2017 nyarán gyülekezetvezetőként szolgáltam. A munka követelményei miatt a felsőbb szintű vezető Jang Kuang és Cseng Hszin nővért jelölte ki, hogy együtt irányítsuk a gyülekezet munkáját, és azt mondta, hogy segítsem őket. Egy idő után láttam, hogy ennek a két nővérnek van teherérzete a kötelességében, és gyorsan fejlődnek. Voltak dolgok, amik miatt nem kellett aggódnom – a nővérek képesek voltak megbeszélni és megfelelően kezelni őket önállóan. Eleinte nagyon örültem ennek, de idővel rossz szájízt hagyott maga után a dolog. Azt gondoltam magamban: „Én vagyok a vezető, tehát úgy volna helyes, hogy a gyülekezeti ügyeket, legyenek azok kicsik vagy nagyok, először velem vitassák meg. De most ez a két nővér a megkérdezésem nélkül intéz el dolgokat. Nem vesznek komolyan! Ha ez így megy tovább, nem csak névleg leszek vezető?”

Egy összejövetelen az öntözési diakónus megemlítette Jang Kuangot és Cseng Hszint. Azt mondta: „Igazán van teherérzetük a kötelességüket illetően. Korábban mindig hiány volt öntözőkből, de amióta megérkeztek, nemcsak az áthelyezések mennek gyorsan, hanem az öntözési munka is igen hatékony lett...” Miután ezt hallottam, látszólag hálát adtam Istennek, de a szívemben nem örültem annyira, és éreztem, hogy ég az arcom. Azt gondoltam magamban: „Úgy tűnik, a többiek többre tartják ezt a két nővért, mint engem. Évek óta vezető vagyok, ezek a nővérek pedig csak pár napja csinálják ezt. Jobbak lennének nálam?” Nem akartam ezt elfogadni, és onnantól kezdve egy szót sem hallottam abból, amit az öntözési diakónus mondott. Az összejövetel után erőtlenül mentem haza. Aznap éjjel az ágyban fekve forgolódtam, és nem tudtam aludni. Akárhányszor eszembe jutott, amit az öntözési diakónus mondott, nagyon feldúltnak éreztem magam. Évek óta vezető voltam, mégsem értem fel két nővérhez, akik épphogy csak elkezdték a képzést. Mit gondolna rólam a felsőbb szintű vezető, ha ezt tudná? Azt mondaná, hogy alkalmatlan vagyok, és nem vagyok jó vezetőnek? A többiek régebben felnéztek rám, vajon most azt gondolnák, hogy ezek a nővérek jobbak nálam? A jövőben őket támogatnák helyettem? Úgy éreztem, Jang Kuang és Cseng Hszin ellopták előlem a reflektorfényt, és tele voltam irigységgel és nehezteléssel irántuk. Azokban a napokban elszabadult a fantáziám, és attól féltem, hogy a pozícióm nincs biztonságban. Csendben bátorítottam magam, hogy végezzem jól a munkámat, törekedjek arra, hogy minden projektünkben jobban teljesítsek, és láttassam meg a többiekkel, hogy egyáltalán nem vagyok másodrangú azokhoz a nővérekhez képest. Ezután mindennap korán keltem és későn feküdtem; minden fontos projektet kézbe vettem, és gyorsan megoldottam a felmerülő problémákat, attól félve, hogy a nővérek megelőznek. Néha még azt is reméltem, hogy elrontanak valamit, és lejáratják magukat. Egy nap, miközben a gyülekezet könyveit ellenőriztük, eltéréseket találtunk a kiküldött és beérkezett darabszámok között. A könyvek szétosztását és fogadását a nővérek intézték, és miközben ők idegesen keresték az okot, én nemhogy nem segítettem, hanem még örömömet is leltem a balszerencséjükben, és ezt gondoltam: „Azt hittem, olyan rátermettek vagytok – na, most mit fogtok csinálni?” Dorgáló hangnemben közöltem velük, hogy az komoly dolog, ha probléma van a gyülekezeti könyvekkel. Ettől még feszültebbek lettek, és ez hatással volt az állapotukra is. Én titokban eléggé örültem: „Lássuk csak, vajon a felsőbb szintű vezető még mindig azt gondolja-e, hogy jobbak vagytok nálam, most, hogy ekkora hibát követtetek el! Ha ebben a negatív állapotban maradtok, nem kell aggódnom amiatt, hogy veszélyeztetitek a pozíciómat.” Akkoriban éreztem egy kis bűntudatot, és rájöttem, hogy túl messzire megyek, de nem igazán gondolkodtam el ezen mélyebben.

