Jób 42:7-9 Miután Jahve mindezeket elmondta Jóbnak, így szólt Jahve a témáni Elífázhoz: Haragra indultam ellened és két barátod ellen, mert nem beszéltetek Rólam olyan helyesen, mint Jób, az Én szolgám. Azért vegyetek hét bikát meg hét kost, menjetek el az Én szolgámhoz, Jóbhoz, és mutassatok be égőáldozatot magatokért! Jób pedig, az Én szolgám, imádkozzék értetek! Mert csak őt vagyok hajlandó meghallgatni, hogy meg ne szégyenítselek benneteket, hiszen nem beszéltetek Rólam olyan helyesen, mint az Én szolgám, Jób. El is ment a témáni Elífáz, a súahi Bildád és a naámi Cófár, és aszernt jártek al, ahogyan megparancsolta nekik Jahve: és Jahve is elfogadta Jóbot.

Jób 42:10 Jahve pedig jóra fordította Jób sorsát, miután Jób imádkozott barátaiért, és kétszeresen visszaadta Jahve Jóbnak mindazt, amije volt.

Jób 42:12 Jahve pedig jobban megáldotta Jóbot azután, mint azelőtt. Lett neki tizennégyezer juha, hatezer tevéje, ezer igás ökre és ezer szamara.

Jób 42:17 Öregen halt meg Jób, az élettel betelve.

Isten megbecsüléssel tekint azokra, akik félik Istent és kerülik a rosszat, míg alantasnak látja azokat, akik ostobák

