2021 januárjában a projekt, amelyért feleltem, a végéhez közeledett. A testvéreket fokozatosan más kötelességekre helyezték át, míg végül csak néhány partneremmel maradtunk, hogy befejezzük a munkát. Akkoriban arra gondoltam, hogy bár már nem volt sok munka, azt lelkiismeretesen kell elvégeznem. Meglepetésemre egy nap megtudtam, hogy az egyik partneremet előléptették, és az evangéliumi munkáért lett felelős. Ettől nyugtalan lettem, és rossz érzés fogott el. „Engem miért nem léptettek elő? Én nem lehetnék felügyelő?” De aztán arra gondoltam: „Talán a vezetők rátermettebb dolgozónak tartják, ezért léptették elő hamarabb. Egyébként is, az én itteni munkám még nem ért véget – amint végzünk, valószínűleg új kötelességeket jelölnek ki nekünk.” Nem sokkal később azonban több más partnert is fokozatosan felügyelővé léptettek elő, sőt néhányukat vezetőnek is megválasztották. Amikor ezt a hírt meghallottam, még kényelmetlenebbül éreztem magam. „Mindannyiukból vezetők, dolgozók vagy felügyelők lettek, én pedig egy helyben toporgok. Még a munkájukat is nekem kell átvennem, és úgy tűnik, a legvégéig mindenért én leszek a felelős. Mindannyian ugyanazt a munkát végeztük, akkor miért őket léptették elő, engem pedig nem? Tényleg ennyire rossz vagyok? Most én vagyok mindannyiuk közül a legrosszabb. A vezetőim talán nem tartanak érdemesnek a művelésre? Előítéletük van velem szemben? Igazán nem akarom átvenni a munkájukat – minél többet veszek át, annál kevésbé tudok majd másfajta munkát végezni. Mire befejezem ezt a munkát, a partnereim már ismerni fogják a sajátjukat, és elsajátítottak néhány alapelvet. Ha később engem küldenek az evangéliumot hirdetni vagy az újonnan érkezetteket öntözni, és az egykori partnerem lesz a felügyelőm, ez a nagy szakadék nagyon kínos lesz!” Minél többet gondolkodtam ezen, annál sértettebbnek éreztem magam. Amikor a testvérek arra kértek, hogy vegyem át a feladataikat, nagyon ellenálltam. Visszafojtott düh volt bennem, és nem akartam megtenni. Több mint két napig meg sem próbáltam megtanulni azokat a feladatokat, amiket átadtak nekem. A saját munkámmal sem törődtem sokat – halogattam a munka nyomon követését, és nem gondolkodtam azon, hogy milyen problémákat kell megoldani, vagy hogyan kellene jól végezni a dolgokat. A munka ezért nagyon lassan haladt. Bár tudtam, hogy alá kellene vetnem magam a gyülekezet elrendezéseinek, kedvetlennek, lehangoltnak és csüggedtnek éreztem magam. Mindig motiválatlan voltam a kötelességem végzésében. Rájöttem, hogy az állapotom nem helyes, ezért Isten elé járultam imádkozni, és megvilágosítást és megvilágítást kértem Tőle, hogy megismerhessem önmagam.

Ima után Isten szavainak egy olyan részét olvastam, amely rávilágított az állapotomra. Isten szavai azt mondják: „Jelenleg mindannyian teljes időben végzitek a kötelességeiteket. Nem korlátoz, avagy köt le benneteket család, házasság, illetve a vagyon. Már felülemelkedtetek ezeken a dolgokon. Azonban a fejeteket betöltő elképzelések, képzelgések, tudás, valamint személyes szándékok és vágyak teljesen érintetlenek maradnak. Így hát, amikor olyasvalamiről van szó, ami hírnevet, rangot vagy csillogási lehetőséget foglal magában – amikor például azt halljátok, hogy Isten háza különféle tehetséges egyéneket tervez gondozni –, akkor a várakozástól mindegyikőtöknek felgyorsul a szívverése, mindannyian mindig hírnévre szeretnétek szert tenni és rivaldafénybe lépni. Mind küzdeni akartok a rangért és a hírnévért. Szégyenkeztek emiatt, de ha nem így tennétek, akkor rosszul éreznétek magatokat. Irigységet, gyűlöletet éreztek és panaszkodtok, amikor azt látjátok, hogy valaki kitűnik, és méltánytalanságnak vélitek: »Én miért nem tudok kitűnni? Miért mindig másokra esik a rivaldafény? Én miért nem kerülök soha sorra?