, gyorsabban fognak előrehaladni az életben, mint a hétköznapi emberek. Ha olyan emberek, akik törekednek az igazságra, akkor ráléphetnek az útra, amelyen Isten tökéletessé teszi őket. Isten ezt áldja meg a leginkább. Egyesek nem látják ezt és elferdítik a tényeket. Az emberi megértés szerint Isten nem fogja figyelembe venni a vezetők változását, bármilyen nagy is legyen az; Ő egyedül csak azt fogja figyelembe venni, hogy mennyi romlottságot fednek fel a vezetők és a dolgozók, és csak ennek alapján kárhoztatja őket. És azokat, akik nem vezetők és dolgozók, Isten nem fogja kárhoztatni, mert kis romlottságot fednek fel, még ha nem is változnak. Hát nem abszurd ez? Nem Isten káromlása? Ha ilyen komolyan ellenállsz Istennek a szívedben, meg lehet menteni téged? Nem lehet megmenteni téged. Isten az emberek sorsát leginkább annak alapján határozza meg, hogy rendelkeznek-e az igazsággal és valódi tanúságtétellel, és ez leginkább attól függ, hogy olyan emberek-e, akik törekednek az igazságra. Ha valóban törekednek az igazságra és valódi bűnbánatot tartanak, miután megítélték és megfenyítették őket, amiért vétket követtek el, akkor, ha nem mondanak olyan szavakat, és nem tesznek olyan dolgokat, amelyek káromolják Istent, bizonyosan képesek lesznek elnyerni az üdvösséget. Képzelődéseitek szerint minden hétköznapi hívő, aki a végsőkig követi Istent, elérheti az üdvösséget, azokat pedig, akik vezetőként szolgálnak, mind ki kell vetni. Ha megkérnének titeket, hogy legyetek vezetők, azt gondolnátok, nem lenne rendben nem megtenni, de ha vezetőként kellene szolgálnotok, önkéntelenül romlottságot fednétek fel, és az épp olyan lenne, mintha a nyaktiló alá küldenétek magatokat. Vajon nem az Istenről alkotott félreértéseitek okozzák mindezt? Ha az emberek kimenetelét a romlottság alapján határoznák meg, amelyet felfednek, senkit sem lehetne megmenteni. Ebben az esetben mi értelme lenne Istennek a megváltás munkáját végezni? Ha valóban így lenne, hol lenne Isten igazságossága? Az emberiség képtelen lenne meglátni Isten igazságos természetét. Tehát mindannyian félreértettétek Isten szándékait, ami azt mutatja, hogy nincs valódi tudásotok Istenről” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai által megtanultam, hogy Isten nem aszerint határozza meg az emberek sorsát, hogy milyen kötelességet végeznek, vagy mennyi romlottságot fedtek fel, hanem aszerint, hogy törekednek-e az igazságra, és a romlottságuk feltárása után a romlott beállítottságuk megoldására összpontosítanak-e. Isten azokat menti meg, akiket a Sátán megrontott; ha Isten az alapján határozná meg az emberek sorsát, hogy mennyi romlottságot fedtek fel, akkor mindannyiunkat kiiktatnának. Ki nyerhetné el akkor az üdvösséget? Ez a véleményem egyszerűen túlságosan nevetséges volt. Rájöttem, hogy bár a vezetők és felügyelők gyakran felfedik romlottságukat és hiányosságaikat, amíg törekednek az igazságra, gyakran elgondolkodnak magukon és keresik az igazságot a problémáik megoldására, addig egyre több igazságot fognak megérteni, és az életbe való belépésük egyre gyorsabban halad majd. Elgondolkodtam azon, hogy azok a hamis vezetők és antikrisztusok, akiket felfedtek és kiiktattak, nem azért jutottak erre a sorsra, mert vezetőként és felügyelőként szolgáltak, hanem azért, mert mindannyian idegenkedtek az igazságtól, következetesen a hírnévre és a státuszra törekedtek, a gyülekezeti munkát megzavaró gonosz tetteket követtek el, és még a sokszori metszés után sem tartottak bűnbánatot. Az is eszembe jutott, hogy korábban engem is azért bocsátottak el a