Amikor elkezdtem vezetőként dolgozni, Csen Hsziao nővér volt a társam. Amikor láttam, hogy Csen Hsziao jó képességekkel rendelkezik, bátor és határozott a munkájában, én pedig nehezen fejezem ki magam, és behódoló személyiségem van, a munkámhoz szükséges készségeket pedig kínos módon csak részben értem, kisebbrendűnek éreztem magam, és alkalmatlannak arra, hogy vezető legyek. Miután megfigyeltem, ahogy Csen Hsziao milyen ügyesen vállal közösséget és kezel mindenféle problémát, miközben én csak kínosan ülök mellette, még biztosabb lettem abban, hogy nem vagyok erre alkalmas, és egyre csüggedtebb lettem. Hónapokig ebben az állapotban éltem. Később továbbra is gyülekezetvezetőként szolgáltam, de egy új társat kaptam, akit Li Hszüének hívtak. Amikor láttam, hogy Li Hszüe nemcsak csinos és kifinomult, de rátermett és tapasztalt is, és egy sikeres, rátermett üzletasszony benyomását kelti, miközben én bizonytalanul beszélek és hiányzik belőlem minden határozottság, gyakran szorongtam és visszahúzódtam, ha ismeretlenek vagy nagyobb embercsoport vett körül, és nem volt bennem egy csepp vezetői kiállás sem, akaratlanul is elfogott a csüggedés. Minden alkalommal, amikor Li Hszüe visszatért egy összejövetelről, őszintén beszélt arról, hogyan kérdezte ki a testvéreket a jelenlegi állapotukról, és hogyan vállalt közösséget Isten szavait használva a problémáik megoldására, és megemlítette, hogy a testvérek mind mennyire tisztelik őt. Amikor ezekről beszélt, mindig ragyogott az örömtől. Bár észrevettem, hogy Li Hszüe kissé önmagát magasztalja, mégis úgy éreztem, hogy a romlottságának alkalmankénti feltárulásai nem jelentenek nagy problémát, mivel jó képességekkel és munkabírással rendelkezik, és képes megoldani a problémákat. Úgy gondoltam, én nem vehetem fel vele a versenyt; hiányzik belőlem az ő határozottsága. Ezek után, amikor problémákkal szembesültem, visszahúzódtam, mert alkalmatlannak tartottam magam, és nem mertem közösséget nyújtani. Fokozatosan egyre rosszabb állapotba kerültem, és még inkább meggyőződtem arról, hogy gyengék a képességeim, hiányzik belőlem az igazság valósága, és nem vagyok vezetőnek való. Ebben a csüggedt érzelmi állapotban sínylődtem, és a kötelességemet is csak tessék-lássék végeztem. Mivel folyamatosan elmulasztottam keresni az igazságot, és nem tudtam kivergődni a negatív hullámvölgyből, nem sokkal később elbocsátottak. Egy évvel később a testvérek ismét megválasztottak, hogy vezetőként szolgáljak. Vu Fan nővér lett a társam, és hamarosan észrevettem, hogy jó képességekkel és munkabírással rendelkezik, és szinte minden alkalommal, amikor együtt dolgozunk, ő vállalja a vezető szerepet. Különösen egy alkalommal, amikor közösen tartottunk egy összejövetelt, nagyrészt Vu Fan beszélt, és a testvérek is lelkesen bekapcsolódtak a saját közlésükkel. Ami engem illet, én is szerettem volna beszélni, de attól tartottam, hogy nem tudnék hatékonyan közösséget vállalni, ezért végül nem szóltam semmit, hogy elkerüljem a megszégyenülést. Az összejövetel után eléggé elcsüggedtem, és arra gondoltam, hogy még mindig nem vagyok alkalmas arra, hogy vezető legyek. Már csak valamilyen általános ügyekkel kapcsolatos kötelességet akartam végezni munkásként, és nem akartam többé vezető lenni.

