A gyülekezetben az evangéliumi munkáért vagyok felelős. Egyszer néhány testvér arról számolt be, hogy egy csoportvezető, Hszinjüe, arrogáns, önkényes, képtelen jól együttműködni másokkal és elfogadni a javaslatokat. Mindenki korlátozva érezte magát általa, és ez hatással volt az evangéliumi munkára. Mindenki megpróbált rámutatni erre és segíteni neki, de ő csak szóban ismerte el és fogadta el, és utána egyáltalán nem változott. Később megbeszéltük a dolgot, és úgy döntöttünk, hogy elbocsátjuk a tisztségéből. Nagyon kínosan éreztem magam emiatt, mert korábban már néhányszor közösséget vállaltam Hszinjüével arról, milyen problémák vannak vele, de meglepetésemre, ahelyett, hogy azok megoldódtak volna, csak súlyosbodtak. Ez elgondolkodtatott: vajon mi volt ennek a valódi oka? Visszagondoltam arra, amikor először átvettem a munkát. Észrevettem, hogy Hszinjüe csoportja a legeredményesebb az evangéliumi munkában, és igazán elkötelezetten végzik a kötelességüket. Eléggé nagyra tartottam őket. Különösen, amikor láttam, milyen rátermett Hszinjüe, úgy éreztem, hogy csoportvezetőként nem lehetnek vele komolyabb problémák, ezért nem is nagyon követtem nyomon a munkájukat. Bár néhány nővér jelentette nekem a problémáikat, nem vettem őket komolyan. Úgy éreztem, hogy mivel jól teljesítenek az evangéliumi munkában, még ha vannak is problémák, az nem nagy ügy. Néha, amikor közösséget vállaltam velük, csak néhány egyszerű útmutatást adtam, és utána nem követtem nyomon, hogy a problémák megoldódtak-e. Emlékszem, egyszer, amikor a munkáról beszélgettünk, észrevettem, hogy Hszinjüe és Hsziaoli nem értenek egyet. Mindketten nagyon arrogánsak voltak, és ragaszkodtak a saját véleményükhöz. Kerestem Istennek néhány olyan szavát, amelyek az állapotukra vonatkoztak, hogy közösséget vállaljak velük, és látva, hogy mindketten képesek elgondolkodni és hajlandóak változtatni, úgy éreztem, mintha egy teher esett volna le a vállamról. Ugyanakkor már régóta nehézségeik voltak az együttműködésben, így tudtam, hogy egyetlen közösségvállalás nem oldhatja meg a problémát, és hogy nyomon kellene követnem a dolgokat, és meg kellene néznem, hogy az állapotuk valóban megváltozott-e. De aztán arra gondoltam, hogy ahhoz, hogy többször is közösséget vállaljak velük, Isten szavaiból kellene részleteket keresnem, és megpróbálnom kifürkészni az állapotukat, ami igazán megterhelő. Ráadásul normálisan végezték a kötelességüket, így arra jutottam, rendben lesz, ha nem ellenőrzöm őket. Így hát annyiban hagytam a dolgot. Volt egy másik alkalom is, amikor láttam, hogy Hszinjüe és egy másik nővér nem értenek egyet a közösségvállalás során. A másik nővér észszerű javaslatot tett, de Hszinjüe nem volt hajlandó elfogadni, és folyamatosan azt hajtogatta, hogy neki van igaza. A nővérnek végül nem volt más választása, mint engedni. Látva, mennyire önelégült Hszinjüe, rá akartam mutatni és leleplezni, mi vele a probléma, de aztán eszembe jutott az idő és az energia, amit a vele való közösségvállalásra kellene fordítanom, és a többi munka, amivel még foglalkoznom kellett. Úgy véltem, mivel nincs köztük egyértelmű konfliktus vagy súrlódás, talán nem is olyan súlyos a helyzet, mint gondolom. Minél kevesebbet bajlódom vele, annál jobb. Ráadásul Hszinjüe csoportvezető, így ha némi arroganciát mutat is, kereséssel meg kellene tudnia oldani azt. Így hát nem mutattam rá és nem lepleztem le, mi vele a probléma. Visszatekintve minderre már látom: teljesen tisztában voltam vele, hogy Hszinjüe arrogáns, és nem tud jól együttműködni másokkal. Ráadásul vezető volt, így azzal, hogy félresöpörtem egy ilyen fontos ügyet, igazán felelőtlen voltam!