vezetői kötelességemből, mert nem törekedtem az igazságra és nem a helyes úton jártam – ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy fontos kötelességet végeztem. Én azonban ezt a tényt nem értettem meg, nem gondolkodtam el a bukásom és kudarcaim kiváltó okán, nem vontam le olyan tanulságokat, amelyekre a jövőben figyelhettem volna, hanem egy téves nézőpontot használva méricskéltem Istent, és spekuláltam Vele kapcsolatban. Hát nem gyaláztam ezzel Istent? Péterre gondoltam, aki élvezte Isten ítéletét és fenyítését. Pánikba esett és nyugtalanná vált, ha Isten ítélete és fenyítése elhagyta őt, és úgy érezte, tovább már nem tud élni. Láttam, hogy Péter teljes szívéből szerette az igazságot, a pozitív dolgokra vágyott, és nagy becsben tartotta Isten ítéletét, fenyítését és fegyelmezését. Ebben a környezetben képes volt elgondolkodni a hiányosságain és gyengeségein, keresni az igazságot és törekedni a változásra. Ami engem illet, miután elbuktam és felfedtek, a bizalmatlanság, a félreértés, a negativitás és az ellenállás állapotába süllyedtem. Féltem, hogy ha újabb fontos kötelességet vállalok, újra felfednek, ezért ismételten elutasítottam a megbízatásokat. Beláttam, hogy valóban idegenkedem az igazságtól. Mindig is el akartam rejteni a romlott beállítottságomat, de ezzel megfosztottam magam az önismeret megszerzésének lehetőségétől, és még kevésbé voltam képes időben keresni az igazságot a problémáim megoldására. Végül csak elveszítettem volna az üdvösség esélyét, mivel a beállítottságom soha nem változott volna meg. Péter tapasztalatai által találtam néhány utat a gyakorláshoz: amikor felfedem a romlottságomat, az önismeretre és az igazság keresésére kell összpontosítanom a megoldás érdekében, és mások kudarcaiból is le kell vonnom a tanulságokat, hogy azok figyelmeztetésként szolgáljanak számomra.

2021 augusztusában a testvéreim megválasztottak, hogy gyülekezetvezetőként szolgáljak. Még mindig voltak fenntartásaim a megbízatás elvállalásával kapcsolatban, ezért Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem! Szeretném elvállalni ezt a kötelességet, és hozzátenni a magam részét, de akaratomon kívül is aggódom. Kérlek, mutass utat, és irányíts engem!” Az ima után eszembe jutott, hogy miközben Isten szavait ettem és ittam, megtanultam, hogy Istennek azzal, hogy az emberek kötelességeket végezzenek, nem az a célja, hogy kiiktassa őket, hanem az, hogy lehetővé tegye számukra, hogy a kötelességeik során keressék az igazságot, elérjék a beállítottságuk megváltozását, és elnyerjék az üdvösséget. Az is eszembe jutott, hogy a gyülekezetet éppen szétválasztják, és sok kézre van szükség a gyülekezeti munkához – ebben a döntő pillanatban nem törődhettem csupán a saját személyes érdekeimmel. Az emberi mivolt elképesztő hiányát mutatná, ha újra elutasítanám a megbízatásomat! Figyelembe kellett vennem Isten szándékát, és végeznem kellett azt a kötelességet, ami a dolgom volt. Később tovább tűnődtem: „Miért lettem gyáva és félelemmel teli, valahányszor egy fontos kötelességgel bíztak meg? Milyen helytelen szándékok húzódtak meg emögött?” A keresésem közepette rátaláltam Isten szavainak erre a szakaszára: „Az antikrisztusok sosem engedelmeskednek Isten háza rendezéseinek, és mindig szorosan összekapcsolják a kötelességüket, a hírnevüket, a nyereségüket és a státuszukat az áldások elnyerésének reményével és a jövőbeni rendeltetési helyükkel, mintha abban az esetben, ha elveszítik a hírnevüket és a státuszukat, nem is lenne semmi reményük arra, hogy áldásokat és jutalmakat nyerjenek, ez pedig olyan