Egy nap elmeséltem az állapotomat néhány nővérnek, és az egyik nővér emlékeztetett, hogy nagyon veszélyes lesz számomra, ha nem oldom meg azonnal az állapotomat, és hogy tényleg időt kell szánnom az önvizsgálatra. Csak ekkor ébredtem valamennyire öntudatra: „Miért vagyok ennyire csüggedt? Miért nincs bennem a legcsekélyebb elszántság sem, hogy a fejlődésre törekedjek?” A következő napokban szüntelenül imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy mutasson utat, hogy megértsem az állapotomat, és hogy felülemelkedjek a csüggedtségemen. Később Isten szavainak erre a szakaszára bukkantam: „Vannak olyan emberek, akik gyermekkorukban átlagos külsejűek voltak, rosszul fejezték ki magukat, és nem volt túl gyors az észjárásuk, ezért mások a családi és társadalmi környezetükben elég kedvezőtlenül értékelték őket, ilyen szavakkal: »Ez a gyerek nehéz felfogású, lassú, és nehezen forog a nyelve. Nézd meg mások gyerekeit, azok olyan jól beszélnek, hogy bárkit az ujjuk köré csavarnak. Ez a gyerek meg egész nap csak duzzog. Nem tudja, mit kell mondani, amikor találkozik valakivel, nem tudja kimagyarázni vagy igazolni magát, ha valami rosszat csinált, és nem tudja szórakoztatni az embereket. Ez a gyerek egy idióta.« Ezt mondják a szülei, ezt mondják a rokonai és barátai, és ezt mondják a tanárai is. Ez a környezet bizonyos láthatatlan nyomást gyakorol az ilyen egyénekre. Azáltal, hogy ilyen környezeteket tapasztalnak meg, öntudatlanul is egy bizonyos gondolkodásmód alakul ki bennük. Milyen gondolkodásmód? Úgy gondolják, hogy nem néznek ki jól, nem túlságosan szerethetőek, és mások soha nem örülnek, ha látják őket. Elhiszik, hogy nem tanulnak jól, lassúak, és mindig zavarba jönnek, ha ki kell nyitniuk a szájukat és mások előtt kell beszélniük. Még ahhoz is túlságosan szégyenlősek, hogy megköszönjék, ha kapnak valamit másoktól, és ezt gondolják magukban: »Miért gabalyodik mindig úgy össze a nyelvem? Mások miért beszélnek olyan gördülékenyen? Egyszerűen hülye vagyok!« Tudat alatt értéktelennek gondolják magukat, ugyanakkor nem hajlandók elismerni, hogy tényleg ennyire értéktelenek és ennyire buták. A szívükben mindig ezt kérdezik maguktól: »Tényleg ennyire buta vagyok? Tényleg ennyire kellemetlen vagyok?« Sem a szüleik nem kedvelik őket, sem a testvéreik, sem a tanáraik, sem az osztálytársaik. Néha a családtagjaik, rokonaik és barátaik ezt mondják róluk: »Alacsony, apró a szeme és az orra. Ilyen külsővel nem lesz sikeres, ha felnő.« Így aztán, amikor a tükörbe néznek, azt látják, hogy tényleg apró a szemük. Ebben a helyzetben a szívük mélyén meghúzódó ellenállás, elégedetlenség, vonakodás és el nem fogadás fokozatosan átfordul saját hiányosságaik, fogyatékosságaik és problémáik elfogadásába és elismerésébe. Bár képesek elfogadni ezt a valóságot, a szívük mélyén egy tartós érzelem támad. Minek nevezik ezt az érzelmet? Ez a kisebbségi érzés. Azok az emberek, akik alsóbbrendűnek érzik magukat, nem tudják, mik az erősségeik. Csak azt gondolják, hogy nem szerethetőek, mindig butának érzik magukat, és nem tudják, hogyan kezeljék a dolgokat. Röviden: úgy érzik, semmit nem tudnak elvégezni, nem vonzók, nem okosak, és lassan reagálnak. Másokhoz képest jelentéktelenek, és a tanulmányaik során nem szereznek jó jegyeket. Miután ilyen környezetben nőttek fel, a kisebbségi érzés gondolkodásmódja fokozatosan átveszi az irányítást fölöttük. Egyfajta maradandó érzelemmé válik, amely összegabalyodik a szíveddel és kitölti az elmédet. Nem számít, felnőttél-e már, kiléptél-e már a világba, megházasodtál-e, felépítetted-e a karrieredet, milyen a társadalmi státuszod – a kisebbségi érzéstől, amelyet felcseperedésed közben a környezeted ültetett el benned, lehetetlen megszabadulnod. Miután elkezdesz hinni Istenben és csatlakozol az egyházhoz, még mindig azt gondolod, hogy átlagos a külsőd, gyenge a szellemi képességed, rosszul fejezed ki magad, és semmire nem vagy képes. Ezt gondolod: »Majd megteszem, amit tudok. Nem kell azon igyekeznem, hogy vezető legyek, nem kell mély igazságokra törekednem. Majd megelégszem azzal, hogy én vagyok a legjelentéktelenebb, mások pedig hadd bánjanak velem úgy, ahogy akarnak.