2019-ben én voltam a felelős a gyülekezet videós munkájáért, miközben gyülekezetvezetőként is szolgáltam. Akkor megfogadtam, hogy jól végzem a kötelességemet. Ezután tényleg szívvel-lélekkel végeztem a kötelességemet, és attól a nővértől, aki a társam volt, megtanultam, hogyan végezzem a gyülekezeti munkát. Mindent megtettem, hogy részt vegyek minden összejövetelen, kicsin és nagyon, és mindennap átnéztem a videókat. Minden egyes nap nagyon sok dolgom volt. De egy idő után elfáradtam, és fokozatosan elvesztettem a kezdeti elszántságomat. Egyre jobban ellenálltam annak, hogy ilyen túlhajszolt életet éljek. Különösen akkor, amikor a videókat ellenőriztem, tényleg megfontoltnak kellett lennem, erősen kellett gondolkodnom, majd észszerű javaslatokat kellett tennem az általam talált problémák megoldására. Ezt mentálisan túlságosan megterhelőnek találtam, és nem akartam csinálni. Ezután elkezdtem hanyagul végezni a videók ellenőrzését, és néhányra egy felületes megtekintés után már reagáltam is. Néha, amikor nyilvánvalóan voltak problémák, egyszerűen csak szemet hunytam, mert különben megoldáson kellett volna gondolkodnom, ezért inkább befogtam a számat. Egyre hanyagabbá váltam a kötelességemben, ami azt jelentette, hogy a videókat folyamatosan oda-vissza küldözgették átdolgozásra. Ez elvesztegette sok ember munkáját. Ezek komoly következmények voltak, de én nem gondolkodtam el magamon. Sőt, úgy éreztem, hogy ez nem közvetlenül velem kapcsolatos, és hogy ez azért van, mert túl sok a probléma a többiek videóival.

Egyszer egy rám bízott videóval kapcsolatban komoly problémákba ütköztem, és új ötletekre volt szükség. Mindenki jött mindenféle ötlettel, amitől csak úgy zúgott a fejem. Nagyon fárasztó volt ezt átgondolkodni, ezért kitaláltam, hogy hagyom, hogy ők készítsenek tervet. A feladatokat azzal az ürüggyel adtam tovább, hogy én összességében követem nyomon a munkát, így ezzel igazolhattam, hogy nem felügyelem és nem követem nyomon a dolgokat. De mivel korábban senki sem szembesült ilyen jellegű problémákkal, nem értették nagyon jól az alapelvek egy részét, és nem tudták, hogyan kell ilyen összetett munkát végezni. Emiatt nem történt semmilyen előrelépés, és a videót végül félretették. A társam, Leah nővér látta, hogy nem vagyunk hatékonyak, és lassan haladunk, ezért figyelmeztetett és sürgetett minket, hogy haladjunk gyorsabban a munkával. Panaszkodtam, hogy túl keményen bánik velünk, és a többi testvér egyetértett velem, és küzdöttek az intézkedései ellen. Emiatt Leah igen korlátozva érezte magát, és nagyon óvatos lett minden alkalommal, amikor a munkaszervezésről beszélt velünk. Ez ismétlődő késésekhez vezetett, ami hátráltatta az előrehaladásunkat. Általában nem foglalkoztam túl sokat a szakmai készségek elsajátításával, és úgy éreztem, hogy a képzési anyagok összeállítása túl sok munka, ezért mindig Leah-ra hárítottam a feladatot. Néha nem is vettem részt a tréningeken azzal az ürüggyel, hogy túlságosan lefoglaltak a kötelességeim. Így hanyag és lomha lettem a kötelességemben. Egyszer még egy munkahelyi megbeszélésre sem készültem fel előre, és ezzel csak elvesztegettem a többiek idejét.

Aztán egy nap rosszul léptem le a lépcsőn, elestem, és kificamítottam a bokámat. Nem gondolkodtam azon, hogy miért történt ez velem, csak arra gondoltam, hogy jól kipihenhetem magam, hiszen megsérült a bokám. Leah többször leleplezett és megmetszett, azt mondta nekem, hogy nem vállalok terhet a kötelességemben, hogy ez késlelteti a gyülekezet munkáját, és negatív hatással van a többiekre. A közössége után néhány napig kezdeményezőbb voltam, aztán megint csak elkezdtem lazítani. Nem vettem észre, hogy mennyire komoly a probléma, és nem csináltam ügyet belőle, azt gondoltam, hogy csak egy kicsit lusta vagyok, de nem vagyok arrogáns, nem korlátozok vagy nyomok el másokat a zsarnoki viselkedésemmel, úgyhogy ez nem egy nagy ügy. Mindenesetre jó képességem és némi szakmai készségem is van, úgyhogy nem bocsáthatnak el. Így hát Leah figyelmeztetései süket fülekre találtak nálam, és egyáltalán nem vettem azokat komolyan. Továbbra is hanyagul végeztem a kötelességemet, sőt, egyes feladatokat súlyos tehernek tekintettem. Mivel ilyen hanyag voltam a kötelességemben, ez azt jelentette, hogy sok videót vissza kellett küldeni átdolgozásra, és rengeteg időbe telt, mire megjelenhettek.

