2006 júliusában elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. A férjem támogatott az istenhitemben, és a hozzánk érkező testvéreket is szívesen fogadta. Később hallotta, hogy a kormány elnyomhatja és letartóztathatja a Mindenható Istenben hívőket, ezért elment, hogy megkérdezze erről az unokatestvéremet, aki az ügyészségen dolgozott. Miután hazajött, azt mondta nekem: „Az unokatestvéred azt mondja, hogy a kormány keményen fellép a vallásos hit ellen, különösen a Mindenható Istenben hívőkkel szemben. Azt is mondta, hogy egy hívő az egész családját bajba sodorja. Ne higgy többet Mindenható Istenben! Ha mindenképpen hinned kell, menj egy Három-Önálló gyülekezetbe.” Láttam, hogy a férjem nem érti a hit dolgait. Azt mondtam neki: „A Három-Önálló gyülekezetet a Kommunista Párt hozta létre. Náluk a hazaszeretet és a Párt szeretete az első, és csak utána jön Isten szeretete. A Pártot nagyobbnak tartják Istennél. Ez nem hit. Nem fogok a Három-Önálló gyülekezetbe járni.” „Tudom, hogy jó dolog hinni Mindenható Istenben – mondta lemondóan –, de tisztán kell látnod a helyzetet. Most a Kommunista Párt világa van, és ha megtartod a hitedet, elveszíthetjük a munkánkat. Tényleg fel akarod adni az állásodat a kórházban? Ráadásul jelzáloghitelünk van, és pénzre van szükségünk, hogy felneveljük a lányunkat. Hogyan élhetnénk pénz nélkül? Ha börtönbe ítélnek, az emberek lenéznek majd engem, a lányunkat pedig kigúnyolják az osztálytársai. Ránk is gondolnod kell! Hagyd abba a hitet!” Tudtam, hogy nem hívőként a férjemnek elkerülhetetlenül lesznek ilyen aggodalmai, ezért azt mondtam neki: „A Kommunista Párt ateista, és mindig is üldözte azokat, akik Istenben hisznek. Nem adom fel a hitemet a Párt üldöztetése miatt. A gyávák nem mehetnek be a mennyek országába – nem tudod? A csapások most egyre súlyosbodnak. A Szabadító Mindenható Isten kifejezte az igazságot, és elvégezte az utolsó napok ítélő munkáját, amelynek célja, hogy teljesen megtisztítsa és megmentse az emberiséget, hogy túlélhessük a szerencsétlenségeket, és bekerülhessünk Isten királyságába. Ez egy soha vissza nem térő lehetőség! Az Istenbe vetett hit átmeneti szenvedéssel és veszéllyel jár, de ezen keresztül elnyerhetjük az igazságot, és Isten megmenthet minket. Ez az, ami számít.” A férjem azt mondta: „Isten királyságába bejutni még messze van. Most az a legreálisabb, hogy jó életet éljünk. Nem foglalkoztat, hogy mi történhet a jövőben, és nem is fogok ezen gondolkodni.” Később vitatkozott velem, amikor látta, hogy továbbra is járok az összejövetelekre, és végzem a kötelességemet. Azt mondta: „Folyamatosan ilyen feszültségben élni, az nem élet. Ha továbbra is hiszel, a családunk szét fog esni.” Arra gondoltam: „Talán a családunk tényleg szétesik, ha ragaszkodom a hitemhez. A lányom még csak kilencéves, és ha nem lesz teljes a családja, az annyira fájna neki!” Akkoriban nem akartam elveszíteni a családomat, de a férjem a hitem útjában állt, és ha ez így megy tovább, hogyan végezhetném a kötelességemet? A lányom, a családom és Isten – egyikükről sem voltam kész lemondani. Éppen amikor ezzel a dilemmával küszködtem, eszembe jutottak az Úr Jézus szavai: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám; és aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, az nem méltó hozzám” (Máté 10:37-38). Eszembe jutott mindaz a sok szent, akik az évszázadok során éltek, akik mindent feladtak, hogy teljesítsék Isten megbízatását azáltal, hogy terjesztik az evangéliumot és bizonyságot tesznek Istenről. Arra gondoltam, hogy nekem, akit Isten annyi igazsággal táplált, tekintettel kell lennem Isten szándékaira, és nem mondhatok le a hitemről és a kötelességemről csak azért, hogy megóvjam a családomat. Istenre gondoltam, aki testet öltött, hogy teljesen megmentsen minket a Sátán hatalma alól, csendben kifejezve az igazságokat, hogy öntözzön és megerősítsen minket, miközben elviseli a nagy vörös sárkány elnyomását, letartóztatását, becsmérlését és elítélését, valamint a vallási közösség elutasítását és rágalmait. Oly nagy Isten szeretete az emberiség iránt! Olyan sokat kaptam Istentől, miközben végig a családomat és a lányomat dédelgettem, és nem gondoltam arra, hogyan háláljam meg Isten szeretetét. Hol volt a lelkiismeretem? Erre a gondolatra mélyen Isten adósának éreztem magam, és elhatároztam, hogy bárhogyan is áll az utamba vagy gyakorol rám nyomást a férjem, követni fogom Istent, terjeszteni fogom az evangéliumot, és bizonyságot teszek Istenről.