« És miután neheztelést éreztek, megpróbáljátok elfojtani, de nem tudjátok. Imádkoztok Istenhez, és egy ideig jobban érzitek magatokat, amikor azonban újra ilyen helyzetbe kerültök, még mindig nem tudtok felülkerekedni rajta. Vajon ez nem az éretlenség megnyilvánulása? Amikor az emberek ilyen állapotba kerülnek, vajon nem estek a Sátán csapdájába? A Sátán romlott természetének a béklyói ezek, amelyek megkötözik az embert. [...] Minél inkább küzdesz, annál sötétebbé válik a szíved, annál több irigységet és gyűlöletet fogsz érezni, és csak megerősödik benned a vágy, hogy megszerezd ezeket a dolgokat. Minél erősebben vágysz ezek megszerzésére, annál kevésbé leszel képes megszerezni őket, és amikor ez bekövetkezik, akkor növekedni fog benned a gyűlölet. A gyűlöleted növekedésével egyre sötétebb lesz a bensődben. Minél sötétebb vagy a bensődben, annál rosszabb lesz a kötelességed végrehajtása, és minél rosszabb lesz a kötelességed végrehajtása, Isten háza annál kevésbé fog tudni használni téged. Ez egy egymásba fonódó ördögi kör. Ha soha nem végzed jól a kötelességed, akkor fokozatosan ki leszel rekesztve” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Isten szava leleplezte az állapotomat. Azokban a napokban azért voltam annyira ellenálló és kelletlen, mert a státusz iránti vágyam nem teljesült. Amikor láttam, hogy a partnereimet előléptetik, felkavarodott a szívem. Reméltem, hogy engem is előléptethetnek, hogy elnyerhessem a státuszt és az emberek nagyrabecsülését. Amikor megtudtam, hogy a vezetőknek nem áll szándékukban előléptetni, és rám bízzák a partnereim munkájának átvételét, féltékeny lettem, és azt gyanítottam, hogy a vezetők előítéletesek velem szemben, vagy akár le is néznek. Amikor arra gondoltam, hogy a vezetőim szemében én vagyok a legrosszabb, és hogy több partneremet is vezetővé vagy felügyelővé léptették elő, miközben nekem egyáltalán nem volt pozícióm, nyomorultul éreztem magam és dacos voltam. Sőt, a kötelességemen töltöttem ki a haragomat. Nem törődtem azokkal a feladatokkal, amiket rám bíztak, és a saját munkámba sem tettem bele a szívemet. Isten igazán undorodott attól, hogy ebben a lázadó állapotban élek! Visszaemlékeztem, hogyan fogadtam meg korábban, hogy jól végzem a kötelességemet; most pedig, amint megláttam, hogy másokat előléptetnek, és a státusz iránti vágyam nem elégült ki, negatívvá váltam, és elvesztettem az érdeklődésemet a kötelességem iránt. Túl erős volt a státuszvágyam! Gyorsan az igazságot kellett keresnem, hogy megoldjam az állapotomat.

Ezután olvastam néhányat Isten szavaiból arról, hogyan tekintsek az előléptetésre és a művelésre, és ezek lehetővé tették, hogy helyrebillentsem az állapotomat. Isten szavai azt mondják: „Ha azt gondolod magadról, hogy alkalmas vagy vezetőnek, hogy megvan a vezetéshez szükséges tehetséged, képességed és emberi mivoltod, de mégsem léptetett eddig elő téged Isten háza, és nem választottak meg a testvérek, vajon miként kellene kezelned a dolgot? Van itt egy gyakorlási út, amelyet követhetsz. Alaposan ismerned kell magad. Figyeld meg, nem az áll-e a háttérben, hogy probléma van az emberi mivoltoddal, vagy hogy taszítja az embereket a romlott beállítottságod valamelyik aspektusának a feltárulása; esetleg az a gond, hogy nem vagy az igazságvalóság birtokában, hogy nem vagy meggyőző mások számára, vagy talán az, hogy nem megfelelő színvonalon végzed a kötelességedet. El kell gondolkodnod mindezeken a dolgokon és látnod kell, hogy pontosan hol van hiányosságod. Miután már gondolkodtál egy ideje és rájöttél, hogy hol van veled probléma, haladéktalanul keresned kell az igazságot annak megoldása végett, be kell lépned az igazságvalóságba és törekedned kell arra, hogy változást érj el és növekedj, hogy a körülötted lévők ennek láttán ezt mondják: »Mostanában sokkal jobb ez az illető, mint korábban volt. Stabilan dolgozik és komolyan veszi a hivatását, valamint különösen odafigyel az igazságalapelvekre. Nem tesz hevesen vagy felületesen dolgokat, és lelkiismeretesebb és felelősségteljesebb a munkája terén. Korábban szeretett időnként nagyot mondani, és állandóan fényezte magát, most azonban már sokkal visszafogottabb, és már nem basáskodó. Még ha képes is néhány dolog megtételére, nem dicsekszik vele, és amikor befejezett valamit, ismételten elgondolkodik rajta, mert fél, hogy esetleg helytelenül tett valamit. Sokkal óvatosabban és istenfélőbb szívvel cselekszik, mint azelőtt – mindenekfelett pedig tud beszélgetni az igazságról néhány probléma megoldása végett. Ez az ember csakugyan növekedett.