Először 2013 júniusában észleltem, hogy valami nincs rendben. Abban a hónapban a menstruációm több mint tíz napig tartott, és néhány nagy vérrög is távozott belőlem. Akkoriban csak időnként éreztem egy kis fájdalmat az alhasamban jobbra lent, úgyhogy nem nagyon foglalkoztam vele. De a következő hónapban a menstruációm alatt egyre több vérrögöt találtam, és a vérzés egyre erősebb lett. Egy kicsit megijedtem, úgyhogy bementem a kórházba, hogy megnézessem. Az orvos hazaküldött, hogy megvárjam az eredményeket. De már másnap folyamatos vérzésem volt. A legjobb vérzéscsillapító gyógyszer csak átmenetileg segített, ahogy abbahagytam, a vérzés visszajött. A túl nagy vérveszteség miatt az egész testemet hideg verejték lepte el. Teljesen egyedül voltam otthon. Azt gondoltam magamban: „És ha annyi vért vesztek, hogy meghalok?” Gyorsan felhívtam a nővéremet, és aztán lezuhantam az ágyra, képtelen voltam mozdulni. A nővérem gyorsan hívott egy mentőt, és bevitetett a kórházba. Ijesztően sápadt voltam a nagy vérveszteségtől. Az ajkam lila volt, és az arcom olyan sápadt, mint egy hulláé. Egész testemet rázta a hideg, és óriási szükségem volt vérátömlesztésre, de a kórház plazmatartalékai üresek voltak, és hajnali egyig nem is vártak többet. Megrémültem, amikor meghallottam, hogy a kórházban nincs több plazma, még nyolc óra volt hátra hajnali egyig. Hogy tartsak ki olyan sokáig? Szinte minden vérem elfolyt, vajon nyolc óra múlva nem leszek-e már halott? Olyan fiatal voltam még. Ha akkor meghalok, soha többet nem láttam volna az ég azúrkék színét, vagy a királyság gyönyörű tájait. Hihetetlenül féltem, és folyamatosan Istent hívtam: „Istenem! Kérlek, ments meg!” És akkor eszembe jutott Isten szavainak egy mondata: „Ameddig még van egyetlen lélegzeted, addig Isten nem hagy meghalni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 6. fejezet). Nagyon sok hitet adott. Amíg egy utolsót is tudok lélegezni, nem halnék meg Isten engedélye nélkül. Csendesen imádkoztam Istenhez: „Istenem, hálát adok Neked! Amikor tehetetlen vagyok és félek, csak a Te szavaid vigasztalhatnak meg. Még lélegzem, és amíg Te nem hagysz meghalni, addig élni fogok. Hiszek abban, amit Te mondasz.” Az ima után sokkal nyugodtabb lettem, és kevésbé féltem. A férjem délután hat óra körül ért be a kórházba, de amikor meghallotta, mi történt, egyetlen szóval sem vigasztalt. Csak rám nézett, röviden beszélt a körülöttem lévőkkel, majd rögtön kiment. A férjem zaklatott, mióta elkezdtem hinni Istenben. Most, hogy beteg voltam, még kevésbé akart velem foglalkozni. Olyan elhagyatottnak és tehetetlennek éreztem magam. Akkor épp nem tudtam mozogni és beszélni, de az elmém tiszta volt. Amikor láttam, hogy a férjem kisétál, nem tudtam visszatartani a könnyeimet, végigcsorogtak az arcomon. Azt hittem, hogy a férjem kiáll mellettem a betegségben. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen könyörtelen lesz. Megértettem, hogy a férjemre már nem számíthatok, és csak Istenre támaszkodhatok. Csak csendben imádkoztam Istenhez, egyetlen pillanatra sem mertem elszakadni tőle. Eltűnődtem néhány himnuszon és Isten szavain, amelyeket korábban olvastam. Isten szavainak egy himnusza, melynek címe: „Péter ragaszkodott az igaz hithez és szeretethez.” „Istenem! Az életem semmit nem ér, és a testem semmit nem ér. Csak egy hitem és egy szeretetem van. Elmémmel hiszek Benned, és szívemmel szeretlek Téged – csak e két dolgot adhatom Neked, semmi mást” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Hogyan ismerte meg Péter Jézust?). Magamban énekeltem ezt a himnuszt, és arra gondoltam, hogy a hitemben nem adtam át magam teljesen Istennek, és nincs igaz hitem Benne. Mindig a családomra akartam hagyatkozni, de a legsebezhetőbb pillanatban a hozzám legközelebb álló személy nem foglalkozott velem. Isten volt az, aki megvigasztalt az Ő szavaival, és csak Ő tud megmenteni engem. Szívemben Istenhez imádkoztam: „Istenem, csak Te tudsz megmenteni és megvigasztalni, hitet és erőt adni nekem. Kész vagyok odaadni a szívemet és az életemet Neked.” Igazi békesség töltött el, ahogy Isten szavainak himnuszán elmélkedtem, és nem gondoltam többet a betegségemre és a haláltól való félelmemre. Lassan némi melegség tért vissza a testembe, és mielőtt észrevettem volna, már hajnali egy óra volt. A vérátömlesztés után, másnap reggel, olyan jól éreztem magam, mintha újjászülettem volna. Az ügyeletes orvos megdöbbent, amikor meglátott az ágyban ülve. Azt mondta: „Tegnap nagyon rosszul volt, csodálom, hogy túlélte az éjszakát!” Amikor ezt hallottam az orvostól, újra és újra hálát adtam Istennek. Ha nem Isten szavai vezettek volna, soha nem éltem volna túl. Mindez Isten csodálatos oltalmának volt köszönhető. Ezt követően az orvos a városi kórházba küldött további vizsgálatokra. Azt gondoltam magamban: Isten megóvott tegnap egy ilyen veszélyes helyzetben, ezért biztos vagyok benne, hogy nem találnak komoly problémát.