« Amikor antikrisztusok és hamis vezetők bukkannak fel, te úgy érzed, képtelen vagy felismerni és leleplezni őket, hogy egyszerűen nem így vagy összerakva. Úgy érzed, hogy amennyiben te magad nem vagy hamis vezető vagy antikrisztus, amennyiben nem bomlasztasz és nem keltesz zavart, akkor ez így elég is, és elég, ha a saját pozíciódban helyt tudsz állni. A szíved mélyén úgy érzed, hogy nem vagy elég jó, hogy nem vagy olyan jó, mint mások, hogy mások talán az üdvösség tárgyai, te pedig legjobb esetben szolgálattevő vagy, ezért úgy érzed, nem vagy alkalmas az igazságra való törekvés feladatára. Tekintet nélkül arra, hogy mennyi igazságot tudsz megérteni, továbbra is úgy érzed, hogy ha egyszer Isten eleve úgy rendelte, hogy ilyen képességed legyen és így nézz ki, akkor talán eleve úgy rendelte, hogy pusztán szolgálattevő légy, és közelébe se menj az igazságra való törekvésnek, a vezetővé válásnak, egy felelős pozíció betöltésének vagy a megmenekülésnek; ehelyett hajlandó vagy arra, hogy te légy a legjelentéktelenebb ember” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Isten szavain töprengve rájöttem, hogy a kisebbségi érzés gúzsba kötött. Kiskorom óta mindig azt gondoltam, hogy átlagos a külsőm, nehezen fejezem ki magam, és behódoló személyiségem van, gyakran éreztem magam csüggedtnek és gátlásosnak, és komoly kisebbrendűségi érzés gyötört. Emlékszem, korábban a világi karrieremben is ugyanez volt a problémám: a kollégáim ékesen szóltak, ügyesen hízelegtek, határozottan irányították a beosztottakat, és némelyiküket a feletteseik is nagyra becsülték. Ezzel szemben én nehezen fejeztem ki magam, képtelen voltam jó kapcsolatot ápolni a különböző osztályokkal, hiányzott belőlem a magabiztosság és a határozottság a munkámban, és amikor problémák merültek fel a gyártósoron, mások a kapcsolataikat és a megfelelő szavakat használva megoldották a problémát, de nekem ez nem ment – egyszerűen képtelen voltam megszólalni, a probléma megoldatlan maradt, én pedig csak bezárkóztam a mosdóba, és sírtam. Miután hívő lettem, irigyeltem azokat a testvéreket, akik tanultabbak voltak nálam, jó képességekkel rendelkeztek, állhatatosak és bátrak voltak a munkájukban. Úgy éreztem, nem érek fel hozzájuk, és ez nagyon korlátozott. Ennek eredményeként gyakran voltam negatív, visszahúzódó, távolságtartó, és a kisebbségi érzésemtől szenvedtem. Így volt ez akkor is, amikor Csen Hsziao és Li Hszüe volt a társam: mivel ők jól beszéltek, jó képességekkel és munkabírással rendelkeztek, kisebbrendűnek éreztem magam velük szemben. Még azt sem tartottam problémának, amikor láttam, hogy Li Hszüe önmagát magasztalja, ezt a munkájában való határozottsága jelének tekintettem. A kisebbségi érzés csapdájában vergődve az állapotom folyamatosan romlott, nem végeztem jól a kötelességemet, és végül el is bocsátottak. Annak ellenére, hogy a testvérek újra megválasztottak, hogy vezetőként szolgáljak, legbelül még mindig kisebbrendűnek éreztem magam, és azt hittem, hogy gyengék a képességeim, és képtelen vagyok bármit is jól csinálni, és arra vagyok ítélve, hogy munkás legyek, és nem nyerhetem el az üdvösséget. Rájöttem, hogy a kisebbségi érzés mélységesen gúzsba kötött! Arra gondoltam, hogy Isten testet öltött és mindenféle szenvedést elviselt, hogy megmentse az emberiséget, folyamatosan kifejezte az igazságot, öntözte és ellátta az emberiséget, hogy minél több ember részesülhessen az Ő megmentő kegyelmében, elnyerje az üdvösséget, és túlélje a csapásokat. Ha az emberek elszalasztják ezt a lehetőséget, elkerülhetetlenül szembe kell nézniük az eljövendő csapásokkal és az örök büntetéssel. Nem értettem Isten szándékait, a negativitás és a félreértés mocsarában rekedtem, és már beletörődtem a gondolatba, hogy nem fogom elnyerni az üdvösséget. Már nem is akartam törekedni az igazságra – annyira lázadó voltam, és a tetteim megbántották Istent. Mikor minderre rájöttem, úgy éreztem, nagyon bűnös vagyok, és tartozom Istennek – nem süllyedhettem tovább a csüggedésbe, ezért imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Kész vagyok bűnbánatot tartani Előtted. Kérlek, mutass kiutat ebből a negatív kisebbségi érzésből!”