« A körülötted lévők, akik már egy ideje érintkeznek veled, úgy találják, hogy nyilvánvaló változáson és növekedésen mentél keresztül; minden korábbinál több erőfeszítést teszel az emberi életedben, a magaviseleted és a dolgok kezelése, a munkádhoz való hozzáállásod és az igazságalapelvek kezelése terén egyaránt, valamint a beszédedben és a cselekedeteidben is szigorúbb vagy. A testvérek mind látják és megszívlelik ezt. Akkor talán képes leszel majd jelöltként indulni a következő választáson, és lesz arra reményed, hogy vezetővé válasszanak. Ha igazán el tudsz végezni néhány fontos kötelességet, el fogod nyerni Isten áldását. Ha igazán van rajtad teher és van ilyen felelősségérzeted, valamint vágysz terhet hordozni, akkor siess és képezd magad! Koncentrálj az igazság gyakorlására és kezdj elvszerűen cselekedni! Ha van élettapasztalatod és tudsz bizonyságtevő cikkeket írni, akkor igazán növekedtél. Ha pedig tanúságot tudsz tenni Isten mellett, akkor bizonyosan elnyerheted a Szentlélek munkáját. Ha munkálkodik benned a Szentlélek, az azt jelenti, hogy Isten jóindulattal tekint rád, és mivel a Szentlélek vezet téged, hamarosan lehetőséget kapsz majd. Talán van most terhed, de nem elegendő az érettséged és túl sekélyes az élettapasztalatod, így még ha vezetővé válnál is, hajlamos lennél a bukdácsolásra. Először törekedned kell az életbe való belépésre, meg kell oldanod az extravagáns vágyaidat, készséges követőnek kell lenned, és el kell kezdened igazán alávetni magad Istennek anélkül, hogy bárminemű panasz elhagyná a szád amiatt, amit Ő vezényel vagy rendez el. Amikor ilyen érettség birtokában vagy, el fog érkezni számodra a lehetőség. Jó dolog az, hogy szeretnél nehéz terhet magadra venni, az, hogy rajtad van ez a teher. Azt mutatja, hogy proaktív szíved van, amely keresi az előrehaladás módját, és hogy tekintettel akarsz lenni Isten szándékaira és követni akarod Isten akaratát. Ez nem ambíció, hanem igazi teher; ez az igazságra törekvők felelőssége és a törekvésük tárgya. Nincsenek önző indítékaid, és nem a saját érdekedben cselekszel, hanem hogy tanúságot tégy Isten mellett és eleget tegyél Neki – ezt áldja meg Isten a leginkább, és Ő megfelelő módon rendezi majd el számodra a dolgokat. [...] Istennek az a szándéka, hogy több embert megnyerjen, akik tanúságot tudnak tenni Róla; az, hogy tökéletesítse mindazokat, akik szeretik Őt, és hogy mielőbb teljessé tegyen egy olyan embercsoportot, akik Vele egy szívűek és gondolkodásúak. Éppen ezért Isten házában mindenkinek nagyszerű kilátásai vannak, aki csak törekszik az igazságra, az Istent őszintén szeretők kilátásai pedig határtalanok. Mindenkinek meg kell értenie Isten szándékait. Ha valakin ott ez a teher, az csakugyan pozitív dolog és olyasvalami, aminek birtokában kell lenniük a lelkiismerettel és értelemmel bíróknak, de nem feltétlenül lesz képes mindenki nehéz terhet magára venni. Honnan ered ez a különbözőség? Bármilyen erősségeid vagy képességeid legyenek is, és bármilyen magas legyen is az IQ-d, a törekvésed a döntő fontosságú, valamint az út, amelyen jársz” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (6.)). Isten szavából megértettem, hogy az, hogy előléptetnek és művelnek-e minket, a törekvésünktől és az utunktól függ. Ha az igazságra törekszünk, valóban hordozzuk a terhet, és rendelkezünk némi képességgel és tehetséggel, a gyülekezet lehetőséget ad nekünk az előléptetésre és a művelésre, és ránk bízza egyes munkák felügyeletét. De ha nem az igazságra törekszünk, hanem mindig a hírnevet és a státuszt hajszoljuk, rossz úton járunk, akkor még ha vezetővé válunk is, nem maradunk sokáig a pozíciónkban. Isten szavát magamra alkalmaztam, és szégyenkeztem. Láttam, hogy teljesen észszerűtlen voltam, és egyáltalán nem ismertem magam. Azt hittem, különösen rátermett és jó vagyok, és ha a partnereimet előléptetik, az azt jelenti, hogy én is megérdemlem az előléptetést. Nem gondolkodtam el magamon, és nem jöttem rá, hogy vajon valóban az igazságra törekvő ember vagyok-e, hogy az emberi mivoltom megfelelő-e, és hogy valóban tudom-e hordozni a munka terhét. Ehelyett vakon hasonlítgattam magam másokhoz, és az előléptetésre törekedtem. Mindig be akartam bizonyítani, hogy ugyanolyan jó vagyok, mint bárki más, és magas státuszt akartam elérni, hogy minél több ember előtt felvághassak, és hogy mások felnézzenek rám. A kötelességemet mindig a saját ambícióimmal és vágyaimmal telve végeztem, így még ha vezető vagy dolgozó lettem volna is, akkor is a hírnévért és a státuszért dolgoztam volna, és lehetetlen lett volna jól végeznem a kötelességemet. Az, hogy nem voltam vezető, valójában a védelmemet szolgálta. Arra gondoltam, hogy egy valóban józan ésszel rendelkező ember ebben a helyzetben képes lenne alávetni magát, elgondolkodni és megismerni önmagát, és megelégedne azzal, hogy jól végzi a saját kötelességét. Elgondolkodna a hiányosságain és fogyatékosságain, keresné az igazságot