Másnap egy nagy kórházba mentem pár családtagommal további vizsgálatokra, ahol késői stádiumú méhnyakrákot diagnosztizáltak nálam. A daganat már akkora volt, mint egy kacsatojás, és a műtét szóba sem jöhetett. Nem éltem volna túl a műtétet. Amikor azt mondta: „késői stádiumú méhnyakrák”, meg voltam döbbenve, és teljesen padlóra kerültem. Egyre csak azt gondoltam magamban: „Rák? Hogy lehet rákom? Egyes hitetlenek csak néhány hónapig élnek, miután rákosak lettek. Túl fogom élni ezt?” Nyomorultul éreztem magam és szorongtam, nem akartam beszélni senkivel. A kórházi ágyamon fekve egyfolytában gondolkodtam az Istenbe vetett hitem elmúlt tíz évén: Amióta elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, a családom zaklatott, a hitetlenek csúfoltak és ócsároltak. Ezekben az években, függetlenül attól, hogy a gyülekezet milyen kötelességgel bízott meg, mindig alávetettem magam. Bármilyen nehéz és fárasztó is volt, Istenre támaszkodva megküzdöttem vele. Még akkor sem árultam el Istent, amikor letartóztattak, elítéltek és börtönbe küldtek, és amikor kiszabadultam, tovább terjesztettem az evangéliumot, és teljesítettem a kötelességemet. Már annyit szenvedtem, olyan nehéz időket éltem át, miért lettem most halálos beteg? Miért nem védett meg Isten? Vajon véget ért az Istenbe vetett hitem? Egyszerűen nem értettem és nem tudtam elfogadni, hogy így haljak meg. Ahogy a bánat könnyei csorogtak le az arcomon, elmondtam kérésemet Istennek: „Istenem, nem akarok meghalni! Ha most meghalok, soha nem látom meg a Te dicsőséges napodat és a nagy vörös sárkány bukását, nem látom meg a királyság gyönyörű tájait. Megborzongok, ha arra gondolok, milyen vég vár rám. Istenem, kérlek, jöjj a segítségemre, és gyógyíts meg!” És akkor visszaemlékeztem a hatalmas vérveszteségre, amit elszenvedtem, és hogy annak ellenére, hogy senki nem hitte, hogy túlélem, Isten megmentette az életemet, és tanúja lehettem az Ő csodálatos cselekedetének. Ebből a gondolatból kiindulva elhatároztam, hogy kezelést akarok.

Súlyos állapotomat látva az orvos azt tanácsolta, hogy sugár- és kemoterápiát is kapjak. A kemoterápia émelygést és zavartságot okozott. Nagyon kellemetlen volt, és az arcom nagyon forró lett. A sugárterápia alatt úgy éreztem, mintha tűkkel szurkálták volna az egész testemet. Panaszkodni kezdtem, és megint félreértettem Istent: érthető, hogy a hitetlenek, akiket nem véd Isten, rákosak lesznek, de én hiszek Istenben, hogyan lettem mégis ilyen halálos beteg? Isten nem védett meg engem! A kórházi osztályom tele volt mindenféle rákos beteggel, és néhány naponta egyet holtan vittek ki a szobából. Meg voltam rémülve, és attól féltem, hogy ha tovább romlik az állapotom, egy nap engem fognak így elszállítani. Nem akartam egész nap a többi rákos beteggel lenni. Annyira gyötrelmes volt nap mint nap a fájdalmas nyögésüket hallgatni. Ezért, ahogy véget ért a kezelés, egy nővér otthonába mentem, hogy Isten szavait olvassam. A vele való együttlétek során aktívan megosztottam értelmezésemet Isten szavairól, és megbeszéltük, hogyan tisztázzuk az evangélium lehetséges befogadóinak elképzeléseit. Azt gondoltam magamban: „Amint kiengednek a kórházból, folytatom az evangélium terjesztését és a kötelességem teljesítését. Ha több összejövetelen veszek részt, többet eszem és iszom Isten szavaiból, és hiszek Istenben, Ő biztosan meg fog védeni.” Egy nap egy rokonom jött látogatóba, és titokban azt mondta a férjemnek és a gyerekeimnek, hogy a férje rákban halt meg, és hogy az én rákom gyógyíthatatlan. Azt mondta, jobb lenne, ha csak elvinnének utazni, és akkor nem veszítenének el engem is és a pénzüket is. A férjem megfogadta a tanácsát, és azt mondta, hogy elvisz egy utazásra. Azt mondta, oda megyünk, ahova csak akarok. De én csak arra tudtam gondolni, hogy: „Akkor fel akarják adni a kezelésemet? Nem fogok meghalni, ha ez megtörténik? Ez tényleg az életem vége?” Ismét eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Néhány napra rá a férjem megtagadta az orvosi számláim kifizetését. A nővérem az mondta: „A doktor szerint csak két-három hónapod van hátra, úgyhogy ne kérd a férjedet, hogy kifizesse a számláidat. Semmilyen kezelés nem gyógyíthat már meg. Csak bízz Istenben, csak Ő menthet meg téged!” Ezt hallva a sokktól bénultan feküdtem az ágyamban, és nem mertem belegondolni, hogy amit mondott, igaz is lehet. Csak két-három hónapom van hátra? Teljesen összetörtem, és könnyek csorogtak végig az arcomon. Az orvos gyógyíthatatlannak nyilvánított, a férjem és a gyerekeim pedig feladták a kezelésemet. Mi más maradt hátra, mint várni a halált? Olyan sok éven át hittem Istenben, és annyit szenvedtem, mindezt abban a reményben, hogy Isten megment a haláltól, és beléphetek a királyságba. Soha nem hittem volna, hogy a dolgok így fognak végződni. Hihetetlen reménytelenséget éreztem, és hogy nem lehet megmenteni. A következő napokban csak gépiesen imádkoztam, és kevésbé voltam lelkes Isten szavainak olvasásában. Úgy éreztem, bármikor meghalhatok, és már nincs értelme az imádkozásnak.