Ezt követően a Kommunista Pártnak az egyházzal szembeni elnyomása súlyosabbá vált, és a férjem ellenállása is felerősödött. 2007 második felében a Párt, azzal az álcával, hogy az olimpiai játékok stabilitását akarja fenntartani, keményen fellépett a vallásos hit ellen, és elnyomta a gyülekezeteket, és számos testvért letartóztattak. Szeptemberben egy reggel, amikor éppen arra készültem, hogy elmenjek terjeszteni az evangéliumot, a férjem megállított, és nem engedett elmenni. Áthívta a bátyámat, és azt mondta: „Pár napja az unokatestvéred azt mondta, hogy a Politikai és Jogi Ügyek Bizottsága összehangolta a biztonsági és igazságügyi szervek közös műveletét, és rengeteg embert vetnek be, hogy tömegesen tartóztassák le a Mindenható Istenben hívőket. Akit letartóztatnak, azt elítélik. Úgyhogy ne higgy többé Istenben, rendben?” A bátyám is sürgetett: „Tudom, hogy a hit jó dolog, de a Párt nem engedi meg az embereknek, hogy Istenben higgyenek. Nincs erőnk harcolni velük, úgyhogy ha mindenképpen gyakorolnod kell a hitedet, tedd otthon! Ne menj ki többé terjeszteni az evangéliumot! Mi lenne veled, ha letartóztatnának?” Azt mondtam: „Tudom, hogy a legjobbat akarjátok nekem, de a leghelyesebb dolog Istenben hinni és terjeszteni az evangéliumot, hogy Isten több embert menthessen meg, és több ember maradjon életben. Ez a lehető legnagyobb jótett. Hát nem lenne hihetetlenül önző dolog tőlem, ha csak azért hagynám abba az evangélium terjesztését, hogy megóvjam magam?” Erre a férjem térdre esett, és azt mondta: „Könyörgök neked. Az otthonunkért, a gyermekünkért, ne higgy többé Istenben! A hited miatt a lányunk nem fog tudni bejutni az egyetemre, és később sem talál majd jó állást. Tönkremenne a jövője! Csak ez az egy gyermekünk van – gondolnod kell rá! Ha letartóztatnak, az emberek a hátam mögött fognak kibeszélni, amikor kimegyek az utcára. Mondd, milyen méltóságom marad nekem?” Látva a férjemet ilyen állapotban, tényleg nem tudtam, mit tegyek. Mindig olyan büszke volt, de most itt térdelt előttem, és a bátyám előtt könyörgött. Csak még jobban fájna neki, ha ragaszkodnék a hitemhez. És mi történne a lányommal, ha a Párt a hitem miatt végül megakadályozná, hogy egyetemre menjen, és emiatt nem tudna jó állást találni és karriert építeni? Még a bátyám is ellenezte a hitemet. A családom valószínűleg a hitem útjába állna, ha megtudnák, hogy szakadékot okoz köztem és a férjem között. Ez még nehezebbé tenné számomra a hit útját. De ha engednék a férjemnek, és megígérném, hogy feladom a hitemet, azzal nem árulnám el Istent? Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább szorongtam, ezért csendben imádkoztam Istenhez, hogy óvja meg a szívemet. Ekkor eszembe jutott Isten szavainak egy részlete, amelyet korábban olvastam: „Kívülről Isten embereken végzett munkájának minden lépése úgy tűnik, mintha emberek közti interakciókról lenne szó, mintha emberi elrendezésből vagy emberek általi zavarásból születne. Pedig a munka minden lépése és minden történés mögött egy-egy fogadás van, amelyet a Sátán tesz Isten előtt, és ezek megkövetelik, hogy az emberek szilárdan álljanak az Isten melletti