Később Cseng Hszin kötelességét bizonyos okokból módosították, így Jang Kuanggal kettesben dolgoztunk tovább. Egy nap egy munkamegbeszélésen észrevettem, hogy a felsőbb szintű vezető mindig Jang Kuang véleményét kérdezi, miközben én ott ültem oldalt, és mellőzve éreztem magam. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy a vezető talán azért összpontosít Jang Kuang képzésére, mert ő fiatalabb, és jobb képességekkel rendelkezik. Olyan csalódottnak éreztem magam! A vezető korábban mindig velem vitatta meg a dolgokat, de most annyira nagyra tartotta Jang Kuangot. Ez nem azt mutatta, hogy Jang Kuang jobb nálam? Újra feltört bennem az irigység. Akkoriban mindig leszidtam Jang Kuangot, valahányszor eltéréseket vettem észre a munkájában, és néha egyszerűen csak hidegen bántam vele. Minden összejövetelt siettem én levezetni és mások problémáit megoldani, nem adva neki esélyt, hogy megossza a gondolatait. Az állapota egyre rosszabb lett, és már nem volt teherérzete a gyülekezet munkája iránt; néhány feladatot nem kezelt időben, és ez oda vezetett, hogy a gyülekezet munkája némi veszteséget szenvedett. Akkoriban valóban éreztem némi bűntudatot. Éreztem, hogy nagyban hozzájárultam a negatív állapotához, de nem gondolkodtam el magamon. Nem értettem meg a saját állapotomat, amíg Isten meg nem fegyelmezett.

Egy nap hirtelen rosszul lettem és belázasodtam, majd köhögni kezdtem. Azt hittem, megint előjött az asztmám, de később a köhögésem egyre rosszabb lett, és semmilyen gyógyszer sem segített. Bármennyire is akartam, nem tudtam közösséget vállalni az összejöveteleken. Elmentem orvoshoz, hogy kivizsgáltassam magam, és kiderült, hogy súlyos hörgőtágulatom és tuberkulózisom van. Az orvos azt mondta, hogy ez egy nagyon súlyos betegség, és több mint egy évig tartó gyógyszeres kezelésre van szükség, hogy kordában tartsák. Amikor ezt meghallottam, csak ültem döbbenten, és nagyon nyomorultul éreztem magam. Korábban már volt tuberkulózisom, és nagyon nehéz volt kigyógyulni belőle. Hogyhogy újra kiújult, és miért volt ennyire súlyos ezúttal? Mivel a tuberkulózis fertőző, nem érintkezhettem a testvérekkel. Ez azt jelentette, hogy nem leszek képes végezni a kötelességemet. A hitem évei alatt mindig végeztem valamilyen kötelességet. Még a családomat és a munkámat is otthagytam, hogy áldozatot hozzak. Abban az időben kiváltképp nagyon sok volt a gyülekezeti munka, és én mindenben az élen jártam. Miért lettem ilyen súlyos beteg? Mi volt Isten szándéka? Minél többet gondolkodtam ezen, annál rosszabbul éreztem magam, és gyakran a paplan alatt sírtam. Egyszer könnyek között imádkoztam Istenhez: „Istenem! Annyira szenvedek. Nem tudom, hogyan vészeljem át ezt. Kérlek, világosíts meg, hogy megértsem a szándékodat, hogy tanulhassak ebből a betegségből.”