a problémái megoldására, és törekedne a fejlődésre és a változásra. Isten szava alapján elgondolkodva magamon láttam, hogy valójában átlagos képességekkel rendelkezem, és nem vagyok az igazságra törekvő ember. Egyszerűen megelégedtem a napi feladataim elvégzésével, és nem összpontosítottam a romlott beállítottságaim megértésére és megoldására. Évek óta hittem Istenben, de még mindig nagyon versengő voltam. Mindig aggódtam, hogy a hírnevem és a státuszom növekszik vagy csökken – amikor nem kaptam státuszt, még a kötelességemen is kitöltöttem a haragomat, és nem törődtem a munkával. Milyen értelemben rendelkeztem én bármiféle igazságvalósággal? Ennek ellenére mégis előléptetésre vágytam. Tényleg a legcsekélyebb önismerettel sem rendelkeztem! Tudtam, hogy nem szabad többé vakon hajszolnom a hírnevet és a státuszt. Alázatosnak kell lennem, és két lábbal a földön járva kell végeznem a jelenlegi kötelességemet. Ez az az emberi mivolt és józan ész, amivel rendelkeznem kellene. Amikor erre rájöttem, többé nem éreztem a helyzet zavaró és korlátozó hatását, és a kezemben lévő munka normálisan haladt előre. Azon is elkezdtem gondolkodni, hogyan végezzem a projektlezáró munkát részletesebben és alaposabban, hogy megbánás nélkül fejezhessem be. Így gyakorolva nagyon biztonságban éreztem magam.

Egy idő után a gyülekezet megbízott, hogy felügyeljem egy gyülekezet öntözési munkáját. Amikor meghallottam ezt az intézkedést, vegyes érzéseim voltak. Zavarban voltam és szégyelltem magam – félreértettem a vezetőimet, és azt feltételeztem róluk, hogy előítéleteik vannak velem szemben, és szándékosan nem léptettek elő és nem műveltek. Ez teljes mértékben a státusz iránti erős vágyam következménye volt. Az ezt követő napokban, amikor olyan dolgokkal találkoztam, amiket nem értettem, a partnereimmel kerestem a válaszokat, és szinte minden időmet az öntözési munkára fordítottam. De egy idő után a munka nem volt túl hatékony. Csak ekkor láttam meg, hogy mennyi hiányosságom van. Rájöttem arra is, hogy hiába van státuszom, lehetetlen jól dolgozni, ha hiányzik belőlem az igazság. Így még jobban szégyelltem a korábbi, nagyzoló becsvágyamat, hogy vezető legyek. Abban az időszakban már nem azon gondolkodtam, hogyan érjem el, hogy mások csodáljanak, hanem csak arra, hogyan végezzem jól az öntözési munkát. Sokkal inkább két lábbal a földön állva viszonyultam a kötelességemhez. Azt hittem tehát, hogy egy kicsit megváltoztam, és hogy könnyedén tudom végezni a kötelességemet, és haladni a megfelelő feladattal. De amikor egy másik környezetbe kerültem, a státusz iránti vágyam újra lelepleződött.

2021 júniusában a gyülekezet egy másik, nagyobb munkaterhelésű és szoros határidejű projekttel bízott meg. Bár sok nehézséggel szembesültünk, közös erőfeszítésünknek köszönhetően néhány hónap múlva a munkánk egyre hatékonyabbá vált, és a végén kétszer annyi munkát végeztünk el, mint az előző évben. Nagyon büszke voltam, és úgy éreztem, nekem is részem volt abban, hogy elértük ezeket az eredményeket – ha a vezetők elő akarnak léptetni valakit, valószínűleg rám fognak gondolni. A következő napokban többször is hallottam, hogy a vezetők emberek előléptetéséről és műveléséről tárgyalnak, és időről időre olyan testvérek nevét hallottam, akiket ismertem. A gondolataim újra kavarogni kezdtek: „Korábban voltam már vezető és dolgozó, és mostanában hatékony voltam a kötelességemben, akkor a vezetők miért nem fontolták meg az előléptetésemet? Talán a vezetők átláttak rajtam, és úgy döntöttek, nem vagyok az igazságra törekvő ember? Azt gondolják, hogy csak külsőleges dolgok kezelésére vagyok alkalmas? Ha így gondolják, lesz-e valaha is esélyem arra, hogy előléptetnek és a művelnek?” Ezen gondolkodva a jövő sivárnak tűnt. Úgy éreztem, mindegy, milyen keményen törekszem, mindig így lesz – soha nem lesz reményem az előléptetésre. Sőt, előítéletessé váltam a vezetőkkel szemben. Olykor, amikor a vezetők beszéltek hozzám, egyszerűen nem vettem róluk tudomást. A lehető legkevesebbet beszéltem, és még a körülöttem lévő nővéreket sem szerettem látni. Mindig mogorva voltam, nem akartam sokat beszélni, és minden időmet egyedül akartam tölteni. Észrevétlenül megszűnt a teherérzetem a kötelességemben. Úgy éreztem, mindegy, milyen jól csinálom, a vezetők úgysem látják az erőfeszítésemet és a ráfordításomat, akkor meg minek dolgozzak olyan keményen? Elég lesz, ha csak a minimálisat teszem meg.

