1991-ben lettem keresztény, majd néhány évvel később gyülekezeti prédikátor. 1995-ben a megyei Közbiztonsági Hivatal Politikai Biztonsági Osztályának rendőrei bevittek, és azt akarták megtudni, hol prédikálok, és ki a vezetőm. Mivel nem válaszoltam, ütlegeltek és rugdostak, és négy-öt órán keresztül kínoztak, amitől tele lettem kék-zöld foltokkal. Ezután a megyei fogdába zártak. A rendőrök és a többi rab 42 napon át kínoztak, mígnem a halál küszöbére kerültem. Később a feleségem a kapcsolatait felhasználva közel 10 000 jüan bírságot fizetett, hogy kiengedjenek. Nem értettem. Hívőkként, akik az evangéliumot hirdetjük, arra vezettük az embereket, hogy kövessék az Úr tanításait, jó emberek legyenek, toleránsak, és úgy szeressék felebarátaikat, mint önmagukat. Miért üldöz minket a kommunista párt ilyen brutálisan? Aztán miután hinni kezdtem Mindenható Istenben, Isten szavainak kinyilatkoztatásai és a személyes tapasztalataim által felismerést nyertem a KKP démoni lényegével kapcsolatban, amely gyűlöli az igazságot, és szembeszáll Istennel.

1999 decemberének egyik napján, miközben a feleségemmel reggeliztünk, három rendőr rontott be. Egyikük az a rendőr volt, aki korábban már letartóztatott az Úrban való hitem miatt. Néhányszor végigmért, majd szigorúan azt mondta: „Feljelentettek, hogy hiszel Mindenható Istenben, és hirdeted az evangéliumot. Tényleg nem tanultál a leckéből!” Ezután kívül-belül átkutatták az egész házat, minden zugot felforgattak. Ez körülbelül egy órán át tartott, és a házamat teljes felfordulásban hagyták hátra, de nem találtak semmilyen, a hittel kapcsolatos könyvet vagy anyagot. Aztán betettek egy autóba, és a rendőrségre vittek. Útközben sorra leperegtek előttem az első letartóztatásom és a kínzásom jelenetei. Eléggé megijedtem, és arra gondoltam: „Ezek a démonok különösen gyűlölik a hívőket, vajon hogyan fognak most megkínozni?” Csendben imádkoztam Istenhez, és eszembe jutott, amit Ő mondott: „Bárkiknek is adományozom dicsőségemet, azok tanúságot tesznek Rólam, és életüket adják Értem, ezt már régóta előre elrendeltem” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mit tudsz a hitről?). Valóban – aznapi letartóztatásom Isten engedélyével történt, és az, hogy mennyit szenvedek, hogy élek-e vagy meghalok, mind Isten kezében volt. Bizonyságot kellett tennem. Isten szavai hitet és erőt adtak, és nyugodtabbnak éreztem magam.