Egy nap, amikor visszatértem a kórházi osztályomra, ahogy kinyitottam az ajtót, megláttam egy rákos beteget holtan az ágyán, egy fehér lepedővel letakarva. Annyira megijedtem, hogy beszaladtam egy másik kórterembe. Azt a beteget csak két napja vették fel, és már meg is halt. Rettegtem, hogy a közeljövőben nekem is szembe kell néznem a halállal, úgyhogy gyorsan imádkozni kezdtem Istenhez: „Istenem, szörnyen félek, negatív és gyenge vagyok. Nem akarok hitetlenként meghalni. Kérlek, védj meg engem, adj nekem hitet és erőt, és engedd, hogy megérthessem a Te akaratodat.” Az ima után felidéztem Isten szavainak himnuszát: „Ne bátortalanodj el, ne légy gyenge, és nyilvánvalóvá fogom tenni a dolgokat neked. A királysághoz vezető út nem olyan sima – semmi sem kapható olyan olcsón! Ugye azt szeretnéd, hogy az áldások könnyen jöjjenek hozzád? Ma mindenkinek keserű próbákkal kell majd szembenéznie. Az ilyen próbatételek nélkül az Engem szerető szívetek nem fog megerősödni, és nem lesz bennetek igaz szeretet Irántam. Még ha ezek a próbatételek csupán jelentéktelen körülményekből is állnak, mindenkinek át kell mennie ezeken a próbákon; csak annyi a különbség, hogy a megpróbáltatások intenzitása változó lesz. A próbatételek Tőlem származó áldások, és közületek hányan térdelnek Elém gyakran az áldásomat kérve? Mindig úgy gondoljátok, hogy néhány kedvező szó az Én áldásomnak számít, de soha nem hiszitek el, hogy a keserűség az Én áldásom” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 41. fejezet). Isten szavai vigasztalóak és mélyen megindítóak voltak számomra. Az Ő szavai megmutatták nekem, hogy a királyságba való belépés nem egy sima és könnyű út, az embernek keserves megpróbáltatásokat kell kiállnia. A betegségem egy újabb próbatétel, és Isten áldása volt. Nem veszíthettem el a hitemet Istenben, hanem Isten akaratát kellett keresnem ebben a betegségben, nem pedig panaszkodni Rá, és szilárdan megállni Isten iránti bizonyságtételemben. Miután megértettem Isten akaratát, kevésbé negatívvá váltam, és visszatért a hitem, hogy Istenre támaszkodva életben maradhatok. Látva, hogy Isten még nem engedett meghalni, szabadidőmben még többet olvastam az Ő szavait, és összejártunk azzal a nővérrel.

Az ő otthonában gyakran olvastam Isten szavainak ezt a részletét: „Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről.” Egy bizonyos passzus új ismeretet adott nekem Istenbe vetett hitemről. Mindenható Isten mondja: „Te azt reméled, hogy az Istenbe vetett hited nem jár majd nehézségekkel és nyomorúsággal, illetve a legcsekélyebb szenvedéssel sem. Te mindig azokat a dolgokat hajszolod, amelyek értéktelenek, és nem tulajdonítasz értéket az életnek, ehelyett a saját szertelen gondolataidat az igazság elé helyezed. Annyira értéktelen vagy! Úgy élsz, mint egy disznó – mi a különbség közted, a disznók és a kutyák között? Azok, akik nem törekednek az igazságra, helyette a testet szeretik, vajon nem mind vadállatok? Vajon azok a lelketlen halottak nem mind két lábon járó hullák? Hány szó hangzott el köztetek? Csak egy kevés munka valósult meg a körötökben? Mennyi mindennel láttalak el benneteket? Akkor miért nem nyerted el? Mi okod van panaszra? Vajon nem azért nem nyertél el semmit, mert túlságosan szerelmes vagy a hús-vér testbe? És nem azért, mert túlságosan szertelenek a gondolataid? Nem azért, mert túlságosan ostoba vagy? Ha nem sikerül elnyerned ezeket az áldásokat, vajon hibáztathatod Istent, hogy nem ment meg téged? Te csak arra törekszel, hogy az Istenben való hit nyomán békére lelhess – hogy a gyermekeid ne legyenek betegek, a férjednek jó munkája legyen, a fiad jó feleséget találjon, a lányod jó férjet találjon, az ökreid és lovaid jól szántsák a földet és az időjárás jó legyen a termésedhez. Ez az, amire törekszel. Csak arra törekszel, hogy kényelmesen élj – hogy ne érje baleset a családodat, ne fújjon rád a szél, ne érje homok az arcodat, ne vigye el az ár a családod termését – hogy ne érjen semmilyen katasztrófa, hogy »Isten ölelésében« élj, hogy egy kényelmes fészekben élj. Egy ilyen gyáva embernek, mint te, aki mindig a testi dolgokra törekszik: van neked szíved, van neked lelked? Nem vagy vadállat? Az igaz úttal ajándékozlak meg, anélkül, hogy bármit is kérnék cserébe, de te mégsem törekszel rá. Még mindig azok közé tartozol, akik hisznek Istenben? Igazi emberi életet ajándékozok neked, de te mégsem törekszel rá. Nem a kutyákkal és disznókkal azonos fajta vagy? A disznók nem törekszenek az emberi életre, nem törekszenek a megtisztulásra, és nem értik, mi az élet. Mindennap, miután jóllaktak, egyszerűen csak alszanak. Megajándékoztalak az igaz úttal, de te mégsem nyerted el, üres maradt a markod. Hajlandó vagy folytatni ezt az életet, a disznók életét? Mi a jelentősége