Egy nap Isten szavainak egy részletét olvastam: „Az, ahogyan az antikrisztusok dédelgetik a hírnevüket és a státuszukat, túlmegy a normális emberek hasonló viselkedésén, és valami olyasmi, ami a beállítottságuk lényegében van; nem egy ideiglenes érdeklődés vagy a környezetük átmeneti hatása – az életükben, a zsigereikben lévő valami, így tehát a lényegük. Ez azt jelenti, hogy mindenben, amit az antikrisztusok tesznek, az első megfontolásuk a saját hírnevük és státuszuk, semmi más. Az antikrisztusoknak a hírnév és a státusz az életük és az egész életen át tartó céljuk. [...] Elmondható, hogy az antikrisztusok szívében az igazságra való törekvés az istenhitükben a hírnév és státusz hajszolását jelenti, és hogy a hírnév és státusz hajszolása egyben az igazságra való törekvés; hírnevet és státuszt nyerni annyi, mint elnyerni az igazságot és az életet. Ha úgy érzik, hogy nincs hírnevük, nyereségük vagy státuszuk, hogy senki sem néz fel rájuk, értékeli vagy követi őket, akkor nagyon csalódottak, azt hiszik, nincs értelme hinni Istenben, nincs értéke, és ezt mondják maguknak: »Vajon az ilyen hit istenben kudarc? Nem arról van szó, hogy nincs reményem?« Gyakran számítgatnak ilyen dolgokat a szívükben. Számítgatják, hogyan hasíthatnának ki egy helyet maguknak Isten házában, hogyan lehetne előkelő hírnevük a gyülekezetben, hogyan érhetik el, hogy az emberek figyeljenek rájuk, amikor beszélnek és támogassák őket, amikor cselekszenek, hogyan érhetik el, hogy az emberek kövessék őket, bárhol is vannak; és miként lehet befolyásos hangjuk a gyülekezetben, és hogyan legyen hírnevük, nyereségük és státuszuk – valójában ilyen dolgokra összpontosítanak a szívükben. Ezekre törekednek az ilyen emberek. Miért gondolkodnak mindig ilyen dolgokon? Miután olvasták Isten szavait, miután prédikációkat hallgattak, tényleg nem értik mindezt, tényleg nem képesek tisztán látni mindezt? Isten szavai és az igazság tényleg nem képesek megváltoztatni az elképzeléseiket, az elgondolásaikat és a véleményüket? Egyáltalán nem ez a helyzet. A probléma bennük van, ez teljességgel azért van, mert nem szeretik az igazságot, mert a szívükben idegenkednek az igazságtól, és ennek eredményeképp egyáltalán nem fogékonyak az igazságra – ezt a természetlényegük határozza meg” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavából láttam, hogy az antikrisztusok különösen nagy becsben tartják a hírnevet és a státuszt, és ezek mindennél fontosabbak a számukra. Amikor nem kapnak státuszt, unalmasnak tartják az istenhitet. Nincs bennük őszinteség az istenhitükben és a kötelességeikben, és még kevésbé azért teszik ezeket, hogy megértsék az igazságot. Ehelyett azért cselekszenek, hogy hírnevet és státuszt szerezzenek, és hogy minél több ember csodálja őket és nézzen fel rájuk. Az antikrisztusok beállítottságai különösen gonoszak. Magamra gondoltam – mindig arra törekedtem, hogy előléptessenek és műveljenek, és amikor az ambícióim és vágyaim nem teljesültek, negatívvá és motiválatlanná váltam. A hírnév és státusz iránti hajszám már kicsúszott az irányításom alól; ugyanazt a beállítottságot mutattam, mint egy antikrisztus. Eszembe jutott, hogyan fogadtam el az iskolában túlélési törvényként az olyan sátáni mérgeket, mint „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik” és „az a katona, aki nem akar tábornok lenni, nem jó katona”, ezért arra törekedtem, hogy a legjobb jegyeket szerezzem. Ha nem lettem első, legalább kitüntetett diáknak kellett lennem, és el kellett nyernem az osztálytársaim és a tanáraim dicséretét és tiszteletét. Miután Istenben hívő lettem, a státuszra törekvés lett a célom, gondolván, hogy ha magas státuszom van, lehet helyem a gyülekezetben, érvényesülhetek, több ember néz fel rám, és hallathatom a hangomat. Így amikor a gyülekezeti munkához sürgősen emberekre volt szükség, és a vezetők nem léptettek elő, negatív és boldogtalan lettem, nem volt hajtóerőm a kötelességem végzéséhez, sőt úgy éreztem, nincs irány vagy cél, amire törekedhetnék az istenhitemben. Csak ekkor láttam világosan, hogy a hírnév és a státusz hajszolása a természetemmé vált. Mindegy, milyen emberek között voltam, mindig arra vágytam, hogy mások dicsérjenek és csodáljanak, és utáltam lemaradni. Amikor a vezetők értékeltek és előléptettek, hogy fontos munkát végezzek, nagyon elégedett voltam és energikus a kötelességemben; az ő elismerésük és előléptetés nélkül pedig negatív és ellenséges lettem, csak sodródtam az árral és felületesen végeztem a kötelességeimet, sőt, legszívesebben mindent feladtam volna. Hirtelen rájöttem, hogy komoly veszélyben vagyok, ha így folytatom!