Később Isten szavainak erre a szakaszára bukkantam: „Végül van valami, amit el szeretnék mondani nektek. Ne engedd, hogy egy kisebb érzés vagy egy egyszerű, jelentéktelen érzelem gúzsba kössön hátralévő életedre, hatással legyen rád az üdvösség elérése szempontjából és megsemmisítse az üdvösség iránti reményedet, érted? (Igen.) Ez az érzelmed nemcsak negatív, hanem pontosabban, ténylegesen ellentétben áll Istennel és az igazsággal. Talán azt gondolod, hogy ez a normális emberi mivolthoz tartozó érzelem, de Isten szemében ez nem egyszerűen csak érzelem kérdése, hanem az Istennel szembeni ellenállás egy módja. Egy negatív érzelmek által fémjelzett módszer, amellyel az emberek ellenállnak Istennek, Isten szavainak és az igazságnak. Ezért remélem – feltéve, hogy az igazságra akarsz törekedni –, hogy alaposan megvizsgálod önmagad, hogy lásd, ragaszkodsz-e ezekhez a negatív érzelmekhez és makacsul, ostobán ellenállsz-e Istennek és vetélkedsz-e Vele. Ha vizsgálódásod által felfedezted a választ, ha eljutottál egy felismerésre és világos tudatosságra jutottál, akkor arra kérlek, hogy először is engedd el ezeket az érzelmeket. Ne dédelgesd őket és ne ragaszkodj hozzájuk, mert elpusztítanak téged, elpusztítják a rendeltetési helyedet, és elpusztítják a lehetőségedet és reményedet az igazságra való törekvésre és az üdvösség elérésére” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Ez a szakasz mély benyomást tett rám. Korábban soha nem gondoltam, hogy a negatív érzelmek komoly problémát jelentenének. Azt olvasva, ahogy Isten ezt boncolgatja, rájöttem, hogy a negatív érzelem állapotában való élet lényege szembeszáll Istennel és az igazsággal. Ha nem oldom meg ezt a problémát, elszalasztom az esélyt az üdvösség elnyerésére. Visszagondoltam azokra az évekre, amiket a kisebbségi érzéssel éltem le: amint egy nálam tehetségesebb, jobb képességű és nagyobb munkabírású testvérrel találkoztam, kisebbrendűnek éreztem magam, és csüggedésbe süllyedtem, ellenálltam, és elégedetlen lettem a helyzetem valóságával, nem voltam hajlandó szembenézni a helyzetemmel, tudomásul venni azt, és tehetetlennek éreztem magam. Nem törődtem azzal, hogy hogyan tanulhatnék mások erősségeiből, vagy hogyan működhetnék együtt velük, hogy jól végezzem a kötelességemet, ehelyett Istent okoltam a Tőle kapott képességért, az adottságokért, és azért, hogy nem adott nekem határozottságot. Állandó negatív állapotban éltem, csendben tiltakozva Isten ellen, és néha még a kötelességemet sem akartam végezni. A hitemben töltött évek alatt a kisebbségi érzés gúzsba kötött, és gyakran törtek rám a csüggedés és a passzivitás rohamai. Hiányzott belőlem az akarat, hogy az igazságra törekedjek, és megelégedtem azzal, hogy némi erőfeszítést tegyek, és passzívan sodródjak az árral. Ennek eredményeképpen, annak ellenére, hogy a hitem alatt mindig végrehajtottam a kötelességeimet, és sok lehetőségem volt a gyakorlásra, az életemben elért fejlődés minimális volt – ugyanolyan szánalmas és szegény voltam, mint valaha. Isten munkája már majdnem a végéhez ért, és én számtalan lehetőséget szalasztottam el az igazság elnyerésére, és az életem károkat szenvedett. Ha nem változtatom meg az állapotomat, akkor tönkreteszem minden esélyemet az üdvösség elnyerésére. Így hát imádkoztam Istenhez, keresve, hogy megértsem, milyen romlott beállítottságok rejlenek a kisebbségi érzésem mögött.

Később Isten szavainak erre a szakaszára bukkantam: „A legtöbb embernek az igazság keresése helyett megvan a maga kicsinyes napirendje. Saját érdekeik, imázsuk, valamint az a hely, illetve pozíció, amit mások elméjében elfoglalnak, nagyon nagy jelentőségűek számukra. Csak ezeket a dolgokat becsülik meg. Vasmarokkal ragaszkodnak ezekhez a dolgokhoz, és úgy tekintenek ezekre, mint az életükre. Az pedig, hogy Isten hogyan látja vagy kezeli őket, másodlagos jelentőségű; egyelőre figyelmen kívül hagyják ezt, egyelőre csak az érdekli őket, hogy ők-e a főnökök a csoportban, hogy más emberek felnéznek-e rájuk, illetve, hogy van-e súlya a szavaiknak. Első gondjuk ennek a pozíciónak az elfoglalása. Amikor csoportban vannak, majdnem minden ember ilyenfajta pozíciót keres, ilyenfajta lehetőségeket. Amikor nagyon tehetségesek, természetesen nagykutyák akarnak lenni, ha közepes képességűek, még akkor is magasabb pozíciót akarnak betölteni egy csoporton belül, és ha alacsony pozíciójuk van a csoportban, átlagos képességekkel és készségekkel, akkor is azt akarják majd, hogy mások felnézzenek rájuk, nem akarják, hogy mások lenézzék őket. Ezek az emberek az imázsuknál és a méltóságuknál húzzák meg a határt: ragaszkodniuk kell ezekhez a dolgokhoz. Lehet, hogy nincs integritásuk, és nem rendelkeznek sem Isten