Később ezt olvastam Isten szavaiban: „Nem számít, milyen fontos munkát végez egy vezető vagy dolgozó, és milyen természetű ez a munka, az első számú prioritásuk az, hogy megértsék és felfogják, hogyan folyik a munka. Személyesen ott kell lenniük, hogy nyomon kövessék a dolgokat, és kérdéseket tegyenek fel, első kézből szerezve információkat. Nem szabad pusztán a hallottakra hagyatkozniuk, vagy mások beszámolóit meghallgatniuk. Inkább saját szemükkel kell megfigyelniük a személyzet helyzetét és azt, hogy miként halad a munka, és meg kell érteniük, milyen nehézségek vannak, vannak-e olyan területek, amelyek ellentétben állnak a Fennvaló követelményeivel, megszegik-e az alapelveket, vannak-e megzavarások vagy akadályozások, hiányoznak-e a szakmai munkához szükséges eszközök vagy a kapcsolódó oktatóanyagok – mindezeket folyamatosan figyelemmel kell kísérniük. Bármennyi beszámolót is hallgatnak meg, vagy bármennyit is szűrnek le a szóbeszédből, egyik sem ér fel a személyes látogatással; pontosabb és megbízhatóbb, ha a saját szemükkel látják a dolgokat. Ha már ismerik a helyzet minden aspektusát, jó elképzelésük lesz arról, hogy mi történik” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (4.)). „Bármelyik munkát vizsgálják is, a terhet viselő vezetők mindig képesek azonosítani a problémákat. Bármely olyan probléma esetén, amelyik szaktudással kapcsolatos vagy szembemegy az alapelvekkel, képesek azt azonosítani, utánaérdeklődni, megértést nyerni vele kapcsolatban, és amikor felfedeznek egy problémát, haladéktalanul megoldják azt. Az intelligens vezetők és dolgozók csak a gyülekezeti munkával, szaktudással és az igazságalapelvekkel kapcsolatos problémákat oldanak meg. A mindennapi élet során felmerülő apró-cseprő ügyeknek nem szentelnek figyelmet. Az evangéliumterjesztés Isten által rájuk bízott munkája minden egyes vetületének utánanéznek. Minden olyan problémáról kérdezősködnek és megvizsgálják azt, amelyet képesek észlelni vagy felfedezni. Ha az adott pillanatban ők maguk nem képesek megoldani a problémát, akkor összegyűlnek más vezetőkkel és dolgozókkal, beszélgetnek velük, keresik az igazságalapelveket, és a megoldás módjain gondolkodnak. Ha nagy problémával találkoznak, amelyet valóban nem tudnak megoldani, akkor haladéktalanul a Fennvalóhoz fordulnak, és hagyják, hogy a Fennvaló kezelje és oldja meg azt. Az efféle vezetők és dolgozók olyan emberek, akik elvek szerint cselekednek. Nem számít, milyen problémák vannak, amennyiben meglátták, nem fogják annyiban hagyni azokat; ragaszkodnak hozzá, hogy teljes mértékben megértsék ezeket a problémákat, azután pedig egyenként megoldják. Még ha nem is lesznek alaposan megoldva, az garantálható, hogy ezek a problémák nem fognak újra felmerülni” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (4.)). Nagyon szégyelltem magam, amikor megláttam, mit követel meg Isten a vezetőktől és a dolgozóktól. Nem volt teherérzetem az evangéliumi munkával kapcsolatban. Nemcsak hogy elmulasztottam időben nyomon követni az evangéliumi munkát, de a testvérek állapotát sem ismertem meg részletesen. Például Hszinjüe csoportvezető volt, de nehéz volt vele együttműködni. Ezt közösségvállalással kellett volna megoldanom, de én csak röviden rámutattam, mi vele a probléma, anélkül, hogy beszéltem volna a többiekkel, hogy részletesen megismerjem a helyzetet. A probléma lényegét és következményeit sem lepleztem le. Ezután nem kérdeztem rá, hogy változott-e vagy sem. Nem gondolkodtam el azon, hogy ez vajon a beállítottságának lényegéből fakad-e, vagy csak a romlottságának a megnyilvánulása, hogy egyáltalán alkalmas-e csoportvezetőnek, és más hasonló részleteken sem. Így ezek a problémák soha nem oldódtak meg, és az evangéliumi munka is kárát látta ennek. Később láttam, hogy Hszinjüe továbbra is arrogáns, önelégült és önkényes, és tudtam, hogy közösséget kellene vállalnom vele ennek megoldására, különben a munka késedelmet szenved. De mégsem foglalkoztam vele, mert nem akartam a vesződséget. Csak felületesen, a látszat kedvéért foglalkoztam a problémák megoldásával, megelégedtem a felszínes munkával, csupán megemlítettem a problémát, és semmi több. Nem törődtem azzal, hogy a probléma ténylegesen megoldódott-e vagy sem. Felelőtlen voltam, nem láttam el a feladatomat, és nem végeztem semmilyen tényleges munkát. Így viselkedik egy hamis vezető. A gyülekezet megtett az evangéliumi munka felelősének, remélve, hogy képes leszek a kötelességemet Isten követelményei szerint végezni, komoly és felelősségteljes leszek a munkámban, és az igazságalapelveket használom majd a testvérek által az evangélium hirdetése során tapasztalt különféle problémák és nehézségek megoldására, hogy az evangéliumi munka zökkenőmentesen haladhasson. De ehelyett, amikor megoldásra szoruló problémák merültek fel, nem tettem semmit, azt gondolva: „nem kell annyi vesződség”. Valóban hamis vezetőként viselkedtem, és akadályoztam az evangéliumi munka előrehaladását. A kötelességemhez való hozzáállásom igazán undorító volt Isten számára!