bizonyságtételükben” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). Valóban! Kívülről úgy tűnt, mintha a családom állna az utamban, de ezzel valójában a Sátán kísértett meg engem. Hittem Istenben, és végeztem a kötelességemet, ez volt a helyes út. A Sátán a családomat használta fel, hogy az utamba álljon, és rávegyen, hogy eláruljam Istent. Nem dőlhettem be a Sátán cseleinek, hanem szilárdan meg kellett állnom, bizonyságot kellett tennem, és meg kellett aláznom a Sátánt. Erre gondolva komolyan azt mondtam nekik: „Isten dönt mindenről. A munkánkat és a jövőnket Isten vezényli, függetlenül attól, mit mond a Kommunista Párt. Az országok és politikai pártok felemelkedése és bukása, nem is beszélve egyetlen jelentéktelen egyén sorsáról, mind Isten kezében van. Mindketten tudjátok, milyen beteg voltam, mielőtt hívő lettem, és már rég meghaltam volna, ha nincs Isten. Isten adta nekem ezt az életet, és olyan sokat kaptam Tőle. Lelkiismeretlen dolog lenne tőlem, ha nem hinnék, vagy nem végezném a kötelességemet. Ember lennék én egyáltalán? Lenne egyáltalán értelme az életemnek?” A bátyám a homlokát ráncolta, és azt mondta: „Igaz, hogy meggyógyultál, miután hívő lettél. De most a Kommunista Párt világa van, és le akarják tartóztatni a hívőket. Azzal, hogy kimész hirdetni az evangéliumot, nem egyenesen a tűzvonalba mész?” A férjem mellette állt, és helyeselt. De én ragaszkodtam a hitemhez, bármit is mondtak. Látva, hogy hajthatatlan vagyok, keményebb eszközökhöz folyamodtak. Körülbelül egy hónappal később, egy nap, amint hazaértem egy összejövetelről, a férjem megpofozott, és dühösen azt mondta: „A Párt ész nélkül tartóztatja le a hívőket, de te még mindig összejövetelekre jársz. Mondtam neked, hogy ne higgy Istenben, de te csak ragaszkodsz a hitedhez! Egész eddigi éveink alatt tiszteltelek, soha nem emeltem rád kezet. A bátyád és a sógornőd azt mondják, elkényeztettelek, és rendet kellene tartanom, és nem szabadna hagynom, hogy tovább higgy Istenben.” Bámultam rá, megdöbbenve a viselkedésén. Félt a szemembe nézni, lehajtotta a fejét, és azt mondta: „Tényleg nem akarlak megütni. Nem akarom, hogy letartóztassanak és bebörtönözzenek az Istenbe vetett hited miatt. A te érdekedben teszem.” Nagyon felkavaró volt ezt hallani tőle. A férjem mindig is nagyon jó volt hozzám, de az üldöztetéstől való félelmében a Kommunista Párt eszközévé vált. Megpróbált rávenni, hogy eláruljam Istent. Ez lett volna az én érdekem? Később, látva, hogy eltökélt szándékom megtartani a hitemet, egyszerűen nem ment többé dolgozni. Állandóan a nyomomban volt, nem hagyta, hogy olvassam Isten szavait, összejövetelekre járjak, vagy végezzem a kötelességemet. Abban az időben sok munka volt a gyülekezetben, de ő házi őrizetben tartott, és nem tudtam végezni a kötelességemet. Nógattam, hogy ne akadályozza a hitemet. Azt mondtam: „Isten megvédett téged azokban az esetekben, amikor majdnem autóbalesetet szenvedtél, még akkor, amikor támogattad a hitemet. Isten annyi kegyelmet adott nekünk, hogyan állhatsz ellen Neki, és hogyan utasíthatod el Őt?” Azt mondta: „A múltban áldásos volt a hited, de most már más a helyzet. Amíg hiszel Istenben, a Párt nem fog békén hagyni, és a családunk