érzés a számukra, mintha az életüket veszítenék el. Ezt gondolják: »Gondosnak kell lennem, nem lehetek gondatlan! Isten házára, a testvérekre, a vezetőkre és a dolgozókra, de még istenre sem lehet számítani. Egyikükben sem tudok megbízni. Saját magad vagy az, akire a leginkább számíthatsz, és aki a leginkább méltó a bizalomra. Ha te nem szősz terveket saját magadnak, akkor ugyan ki fog törődni veled? Ki gondol majd a jövődre? Ki gondol majd arra, hogy nyersz-e áldásokat vagy sem? Éppen ezért alapos terveket és számításokat kell készítenem a saját érdekemben. Nem hibázhatok és egy kicsit sem lehetek gondatlan, máskülönben mit fogok tenni, ha valaki megpróbál kihasználni engem?« Ezért aztán őrizkednek Isten házának a vezetőitől és dolgozóitól, mert attól félnek, hogy valaki felismeri majd őket és átlát rajtuk, és hogy akkor elbocsátják őket, az áldásokkal kapcsolatos álmuk pedig szertefoszlik. Azt gondolják, hogy meg kell őrizniük a hírnevüket és a státuszukat ahhoz, hogy legyen reményük az áldások elnyerésére. Az antikrisztusok fontosabbnak látják azt, hogy áldottak legyenek, mint a mennyet, mint az életet, mint az igazságra, a beállítottság megváltozására vagy a személyes üdvösségre való törekvést, és annál is, hogy jól végezzék a kötelességüket és megfelelő színvonalú teremtett lények legyenek. Azt gondolják, hogy megfelelő színvonalú teremtett lénynek lenni, jól végezni a kötelességüket és megmentve lenni csupa jelentéktelen, említésre és megjegyzésre is alig méltó dolog, miközben az áldások elnyerése az egyetlen dolog az egész életükben, amelyet sosem lehet elfelejteni. Bármivel találkoznak is, legyen az bármily nagy vagy kicsi dolog, az áldottsággal kötik össze; rendkívül óvatosak és figyelmesek, és mindig hagynak maguknak menekülőutat. Ha tehát előléptetés egy antikrisztus kijelölt kötelességének a kiigazítása, akkor azt fogja gondolni, hogy van reménye arra, hogy áldott legyen. Ha lefokozás, például csoportvezetőből csoportvezető-helyettessé vagy csoportvezető-helyettesből átlagos csoporttaggá, akkor azt fogja jósolni, hogy ez nagy probléma lesz, és azt hiszi, hogy csekély reménye van arra, hogy áldásokat nyerjen. Miféle szemléletmód ez? Helyes szemléletmód? Egyáltalán nem. Ez a nézet abszurd!” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk vagy nincs reményük az áldások elnyerésére). Isten szavai leleplezték, hogy az antikrisztusok csak azért hisznek Istenben, hogy áldásokat nyerjenek, a kötelességükben a saját érdekeiket helyezik előtérbe, és az áldások elnyerését tartják a legfontosabbnak. Amikor a saját viselkedésemen elgondolkodtam, láttam, hogy pont olyan voltam, mint egy antikrisztus. Nem azon tűnődtem, hogyan végezhetném a legjobban a kötelességemet teremtett lényként, hanem az áldások elnyerését helyeztem előtérbe. A kötelességemben mindig félénk és óvatos voltam, állandóan attól aggódtam, hogy ha bakizok, és a nevemhez egy vétket írnak, elveszítem az esélyemet az áldások elnyerésére. Rájöttem, hogy a viselkedésem olyan sátáni filozófiák eredménye, mint a „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög” és a „ne az érdemre törekedj, hanem a hibáztatás elkerülésére”, amelyek mélyen a szívembe gyökereztek, és az életem alapelveiként működtek. Egyszerűen azt hittem, az embereknek önmagukért kell élniük, és helyes és rendjén való Istenben hinni azért, hogy áldásokat nyerjünk. Amikor a gyülekezet megkért, hogy hajtsam végre a kötelességeimet, ismételten mérlegeltem, melyik kötelesség tenné leginkább lehetővé számomra az áldások elnyerését, miközben nem kockáztatnám a