Ezt követően kerestem, és elgondolkodtam azon, hogy mi volt a valódi gyökere annak, hogy nem végeztem tényleges munkát. Olvastam valamit Isten szavaiban: „Munkájuk során a vezetőknek és a dolgozóknak tekintettel kell lenniük Isten szándékaira és hűségesnek kell lenniük Hozzá. A legjobban akkor viselkednek, ha proaktívan felismerik és megoldják a problémákat. Nem maradhatnak passzívak, különösen akkor nem, amikor ezen aktuális szavak és beszélgetés alapján cselekedhetnek. Kezdeményezniük kell, hogy az igazságról beszélgetve maradéktalanul megoldják az aktuális problémákat és nehézségeket, a munkájukat pedig végezzék pontosan úgy, ahogyan kell. Azonnal és proaktívan kell figyelemmel kísérniük a munka előrehaladását; nem várhatnak mindig a Fennvaló parancsaira és ösztönzésére, mielőtt kelletlenül intézkednének. Ha a vezetők és a dolgozók mindig negatívak és passzívak, és nem végeznek valódi munkát, akkor nem méltóak arra, hogy vezetőként és dolgozóként végezzenek szolgálatot, és el kell bocsátani őket vagy ki kell igazítani a számukra kijelölt kötelességeket. Sok vezető és dolgozó van most, aki nagyon passzív a munkájában. Mindig csak akkor végeznek egy kis munkát, miután a Fennvaló parancsokat küld és nyomást gyakorol rájuk; egyébként csak lazsálnak és halogatnak. Egyes gyülekezetekben a munka meglehetősen kaotikus, az ott kötelességeket végzők egy része hihetetlenül tunya és felületes, és nem érnek el semmi valós eredményt. Ezek a problémák a természetüknél fogva már most is nagyon súlyosak és rettenetesek, de ezeknek a gyülekezeteknek a vezetői és dolgozói még mindig úgy viselkednek, mint a hivatalnokok és a főurak. Nemcsak a valódi munkavégzésre képtelenek, de a problémákat sem képesek felismerni vagy megoldani. Ez megbénítja a gyülekezeti munkát, és annak stagnálását okozza. Ahol a gyülekezet munkája szörnyen zűrzavaros, és nyoma sincs a rendnek, ott egészen biztosan hamis vezető vagy antikrisztus van hatalmon. Minden olyan gyülekezetben, ahol hamis vezető van hatalmon, a gyülekezet munkája romokban hever, és teljes a zűrzavar – ehhez kétség sem férhet. [...] Mi történik akkor, amikor az emberek azt gondolják, hogy nincs elvégzendő munka? (Nem viselnek terhet.) Pontosan fogalmazva, nem viselnek terhet; nagyon lusták is, és kényelemre áhítoznak, annyi szünetet tartanak, amennyit csak lehet, amikor csak lehet, és megpróbálnak elkerülni bármilyen plusz feladatot. Ezek a lusta emberek gyakran azt gondolják: »Miért kellene annyit aggódnom? A túl sok aggódástól csak gyorsabban fogok öregedni. Milyen előnyöm fog származni az aggódásból és abból, ha annyit szaladgálok és annyira kifárasztom magam? Mi fog történni, ha kiégek és beteg leszek? Nincs pénzem arra, hogy kifizessem a kezelést. És ki fog rólam gondoskodni, amikor megöregszem?« Ezek a lusta emberek ennyire passzívak és visszamaradottak. Egy szemernyi igazsággal sem rendelkeznek, és semmit sem képesek világosan látni. Nyilvánvalóan egy csapat zavaros fejű ember, nem igaz? Mindannyian zavaros fejű emberek; nincsenek tudatában az igazságnak, és nem érdekli őket, hogyan lehet hát őket megmenteni? Miért fegyelmezetlenek és lusták mindig az emberek, mintha élőholtak lennének? Ez a természetük kérdését érinti. Az emberi természetben lakozik egyfajta lustaság. Nem számít, milyen feladatot végeznek az emberek, mindig szükségük van valakire, aki felügyeli és ösztönzi őket. Az emberek időnként a hús-vér testre figyelnek, testi kényelemre áhítoznak és mindig visszatartanak valamit maguknak – ezek az emberek tele vannak ördögi szándékokkal és csalárd cselszövésekkel; valóban nem jók egyáltalán. Mindig kevesebbet tesznek, mint amire képesek, nem számít, milyen fontos kötelességet végeznek. Ez felelőtlenség és hűtlenség” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (26.)). „A hamis vezetők egyike sem végez soha valódi munkát. Úgy tesznek, mintha a vezető szerepük valami hivatalos pozíció