elismerésével, sem elfogadásával, ám a tiszteletet, státuszt vagy megbecsülést, amit kivívtak maguknak a többiek között, semmiképpen nem veszthetik el – ez pedig a Sátán beállítottsága. Ám az emberek nincsenek ennek tudatában. Az a hiedelmük, hogy a végsőkig ragaszkodniuk kell ehhez az imázsfoszlányhoz. Nincsenek tudatában annak, hogy csak akkor válnak valódi emberré, ha ezekről a hiábavaló és felszínes dolgokról teljesen lemondanak és félreteszik azokat. Ha valaki ezeket a dolgokat, amelyeket el kellene dobnia, úgy őrizgeti, mint az életét, az élete elveszett. Nem tudja, mi forog kockán. És így, amikor cselekszik, mindig visszatart valamit, mindig próbálja megvédeni a saját imázsát és státuszát, ezeket helyezi előre, csak a saját céljai érdekében beszél, saját hamis védelmére. Minden, amit tesz, önmagáért van. Minden után rohan, ami fénylik, tudatja mindenkivel, hogy részese volt annak. Ennek valójában semmi köze nem volt hozzá, de ő sosem akar a háttérben maradni, mindig attól tart, hogy mások lenézik őt, mindig fél attól, hogy mások azt mondják, ő semmi, hogy mindenre alkalmatlan, hogy nincsenek képességei. Vajon ezt az egészet nem a sátáni beállítottságai irányítják? Amikor képes vagy elengedni az olyan dolgokat, mint az imázs és a státusz, sokkal nyugodtabb és szabadabb leszel, ráléptél a becsületesség útjára. De sokaknak ezt nem könnyű elérni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavait olvasva rájöttem, hogy nem azért szenvedek a kisebbségi érzéstől, mert gyengék a képességeim, vagy mert nehezen fejezem ki magam és átlagos a külsőm, hanem inkább azok miatt a hibás, törekvésekkel kapcsolatos nézetek miatt, amiket a Sátán belém táplált. Túl nagy jelentőséget tulajdonítottam a hírnévnek és a státusznak. Tudat alatt olyan sátáni mérgek hatottak rám, mint például: „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”, „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg” és „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”. Semmi sem volt fontosabb számomra, mint a hírnév, a státusz és mások tisztelete; azt gondoltam, hogy csak ezek elérésével élhetek tartalmas, értékes életet. A világi pályafutásom során mindig irigyeltem azokat a kollégáimat, akik okosak és talpraesettek voltak, jól fejezték ki magukat, ügyesen bántak másokkal, és elnyerték a feletteseik elismerését és megbecsülését. Én is szerettem volna, ha a feletteseim úgy megbecsülnek, mint a kollégáimat. De kisebbrendűnek éreztem magam, mert átlagos volt a külsőm, nehezen fejeztem ki magam, és nem voltam jó a kapcsolatépítésben. Amikor problémákkal szembesültem, nem szóltam a kollégáimnak, inkább bezárkóztam a mosdóba, és magamban sírtam. Attól tartottam, hogy ha bárki tudomást szerezne a problémáimról, lenéznének és kevesebbre tartanának – nagyon sokat szenvedtem abban az időben. Miután Istenben kezdtem hinni, továbbra is a nem hívők nézőpontjai szerint éltem, azt gondolva, hogy ahhoz, hogy valaki vezetőként vagy felügyelőként szolgáljon, vezetői kisugárzással kell rendelkeznie, határozottan kell beszélnie, és feltűnő jelenségnek kell lennie, képesnek kell lennie az intézkedésre, és jó munkabírással kell rendelkeznie, és hogy így, bárhová is megy, tiszteletet vív ki magának, ismertté teszi a nevét, és nagyra fogják becsülni. Amikor láttam, hogy a testvérek, akikkel együtt dolgozom, rátermettebbek nálam, meggyőződéssel beszélnek és jó a munkabírásuk, egyszerűen azt gondoltam, hogy minden tekintetben csalódást okozok. Mivel nem sikerült elnyernem mások tiszteletét, nem becsültek nagyra, és a hírnév és státusz iránti vágyam nem teljesült, már nem akartam vezetőként szolgálni, és csak arra vágytam, hogy elmeneküljek abból a környezetből, és egy másik embercsoporthoz csatlakozzak. Azt gondoltam, hogy így elkerülhetem, hogy a gyengeségeim és a hiányosságaim lelepleződjenek, és a társaim nem néznének le. Mindezeken elgondolkodva, rájöttem, hogy a Sátán mérgei már mélyen gyökeret vertek a szívemben – a hírnevet és a státuszt hajszoltam, azt, hogy az emberek felnézzenek rám, és mindezt pozitív dolognak tekintettem. Amint a személyes vágyaim nem teljesültek, már nem volt kedvem végezni a kötelességemet, negatívvá és ellenségessé váltam, és képtelen voltam alávetni magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek. Ekkor jöttem rá, hogy a Sátán túl mélyen megrontott, és a hírnév és státusz iránti vágyam túl erős – ha így folytatom, Isten megundorodik tőlem, és kiiktat engem. Többé nem voltam hajlandó a rossz úton tovább haladni, és készen álltam, hogy bűnbánatot tartsak Isten előtt, a kötelességemet Isten követelményei szerint, gyakorlatiasan végezzem, és alávessem magam az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek.