szenvedni fog. Az Istenbe vetett hit nem kerülhet az életünkbe, ugye?” Később, mivel nem akarta, hogy őt is belekeverjék, azt mondta, váljunk el. Ez keményen érintett, de a nagy vörös sárkány iránti gyűlöletem nagyobb volt. A férjem üldözött és megvert, és most válni akart. Mindez a Kommunista Párt elnyomásából eredt. Eszembe jutott Isten szavainak ez a részlete: „Most van itt az idő. Az ember már rég összegyűjtötte minden erejét, már régóta minden erőfeszítését ennek szenteli és minden árat megfizet ezért, hogy letépje ennek az ördögnek az ocsmány arcát és lehetővé tegye, hogy az emberek, akiket megvakítottak, és akik mindenféle szenvedést és nehézséget elviseltek, felkeljenek fájdalmukból és fellázadjanak ez ellen a gonosz vén ördög ellen. Miért gördít ilyen áthatolhatatlan akadályt Isten munkája elé? Miért téveszti meg Isten népét különféle trükkökkel? Hol az igazi szabadság, hol vannak a törvényes jogok és érdekek? Hol a tisztesség? Hol a vigasztalás? Hol a melegség? Miért sző csalárd terveket, hogy csőbe húzza Isten népét?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (8.)). A Párt egy istenellenes, Istent gyűlölő démon. Letartóztatja és üldözi a hívőket, hogy akadályozza és eltörölje Isten munkáját. Mindenféle alaptalan híresztelést kohol, hogy rágalmazza Isten munkáját, és becsapja az embereket, hogy ők is szembeszálljanak Istennel, és végül elpusztuljanak. Még a keresztények családjait is elnyomja és üldözi, hogy egész családok szenvedjenek egyetlen ember hite miatt. A családom eleinte támogatott a hitemben, de a Párt üldözése és híresztelései félrevezették őket, és Istennel szembeszegülő bűntársakká tette őket. A Párt annyira elvetemült! Eszembe jutott Isten szavainak egy másik részlete: „Normális emberként, és mint aki az Isten iránti szeretetre törekszik, a királyságba való belépés, hogy Isten népéhez tartozzatok, az igazi jövőtök és egy olyan élet, amely a legnagyobb értékkel és jelentőséggel bír; senki sem áldottabb, mint ti. Miért mondom ezt? Mert azok, akik nem hisznek Istenben, a testnek és a Sátánnak élnek, de ti ma Istennek éltek, és azért éltek, hogy Isten akaratát kövessétek. Ezért mondom, hogy a ti életetek a legnagyobb jelentőséggel bír. Csak az embereknek ez a csoportja, akiket Isten kiválasztott, képes a legnagyobb jelentőségű életet megélni, senki más a földön nem képes ilyen értékes és jelentőségteljes életet megélni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Ismerd meg Isten legújabb munkáját, és kövesd az Ő nyomdokait). Az Isten szavain való töprengés megvilágított. Elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját. Élvezhettem az Ő szavainak oly sok öntözését és ellátását, végezhettem a kötelességemet mint teremtett lény, hirdethettem az evangéliumot, bizonyságot tehettem Istenről, és segíthettem több embernek Isten elé jönni és üdvözülni. Ez volt a legigazságosabb, legértékesebb dolog, amit tehettem, és nem adhattam fel a hitemet és a kötelességemet, csak hogy megvédjem a családomat. Végig követnem kellett Istent, még ha ez válással jár is. Így hát azt mondtam a férjemnek: „Eltökéltem, hogy ezen az úton járok. Mivel te ragaszkodsz a váláshoz, én beleegyezem.”

Még aznap elmentünk a Polgári Ügyek Hivatalába, hogy elintézzük az eljárást. Éppen amikor töltöttem ki a papírokat, a bátyám és a felesége berontottak, szó nélkül berángattak a kocsijukba, és elvittek az üzletükbe. Apám már ott volt, és amint meglátott, felemelte a kezét, hogy megüssön, de a dolgozók odasiettek, hogy megállítsák. Így kiabált: „Azt hittem, a kormány támogatja a hitedet. Nem tudtam, hogy letartóztathatnak, és hogy a családodat is belekeverik. Nem hihetsz tovább Istenben! Kitagadlak, ha megteszed!” Azt mondtam: „Apa, Isten teremtett minket, Ő uralkodik minden felett. Az embereknek hinniük kellene Benne, és imádniuk Őt.” Mielőtt befejezhettem volna, a bátyám rávágta: „Még mindig hinni akarsz, ha ez a családod elvesztésével jár?” Határozottan mondtam: „A hitemmel semmi baj sincs. Ő akarja a válást – nem én vagyok az, aki elhagyja a családot.” A bátyám így kiabált: „A barátom, aki a kormánynak dolgozik, azt mondta, hogy kiadtak egy dokumentumot, amely a Mindenható Istenben hívőket az elfojtás fő célpontjaként jelöli meg. Azt mondta nekünk, hogy figyeljünk téged, és tartsunk távol a hitedtől, hogy mi ne keveredjünk bele veled együtt.” Erre fogott egy bambuszlécet, és szemen vágott vele, miközben ezt mondta: „Ez majd megtanít arra, hogy lásd, mi a helyzet!” Nagyon fájt, hogy így bánt velem a családom. Minden erőmet felhasználva kiszabadítottam magam, és kifutottam. Egész úton hazafelé zokogtam. Olyan tehetetlennek és egyedül éreztem magam, és tényleg nem tudtam, hogyan maradjak meg ezen az úton. Könnyek között imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, most az egész családom ellenem fordult, az utamban állnak, és azt mondják, nem hihetek. Ez nagyon nehéz nekem. Istenem, kérlek, vezess engem, hogy megértsem a szándékodat, és tudjam, hogyan vészeljem át ezt a helyzetet!” Imádkozás után eszembe jutott Isten szavainak egy részlete. „Mivel ez egy olyan földön kezdődött el, amely ellenáll Istennek, Isten minden munkája óriási akadályokba ütközik, és sok szava nem teljesülhet be azonnal; így az emberek Isten szavainak eredményeképpen finomodnak, ami szintén a szenvedés része. Istennek rendkívül nehéz véghez vinnie munkáját a nagy vörös sárkány földjén – de Isten ezen a nehézségen keresztül végzi munkájának egy szakaszát, kinyilvánítva bölcsességét és csodálatos tetteit, felhasználva ezt a lehetőséget arra, hogy teljessé tegye ezt az embercsoportot” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája olyan egyszerű lenne, ahogyan azt az ember képzeli?). Isten szavaiból értettem meg, hogy Isten az utolsó napokban a nagy vörös sárkány országában munkálkodik, ahol a leghevesebben szegülnek szembe Vele, és hogy mi, akik követjük Őt, biztosan elnyomást és kirekesztést fogunk elszenvedni. Isten azért munkálkodik így, hogy átlássunk a nagy vörös sárkányon és annak gonosz, istenellenes lényegén, és többé ne vezessen félre minket. Azért is, hogy tökéletesítse a hitünket, hogy a nehézségeken keresztül megtanuljunk Istenre hagyatkozni, és anélkül kövessük Istent, hogy a Sátán erői korlátoznának minket, és hogy igaz hitünk legyen Istenben. De én egy kis szenvedés után úgy éreztem, hogy hinni túl nehéz. Negativitásban éltem, és menekülni akartam a helyzetből. Tényleg hiányzott belőlem a hit. Ezekkel a nehézségekkel szembesülve tudtam, hogy el kell fogadnom őket Istentől. Imádkoznom és keresnem kellett az igazságot, és szilárdan meg kellett állnom a bizonyságtételemben Isten mellett. Teremtett lényként ezt kellett tennem. Amint megértettem Isten szándékát, már nem éreztem magam olyan nyomorultul. Később megtudtam, hogy a férjem valójában nem akart válni, hanem megbeszélte a családommal, és azt gondolták, hogy ezzel rá tudnak kényszeríteni, hogy feladjam a hitemet.