Először a rendőrőrsre vittek, hogy megmotozzanak és kihallgassanak, de látva, hogy nem beszélek, átvittek a megyei Közbiztonsági Hivatalba. Ott több rendőr vett körül, ütlegeltek és rugdostak, néhányan pedig gumibottal vertek. Az ütlegeléstől a földre estem. Vérzett az orrom és a szám, a ruhám elszakadt, és forgott velem a világ. Még ahhoz sem volt erőm, hogy felálljak. Akkor a parancsnok megragadott a nyakamnál, és azt mondta: „Ha nem mutatom meg neked, mi a dörgés, nem fogod tudni, kivel packázol! Beszélj! Ki a vezetőd? Kinek prédikáltál?” Eléggé ideges lettem. Ha nem beszélek, biztosan tovább vernek, és arra gondoltam, ha ez így megy tovább, megnyomorodhatok vagy belehalhatok. Szívemben Istenhez fohászkodtam az Ő oltalmáért és útmutatásáért. Akkor eszembe jutottak Isten ezen szavai: „Ha az ember bátortalan és félénk gondolatokat rejteget, az azért van, mert a Sátán bolonddá teszi őt, attól félve, hogy átmegyünk a hit hídján, hogy belépjünk Istenbe” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 6. fejezet). Rájöttem, hogy a bátortalanságom és a félelmem a Sátántól ered, és bármilyen vadak is a rendőrök, csak a testemet tudják pusztítani és kínozni, de a lelkemhez nem érhetnek hozzá. Még ha agyonvernének is aznap, a lelkem Isten kezében lenne. Ez a gondolat hitet és erőt adott, és elhatároztam, hogy akkor sem árulom el se Istent, se a testvéreimet, ha ez a halálomat jelenti. Összeszorítottam a fogamat, és egy szót sem szóltam. Miután többször kérdeztek, de nem válaszoltam, a földre rúgtak, majd elővettek egy gumibotot, a betonpadlóra tették, és két ember megragadott, hogy rákényszerítsenek, hogy rátérdeljek. A sípcsontomra nehezedő nyomástól hasogató fájdalmat éreztem, és a könnyeim potyogni kezdtek. Egy rendőr többször is brutálisan rátaposott a vádlimra, ami annyira fájt, hogy felkiáltottam és a földre zuhantam, összegömbölyödve. A rendőr ráüvöltött: „Állj fel!” De nem tudtam mozdítani a lábamat – nem volt erőm felállni. Hihetetlenül nyomorultul éreztem magam, és így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, már majdnem nem bírom tovább, és nem tudom, hogyan fognak még kínozni. Istenem, nem akarlak elárulni – kérlek, adj hitet és erőt!” Éppen akkor eszembe jutottak Isten ezen szavai: „Elfogadtátok-e valaha is az áldásokat, amelyek számotokra készültek? Törekedtetek-e valaha is a nektek tett ígéretekre? Ti a fényem vezetésével biztosan áttöritek majd a sötétség erőinek elnyomását. Ti biztosan nem fogjátok elveszíteni a fény útmutatását a sötétség közepette. Biztosan ti lesztek majd minden dolog urai. Biztosan győztesekké lesztek a Sátán előtt. A nagy vörös sárkány országának bukásakor biztosan a miriádnyi ember között álltok majd, az Én győzelmem bizonyítékaként. Biztosan szilárdan és megingathatatlanul álltok majd Színím földjén. A szenvedéseken keresztül, amelyeket kiálltok, megöröklitek áldásaimat, és biztosan az Én dicsfényemet sugározzátok majd szerte a világegyetemben” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 19. fejezet). Isten szavai megerősítették a hitemet és az erőmet. Igazán Istenre kellett támaszkodnom, és az Ő szavainak útmutatásával biztosan diadalmaskodhatok a Sátán felett, és szilárdan megállhatok a bizonyságtételemben. Hat-hét órányi szörnyű kínzás után péppé vertek, és a bal vádlim szétroncsolódott. Mivel továbbra sem beszéltem, a rendőrök bevittek a fogdába. Az ottani személyzet látta, milyen súlyosan megsérültem, és nem akartak átvenni, és csak miután a rendőrök egy ideig egyezkedtek velük, egyeztek bele végül, hogy befogadnak.