Egy nap az áhítatom során Isten ezen szavait olvastam. Isten azt mondja: „Rendszerint, amikor komoly betegséggel vagy furcsa bajjal szembesülsz, ami nagy szenvedést okoz számodra, ez nem véletlenül történik. Akár beteg vagy, akár egészséges, ott van ebben Isten szándéka” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istenbe vetett hitben az igazság elnyerése a legfontosabb dolog). Ezen elgondolkodva rájöttem, hogy nem véletlen, hogy Isten megengedte, hogy súlyosan megbetegedjek, és hogy ebben bizonyosan benne volt az Ő szándéka. Komolyan meg kellett vizsgálnom magam. Újra és újra imádkoztam Istenhez, és kerestem a válaszát. Az elmélkedésem során hirtelen rájöttem, hogy ebben az időszakban folyamatosan irigykedtem Jang Kuangra, és rendíthetetlenül küzdöttem a személyes hírnévért és nyereségért. Emiatt ő korlátozva érezte magát, és ez hatással volt a gyülekezet munkájára. Amikor ez eszembe jutott, bűntudatot és mélységes megbánást éreztem. Ezt olvastam Isten szavaiban: „Kegyetlen emberiség! Az intrika és mesterkedés, az egymástól való elragadás és megkaparintás, a versengés a hírnévért és vagyonért, a kölcsönös mészárlás – mikor lesz ennek valaha is vége? Annak ellenére, hogy Isten több százezer szót szólt, senki sem tért még észhez. Az emberek a családjuk, fiaik és lányaik, karrierjük, jövőbeli kilátásaik, pozíciójuk, hiúságuk és pénzük, ételük, ruházatuk és testük kedvéért cselekszenek. De vajon van-e valaki, akinek a cselekedetei valóban Isten kedvéért valók? Még azok között is, akik Istenért cselekszenek, csak kevesen vannak, akik ismerik Istent. Hányan vannak, akik nem a saját érdekükből cselekszenek? Hányan vannak, akik nem nyomnak el vagy közösítenek ki másokat azért, hogy megvédjék saját pozíciójukat?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A gonosz biztosan elnyeri büntetését). „Némelyek állandóan attól félnek, hogy mások jobbak náluk vagy felettük állnak, hogy mások majd elismerésben részesülnek, míg őket figyelmen kívül hagyják, és ez arra készteti őket, hogy másokat támadjanak vagy kizárjanak. Vajon nem az a helyzet, hogy irigykednek a tehetséges emberekre? Vajon ez nem önző és megvetendő? Miféle beállítottság ez? Ez rosszindulat. Akik csak a saját érdekeikre gondolnak, akik csak saját önző vágyaikat elégítik ki anélkül, hogy másokra gondolnának vagy fontolóra vennék Isten házának az érdekeit, azoknak rossz a beállítottsága, és Isten nem szereti őket” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Amit Isten feltárt, az pontosan az én állapotom volt. Amióta láttam, hogy a két nővér hozzáértően végzi a kötelességét, gyorsan fejlődik, és bizonyos dolgokat a megkérdezésem nélkül intéz el, nyugtalan lettem, és azt gondoltam, hogy nem tisztelnek. Amikor az öntözési diakónus megdicsérte őket a kötelességükben való hatékonyságukért, még inkább úgy éreztem, hogy veszélyt jelentenek a pozíciómra, és ellopták előlem a reflektorfényt. Hogy bebizonyítsam, jobb vagyok náluk, és hogy bebiztosítsam a pozíciómat, minden összejövetelen siettem, hogy közösséget vállaljak és megoldjam mások problémáit, egyáltalán nem adva nekik esélyt, hogy közösséget vállaljanak. Amikor a gyülekezeti könyvek példányszáma nem stimmelt, ahelyett, hogy segítettem volna nekik megtalálni az okát, örömömet leltem a szenvedésükben, és gúnyos megjegyzéseket tettem, ami miatt negatív állapotba kerültek. Annyira rosszindulatú voltam! Erre a gondolatra bűntudat és megbánás fogott el, és könnyek között imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! A Te kegyelmedből felügyelhetem a gyülekezet munkáját, de én annyira lázadó voltam. Nemcsak hogy nem végeztem jól a kötelességemet és nem viszonoztam a szeretetedet, de irigykedtem azokra, akik tehetségesebbek, és a személyes hírnévért és nyereségért harcoltam. A viselkedésem visszataszító és utálatos volt Számodra. Istenem, meg akarok térni és megváltozni.”