annak, hogy élnek ilyen emberek? A te életed megvetendő és alantas, mocsokban és paráznaságban élsz, és nem törekszel semmilyen célra, így hát vajon nem a te életed a legalantasabb az összes közül? Van képed szembenézni Istennel? Ha továbbra is így tapasztalsz, vajon nem fogsz semmit se megszerezni? Az igaz út megadatott neked, de hogy végül elnyered-e, az a saját törekvéseden múlik” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája). Van egy másik passzus. „Leszámítva a hozzájuk oly szorosan kapcsolódó előnyöket, lehet-e valami más oka annak, hogy olyan emberek, akik egyáltalán nem értik Istent, ilyen nagy árat fizetnének Érte? Itt az ember által korábban nem azonosított problémát fedezünk fel: az ember Istenhez fűződő kapcsolata csupán a pőre önérdeken alapul. Ez az áldások fogadója és az áldások adója közötti kapcsolat. Ez egyszerűen fogalmazva egy alkalmazott és egy munkáltató közötti kapcsolat. Az alkalmazott csak azért dolgozik keményen, hogy megkapja a munkáltató által adott jutalmat. Egy ilyen önérdeken alapuló kapcsolatban nincs rokoni ragaszkodás, csak tranzakció. Nincs szeretés vagy szeretve levés, csak adakozás van és irgalom. Nincs megértés, csak tehetetlen, elfojtott felháborodás és megtévesztés. Nincs intimitás, csak egy áthidalhatatlan szakadék” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának közepette menthető meg). Isten ítéletének szavai olyanok voltak, mint egy éles kard, amely átszúrta a szívemet. Mintha Isten szemtől szembe ítélt volna meg. Önvizsgálatba kezdtem: Miután keresztény lettem, mindig a kegyelemre törekedtem. Azt hittem, hogy amíg hiszek az Úrban, Ő vigyáz rám és megóv a veszélytől. Miután elfogadtam Isten utolsó napjainak munkáját, annak ellenére, hogy tudtam, hogy Isten nem gyógyítja a betegeket, nem űzi ki a démonokat, és nem tesz csodákat, mint a Kegyelem Korában, ehelyett az embereknek az igazságot kell keresniük, ítéleteken, fenyítéseken, próbatételeken és finomításokon kell keresztülmenniük, hogy romlott beállítottságuk megtisztuljon, még mindig ragaszkodtam ahhoz a túlzó vágyhoz, hogy áldást kapjak. Azt hittem, amíg lelkiismeretesen törekszem a hitre, addig immunis vagyok a katasztrófákra és betegségekre, és még ha nagyon meg is betegednék, Isten megvédene és nem hagyna meghalni. Lelkesen feláldoztam magam, hogy áldásokat és kegyelmet kapjak. Nem számít, hogy a férjem üldözött és akadályozott, vagy hogy a rokonaim rágalmaztak és elhagytak, engem ők nem korlátoztak. Még amikor letartóztattak és bebörtönöztek, akkor sem árultam el Istent. Amikor kiszabadultam, folytattam kötelességem teljesítését. Azt hittem, ha ezt az utat követem, Isten megszabadít és megtart majd. Különösen ezúttal, amikor azt hittem, hogy az utolsókat rúgom, és Isten visszarántott a halál széléről, amikor mindenestül Hozzá fordultam, még jobban meg voltam győződve arról, hogy Isten meg fog segíteni, bármilyen nehézséggel is találkozom. Amikor rákkal diagnosztizáltak, és a családom feladta a kezelésemet, Istenben az utolsó reményemet láttam, és arra gondoltam, ha továbbra is részt veszek az összejöveteleken, és olvasom Isten szavait, ha többet imádkozok, és Istenre támaszkodok, és ahogy csak tudom, teljesítem a kötelességemet, Isten látni fogja, hogy van hitem és alávetettem magam, és talán megvéd, és megengedi, hogy éljek. Isten szavainak kinyilatkoztatása által megértettem, hogy noha felhagyhatok néhány dologgal, minden tőlem telhetőt megtehetek és buzgón végezhetem kötelességemet, ez nem az az igazság, amire törekszem, és ezzel nem az volt a célom, hogy lerázzam romlott természetemet, és elérjem a tisztaságot, és ezzel nem rázom le romlott beállítottságomat, és nem érem el a tisztaságot, azt remélve, hogy Isten megóv a haláltól a nagy bajban, és egy csodálatos rendeltetési helyre érkezek majd. Amikor Isten megtartott engem, szüntelenül hálát adtam Neki és dicsőítettem Őt, de amikor halálos beteg lettem, sértve éreztem magam, és csendben tiltakoztam Isten ellen, sőt még igazságtalansággal is vádoltam Őt. A hitemmel csak előnyöket akartam elérni Istennél, és nem vettem észre, milyen fontos az igazságra törekedni. Amikor olyan betegséggel találkoztam, ami veszélyeztette a kimenetelemet és a rendeltetési helyemet, elvesztettem a hitem Istenben. Elvesztettem érdeklődésemet Isten szavai és az ima iránt, sőt félreértettem és hibáztattam Istent. Megértettem, hogy a legcsekélyebb őszinteség sem volt bennem Isten iránt, és nem imádtam Őt igazán, csak felhasználtam Őt, megcsalva Őt és „üzletelve” Vele. Hogyan tekinthettem magam hívőnek? Ha továbbra is így folytatom, még ha túl is élem, lázadnék Isten ellen és ellenállnék Neki. Mi az értéke az ilyen életnek? Ezt felismerve hihetetlenül szégyelltem magam és zavarban voltam. Annyira hálás voltam Istennek.