Bevittek egy zárkába, ahol szörnyű bűzt éreztem. Egy apró, körülbelül 10 négyzetméteres helyiség volt, benne néhány mocskos, büdös takaróval és egy vécével. Tizenöt-tizenhat ember mind ott evett, ivott, aludt és végezte a dolgát – a hely nyirkos és rendetlen volt. A többi rab vadul méregetett. Nagyon ideges lettem, és szüntelenül imádkoztam Istenhez. Eszembe jutott, amit Ő mondott: „Ne félj, mert az Én kezem megtart téged, és távol tartalak minden gonosztól” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 28. fejezet). Isten szavai megvigasztaltak és hitet adtak, és már nem voltam annyira ideges. Másnap a rabok vezére szándékosan kötekedni kezdett, és rávette a többieket, hogy verjenek meg, amitől a földön fetrengtem. A fájdalomtól végül összegömbölyödtem, és mozdulni sem tudtam. Ezután a rendőrök időről időre kihallgattak, és azt követelték, hogy áruljam el a gyülekezetet, majd amikor nem tudtak kiszedni belőlem semmit, kevésbé közvetlen taktikára váltottak. Egyszer a feleségem nagybátyja, Li jött el, hogy kihallgasson. Ő kezelte az anyagokat a Közbiztonsági Hivatal Politikai Biztonsági Osztályán. Tettetett aggodalommal megkérdezte: „Nem vernek a rabok? Kapsz eleget enni?” Aztán szólt egy másik rendőrnek, hogy vegyen nekem néhány gőzölt zsemlét és pár doboz cigarettát. Sóhajtott egyet, és aggódó arccal azt mondta: „Ha nem vallasz, valószínűleg börtönbe kerülsz, és akkor már nem tudok segíteni. Ha viszont igen, talán már az újévre hazaérhetsz. Gondold át!” Amikor ezt mondta, arra gondoltam, hogy a szüleim már a hetvenes éveikben járnak, a feleségem pedig egyedül gondoskodik három kisgyerekről. Hogy boldogulnának, ha tényleg háromtól öt évig terjedő börtönbüntetést kapnék? A kommunista párt börtönei olyanok, mint a pokol, és bármikor halálra kínozhatnak. Mi lenne a családommal, ha meghalnék? Minél többet gondolkodtam ezen, annál elkeseredettebb lettem, ezért imádkoztam, és kértem Istent, hogy vigyázzon rám. Eszembe jutott ez az idézet Isten szavaiból: „Népemnek mindenkor résen kell lennie a Sátán ravasz cselszövéseivel szemben, őrizve Értem az Én házam kapuját; képeseknek kell lenniük arra, hogy támogassák és ellássák egymást, hogy elkerüljék azt, hogy a Sátán csapdájába essenek, amikor már túl késő lenne megbánni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 3. fejezet). Isten szavai felébresztettek. A rendőrök a családom iránti érzelmeimet és a testi gyengeségeimet akarták felhasználni, hogy rávegyenek Isten elárulására. Milyen aljas! Majdnem bedőltem neki. Az életemet Istentől kaptam, és az, hogy élek-e vagy meghalok, az Ő kezében van. A szüleim és a feleségem sorsa szintén Isten kezében van – Övé a végső szó. Ha börtönbüntetést kapok, az is Isten engedélyével történik. Szilárdan kell állnom, még ha az életembe is kerül! Így hát azt mondtam neki: „Minden mondanivalómat elmondtam, és semmi mást nem tudok.” Amikor a kis trükkje nem vált be, egy darabig dühösen nézett rám, majd mérgesen elment.

A börtönőrök folyton arra utasították a többi rabot, hogy sokféleképpen gyötörjenek, például „gombócevéssel”, „tükörbe nézéssel”, „könyökevéssel” és a börtönszabályzat szavaltatásával. A „gombócevés” azt jelentette, hogy bebugyoláltak egy ágyneműbe, majd a többiek ütlegeltek és rugdostak, amitől megszédültem és teljesen összezavarodtam. A „tükörbe nézés” az volt, amikor a fejemet a vécébe nyomták, amiben vizelet és ürülék volt, és ha nem vigyáztam, majdnem megfulladtam. A „könyökevés” során a hátamba vájták a könyöküket. Aztán el kellett szavalnom a börtönszabályzatot, és ha egy szót elrontottam, levették a nadrágomat, és egy műanyag talpú cipővel addig vertek, amíg véres hólyagok nem lettek a fenekemen. Ráadásul a börtönőrök gyakran éjjel-nappal dolgoztattak. A sérüléseim miatt lassan dolgoztam, a többi rab pedig egyre több feladatot adott. Ha nem készültem el velük, megvertek. Ez a fajta kínzás igazán fájdalmas és lehangoló volt számomra. Néha annyira erőtlennek éreztem magam, hogy meg akartam halni, hogy véget vessek ennek a szenvedésnek. Folyamatosan Istenhez imádkoztam, kértem, hogy vigyázzon a szívemre. Egy nap hirtelen eszembe jutott az Úr Jézus keresztre feszítése. Isten a legfőbb, szent és bűntelen, és Ő személyesen öltött testet és jött el, hogy megmentse az emberiséget, de keresztre feszítették. Most Isten ismét testet öltött, és Kínába jött munkálkodni, és ugyanúgy elszenvedi azt, hogy az emberiség elutasítja, rágalmazza, elítéli és káromolja Őt. A kommunista párt is üldözi Őt. De Ő mégis folyamatosan mondja ki az igazságokat, hogy megmentse az emberiséget. Isten szeretete az ember iránt oly hatalmas! Én egy hívő vagyok, aki az üdvösségre törekszik – mit számít ez a kis szenvedés? Emellett szenvedni annyit jelent, mint részesedni Krisztus királyságából és az Ő megpróbáltatásaiból. Ez dicsőséges dolog. Értéke és értelme van. Ennek felismerése megújította a hitemet és az erőmet, és már nem voltam olyan boldogtalan, függetlenül attól, hogyan kínoztak a rabok.