Ezután Isten ezen szavait olvastam: „Amikor problémával szembesülnek, egyesek másoktól várják a választ, de amikor a másik ember az igazság szerint beszél, nem fogadják el, nem képesek engedelmeskedni, és a szívükben azt gondolják: »Általában jobb vagyok nála. Ha ezúttal meghallgatom a javaslatát, nem fog úgy tűnni, mintha fölöttem állna? Nem, ebben a kérdésben nem hallgathatok rá. Inkább a magam módján fogom csinálni.« Aztán találnak egy okot és egy ürügyet, hogy lerombolják a másik ember álláspontját. Amikor olyasvalakit látnak, aki jobb náluk, megpróbálják őt lealacsonyítani, alaptalan szóbeszédeket gyártanak róla, vagy aljas eszközöket alkalmaznak, hogy becsméreljék és aláássák a hírnevét – akár el is tapossák –, hogy megvédjék a saját helyüket az emberek fejében. Miféle beállítottság ez? Ez nemcsak arrogancia és önhittség, ez a Sátán beállítottsága, ez egy rosszindulatú beállítottság. Az, hogy ez a személy képes megtámadni és elidegeníteni olyan embereket, akik jobbak és erősebbek nála, alattomos és elvetemült dolog. Az pedig, hogy semmi sem állítja meg őket, hogy lealacsonyítsák az embereket, azt mutatja, hogy sok ördögi van bennük! A Sátán beállítottsága szerint élve hajlamosak arra, hogy lekicsinyeljék az embereket, hogy megpróbálják őket leszólni, hogy gyötörjék őket. Vajon ez nem gonoszság? És ha így élnek, továbbra is azt hiszik, hogy rendben vannak, hogy jó emberek – mégis, amikor meglátnak valakit, aki jobb náluk, hajlamosak gyötörni és eltaposni őt. Mi itt a probléma? Vajon nem gátlástalanok és önfejűek azok az emberek, akik képesek ilyen gonosz tetteket elkövetni? Az ilyen emberek csak a saját érdekeikre gondolnak, csak a saját érzéseiket veszik figyelembe, és csak a saját vágyaikat, ambícióikat és céljaikat akarják elérni. Nem törődnek azzal, hogy mekkora kárt okoznak az egyház munkájának, és inkább feláldozzák Isten házának érdekeit, hogy megvédjék a saját státuszukat és hírnevüket az emberek szemében. Nem arrogánsak és önelégültek, önzőek és aljasak az ilyen emberek? Az ilyen emberek nemcsak arrogánsak és önelégültek, hanem rendkívül önzőek és aljasak is. Egyáltalán nincsenek tekintettel Isten szándékaira. Istenfélő szíve van-e az ilyen embereknek? Egyáltalán nincs istenfélő szívük. Ezért cselekszenek önkényesen, és teszik azt, amit akarnak, mindenféle hibáztatás, mindenféle remegés, félelem vagy aggódás nélkül, illetve a következmények mérlegelése nélkül. Ez az, amit gyakran tesznek, és mindig is így viselkedtek. Mi az ilyen viselkedés természete? Hogy finoman fogalmazzunk, az ilyen emberek túlságosan féltékenyek, és túl erős a személyes jó hírnév és státusz iránti vágyuk; túlságosan csalárdak és alattomosak. Keményebben fogalmazva, a probléma lényege az, hogy az ilyen emberek egyáltalán nem rendelkeznek istenfélő szívvel. Nem félnek Istentől, önmagukat tartják a legfontosabbnak, és önmaguk minden aspektusát magasabb rendűnek tartják Istennél és az igazságnál. A szívükben Isten említésre sem méltó és jelentéktelen, és Istennek egyáltalán nincs rangja a szívükben. Vajon azok, akiknek a szívükben nincs helye Istennek, és akiknek nincs istenfélő szíve, képesek az igazságot a gyakorlatba átültetni? Egyáltalán nem. Tehát, amikor jellemzően energetikusan járkálnak, elfoglalva magukat és jó sok erőfeszítést belefektetve, akkor mit csinálnak? Az ilyen emberek még azt is állítják, hogy mindenről lemondtak, hogy áldozatot hozzanak Istenért, és sokat szenvedtek, de valójában minden cselekedetük indítéka, elve és célja a saját pozíciójuk, presztízsük és minden érdekük védelme. Mondanátok vagy sem, hogy az ilyen ember szörnyű? Miféle emberek azok, akik hosszú évek óta hisznek Istenben, mégsem rendelkeznek istenfélő szívvel? Nem arrogánsak? Nem Sátánok? És mely dolgokból hiányzik leginkább az istenfélő szív? A vadállatokon kívül a gonosz emberekből és az antikrisztusokból, az ördögökből és a sátánfajzatokból. Ők egyáltalán nem fogadják el az igazságot; egyáltalán nem rendelkeznek istenfélő szívvel. Minden gonoszságra képesek; ők Isten ellenségei és az Ő választott népének ellenségei” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az öt feltétel, amelynek teljesülnie kell, hogy az ember az Istenbe vetett hit helyes útjára lépjen). Úgy éreztem, mintha Isten előttem állna, és megítélne. Azt gondoltam, hogy ennyi évnyi vezetői szolgálat után felsőbbrendűnek és jobbnak kellene lennem másoknál, ezért irigyeltem és elutasítottam mindenkit, aki rátermettebb volt nálam. Tudtam, hogy a két nővérnek jók a képességei, van teherérzetük és hatékonyak a kötelességükben – ez jót tett a gyülekezet munkájának és a testvérek életbe való belépésének. De én ebből semmit sem vettem figyelembe, csak a saját hírnevemmel és státuszommal törődtem. Titokban harcoltam velük, kerestem az eltéréseket és a hiányosságokat a munkájukban, hogy felzaklassam és kínos helyzetbe hozzam őket. Emiatt rossz állapotba kerültek, és már nem volt teherérzetük a kötelességükben, ami szintén ártott a gyülekezet munkájának. Hogy megőrizzem a saját státuszomat, irigységből azokkal szemben, akik tehetségesebbek nálam, egészen addig a pontig korlátoztam ezt a két nővért, akik képesek voltak tényleges munkát végezni, amíg negatív állapotba nem kerültek. Ezzel akadályoztam a gyülekezet munkáját és ártottam a gyülekezet érdekeinek. Nem volt bennem semmi emberi mivolt. Minden, amit kimutattam, sátáni beállítottság volt. A Sátán nem bírja elviselni, ha az embereknek jól megy a soruk, és kétségbeesetten akarja, hogy negatívvá, elfajzottá váljanak és elárulják Istent. Én a Sátán szolgájaként viselkedtem, akadályozva a gyülekezet munkáját. Gyülekezetvezetőként Isten szándékait kellett volna figyelembe vennem, művelnem kellett volna az embereket a gyülekezet számára, hogy a testvéreim el tudják látni a kötelességeiket. Ehelyett nemcsak hogy nem műveltem a tehetséges embereket, hanem irigykedtem rájuk, és elnyomtam őket. Ezzel hogy végeztem a kötelességemet? Csak gonoszságokat követtem el, és szembeszálltam Istennel.