Későb elolvastam Isten szavainak egy passzusát, ami még mélyebb megértést adott nekem. Isten mondja: „Semmit sem nehezebb kezelni, mint azt, amikor az emberek folyamatosan mindenfélét követelnek Istentől. Amint Isten cselekedetei nem egyeznek a te gondolkodásoddal, vagy nem a te gondolkodásodnak megfelelően valósulnak meg, akkor valószínűleg ellenállsz – ami elegendő bizonyíték arra, hogy természetednél fogva ellenállsz Istennek. Ennek a problémának a felismerése csak gyakori önreflexióval és így az igazság megértésének elérésével érhető el, és csak az igazságra törekedve oldható az meg teljesen. Amikor az emberek nem értik meg az igazságot, akkor sok mindent követelnek Istentől, míg amikor valóban megértik az igazságot, akkor semmit sem követelnek; csak azt érzik, hogy nem tettek teljesen eleget Istennek, hogy nem vetették alá magukat eléggé Istennek. Az, hogy az emberek mindig követelnek valamit Istentől, romlott természetüket tükrözi. Ha nem tudod megismerni önmagad és valóban megbánni ezt a dolgot, akkor rejtett veszélyekkel és veszedelemmel találod majd szembe magad az Istenbe vetett hit útján. A hétköznapi dolgokon képes vagy úrrá lenni, de amikor olyan fontos ügyekről van szó, mint a sorsod, kilátásaid és rendeltetési helyed, talán nem leszel képes úrrá lenni azokon. Akkor, ha még mindig nem rendelkezel az igazsággal, könnyen visszatérhetsz a régi kerékvágásba, és így azok közé fogsz tartozni, akik elpusztulnak. Sokan mindig is így követtek és így hittek; jól viselkedtek azon idő alatt, amíg Istent követték, de ez nem határozza meg azt, hogy mi fog történni a jövőben. Ez azért van, mert soha nem vagy tudatában az ember Achilles-sarkának, vagy azoknak a dolgoknak, amelyek az ember természetében rejlenek, és amelyek szembe tudnak szegülni Istennel, és mindaddig nem ismered fel azokat, amíg katasztrófába nem sodornak téged. Mivel az Istennel szembeszegülő természeted problémája megoldatlanul marad, ez katasztrófának tesz ki téged, és lehetséges, hogy amikor az utazásod véget ér, és Isten munkája befejeződik, azt fogod tenni, ami a leginkább szembeszegül Istennel, és azt mondod, ami istenkáromló, és így el leszel ítélve és ki leszel rekesztve” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az emberek túl sokat követelnek Istentől). Miután elolvastam Isten szavait, rájöttem, hogy a betegségem kezdete óta féltem a haláltól, és hevesen kívántam, hogy Isten megóvjon tőle. Ezzel nem követeléseket támasztottam Istennel szemben? Mindig azt hittem, hogy mivel hiszek Istenben, Őneki mindenkor meg kell védenie, és nem kezelhet úgy engem, mint ahogy egy hitetlent kezelne. Amikor végső stádiumú rákot diagnosztizáltak nálam, és láttam, hogy Isten nem adott nekem extra védelmet, egyszerűen nem tudtam alávetni magam. Ütőkártyaként használtam fel áldozataimat, ráfordításaimat és szenvedéseimet a börtönben, hogy vitatkozzam Istennel és feltételeket támasszak, követelve, hogy Isten gyógyítson meg. Amikor Isten nem az én követeléseim szerint cselekedett, vitatkoztam Vele és harcoltam ellene. Rájöttem, hogy a legcsekélyebb tiszteletem sincs Isten iránt, annak ellenére, hogy annyi éve hívő vagyok. Annyira hiányzik belőlem az emberségesség és az értelem. Arra gondoltam, hogyan tisztelte Jób Istent, és hogy egész életében kerülte a rosszat. Amikor Isten próbára tette, és elvesztette vagyonát, gyermekeit, és teste fekélyes lett, egyszer sem panaszkodott Istenre, és nem követelte, hogy gyógyítsa meg. Jób hihetetlenül emberséges és értelemmel teli volt. Ami engem illet, amikor a halállal szembesültem, tele voltam panaszokkal és félreértéssel, és észszerűtlenül követeltem, hogy Isten védje meg az életemet. Amikor először került veszélybe az életem a sok vér elvesztése miatt, Isten védelme és gondoskodása mentett meg, Ő megadta nekem az Ő kegyelmét, megengedve, hogy lássam az Ő csodálatos tettét. Sőt, a hitem évei alatt nagyon élveztem Isten szavainak öntözését és táplálását, és sok igazságot és titkot ismertem meg. Isten többet adott nekem, mint amit valaha is kértem vagy elképzeltem, de még mindig nem voltam elégedett. Amikor rákkal diagnosztizáltak, észszerűtlen követeléseket támasztottam Istennel szemben: arra kértem, engedje meg, hogy tovább éljek. Rájöttem, hogy hihetetlenül mohó természetem van. Isten a teremtés Ura, hát milyen jogon vannak egy olyan jelentéktelen, lázadó, ellenálló és teljesen romlott valakinek, mint én, követelései Istennel szemben? Megértettem, hogy még a legkisebb önismeret is hiányzik belőlem, hogy észszerűtlenül arrogáns vagyok, és nincs semmi tiszteletem Isten iránt. Amikor Isten tettei nem illettek az elképzeléseimbe, dühöngtem, vitatkoztam és tiltakoztam. Hihetetlenül gonosz hajlamom van, és ha nem tudom megváltoztatni a romlott beállítottságomat, akkor megsértem Isten természetét és az Ő igazságos büntetésének tenném ki magam. Megijedtem, és nem mertem többet észszerűtlen követeléseket támasztani Istennel szemben, úgyhogy így imádkoztam Őhozzá: „Istenem, hálát adok Neked a Te ítéletedért és fenyítésedért, ami lehetővé tette számomra, hogy lássam, milyen észszerűtlen vagyok. Istenem! Meg szeretném bánni, és attól függetlenül, hogy javul-e az állapotom vagy sem, alávetem magam a Te irányításodnak.”