Ezután ezt olvastam Isten szavaiban: „Isten azokat az embereket szereti, akik az igazságra törekednek, és amit a legjobban utál az emberekben, az a hírnévre, nyereségre és státuszra törekvés. Egyesek igazán nagy becsben tartják a státuszt és a hírnevet, és mélységesen ragaszkodnak hozzájuk, nem bírják elviselni, hogy feladják őket. Mindig úgy érzik, hogy státusz és hírnév nélkül nincs öröm és remény az életben, hogy csak akkor van remény ebben az életben, ha a státuszért és a hírnévért élnek, és még ha van is egy kis renoméjuk, akkor is folytatják a küzdelmet, soha fel nem adva. Ha ilyen gondolatod és nézeted van, ha a szívedet ilyen dolgok töltik meg, akkor képtelen vagy szeretni az igazságot és törekedni rá, hiányzik a helyes irány és a helyes célok az Istenbe vetett hitedben, és képtelen vagy törekedni önmagad megismerésére, levetni a romlottságot és megélni az emberi hasonlatosságot; hagyod elcsúszni a dolgokat a kötelességed végzése során, semmiféle felelősségérzet nincs benned, és megelégszel csupán azzal, hogy nem követsz el gonoszságot, nem okozol zavarást és nem takarítanak el. Tudhatják-e az ilyen emberek megfelelő színvonalú módon végezni a kötelességüket? És vajon meg tudja-e őket menteni Isten? Lehetetlen. Amikor a hírnév és a státusz kedvéért cselekszel, még erre is gondolsz: »Amennyiben az, amit csinálok, nem gonosztett és nem jelent zavarást, akkor még ha helytelen is az indítékom, senki sem láthatja, illetve senki sem ítélhet el.« Nem tudod, hogy Isten mindent átvizsgál. Ha nem fogadod el, illetve nem gyakorlod az igazságot, és Isten visszautasít, akkor számodra mindennek vége. Mindazok, akiknek nincs istenfélő szívük, okosnak gondolják magukat; valójában azt sem tudják, hogy mikor sértették meg Őt. Egyesek nem látják világosan ezeket a dolgokat; ezt gondolják: »Csak azért törekszem hírnévre és státuszra, hogy többet tegyek, hogy több felelősséget vállaljak. Ez nem jelent akadályozást és zavarást a gyülekezet munkája számára, és biztosan nem árt Isten háza érdekeinek. Ez nem egy súlyos probléma. Egyszerűen szeretem a státuszt és óvom a státuszomat, ez azonban nem gonosztett.« A felszínen egy ilyen törekvés talán nem tűnik gonosztettnek, de mihez vezet végezetül? El fogják az ilyen emberek nyerni az igazságot? El fogják érni az üdvösséget? Egyáltalán nem. Ezért a hírnév és a státusz hajszolása nem a helyes út – pontosan az igazságra való törekvéssel ellentétes irányba halad. Összegezve, függetlenül attól, hogy mi törekvésed iránya vagy célja, ha nem gondolkodsz el a státuszra és a hírnévre való törekvésen, és ha nagyon nehéznek találod félretenni ezt, akkor ezek befolyásolni fogják az életbe való belépésedet. Ameddig szívedben helye van a státusznak, addig képes lesz teljesen irányítani és befolyásolni az életed irányát és a törekvésed céljait, mely esetben nagyon nehéz lesz számodra bemenni az igazságvalóságba, nem beszélve arról, hogy változásokat érj el a beállítottságodban; az pedig, hogy végül el tudod-e majd nyerni Isten jóváhagyását, természetesen már szóba sem kerül. Mi több, ha soha nem vagy képes feladni a státusz utáni törekvésedet, akkor ez befolyásolni fogja azt a képességedet, hogy oly módon tedd a kötelességed, ami megfelelő színvonalú, ami nagyon meg fogja nehezíteni számodra azt, hogy olyan teremtett lénnyé válj, aki megfelelő színvonalú. Miért mondom ezt? Isten semmit nem gyűlöl jobban annál, mint amikor az emberek a státuszra törekednek, mivel a státusz hajszolása egy sátáni beállítottság, rossz út, a Sátán romlottságából született, olyasmi, amit Isten elítél, és pontosan az a dolog, amit Isten megítél és megtisztít. Isten semmit nem gyűlöl jobban annál, mint amikor az emberek a státuszt