Egy nap megnyíltam egy nővérnek, és beszéltem neki az irigy állapotomról. Meghallgatott, majd megosztotta velem Saul Dávid iránti irigységének példáját. Azt mondta: „Amikor Saul látta, hogy Isten Dávidot használja a háborúk megnyerésére, és hogy az izraeliták mind támogatják őt, irigy lett Dávidra, és folyton azon volt, hogy megölje. Végül Isten visszautasította Sault, és megbüntette.” Ezt hallva hidegrázás futott végig rajtam. Elgondolkodtam rajta, hogyan viselkedtem az utóbbi időkben. Amikor a két nővér eredményeket ért el a kötelességében, irigy lettem rájuk, és minden adandó alkalommal korlátoztam és elnyomtam őket. Nemcsak megnehezítettem a dolgukat, hanem Isten ellenségévé tettem magam. Hát nem pont olyan voltam, mint Saul? Erre gondolva megijedtem egy kicsit, és rájöttem, hogy Isten így fenyít meg és fegyelmez, hogy időben megállítson a gonoszság útján. Ha továbbra is így viselkedtem volna, a következmények beláthatatlanok lettek volna. Később újra és újra elgondolkodtam: miért van az, hogy bár pontosan tudom, Isten nem szereti az irigységet, mégsem tudtam megállni, hogy ne tegyek olyat, amivel háttérbe szorítok más embereket? Olvastam egy részletet Isten szavaiból, ami így szólt: „Az antikrisztusok lényegének egyik legnyilvánvalóbb jellemzője, hogy monopolizálják a hatalmat és saját diktatúrát működtetnek: senkire nem hallgatnak, senkit nem tisztelnek, és függetlenül attól, hogy az embereknek milyen erősségeik vannak, vagy milyen helyes nézeteket vagy bölcs véleményeket fejeznek ki, illetve milyen megfelelő módszereket javasolnak, nem figyelnek rájuk. Mintha senki sem lenne alkalmas arra, hogy együttműködjön velük, vagy részt vegyen bármiben, amit tesznek. Ilyen az antikrisztusok beállítottsága. Egyesek azt mondják, hogy ez a rossz emberi mivoltból fakad – de hogyan is lehetne ez közönséges rossz emberi mivolt? Ez teljesen sátáni beállítottság, és az ilyen beállítottság mindennél ádázabb. Miért mondom, hogy az ő beállítottságuk mindennél ádázabb? Az antikrisztusok mindent kisajátítanak Isten házából és a gyülekezet vagyonából, és személyes tulajdonukként kezelik. Mindezt nekik kell kezelniük, és nem engedik, hogy bárki más beleszóljon ebbe. A gyülekezeti munka végzése közben csak a saját érdekeikre, a saját státuszukra és a saját büszkeségükre gondolnak. Nem engedik, hogy bárki is sértse az érdekeiket, még kevésbé engedik, hogy bárki, akinek jók a képességei vagy bárki, aki képes beszélni a tapasztalati tanúságtételéről, veszélyeztesse a hírnevüket és a státuszukat. [...] Amikor valaki egy kis munkával kitűnik, vagy amikor valaki képes a valódi tapasztalati tanúságtételről beszélni, Isten választott népe pedig javakat, épülést és támogatást kap belőle, és mindenki az égig magasztalja az illetőt, akkor az antikrisztusok szívében növekszik az irigység és a gyűlölet, és megpróbálják kizárni és elnyomni ezt az embert. Semmilyen körülmények között nem engedik, hogy az ilyen emberek bármilyen munkát elvállaljanak: így akarják megakadályozni, hogy veszélyeztessék a státuszukat. [...] Az antikrisztusok azt gondolják magukban: »Ezt semmiképpen sem fogom eltűrni. Az én területemen akarsz szerepelni, versenyezni akarsz velem. Ez lehetetlen: ne is gondolj rá! Képzettebb vagy és érthetőbben beszélsz, mint én, népszerűbb vagy nálam, és nagyobb szorgalommal törekszel az igazságra, mint én. Ha együttműködnék veled, és te ellopnád a dicsőségemet, mit tennék akkor?