Tulajdonképpen én is csodálkoztam, miért követelőzhettem ilyen észszerűtlenül, miután megbetegedtem. Vizsgálódásaim és kereséseim után rájöttem, hogy leginkább azért, mert nem értettem Isten igazságos természetét. Később Isten szavainak ezen passzusát olvastam: „Az igazságosság semmi esetre sem méltányosság vagy észszerűség; nem puszta egyenlő elbírálás, és nem arról szól, hogy megkapod, amit megérdemelsz a munkádért, vagy fizetnek neked az elvégzett munkádért, vagy hogy megkapod a járandóságodat aszerint, amekkora erőfeszítést teszel. Ez nem igazságosság, ez csupán korrektség és észszerűség. Nagyon kevés ember képes megismerni Isten igazságos természetét. Tegyük fel, hogy Isten elpusztította volna Jóbot, miután Jób tanúságot tett Mellette: ez igazságos lenne? Valójában az lenne. Miért hívják ezt igazságosságnak? Hogyan tekintenek az emberek az igazságosságra? Ha valami összhangban van az emberek elképzeléseivel, akkor nagyon könnyű azt mondaniuk, hogy Isten igazságos; azonban, ha úgy látják, hogy valami nincs összhangban az elképzeléseikkel – ha ez olyasvalami, amit képtelenek megérteni – akkor nehéz lenne azt mondaniuk, hogy Isten igazságos. Ha Isten annak idején elpusztította volna Jóbot, az emberek nem mondanák, hogy Ő igazságos. Valójában függetlenül attól, hogy romlottak-e az emberek, vagy sem, és hogy mélységesen romlottak-e, vagy sem, kell-e Istennek igazolnia Magát, amikor elpusztítja őket? Meg kell-e magyaráznia az embereknek, hogy milyen alapon cselekszik így? El kell-e Istennek mondania az embereknek a törvényeket, amelyeket elrendelt? Nincs rá szükség. Isten szemében aki romlott és hajlamos Istennek ellenállni, az nem ér semmit; akárhogy is kezeli Isten őt, az helyénvaló lesz, és mindez Isten elrendezései szerint van. Ha nem tetszenél Istennek, és azt mondaná, hogy nem veszi hasznodat a tanúságtételed után, és ezért elpusztítana téged, az vajon az Ő igazságossága lenne? Az is az lenne. Talán most még nem vagy képes megérteni ezt a tények szemszögéből, de doktrínában meg kell értened. Mit mondanátok – az, hogy Isten elpusztítja a Sátánt, az Ő igazságosságának egy kifejeződése? (Igen.) És mi lenne akkor, ha megengedné a Sátánnak, hogy megmaradjon? Nem meritek kimondani, igaz? Isten lényege az igazságosság. Habár nem könnyű megérteni, amit Ő tesz, minden, amit tesz, az igazságos; egyszerűen csak az emberek nem értik” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavain keresztül megértettem, hogy korábban a saját fogalmaim és elképzeléseim alapján gondoltam Isten igazságosságára. Azt hittem, hiszek Istenben, súlyos árat fizettem, küszködtem, végigszenvedtem a börtönt anélkül, hogy elárultam volna Istent, és szilárdan megálltam a bizonyságtételemben Őiránta, tehát Neki meg kellene védenie a halálos betegségtől. Ami a hitetleneket illeti, akiket Isten nem véd meg, az ő esetükben normális, hogy rákosak lesznek. Azt hittem, ez Isten igazságossága. Amikor Isten nem az én elképzeléseim szerint cselekedett, és halálos beteg lettem, úgy éreztem, hogy az áldozataim nem lettek visszafizetve, hogy Isten rosszul bánt velem, ezért tele voltam panaszokkal és félreértettem Istent. Rájöttem, hogy ahogy felfogtam Isten igazságosságát, az semmiben nem különbözött a hitetlenek üzleti felfogásától. Azt hittem, kárpótlást várhatok a sok munkámért, és hogy nem igazságos, hogy nem kaptam meg a tartozásomat. Isten szavainak olvasása után megtudtam, hogy Isten lényege maga igazságos. Minden, amit Isten tesz, az Ő akaratából és bölcsességéből fakad. Nem értékelhetem a helyzetemet a felszínes látszat és elképzelések alapján. Az hibákhoz vezetne, és valószínűleg ítélkeznék és ellenállnék Istennek. Azt hittem, hogy a betegségem egy katasztrófa, de Isten akarata volt a betegségem mögött. Ha nem lettem volna kitéve ennek, nem jöttem volna rá, mennyire hiányzik belőlem az emberségesség és az értelem. Amint Isten cselekedetei nem illettek az elképzeléseimbe, vitatkozni és tiltakozni kezdtem. Nem voltam engedelmes és tisztelettudó Isten előtt. Ennek a betegségnek a megtapasztalása megmutatta az igazi érettségemet, és lehetővé tette, hogy elengedjem Istennel szembeni észszerűtlen követeléseimet. Hála Istennek! Helyesen tette, és igazán bölcs! Régebben nem ismertem Istent, és a saját nézeteim alapján ítéltem meg az Ő igazságos természetét. Milyen vak és tudatlan voltam Istennel kapcsolatban! Isten a teremtés Ura, és én csak egy apró teremtett lény vagyok – helyes, hogy Ő úgy bánik velem, ahogy jónak látja. Sőt, a hitemet üzleti alapnak tekintettem, és észszerűtlen követeléseim voltak Istennel szemben. Ha meg is haltam volna, az is Isten igazságossága lett volna, nem kellett volna panaszkodnom Istenre. Akármit is választ Isten, hogy éljek vagy haljak, egyaránt megfelelő lenne. Engedelmeskednem kellett Isten elrendezésének – ez az az értelem, amit fel kellett fedeznem. Miután szereztem némi ismeretet Isten igazságos természetéről, sokkal tisztábban láttam, és abbahagytam a panaszkodást és Isten félreértését. Nem számít, hogyan bánt velem Isten, nem panaszkodtam, és képes voltam alávetni magam.

Isten szavainak olvasásával megtanultam, hogyan kezeljem a saját halandóságomat, és nem féltem többé a haláltól. Isten szavai ezt mondják: „Ha valaki már több évtizede a világon van, de mégsem érti, honnan ered az emberi élet, és nem ismeri fel, hogy kinek a tenyerén nyugszik az ember sorsa, akkor nem csoda, hogy nem tud nyugodtan szembenézni a halállal. Aki az emberi élet több évtizedes megtapasztalása során megismerte a Teremtő szuverenitását, az az élet értelméről és értékéről tiszta felfogással bíró ember. Az ilyen embernek mélyreható tudása van az élet céljáról, valódi átéléssel és tapasztalattal rendelkezik a Teremtő szuverenitásáról, és ezen túlmenően képes alávetni magát a Teremtő hatalmának. Az ilyen ember megérti annak jelentését, hogy a Teremtő miért teremtette az emberiséget, megérti, hogy az embernek imádnia kell a Teremtőt, továbbá hogy minden, amit az ember birtokol, a Teremtőtől