2018 novemberében kezdtem meg a videós munka felügyeletét. Nagyon ideges voltam mindennap a rengeteg munka miatt. Sokféle probléma megoldásával és mások munkájának nyomon követésével voltam elfoglalva. Nem tudtam ellazulni. Egy kis idő elteltével Jennifer gyakran adott nekünk tanácsokat a videóinkra vonatkozóan, és azt mondta, hogy e problémák oka az, hogy nem teszünk erőfeszítéseket. Nagy ellenállást éreztem, amikor ezeket az üzeneteit láttam. Már akkor is mindent megtettünk, hogy a hibákat minimalizáljuk, és már az sem volt rossz eredmény, hogy ennyit elértünk a munkában. Vajon ő nem csak elnyújtja a folyamatot azzal, hogy apróságok miatt akadékoskodik? Soha nem vettem komolyan a javaslatait, azt gondoltam, hogy csak nagy felhajtást csinál semmiségekből, és késlelteti a munkánkat. Egy napon találkozót kértem Jennifertől, hogy beszéljünk. Alapelvekre hivatkozva közöltem, hogy az ő akadékoskodása kihat a munkánk előrehaladására. Meglepődtem, amikor rögtön a beszélgetés után Jennifer kemény hangon így szólt: „Az alapelv az egyik szempont. De hadd emlékeztesselek valamire: ne hidd, hogy az alapelvek mentséget jelentenek a felületes és felelőtlen viselkedésre a kötelességed végzése során. Ez két különböző dolog. Ne keverd össze őket.” Amikor meghallottam, amit mondott, bár nem szóltam semmit, bennem volt a válasz. Ezt gondoltam magamban: „Csak nem úgy érted, hogy felületesen és felelőtlenül végzem a kötelességemet? Te nyilvánvalóan akadékoskodsz, és lassítod a dolgokat, mégis engem kritizálsz! Miért olyan nagy ügy az a néhány apró probléma? Ezek egyáltalán nem befolyásolják majd a videók minőségét, és amit elértünk, az már elég jó eredmény. Nem tudod, milyen sok munkánk van, de te csak belekötsz apróságokba, és aztán így megmetszel engem. Olyan arrogáns vagy!” Ezután nem voltam hajlandó kapcsolatot tartani Jenniferrel. Amennyiben olyan kérdésről volt szó, amelyre ő mutatott rá, ellenkezésemet fejeztem ki, és az érzelmeim belekeveredtek a problémák kezelésébe.

Ezután, általában félhavonta, Jennifer összefoglalót készített számunkra a munkával kapcsolatos visszajelzésekről. Egyszer még a vezetővel is megosztotta ezt a visszajelzést. Amikor ezt meghallottam, dühös lettem. Elkövettünk ugyan néhány hibát, de a havonta végzett rengeteg munka mellett nem normális, hogy egyes apróságokat nem jól csinálunk? Valóban szükséges volt elmondani ezt a vezetőnek? Az apróságok megszállottja vagy, túl magas a mércéd. Úgy bánsz velünk, testvérekkel, mint a gépekkel? Mi soha nem hibázhatunk? Minél többet gondolkodtam, annál dühösebb lettem. Amikor a vezető odajött hozzám, hogy beszéljen velem, egyenesen Jenniferre mutattam, és azt mondtam, hogy ő rendkívül arrogáns. Nem öntudatos, csak rámutat a velünk kapcsolatos problémákra. A vezető látta, hogy nincs önismeretem, és közölte velem, hogy megfelelően kell bánnom Jenniferrel. Azt mondta, hogy gondolkozzam el önmagamon, és vonjam le a tanulságot. Ám a vezető szavai süket fülekre találtak. Halogattam a Jennifer visszajelzésében említett problémák megoldását, és nem próbáltam azon gondolkodni, hogyan kerülhetném el a hasonló problémákat a jövőben. Tudtad akkoriban, hogy nem vagy jó állapotban? Halványan tudatában voltam ennek, ezért imádkozva kerestem Istent, és kértem Őt, vezessen, hogy levonjam a tanulságot, és önismeretre tegyek szert ebben a kérdésben.

Egyik nap az áhitatom alatt Isten néhány szavát olvastam, amelyek segítettek, hogy tudatosságot nyerjek az állapotomról. Isten szavai azt mondják: „Amikor az emberek szeretnek vitatkozni a jóról és a rosszról, minden egyes dolgot illetően megpróbálják tisztázni, hogy az jó-e vagy rossz, nem hagynak fel vele, amíg nem tisztázták a kérdést és meg nem értik, kinek volt igaza és ki tévedett – olyan dolgok megszállottjai, amelyekre nincs válasz. De mi értelme így viselkedni? Végső soron helyes-e a jóról és a rosszról vitatkozni? (Nem.) Hol a hiba? Van bármilyen kapcsolat ez és az igazság gyakorlása között? (Nincs kapcsolat.) Miért mondjátok, hogy nincs kapcsolat? A jóról és a rosszról való vitatkozás nem az igazságalapelvek követése, nem az igazságalapelvek megvitatása vagy az azokról való beszélgetés. Az emberek ehelyett folyton arról beszélnek, hogy kinek volt igaza és kinek nem, ki tudta helyesen és ki tévedett, ki volt észszerű és ki nem, kinek volt jó oka és kinek nem, ki fejezett ki magasabb szintű doktrínát – ezt vizsgálják. Amikor Isten próbatételek elé állítja az embereket, mindig megpróbálnak okoskodni Istennel, folyton előállnak ilyen-olyan érvekkel. Vajon Isten megbeszéli veled az efféle dolgokat? Megkérdezi Isten, hogy mi az összefüggés? Kérdez Isten arról, hogy milyen indokaid és okaid vannak? Nem teszi. Isten azt kérdezi, hogy az alávetettség vagy az ellenállás hozzáállásával rendelkezel-e, amikor próbára tesz. Isten azt kérdezi, hogy érted-e az igazságot vagy sem, hogy aláveted-e magad vagy sem. Isten csak ennyit kérdez, semmi mást. Isten nem kérdezi meg tőled, hogy miért hiányzik belőled az alávetettség, nem nézi, hogy jó okod van-e – Ő egyáltalán nem vesz figyelembe ilyesmiket. Isten csak azt nézi, hogy aláveted-e magad vagy sem. A létkörnyezetedtől és a kontextustól függetlenül Isten csak azt vizsgálja át, hogy van-e a szívedben alávetettség, hogy az alávetettség hozzáállását tanúsítod-e. Isten nem vitatja veled a jót és a rosszat; Istent nem érdeklik az indokaid. Isten csak azzal törődik, hogy igazán aláveted-e magad – Isten csakis ennyit kérdez tőled. Hát nem egy igazságalapelv ez? Ami az afféle embereket illeti, akik szeretnek a jóról és a rosszról vitatkozni, akik szeretik a verbális szóváltásokat – vajon az ő szívükben ott vannak az igazságalapelvek? (Nincsenek.) Miért nincsenek? Odafigyeltek valaha bármennyire is az igazságalapelvekre? Törekedtek rájuk valaha is? Keresték őket valaha? Sohasem figyeltek rájuk, nem törekedtek rájuk és nem keresték őket, és ezek teljességgel hiányoznak a szívükből. Ennek eredményeképp csak emberi elképzelések közepette tudnak élni, a szívükben mindössze jó és rossz, helyes és helytelen, kifogások, indokok, álokoskodás és érvek vannak, ami után hamarosan támadják egymást, ítélkeznek egymás felett és elítélik egymást. Az efféle embereknek az a beállítottsága, hogy szeretik vitatni a jót és a rosszat, valamint szeretik megítélni és elítélni az embereket. Az efféle emberek nem szeretik és nem fogadják el az igazságot, hajlamosak arra, hogy megpróbáljanak érvelni Istennel, sőt, hogy ítéletet mondjanak Isten felett és ellenálljanak Neki. Végezetül büntetést kapnak majd” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (15.)). Megláttam, amit Isten szavai lelepleztek, hogy azok az emberek, akik mindig a jóról és a rosszról beszélnek egy adott helyzetben, először alaposan kivizsgálják azt, hogy kinek van igaza, kinek nincs, kinek az oldalán áll az észszerűség. Ha képesek lekörözni másokat, akkor elkezdenek érvelni a saját ügyük mellett, a figyelmüket másokra irányítják, nem engedelmeskednek, ellenkeznek, sőt támadnak másokat, anélkül, hogy keresnék az igazságot, vagy elgondolkodnának a saját problémáikon. Nem vetik alá magukat a helyzeteknek, amelyeket Isten számukra elrendez. Elgondolkodtam azon, hogy én így viselkedtem. Amikor Jennifer rámutatott néhány problémára a munkánkban, tudtam, hogy ezek létező problémák, mégis találtam okokat és kifogásokat, hogy igazoljam magam, azt gondoltam, hogy a munkánk színvonala már így is megfelelő, figyelembe véve a munka mennyiségét, és hogy a kisebb problémák elkerülhetetlenek. Megpróbáltam még alapelvekkel is megcáfolni őt, hogy megakadályozzam, hogy rámutasson a problémákra, mert úgy gondoltam, túl magasak az elvárásai, a problémák jelentéktelenek, és az sem számítana, ha azok nem oldódnának meg. Amikor Jennifer kritizált, hogy felületes és felelőtlen vagyok, nemcsak hogy nem fogadtam ezt el Istentől, de előítéletessé is váltam Jenniferrel szemben, és azt gondoltam, hogy csak akadékoskodik. Amikor szigorúan beszélt, és a szavai sértették az önérzetemet, arrogánsnak neveztem a viselkedését, és még a vezető előtt is megítéltem, ármánykodtam, hogy a vezető az én oldalamra álljon, és rossz fényben lássa őt. Amikor a vezető segített nekem, nem voltam hajlandó hallgatni rá. Nem fogadtam el a helyzeteket Istentől, és nem gondolkodtam el a saját problémáimon. Inkább indoklásokat és mentségeket gyártottam, vagy arról vitatkoztam, hogy kinek van igaza, és ki téved. Csak forrófejűséget tanúsítottam, a legcsekélyebb engedelmesség nélkül. Hogyan nevezhettem magam hívőnek? Úgy viselkedtem, mint egy álhívő.

Utána elolvastam Isten szavainak egy másik részletét, ami segített nekem még jobban megérteni Isten szándékát. Isten szavai azt mondják: „Bármit is tesznek az emberek, az érinti az igazság keresését, valamint az igazság gyakorlatba ültetését is; bármi, ami érinti az igazságot, az összefüggésben áll emberi mivoltuk minőségével, és azzal a hozzáállással, amellyel teszik a dolgokat. Amikor elvtelenül teszik a dolgokat, az legtöbbször azért van, mert nem értik meg az azok mögötti alapelveket. Sokszor azonban nemcsak hogy nem értik meg az alapelveket, hanem nem is akarják megérteni azokat. Még ha esetleg tudnak is egy keveset azokról, akkor sem akarják jobban csinálni. Nincs meg ez a mérce és ez a követelmény a szívükben. Ezért nagyon nehéz számukra jól végezni a dolgokat, nagyon nehéz számukra úgy tenni a dolgokat, hogy azok összhangban legyenek az igazsággal, és eleget tegyenek Istennek. Hogy az emberek képesek-e elfogadhatóan teljesíteni a kötelességeiket, az attól függ, hogy mire törekszenek, hogy törekszenek-e az igazságra, és hogy szeretik-e vagy sem a pozitív dolgokat. Ha nem szeretik a pozitív dolgokat, akkor nem könnyű számukra elfogadni az igazságot, ami nagyon aggasztó – még ha kötelességet végeznek is, csak munkát végeznek. Függetlenül attól, hogy megérted-e az igazságot vagy sem, és hogy képes vagy-e felfogni az alapelveket vagy sem, ha a lelkiismereted szerint teljesíted a kötelességedet, akkor legalább átlagos eredményeket fogsz elérni. Csak ez elfogadható. Ha képes vagy majd keresni az igazságot és az igazság alapelvei szerint tenni a dolgokat, akkor képes leszel teljes mértékben teljesíteni Isten követelményeit, és összhangban lenni Isten szándékaival. Vajon melyek Isten követelményei? (Hogy az emberek teljes szívüket és minden erejüket beleadják abba, hogy jól teljesítsék a kötelességeiket.) Mit kell érteni az alatt, hogy »teljes szívüket és minden erejüket beleadják«? Ha az emberek teljes elméjüket a kötelességeik teljesítésére szentelik, akkor teljes szívüket beleadják. Ha minden cseppnyi erejüket arra fordítják, hogy