Nem sokkal ezután, amikor a férjem autóval elvitt vásárolni, hirtelen ráfordult az autópályára, és egyenesen egy elmegyógyintézetbe hajtott. Berángatott a rendelőbe, és azt mondta az orvosnak: „Hisz Mindenható Istenben, és hirdeti az evangéliumot. Be kell zárni, és távol kell tartani a többi hívőtől. Mint egy elvonókúra. Akkor jöhet ki, ha megszabadult a hitétől, és nem hirdeti többé az evangéliumot.” Annyira szívszorító volt. Be akart záratni elmebetegek közé, hogy felhagyjak az Istenbe vetett hitemmel. Akár meg is őrülhet az, akit oda bezárnak! Azonnal azt mondtam az orvosnak: „Én is orvos vagyok. Először állapítsa meg, hogy vannak-e mentális problémáim, mielőtt felvesz!” Aztán rendezetten elmondtam neki, hogyan intéztem a háztartási ügyeinket az elmúlt néhány évben. Miután végighallgatott, az orvos azt mondta a férjemnek: „Nem elmebeteg. Nem vehetjük fel. Nem tudjuk garantálni a biztonságát, ha ragaszkodik hozzá, hogy itt hagyja.” A férjem továbbra is követelte, hogy az orvos vegyen fel. Azt mondtam: „Ha bezár, itt öngyilkos leszek.” Az orvos, félve, hogy az ő felelőssége lenne, nem volt hajlandó felvenni engem. A férjemnek nem volt más választása, mint hogy hazavigyen.

A történtekből világosan láttam, hogy bár a férjem mindig azt állította, hogy a legjobbat akarja nekem, ez csak színjáték volt. Újra és újra a saját érdekeit védte, miközben engem bántott és megalázott. Még elmegyógyintézetbe is be akart záratni. Bármire képes volt, hogy távol tartson a hitemtől. Az, hogy szembeszállt Istennel, a Párttal karöltve, bebizonyította, hogy ő is szerette a gonoszt, bálványozta a hatalmat és gyűlölte az igazságot. Isten szavai így szólnak: „A hívők és a nem hívők összeegyeztethetetlenek, sőt, inkább szemben állnak egymással” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). Két különböző úton jártunk. Kétségbeestem miatta, és csak a gyermekünk kedvéért nem váltam el. Ezután megállás nélkül vitatkozott és kiabált, és azt követelte, hogy adjam fel a hitemet. Különösen az olimpiát megelőzően, amikor az unokatestvérem azt mondta, hogy a kormány a Mindenható Istenben hívők letartóztatására összpontosít, és hogy a hívőket szigorúan megbüntetik, és senki sem tudja őket óvadék ellenében kiszabadítani, a férjem még szorosabban figyelt, és minden lépésemet követte. Tizenegy napig házi őrizetben tartott. Sehogy sem tudtam otthon gyakorolni a hitemet. Ahhoz, hogy ezt megtehessem és elvégezhessem a kötelességemet, el kellett volna hagynom a családomat. De tényleg nem bírtam elszakadni a lányomtól. Milyen nehéz lenne neki, ha elmennék! Ha nem vagyok mellette, és senki sem vigyáz rá rendesen, mi lesz, ha rossz útra térítik? Kicsordultak a könnyeim, valahányszor erre gondoltam. A nyomorúságom mélypontján eszembe jutott Isten szavainak egy részlete. „Nehézségeket kell elszenvedned az igazságért, fel kell áldoznod magad az igazságért, el kell viselned a megaláztatást az igazságért, és még több szenvedésen kell keresztülmenned ahhoz, hogy még többet elnyerj az igazságból. Ezt kellene tenned. Nem szabad eldobnod az igazságot a családi harmónia élvezetének kedvéért, és nem szabad elveszítened egy egész élet méltóságát és integritását az ideiglenes élvezet kedvéért. Mindarra kell törekedned, ami szép és jó, és olyan életútra kell törekedned, amely értelmesebb. Ha ilyen hétköznapi és világi életet élsz, és nincs egyetlen célod sem, amelyre törekednél, akkor vajon nem pazarolod el az életedet? Mit nyerhetsz egy ilyen életből? Le kellene mondanod minden testi élvezetről egyetlen igazság kedvéért, és nem kellene minden igazságot eldobnod egy kis élvezet kedvéért. Az ilyen embereknek nincs integritásuk és méltóságuk; nincs értelme a létezésüknek!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Miután elolvastam Isten szavait, visszagondoltam a hívőként eltöltött éveimre. A Sátán mindig a rokonaimat használta fel, hogy elnyomjon és megzavarjon, hogy eltaszítson Istentől, és rávegyen, hogy eláruljam Őt. A családommal voltam, de nem voltam boldog, és a férjem nem hagyta, hogy olvassam Isten szavait, sem hogy hirdessem az evangéliumot és végezzem a kötelességemet. Fájdalmas volt így élni. Isten úgy rendelte, hogy az utolsó napokban szülessek meg, és fogadjam el az Ő evangéliumát, hogy törekedhessek az igazságra, üdvözülhessek, és jól végezhessem a teremtett lényként rám háruló kötelességet. Erre kellett törekednem. Eszembe jutottak Isten szavai: „Az ember sorsát Isten keze irányítja. Te képtelen vagy irányítani magadat: még ha az ember mindig a saját érdekében rohan és szorgoskodik is, továbbra is képtelen irányítani magát. Ha ismerhetnéd a saját kilátásaidat, ha irányíthatnád a saját sorsodat, akkor is teremtett lény lennél?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). Így igaz. Minden embernek, aki erre a világra jön, Isten már régen elrendelte, milyen utat jár be, és mennyi szenvedésben lesz része. Senki sem segíthet a másikon. Én szültem a lányomat, de a sorsa Isten kezében volt. Isten már régen eldöntötte, mennyi szenvedésben lesz része, és mennyi áldást fog élvezni az életében. Még ha mellette lennék is, egy kicsit sem tudnék átvállalni abból a szenvedésből, ami neki volt elrendelve. Még a saját sorsomat sem tudtam irányítani, nemhogy az övét. Csak annyit tehettem, hogy Istenre bíztam a lányomat, és alávetettem magam az Ő uralmának. Aztán egy nap, amíg a férjem aludt, sikerült kiosonnom a házból.

Meglepetésemre alig pár héttel később egy vezető szólt nekem, hogy a férjem mindennap zaklatja a testvéreket, és azt mondja, hogy ha nem megyek vissza, feljelenti őket a rendőrségen. Haza kellett mennem, hogy ne kerüljenek bajba. Ezúttal a férjem még szigorúbban felügyelt. Bezárva tartott a házban, a kulcsot elrejtette, és mindig csak pár lépésre volt tőlem. Még akkor is figyelt, amikor főztem, vagy amikor a mosdóba mentem. Reggeltől estig bekapcsolva tartotta a tévét, és arra kényszerített, hogy mindennap vele nézzem a híreket és a hazafias filmeket, mondván, hogy agymosást akar végezni rajtam. Azt mondta, az unokatestvérem azt tanácsolta neki, hogy ne adjon semmi esélyt arra, hogy imádkozzak vagy olvassam Isten szavait, és hogy ahhoz, hogy felhagyjak a hitemmel, folyamatosan azzal kell tömnie a fejemet, ami a tévében megy, hogy ne legyen helye a vallásos gondolatoknak. Azt is mondta, hogy egy percre sem hagyhat békén, mert abban a pillanatban, hogy imádkozom, Isten kiutat adna nekem, és akkor újra összejövetelekre járnék és evangelizálnék. Dühösen azt mondtam neki: „Szabadságom van hinni. Miért tartasz a Kommunista Párttal, nyomsz el engem, és fosztasz meg a szabadságomtól? Rengetegszer élvezted Isten kegyelmét a hitemnek köszönhetően, és láttad, mire képes Isten. Most pedig akadályozod a hitemet, és elnyomsz. Ezzel nemcsak engem nyomsz el – hanem Istennel szállsz szembe!” Meglepetésemre visszakiabált: „Én szembeszállok Istennel, hát jöjjön és büntessen meg!” Teljesen ledöbbentem. Hogy mondhatott ilyet? Elvesztette a józan eszét. Körülbelül egy hétig tartott fogságban, még a házból sem léphettem ki. Nem olvashattam Isten szavait, nem járhattam összejövetelekre, és nem végezhettem a kötelességemet. Ez maga volt a nyomorúság. Nem volt étvágyam, és nem tudtam aludni. Arra gondoltam, hogy mindenki más végzi a kötelességét, miközben engem a férjem bezárva tart, és még az imádkozás jogától is megfoszt. Ha ez így megy tovább, nem fogok egyre távolabb kerülni Istentől? Ráadásul a családtagjaim mind a férjem oldalán álltak, és elnyomtak engem. Ezt már alig bírtam! Minél többet gondolkodtam ezen, annál rosszabbul éreztem magam. Egyedül voltam, és tehetetlen.