hajszolják, te mégis csökönyösen versengsz a státuszért, hűségesen dédelgeted és óvod, mindig megpróbálod megszerezni magadnak. Nincs-e ebben egy kis Istennel ellentétes minőség? A státuszt nem Isten rendelte el az emberek számára; Isten biztosítja az igazságot, az utat és az életet az emberek számára, hogy végül megfelelő színvonalú teremtett lénnyé váljanak, egy kicsi és jelentéktelen teremtett lénnyé – ne pedig olyasvalakivé, akinek státusza vagy tekintélye van, és akit emberek ezrei tisztelnek. Így pedig, bármilyen szempontból tekintünk is rá, a státusz hajszolása zsákutca. Nem számít, mennyire észszerű is a mentséged a státusz hajszolására, ez az út akkor is rossz, és Isten nem hagyja jóvá. Bármilyen keményen próbálkozol és bármilyen nagy árat fizetsz is, ha státuszra vágysz, Isten nem fogja neked megadni azt; ha Isten nem adja meg, elbuksz a megszerzéséért folytatott harcban, ha pedig tovább harcolsz, csak egy kimenetel lesz: felfednek és kiiktatnak majd, és zsákutcába fogsz jutni” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Miután elolvastam Isten szavait, megrémültem, és úgy éreztem, ez Isten figyelmeztetése számomra. Ha továbbra is nagy becsben tartom a státuszt, és azt gondolom, hogy az életnek nincs öröme vagy reménye státusz és fontos szerepek nélkül, az ilyen törekvés a státuszért való versengést és az Istennel való szembeszállást jelenti, nem pedig azt, hogy egy teremtett lény pozíciójának megfelelően viselkedem és végzem a kötelességemet. Ha megtérés nélkül folytatom ezt, a pokolba küldenek és megbüntetnek! Félve és remegve olvastam el Isten szavainak ezt a részét többször egymás után, és a szívem mélyén éreztem, hogy Isten igazságos természete nem tűr sértést. Korábban azt gondoltam, hogy az embereknek romlott beállítottságaik vannak, ezért teljesen normális a hírnévre és a státuszra törekedni – hiszen ki ne akarna feljebb jutni? Ezért nem vettem komolyan a romlottságom megnyilvánulásait ezen a területen; bár néha negatívnak éreztem magam, pár nap múlva jobban lettem. Nem hátráltatta túlságosan a munkámat, és nem tettem semmi olyat, ami kilóg a sorból, így nem gondoltam, hogy ez nagy probléma lenne. Csak most, Isten szavain elmélkedve értettem meg valamit. A hírnév és a státusz hajszolása sátáni beállítottság, ellentétben áll Istennel, és a Vele szemben való ellenállás útja. Ez egy zsákutca! Az arkangyalra gondoltam, akinek a státusza már a kezdetekben is elég magas volt, de mégsem volt elégedett. Istennel egyenrangú akart lenni, és a végén Isten letaszította az égből. Hát nem ugyanígy viselkedtem én is? Már feleltem bizonyos munkákért a gyülekezetben, és mégsem voltam elégedett. Nem arra törekedtem, hogy a legjobb eredményeket érjem el a saját kötelességemben. Ehelyett teljes szívemből arra törekedtem, hogy magasabb státuszt érjek el, jelentősebb munkát végezzek, hogy felvághassak, és az emberek felnézzenek rám. Ha ez a vágyam nem teljesült, negatívvá váltam, lelassultam a munkámban, és elkezdtem felületesen végezni azt. Néha még teljesen vissza is akartam vonulni. Egyáltalán nem törődtem azzal, ha a gyülekezet munkája veszteséget szenved. Az ambícióim és vágyaim igazán eluralkodtak rajtam – hol volt az én istenfélő szívem? Egyáltalán alávetettem-e magam Istennek bármilyen mértékben is? Mindig a hírnevet és a státuszt hajszolva, elhanyagolva a kötelességeimet, nemcsak a saját életbe való belépésemet késleltettem, hanem a gyülekezet munkájának is ártottam. Az Istennel szembeni ellenállás útján jártam, hát hogyan ne utált volna engem Isten? Erre gondolva félelmet és megbánást éreztem. Gyorsan imádkoztam Istenhez, hogy bűnbánatot tartsak, és többé nem akartam a hírnevet és a státuszt hajszolni.