teljesítsék a kötelességeiket, akkor minden erejüket beleadják. Vajon könnyű-e teljes szívedet és minden erődet beleadni? Lelkiismeret és értelem nélkül ezt nem könnyű megvalósítani. Ha valakinek nincs szíve, ha híjával van a szellemi képességeknek, és képtelen az elmélkedésre, valamint ha egy problémával szembesülve nem tudja, hogyan keresse az igazságot, és nincs módja vagy eszköze arra, hogy megtegye, akkor képes-e a teljes szívét beleadni? Egyáltalán nem” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten irányítási tervének az ember a legnagyobb haszonélvezője). Miután elgondolkodtam Isten szavain, megértettem a szándékát. Isten nem követeli meg az emberektől, hogy kötelességeikben tökéletességet érjenek el, hanem azt nézi, hogy mindent megtettek-e, ami tőlük telik, és hogy a hozzáállásuk olyan-e, hogy megpróbálnak fejlődni a kötelességükben. Isten az emberek szívét vizsgálja. Elgondolkodtam a kötelességemhez való hozzáállásomon, Isten szavaival összevetve. Mindig úgy éreztem, hogy rengeteg munkám van, sok mindent kell figyelembe vennem és elintéznem, és hogy normális, ha a munka során kisebb problémák merülnek fel. Néha még akkor is, ha tudtam, hogy ezek a problémák elkerülhetők, nem akartam erőfeszítéseket tenni a javítás érdekében, ami ahhoz vezetett, hogy a problémák elhúzódtak és nem oldódtak meg. De valójában Isten nem követeli meg, hogy soha ne vétsek hibát a kötelességemben. Ő csak megveti a felületes és felelőtlen hozzáállásomat. Jennifer felhívta a figyelmemet és rámutatott egy problémára, segített, hogy időben kijavítsam, és jól végezzem a kötelességemet. Amint ezt felismertem, az állapotom valamelyest javult. Ezután beszélgettünk, és összegeztük véleményünket a többiekkel, és azon gondolkodtam, hogyan változtassak. Legközelebb, amikor valaki rámutatott egy problémára, már nem voltam olyan ellenálló és felületes ebben az ügyben, hanem mindenkivel együtt oldottam meg a problémát.

Magamon is elgondolkodtam. Miért voltam annyira ellene Jennifer javaslatainak? Később elolvastam Isten szavainak egy másik részletét, és némi önismeretre tettem szert. Isten szavai azt mondják: „Az antikrisztusok archetipikus hozzáállása a metszéshez az, hogy vehemensen elutasítják annak elfogadását, illetve elismerését. Nem számít, mennyi gonoszságot tesznek, illetve mennyi kárt okoznak Isten háza munkájának és Isten választott népe életbe való belépésének, a legcsekélyebb bűntudatuk sincs, illetve nem érzik úgy sem, hogy bármivel tartoznának. Ebből a szempontból vajon van az antikrisztusoknak emberi mivoltuk? Egyáltalán nincs. Mindenféle kárt okoznak Isten választott népének és ártanak a gyülekezet munkájának – Isten választott népe a napnál világosabban látja ezt, és látja az antikrisztusok gonosztetteinek sorát is. Az antikrisztusok azonban mégsem fogadják el és nem ismerik el ezt a tényt; makacsul megtagadják annak beismerését, hogy tévednek vagy hogy felelősek. Nem azt jelzi ez vajon, hogy idegenkednek az igazságtól? Az antikrisztusok ilyen mértékben idegenkednek az igazságtól. Bármennyi elvetemültséget követnek is el, makacsul megtagadják annak beismerését, és a végsőkig megingathatatlanok maradnak. Ez kellően bizonyítja, hogy az antikrisztusok soha nem veszik komolyan Isten házának munkáját, illetve nem fogadják el az igazságot. Nem jutottak el az Istenben való hitre, a Sátán csatlósai, akik azért jönnek, hogy megzavarják és akadályozzák Isten házának munkáját. Az antikrisztusok szívében csakis a hírnév és a státusz létezik. Úgy hiszik, hogy ha be kellene ismerniük a tévedésüket, akkor felelősséget kellene vállalniuk, és ezáltal a státuszuk és a hírnevük komoly veszélybe kerülne. Következésképp a »mindhalálig tagadni« hozzáállásával állnak ellen. Bárhogyan is leplezik le vagy boncolgatják őket az emberek, minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy tagadják. Akár szándékos, akár nem a tagadásuk, röviden szólva ezek a viselkedések egyrészt leleplezik az antikrisztusok természetlényegét, miszerint idegenkednek az igazságtól és gyűlölik az igazságot. Másrészt ez megmutatja, hogy mennyire nagy becsben tartják az antikrisztusok a saját státuszukat, hírnevüket és érdekeiket. Eközben milyen hozzáállást tanúsítanak a gyülekezet munkája és érdekei iránt? Megvetőek és felelőtlenek. Mindenféle lelkiismeret és értelem híján vannak. Vajon nem szemlélteti ezeket a problémákat az, hogy az antikrisztusok kibújnak a felelősség alól? A felelősség alóli kibújás egyrészt azt bizonyítja, hogy a természetlényegük idegenkedik az igazságtól és gyűlöli az igazságot, másrészt pedig azt mutatja meg, hogy hiányzik belőlük a lelkiismeret, az értelem és az emberi mivolt. Nem számít, mennyire károsítja a testvérek életbe való belépését a zavarásuk és a gonosz tetteik, nem éreznek szégyent, és ez sosem zaklatná fel őket. Miféle teremtmény az ilyen? Még a hibájuk részleges beismerése is úgy számítana, hogy van egy kevés lelkiismeretük és józan eszük, az antikrisztusokban azonban a legcsekélyebb emberi mivolt sincs. Nos, mit mondanátok, mik ők? Az antikrisztusok lényegében ördögök” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavai leleplezik azt, hogy az antikrisztusok nem fogadják el az igazságot. Természetüknél fogva idegenkednek az igazságtól, és gyűlölik azt. Amikor megmetszik és leleplezik őket, kifogásokat próbálnak kitalálni, és nem éreznek lelkiismeret-furdalást, még akkor sem, ha komoly kárt okoznak a munkában. Még a hibáikat sem képesek elismerni, és különösen hajthatatlanok. Elgondolkodtam, miután összehasonlítottam magam Isten szavaival. Nyilvánvalóan felületesen végeztem a kötelességemet, és sok figyelmetlenség és probléma merült fel, de nem éreztem bűntudatot vagy lelkiismeret-furdalást. Amikor azzal szembesültem, hogy megmetszenek és figyelmeztetnek, ezt nem fogadtam el. Mindig találtam okot arra, hogy mentegessem magam, és egy vállrándítással intézzem el a dolgot. Nem voltam hajlandó elismerni saját hibáimat. Azt hittem, ha elismerem a hibáimat, akkor rossz színben fogok feltűnni, és ártok a hírnevemnek, a státuszomnak és rólam alkotott képnek, ami miatt mások lenéznek majd engem. Teljesen észszerűtlen voltam. Feltárult az igazságtól idegenkedő beállítottságom. Mások javaslatokat tettek nekem, hogy segítsenek meglátni, milyen hiányosságaim vannak a kötelességemben, hogy időben orvosolhassam a problémákat, és jobban végezhessem a kötelességemet. De én ezt soha nem fogadtam el Istentől, és nem is gondolkodtam el magamon. Így az, hogy felületesen végzem a kötelességemet, nem oldódott meg, és nem teljesítettem a felügyelői szerepemet sem, ami miatt a többiek is felületesen végezték a kötelességüket, és hibákat követtek el. Ekkor végre megláttam, hogy ha nem oldom fel az igazságtól idegenkedő sátáni beállítottságomat, ez megnehezíti számomra, hogy elfogadjam az igazságot és mások javaslatait. Ha továbbra sem tartok bűnbánatot, vagy nem oldom fel ezt a romlott beállítottságomat, a problémák és a kötelességemben való eltévelyedések növekedni fognak, és végül gonoszat cselekszem, szembeszállok Istennel, és Ő megvet és kirekeszt. Ennek felismerése nagyon felzaklatott, és bűnbánóan imádkoztam Istenhez, készen arra, hogy mostantól kezdve az igazságot gyakoroljam a kötelességemben, és ne éljek romlottságban.

Később olvastam egy másik részletet Isten szavaiból, amely utat mutatott nekem az igazságtól idegenkedő beállítottságom feloldásához. Isten szavai azt mondják: „Ha valaki tesz neked egy javaslatot, amikor nem érted az igazságot, és elmondja, miként cselekedj az igazság szerint, akkor először fogadd el, és engedd, hogy mindenki közösséget vállaljon róla, figyeld meg, hogy helyes-e ez az ösvény, és megfelel-e az igazságalapelveknek vagy sem. Ha megbizonyosodsz róla, hogy az igazság szerint való, akkor gyakorold ily módon; ha azt állapítod meg, hogy nem felel meg az igazságnak, akkor ne gyakorold ily módon. Ez ilyen egyszerű. Amikor az igazságot keresed, keresd azt sokaknál. Ha valakinek mondanivalója van, hallgasd meg, és vedd komolyan minden szavát. Ne hagyd figyelmen kívül vagy torkold le, mert ennek köze van a kötelességed hatálya alá tartozó dolgokhoz, és komolyan kell venned. Ez a helyes hozzáállás és a helyes állapot. Ha a helyes állapotban vagy, és nem fedsz fel olyan beállítottságot, amely idegenkedik az igazságtól és gyűlöli az igazságot, akkor, ha ily módon jársz el, az ki fogja szorítani a romlott beállítottságodat. Ez az igazság gyakorlása. Ha ily módon gyakorlod az igazságot, az milyen gyümölcsöket terem? (A Szentlélek fog nekünk utat mutatni.) A Szentlélek útmutatásának az elnyerése az egyik vonatkozás. Időnként az ügy nagyon egyszerű lesz és a saját elmédet használva megvalósítható; miután mások megtették neked a javaslataikat és te megértetted azokat, orvosolni tudod a dolgokat és az alapelvek szerint tudsz cselekedni. Az emberek talán semmiségnek vélik ezt, azonban Isten számára nagy dolog. Miért mondom ezt? Mert ha így jársz el, akkor Isten számára olyasvalaki vagy, aki gyakorolni tudja az igazságot, aki szereti az igazságot, és aki nem idegenkedik az igazságtól – amikor Isten a szívedbe néz, a beállítottságodat is látja, és ez nagy dolog. Más szóval, amikor a kötelességed teszed, és Isten jelenlétében cselekszel, akkor mindaz, amit megélsz és kiárasztasz igazságvalóság, amivel az embereknek rendelkeznie kell. Isten számára a legfontosabb dolgok az általad birtokolt hozzáállások, gondolatok és állapotok mindenben, amit teszel, és Isten ezeket veszi tüzetes vizsgálat alá” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az embernek csak úgy lehet normális kapcsolata Istennel, ha gyakorta Előtte él). Isten szavai megmutatták a gyakorlás útját. Amikor a testvérek javaslatokat tesznek, vagy rámutatnak a problémáimra, először is elfogadó és engedelmes hozzáállással kell rendelkeznem. Ha nem tudom, hogyan kell ezt végrehajtani, nem szabad megvetést vagy ellenkezést tanúsítanom, hanem először el kell fogadnom, majd beszélgetnem kell valakivel, aki érti az igazságot, aztán gyakorlatba kell ültetnem, ha már kellőképpen értem az alapelveket. Ez a kötelességem végrehajtása Isten szándéka szerint. Arra gondoltam, hogy amikor a munkámmal kapcsolatos problémákat vagy hiányosságokat mások észreveszik, és rámutatnak azokra, amikor javaslatokat tesznek nekem, és megmetszenek, az teljesen a gyülekezet munkája iránti felelősségüket jelenti, nem pedig azt, hogy engem pécéznek ki, vagy megnehezítik a dolgomat. Ezt Istentől kapom, engedelmes és elfogadó kell legyek, el kell gondolkodnom a problémáimon, és időben változtatnom és javítanom kell rajtuk. Ez az egyetlen módja annak, hogy a munkám apránként javuljon, és így kerülhető el, hogy romlott beállítottságom megzavarja a gyülekezet munkáját.

Egy nap Jennifer küldött egy üzenetet, amelyben problémákra mutatott rá a videóinknál. Amikor megláttam, egy pillanatra ellenkezést éreztem magamban. Ezekkel a kérdésekkel már foglalkoztunk a többiekkel. Miért hozza fel ezeket újra? Mondani akartam valamit a saját védelmemben, de amikor jobban belegondoltam ebbe, rájöttem, ha ő rámutatott ezekre, akkor biztos vannak még figyelmetlenségek vagy hiányosságok a munkában. Ezért kezdeményeztem, hogy kérdezzük meg Jennifert erről. Miután alapos ismereteket szereztem, végül rájöttem, hogy ezeket a kérdéseket én csak megbeszéltem a testvérekkel, de utána nem követtem nyomon a munkájukat időben. Arra is rájöttem, hogy nem voltam proaktív és felelősségteljes a munkámban, hanem csak passzívan vártam, hogy mások rámutassanak a problémákra, mielőtt megoldanánk azokat. Ezért kezdeményezően megkérdeztem a többieket, milyen problémák vannak még a videóinkban, és időben megbeszéltük és megoldottuk azokat. Egy idő után világossá vált, hogy egyre kevesebb a probléma, én pedig nyugodtnak és megkönnyebbültnek éreztem magam a kötelességemben. Azt is éreztem a szívemben, hogy csak akkor tudom jól végezni a kötelességemet, ha képes vagyok elfogadni mások javaslatait, és megoldani a problémáimat.