Egyik reggel váratlanul beállított hozzánk egy felső vezető, és azt mondta, hogy a kötelességünk nem hozott semmilyen eredményt, és hogy a már említett problémák folyamatosan előjönnek. Megkérdezte, hogy pontosan mi a probléma. Azt is megkérdezte, hogy képesek vagyunk-e elvégezni ezt a kötelességet, és azt mondta, ha így folytatódnak a dolgok, mindannyiunkat elbocsátanak. Ennek hallatán megijedtem. Én voltam a gyülekezetvezető, és én vezettem a munkánkat is, így közvetlenül én voltam a felelős minden zűrzavarért. Ez teljesen az én hanyagságom miatt volt. Amikor belegondoltam, rájöttem, hogy nagy hibát követtem el. A felső vezető hamarosan rájött, hogyan végeztem a kötelességemet, és elbocsátott. Keményen meg is metszett, elmondta, hogy a gyülekezet fontos munkát bízott rám, de én egyáltalán nem foglalkozom vele, amikor annyi problémát és nehézséget látok. Csak a saját testi kényelmemmel törődöm, és hónapok óta hátráltatom a videóink előrehaladását. Ez valóban akadályozza a munkát. Teljesen lelkiismeretlen vagyok! A gyülekezet fejlesztett engem, de én egyáltalán nem veszem figyelembe Isten szándékát, és ez hihetetlenül kiábrándító. Vezető vagyok, de nem végzem jól a kötelességemet. Semmit sem tanultam, képtelen vagyok fejlődni, és nem érdemes fejleszteni engem. Azt mondta, hogy ki leszek iktatva, ha nem tartok bűnbánatot, és nem változom meg. A szavai nagyon kemény csapásként értek. Az agyam kiürült, és egyre csak azt kérdezgettem magamtól, hogy mit csináltam ezekben a hónapokban, és hogyan jutottak idáig a dolgok. Amikor azt hallottam tőle, hogy nem érte meg fejleszteni engem, attól úgy éreztem, hogy nincs jövőm. Nagyon kiborultam, és úgy éreztem, mintha minden erőm elhagyott volna. Gyűlöltem magam, amiért nem tartottam becsben a kötelességemet, de most már túl késő volt.

Miután elbocsátottak, a kétségbeesés negatív állapotába süllyedtem. Úgy éreztem, hogy biztosan mindenki átlátott rajtam, és félre fognak dobni, mint egy rossz példát, és Isten is utálni fog engem. Átgondolva azt, amit a vezető mondott, amikor megmetszett, az tényleg az elevenemre tapintott. Úgy éreztem, hogy felfedtek és kiiktattak. Azok igazán fájdalmas napok voltak. Aztán egy nap olvastam Isten szavainak egy olyan szakaszát, amely nagyon megragadott. Isten szavai azt mondják: „Ha hűséges vagy Istenhez, és őszintén végzed a kötelességed, akkor vajon lehetsz még mindig negatív és gyenge, amikor megmetszenek? És mi a teendő akkor, ha tényleg negatív és gyenge vagy? (Imádkoznunk kell Istenhez és Istenre kell támaszkodnunk, meg kell próbálnunk arra gondolni, amit Isten kér, el kell töprengenünk azon, hogy minek vagyunk híján, milyen hibákat követtünk el; azokon a területeken, amelyeken elbuktunk, ott kell újra feltápászkodnunk.) Így van. A negativitás és a gyengeség nem nagy problémák. Isten nem ítéli el ezeket. Amíg valaki képes feltápászkodni ott, ahol elbukott, és levonni a tanulságot, valamint normálisan végrehajtani a kötelességét, akkor ez minden, amiről szó van. Senki nem fogja ezt felhozni ellened, ne legyél hát végtelenül negatív. Ha felhagysz a kötelességeddel és menekülsz előle, akkor teljes mértékben tönkreteszed magad. Időnként mindenki negatív és gyenge, csupán keresd az igazságot, és könnyen eloszlik a negativitás és a gyengeség. Némelyek állapotát teljesen megváltoztatja csupán az, hogy elolvasnak egy fejezetet Isten szavaiból, vagy elénekelnek pár éneket; imában meg tudják nyitni a szívüket Isten előtt, és dicsérni tudják Őt. Vajon akkor nem oldódik meg a problémájuk? Tulajdonképpen teljes mértékben jó dolog az, ha valakit megmetszenek. Még akkor is, ha a téged megmetsző szavak némileg nyersek és csípősek, mivel elég értelmetlenül cselekedtél, és anélkül, hogy ráébredtél volna, alapelveket szegtél meg – akkor hát hogy ne metszenének meg téged ilyen körülmények közepette? Valójában azért metszenek meg ily módon, hogy segítsenek neked, ez irántad megnyilvánuló szeretet. Meg kellene értened ezt, és nem kellene panaszkodnod. Vagyis ostobaság és tudatlanság az, ha negativitást és panaszt gerjeszt az, ha megmetszenek, a józan ész nélküli ember viselkedik így” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavait olvasva a könnyek csak csorogtak az arcomon. A vezetőnek mindenben igaza volt, amit a metszésemkor mondott, és azért voltam ilyen keményen leleplezve és megmetszve, mert minden, amit tettem, annyira kiábrándító volt. De nem adhattam fel. Tényleg el kellett gondolkodnom azon, hogy miért vallottam kudarcot, meg kellett változnom, és bűnbánatot kellett tartanom. Ez volt a helyes hozzáállás. Ezért elmondtam egy imát, és kértem Istent, hogy vezessen engem, amikor átgondolom ezt a kudarcot.

Egy nap hallottam Isten néhány szavát, amelyek leleplezték és boncolgatták a hamis vezetőket, ezek segítettek egy kicsit megérteni magamat. Isten szavai azt mondják: „A hamis vezetők nem végeznek valódi munkát, azt viszont tudják, hogy miként viselkedjenek hivatalnokként. Mi az első dolguk, miután vezetővé lesznek? Az, hogy megvásárolják az emberek kegyét. Azt a hozzáállást veszik fel hogy »az új tisztviselők buzgón imponálnak« – először tesznek pár dolgot, amivel elnyerik az emberek kegyét, és kezelnek néhány olyan dolgot, amely mindenkinek javít a mindennapi jólétén. Először megpróbálnak jó benyomást kelteni az emberekben, megmutatni mindenkinek, hogy összhangban vannak a tömegekkel, hogy azután mindenki dicsérje őket, és ezt mondja: »Ez a vezető úgy viselkedik irányunkban, mint egy szülő!« Azután hivatalosan is átveszik az irányítást. Úgy érzik, hogy népszerűek és támogatást élveznek, a pozíciójuk pedig be van biztosítva; ezután elkezdik élvezni a státusz előnyeit, mintha azok jogosan megilletnék őket. Ezek a mottóik: »az élet arról szól, hogy jókat együnk, és szépen öltözködjünk«, »rövid az élet, élvezd, amíg tudod«, »idd meg ma a mai nap borát, és ne aggódj a holnap miatt holnapig«. Minden napot úgy élveznek, ahogy van, szórakoznak, amíg csak tudnak, és nem gondolnak a jövőre, és még kevésbé veszik fontolóra, hogy milyen felelősségeket kell teljesítenie és milyen kötelességeknek kell eleget tennie egy vezetőnek. A látszat kedvéért a megszokott módon prédikálnak néhány szót és doktrínát, és végrehajtanak néhány feladatot, de semmilyen valódi munkát nem végeznek. Nem hozzák felszínre a valódi problémákat a gyülekezetben és nem oldják meg azokat teljesen, akkor hát mi értelme van annak, hogy ilyen felületes feladatokat végeznek? Nem megtévesztő ez? Rá lehet bízni fontos feladatokat egy ilyesfajta hamis vezetőre? Vajon összhangban van Isten házának a vezetők és dolgozók kiválasztására vonatkozó alapelveivel és feltételeivel? (Nem, nincs.) Ezeknek az embereknek nincs semmi lelkiismeretük és józan eszük, híján vannak mindennemű felelősségérzetnek, mégis szeretnének valamilyen hivatalos pozíciót betölteni, vezetők lenni a gyülekezetben – miért ilyen szégyentelenek? Vannak egyesek, akiknek van felelősségérzetük, mégsem lehetnek vezetők, ha szegényes a képességük – a hasznavehetetlen emberekről nem is szólva, akiknek egyáltalán nincs felelősségérzetük; ők még kevésbé alkalmasak arra, hogy vezetők legyenek. Mennyire lusták az ilyen falánk és tétlen hamis vezetők? Még ha fel is fedeznek egy problémát, és tudják, hogy ez egy probléma, akkor sem veszik komolyan, és ügyet sem vetnek rá. Annyira felelőtlenek! Noha jó a beszélőkéjük, és látszólag van némi képességük, nem tudják megoldani a gyülekezeti munkában felmerülő különféle problémákat, minek következtében megreked a munka; egyre jobban felhalmozódnak a problémák, de ezek a vezetők nem foglalkoznak velük, és mindenáron el akarnak végezni néhány felületes feladatot a szokásos módon. És mi a végeredmény? Vajon nem rontják és nem fuserálják el a gyülekezeti munkát? Nem okoznak káoszt és az egység hiányát a gyülekezetben? Ez elkerülhetetlenül ide vezet” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). „A hamis vezetők egyike sem végez soha valódi munkát. Úgy tesznek, mintha a vezető szerepük valami hivatalos pozíció lenne, élvezik a státusz előnyeit, és az általuk elvégzendő kötelességet, valamint az általuk vezetőként végzendő munkát teherként, nyűgként kezelik. A szívükben csordultig teli vannak ellenállással a gyülekezet munkája iránt: amikor arra kérik őket, hogy felügyeljék a munkát, és derítsék ki, milyen problémák vannak benne, amelyeket nyomon kell követni és meg kell oldani, akkor tele vannak vonakodással. A vezetőknek és a dolgozóknak ezt a munkát kell végezniük, ez a feladatuk. De nem csinálod és nem vagy hajlandó csinálni, akkor mégis miért akarsz még mindig vezető, illetve dolgozó lenni? Azért végzed a kötelességedet, hogy figyelembe vedd Isten szándékait, vagy azért, hogy tisztviselő legyél, és élvezd a státusz előnyeit? Ha csak azért lettél vezető, hogy valamilyen hivatalos pozíciót tudj betölteni, az vajon nem szégyentelen némiképp? Az efféle emberek jelleme a legalantasabb, nincs méltóságuk, és szégyentelenek” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Isten e szavait olvasva nagyon elszégyelltem magam. Pontosan ilyen lusta vezető voltam. Kezdettől fogva úgy éreztem, hogy a vezető személy nemcsak tekintélyt parancsolóan beszél, hanem mások megbecsülését is elnyeri, ezért keményen dolgoztam és szenvedtem ezért a státuszért. Mindenkiben hamis benyomást keltettem, elhitettem velük, hogy nagy felelősséget tudok vállalni. Amint ebbe a pozícióba kerültem, és a többiek megbíztak bennem, megmutattam az igazi arcomat. Elkezdtem élvezni azt a fölérendeltség-érzést, ami a státuszommal járt, de amikor láttam a sok munkát és a sok nehézséget, már nem akartam vesződni vele. Úgy éreztem, hogy ez megterhelő, ezért azon gondolkodtam, hogyan lehetne könnyíteni a terheken, hogy kevesebb gondom legyen. Utáltam, hogy szellemileg mennyire fárasztó a videók ellenőrzése, ezért önkényesen megbízhatatlan javaslatokat adtam, és más emberekkel végeztettem el az újravágásokat, pazarolva ezzel a munkaerőt. Amikor problémák merültek fel egy olyan videóval kapcsolatban, amiért én voltam a felelős, nem törtem a fejem a megoldáson, hanem a státuszomat trükközésre használtam, hogy más embereket bízzak meg a probléma kezelésével, és nem követtem nyomon azt. Így a problémák megoldatlanok maradtak, és nem történt előrelépés a munkánkban. Mindenféle kifogást találtam, hogy elkerüljem a csoportos tréningeket, és amikor csak lehetett, kihagytam azokat. A sürgős munkaszervezésben is húztam az időt, és nagyon sokat panaszkodtam, amivel korlátoztam a társamat. A fejlődésünket hátráltatta, hogy sok munkával nem foglalkoztam azonnal... Visszagondolva mindarra, amit tettem, legszívesebben felpofoztam volna magam. Amikor státuszt kaptam, csak a kényelemre vágytam, és állandóan alattomos és sunyi voltam. A munkámat gyerekjátéknak tekintettem, és egy cseppnyi felelősséget sem éreztem. Nem oldottam meg azonnal a problémákat, és közömbös maradtam, amikor láttam, hogy a gyülekezet munkája kárt szenved. Miben voltak mások az én cselekedeteim, mint amit a Kommunista Párt hivatalnokai művelnek? Mindenféle taktikát alkalmaznak a státusz megszerzésére, és nem oldják meg az egyszerű emberek problémáit. Csak enni és inni akarnak, és a hatalmukat személyes haszonszerzésre akarják használni. Ez gonosz és szégyentelen. Én is ilyen voltam. A gyülekezet annyira fontos munkát adott nekem, de én csak a testi kényelemmel és nyugalommal törődtem. Hiányzott belőlem az emberi mivolt, nem végeztem valódi munkát. Elhanyagoltam a kötelességemet, súlyosan hátráltatva a gyülekezet munkáját. Önző és aljas voltam, és teljesen hiányzott belőlem az emberi mivolt. Akkor tisztán megláttam, hogy milyen lusta, önző és aljas vagyok. Csalással pozíciót szereztem magamnak, de nem végeztem gyakorlati munkát. Gyenge volt a jellemem, és nem voltam méltó a bizalomra. Valóban nem volt erkölcsi érzékem. Mikor mindezt átgondoltam, folyamatos fájdalmat éreztem a szívemben. Így imádkoztam: „Ó, Istenem! Annyira hiányzik belőlem az emberi mivolt. Elfogadtam ezt a kötelességet, de nem végeztem megfelelően a munkámat, ami akadályozta a gyülekezet munkáját. Istenem, az én elbocsátásom a Te igazságosságod volt. Bűnbánatot akarok tartani, és meg akarok változni – kérlek, vezess engem, hogy megismerjem önmagam!”

Elmélkedésem közben eszembe jutott, hogy a többiek sokszor közösséget vállaltak velem ezzel, sőt figyelmeztettek és meg is metszettek, de én nem vettem a szívemre. Úgy éreztem, hogy a lustaságom és a testi kényelemmel való törődésem nem olyan nagy probléma, hogy nem bántok vagy korlátozok senkit. Mivel jó képességem volt, és ismertem a munkát, úgy gondoltam, hogy a gyülekezet nem fog elbocsátani azért, mert lusta vagyok. Nem vettem észre, hogy ezek csak a saját elképzeléseim és képzelődéseim, egészen addig, amíg nem olvastam Isten szavait. Isten szavai azt mondják: „Mondjátok meg Nekem, kiknek van súlyos problémájuk: a lusta embereknek vagy a gyenge képességű embereknek? (A lusta embereknek.) Miért van súlyos problémájuk a lusta embereknek? (A gyenge képességű emberek nem lehetnek vezetők vagy dolgozók, de valamennyire hatékonyak lehetnek, amikor a képességeik körébe eső kötelességet végeznek. A lusták ezzel szemben semmit sem tudnak elvégezni; még ha vannak is képességeik, az mit sem ér.) A lusta emberek semmit sem tudnak csinálni. Két szóval összefoglalva: hasznavehetetlen emberek; másodosztályú fogyatékosságuk van. Nem számít, mennyire jó képessége van a lusta embereknek, az nem egyéb, mint puszta kirakat; még ha jó képességűek is, semmi haszna. Túlságosan lusták – tudják, hogy mit kellene tenniük, de nem teszik, és még ha tudják is, hogy probléma valami, nem keresik az igazságot a megoldása végett, és noha tudják, hogy milyen nehézségeket kellene elszenvedniük azért, hogy hatékony legyen a munka, mégsem hajlandóak ilyen érdemleges szenvedést elviselni – így aztán nem nyerhetnek el semmilyen igazságot, és nem végezhetnek valóságos munkát. Nem szeretnék elviselni azokat a nehézségeket, amelyeket viselniük kellene az embereknek; csak a kényelemben való elmerülést, az örömteli idők és a szabadidő élvezetét, valamint a szabad és nyugodt élet élvezetét ismerik. Hát nem hasznavehetetlenek? Azok az emberek, akik nem tudnak nehézséget elviselni, nem érdemlik meg az életet. Akik folyton csak parazitaként akarnak élni, lelkiismeret és józan ész nélkül valók; vadállatok, és az ilyen emberek még munkavégzésre is alkalmatlanok. Mivel nem tudnak nehézséget elviselni, még ha végeznek is munkát, nem képesek jól végezni azt, és ha el szeretnék nyerni az igazságot, erre még kevesebb remény van. Az, aki nem tud szenvedni és nem szereti az igazságot, hasznavehetetlen ember; még munkavégzésre sem alkalmas. Vadállat, és szemernyi emberi mivolt sincs benne. Az ilyen embereket ki kell iktatni; csakis ez felel meg Isten szándékainak” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). „Rendkívül fontos, hogy miként kell kezelnetek Isten megbízatásait. Ez egy nagyon komoly dolog. Ha nem tudod teljesíteni azt, amit Isten rád bízott, akkor nem érdemled meg, hogy az Ő jelenlétében élj, és el kell fogadnod a büntetésedet. Tökéletesen természetes és indokolt, hogy az emberek teljesítik a megbízatást, amelyet Isten rájuk bíz. Ez az ember legmagasabb rendű felelőssége, és ugyanolyan fontos, mint a saját élete. Ha könnyelműen kezeled Isten megbízatásait, az a legsúlyosabb elárulása Istennek. Ha így teszel, szánalmasabb vagy, mint Júdás, és átkozottnak kell lenned” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). De miután olvastam Isten szavait, rájöttem, hogy bár nem úgy tűnt, mintha bárkit megbántottam volna, mégis félvállról vettem a kötelességemet, és feltartottam a gyülekezet munkáját. Ez súlyos árulás volt Isten ellen, még Júdásnál is gyűlöletesebb. Visszagondolva mindarra, amit a kötelességem során tettem, megborzongtam. Annyiszor figyelmen kívül hagytam mások közösségét, azt gondoltam, hogy felületesen átfutni a feladatokat nem olyan rossz dolog, sőt, az az eltorzult elképzelésem volt, hogy mivel értek a munkához, és jó képességem van, a gyülekezet nem fog elbocsátani a lustaságom miatt. Annyira érzéketlen és hajthatatlan voltam, egyszerre volt szánalmas és nevetséges, és nem voltam képes belátni, hogy ez mennyire veszélyes. Isten világosan megmondta, hogy gyűlöli azokat az embereket, akiknek jó a képességük, de lusták és sunyik, hogy ők alávalók, szegényes az emberi mivoltuk, és nem méltók Isten bizalmára. Azok az emberek, akik rosszabb képességűek, de hajlandóak szenvedni, jobbak náluk. Ők őszintén végzik a kötelességüket. Szívüket-lelküket beleadják, és felelősségteljesek. De ami engem illet, úgy éreztem, hogy tényleg nem vagyok rossz, mert látszólag kissé jó képességgel rendelkezem, holott valójában a legalapvetőbb dolgokat sem tudtam