Jób 42:7-9-ben Isten azt mondja, hogy Jób az Ő szolgája. Az, hogy a „szolga” kifejezést használja Jóbra, azt mutatja, hogy Jób mennyire fontos az Ő szívében; bár Isten nem valamilyen megbecsültebb elnevezéssel illette Jóbot, ez a megjelölés nem befolyásolta Jób fontosságát Isten szívében. A „szolga” itt egy becenév, amit Isten adott Jóbnak. Az, hogy Isten többször utal arra, hogy a „szolgám, Jób”, megmutatja, hogy mennyire elégedett volt Jóbbal. Bár Isten nem beszélt a „szolga” szó mögött megbúvó jelentésről, a Szentírás e passzusában elhangzó szavaiból tudható, hogy miként határozta meg Isten a „szolga” szót. Isten először azt mondta a témáni Elífáznak: „Haragra indultam ellened és két barátod ellen, mert nem beszéltetek Rólam olyan helyesen, mint Jób, az Én szolgám.” E szavak kimondása az első alkalom, amikor Isten nyíltan elmondta az embereknek, hogy elfogadja mindazt, amit Jób Isten próbatételei után mondott és tett, illetve az első alkalom, amikor nyíltan megerősítette mindannak a pontosságát és helyességét, amit Jób tett és mondott. Isten haragudott Elífázra és a többiekre helytelen, abszurd diskurzusuk miatt, mert Jóbhoz hasonlóan ők sem láthatták Isten megjelenését, és nem hallhatták életükben az Ő szavait, pedig Jóbnak pontos ismerete volt Istenről, míg ők csak vakon találgathattak Vele kapcsolatban, megsértve Isten akaratát, és próbára téve az Ő türelmét mindazzal, amit csináltak. Következésképpen, miközben elfogadta mindazt, amit Jób tett és mondott, Isten haragra gerjedt a többiekkel szemben, mert nemcsak hogy nem látta bennük az istenfélelem valóságát, de nem is hallott semmit az istenfélelemről mindabban, amit mondtak. Így Isten az alábbi követeléseket támasztotta velük szemben: „Azért vegyetek hét bikát meg hét kost, menjetek el az Én szolgámhoz, Jóbhoz, és mutassatok be égőáldozatot magatokért! Jób pedig, az Én szolgám, imádkozzék értetek! Mert csak őt vagyok hajlandó meghallgatni, hogy meg ne szégyenítselek benneteket.” Ebben a passzusban Isten azt mondja Elífáznak és a többieknek, hogy tegyenek valamit, amivel jóvátehetik bűneiket, mert ostobaságuk Jahve Isten elleni bűn volt, ezért égőáldozatot kellett bemutatniuk, hogy helyrehozzák hibáikat. Égőáldozatokat gyakran ajánlanak fel Istennek, de ami szokatlan ezekben az égőáldozatokban, az az, hogy Jóbnak lettek felajánlva. Jóbot azért fogadta el Isten, mert a próbatételei során bizonyságot tett Isten mellett. Eközben Jób e barátai lelepleződtek Jób próbatételeinek idején; ostobaságuk miatt Isten elítélte őket, felszították Isten haragját, és Istennek meg kell őket büntetnie – azzal, hogy égőáldozatot mutatnak be Jób előtt –, ami után Jób imádkozott értük, hogy eloszlassa Isten rájuk szabott büntetését és irántuk érzett haragját. Isten szándéka az volt, hogy szégyent hozzon rájuk, mert nem félték Istent és nem kerülték a rosszat, valamint elítélték Jób tisztességét. Egyrészt Isten azt mondta nekik, hogy az ő tetteiket nem fogadja el, de nagymértékben elfogadja Jóbot, és örömét leli benne; másrészt Isten azt mondta nekik, hogy ha Isten elfogadja az embert, akkor az ember felemelkedik Istenhez, hogy Isten utálja az embert ostobasága miatt, ezzel megsérti Őt, valamint Isten szemében alantas és hitvány az ember. Ezeket a meghatározásokat adta Isten a kétféle embertípusról, így áll hozzá Isten e kétféle embertípushoz, és így fogalmazza meg Isten e kétféle embertípus értékét és helyzetét. Bár Isten Jóbot a szolgájának nevezte, Isten szemében ez a szolga szeretett volt, és felruházta őt azzal a hatalommal, hogy imádkozzon másokért, és megbocsássa nekik a hibáikat. Ez a szolga képes volt közvetlenül beszélni Istennel és közvetlenül Isten elé állni, továbbá státusza magasabb és tiszteletreméltóbb volt, mint másoké. Ez az Isten által mondott „szolga” szó valódi jelentése. Jób azért kapta meg ezt a különleges megtiszteltetést, mert félte Istent és kerülte a rosszat, másokat pedig azért nem nevezett Isten szolgának, mert ők nem félték Istent és nem kerülték a rosszat. Isten e két, egymástól jelentősen eltérő viszonyulása jelenti az Ő hozzáállását a két embertípushoz: azokat, akik félik Istent és kerülik a rosszat, Isten elfogadja, és értékesek az Ő szemében, míg azokat, akik ostobák, nem félik Istent, képtelenek kerülni a rosszat, és nem képesek elnyerni Isten kegyeit, Isten gyakran gyűlöli és elítéli, és alantasak az Ő szemében.

Isten hatalmat ad Jóbnak

Jób imádkozott a barátaiért, majd Jób imái miatt Isten később nem úgy bánt velük, ahogy az ostobaságukhoz illett volna – nem büntette meg őket, és nem alkalmazott semmiféle megtorlást. Miért volt ez így? Azért, mert Isten szolgája, Jób értük mondott imái eljutottak Isten fülébe; Isten megbocsátott nekik, mert elfogadta Jób imáit. Mit látunk ebben? Amikor Isten megáld valakit, sokféle jutalmat ad neki, és nem csak anyagiakat: Isten hatalmat is ad neki, feljogosítja arra, hogy imádkozzon másokért, Isten pedig elfelejti és elnézi azoknak az embereknek a vétkeit, mert meghallgatja ezeket az imákat. Ezt a hatalmat adta Isten Jóbnak. Jób imái révén – hogy megszakítsa elítélésüket – Jahve Isten szégyent hozott ezekre az ostoba emberekre, ami természetesen az Ő különleges büntetése volt Elífáz és a többiek számára.