Később Isten szavainak egy másik szakaszára bukkantam: „Amikor a kisebbségi érzések mélyen belegyökereznek a szívedbe, nemcsak mély hatást gyakorolnak rád, hanem az emberekről és a dolgokról alkotott szemléleteidet, valamint a viselkedésedet és a cselekedeteidet is uralja. Nos, hogyan észlelik az embereket és a dolgokat azok, akiket kisebbségi érzések uralnak? Más embereket maguknál jobbnak tartanak, még az antikrisztusokról is úgy látják, hogy jobbak, mint ők. Bár az antikrisztusoknak gonosz beállítottságaik vannak, emberi mivoltuk pedig silány, ők mégis utánzásra méltó emberekként bánnak velük, példaképekként, akiktől tanulni lehet. Még ilyeneket is mondanak magukban: »Lám csak, bár neki rossz beállítottsága és gonosz emberi mivolta van, mégis tehetséges és rátermettebb a munkában, mint én. Nyugodtan meg tudja mutatni a képességeit mások előtt, képes sok ember előtt beszélni anélkül, hogy elpirulna vagy a torkában dobogna a szíve. Belevaló figura. Én nem érhetek fel hozzá. Egyszerűen nem vagyok elég bátor.« Mi vezetett idáig? Azt kell mondanunk, az ok egy része abban áll, hogy a kisebbségi érzéseid hatást gyakorolnak az emberek lényegéről alkotott ítéletedre, valamint a perspektívádra és álláspontodra, ami a más emberekről alkotott szemléletedet illeti. Nem így van? (De igen.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Isten szavain töprengve rájöttem, hogy a kisebbségi érzés befolyásolhatja, hogyan látjuk az embereket és a dolgokat. Elgondolkodtam azon, hogy amikor a kisebbségi érzés mocsarában vergődtem, csak az emberek külsőleg megfigyelhető adottságaira, képességeire, valamint a határozott beszédre és cselekvésre összpontosítottam. Ezeket a tulajdonságokat tekintettem a mércének, amely alapján az emberek képességeit megítéltem, de nem tulajdonítottam jelentőséget annak, hogy felismerjem az emberi mivoltukat, a lényegüket és az általuk járt utat. Eszembe jutott, hogy amikor Li Hszüe volt a társam, csak azt figyeltem, milyen ékesszóló, és milyen határozottan beszél és cselekszik, de nem tulajdonítottam jelentőséget annak, hogy tisztán lássam a viselkedését. Még azt is gondoltam, hogy velem ellentétben neki megvan a tőkéje, ezért normális, ha önmagát magasztalja. Borzasztóan zavarodott voltam!

Később elkezdtem megkérdőjelezni, hogy az emberek képességeinek mérése az ékesszólásuk, adottságaik, a beszédükben megnyilvánuló határozottságuk és a munkaképességük alapján vajon a legpontosabb mérési mód-e. Ekkor Isten szavainak erre a szakaszára bukkantam: „Hogyan mérhető az emberek képessége? Ennek megfelelő módja az, ha megnézzük az igazsághoz való hozzáállásukat és azt, hogy fel tudják-e fogni az igazságot vagy sem. Egyesek nagyon gyorsan képesek elsajátítani néhány szakterületet, ám amikor az igazságot hallják, összezavarodnak és elbóbiskolnak. Szívükben zavarttá válnak, semmi nem megy be abból, amit hallanak, és nem is értik, amit hallanak – ilyen a gyenge képesség. Egyesek nem értenek egyet, ha azt mondod nekik, hogy gyenge a képességük. Úgy gondolják, ha magasan képzettek és jól informáltak, az azt jelenti, hogy jó a képességük. Vajon a jó iskolázottság a magas képességet bizonyítja? Nem. Hogyan kellene mérni az emberek képességét? Annak alapján kellene mérni, hogy milyen mértékben fogják fel Isten szavait és az igazságot. Ez a legpontosabb mód ennek elvégzésére. Egyesek aranyszájúak, fürge észjárásúak, és különösen ügyesen bánnak más emberekkel – ám amikor prédikációkat hallgatnak, soha nem képesek megérteni semmit, és amikor Isten szavait olvassák, nem fogják fel azokat. Amikor a tapasztalati tanúságtételükről beszélnek, mindig szavakat és doktrínákat mondanak, felfedve, hogy egyszerű laikusok, és másokban azt az érzést keltik, hogy nincs lelki megértésük. Ezek a gyenge képességű emberek. Alkalmasak tehát az ilyen emberek arra, hogy munkát végezzenek Isten házának? (Nem.) Miért? (Híján vannak az igazságalapelveknek.) Helyes, ez olyasvalami, amit mostanra már értenetek kellene” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy az ember jól végezze a kötelességét, az igazság megértése a legfontosabb). Isten szavait olvasva megtanultam, hogy az emberek képességeit nem aszerint kell mérni, mennyire tanultak, milyen külsőleg megfigyelhető adottságaik vannak, milyen gyors eszűek vagy ékesszólóak, hanem inkább aszerint, hogy képesek-e helyesen megérteni Isten szavait, és képesek-e felfogni Isten szavainak valóságát – vagyis, hogy