Ezután Isten szavaiban megtaláltam a módját, hogyan meneküljek meg a hírnévtől és a státusztól. Isten szavai azt mondják: „A teremtett emberiség tagjaként az embernek meg kell tartania a saját pozícióját, és jól nevelten kell viselkednie. Őrizd kötelességtudóan, amit a Teremtő rád bízott. Ne légy fegyelmezetlen, ne tegyél olyasmit, ami meghaladja a képességeidet, vagy ami utálatos Isten számára. Ne próbálj nagy ember lenni, superman vagy nagyszerű személyiség, és ne törekedj arra, hogy Istenné válj. Erre az embereknek nem lenne szabad vágyniuk. Arra törekedni, hogy nagyok vagy supermanek legyünk, abszurd. Arra törekedni, hogy Istenné váljunk, még szégyenletesebb; visszataszító és megvetésre méltó. Ami becses, és amihez a teremtett lényeknek mindennél inkább tartaniuk kellene magukat, az az igaz teremtett lénnyé válás; ez az egyetlen cél, amelyre mindenkinek törekednie kellene” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló I.). Isten szava világosan kimondja, hogy a státuszra való törekvés, az arra való törekvés, hogy valaki nagy emberré vagy rendkívülivé váljon, olyasmi, amit Isten utál. A valódi törekvés, amivel az embereknek rendelkezniük kellene, az, hogy valódi teremtett lénnyé váljanak. Isten szavának elolvasása után tudtam, mire kell törekednem: teremtett lény vagyok, és Isten tudja a legjobban, milyen kötelességet tudok elvégezni, és milyen munkát tudok vállalni. Mindegy, milyen pozícióban vagyok, Isten azt akarja látni, hogy megfelelően törekszem az igazságra, és két lábbal a földön járva végzem egy teremtett lény kötelességét. El kell engednem az ambícióimat és vágyaimat, és mindegy, milyen kötelességet végzek, alá kell vetnem magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek, őszintén teljesítenem kell a saját feladatomat, és ezáltal hatékonynak kell lennem a kötelességemben. Ezt kell tennem teremtett lényként. Ezután már nem foglalkoztam azzal, hogy előléptetnek-e. Ehelyett tudatosan azon gondolkodtam, hogyan lehetnék hatékonyabb a legjobb eredmények elérése érdekében a kötelességemben, és imádkoztam Istenhez, és a testvérekkel kerestem a megoldást, amikor nehézségek merültek fel. Egy idő után a testvéreimmel közösen leküzdöttünk néhány nehézséget, és a munkánk hatékonysága is javult.

Az ezt követő napokban időről időre még mindig hallottam, hogy korábbi partnereimet felügyelővé léptették elő. Bár még mindig egy kicsit csalódott voltam, mert úgy éreztem, mások az előléptetés által érvényesülhetnek, miközben én még mindig egy helyben toporgok, gyorsan felismertem, hogy újra a státuszvágyam munkálkodik bennem. Így gyorsan imádkoztam Istenhez, és fellázadtam magam ellen. Eszembe jutottak Isten szavai: „A státuszt nem Isten rendelte el az emberek számára; Isten biztosítja az igazságot, az utat és az életet az emberek számára, hogy végül megfelelő színvonalú teremtett lénnyé váljanak, egy kicsi és jelentéktelen teremtett lénnyé – ne pedig olyasvalakivé, akinek státusza vagy tekintélye van, és akit emberek ezrei tisztelnek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavain elmélkedve a céljaim letisztultak a szívemben. Láttam, hogy a státuszt Isten nem rendeli el előre az emberek számára. Mindegy, mi a kötelességünk, a feladatunkat teljesítjük, és a megfelelő pozíciókban használjuk a saját erősségeinket és funkcióinkat. Végső soron nincsenek magasabb vagy alacsonyabb pozíciók, és az, hogy valaki vezető vagy felügyelő, nem jelenti azt, hogy státusza van, vagy jobb másoknál. Amit Isten kér tőlünk, az az, hogy alkalmas teremtett lényekké váljunk, és alávessük magunkat az Ő vezénylésének és elrendezéseinek. Csak ezek a helyes törekvések. Ha nem tudom alávetni magam Istennek, ha nem tudok kitartani a kötelességeim mellett, és kizárólag a ranglétrán való feljebb jutásra és a státusz megszerzésére törekszem, az szégyenletes, és Isten utál és megátkoz érte. Az imádkozás és Isten szavainak olvasása által már nem voltam negatív, és képes voltam helyesen kezelni ezt az ügyet, és megfelelően végezni a kötelességemet.

Ezeken a dolgokon keresztülmenve felismertem Isten jó szándékát. Azzal, hogy nem léptetett elő, megvédett engem. Ha a státusz iránti szeretetemmel valóban vezetővé vagy dolgozóvá váltam volna, akaratlanul is egy antikrisztus útjára lépnék, és a végén csak tönkremennék. Most már tudom magamat alávetve, két lábbal a földön járva végezni a kötelességemet. Ez Isten szavainak a hatása!