Egy este, amikor a férjem aludt, csendben így imádkoztam Istenhez: „Istenem, nem olvashatom a szavaidat. Olyan gyengének érzem magam legbelül. Ó, Istenem, az érettségem olyan csekély. Kérlek, adj nekem hitet és erőt!” Imádkozás után eszembe jutott az Ő szavainak egy részlete. „Akiket Isten »győztesekként« említ, azok, akik még akkor is képesek bizonyságtételükben szilárdan megállni és fenntartani eredendő bizalmukat és odaadásukat Isten iránt, amikor a Sátán befolyása alatt állnak, és amikor a Sátán ostromolja őket, vagyis amikor a sötétség erői között találják magukat. Ha még mindig képes vagy megőrizni a tiszta szívet Isten előtt, és fenntartani az Isten iránti őszinte szeretetedet, bármi történjék is, akkor bizonyságtételedben szilárdan megállsz Isten előtt, és erre mondja Isten, hogy »győztesnek« lenni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Fenn kell tartanod Isten iránti hűségedet). Isten szavai megmutatták nekem, hogy az utolsó napokban egy csoport embert győztesekké akar tenni, akik a Sátán támadásai és üldöztetése alatt sem hódolnak be a sötétség erőinek. Ehelyett ragaszkodnak a hitükhöz és az odaadásukhoz, és csodálatos bizonyságot tesznek Istennek. Ez inspirált, és készen álltam arra, hogy alávessem magam, és tanuljak a leckéből. Bármennyire is akadályoz és elnyom a férjem, szilárdan megállok a bizonyságtételemben, és eleget teszek Istennek. Később, amikor a férjem aludt, Isten szavain elmélkedtem, csendben imádkoztam vagy énekeltem magamban egy himnuszt, és ez némi örömet szerzett nekem. A házi őrizetem tizenkilencedik napján a férjemnek abban a pillanatban elkezdett fájni a feje, a nyaka és a háta, amint vitát provokált velem. Minél dühösebb volt, annál jobban fájt neki, egészen addig, hogy már fájdalmában kiáltott, míg végül már nem mert többé vitatkozni. Végül azt mondta: „Nem bírom tovább! Minél tovább tartalak bezárva, annál életerősebb leszel. Ehelyett csak magamat betegítem meg.” Másnap elment dolgozni, engem pedig bezárva hagyott a házban. Egy nap véletlenül megtaláltam a kulcsot, és kiosontam a házból, amíg nem volt ott. Annyira hálás voltam Istennek, hogy kiutat biztosított, és hogy végre újra járhattam összejövetelekre, és végezhettem a kötelességemet.

A férjem ezután már nem felügyelt olyan szorosan. Időnként, amikor keményen próbált szembeszegülni velem és megállítani engem, megbetegedett, és szörnyen fájt a nyaka. Egy nap 2012 márciusában azt mondta nekem: „Egész eddigi éveink alatt azt akartam, hogy válassz a családunk és a hited között, de te soha nem adtad fel a hitedet. Ma vessünk véget ennek! Két út áll előtted. Ha ebben a házban maradsz, nem követheted Istent, és ha Istent követed, soha többé nem jöhetsz vissza ebbe a házba.” Meggyőződéssel mondtam neki: „Én az Istenbe vetett hit útját választottam, és soha nem fogok visszafordulni.” Aztán összepakoltam, elhagytam a házat, és beálltam mindazok sorába, akik a kötelességüket végzik. Hála legyen Mindenható Istennek!