származik, és egy nap, a nem túl távoli jövőben visszatér Hozzá. Az ilyen ember megérti, hogy a Teremtő rendezi el az ember születését, és szuverenitása van az ember halála felett, továbbá hogy mind az életet, mind a halált a Teremtő hatalma előre elrendelte. Ha tehát valaki valóban megérti ezeket a dolgokat, akkor természetesen nyugodtan szembe tud majd nézni a halállal, nyugodtan el tudja engedni minden külsődleges dolgát, képes lesz készségesen elfogadni mindazt és alávetni magát mindannak, ami utána következik, és üdvözölni fogja az élet utolsó fordulópontját, amelyet úgy, ahogy van, a Teremtő rendezett el, ahelyett, hogy állandóan rettegne tőle és harcolna ellene. Ha valaki lehetőségként tekint az életére, hogy megtapasztalja a Teremtő szuverenitását, és megismerje az Ő hatalmát, ha valaki ritka lehetőségként tekint az életére, hogy végrehajtsa kötelességét teremtett emberi lényként és betöltse küldetését, akkor biztosan helyes életszemlélettel rendelkezik majd, biztosan a Teremtő áldásai és útmutatása alatt él majd, biztosan a Teremtő fényében jár, biztosan megismeri a Teremtő szuverenitását, biztosan megadja magát az Ő uralmának, és biztosan tanúja lesz az Ő csodálatos tetteinek, tanúja az Ő hatalmának. Mondanom sem kell, hogy az ilyen embert a Teremtő biztosan szeretni fogja és elfogadja, és csak az ilyen ember képes nyugodt hozzáállással viszonyulni a halálhoz és örömmel fogadni az élet utolsó fordulópontját. Jób nyilvánvalóan ilyen hozzáállással viszonyult a halálhoz. Ő eleget tett azoknak a feltételeknek, amelyek képessé tették őt arra, hogy örömmel elfogadja az élet utolsó fordulópontját. Életútját zökkenőmentesen lezárta és teljesítette küldetését az életben, és azután visszatért a Teremtő oldalára” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). „Jób képes volt szenvedés nélkül szembenézni a halállal, mert tudta, hogy a halálban visszatér a Teremtő oldalára. Az életben elért törekvései és nyereségei tették lehetővé számára, hogy nyugodtan nézzen szembe a halállal, lehetővé tették számára, hogy nyugodtan nézzen szembe azzal, hogy a Teremtő visszaveszi az életét, és még inkább lehetővé tették számára, hogy szeplőtelenül és gondtalanul nézzen szembe a Teremtővel” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Mikor megettem és megittam Isten szavait, megtanultam, hogy az életem Istentől származik. Isten diktálja és rendezi életemet, halálomat, áldásaimat és szerencsétlenségeimet. Nem volt okom, hogy követelőzzek Istennél. Még ha Isten azt is akarná, hogy meghaljak, amögött az Ő akarata lenne. Megfelelő módon kellett ezzel szembenéznem, és ez lenne az értelem, amit egy teremtménynek birtokolnia kellene. Jóbra gondoltam, aki tisztelte Istent, és egész életében kerülte a rosszat. Bármilyen helyzetbe is került, fel tudta ismerni Isten uralmát és elrendezését. Nem panaszkodott, nem értette félre Istent, nem ítélkezett és nem vitatkozott. Képes volt alávetni magát, és nyugodtan szembenézni a saját halálával. Követnem kellett Jób Isten iránti tiszteletét, a rossz kerülésével, és alávetve magam Isten szabályának és elrendezésének. Istentől kaptam az életemet, úgyhogy amikor Ő úgy dönt, hogy visszaveszi, engedelmeskednem kell. Arról, hogy milyen sors vár rám a túlvilágon, Isten dönt majd mindazok alapján, amit az életemben tettem. Isten még nem engedte, hogy meghaljak, így a hátralévő időmet bűnbánatra kell fordítanom, az Isten iránti tisztelet útját járva, kerülve a rosszat, az igazságra törekedve és átformálva a természetemet, és a legjobb képességeim szerint teljesítve a kötelességemet. Ezt felismerve sokkal tisztábban láttam, és nem féltem annyira a haláltól. Istenhez is közelebb éreztem magam.

Abban az időben, amikor a nővéreimmel találkoztam, hogy együk és igyuk Isten szavait, az állapotom folyamatosan javult. Még négy kemoterápiás kezelésem volt hátra, de a mellékhatások túl erősek voltak, így csak a sugárterápiát tudtam folytatni. De a sugárterápiát közel sem éreztem annyira fájdalmasnak, mint korábban. Tudtam, hogy Istené a végső szó azt illetően, hogy életben maradok-e, úgyhogy nem aggódtam a betegségem miatt, és a szabadidőmet Isten szavain való töprengéssel és himnuszok hallgatásával töltöttem. Kis idő múlva egyre jobban kezdtem érezni magam, mintha visszatért volna a régi énem. A többi beteg mind azt mondta, hogy olyan egészségesnek nézek ki, hogy nővérkének hittek. Negyven nap kórházi kezelés után kiengedtek. A következő vizsgálatomon az orvos azt mondta, hogy a méhnyakrákom eltűnt. Amikor meghallottam, hogy az orvos azt mondja, eltűnt a daganat, nem tudtam elhinni, és azt hittem, rosszul hallottam. Még egyszer megkérdeztem az orvost, és ő megerősítette, hogy nincs már ott. Örömmámorban úsztam. Nem hittem el, hogy egy kacsatojás méretű daganat csak úgy eltűnhet. Isten szavaira gondoltam, amelyek így szólnak: „Az ember szíve és lelke Isten markában van, és Isten szeme mindent lát az életében. Függetlenül attól, hogy elhiszed-e mindezt vagy sem, minden és bármi, legyen az élő vagy holt, Isten gondolatainak megfelelően mozdul, változik, újul meg és tűnik el. Így gyakorol szuverenitást Isten minden dolog felett” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). Valóban, minden lény és dolog Isten kezében van. Minden halott vagy élő Isten szuverenitásának és elrendezésének a tárgya. Mindent Isten akarata irányít. Mindenki azt mondta, hogy nem fog sikerülni, még az orvos szerint is túl nagy volt a daganat, hogy megoperálja, úgyhogy nem is álmodtam róla, hogy teljesen eltűnhet. Ez teljes egészében Isten csodálatos tette volt! Mélyen meghatódtam, és a szívemben éreztem, hogy tartozom Istennek. Annyira lázadó, romlott voltam, és észszerűtlenül követelőztem Istennél, nem érdemeltem meg, hogy megmentsen. De Isten nem a lázadásom és romlottságom szerint bánt velem. Annyira hálás vagyok Neki az Ő üdvösségéért! Miután hazamentem, folytattam az evangélium terjesztését, és a kötelességem teljesítését, és az egészségem fokozatosan visszatért.