lenne, élvezik a státusz előnyeit, és az általuk elvégzendő kötelességet, valamint az általuk vezetőként végzendő munkát teherként, nyűgként kezelik. A szívükben csordultig teli vannak ellenállással a gyülekezet munkája iránt: amikor arra kérik őket, hogy felügyeljék a munkát, és derítsék ki, milyen problémák vannak benne, amelyeket nyomon kell követni és meg kell oldani, akkor tele vannak vonakodással. A vezetőknek és a dolgozóknak ezt a munkát kell végezniük, ez a feladatuk. De nem csinálod és nem vagy hajlandó csinálni, akkor mégis miért akarsz még mindig vezető, illetve dolgozó lenni? Azért végzed a kötelességedet, hogy figyelembe vedd Isten szándékait, vagy azért, hogy tisztviselő legyél, és élvezd a státusz előnyeit? Ha csak azért lettél vezető, hogy valamilyen hivatalos pozíciót tudj betölteni, az vajon nem szégyentelen némiképp? Az efféle emberek jelleme a legalantasabb, nincs méltóságuk, és szégyentelenek. Ha testi kényelmet szeretnél élvezni, akkor siess vissza a világba, és versengj, vedd el erővel, valamint ragadd meg, amit csak tudsz, és ebbe senki nem fog beavatkozni. Isten háza Isten választottjainak a helye, hogy végezzék a kötelességeiket és imádják Őt; olyan hely, ahol az emberek az igazságra törekednek, és elnyerik az üdvösséget. Nem olyan hely, ahol bárki átadná magát a testi kényelemnek, még kevésbé olyan hely, ahol az emberek fejedelemként élnének. A hamis vezetők semmi szégyent nem ismernek, holtak a szégyenérzet számára, és nincs józan eszük. Bármilyen konkrét munkát bíznak is rájuk, nem veszik komolyan, és megfeledkeznek róla; habár szóban nagyon jól reagálnak, semmi valódi dolgot nem tesznek. Hát nem erkölcstelen dolog ez? [...] Nem számít, egyesek milyen munkát végeznek, vagy mely kötelességet tesznek, nem kompetensek benne, nem tudják felvállalni a terhet, és képtelenek eleget tenni azoknak a kötelezettségeknek és felelősségeknek, amelyeket egy embernek teljesítenie kellene. Hát nem söpredékek? Vajon még mindig méltók arra, hogy emberinek nevezzék őket? Az együgyűek, mentálisan inkompetensek és a testi fogyatékosságtól szenvedők kivételével van-e olyan élő személy, akinek ne kellene végeznie a kötelességeit, és eleget tennie a felelősségeinek? Az efféle személy azonban mindig simlis, és lazsál, nem akar eleget tenni a felelősségeinek; ez arra mutat, hogy nem akar megfelelő emberi lény lenni. Isten megadta neki a lehetőséget, hogy emberi lény legyen, képességet és tehetséget adott neki, ő azonban nem tudja használni ezeket a kötelessége végzésében. Nem csinál semmit, hanem minden alkalommal élvezkedni akar. Hát alkalmas az ilyen személy arra, hogy emberi lénynek nevezzük? Mindegy, milyen munkát kap – legyen az fontos vagy hétköznapi, bonyolult vagy egyszerű –, mindig felületes, minden hájjal megkent, és lazsál. Amikor problémák merülnek fel, próbálja másokra hárítani a felelősséget; nem vállalva a felelősséget, de mégis folytatni akarja az élősködő életét. Hát nem haszontalan söpredék?” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Nagyon fájtak a szavai. Isten mindvégig részletesen közösséget vállalt a vezetők és a dolgozók felelősségéről, de én ebbe egyáltalán nem léptem be. Lazsáltam, felelőtlen voltam, a testnek kedveztem, és a kötelességem nem hozott eredményt. Én voltam az a fajta élősködő és semmirekellő, akit Isten leleplez. Amikor a Hszinjüe-problémával foglalkoztam, teljesen tisztában voltam vele, hogy az ügy nincs megoldva, de én ravaszul csak azt tettem, ami megkímélt a vesződségtől. Rájöttem, hogy gyakran azért voltam hatástalan a kötelességemben, mert túl lusta voltam, és mindig a testnek kedveztem. Kezdetben, amikor a többieknek nehézségeik adódtak az evangélium hirdetésében, vagy nem voltak biztosak néhány alapelvben, közösséget vállaltam velük, hogy megoldjam ezeket a problémákat. De mivel némelyikük lassan haladt, vagy összetett problémáik voltak, úgy éreztem, túl sok vesződséggel és