Jóbot ismét megáldja Isten, a Sátán pedig soha többé nem vádolja meg

Jahve Isten kijelentései között szerepelnek azok a szavak, miszerint „nem beszéltetek Rólam olyan helyesen, mint az Én szolgám, Jób”. Mit is mondott Jób? Azt, amiről korábban beszéltünk, valamint a Jób könyvében található sok oldalnyi szót, melyekről feljegyezték, hogy Jób szájából hangzottak el. E számos oldalon Jób egyszer sem fogalmazott meg panaszt vagy kétséget Istennel kapcsolatban. Egyszerűen csak várja a kimenetelt. Ez a várakozás az ő engedelmes hozzáállása, melynek eredményeként, és az Istennek mondott szavai következtében Isten elfogadta Jóbot. Amikor próbatételeket élt át és nehézségeket szenvedett el, Isten mellette volt, és bár nehézségeit nem enyhítette Isten jelenléte, Isten látta, amit látni akart, és hallotta, amit hallani akart. Jób minden egyes cselekedete és szava eljutott Isten szemébe és fülébe; Isten hallotta és látta – ez tény. Jób tudása Istenről és a szívében lévő, Istennel kapcsolatos akkori gondolatai abban az időszakban valójában nem voltak olyan konkrétak, mint a mai embereké, de az idő összefüggésében Isten mégis felismerte mindazt, amit Jób mondott, mert a viselkedése és a szívében lévő gondolatai, valamint az, amit kifejezésre juttatott és feltárt, elegendő volt az Ő követelményeihez. Az idő alatt, amíg Jób próbatételeknek volt kitéve, azok a cselekedetek, melyeket a szívében kigondolt és elhatározott, olyan eredményt mutattak Istennek, ami megelégítette Őt, és ezután Isten megszakította Jób próbatételeit, Jób felülkerekedett a gondjain, próbatételei véget értek, és soha többé nem történtek meg újra. Mivel Jób már ki volt téve próbatételeknek, és szilárdan megállt ezekben a próbatételekben, továbbá teljesen győzedelmeskedett a Sátán felett, Isten megadta neki a jól megérdemelt áldásokat. A Jób 42:10, 12-ben leírtak szerint Jób ismét megáldatott, és még több áldásban részesült, mint az első alkalommal. Ezúttal a Sátán visszavonult, többé nem mondott és nem tett semmit, és ettől kezdve többé nem zavarta s nem támadta meg Jóbot, továbbá nem vádaskodott többé Jób Istentől kapott áldásai miatt.

Jób élete második felét Isten áldásai közepette tölti

Bár az akkori áldásai csak juhokra, marhákra, tevékre, anyagi javakra és hasonlókra korlátozódtak, Isten a szívében sokkal több áldást akart adni Jóbnak. Feljegyezték akkoriban, hogy Isten milyen örökkévaló ígéreteket kívánt tenni Jóbnak? Jóbnak adott áldásaiban Isten nem említette vagy érintette Jób végkimenetelét, és függetlenül attól, hogy Jób milyen jelentőséget vagy pozíciót töltött be Isten szívében, áldásait tekintve Isten összességében nagyon mértéktartó volt. Isten nem közölte Jób végkimenetelét. Mit jelent ez? Abban az időben, amikor Isten terve még nem jutott el az ember végkimenetelének kihirdetéséig, a terv még nem lépett be Isten munkájának végső szakaszába, Isten nem tett említést a végkimenetelről, csupán anyagi áldásokkal ajándékozta meg az embert. Ez azt jelenti, hogy Jób életének második fele Isten áldásai közepette telt el, és ebben különbözött a többi embertől – de hozzájuk hasonlóan megöregedett, és mint minden normális ember esetében, számára is eljött a nap, amikor búcsút vett a világtól. Ez így van feljegyezve: „Öregen halt meg Jób, az élettel betelve” (Jób 42:17). Mit jelent itt az, hogy „az élettel betelve halt meg”? Abban a korban, mielőtt Isten kihirdette az emberek végét, Isten meghatározott egy várható élettartamot Jób számára, és amikor elérte azt a kort, megengedte Jóbnak, hogy természetes módon távozzon ebből a világból. Jób második áldásától kezdve egészen a haláláig Isten nem szabott ki rá több nehézséget. Isten számára Jób halála természetes és szükséges is volt; nagyon normális volt, nem pedig ítélet vagy kárhozat. Amíg élt, Jób imádta és félte Istent; azzal kapcsolatban, hogy milyen véget ért a halála után, Isten nem szólt semmit, s nem is nyilatkozott erről. Istenben nagy az illemtudás, amikor valamit mond és tesz, továbbá szavainak és cselekedeteinek tartalma és alapelvei összhangban vannak munkájának szakaszával és azzal az időszakkal, amelyben munkálkodik. Miféle véget ért egy olyan ember Isten szívében, mint Jób? Isten vajon jutott valamilyen döntésre a szívében? Persze, hogy jutott! Csakhogy ezt az ember nem tudta; Isten nem akarta elmondani az embernek, és nem is állt szándékában elmondani. Így, felületesen szólva, Jób az élettel betelve halt meg, s ilyen volt Jób élete.

Az ár, amelyet Jób élete során megélt

Jób értékes életet élt? Miben rejlett az érték? Miért mondják, hogy értékes életet élt? Mi volt az ő értéke az ember számára? Az ember szempontjából ő képviselte az emberiséget, akit Isten meg akar menteni, azzal, hogy a Sátán és a világ népe előtt hangzatos bizonyságot tett Isten mellett. Teljesítette a kötelességet, amelyet Isten teremtményének teljesítenie kellett, példát mutatott és példaképként szolgált mindazok számára, akiket Isten meg akar menteni, lehetővé téve hogy lássák az emberek, hogy Istenre támaszkodva teljes mértékben lehetséges győzedelmeskedni a Sátán felett. Mi volt Jób értéke Isten számára? Isten számára Jób életének értéke abban rejlett, hogy képes volt félni Istent, imádni Istent, bizonyságot tenni Isten tetteiről és dicsérni Isten tetteit, ami vigaszt és valami örömöt hozott Istennek; Isten számára Jób életének értéke abban is rejlett, hogy halála előtt Jób próbatételeket élt át, győzedelmeskedett a Sátán felett, valamint a Sátán és a világ népe előtt hangos bizonyságot tett Isten mellett, így Isten dicsőséget szerzett az emberiség körében, ami megvigasztalta az Ő szívét, és lehetővé tette, hogy buzgó szíve meglássa a kimenetelt és a reményt. Az ő bizonyságtétele precedenst teremtett arra, hogy az ember képes szilárdan megállni az Isten melletti bizonyságtételében, és képes megszégyeníteni a Sátánt Isten nevében, Isten emberiséget irányító munkájában. Nem ez hát Jób életének értéke? Jób vigaszt hozott Isten szívének, ízelítőt adott Istennek a dicsőség elnyerésének öröméből, és csodálatos kezdetet biztosított Isten irányítási tervének. Ettől kezdve Jób neve lett a jelképe annak, hogy Isten elnyerte a dicsőséget, és Jób neve lett annak a jele, hogy az emberiség győzedelmeskedett a Sátán felett. Amit Jób életében megélt, valamint a Sátán felett aratott figyelemre méltó győzelmét Isten örökre megbecsüli, az eljövendő nemzedékek pedig tisztelni és követni fogják tökéletességét, becsületességét és istenfélelmét. Isten örökké becsülni fogja őt, mint egy hibátlan, fényes gyöngyöt, így ő az ember megbecsülésére is méltó!

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)