Egyik nap reggeli után néhány rendőr elvitt egy piactérre, ami körülbelül 9 kilométerre volt a házamtól, majd engem és egy tucatnyi másik rabot felállítottak egy emelvényre. Rájöttem, hogy nyilvános elítélő gyűlést tartanak. Egy sor megyei közbiztonsági káder ült a színpadon, alattuk pedig sűrű tömeg állt. Sokan suttogtak egymás között, és rám mutogattak. Az arcom elvörösödött, a szívem hevesebben vert, és nem mertem felemelni a fejem. Arra gondoltam, hogy a rokonságom, a barátaim és az ismerőseim közül elég sokan élnek azon a környéken, ahogy a korábbi felekezetemből való munkatársaim is. Mit fognak gondolni, amikor látnak, hogy a többi rabbal együtt, táblával a nyakamban állok itt a bíróság előtt? Hogyan nézek az emberek szemébe ezután? Minél többet gondolkodtam ezen, annál rosszabbul éreztem magam, ezért imádkoztam és erőt kértem Istentől. Eszembe jutott Istennek néhány szava: „Azt remélem, hogy minden ember erős, zengő tanúságot tud tenni Mellettem a nagy vörös sárkány előtt, hogy még egyszer utoljára fel tudják ajánlani magukat Értem, és még egyszer utoljára teljesíteni tudják követelményeimet. Képesek vagytok-e erre valóban?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 34. fejezet). Isten szavai hitet és erőt adtak. Hívőkként a helyes úton járunk. Nem szegünk törvényt, és nem teszünk rosszat, így nincs miért szégyenkeznünk. A megaláztatás, amit el kellett szenvednem, az igazságosságért való üldöztetés volt. Erre büszkének kell lennem. Ez a gondolat megnyugtatott. Végül a „törvénytelen hitgyakorlás” és „a társadalmi rend megzavarása” vádjával három év átnevelő munkára ítéltek. Látva azokat az álszent, önelégült arcokat a színpadon, minden porcikámmal gyűlöltem azokat a démonokat, és megesküdtem, hogy még ha nem három, hanem harminc évre ítélnek is, soha nem fogom elárulni Istent, és soha nem borulok le a Sátán előtt!

A nyilvános elítélő gyűlés után két nappal munkatáborba küldtek. Ott egy építkezésre osztottak be, ahol árkot kellett ásnom, és talicskán cementet és homokot kellett hordanom. Naponta tucatnyi vagy még több órát kellett ilyen nehéz fizikai munkát végeznem. Néha lassan dolgoztam, mert a vádlim sérült volt, és a fegyőr megvert, amikor észrevette. Erőt vett rajtam a gyengeség attól a gondolattól, hogy három évet kell ott töltenem. Nem tudtam, hogyan fogom kibírni, és hogy egyáltalán élve kijutok-e. Abban az időben sokat imádkoztam Istenhez, és az Ő szeretetére gondoltam. Az a gondolat, hogy mennyi fájdalmat és megaláztatást szenvedett el Ő, hogy megmentsen minket, a romlott emberiséget, igazán megindító volt számomra. Ennek hatására kész voltam alávetni magam, és követni akartam Istent mindvégig, bármennyit is szenvedek.

Egy idő után megtudtam, hogy van egy Sang Csin nevű rab, aki hisz az Úrban, és mivel mindketten keresztények voltunk, beszélgettünk a hitünkről, amikor csak lehetőségünk nyílt rá. Láttam, hogy Sang Csin testvérnek jó embersége van, és vágyakozott az Úr visszatérésére, ezért meg akartam osztani vele Isten utolsó napokban végzett munkáját. De lejárt a büntetése, és szabadon engedték, mielőtt lehetőségem nyílt volna rá. Ezt nagyon sajnáltam, és imádkoztam Istenhez, kértem, hogy nyisson egy utat, hogy esélyem legyen megosztani az evangéliumot Sang Csinnel. Nem sokkal a szabadulása után a szokásos módon dolgoztam a munkaterületen. Egy nap hasfájásom lett, és a szokásosnál többször kellett vécére mennem. Észrevettem, hogy a vécé fala nem túl magas, és a másik oldalán egy nagy gyár van. Amíg a vécében voltam, egy őr odakint újságot olvasott. Nem voltam benne biztos, hogy Isten nyit-e utat számomra, ezért imádkoztam. Ima után bizonyosságot éreztem a szívemben, hogy Isten ad nekem kiutat, így átugrottam a falon, és bementem a gyárba, amikor az őr figyelme elkalandozott. Gyorsan levettem a rabruhát, a vállamra vetettem, és kisétáltam a főbejáraton. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen szigorú őrizet mellett meg tudok szökni. Annyira hálás voltam Istennek.

De nemsokára szirénákat hallottam a hátam mögül. Egy kisebb ligetbe siettem elrejtőzni, és szüntelenül imádkoztam. Megvártam, amíg besötétedik, majd nagyon óvatosan előjöttem a ligetből. Egy kis földúton mentem tovább, útbaigazítást kérve, Sang Csin háza felé tartva. Késő éjjel, nem sokkal azután, hogy ráértem a házához vezető országútra, láttam, hogy rendőrök állnak elöl egy ellenőrzőpontnál, és eléggé megijedtem. Mi lesz, ha rájönnek, ki vagyok? Nem engednek el, ha a kezük közé kerülök. Szívemben Istenhez imádkoztam. Megláttam egy szénakazlat, és odasiettem, hogy elrejtőzzek benne, és ott maradtam több mint egy órán át. Csak azután másztam ki nagyon óvatosan, miután láttam, hogy a rendőrautó elhajt, majd nagy nehezen tovább indultam Sang Csin háza felé. Nem jutottam messzire, amikor a vádlim annyira fájni kezdett, hogy már nem tudtam tovább menni, ezért leültem pihenni, majd újra elindultam. Miközben mentem, a „Kívánom, hogy meglássam Isten dicsőségének napját” című himnuszt dúdoltam:

1  Ma elfogadom Isten ítéletét, és holnap megkapom az Ő áldásait. Kész vagyok odaadni a fiatalságom és felajánlani az életem, hogy meglássam Isten dicsőségének napját. Isten munkálkodik és kifejezi az igazságot, az embernek adományozva az élet útját. Isten szavai és szeretete elvarázsolták a szívemet. Kész vagyok teljesen kiinni a keserű poharat és szenvedni, hogy elnyerjem az igazságot. Szó nélkül tűröm majd a megaláztatást. Az életemet Isten kegyelmének viszonzásával kívánom tölteni.

2  Isten megbízásaival a szívemben, sosem borulok térdre a Sátán előtt. Bár fejem hullhat és vérem folyhat, Isten népének gerince nem hajlik meg. Harsogó tanúságot teszek Isten mellett, és megalázom az ördögöket és a Sátánt. A fájdalmat és a nehézségeket Isten rendelte el előre, és én hűséges leszek, és alávetem Neki magam mindhalálig. Soha többé nem ríkatom meg Istent, s soha többé nem aggasztom Őt. Istennek ajánlom a szeretetemet és a hűségemet, és teljesítem a küldetésemet, hogy dicsőítsem Őt.

[...]

(Kövesd a Bárányt és énekelj új énekeket)

Ahogy dúdoltam, éreztem, hogy nő a hitem. Másnap dél körül végre megérkeztem Sang Csin házához. Örömkönnyekben törtünk ki, amint megláttuk egymást. Mivel számított rá, hogy a rendőrök jönni fognak, elintézte, hogy valaki más fogadjon be. Ahogy várható is volt, harmadnap dél körül a rendőrök odaautóztak Sang Csin házához. Mivel nem találtak ott, bosszúsan távoztak. Ezután megosztottam Sang Csinnel Isten utolsó napokbeli evangéliumát. Isten útmutatásával a felekezetéből több mint száz testvér jött Mindenható Isten elé.