hiányosságaim és a romlottságom felfedését, és elkerülhetném az olyan helyzeteket, ahol nagy hibákat követhetek el. Csak olyan kötelességet voltam hajlandó végezni, amely megfelelt ezeknek a feltételeknek. Ezzel szemben ellenálltam minden olyan kötelességnek és elutasítottam azokat, amelyek nem tették volna lehetővé az áldások elnyerését. Az áldások elnyerése uralta a kötelességem teljesítésének minden aspektusát, és nagyon válogatós voltam abban, hogy milyen kötelességeket fogadok el – a legcsekélyebb mértékben sem vettem figyelembe a gyülekezet munkáját. Hol volt az én alávetettségem és hűségem Isten iránt? A világi ügyekre vonatkozó sátáni filozófiák szerint éltem, mindig arra törekedtem, hogy kapjak valamit cserébe Istentől, és elutasítottam a rám bízott kötelességet a kilátásaim és a rendeltetési helyem érdekében. Hát nem árultam el ezzel Istent? Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább éreztem, hogy a szándékaim az istenhitben valóban meglehetősen megvetendőek. Ha nem oldanám meg ezt a problémát, akkor olyan buktatóvá válna, amely megakadályozna abban, hogy az istenhit helyes útjára lépjek. Valóban, ha így folytatnám tovább, és az életfelfogásom nem változna meg, Isten végül visszautasítana és kiiktatna! Pálra gondoltam, aki egész életét Istenért áldozta, csak azért, hogy koronát és jutalmat nyerjen. Munkája során nem törekedett az igazságra vagy a beállítottsága megváltoztatására, és bár sok éven át dolgozott, sátáni beállítottsága érintetlen maradt. Végül Isten megbüntette őt, amiért ellenállt Neki. Én ugyanazon az úton jártam, mint Pál, és ha nem tartok bűnbánatot, Isten meg fog undorodni tőlem, amiért nem törekszem az igazságra, és ki fog iktatni! Letérdeltem Isten elé, és így imádkoztam Hozzá: „Ó, Istenem! Csak most jöttem rá, milyen önző és megvetendő voltam. Amióta a hitre tértem, csak az áldásokat kerestem. Nem akarok tovább ezen a téves úton járni. Csak jól akarom végezni a kötelességemet, és az igazságra való törekvés útján járni.”

Később rátaláltam Isten szavainak egy szakaszára, amely segített jobban megértenem a kötelességvégzés jelentését és értékét. Mindenható Isten azt mondja: „Függetlenül attól, hogy valaki milyen kötelességet végez, ez a legmegfelelőbb dolog, amit tehet, a legszebb és legigazságosabb dolog az emberiség körében. Teremtett lényként az embereknek teljesíteniük kell a kötelességüket, és csak ekkor kaphatják meg a Teremtő jóváhagyását. A teremtett lények a Teremtő uralma alatt élnek, és elfogadnak mindent, amit Isten biztosít számukra, és mindent, ami Istentől származik, ezért teljesíteniük kell a feladataikat és a kötelezettségeiket. Ez teljesen természetes és jogos, és Isten rendelte el. Ebből látható, hogy az emberek számára a teremtett lény kötelességének teljesítése igazabb, szebb és nemesebb, mint bármi más, amit a földi élet során tesznek; az emberiség körében semmi sem értelmesebb és méltóbb, és semmi sem ad nagyobb értelmet és értéket a teremtett ember életének, mint a teremtett lény kötelességének végzése. A földön csak az emberek azon csoportja veti alá magát a Teremtőnek, akik igazán és becsületesen teljesítik a teremtett lény kötelességét. Ez a csoport nem követi a világi irányzatokat; Isten vezetésének és útmutatásának vetik alá magukat, csak a Teremtő szavaira hallgatnak, elfogadják a Teremtő által kifejezésre juttatott igazságokat, és a Teremtő szavai szerint élnek. Ez a legigazabb, leghangosabb bizonyságtétel, és ez a legjobb bizonyságtétel az Istenbe vetett hitről. Az, hogy egy teremtett lény képes teljesíteni a teremtett lény