túl nagy fáradsággal járna segíteni nekik. Keresnem és elmélkednem kellett volna, és türelmesen közösséget vállalnom velük, ezért inkább elkerültem ezt, csak a szembetűnő problémákat oldottam meg, a nehezebbeket pedig félretettem. A nagy problémákat elbagatellizáltam, a kicsiket pedig figyelmen kívül hagytam. Így sok probléma soha nem oldódott meg. Mindvégig a testnek kedveztem anélkül, hogy valóban megoldottam volna a dolgokat. Ennek eredményeként az evangéliumi munka hosszú ideig nem haladt előre. Ez teljes mértékben azért volt, mert természetemnél fogva lusta voltam, nagyra becsültem a testet, és nem voltam odaadó vagy felelősségteljes a kötelességemben. Isten szavaira gondoltam: „Ez a felelősség súlyos elhanyagolása! Elvesztetted a vezetői vagy a dolgozói szereppel járó hozzáállást és felelősséget a tekintetben, hogy miként kell kezelni a kötelességet” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (26.)). „Hát alkalmas az ilyen személy arra, hogy emberi lénynek nevezzük?” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Vezetőként az volt a felelősségem, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek az általam talált problémák megoldásáért. De én egyszerűen nem voltam hajlandó a helyes úton járni – mindig csak a saját kényelmemre gondoltam. Valahányszor valódi tettekre és munkára került a sor, én kihátráltam. Ez kárt okozott a gyülekezet munkájában és a testvérek életbe való belépésében. Az, hogy így végeztem a kötelességemet, súlyos hanyagság volt! Eszembe jutott, hogy Isten az utolsó napokban végzett munkája során, hogy feloldja az ember romlottságát, több millió szót fejezett ki: emlékeztetett és buzdított, ítélt és megfenyített, figyelmeztetett és leleplezett; minden eszközt felhasznált, hogy aprólékosan közösséget vállaljon velünk, nehogy ne értsük meg, és ne tudjunk belépni az igazságba. Hogy megmentse az emberiséget, amelyet a Sátán oly mélyen megrontott, Isten annyit aggódott és szenvedett, annyi erőfeszítést tett és olyan nagy árat fizetett. De miközben élveztem Isten oly sok igazságának táplálását, fontos munkát vállaltam a gyülekezetben anélkül, hogy Isten szeretetének viszonzására gondoltam volna. Képtelen voltam egy kicsit szenvedni vagy egy kis árat fizetni a kötelességemért. Amint komoly cselekvésre és valódi munkavégzésre került a sor, én elmenekültem. Mindig Isten jutalmát és áldásait akartam egy apró erőfeszítésért cserébe. Annyira önző és aljas voltam, hiányzott belőlem a lelkiismeret és a józan ész. Ekkor végre megláttam, hogy a testtel való állandó törődés és a kényelem utáni vágyakozás méltóság nélküli és megbízhatatlan életet jelent. Lusta vezető voltam, hamis vezető. Az, hogy így végeztem a kötelességemet, pillanatnyi kényelmet adott, de a lustaságom miatt folyamatosan elvesztettem a lehetőségeket az igazság elnyerésére, és Isten végül kiiktatott volna. Keveset spóroltam, de sokat vesztettem, annyira ostoba voltam! Eszembe jutott valami, amit a Biblia mond: „És az ostobákat jólétük pusztítja el” (Példabeszédek 1:32). Ismertem néhány testvért, akiket azért bocsátottak el, mert mindig a testtel és a kényelemmel törődtek, ahelyett, hogy valódi munkát végeztek volna. A kényelem utáni sóvárgás undorral tölti el Istent, és akár az üdvösségre való esélyünket is tönkreteheti. Isten szent és igazságos, és átvizsgálja a szándékaimat a kötelességemben. Nem folytathattam így a kötelességem végzését. Isten háza nem a testi kényelem utáni sóvárgás helye, hanem a kötelességem teljesítésének és az igazság gyakorlásának a helye. Mivel elfogadtam ezt a kötelességet, mindent bele kell adnom, hogy jól végezzem. Bűnbánattal imádkoztam Istenhez: „Istenem, köszönöm, hogy ezt a helyzetet rendezted el, hogy megmutasd nekem, hogy a testi kényelemre vágytam a kötelességemben, és egyáltalán nem voltam felelősségteljes. Mostantól a tőlem telhető legjobbat akarom nyújtani, hogy a kötelességemben igazán odategyem magam.”

Ezután, miközben olvastam Isten szavait, kerestem és elmélkedtem, rájöttem, hogy egy másik téves nézet is volt bennem. Mindenható Isten azt mondja: „A vezetőknek és a dolgozóknak különböző forrásokból meg kell ismerniük a fontos munkák felügyelőit, az evangelizációs igazgatókat, minden csapatvezetőt, a filmgyártó csapatok igazgatóit, és így tovább, és még intenzívebben kell megfigyelniük és megvizsgálniuk ezeket az embereket, mielőtt biztosak lehetnének felőlük. Csak azáltal biztosíthatják a kirendelések helyénvaló voltát és azt, hogy az emberek hatékonyak legyenek a kötelességeik terén, ha ily módon eljárva, körültekintően bíznak rájuk kötelességeket. Egyesek ezt mondják: »Még a nem hívők is azt mondják, hogy ’Ne kételkedj azokban, akiket alkalmazol, és ne is alkalmazd azokat, akikben kételkedsz.’ Isten háza hogy lehet ennyire bizalmatlan? Ők mindannyian hívők; mennyire lehetnek rosszak? Hát nem jó emberek mindannyian? Miért kell megértenie, felügyelnie és megfigyelnie őket Isten házának?« Érvényesek vajon ezek a szavak? Problémásak? (Igen.) Összhangban van vajon az alapelvekkel valakinek a megértése, mélyreható megfigyelése és a vele való közeli érintkezés? Teljes mértékig összhangban van az alapelvekkel. Mely alapelvekkel van összhangban? (A vezetők és dolgozók feladatainak negyedik tételével: »Figyelemmel kísérni a különböző munkák felügyelőinek és a különféle fontos feladatokért felelős személyeknek a körülményeit, és haladéktalanul kiigazítani a számukra kijelölt kötelességeket vagy szükség esetén elbocsátani őket a nem megfelelő emberek használatával okozott károk megelőzése vagy enyhítése, valamint a munka hatékonyságának és gördülékeny előrehaladásának a garantálása végett.«) Ez jó hivatkozási pont, de milyen tényleges okból kell ezt tenni? Azért, mert az embereknek romlott beállítottságaik vannak. Habár kötelességet sokan végeznek ma, az igazságra csak néhányan törekednek. Nagyon kevesen törekednek az igazságra és lépnek be a valóságba, miközben a kötelességüket végzik; a legtöbben még mindig alapelvek nélkül teszik a dolgokat, még mindig nem olyan emberek, akik igazán alávetnék magukat Istennek; csupán azt állítják, hogy szeretik az igazságot, hogy készek keresni az igazságot és törekedni az igazságra, de még mindig nem tudni, hogy meddig tart ki az elhatározásuk. Az igazságra nem törekvő emberek hajlamosak bárhol és bármikor felfedni romlott beállítottságaikat. Híján vannak minden felelősségérzetnek a kötelességüket illetően, gyakran felületesek, kényük-kedvük szerint cselekednek, és még a metszést is képtelenek elfogadni. Amint negatívvá válnak és elgyengülnek, hajlamosak elhagyni a munkájukat – ez sokszor megtörténik, mi sem gyakoribb ennél; így viselkednek mind, akik nem törekednek az igazságra. Ezért aztán azok, akik még nem nyerték el az igazságot, nem megbízhatóak és nem szavahihetőek. Mit jelent az, hogy nem szavahihetőek? Azt jelenti, hogy amikor nehézségekkel vagy kedvezőtlen fordulatokkal találkoznak, hajlamosak elbukni, valamint negatívvá válni és elgyengülni. Vajon szavahihető az, aki gyakran negatív és gyenge? Egész biztosan nem. Ám az igazságot értő emberek mások. Azoknak az embereknek, akik igazán értik az igazságot, bizonyosan istenfélő és Istennek alávetett szívük van, és csak az istenfélő szívű emberek szavahihetőek; akinek nincs istenfélő szíve, az nem szavahihető. Hogyan kell közeledni az istenfélő szív nélküli emberekhez? Természetesen szeretetteljes segítségben és támogatásban kell részesíteni őket. Többször kell őket ellenőrizni, miközben a kötelességüket végzik, és több segítséget és utasítást kell adni nekik; csakis így garantálható, hogy hatékonyan végezzék a kötelességüket. És mi ennek a célja? Az a fő cél, hogy fenn legyen tartva Isten házának a munkája. Másodikként következik ezután a problémák haladéktalan azonosítása, a haladéktalan ellátás, támogatás vagy metszés biztosítása a részükre, az elhajlásaik helyreigazítása, valamint a hibáik és hiányosságaik kipótlása. Ez előnyös az emberek számára; ebben nincs semmi rosszindulatú. Az emberek felügyelése, megfigyelése és megértésükre való igyekezet – ez mind annak az elősegítését szolgálja, hogy rálépjenek az Istenben való hit helyes ösvényére, hogy képesek legyenek Isten kérése és az alapelvek szerint végezni a kötelességüket, valamint hogy többé ne okozzanak zavarásokat vagy akadályozásokat, és ne végezzenek hiábavaló munkát. Ennek a célja teljességgel arról szól, hogy felelősséget tanúsíts az irányukban és Isten házának a munkája iránt; nincs benne semmi rosszindulat” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (7.)). Isten szavai rávilágítanak a munkánk egyik gyakorlati alapelvére. Szorosan figyelemmel kell kísérnünk a felügyeletünk alatt álló testvéreket, különösen azokat, akik kulcsfontosságú munkát végeznek, mert mindenkinek romlott beállítottsága van, hiányzik belőle az igazságvalóság, és elkerülhetetlenül a romlottságából fakadóan cselekszik. Nem bízhatunk meg vakon senkiben, és nem hagyhatunk mindent rájuk – mert akkor felelőtlenek vagyunk a munkánkban. Én pontosan ilyen voltam. Néha mások rámutattak a hibáimra, és abban a pillanatban elhatároztam, hogy változtatok, de ez gyakran csak egy fellángolás volt. Amikor valóban cselekednem kellett volna, még mindig a romlott beállítottságom korlátozott, és képtelen voltam gyakorolni az igazságot. Ezért volt szükségem arra, hogy a többiek felügyeljenek és segítsenek, hogy jobban tudjak gyakorolni és belépni. Mindenkinek vannak hiányosságai, és nem képesek felfogni az igazságalapelveket, így elkerülhetetlen, hogy a kötelességeinkben felmerüljenek problémák vagy mulasztások, és néha romlottságot fedünk fel, és önfejűen cselekszünk. Ilyenkor a vezetők feladata, hogy felügyeljék és nyomon kövessék a munkát, mélyrehatóan meg kell érteniük, hogyan haladnak az emberek a kötelességeikkel, fel kell fedezniük a problémákat, ki kell javítaniuk az eltéréseket, és meg kell akadályozniuk, hogy kár érje a gyülekezet munkáját. De én igazán vak és ostoba voltam. Láttam, hogy Hszinjüe aktívnak tűnik a kötelességében, és jól teljesít az evangéliumi munkában, ezért nem aggódtam miatta. Rábíztam egy ilyen fontos munkát, aztán többé egy gondolatot sem pazaroltam rá. A partnerem említette, hogy problémák vannak a csoportban, de én nem vettem komolyan. Amikor megtudtam, hogy Hszinjüe arrogáns, és nem tud jól együttműködni másokkal, nem vizsgáltam meg a dolgot részletesen. Azt gondoltam, mivel ő a csoportvezető, néhány egyszerű útmutatás után keresni fog és belép, és hogy nem kell emiatt aggódnom. De a dolgok teljesen másképp alakultak, mint ahogy elképzeltem. Annak a személynek voltak a legsúlyosabb problémái, aki miatt a legkevésbé aggódtam. Az ő arrogáns beállítottsága korlátozta a többieket, akik nem tudták normálisan végezni a kötelességüket. Mindez abból fakadt, hogy nem végeztem valódi munkát, és nem Isten szavain keresztül szemléltem a dolgokat és az embereket. Később felülvizsgáltuk annak a csoportnak a munkáját, és azt találtuk, hogy még mindig vannak problémák. Bár sok embert megnyertek az evangélium megosztásával, néhány újonnan érkezett nem felelt meg az alapelveknek. Néhányuknak nem volt jó az emberi mivoltuk, és ki kellett őket takarítani, ami nemcsak az erőforrásokat pazarolta, hanem a gyülekezetnek is sok gondot okozott. Minél jobban nyomon követtem a munkájukat, annál több konkrét problémát találtam, és annál inkább láttam, hogy korábban nem végeztem valódi munkát. Csak a felszínt néztem – amikor a munka zökkenőmentesnek tűnt, azt gondoltam, senkinek sincs problémája a kötelességében. Olyan felületesen szemléltem a dolgokat! Láttam, milyen szánalmas, hogy nem értem az igazságot, és figyelmeztettem magam, hogy a jövőben az igazság szerint kell szemlélnem a dolgokat, teljesítenem kell a feladatomat, és felügyelnem kell a felügyeletem alá tartozók munkáját. Azt is megéreztem, mennyire fontos Isten követelménye, hogy a vezetők személyesen végezzenek részletes munkát. Ez valóban segít rálépnünk arra az útra, hogy a kötelességeinket a megfelelő színvonalon végezzük.

Ezután Isten további szavait olvastam: „Ha csakugyan van egy bizonyos mértékű képességed, ha igazán fel tudod fogni a feladatkörödbe tartozó szakmai készségeket, és ha nem vagy kívülálló a szakmád terén, akkor egyetlen mondást kell csak betartanod, és máris hűséges tudsz lenni a kötelességedhez. Hogy melyik ez a mondás? Az, hogy: »Tedd bele a szívedet!« Ha beleteszed a szívedet a dolgokba és beleteszed az emberekbe is, akkor hűséges és felelősségteljes tudsz majd lenni a kötelességed terén. Vajon könnyű gyakorolni ezt a mondást? Hogyan kell ezt gyakorlatba ültetni? Nem azt jelenti, hogy a fülét használva hall, és nem is azt, hogy az értelmét használva gondolkodik az ember – azt jelenti, hogy a szívét használja. Ha valaki igazán tudja használni a szívét, akkor, ha látja a szemével, amint egy másik ember tesz valamit, egy bizonyos módon cselekszik, vagy valahogyan reagál valamire, vagy ha hallja a fülével mások véleményeit vagy érveit, akkor, ha a szívét használva fontolja meg és gondolja át ezeket a dolgokat, néhány elgondolás, nézet és viszonyulás fog felmerülni az elméjében. Ezen elgondolások, nézetek és viszonyulások mély, konkrét és helyes megértésre juttatják el őt az adott személyt vagy dolgot illetően, és ezzel egyidejűleg megfelelő és helyes ítéletekhez és alapelvekhez is vezetnek. Csak az jelenti azt, hogy egy illető hűséges a kötelességéhez, ha megvannak nála a szív használatának ezek a megnyilvánulásai” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (7.)). Isten szavai megmutatták nekem a gyakorlás útját. Ahhoz, hogy jól végezzem a kötelességemet, meg kellett tanulnom figyelmesnek és felelősségteljesnek lenni. Valódi lépéseket kellett tennem, hogy minden, amit láttam és hallottam, eljusson a szívembe, és hogy felfedezzem a problémákat a kötelességemben. Különben csak a látszat kedvéért tettem a dolgomat, vakon a problémákra. A felfedezett problémák megoldásáért is minden tőlem telhetőt meg kellett tennem, segítséget kellett kérnem a feletteseimtől, ha valamit nem tudtam megoldani, meg kellett tennem és el kellett érnem, amit csak tudtam, teljesítenem kellett a feladatomat, hogy tiszta legyen a lelkiismeretem, és el kellett fogadnom, hogy Isten átvizsgál. A kötelességemben nem támaszkodhattam az elképzeléseimre és a képzelgéseimre. Az igazságalapelveket és Isten követelményeit kellett követnem, amíg a problémák meg nem oldódtak. Bár még mindig sok probléma volt a munkánkban, a tőlem telhető legjobbat kellett nyújtanom a megoldásuk érdekében, és függetlenül attól, hogy ez mennyire sikerült, először meg kellett tanulnom szívvel-lélekkel csinálni és teljesíteni a feladatomat. Az evangéliumi munka fontos Isten háza számára, és az utolsó napok e kritikus pillanatában, ha továbbra is félvállról venném a kötelességemet, a kényelmet keresném, és a saját érdekeimet védeném, akkor önző és aljas módon élnék. Így hát imádkoztam Istenhez: „Istenem, az érettségem csekély, és nincsenek nagy képességeim, de mindent bele akarok adni a kötelességembe, és a Te követelményeid szerint akarok gyakorolni.”

Később felfedeztem, hogy a gyülekezet evangéliumi munkája nem túl hatékony, főként azért, mert néhány evangéliumi munkás új volt, és nem látták tisztán az Isten munkájáról való bizonyságtétel igazságait. Így megbíztam Li Mej nővért, hogy menjen és adjon nekik néhány gyakorlati útmutatást. Kezdetben időt szántam rá, hogy Li Mejjel együtt elemezzem a lehetséges evangéliumi befogadók vallási elképzeléseit, és megértsem az evangéliumi munkások problémáit. De később, amikor a saját munkám feltorlódott, arra gondoltam, hogy az összes problémát átadom Li Mejnek, hogy nekem ne kelljen annyit aggódnom miattuk. Amikor ez a gondolat felmerült bennem, bűntudatot éreztem. Az evangéliumi munka nem haladt jól, és Li Mej meg akarta velem vitatni, miután elment és megismerte a problémákat, én azonban azt reméltem, hogy ráháríthatom a nehéz munkát, mint egy bürokrata. Ez aljas dolog volt. Így hát imádkoztam Istenhez, és tudatosan fellázadtam a test ellen. Amikor Li Mej visszajelzést adott a problémákról, ténylegesen bevonódtam, közösséget vállaltam vele, és kerestem az igazságot a problémák megoldásához. Ezzel a tényleges együttműködéssel gyorsabban megérthettem a csoport munkáját és haladását, és azonnal megtalálhattam és megoldhattam az evangéliumi munkások problémáit és küzdelmeit. Ebben a tényleges együttműködésben Isten útmutatását is láttam. Néhány új evangéliumi munkás fokozatosan megértette az alapelveket, az evangéliumi munka gyümölcsözőbbé vált, és néhány újonnan érkezett kötelességet vállalt nem sokkal azután, hogy elfogadta Isten új munkáját. Bár az utóbbi időben több időt és energiát fordítottam erre, amikor igazán szívvel-lélekkel végzem a kötelességemet, nem érzem nehéznek vagy fárasztónak. Ellenkezőleg, több igazságalapelvvel lettem felvértezve, és azáltal, hogy elcsendesedtem Isten előtt imában és keresésben, amikor problémák adódtak, közelebb kerültem Istenhez, és a kötelességemben is összeszedettebb lettem. Még mindig sok hiányosságom van a kötelességemben. Még messze vagyok attól, hogy a kötelességemet a megfelelő színvonalon végezzem. De a tapasztalataim révén elgondolkodtam és felismertem a valódi munka hiányának problémáját, és iránymutatást kaptam arra, hogyan kell a jövőben végeznem a kötelességemet. Minden, amit nyertem, annak köszönhető, hogy Isten szavai megvilágosítottak és útmutatást nyújtottak.