« Vajon figyelembe veszik-e Isten házának érdekeit? Nem. Min gondolkodnak? Csak azon gondolkodnak, hogyan tarthatják meg a saját státuszukat. Bár az antikrisztusok tudják magukról, hogy képtelenek valódi munkát végezni, nem nevelik és nem támogatják a jó képességű embereket, akik az igazságra törekednek; csak azokat támogatják, akik hízelegnek nekik, akik hajlamosak mások előtt hódolni, akik a szívükben elismerik és csodálják őket, akik mézesmázosak, akik nem értik az igazságot és képtelenek a tisztánlátásra” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Isten feltárja, hogy az antikrisztusok nincsenek tekintettel a gyülekezet munkájára, és csak egyeduralomra törnek. Az irányításuk alá vonják a gyülekezetet, és nem hagynak senki másnak beleszólást a dolgokba. Kirekesztenek és elnyomnak mindenkit, aki veszélyezteti a státuszukat, és vehemensen igyekeznek elfedni mások erősségeit és érdemeit. Pontosan úgy viselkedtem, mint egy antikrisztus. Hogy megszilárdítsam a státuszomat, folyton egyeduralomra akartam törni, és én akartam lenni az egyetlen, aki a feltételeket diktálja a gyülekezetben. Olyan elveket vallottam, mint: „csak egyetlen alfahím lehet” és „az egész világegyetemben egyedül én vagyok a legfőbb uralkodó”, és nem hagytam, hogy bárki felülmúljon. Amikor a két nővér bizonyos ügyeket intézett, és nem vitatták meg velem, azt gondoltam, hogy nem vesznek komolyan, és hogy végül is én vagyok a vezető, tehát a gyülekezeti ügyeket először velem kellene megbeszélni. Amikor problémák merültek fel a kötelességeikben, kritizáltam őket felnagyítva a problémát, és szándékosan hagytam, hogy bolondot csináljanak magukból. Én magam vezettem az összejöveteleket, nem adva ezeknek a nővéreknek esélyt a közösségvállalásra. Sőt, még lekicsinylő dolgokat is mondtam róluk a hátuk mögött, hogy a felügyelő azt gondolja, nem szívesen vállalnak közösséget, s hogy az összejöveteleken mindig kínos csend van, és mindig én viszem a szót, mintha minden érdem egyedül az enyém lenne. A beállítottságom csalárd és ádáz volt, és az antikrisztus útján jártam. Ekkor jöttem rá, hogy Isten fenyítése és fegyelmezése, valamint szavainak ítélete és feltárása nélkül soha nem láttam volna meg, milyen súlyos a tetteim természete. Nemcsak elnyomtam és bántottam a nővéreket, akikkel együtt dolgoztam, de vétkeket és gonosz tetteket is elkövettem. Abban az időben rendkívüli önvádat és bűnbánatot éreztem. Gyűlöltem magam a gonosz tetteimért gonoszságot műveltem, sajnáltam, hogy nem végeztem megfelelően a kötelességemet, és úgy éreztem, sokkal tartozom Istennek.

Ezután Isten ezen szavait olvastam: „Gyülekezetvezetőként nem elég az, ha megtanulod problémák megoldására használni az igazságot, meg kell tanulnod felfedezni és nevelni olyan tehetséges embereket, akiket semmiképpen sem szabad irigyelned vagy elnyomnod. Ha így gyakorolsz, az hasznára válik az egyház munkájának. Ha néhány igazságra törekvőt fel tudsz készíteni arra, hogy együttműködjön veled, és minden munkát jól végezzen, és végül mindannyiótoknak lesznek tapasztalati tanúságtételei, akkor te megfelelő színvonalú vezető, illetve dolgozó vagy. Ha mindent az alapelvek szerint tudsz kezelni, akkor felajánlod a hűségedet. [...] Ha valóban figyelmet tudsz tanúsítani Isten szándékai iránt, akkor tisztességesen tudsz majd bánni másokkal. Ha javasolsz egy jó embert, és lehetővé teszed számára, hogy képezze magát és végezzen valamilyen kötelességet, és így egy tehetséges emberrel gazdagítod Isten házát, akkor ezzel vajon nem könnyíted meg a munkádat? Vajon nem tanúsítasz ezzel hűséget a kötelességedben? Ez egy jótett Isten előtt; a vezetőkként szolgálóknak kell, hogy legyen legalább ennyi lelkiismeretük és értelmük” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Isten szavaiból megtudtam, hogy a vezetőknek és a dolgozóknak a tehetséges emberek felfedezésére és művelésére kell összpontosítaniuk. Isten undorodik attól, ha valaki a saját érdekében elnyomja és irigyli őket. Visszagondoltam, mi volt az, amit megbántam a két nővérrel való közös munkában, és elhatározásra jutottam. Bárkivel is dolgozzak a jövőben, a gyülekezet érdekeit fogom előtérbe helyezni, minden embert, akiben tehetséget fedezek fel, azonnal ajánlani fogok, és eleget teszek a felelősségemnek. Később, egy összejövetelen feltártam és boncolgattam a romlottságomat a többiek előtt, és miközben mindenkivel együtt dolgoztam, folyamatosan emlékeztettem magam, hogy működjek együtt velük, tanuljak az erősségeikből, és ne tegyek semmit, ami akadályozná a gyülekezet munkáját.

Egy idő elteltével egy kicsit felépültem a betegségemből, és a gyülekezet elintézte, hogy videókészítéssel foglalkozzak. Nem sokkal ezután a gyülekezet megkért, hogy adjak egy másik nővérnek technikai képzést. Jó képességei voltak, és gyorsan tanult. Azt gondoltam: „Ha megtanulja mindezeket a technikákat, elveszi majd a helyemet? A vezető vajon le fog nézni, ha látja, hogy ez a nővér gyorsabban tanul, mint én?” Miután erre gondoltam, már nem akartam olyan szorgalmasan képezni őt. Aztán rájöttem, hogy nem vagyok a megfelelő állapotban, ezért sietve imádkoztam, kérve Istent, hogy vigyázzon a szívemre. Eszembe jutott valami Isten szavaiból: „Először Isten házának az érdekeire gondolj, legyél tekintettel Isten szándékaira, és vedd figyelembe az egyház munkáját. Tedd ezeket a dolgokat az első és legfőbb helyre; csak ezután gondolhatsz a rangod stabilitására, illetve arra, hogy miként tekintenek rád mások” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Isten szavai épp jókor jöttek emlékeztetőül, fellázadtam a helytelen gondolataim ellen, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kiképezzem azt a nővért. Néhány nappal később már egyedül is tudott videókat készíteni. A közös munka során a kötelességeink egy kicsit eredményesebbek lettek. Miután ezt megtapasztaltam, rájöttem, hogy a harmonikus együttműködés örömet és békét hoz a szívünkbe. Csak a harmonikus együttműködéssel nyerhetjük el a Szentlélek megvilágosítását és útmutatását, és érhetünk el jó eredményeket a kötelességeinkben. Ez a változás bennem teljes egészében Isten szavai miatt következett be. Hála Istennek!