Miután megszöktem a munkatáborból, körözött bűnöző lettem. Folyton utaztam, hogy hirdessem az evangéliumot, és nem mertem hazatérni. Tíz év telt el egy szempillantás alatt, majd 2010 szeptemberében titokban visszatértem a szülővárosomba, és a nővéremhez mentem. Ott találkoztam a feleségemmel, aki elmondta, hogy miután megszöktem a munkatáborból, a rendőrök elmentek a házunkhoz, és átkutatták az otthonunkat és a rokonaink otthonát is. Még a feleségemet, a szüleimet és más rokonaimat is fenyegetőzve próbálták rávenni, hogy árulják el a tartózkodási helyemet. A rendőrök néhány napig titokban a házam környékét is megfigyelték. Azokban az években a rendőrség soha nem adta fel az üldözésemet. Újévkor és a szüleim születésnapján mindig érdeklődtek felőlem, hogy hazamentem-e. 2002-ben a feleségemet is letartóztatták a hite miatt, és a családunknak több mint 2000 jüant kellett költenie és kapcsolatokat kellett bevetnie, hogy kihozzák. A családunk helyzete nehézzé vált, mert mindkettőnket letartóztattak és megbírságoltak. A gyerekeink kénytelenek voltak abbahagyni az iskolát, mielőtt befejezték volna az általános és a középiskolát, és el kellett hagyniuk a környéket, hogy dolgozzanak a megélhetésükért. Nagyon feldúlt lettem, amikor ezt hallottam. A szüleim eljöttek a nővérem házához, hogy lássanak, amikor meghallották, hogy visszatértem. Amint megláttak, egy szó nélkül sírni kezdtek, de nem mertek túl hangosan sírni, attól félve, hogy valaki meghallja őket. Azt mondták, állandóan velem álmodnak, és majdnem kisírták a szemüket. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, amikor láttam, milyen erőtlennek tűntek a szüleim. Néhány nappal később, amikor apám biciklivel jött vissza a nővérem házához, hogy lásson, véletlenül elesett és eltörte a combcsontját. Nagyon aggódtam érte, amikor meghallottam, és éjfélkor megkockáztattam, hogy meglátogassam otthon. Apám sírni kezdett, amikor meglátott, és azt mondta: „Az orvos azt mondta, nem tudja helyre tenni a combcsontomat. Már csak a halált várhatom. Valószínűleg most látjuk egymást utoljára.” Visszafojtva a könnyeimet vigasztaltam. Nem mertem sokáig maradni, féltem, hogy letartóztatnak, így körülbelül egy óra múlva elmentem. A kommunista párt általi letartóztatás miatt több mint egy évtizedig szökésben voltam, nem mehettem haza, nem láthattam a családomat, nem teljesíthettem gyermeki kötelességemet a szüleim felé, sem a férji és apai kötelességeimet a feleségem és három gyermekem iránt, és most, hogy apám beteg volt, egyetlen napig sem tudtam gondoskodni róla. Úgy éreztem, igazán cserbenhagytam a szüleimet, és szívfájdalom lett úrrá rajtam. Gyorsan Isten elé járultam imában, kértem, hogy vezessen, és adjon hitet és erőt. Ima után Isten szavait olvastam, amelyek így szólnak: „Az út, amelyen Isten vezet bennünket, nem egyenesen vezet felfelé, hanem kanyargós, kátyúkkal teli út; Isten azt mondja továbbá, hogy minél rögösebb az út, annál inkább felfedheti szerető szívünket. Mégsem tud egyikünk sem ilyen utat nyitni. Tapasztalatom szerint sok rögös, veszélyes ösvényen jártam, és nagy szenvedéseket kellett elviselnem; néha még olyan mélységes bánatom is volt, hogy legszívesebben felkiáltottam volna, de ezt az utat a mai napig járom. Hiszem, hogy ez az az út, amelyet Isten vezet, ezért elviselem a sok szenvedés gyötrelmét, és megyek tovább. Hiszen ez az, amit Isten elrendelt, úgyhogy ki menekülhetne előle? Nem kérem, hogy áldásokat kapjak; csak azt kérem, hogy képes legyek járni azt az utat, amelyen Isten szándékai szerint járnom kell. Nem arra törekszem, hogy másokat utánozzak, és azt az utat járjam, amit ők járnak; csak arra törekszem, hogy teljesíthessem az elkötelezettségemet, hogy mindvégig a kijelölt utamat járhassam. [...] Ez azért van, mert mindig is úgy hittem, hogy azt, hogy valakinek mennyit kell szenvednie, és mekkora utat kell megtennie az ösvényén, Isten rendelte el, és hogy senki sem tud igazán segíteni senki másnak” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az út... (6.)). „Amit ma örököltetek, felülmúlja az apostolok és próféták örökségét az idők során, sőt még Mózes és Péter örökségénél is nagyobb. Az áldásokat nem lehet egy-két nap alatt megszerezni; azokat nagy áron kell kiérdemelni. Ez azt jelenti, hogy olyan szeretettel kell rendelkeznetek, amely finomításon ment keresztül, nagy hitetek kell, hogy legyen, és rendelkeznetek kell azzal a sok igazsággal, amelyek megszerzését Isten megköveteli tőletek; mi több, képesnek kell lennetek az igazságosság felé fordulni, anélkül, hogy gyávák lennétek vagy visszahúzódnátok, és istenszerető szívvel kell rendelkeznetek, amely mindhalálig változatlan marad. Elszántaknak kell lennetek, változásnak kell történnie az életfelfogásotokban, ki kell gyógyulnotok a romlottságból, panasz nélkül kell fogadnotok Isten minden vezénylését, és még arra is képesnek kell lennetek, hogy a halálig alávessétek magatokat. Ezt kellene elérnetek, ez Isten munkájának végső célja, és ezt követeli meg ettől az embercsoporttól” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája olyan egyszerű lenne, ahogyan azt az ember képzeli?). Isten szavai megvilágosítottak engem. Isten előre elrendeli, mennyit szenved egy ember az élete során. Isten kezére kellett bíznom a szüleimet, és alá kellett vetnem magam az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek. Eszembe jutottak a különböző korok szentjei is, akik az üldöztetés és a megpróbáltatások közepette tettek fényes bizonyságot Istenről. Elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, és élveztem az általa kimondott igazságokat. Sokkal többet nyertem, mint mindazok az apostolok és próféták, de amikor üldöztetéssel szembesültem, nyomorult és gyenge voltam – az érettségem oly csekély volt. Akkor elhatároztam, hogy követem a szentek példáját, szilárd leszek a hitemben, és követem Istent!

2011-ben egy testvér hozott egy levelet, amelyben az állt, hogy a rendőrök visszamentek a házamhoz, hogy a feleségemet a tartózkodási helyemről faggassák. Azóta nem tartottuk a kapcsolatot a feleségemmel.

2012 decemberének egyik napján elmentem néhány testvérrel az esőben, hogy megosszam az evangéliumot egy családdal. Négy rendőr jelent meg, kiszálltak egy autóból, és elfogtak. Két nővér elektromos kerékpárokon menekülőre fogta, és három rendőr autóval üldözőbe vette őket. Egy rendőr szorosan fogott, én pedig küzdöttem, hogy kiszabaduljak. Egy idősebb nővér megragadta a rendőrt, hogy megvédjen, lehetővé téve, hogy elfussak. De alig futottam tizenvalahány métert, amikor a rendőr utolért és elkapott, majd két nővér odajött, lefogták, így én szabadon elfuthattam. Miután hazaértem, kalapált a szívem, és nem tudtam abbahagyni a gondolkodást arról, ami épp történt. Csak azért menekültem meg, mert azok a nővérek lefogták a rendőrt, hogy megvédjenek. Nem tudtam, letartóztatták-e őket, meg fogják-e kínozni őket, és hogy a többi testvért letartóztatták-e vagy sem. Eszembe jutott az utolsó két alkalom, amikor letartóztattak és megkínoztak. Úgy éreztem, Kínában annyira veszélyes hirdetni az evangéliumot, hogy bármikor, bárhol letartóztathatnak és bebörtönözhetnek. Eléggé lehangolt voltam, ezért Isten elé járultam és imádkoztam. Ima után kinyitottam Isten szavainak könyvét, és ezt láttam benne: „A finomítás mindenki számára gyötrelmes, és nagyon nehéz elfogadni – ugyanakkor Isten a finomítás során teszi világossá igazságos természetét az ember előtt, és hozza nyilvánosságra az emberrel szemben támasztott követelményeit, valamint nyújt több megvilágosítást és több gyakorlati metszést. A tények és az igazság összevetése révén az ember nagyobb tudást nyer önmagáról és az igazságról, és nagyobb megértést Isten szándékairól, ezzel lehetővé téve az ember számára, hogy Isten iránti szeretete igazabb és tisztább legyen. Ilyen céllal végzi Isten a finomítás munkáját” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember csak a finomítás megtapasztalása által juthat az igaz szeretet birtokába). „Ezekben az utolsó napokban bizonyságot kell tennetek Istenről. Nem számít, milyen nagy a szenvedésetek, el kell mennetek a legvégsőkig, utolsó leheletig hűségesnek kell lennetek Istenhez, és ki kell szolgáltatnotok magatokat Isten vezénylésének; csakis ez az Isten iránti igaz szeretet, és csakis ez az erős és messze hangzó bizonyságtétel” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szeretetreméltóságát csak fájdalmas próbatételek megtapasztalása által ismerheted meg). Isten szavainak olvasása után elgondolkodtam magamon. Rájöttem, hogy az Isten iránti szeretetem nem volt tiszta, és nem vetettem alá magam igazán Neki. Az utolsó két letartóztatásom során, amikor megkínoztak, nem adtam meg magam a Sátánnak, és szilárdan megálltam a bizonyságtételemben, ezért azt hittem, van érettségem, némi hitem, és Isten iránti alávetettségem. De ahogy a Sátán újra és újra megkísértett és megtámadott, lelepleződött a valódi érettségem. Az, hogy korábban szilárdan tudtam állni, nem a valós érettségemnek volt köszönhető, hanem a hitnek és a bátorságnak, amit Isten szavai adtak. Ezúttal láttam, hogy Isten bölcsessége valóban a Sátán cselvetései alapján működik. A Sátán mindenféle trükköt bevetett, hogy letartóztassanak és megkínozzanak, hogy teljesen legyőzzenek és rávegyenek Isten elárulására, de Isten ezeket a helyzeteket arra használta, hogy segítsen meglátnom a saját hibáimat és megértenem a hiányosságaimat, és a hitem és az igaz alávetettségem ezeken a hosszú távú megpróbáltatásokon keresztül tökéletesedett. Miután megértettem Isten őszinte szándékait, már nem éreztem magam annyira negatívnak vagy nyomorultnak, és elhatároztam, hogy követem Péter példáját, mindenben követem Isten vezényléseit, és bármilyen üldöztetéssel és megpróbáltatással is szembesülök, teljesítem a kötelességemet, hirdetem az evangéliumot, és bizonyságot teszek Isten mellett.

Két évtizeden át a kommunista párt brutálisan letartóztatott, üldözött és kínzott, kénytelen voltam elmenekülni otthonról, és végignézni, ahogy a családom szétszakad, és időnként gyenge voltam. Isten szavai újra és újra erőt adtak, és lehetővé tették, hogy megérjem a mai napot. Ugyan átéltem némi fizikai szenvedést ezeken az üldöztetéseken és megpróbáltatásokon keresztül, de közelebb kerültem Istenhez. Valódi megértést nyertem Isten bölcsességéről, mindenhatóságáról, szeretetéről és üdvösségéről is. Világosan láttam, hogy a kommunista párt egy Istenellenes, sátáni démon. Teljesen fellázadtam ellene, megtagadtam azt, és eltökélt lettem Isten követésében. Szívből hálás vagyok Istennek, hogy mindezt elrendezte számomra, lehetővé téve, hogy elnyerjem az élet legértékesebb kincseit.