kötelességét, képes eleget tenni a Teremtőnek, a legcsodálatosabb dolog az emberiség körében, és olyasvalami, amit dicsőítendő történetként kellene terjeszteni közöttük. Bármit, amit a Teremtő a teremtett lényekre bíz, feltétel nélkül el kell fogadniuk; az emberiség számára ez egyszerre boldogság és kiváltság, és mindazok számára, akik teljesítik a teremtett lény kötelességét, nincs csodálatosabb és megjegyzésre méltóbb dolog – ez egy pozitívum. [...] Teremtett lényként, amikor valaki a Teremtő elé járul, teljesítenie kellene a kötelességét. Ez nagyon helyénvaló dolog, és teljesítenie kell ezt a felelősséget. Azzal a feltétellel, hogy a teremtett lények teljesítik a kötelességüket, a Teremtő még nagyobb munkát végzett az emberiség körében, a munka egy újabb lépését végezte el az embereken. És milyen munka ez? Ellátja az emberiséget az igazsággal, megengedve nekik, hogy a kötelességük teljesítése során elnyerjék Istentől az igazságot, és ezáltal levethessék romlott beállítottságaikat, és megtisztuljanak, eleget tegyenek Isten szándékainak, és az életben a helyes útra lépjenek, végül képesek legyenek félni Istent és kerülni a rosszat, elnyerjék a teljes üdvösséget, és többé ne legyenek kitéve a Sátán csapásainak. Ez az a végső hatás, amelyet Isten azzal szándékozik elérni, hogy ráveszi az emberiséget a kötelességek végzésére” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Valóban, ahogyan a gyermekeknek kötelességük és felelősségük, hogy gyermeki tisztelettel legyenek a szüleik iránt, úgy a teremtett lényeknek is felelősségük, hogy végrehajtsák a kötelességüket. A kötelesség végzése közben egyáltalán nem lehet szó semmiféle üzletelésről. Teremtett lény vagyok, és Isten életet adott nekem, megajándékozott mindennel, amire szükségem van, és kegyelmesen megengedte, hogy Elébe járuljak, hogy részesüljek szavainak táplálásából, és kötelességet végezzek – ez Isten szeretetének és irgalmának a jele. Isten azt reméli, hogy a kötelességem során keresni fogom az igazságot és törekedni fogok az életbe való belépésre. Azt kívánja, hogy az általa levezényelt helyzeteken keresztül elgondolkodjak magamon, önismeretre tegyek szert, megoldjam a romlott beállítottságomat, az Istent félő és a rosszat kerülő útra lépjek, levessem a romlottságomat, és elnyerjem az Ő üdvösségét. Félre kellett tennem az áldások elnyerésére irányuló szándékomat és vágyamat, a szívemet Istennek kellett adnom, őszintén eleget kellett tennem a felelősségemnek és jól kellett végeznem a kötelességeimet, hogy megvigasztaljam Isten szívét. Ezután sokkal felszabadultabbnak éreztem magam a kötelességemben; bár időnként még mindig bizalmatlan voltam Istennel és félreértettem Őt, kezdtem tudatosan keresni az igazságot, fellázadni magam ellen, a gyülekezet érdekeit helyezni előtérbe, az igazság alapelvei szerint végezni a kötelességemet, és tartózkodni a félénkségtől és az óvatoskodástól. Amint elkezdtem így gyakorolni, sokkal békésebbnek és nyugodtabbnak éreztem magam.

Visszagondolva erre az egész tapasztalatra, legyen szó a vezetőként végzett munkámról vagy az elbocsátásomról, rájöttem, hogy Isten aprólékosan levezényelte mindezen helyzeteket, hogy lehetővé tegye számomra az önismeret megszerzését és a romlottságom levetését. Isten szavainak megvilágosítása és megvilágítása volt az, ami lehetővé tette, hogy felismerjem a téves nézeteimet, valamint a romlottságomat és tisztátalanságomat a kötelességemben, megértsem Istennek az emberiség megmentését célzó gondos szándékát, és végül megszabaduljak a félreértésemtől és a bizalmatlanságomtól.