meg tudják-e érteni Isten szándékait az Ő szavain keresztül, és Isten szavai által megismerik-e a romlott beállítottságukat és lényegüket. Eszembe jutott, hogy Li Hszüe, annak ellenére, hogy voltak bizonyos adottságai, ékesszóló volt és határozottan cselekedett, képtelen volt beszélni önmaga valódi megértéséről vagy Isten szavainak bármilyen tapasztalati bizonyságtételéről. A testvérek többször is rámutattak önmagát magasztaló viselkedésére, de bár elismerte a problémát, soha nem értette meg az ilyen viselkedés természetét és súlyos következményeit. Kötelessége végzése közben folyamatosan önmagát magasztalta, sőt, másokat lealacsonyított, miközben önmagát dicsőítette, és alig gondolkodott el vagy szerzett tudomást erről a problémáról, még azután sem, hogy elbocsátották. Ebből láttam, hogy Li Hszüe rendelkezett bizonyos adottságokkal, de nem volt jó képességű ember. Eszembe jutott, ahogy Isten boncolgatta Pál alakját – Pál tehetséges volt, sok levelet írt, és sok embernek hirdette az evangéliumot, de képtelen volt felfogni az igazságot, és végül képtelen volt felismerni sátáni, Istennek ellenálló természetét. Így Pál nem tekinthető jó képességűnek. Mindezt felismerve egy kicsit tisztábban láttam. Láttam, hogy nem értem az igazságot, és mindig azt gondoltam, hogy a tanult, ékesszóló és határozott ember jó képességű, e tulajdonságok hiánya pedig a gyenge képességek jele. Ennek eredményeként gyakran határoztam meg magam gyenge képességű emberként, aki nem alkalmas vezetői vagy dolgozói szolgálatra. Isten szavait olvasva rájöttem, hogy valaki képességeinek méréséhez elsősorban azt kell megnézni, hogy az illető milyen jól fogja fel Isten szavait, hogy fel tudja-e fogni az igazságot, és alapelv szerint tudja-e végezni a kötelességét. Az emberek és a dolgok legpontosabb szemlélete Isten szavai szerint történik.

Később Isten szavainak két másik szakaszára bukkantam. Mindenható Isten azt mondja: „Akkor hát hogyan értékelheted és ismerheted meg magad pontosan, és hogyan szakadhatsz el a kisebbségi érzéstől? Isten szavait tekintsd alapként önmagad megismeréséhez, annak kiderítéséhez, milyen az emberi mivoltod, a képességed és a tehetséged, és milyen erősségeid vannak. Tegyük fel például, hogy régen szerettél énekelni, jól is csináltad, de egyesek mindig kritizáltak és leszóltak téged, mondván, hogy nincs hallásod és hamisan énekelsz, ezért most úgy érzed, nem tudsz jól énekelni, és többé nem mered mások előtt csinálni. Mivel azok a világi népek, azok a zavaros fejű emberek és középszerű emberek pontatlanul értékeltek és ítéltek meg téged, megcsorbították a jogokat, amelyeket emberi mivoltod megérdemel, és elfojtották a tehetségedet. Ennek eredményeként még egy dalt sem mersz elénekelni, és csak akkor vagy elég bátor elengedni magad és hangosan énekelni, amikor senki nincs körülötted, és egymagad vagy. Mivel általában ilyen borzalmasan elnyomottnak érzed magad, amikor nem vagy egyedül, nem mersz elénekelni egy dalt; csak akkor mersz énekelni, amikor egyedül vagy, élvezed, hogy hangosan és tisztán énekelhetsz, és milyen csodálatos, felszabadító pillanatok ezek! Nem így van? Amiatt, hogy mások kárt tettek benned, nem tudod és nem látod világosan, mire vagy képes valójában, miben vagy jó és miben nem. Ilyen helyzetben Isten szavai szerint kell helyes értékelést készítened és helyesen felmérned magadat. Meg kell állapítanod, hogy mit tanultál, miben rejlenek az erősségeid, aztán indulj el és tedd meg, amire képes vagy; ami pedig azokat a dolgokat illeti, amikre nem vagy képes, a hiányosságaidat és elégtelenségeidet, el kell gondolkodnod rajtuk és meg kell ismerned őket, és azt is pontosan kell értékelned és tudnod, milyen a képességed, jó-e vagy rossz. Ha nem vagy képes megérteni a saját problémáidat vagy világos tudást szerezni róluk, akkor kérd meg a körülötted lévő értő embereket, hogy értékeljenek téged. Akár pontos, amit mondanak, akár nem, legalább ad neked valamit, amihez viszonyíthatsz, és lehetővé teszi, hogy legyen egy alapvető ítéleted és jellemzésed önmagadról. Aztán megoldhatod a negatív érzelmek, mint például a kisebbségi érzés létfontosságú problémáját, és fokozatosan kilábalhatsz belőlük. Az ilyen kisebbségi érzéseket könnyű feloldani, ha valaki tisztán látja és felismeri őket, és az igazságot keresi” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). „Isten nem azt akarja látni, hogy feladod az igazságra törekvést, és nem is egy olyan ember hozzáállását akarja látni, aki veszett ügyként írja le magát. Azt akarja látni, hogy amikor már felfogod mindezeket az igaz tényeket, képes vagy elindulni és nagyobb állhatatossággal, bátorsággal és bizonyossággal törekedni az igazságra, világosan felismerve azt, hogy Isten igazságos Isten. Amikor az út végére érsz, ha elérted az Isten által számodra megszabott normát, és az üdvösség útján jársz, akkor Isten nem fog lemondani rólad” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak elképzeléseinek feloldásával kerülhet az Istenbe vetett hit helyes kerékvágásába (2)). Isten szavaiban megtaláltam az utat a kisebbségi érzésem feloldására. Isten szavai szerint kellett szemlélnem a dolgokat, pontosan meg kellett ismernem az erősségeimet és a gyengeségeimet, a tőlem telhető legjobbat kellett nyújtanom abban, amire képes voltam, és helyesen kellett kezelnem és keresnem az igazságot, hogy megoldjam azt, amit nem értettem, vagy nem tudtam véghezvinni. Visszagondoltam arra, amikor elkezdtem vezetőként és felügyelőként szolgálni: eleinte szorgalmas együttműködéssel képes voltam valódi munkát végezni, de később azért bocsátottak el, mert a romlott beállítottságom szerint éltem, aminek következtében negatívvá váltam, lazítottam és gyenge eredményeket értem el a kötelességemben. A gyenge képességeim bizonyosan nem az egyetlen okai voltak az elbocsátásomnak. Valójában a testvéreim mind azt mondták, hogy átlagosak, nem pedig gyengék a képességeim. Ha szorgalmasan dolgoztam, amikor más testvérek társa voltam, akkor még valamennyi munkát is el tudtam végezni. Mindezt felismerve helyes hozzáállást alakítottam ki magammal szemben – nem voltak a legjobb képességeim, és bizonyos kérdésekben nem tudtam eléggé felfogni az alapelveket, de mindig kérhettem segítséget a testvéreimtől, hogy pótoljam a hiányosságaimat, és keményen dolgozhattam a képességeim fejlesztésén. Így képes voltam némi fejlődést elérni. E felismerések birtokában megtaláltam a gyakorlás útját, és sokkal nyugodtabbnak éreztem magam. Többé nem voltam hajlandó a kisebbségi érzés béklyójában élni, és készen álltam arra, hogy jól végezzem a kötelességemet, és az igazság gyakorlására összpontosítsak, hogy eleget tegyek Istennek.

Később egy alkalommal részt vettem egy kiscsoportos összejövetelen egy Hsziao-je nevű nővérrel, aki szöveges munkák felügyelőjeként szolgált. Hsziao-je képes volt közvetíteni Isten szándékait az Ő szavairól szóló közösségvállalásán keresztül, és a saját tapasztalataiból merített tanulságokat is beépítette a közösségvállalásába, ami igen tanulságos volt a jelenlévők számára. A testvérek mind bólogattak és jegyzeteltek a közösségvállalása alatt. Ezt látva ismét rám tört a lopakodó kisebbségi érzés, úgy éreztem, Hsziao-je rátermettebb nálam, és alkalmasabb arra, hogy vezetőként szolgáljon. Amikor azonban feltámadt bennem ez a kisebbségi érzés, eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza: „Meg kell állapítanod, hogy mit tanultál, miben rejlenek az erősségeid, aztán indulj el és tedd meg, amire képes vagy; ami pedig azokat a dolgokat illeti, amikre nem vagy képes, a hiányosságaidat és elégtelenségeidet, el kell gondolkodnod rajtuk és meg kell ismerned őket, és azt is pontosan kell értékelned és tudnod, milyen a képességed, jó-e vagy rossz” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Valóban, mindenkinek mások a képességei és az erősségei – ez Isten szuverenitásának és elrendezéseinek az eredménye. Bármilyen képességekkel is rendelkezzem, mindig eleget kell tennem a felelősségemnek, és jól kell végeznem a kötelességeimet. Nem voltak a legjobb képességeim, és nem voltam olyan ékesszóló, mint mások, de amíg volt némi megértésem és tapasztalatom Isten szavaival kapcsolatban, helyes szándékokat kellett volna táplálnom, és közösséget kellett volna vállalnom a megértésemről, hogy eleget tegyek a felelősségemnek. Pontosan ezt kellett volna tennem. Ezt felismerve sokkal jobban éreztem magam, már nem befolyásolt a kisebbségi érzés, készen álltam arra, hogy Isten szavai szerint gyakoroljak, közösséget vállaljak mindenről, amit megértettem, és eleget tegyek a felelősségemnek. Ezután közösséget vállaltam Isten szavainak megértéséről és ismeretéről. Amikor láttam, hogy a közösségvállalásom hasznos és segítő a testvérek számára, hálát adtam Istennek! Isten szavának megvilágosítása és útmutatása által jutottam előre, és nyertem el mindazt, amim van.