Később Isten szavainak egy másik passzusával találkoztam: „Egy személy sorsát vagy rendeltetési helyét nem a saját akarata határozza meg, és nem is a saját preferenciái vagy képzelődései. A Teremtő, Isten mondja ki az utolsó szót. Hogyan kellene együttműködniük az embereknek ebben a dologban? Egyetlen út áll az emberek rendelkezésére, amit választhatnak: csak akkor lesz végül jó kimenetelük és jó sorsuk, ha keresik az igazságot, megértik az igazságot, engedelmeskednek Isten szavainak, elérik az Istennek való alávetettséget és elnyerik az üdvösséget. Nem nehéz elképzelni az emberek kilátásait és sorsát abban az esetben, ha ennek az ellenkezőjét teszik. Ezért ebben a dologban ne azt nézd, hogy Isten mit ígért az embernek, mit mond Isten az emberiség sorsáról, mit készített Isten az emberiségnek. Ezeknek semmi közük hozzád, Istenre tartoznak, te nem szerezheted meg őket sem követeléssel, sem könyörgéssel, sem pedig alkudozással. Mit kell tenned teremtett lényként? Jól kell teljesítened a kötelességedet, teljes szíveddel, elméddel és erőddel tenni, amit tenned kell. A többi, a kilátásokkal és sorssal, valamint az emberiség jövőbeli rendeltetési helyével kapcsolatos dolgok nem olyan dolgok, melyek felől dönthetsz, ezek Isten kezében vannak; mindez a Teremtő szuverenitása alá tartozik, Ő rendezi el, és egyetlen teremtett lénynek sincs köze hozzá. Egyesek ezt kérdezik: »Miért mondod el ezt nekünk, ha semmi köze hozzánk?« Noha hozzátok nincs semmi köze, Istenhez van. Egyedül Isten ismeri ezeket a dolgokat, egyedül Isten beszélhet róluk, és egyedül Isten jogosult megígérni ezeket a dolgokat az emberiségnek. Ha pedig Isten ismeri őket, talán ne beszéljen róluk Isten? Hiba még mindig a kilátásaidat és a rendeltetési helyedet hajszolni, amikor nem tudod, mik azok. Isten nem kérte tőled, hogy ezeket hajszold, csupán a tudomásodra hozta; ha tévesen úgy hiszed, hogy Isten mondta neked, hogy a törekvésed céljává kell tenned ezt, akkor minden értelmet nélkülözöl, és nem rendelkezel a normális emberi mivolt elméjével. Elég annyi, ha tudatában vagy mindannak, amit Isten ígér. Egy tényt muszáj elismerned: nem számít, miféle ígéretről van szó, legyen az jó vagy hétköznapi, legyen olyasmi, amit az emberek szeretnek, vagy olyasmi, ami nem igazán érdekli őket, minden a Teremtő szuverenitása, elrendezései és meghatározásai alá tartozik. A teremtett lénynek egyedül az a kötelessége és kötelezettsége, hogy a Teremtő által kijelölt helyes irányt és utat kövesse és aszerint törekedjen. Az, hogy végül mit fogsz nyerni, és hogy Isten ígéretei közül melyikben részesülsz majd, mind a törekvéseden, a választott utadon és a Teremtő szuverenitásán alapul” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Kilencedik rész)). Isten szavai által megtanultam, hogy a végső sorsomat és rendeltetési helyemet nem az imádkozás, és nem az Istennel való üzletelgetés határozza meg. Isten inkább a sorsom meghatározását a törekvésemre, a tetteimre és a járt utamra alapozza. De én nem törekedtem az igazságra, és nem értettem meg Isten természetét. Amikor láttam, hogy Isten dicsőséges rendeltetési hellyel ajándékoz meg embereket, azt gondoltam, hogy ha szorgalmasan törekedem, teljesítem a kötelességemet, és képes vagyok szenvedni és áldozatot hozni, és töretlenül teljesítem a kötelességemet, bármilyen üldöztetéssel és nehézséggel is találkozom, meg leszek mentve és életben maradok. Ezekben az években szüntelenül kerestem és küzdöttem, a sorsomért és a rendeltetési helyemért, de a saját elképzeléseim és vágyaim alapján. Pál útját jártam. Ha így folytatom, nem csak, hogy nem kapok jó rendeltetési helyet, de lelepleződnék és ki is vetnének, mert a romlott természetem nem tisztult meg. Végül kigyógyultam a rákból. Isten nem hagyta, hogy meghaljak, és esélyt adott a bűnbánatra. Ez Isten üdvössége! Miután meggyógyultam, azt gondoltam magamban, hogy törekednem kell az igazságra, a természetem átformálására a jövőbeli kötelességemben. Nem üzletelhetek tovább Istennel az áldásokért. Olyan személynek kell lennem, aki emberséges és észszerű, aki aláveti magát Istennek. Akár jó, akár rossz sorsot rendez el nekem Isten, Isten dolga, hogy eldöntse. Nekem az igazságra kell törekednem, és a természetem átformálására.

Ezen tapasztalat által megtudtam, hogy, habár ez a betegség ez életemre tört, Isten soha nem akarta elrabolni az életemet, a jövőmet vagy a sorsomat. Isten ezt a betegséget a megtisztításomra és átalakításomra használta, felfedve hitem tisztátalanságait, és átalakítva néhány abszurd elképzelésemet. Lehetővé tette azt is, hogy valódi tudást és tapasztalatot szerezzek Isten mindenhatóságáról és szuverenitásáról, hogy helyesen viszonyuljak élethez és halálhoz, és engedelmeskedjek. Számomra ez a betegség Isten eszköze volt, ami által kegyelemmel ajándékozott meg, és üdvösséget adott nekem! Ahogy Isten mondja: „Ha valakinek a szívében igazi istenhit van, annak mindenekelőtt tudnia kell, hogy az ember életének hossza Isten kezében van, és hogy Isten előre elrendeli minden ember születésének és halálának időpontját. Amikor Isten betegséget ad az embereknek, annak oka van, és jelentés húzódik mögötte. Amit éreznek, az betegség, holott az, amit kaptak, valójában nem betegség, hanem kegyelem. Az embereknek mindenekelőtt ismerniük kell ezt a tényt és biztosnak kell lenniük benne, és komolyan kell venniük” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész).