2015 augusztusában a családommal Hszincsiangba költöztem. Hallottam, hogy a Kommunista Párt szigorú megfigyelés és ellenőrzés alatt tartja a területet, az ujgur kisebbség zendüléseire hivatkozva – veszélyes környezet volt. Miután Hszincsiangba értünk, a légkör még feszültebb volt, mint képzeltem. Mindenfelé rendőrök járőröztek. Amikor bevásárolni mentünk, még meg is motoztak minket. Ha buszra szálltunk, ott is rendőrök járőröztek a megállók körül, fegyverrel a hátukon. Ennek láttán nagyon ideges lettem. A KKP már így is bármikor letartóztathatott volna minket, amiért hívők vagyunk. Itt pedig olyan szigorú volt a felügyelet és ellenőrzés, olyan feszültnek érződött minden, mintha folyamatosan veszélyben forogna az életem. Október táján hallottam, hogy két nővért letartóztattak és 10 évre ítéltek, amiért könyv alakban terjesztették Isten szavait. Én is megdöbbentem, amikor hallottam. Nem is voltak vezetők, mégis 10 évet kaptak, csak mert könyv alakban terjesztették Isten szavait. Nekem felelős pozícióm volt a gyülekezet munkájában, ezért úgy gondoltam, ha letartóztatnának, biztosan én is kapnék legalább 10 évet. Akkoriban egyfolytában a börtönben megkínzott testvérek képe lebegett a szemem előtt. Nagyon féltem. Aggódtam, hogy engem is letartóztatnak és úgy megkínoznak, hogy azt is megbánom, hogy megszülettem. Ettől még inkább megrémültem, és nem is mertem többet erre gondolni. Ugyanakkor viszont hallottam, amint egyes testvérek arról beszéltek, hogy amikor ilyen környezetben végzik a kötelességüket, Istenre tekintenek és Őrá támaszkodnak, látják az Ő mindenható uralmát, és érzik az Ő gondoskodását és oltalmát. Ez bátorítólag hatott rám, és hitet adott, hogy folytassam.

2016 februárjában egy gyülekezetben, amelyért felelős voltam, egy Vang Ping nevű gonosztevő folyton kötözködött a vezetőkkel, súlyosan bomlasztva a gyülekezeti életet. Megvitattuk a dolgot néhány munkatársammal, és úgy döntöttünk, elutazom ahhoz a gyülekezethez, hogy megoldjam a problémát. De eléggé féltem. A nővéreket, akiket 10 évre ítéltek, ebben a gyülekezetben tartóztatták le. A KKP még a falubelieket is összeterelte, hogy bejelentse a két nővér elítéltetését, így próbálva elrettenteni a helybélieket attól, hogy higgyenek Istenben. Veszélyes környezet volt. Nem tudhattam, nem fognak-e letartóztatni, ha odamegyek. Kifogásokat kerestem, hogy ne kelljen odamennem. De láttam, hogy a társam, Hszin Csin nővér szívesen vállalkozik erre, és elszégyelltem magam. Hszin Csin nemrég lett hívő, és még folyamatban volt a vezetői képzése. Rengeteg probléma volt azzal a gyülekezettel, és nem volt valami jó környezet. Bántott volna, ha hagyom, hogy ő menjen. Ezért azt mondtam: „Talán az lesz a legjobb, ha én megyek.” Amikor odaértem, láttam, hogy Vang Ping az összejöveteleken nem tud Isten szavainak megértéséről beszélni, és mindig hibát keres a vezetőkben, súlyosan bomlasztva a gyülekezeti életet. Megvitattam ezt a prédikátorral, és úgy döntöttünk, hogy először is elszigeteljük ezt a gonosztevőt, a többiekkel pedig beszélgetünk az igazságról, hogy segítsünk nekik tisztánlátást nyerni, és megakadályozzuk a további bomlasztást. Ezután pedig gyorsan kiképezhetnénk Csung Hszin nővért, hogy vállalja el a gyülekezeti munkát. De az, hogy teljesen megoldjuk a gyülekezet problémáit, valószínűleg sok időbe telik majd. A gyülekezetben már a testvérek felét letartóztatták, így minél tovább időztem volna ott, annál veszélyesebbé vált volna a helyzetem. Minthogy már eldöntöttük, mi legyen a probléma megoldása, úgy gondoltam, innentől hagyom, hogy a prédikátor intézze. Sietve leadtam a többi feladatot, és indultam is haza.

A prédikátor később jelentette, hogy az a gonosztevő egyre inkább elkanászodik, klikket szervez a gyülekezetben a vezetők ellen, súlyosan bomlasztva a gyülekezeti életet. Beszéltem a prédikátorral néhány megoldási lehetőségről, de a probléma megoldatlan maradt. Bűntudatom volt. Az én felelősségem volt, hogy rendet tegyek a gyülekezetben, én azonban nem akartam ottmaradni, mert féltem, hogy letartóztatnak. Ez nem volt helyes. Viszont az a nővér is eszembe jutott, akit nemrég hajszál híján letartóztattak, amikor vonatra szállt, hogy eljöjjön egy összejövetelre a gyülekezetünkben. Mi van, ha én is így járok, amikor vonatra ülök? Úgy gondoltam, nem tudom végezni a munkámat vezetőként, ha a biztonságom nincs garantálva. Így aztán továbbra is rálőcsöltem a prédikátorra a gyülekezete problémáit, de mivel az ő képességei végesek voltak, a gyülekezet gondjai megoldatlanok maradtak.

2016 szeptemberében váratlanul levelet kaptam, amelyben az állt, hogy abból a gyülekezetből négy testvért letartóztattak, amiért könyv alakban terjesztették Isten szavait. Az egyiküket, Csung Hszint kegyetlenül összeverték. Néhány nappal később újabb levél érkezett, mely szerint a rendőrök agyonverték őt. Ez a hír villámcsapásként ért engem. Egyszerűen nem tudtam elfogadni. Tudtam, hogy a Kommunista Párt kínzási módszerei könyörtelenek, mégsem hittem volna, hogy valakit, aki élete virágjában van, néhány nap alatt csak úgy agyonvernek. Rémisztő volt. Mintha megfagyott volna a levegő körülöttem. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Minél többet töprengtem ezen, annál inkább kiborultam, és egyre csak azt kérdeztem magamtól, hogyan történhetett ez. Tudtam, hogy egy gonosztevő bomlasztja azt a gyülekezetet, és a tagjai nem tudnak normális gyülekezeti életet élni. Gyülekezetvezető voltam, mégsem oldottam meg maradéktalanul a problémát, mert féltem a letartóztatástól. Ha felelősségteljes lettem volna, vagy legalább irányelveket adtam volna ki a színfalak mögött a problémák megoldására, emlékeztetve a testvéreket, hogy legyenek óvatosak, akkor Csung Hszint talán nem verték volna agyon a rendőrök. A halála a mardosó bűntudat állapotába taszított, és nagyon meg voltam rémülve. Úgy éreztem, ez egy nagyon nyomasztó környezet, mintha sötét felhők nehezednének rám, annyira, hogy levegőt sem kapok. De tudtam, hogy ebben a kritikus pillanatban nem futamodhatok meg újra, ezért siettem, hogy segítsek a prédikátornak megbirkózni a következményekkel. Viszont abban a gyülekezetben még mindig nem rendeződtek teljesen a körülmények, és azt is megtudtam, hogy egy nővért, akivel nemrégiben együtt dolgoztam, szintén letartóztattak, és a rendőrség megtudott néhány dolgot a gyülekezetünk felső vezetőiről és dolgozóiról. Én gyakran érintkeztem azokkal a testvérekkel, ezért aggódtam, hogy ha a rendőrök átnézik a megfigyelők által készített videóanyagot, engem is bármikor letartóztathatnak. Ha letartóztatnak és börtönbe zárnak, ki tudja, kijutok-e valaha élve. Lehet, hogy én is úgy végzem, mint Csung Hszin, és engem is agyonvernek a rendőrök, ilyen fiatalon. Még jobban megrémültem. Nem akartam a kötelességemet. Nem is akartam többé ott maradni. Mivel soha nem kezeltem ezt az állapotot, és hónapokig nem oldottam meg a gyülekezetet bomlasztó gonosztevő problémáját, végül elbocsátottak. Ezek után szövegekkel kapcsolatos munkát vállaltam a gyülekezetben, de azt is veszélyesnek találtam. Úgy éreztem, bármelyik nap elkaphatnak, és haza akartam menni a szülővárosomba. Testvérek beszélgettek velem, remélve, hogy ebben a kritikus időszakban velük tudok majd maradni, és segítek nekik megbirkózni a következményekkel. De a félelem úrrá lett rajtam, és meg sem hallgattam, amikor maradásra próbáltak bírni, hanem végül eljöttem onnan.

2017 áprilisában a viselkedésem miatt azt mondták, maradjak otthon és tartsak önvizsgálatot. Nem járhattam összejövetelekre. Amikor meghallottam a hírt, nem bírtam visszatartani a sírást, de minthogy elhagytam a kötelességemet és dezertőr lettem egy ilyen kritikus időszakban, tudtam, hogy ez Isten igazságossága. Kész voltam alávetni magam. Egyik nap ezt olvastam Isten szavaiban az áhítatom során: „Ha fontos szerepet játszol az evangéliumi munka terjesztésében, és Isten engedélye nélkül elhagyod a posztod, dezertőrt játszva, annál nincs nagyobb vétek. Vajon ez nem Isten elleni árulásnak számít? (De igen.) Akkor tehát meglátásotok szerint hogyan kellene bánnia Istennek a dezertőrökkel? (Félre kellene tennie őket.) Ha valakit félretesznek, az azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagyják, és azt tehet, amit csak akar. Ha azok, akiket félretettek, megbánást éreznek, lehetséges, hogy Isten úgy látja majd, hogy elég bűnbánó a hozzáállásuk, és még mindig szeretné, ha visszatérnének. Ám azok irányában, akik elhagyják a kötelességüket annak kellős közepén – és csakis az ilyen emberek irányában – nem ilyen hozzáállást tanúsít Isten. Hogyan kezeli Isten az efféle embereket? (Isten nem menti meg őket. Isten visszautasítja őket.) Ez teljességgel helyénvaló. Konkrétan megfogalmazva: azokat, akik fontos kötelességet végeznek, Isten bízta meg, és ha a kötelességük végzése során félbehagyják azt és elhagyják a posztjukat, akkor nem számít, hogy korábban vagy a későbbiekben milyen jól tették vagy teszik a dolgukat, Isten szemében olyan emberek, akik elárulták Őt, és soha többé nem kapnak