megtenni, amiket egy teremtett lénynek meg kellene tennie a kötelességében. Miféle emberi mivolt és képesség ez? Ekkor láttam meg valójában az igazságot magamról, és megértettem, hogy a vezető miért mondta, hogy nem érdemlek fejlesztést, és hogy kiiktatnak, ha nem tartok bűnbánatot, és nem változom meg. Az ilyen emberi mivolttal, hogy lusta és csalárd voltam, hogy nem vállaltam a felelősséget a kötelességem iránt, nem voltam méltó a bizalomra, és el kellett volna bocsátani és ki kellett volna iktatni engem. Amikor arra gondoltam, hogy mennyi időt elvesztegettem, úgy éreztem, hogy tényleg adósa vagyok Istennek. Onnantól kezdve nem akartam mást, csak jól törekedni az igazságra, végezni a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek, és megháláljam az Ő szeretetét.

Később szövegekkel foglalkozó munkával bíztak meg. Sok volt a munka, és mindennap nagyon elfoglalt voltam, ezért folyamatosan figyelmeztettem magam, hogy jól végezzem a kötelességemet, és ne engedjek újra a hús-vér test vágyainak. Képes voltam vállalni a kötelességem terhét. Egy idő után úgy éreztem, hogy némileg megváltoztam. De ahogy a munkamennyiségünk nőtt, és néhány nehézség is felmerült, a természetem kezdett újra megmutatkozni. Arra gondoltam, hogy ez szellemileg fárasztó, ezért hagyom, hogy mások oldják meg a bonyolultabb kérdéseket. Egy nővér gyakran mondta, hogy csak gyorsan letudom a feladatokat, és figyelmeztetett, hogy vegyem komolyabban a kötelességemet. Azt mondtam, hogy így lesz, és néhány napig jobban is ment, de aztán amikor valami bonyolult dolog merült fel, szorongani kezdtem, és azt gondoltam, hogy túl sok gondot okoz, túl fárasztó lenne kezelni, ezért úgy hagytam, ahogy van. Így teltek a napok egymás után. Két nővért a csoportunkból áthelyeztek, mert nem értek el jó eredményeket, és hirtelen baljós érzésem támadt. Nem teljesítettem sokkal jobban a kötelességemet, mint ők, és észrevettem, hogy a többiek mind jobban haladnak, mint én. Én lettem a legrosszabb a csoportban. Bár továbbra is végeztem a kötelességemet, nagyon nyugtalan voltam, és aggódtam, hogy legközelebb engem helyeznek át. Később beszéltem egy nővérrel az állapotomról, és azt mondta, hogy nem arról van szó, hogy nem jó a képességem, hanem arról, hogy túl hanyag vagyok. Egy ideje már ezt a kötelességet végzem, de még mindig nagyon alapvető hibákat követek el, tehát ez azt jelenti, hogy valami probléma van a munkához való hozzáállásommal. Amit mondott, erősen felkavart bennem néhány érzést. Azt hittem, már elhatároztam, hogy jól végzem a kötelességemet, akkor miért közelítettem még mindig így hozzá? Imádkozva és keresve fordultam Istenhez.

Egy nap olvastam Isten szavainak egy olyan szakaszát, amely világosabbá tette számomra a problémámat. Isten szavai azt mondják: „Nem számít, egyesek milyen munkát végeznek, vagy mely kötelességet tesznek, nem kompetensek benne, nem tudják felvállalni a terhet, és képtelenek eleget tenni azoknak a kötelezettségeknek és felelősségeknek, amelyeket egy embernek teljesítenie kellene. Hát nem söpredékek? Vajon még mindig méltók arra, hogy emberinek nevezzék őket? Az együgyűek, mentálisan inkompetensek és a testi fogyatékosságtól szenvedők kivételével van-e olyan élő személy, akinek ne kellene végeznie a kötelességeit, és eleget tennie a felelősségeinek? Az efféle személy azonban mindig simlis, és lazsál, nem akar eleget tenni a felelősségeinek; ez arra mutat, hogy nem akar megfelelő emberi lény lenni. Isten megadta neki a lehetőséget, hogy emberi lény legyen, képességet és adottságokat adott neki, ő azonban nem tudja használni ezeket a kötelessége végzésében. Nem csinál semmit, hanem minden alkalommal élvezkedni akar. Hát alkalmas az ilyen személy arra, hogy emberi lénynek nevezzük? Mindegy, milyen munkát kap – legyen az fontos vagy hétköznapi, bonyolult vagy egyszerű –, mindig felületes, minden hájjal megkent, és lazsál. Amikor problémák merülnek fel, próbálja másokra hárítani a felelősséget, nem vállalva felelősséget, és folytatni akarja az élősködő életét. Hát nem haszontalan söpredék? A társadalomban kinek nem kell önmagára hagyatkoznia a megélhetésért? Ha az ember felnőtté lesz, gondoskodnia kell magáról. A szülei eleget tettek a felelősségüknek. Még ha támogatni akarnák is a szülei, akkor is nyugtalanítaná. Fel kellene tudnia ismerni, hogy a szülei befejezték a nevelésének a küldetését, és észre kellene vennie, hogy testileg ép felnőttként képesnek kell lennie az önálló életre. Egy felnőttnek nem kellene vajon legalább ennyi józan ésszel bírnia? Ha valakiben valóban van józan ész, semmiképpen nem tudná tovább szipolyozni a szüleit; félne, hogy mások kinevetik, hogy megszégyenül. Van tehát józan ész abban, aki szereti a gondtalanságot és utálja a munkát? (Nincs.) Folyton akar valamit a semmiért; soha nem akar semmilyen felelősségnek eleget tenni, és azt kívánja, hogy a sült galamb a szájába repüljön; mindig napi három teljes étkezést akar, hogy valaki felszolgálja neki, és finom ételeket és italokat fogyaszthasson, anélkül, hogy a legcsekélyebb munkát végezné. Hát nem egy élősködő gondolkodásmódja ez? És vajon van az élősködő embereknek lelkiismerete és józan esze? Van bennük integritás és méltóság? Egyáltalán nincs. Mind potyázó semmirekellők, csupa vadállat, lelkiismeret és józan ész nélkül. Egyik sem alkalmas arra, hogy Isten házában maradjon” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Isten szavaiból megtanultam, hogy a lelkiismeretes és értelmes emberek mindent beleadnak a kötelességükbe, mindent megtesznek a kötelességükért, és felelősségteljesek. Míg azok a semmirekellők, akikből hiányzik a normális emberi mivolt, soha nem hajlandóak szenvedni, sem kellemetlenséget vállalni, csak trükköznek és ügyeskednek, nem törődve a feladataikkal és a kötelezettségeikkel. Még ha Isten ad is nekik jó képességet, tehetséget és lehetőséget, hogy kötelességet teljesítsenek, mivel nem tanulnak semmit, mindig a testi kényelmet akarják élvezni, és nulla felelősséget éreznek, végül képtelenek lesznek bármit is tenni, és haszontalanná válnak. Úgy éreztem, hogy pont olyan vagyok, mint amilyennek Isten leírja ezeket az értéktelen embereket. Az elbocsátásom után a gyülekezet megengedte, hogy szövegekkel kapcsolatos munkát végezzek, amivel lehetőséget kaptam a bűnbánatra, de nem tudtam ezt megbecsülni, és ehelyett folytattam ugyanazt a semmirekellő hozzáállást a kötelességem iránt. Tisztában voltam vele, hogy hanyagul kezelem a dolgokat, de nem akartam fejlődni, és több mentális energiát vagy időt szánni a dolgok átgondolására. Ezért egyáltalán nem haladtam előre a kötelességemben. Ez engem is nagyon zavart. Miért vonultam vissza minden nehézség láttán, és miért bújtam el minden kemény munka elől?

Egyszer az áhítatomban olvastam Isten néhány szavát, amelyek megértették velem ennek a problémának a gyökerét. Isten szavai azt mondják: „Ma még nem hiszed el a szavaimat, és nem figyelsz rájuk; ha eljön a nap, amikor ez a munka elterjed, és teljes egészében meglátod, akkor megbánod, és megdöbbensz majd. Vannak áldások, de te nem tudod élvezni őket, és létezik az igazság, de te nem törekszel rá. Nem hozol-e bajt magadra? Ma – bár Isten munkájának következő lépése még nem kezdődött el – semmi további nincs azokban a követelésekben, amelyeket veled szemben támaszt, és amelyeket meg kell élned. Annyi munka van, és annyi igazság; vajon nem méltóak arra, hogy megismerd őket? A fenyítés és az ítélet nem képes felébreszteni a lelkedet? A fenyítés és az ítélet nem képes arra, hogy megutáld magad? Megelégszel azzal, hogy a Sátán befolyása alatt élsz, békességgel, örömmel és egy kis testi kényelemmel? Vajon nem vagy te a legalantasabb az emberek között? Senki sem ostobább azoknál, akik látták az üdvösséget, de nem törekszenek annak elnyerésére; ezek azok az emberek, akik átadják magukat a testnek, és a Sátánt élvezik. Te azt reméled, hogy az Istenbe vetett hited nem jár majd nehézségekkel és nyomorúsággal, illetve a legcsekélyebb szenvedéssel sem. Te mindig azokat a dolgokat hajszolod, amelyek értéktelenek, és nem tulajdonítasz értéket az életnek, ehelyett a saját szertelen gondolataidat az igazság elé helyezed. Annyira értéktelen vagy! Úgy élsz, mint egy disznó – mi a különbség közted, a disznók és a kutyák között? Azok, akik nem törekednek az igazságra, helyette a testet szeretik, vajon nem mind vadállatok? Vajon azok a lelketlen halottak nem mind két lábon járó hullák? Hány szó hangzott el köztetek? Csak egy kevés munka valósult meg a körötökben? Mennyi mindennel láttalak el benneteket? Akkor miért nem nyerted el? Mi okod van panaszra? Vajon nem azért nem nyertél el semmit, mert túlságosan szerelmes vagy a hús-vér testbe? És nem azért, mert túlságosan szertelenek a gondolataid? Nem azért, mert túlságosan ostoba vagy? Ha nem sikerül elnyerned ezeket az áldásokat, vajon hibáztathatod Istent, hogy nem ment meg téged? [...] Egy ilyen gyáva embernek, mint te, aki mindig a testi dolgokra törekszik: van neked szíved, van neked lelked? Nem vagy vadállat? Az igaz úttal ajándékozlak meg, anélkül, hogy bármit is kérnék cserébe, de te mégsem törekszel rá. Még mindig azok közé tartozol, akik hisznek Istenben? Igazi emberi életet ajándékozok neked, de te mégsem törekszel rá. Nem a kutyákkal és disznókkal azonos fajta vagy? A disznók nem törekszenek az emberi életre, nem törekszenek a megtisztulásra, és nem értik, mi az élet. Mindennap, miután jóllaktak, egyszerűen csak alszanak. Megajándékoztalak az igaz úttal, de te mégsem nyerted el, üres maradt a markod. Hajlandó vagy folytatni ezt az életet, a disznók életét? Mi a jelentősége annak, hogy élnek ilyen emberek? A te életed megvetendő és alantas, mocsokban és paráznaságban élsz, és nem törekszel semmilyen célra, így hát vajon nem a te életed a legalantasabb az összes közül? Van képed szembenézni Istennel? Ha továbbra is így tapasztalsz, vajon nem fogsz semmit se megszerezni? Az igaz út megadatott neked, de hogy végül elnyered-e, az a saját törekvéseden múlik” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Újra és újra elolvastam ezt a szakaszt. Minden alkalommal, amikor a „vadállatok”, a „egy disznó vagy egy kutya” és különösen az „alantas” szavakat olvastam, úgy éreztem, mintha arcon vágtak volna. Ezt kérdeztem magamtól: „Miért hiszek én egyáltalán Istenben? Csak azért, hogy élvezzem a kényelmet? Miért vannak ilyen alantas törekvéseim az életben, még azután is, hogy annyit olvastam Isten szavát?” Úgy éreztem, mintha tényleg mélyen megrontott volna a Sátán. Az olyan sátáni filozófiák, mint „az élet csak az evésről és az öltözködésről szól”, „ragadd meg a napot, és élj a gyönyöröknek, mert az élet rövid” és „idd meg a mai bort, és aggódj a holnapért holnap” voltak azok a szlogenek, amelyek szerint éltem. A fizikai kényelem és az élvezetek voltak a fő törekvéseim az életben. Eszembe jutott, hogy minden osztálytársam őrülten tanult a gimnáziumi felvételi vizsgák előtt, de én úgy éreztem, hogy ez túl stresszes, ezért inkább egyszerűen elmentem a játszótérre pihenni. Úgy éreztem, hogy jól kell bánnom saját magammal az életben, és minden pillanatot úgy kell élveznem, ahogy jön, nem számít, mit hoz a holnap. Az osztálytársaim azt mondták, hogy nagyon laza vagyok, és úgy éreztem, hogy jó így élni. Mindennap boldog voltam, mindenféle stressz és aggodalom nélkül. Ez volt az az élet, amit akartam. Nem változtattam meg ezt a szemléletet akkor sem, amikor elnyertem a hitet, és kötelességet vállaltam. Ha valami bonyolult vagy nehéz dolog merült fel, azt gondoltam, hogy ez bajlódás, és el akarom kerülni, nem voltam hajlandó egy kis fizikai kellemetlenséget vagy megerőltetést sem vállalni. Szerettem, ha nem volt semmi dolgom, szabadon és lazán lézengtem. De mit nyertem valójában azzal, hogy így éltem? Nem haladtam előre a kötelességemben, elvesztegettem a jellememet és a méltóságomat, mert felelőtlen voltam, és feltartottam a gyülekezet munkáját. Isten undorodott, a testvérek pedig bosszankodtak. A túlélésnek ezek a sátáni szemléletmódjai nagyon sok kárt okoznak. Így élve bármiféle tisztesség és méltóság híján voltam, mint egy vadállat, teljesen tétlenül, és mindenféle cél nélkül az életben. Utálatos volt! Valójában, amikor nehézségekbe ütköztem, az Isten szándéka volt, hogy felhasználjam azt a helyzetet az igazság keresésére, az igazság megértésére és elnyerésére. De én ezt nem becsültem meg, és annyi esélyt elszalasztottam, hogy elnyerjem az igazságot. A Biblia azt mondja: „Az ostobákat jólétük pusztítja el” (Példabeszédek 1:32). Ez annyira igaz. Isten szavai ezt is mondják: „Az ember hús-vér teste olyan, mint a kígyó: lényege, hogy ártson az ember életének. Amikor teljesen a hús-vér tested vágyai szerint élsz, oda az életed” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). Mikor arra gondoltam, hogy újra és újra milyen félvállról vettem a kötelességemet, elpazarolva annyi értékes pillanatot, nagyon kiborultam, és megállás nélkül sírtam. Úgy éreztem, hogy sokkal tartozom Istennek. Bűntudat töltött el, és megbántam, hogy annyi gonoszságot tettem. Ezek a dolgok mind olyan foltok az Istenbe vetett hitem történetén, amelyeket soha nem lehet lemosni, és amiket mindig bánni fogok! Szívem mélyéből megvetettem magam. Könnyek között imádkoztam: „Istenem! Csalódást okoztam Neked. Évekig hívő voltam anélkül, hogy valaha is az igazságra törekedtem volna, csak a hús-vér test múló kényelmét kerestem. Annyira züllött vagyok! Istenem, végre megláttam a hús-vér test lényegét, és bár lehet, hogy soha nem tudom jóvátenni a vétkeimet, de bűnbánatot akarok tartani, az igazságra akarok törekedni, és újra akarom kezdeni.”

Egy nővér később elküldte nekem Isten szavainak egy szakaszát, amelyben megtaláltam a gyakorlás és a belépés útját. Isten szavai azt mondják: „Amikor az embereknek vannak gondolataik, akkor vannak választásaik. Ha történik velük valami és rossz döntést hoznak, meg kellene fordulniuk és meghozni a helyes döntést, egyáltalán nem szabad leragadniuk a hibájuknál. Az ilyen emberek okosak. De ha tudják, hogy rossz döntést hoztak és nem fordulnak meg, akkor olyanok, akik nem szeretik az igazságot, és az ilyen ember nem akarja igazán Istent. Például amikor úgy érzed, hogy felületesen végzed a dolgokat, kibúvókat keresel és lazsálsz, és próbálod elkerülni Isten vizsgálatát a kötelességed végzése közben, sietned kell Isten elé járulni, hogy imádkozz és elgondolkodj azon, helyes-e így tenni. Aztán gondolkodj el: »Mi a célom az Istenbe vetett hittel? A felületességem becsaphatja az embereket, de vajon Istent bolonddá teheti? Sőt mi több, az Istenbe vetett hitem és a kötelességem végzése nem azért van, hogy kibúvókat kereshessek és lazsálhassak, hanem hogy elnyerjem az üdvösséget. Így cselekedni azt mutatja, hogy nincs normális emberi mivoltom, és ez nem olyasmi, amiben Isten gyönyörködik. Ez nem mehet így tovább. Az egy dolog lenne, ha a világban ravaszkodnék, lazsálnék és a saját akaratomat követném, de most Isten házában vagyok, Isten szuverenitása alatt, Isten szemeinek vizsgálata alatt, és emberi lény vagyok, tehát a lelkiismeretem és Isten szavai szerint kell cselekednem, és nem követhetem a saját akaratomat, nem lehetek felületes, nem kereshetem a kibúvókat, és nem lazsálhatok. Tehát hogyan kellene cselekednem, hogy ne keressek kibúvókat, ne lazsáljak, hogy ne legyek felületes? Erőfeszítést kell tennem. Az imént úgy éreztem, túl nagy fáradság így cselekedni, ezért el akartam kerülni a nehézséget, de most már értem: lehet, hogy nagyobb fáradság így tenni, de eredményeket hoz, tehát így kell tennem.« Amikor ezt teszed, és még mindig félsz elviselni a nehézséget, ilyenkor imádkoznod kell Istenhez: »Istenem! Lusta, kibúvókat kereső ember vagyok. Kérlek, fegyelmezz meg és dorgálj meg engem, hogy elnyerjem a lelkiismeret tudatosságát, és legyen szégyenérzetem! Nem akarok felületes lenni. Kérlek, adj útmutatást és világosíts meg engem, hogy lássam a lázadó mivoltomat és a rútságomat!« Amikor így imádkozol, és így elgondolkozol magadon és próbálod megismerni magad, ez a megbánás érzését fogja kelteni; képes leszel gyűlölni a rútságodat, és a helytelen állapotod változni kezd. Képes leszel elmélkedni: »Miért vagyok képes a felületességre? Miért próbálok mindig kibúvókat keresni és lazsálni? Az ilyen cselekvés annyira nélkülözi a lelkiismeretet és a józan észt – vajon még mindig olyan valaki vagyok, aki hisz Istenben? Miért nem tudom a dolgokat lelkiismeretesen végezni? Hát nem csak egy kicsit több időt és erőfeszítést kellene belefektetnem? Mi ebben olyan nehéz? Ezt kellene tennem; ha még erre sem vagyok képes, méltó vagyok arra, hogy emberi lénynek nevezzenek?« Ennek eredményeként elhatározást teszel, és esküt teszel Istennek: »Istenem! Cserbenhagytalak Téged, igazán túl mélyen romlott vagyok, nincs lelkiismeretem és józan eszem, és nincs emberi mivoltom. Hajlandó vagyok bűnbánatot tartani. Kérlek, bocsáss meg nekem! Határozottan meg fogok változni. Ha nem tartok bűnbánatot, büntess meg engem!« Ezután a gondolkodásmódod megfordul, és elkezdesz változni. Amikor legközelebb végzed a kötelességedet, képes leszel lelkiismeretesen cselekedni, kevesebb felületességgel, és képes leszel szenvedni és megfizetni az árat. Úgy fogod érezni, hogy így végezni a kötelességedet csodálatos, és békesség és öröm lesz a szívedben” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Isten szavaiból megláttam, hogy a legalapvetőbb felelősségünk emberként az, hogy belevessük magunkat a kötelességünkbe. Nem számít, mennyire nehéz, legyen akár egyszerű vagy bonyolult, teljesítenünk kell a feladatunkat, és ezt komolyan és teljes szívvel kell tennünk. Mindent meg kell tennünk, amit csak tudunk. Ez a megfelelő hozzáállás a kötelességhez. Isten szavai a gyakorlat útját is kijelölik számunkra. Amikor rájövünk, hogy csalni és simliskedni akarunk, el kell fogadnunk Isten átvizsgálását, imádkoznunk kell, és lázadnunk kell a hús-vér test ellen. Isten szavain elmélkedve éreztem az Ő megértését és együttérzését az emberek iránt. Annyira világosan beszél a gyakorlás és belépés ezen útjairól, hogy megélhessük az emberi hasonlatosságot. Miután megértettem Isten szándékát és követelményét, imádkoztam, és szándékosan fellázadtam a hús-vér testem ellen.

Egyszer, amikor ismét egy kényes problémába ütköztem, és késztetést éreztem arra, hogy átfussak rajta, gyorsan és felületesen letudjam, elmondtam egy imát: „Istenem! Azon gondolkodok, hogy megint ügyeskedni fogok a kötelességemben, de nem így akarok hozzáállni a dologhoz. Kérlek, vezess engem, hogy lázadjak a hús-vér test ellen, gyakoroljam az igazságot, és jól végezzem a kötelességemet!” Miután imádkoztam, eszembe jutott, hogy bár mások talán nem látják, hogy alattomos és sunyi vagyok, Isten látja. Meglátja, hogy az igazságot gyakorlom-e, vagy továbbra is a hús-vér testet szolgálom. Aztán elcsendesítettem a szívemet, hogy átgondoljam ezt, és anélkül, hogy észrevettem volna, néhány alapelv világossá vált számomra. A probléma nagyon gyorsan megoldódott. Miután néhányszor így gyakoroltam, igazán megnyugodott a szívem, és úgy éreztem, hogy ez egy nagyszerű módja a kötelességem végzésének. Eltűntek azok a pánikszerű pillanatok is, amik a kötelességemből való áthelyezés miatt voltak régebben.

Istennek hála! Az, hogy egy kicsit meg tudtam változni, Isten üdvössége volt számomra, és Isten szavainak ítélete és táplálása által apránként felébredtem.