lehetőséget kötelesség végzésére” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium hirdetése az a kötelesség, amit minden hívő köteles jól végezni). „Isten mindennél jobban gyűlöli azokat, akik elhagyják vagy viccként kezelik a kötelességeiket, vagy azokat a különböző magatartásformákat, cselekedeteket és megnyilvánulásokat is, amelyekkel elárulják Istent az emberek, mivel ezeknek az embereknek – az Isten által elrendezett különféle körülmények, emberek, események és dolgok közepette – az a szerepe, hogy akadályozzák, károsítják, késleltetik, megzavarják vagy negatívan befolyásolják Isten munkájának előrehaladását. Éppen ezért hogyan érez vajon Isten a dezertőrök és az Őt eláruló emberek iránt, és miként reagál rájuk? Mi Isten hozzáállása? (Gyűlöli őket.) Csakis az utálat és a gyűlölet. Érez szánalmat? Nem – sosem tudna szánalmat érezni. Némelyek ezt kérdezik: »Isten nem a szeretet?« Miért nem szereti Isten az ilyen embereket? Ezek az emberek nem méltók a szeretetre. Ha szereted őket, akkor ostoba a szereteted, és mert te szereted őket, az még nem jelenti azt, hogy Isten is; neked talán becsesek, Istennek azonban nem, mert az ilyen emberekben nincs semmi megbecsülésre érdemes. Isten tehát határozottan elhagyja az ilyen embereket, és nem ad nekik második esélyt. Észszerű dolog ez? Nem csupán észszerű, hanem mindenek felett Isten természetének az egyik aspektusa, és egyben az igazság is” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium hirdetése az a kötelesség, amit minden hívő köteles jól végezni). Isten szavainak ítélete és feltárása fájdalmas volt, mintha kést döftek volna a szívembe. Csung Hszint agyonverték, a munkatársamat pedig letartóztatták. Egy ilyen fontos időszakban a testvérekkel kellett volna dolgoznom, hogy megküzdjek a következményekkel, de ehelyett megfutamodtam. Senki, akinek van lelkiismerete, nem tett volna ilyet. Egyszerűen nem tudtam ezt megbocsátani magamnak. Azelőtt úgy hittem, hogy bármi rosszat is teszek, Isten irgalmas lesz hozzám, ha megtérek Előtte. De aztán ráébredtem, hogy ez csak az én elképzelésem, az én képzelődésem volt. Isten azt mondja, hogy Ő lemond azokról, akik elhagyják a kötelességüket és elárulják Őt egy kritikus időpontban, és nem ad nekik több esélyt. Isten szavait olvasva megtudtam, hogy az Ő irgalmának és hosszútűrésének alapelvei vannak. Isten nem fog bárkinek bármilyen sérelmet vakon megbocsátani, és nem osztogatja irgalmát akárkinek. Isten igazságos, és nem tűr sértést. A menekülésem pillanatától kezdve úgy éreztem, hogy Isten már lemondott rólam. Egyáltalán nem volt lelki békém. Gyötört az önvád. Nem is tudom, hányszor imádkoztam, mennyi könnyet ontottam emiatt. Akár elhagyott Isten, akár nem, kész voltam munkát végezni Érte, hogy törlesszem az adósságomat, és tudtam, hogy akárhogyan is bánik velem, mindaz, amit Ő tesz, igazságos. Akkor sem panaszkodnék, ha a pokolba küldene, mert amit tettem, annyira sértő, annyira bántó volt Istennek. Oly sok éve voltam hívő, áldozatokat hoztam, és az üdvösségre akartam törekedni, de sohasem hittem volna, hogy amikor a Kommunista Párt üldözésével és a letartóztatással kell szembenéznem, gyáva leszek, elhagyom a kötelességemet, és ilyen vétket követek el. Erre gondolva nagyon nyomorultul és kétségbeesve éreztem magam. Nem bírtam abbahagyni a sírást. Bűntudat és megbánás lett úrrá rajtam. Ha nem ragaszkodtam volna makacsul ahhoz, hogy elhagyjam a területet, hanem képes lettem volna tovább végezni a kötelességemet, amikor szükség volt rá, a többiekkel együtt kezelve a következményeket, az mennyivel jobb lett volna! Akkor nem kellene ilyen nyomorultul és ilyen kétségbeesésben élnem. Nem ezt a végkimenetelt akartam! Akkor azonban már mindenképpen túl késő volt. Csakis magamnak köszönhettem. Gyűlöltem magamat, amiért ilyen önző és hitvány vagyok. A magamfajta nem méltó Isten hosszútűrésére és irgalmára. Úgy éreztem, hogy mivel a gyülekezet nem taszított ki, minden erőmmel munkát fogok végezni, hogy jóvátegyem ezt. Ezután a kötelességem végzése során, bárhová is küldtek a vezetők, én mentem. Ha azt mondták, ajánljak fel támogatást veszélyben forgó gyülekezeteknek, én már mentem is, és egy kis idő után eredményeket is fel tudtam mutatni. De soha többé nem akartam beszélni a dologról. Meg akartam védeni magamat tőle, egyszerűen elfelejteni. Erre azonban nem voltam képes. Olyan érzés volt, mintha mélyen a szívembe égett volna, és soha nem múlna el. Mindig fájt rágondolni, és mélységes bűntudat töltött el.

Aztán egy nap olvastam valamit Isten szavaiban, amely rávilágított az állapotomra. Mindenható Isten azt mondja: „Az antikrisztusok minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy óvják a biztonságukat. Magukban erre gondolnak: »Mindenképp szavatolnom kell a biztonságomat. Bárkit is kapnak el, az nem lehetek én.« Gyakran Isten elé járulnak imádkozva ebben az ügyben, könyörögve, hogy Isten óvja meg őket attól, hogy bajba kerüljenek. Úgy érzik, bárhogy is van, ők mégiscsak gyülekezetvezetői munkát végeznek, és Istennek meg kell óvnia őket. A saját biztonságuk, valamint annak érdekében, hogy elkerüljék a letartóztatást, megmeneküljenek minden üldöztetés elől és biztonságos környezetbe helyezkedjenek, az antikrisztusok gyakran könyörögnek és imádkoznak a saját biztonságukért. Csak akkor hagyatkoznak Istenre és akkor ajánlják fel magukat Neki igazán, amikor a saját biztonságukról van szó. Akkor van valódi hitük, amikor erről van szó és az Istenre való hagyatkozásuk valós. Csak azért veszik a fáradságot, hogy imádkozzanak Istenhez, hogy a biztonságuk megóvására kérjék Őt, a gyülekezet munkájának és a kötelességüknek a leghalványabb gondolatot sem szentelve. A munkájukban a személyes biztonság az alapelv, amely vezérli őket. Ha egy hely biztonságos, az antikrisztusok azt a helyet választják a munkához, és tényleg nagyon proaktívnak és pozitívnak fognak tűnni, megmutatva nagy »felelősségérzetüket« és »hűségüket«. Ha némelyik munka végzése azt jelenti, hogy kockázatokat kell vállalniuk, és valószínű, hogy veszélybe fognak botlani, hogy a nagy vörös sárkány felfedezi őket, kifogásokkal élnek és visszautasítják, és lehetőséget fognak keresni, hogy meneküljenek tőle. Amint veszély van, vagy amint veszély gyanúja merül fel, az összes lehetséges módját végigveszik magukban annak, hogy kivonják magukat és elhagyják a kötelességüket, nem törődve a testvérekkel, és csak azzal foglalkoznak, hogy kikerüljenek a veszélyből. Mentálisan talán már fel is készítették magukat: Amint veszély jelentkezik, azonnal el fogják dobni az összes munkát, amelyet épp végeznek, nem törődve azzal, hogyan megy a gyülekezeti munka, sem azzal, hogy ez milyen kárt tehet Isten háza érdekeiben, sem a testvérek biztonságával – nekik az számít, hogy meneküljenek. Még egy »aduászuk« is van, egy tervük, hogy megóvják magukat: amint veszély fenyegeti vagy letartóztatják őket, mindent elmondanak, amit tudnak, tisztázzák és minden felelősség alól felmentik magukat, hogy a saját biztonságukat megőrizzék. Ez a terv, amely készen áll. Ezek az emberek nem hajlandóak üldöztetést szenvedni az Istenben való hitért; félnek a letartóztatástól, a kínzástól és az elítéléstől. A helyzet az, hogy már régen megadták magukat a Sátánnak a szívükben. Rettegnek a sátáni rendszer hatalmától, és még inkább félnek, hogy a kínzáshoz és a kemény kihallgatáshoz hasonló dolgok érik őket. Ami tehát az antikrisztusokat illeti, ha minden simán megy és egyáltalán semmi nem fenyegeti a biztonságukat, illetve nincs gond vele, nem áll fenn a veszély lehetősége, talán felajánlják a buzgalmukat és a »hűségüket«, sőt még a vagyonukat is. Ha azonban rosszak a körülmények és bármikor letartóztathatják őket azért, mert hisznek Istenben és teszik a kötelességüket, és ha az Istenbe vetett hitük miatt kirúghatják őket a hivatalos állásukból, illetve a hozzájuk közel állók elhagyhatják őket, akkor rendkívül óvatosak lesznek – sem az evangéliumot nem hirdetik és nem tesznek tanúságot Isten mellett, sem a kötelességüket nem végzik. Amikor a bajnak aprócska jele mutatkozik, visszahúzódnak, akárcsak a páncéljába rejtőző teknős; amikor a bajnak aprócska jele mutatkozik, Isten szavait tartalmazó könyveiket, és minden Istenbe vetett hittel kapcsolatos dolgot azonnal vissza kívánnak adni a gyülekezetnek, hogy biztonságban és sértetlenek maradjanak. Hát nem veszélyesek? Ha letartóztatnák őket, nem válnának júdássá? Az antikrisztusok olyan veszélyesek, hogy bármikor júdássá válhatnak; mindig megvan a lehetősége, hogy elárulják Istent. Ezenfelül önzőek és a végletekig hitványak. Ezt az antikrisztusok természetlényege határozza meg” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). „Az antikrisztusok rendkívül önzők és hitványak. Nem hisznek igazi hittel Istenben, és még kevésbé hűségesek Istenhez; amikor problémával találkoznak, csak magukat védik és óvják. Semmi sem fontosabb számukra, mint a saját biztonságuk. Mindaddig, amíg élni hagyják és nem tartóztatják le őket, nem foglalkoznak azzal, hogy mekkora kár éri a gyülekezet munkáját. Ezek az emberek rendkívül önzőek, egyáltalán nem gondolnak a testvérekre, sem a gyülekezet munkájára, csakis a saját biztonságukra. Ők antikrisztusok” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). Isten szavainak feltárása egyenesen a szívemig hatolt. Nem volt hová rejtőznöm, nem volt menekvés. Olyan ember voltam, aki csak magát akarja védeni. Nem voltam tekintettel sem a többiekre, sem a gyülekezet munkájára. Önző voltam és megvetésre méltó. Amikor megérkeztem Hszincsiangba, láttam, hogy ez a környezet mindenhol borzalmas. Mindennap a letartóztatás veszélye fenyegetett. Megbántam, hogy odamentem kötelességet végezni. Amikor megtudtam, hogy egy gonosz ember bomlaszt egy gyülekezetet, és ezzel kezdeni kell valamit, a letartóztatástól és kínzástól való félelmemben kifogásokat kerestem, hogy ne kelljen odamennem. Aztán nagy vonakodva odamentem, de mivel csak a saját biztonságomra voltam tekintettel, túl hamar távoztam, még mielőtt megoldottam volna a dolgokat. Nagyon is tudatában voltam, hogy abban a gyülekezetben súlyos problémák vannak, és nekem oda kell mennem, hogy kezeljem őket, de én a saját bőrömet akartam menteni. Arra használtam a pozíciómat, hogy parancsokat osztogassak, ahelyett hogy valódi munkát végeztem volna, sőt, más testvéreket bírtam rá, hogy foglalkozzanak ezzel, én pedig csak lapultam a biztonságos rejtekhelyemen, hosszabbra nyújtva méltatlan létezésemet, aminek következtében a gyülekezet problémái hónapokig nem oldódtak meg. Még azzal az észszerűen hangzó mentséggel is előálltam, hogy vezetőként ügyelnem kell a saját biztonságomra, hogy végezhessem a munkámat, de valójában csak kifogást kerestem, hogy elmeneküljek a veszély elől. Amikor pedig Csung Hszint letartóztatták és agyonverték, én még mindig a személyes biztonságomra voltam tekintettel, és azon aggódtam, hogy vajon engem is le fognak-e tartóztatni és halálra fognak-e kínozni. Sőt, kerestem a lehetőséget, hogy elhagyjam a kötelességemet, és eljöjjek arról a veszedelmes helyről. Miután elbocsátottak, nem akartam segíteni a következmények kezelésében, hanem már futottam is vissza a szülővárosomba. A testvérek nem róttak meg, de mélyen a bensőmben éreztem, hogy Isten elhagy, undorodik tőlem és elítél engem. A legjobban azt bántam, hogy a gyülekezet esélyt adott nekem, hogy vezető legyek, oly sok testvért rám bízott, én azonban elmenekültem, amikor súlyosra fordult a helyzet, és nem gondoltam senki másra, sem arra, hogy hátráltatni fogom a gyülekezet munkáját. Dezertőr lettem, életre szomjas áruló, a Sátán nevetségének tárgya. Sőt, ez az egész egy örök seb lett a szívemben. A tények tanúsága alapján láttam, hogy gyáva vagyok, önző módon élek, emberi mivolt nélkül. Isten szavai fején találták a szöget, és feltárták a szívem mélyén rejtőző, megvetésre méltó hátsó szándékokat. Nem menekülhettem tovább a valóság elől. Akkor mélységesen éreztem Isten elárulásának súlyos bűnét, és hogy nem érdemlem meg az Ő üdvösségét. Abba is belegondoltam, hogy Isten kétszer is megtestesült, hogy megmentse az emberiséget, és mindent odaadott. Kétezer évvel ezelőtt az Úr Jézust keresztre feszítették az emberiség megváltásáért, és Ő az utolsó csepp vérét is odaadta. Most, az utolsó napokban Isten újra megtestesült, hogy megmentse a romlott emberiséget, az életét kockáztatva munkálkodik a nagy vörös sárkány barlangjában, miközben a KKP folyamatosan üldözi Őt. Isten azonban soha nem mondott le az emberiség megmentéséről. Folytatta az igazságok kimondását, hogy öntözzön és ellásson minket. Isten mindent odaadott az emberért. Az Ő irántunk való szeretete oly valós, oly önzetlen. Én azonban hihetetlenül önző és aljas voltam. A kötelességem végzése során csak magamat védtem, teljesen figyelmen kívül hagyva a gyülekezet munkáját. Olyan sokkal tartoztam Istennek, és nem érdemeltem meg, hogy az Ő színe előtt éljek. Csak azt akartam, hogy munkát végezhessek Istenért, és ezzel talán enyhítsek egy kicsit bűnös mivoltomon.

2021 decemberében ismét gyülekezetvezetővé választottak. De amikor arra gondoltam, hogy elárultam Istent, és nem érdemlem meg, hogy vezető legyek, könnyek közt bevallottam egy vezetőnek, hogyan dezertáltam korábban. A vezető azt mondta: „Azóta évek teltek el, de te még mindig bele vagy ragadva a negativitás és félreértés állapotába. Így nehéz elnyerni a Szentlélek munkáját.” Azon is gondolkodtam, hogy már több év is eltelt azóta. Akkor miért vagyok még mindig ennyire lesújtva a vétkemtől, és miért értem félre Istent? Hogyan oldjam meg az állapotomat? Ezután erőfeszítést tettem, hogy imádkozzak és keressek. Ezt olvastam Isten szavaiban: „Még ha vannak is idők, amikor úgy érzed, Isten elhagyott téged, és elmerültél a sötétségben, ne félj: mindaddig, amíg életben vagy és nem a pokolban, van esélyed. Azonban ha olyan vagy, mint Pál, aki makacsul az antikrisztusi utat járta, és végül arról tanúskodott, hogy neki az élet krisztus, akkor számodra mindennek vége. Ha észhez tudsz térni, akkor még mindig van esélyed. Milyen esélyed van? Az, hogy Isten elé járulhatsz, és még imádkozhatsz Hozzá és kereshetsz, így kérvén Őt: »Ó Istenem! Kérlek, világosíts meg engem, hogy megérthessem az igazságnak ezt az aspektusát, és a gyakorlás útjának ezt az aspektusát.« Amennyiben egyike vagy Isten követőinek, van reményed az üdvösségre, és eljuthatsz a végsőkig. Elég érthetőek ezek a szavak? Még mindig hajlamosak vagytok a negativitásra? (Nem.) Amikor az emberek értik Isten szándékait, akkor az ő útjuk széles út. Ha nem értik az Ő szándékait, akkor keskeny út, sötétség van a szívükben, és nincs út, amelyen járhatnának. Azok, akik nem értik az igazságot, ilyenek: szűk látókörűek, mindig szőrszálhasogatóak, folyton panaszkodnak Istenre és félreértik Őt. Ennek eredményeképp minél tovább mennek, annál inkább eltűnik az útjuk. Valójában az emberek nem értik Istent. Ha Isten úgy bánna az emberekkel, ahogy ők azt elképzelik, az emberi faj már réges-rég el lett volna pusztítva” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan lássuk tisztán Pál természetlényegét?). „Nem akarom azt látni, hogy bárki úgy érzi, mintha Isten megfeledkezett volna róla, mintha Isten magára hagyta vagy megvetette volna. Mindössze azt akarom látni, hogy mindenki az igazságra való törekvés és az Isten ismeretére való törekvés ösvényén halad, és elszántan menetel előre, habozás és hátranézés nélkül, aggályok és terhek nélkül. Bármilyen helytelen dolgokat követtél is el, bármilyen rossz irányba fordultál is vagy bárhogy vétkeztél is, ne engedd, hogy ezek terhekké vagy túlsúllyá váljanak, amelyet magaddal kell hurcolnod Isten ismeretére való törekvésed során. Menetelj tovább előre. Isten mindenkori szándéka, hogy megmentse az embert, sohasem változik. Ez Isten lényegének legértékesebb aspektusa” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). „Isten azért haragudott meg a niniveiekre, mert gonosz cselekedeteik az Ő szeme elé kerültek; ekkor az Ő haragja az Ő lényegéből származott. Amikor azonban Isten haragja eloszlott, és Ő ismét megajándékozta Ninive népét hosszútűrésével, mindaz, amit Ő feltárt, továbbra is az Ő saját lényege volt. Ez a változás teljes egészében az ember Isten iránti hozzáállása megváltozásának volt köszönhető. Isten sérthetetlen természete egész idő alatt nem változott, Isten hosszútűrő lényege sem változott, és Isten szeretetteljes és irgalmas lényege sem változott. Amikor az emberek gonosz cselekedeteket követnek el, és megsértik Istent, Ő elhozza rájuk haragját. Amikor az emberek valóban megtérnek, Isten szíve megváltozik, és haragja megszűnik. Amikor az emberek továbbra is makacsul ellenszegülnek Istennek, az Ő dühe nem csillapodik, haragja pedig egyre inkább rájuk nehezedik, míg végül elpusztulnak. Ez Isten természetének lényege. Bármit is fejez ki és fed fel Isten az Ő természetéből – legyen az az Ő haragja vagy az Ő irgalma és szerető jósága –, az az emberek magatartásán és viselkedésén múlik, valamint a szívük mélyén Istenhez való hozzáállásukon” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló II.). Nagyon meghatódtam, és mélységes bűntudatot éreztem, amikor Isten e szavait olvastam. Rájöttem, hogy éveken át félreértettem Istent. Isten szándéka az, hogy a legteljesebb mértékben megmentse az embert. Egy pillanatnyi vétek miatt Isten nem mond le valakiről, hanem lehetőségeket ad neki a megtérésre. Mint ahogy Ninive népével történt. Isten csak azért mondta, hogy elpusztítja őket, mert gonoszat cselekedtek, szembeszálltak Vele és megsértették Őt. De mielőtt elpusztította volna Ninivét, elküldte hozzájuk Jónást, hogy megossza velük Isten szavát, és így adott nekik egy utolsó esélyt a megtérésre. Amikor őszintén megtértek Istenhez, Ő visszavonta haragját, hosszútűréssé és irgalommá változtatta azt, és megbocsátotta gonosz tetteiket. Ebből láttam Isten nagy szeretetét és irgalmát az emberek iránt. Isten mélységes haragja és nagylelkű irgalma alapelvekre épül, és teljes mértékben aszerint alakul, hogy milyen az emberek hozzáállása Istenhez. Bár Isten ítélő és feltáró szavai kemények, sőt elítélőek és kárhoztatóak, ez csak a szavak szintjén való összeütközés, és nem valós eseményeket jelent. Isten szándéka az volt, hogy megértsem az Ő igazságos, sérthetetlen természetét, hogy Őt félő szívem legyen, és igaz megtérést tanúsítsak Előtte, hogy mindenkor, minden körülmények között odaadóan végezhessem a kötelességemet. Ekkor ráébredtem, hogy túlságosan makacs és lázadó vagyok. Éveken át félreértettem Istent, elképzelések alapján behatároltam és zsákutcába kényszerítettem magam. Valójában azonban Isten nem mondott le az én üdvösségemről. Félreértettem Isten szándékát, hogy megmentsen engem. Ez arra emlékeztet engem, amit Isten mondott: „Isten irgalmát és türelmét nem nehéz elnyerni – ám az embernek nehéz elérnie az igazi bűnbánatot” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló II.). Bár Istennek megvan az Ő haragja, megítél és feltár, elítél és megátkoz minket, Ő tele van szeretettel és irgalommal. Ha nem értjük az Ő igazságosságát, akkor félreértjük Őt. Amikor megértettem Isten szándékát, hogy megmentse az embert, megbánást éreztem. Nem akartam többé menekülni a vétkem elől, sem félreérteni Istent. Készen álltam a megtérésre. Kudarcom tanulságát arra akartam használni, hogy folyton figyelmeztessem magam. Önző, hitvány és életre szomjas voltam. A veszéllyel szembekerülve dezertőrré váltam, semmibe véve a gyülekezet munkáját. Ráébredtem, hogy a gyenge pontom a halálfélelem. Tudtam, hogy az igazságot kell keresnem ennek megoldásához.

Később ezt a részletet olvastam Isten szavaiból: „Az emberi elképzelések szemszögéből nézve azok a mártírok óriási árat fizettek Isten munkájának népszerűsítéséért, de végül olyannyira súlyosan ártott nekik a Sátán, hogy belehaltak. Ez nincs összhangban az emberi elképzelésekkel. Azonban pontosan ezek a dolgok történtek velük – ez volt az, amit Isten megengedett. Milyen igazságot lehet keresni ebben? Isten átka és kárhoztatása, vagy az Ő elrendezése és áldása volt-e az, hogy engedte őket így meghalni? Egyik sem. Akkor mi volt? Szívfájdalmat okoz az embereknek, ha azoknak a mártíroknak a halálára gondolnak, mégis ezek a tények. Hogyan lehet megmagyarázni, hogy Istenben hívő emberek ilyen módon halnak meg? Amikor szóba kerül ez a téma, beleképzelitek magatokat a helyükbe, feldúlt-e ezért a szívetek, és éreztek-e egy kis rejtett fájdalmat? Ezt gondoljátok: »Ezek az emberek Isten evangéliuma népszerűsítésére vonatkozó kötelességüket tették, és jó embereknek kell tekinteni őket, akkor hogy juthatott nekik ilyen vég és ilyen sors?« Valójában a testük halt meg és hunyt el így; ily módon távoztak az emberi világból, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanez volt a sorsuk is. Nem számít, mi volt a haláluk és a távozásuk módja, és hogy az miként történt, Isten nem így határozta meg ezeknek az életeknek, ezeknek a teremtett lényeknek a végső sorsát. Ezt világosan kell látnod. Éppen ellenkezőleg: ez pontosan az a mód volt, amellyel kárhoztatták a világot és tanúságot tettek Isten cselekedetei mellett. Ezek a teremtett lények a mindennél drágább életüket – életük utolsó pillanatát – arra használták, hogy tanúságot tegyenek Isten cselekedetei mellett, hogy tanúságot tegyenek Isten nagy ereje mellett, és hogy kihirdessék a Sátán és a világ felé, hogy Isten cselekedetei helyesek, hogy az Úr Jézus Isten, hogy Ő az Úr és Isten megtestesült hús-vér teste. Életük utolsó pillanatáig sohasem tagadták meg az Úr Jézus nevét. Vajon ez nem az e világ fölötti ítélet egyik formája volt? Arra használták az életüket, hogy kihirdessék a világnak és bizonyítsák az emberi lények előtt, hogy az Úr Jézus az Úr, hogy az Úr Jézus a Krisztus, hogy Ő Isten megtestesült hús-vér teste, hogy az egész emberiség megváltásáért végzett munkája révén maradhat fenn ez az emberiség – ez a tény örökre változhatatlan. Vajon milyen mértékig hajtották végre a kötelességüket azok, akik vértanúvá lettek az Úr Jézus evangéliumának népszerűsítése miatt? A maximális mértékig? Miben nyilvánult meg a maximális mérték? (Az életüket áldozták.) Így van, az életükkel fizették meg az árat. A család, a vagyon és a földi élettel járó anyagiak mind külsődleges dolgok; az élet az egyetlen dolog, amely az ember énjével kapcsolatos. Minden élő ember számára az élet a leginkább megbecsülésre méltó és legértékesebb dolog, és ezek az emberek tulajdonképpen képesek voltak a legdrágább kincsüket felajánlani azért, hogy megerősítsék és tanúsítsák Isten emberiség iránti szeretetét. Egészen a haláluk napjáig nem tagadták meg Isten nevét, sem Isten munkáját, és arra használták életük utolsó pillanatait, hogy tanúságot tegyenek e tény létezése mellett – vajon nem ez a tanúságtétel legmagasabb rendű formája? Ez a legjobb módja a kötelesség végzésének; ezt jelenti az, hogy az ember eleget tesz a felelősségének. Ezek az emberek akkor sem fordítottak hátat a felelősségüknek, amikor a Sátán fenyegette és rettegésben tartotta őket – még akkor sem, amikor végül az életükkel fizettette meg velük az árat. Ez az, amikor az ember a lehető legjobban végzi a kötelességét. Hogy mit értek ez alatt? Azt, hogy ti is ugyanilyen módon tegyetek tanúságot Isten mellett és népszerűsítsétek az Ő evangéliumát? Nem feltétlenül kell így tenned, de azt meg kell értened, hogy ez a te felelősséged, hogy ha Isten úgy látja szükségesnek, úgy kell elfogadnod, mint amit kötelességed elvégezni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium hirdetése az a kötelesség, amit minden hívő köteles jól végezni). Isten szavainak olvasása után nagyon szégyelltem magam. A történelem folyamán sok szent adta az életét, csak hogy terjessze az evangéliumot. Megszámlálhatatlanul sokan szenvedtek mártírhalált Istenért. Voltak, akiket halálra köveztek, vagy lovak után kötöttek. Másokat tűz fölött sütöttek meg, vagy keresztre feszítettek. Sok misszionárius tudta, hogy ha Kínába jön, a halál veszedelmével kell szembenéznie, és mégis az életét kockáztatta, hogy eljöjjön és megossza velünk Isten evangéliumát. Napjainkban a Párt rengeteg hívőt kínzott meg és üldözött a halálba az evangélium hirdetéséért, akik az életüket áldozták, hogy hangzatos bizonyságot tegyenek Istenről. Az igazságosságért üldözték őket, mindegyikük halála értelmes és Isten helyesli azt. Azelőtt soha nem értettem teljesen. Csak életben akartam maradni. Azt gondoltam, hogy ha meghalok, mindennek vége lesz, ezért a Párt üldözése közepette lemondtam a kötelességemről, és elárultam Istent. Ez tartós szégyenfolt és súlyos vétek. Jóllehet csak szörnyű helyzetekkel néztem szembe, és nem is tartóztattak le, én elárultam Istent, mert féltem a haláltól. Láttam, hogy nem értem Isten mindenható uralmát. Amivel szembe kell néznünk az életben, amit el kell szenvednünk, azt mind Isten rendeli el. Nem futhatunk el előle. Hálás vagyok Isten útmutatásáért és megvilágosításáért, hogy módosítani tudtam hibás perspektíváimat, és helyesen tudtam megközelíteni a halált. Ez a gondolat több hitet adott nekem. Ezután, bármivel is kerültem szembe, kész voltam bizonyságot tenni Istenről. Többé nem hagytam el a kötelességemet.

2022. július 6-án a társam megkeresett, és idegesen így szólt: „Valami történt. Három vezetőt letartóztattak.” Miután ezt hallottam, nyugtalan lettem. A vezetők sok emberrel és családdal álltak kapcsolatban, és egyikük épp néhány nappal korábban beszélt velünk. Azonnal foglalkoznunk kellett a következményekkel, hogy megelőzzük a még nagyobb veszteségeket. Én azonban még mindig féltem és szorongtam. Ha a rendőrök rajta tartják a szemüket azokon a testvéreken, én is a rendőrség hálójába kerülhetek, ha kapcsolatba lépek velük. Ekkor azonban eszembe jutott a fájdalmas lecke, amelyet korábban tanultam, amikor dezertáltam: hogy elárultam Istent, és megsértettem az Ő természetét. Azt a fájdalmat soha nem fogom elfelejteni, és nem akartam ismét ugyanabba a hibába esni. Ezért folyamatosan imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, eléggé félek attól, ami ma rám vár, de ezúttal hű akarok maradni a kötelességemhez, és nem akarok elmenekülni. Kérlek, adj nekem hitet és erőt!”

Értesítettem a testvéreket, hogy vigyázzanak magukra, és biztonságba helyeztem az Isten szavait tartalmazó könyveket. Aztán eszembe jutott, hogy az otthonom sincs biztonságban, ezért el akartam menni, hogy szóljak az anyósomnak, és javasoljam neki, hogy még aznap béreljen egy szobát másutt. Éppen amikor közeledtem a bejárathoz, megláttam néhány fekete ruhás fiatalembert. Nem mentem be. Egy rokonom házába mentem, hogy megkérdezzem, mi történt. Megtudtam, hogy az anyósomat már letartóztatták, és hogy a fekete ruhás férfiak rendőrtisztek voltak. Később az is tudomásomra jutott, hogy egy nővér, aki elindult figyelmeztetni a testvéreket, hogy menjenek máshová, nem tért vissza, valószínűleg mert őt is letartóztatták. A körülmények nem engedték, hogy sokat gondolkodjak ezen. Rohantam, hogy a mellém rendelt nővérrel együtt más munkával foglalkozzak. Később megtudtam, hogy mindez a Kommunista Párt által elrendelt összehangolt letartóztatási művelet keretében történt. 5-én éjszaka és 6-án napközben összesen 27 embert tartóztattak le. Ebbe a szörnyű helyzetbe kerülve tudtam, hogy Isten most esélyt ad nekem, hogy másként döntsek. Régen dezertáltam és elárultam Istent. Ezúttal nem okozhatok csalódást Istennek, hanem Istenre kell támaszkodnom, és együtt kell dolgoznom a többiekkel, hogy megküzdjek a következményekkel, és jól végezzem a kötelességemet. Nyugodtabbnak és békésebbnek éreztem magam, ha így gondoltam rá.

Ma már, ha a vétkemről beszélek, képes vagyok szembenézni vele és elismerni, hogy szomjazom az életre, önző és megvetésre méltó vagyok, de többé nem akarok ilyen ember lenni. Azt akarom, hogy ez a vétek vészcsengő legyen számomra, amely emlékeztet, hogy ne essek újra ugyanabba a hibába. Ennek a kudarcnak köszönhetően megvetem magamban ezt a romlott beállítottságot, és nem akarok többé ilyen önző módon élni. Most, ha hasonló állapotban lévő testvéreket látok, beszélgetést ajánlok fel nekik, hogy megismerjék Isten igazságos természetét, és tanuljanak valami fontosat. A vétkem a szívembe vésődött, és nagyon fájdalmas, de értékes tapasztalattá vált az életemben. Istennek hála!