Bár Isten rejtve van az ember elől, az Ő minden dolog feletti tettei elegendőek ahhoz, hogy az ember megismerje Őt

Jób nem látta Isten arcát, nem hallotta az Isten által mondott szavakat, és még kevésbé tapasztalta meg személyesen Isten munkáját, de istenfélelmét és a próbatételei során tett tanúságtételét mégis mindenki látja, Isten szereti, gyönyörködik benne és dicséri, az emberek pedig irigylik, csodálják, sőt dicsőítést zengenek róla. Semmi nagyszerű vagy rendkívüli nem volt az életében: mint minden hétköznapi ember, ő is átlagos életet élt, napkeltekor elment dolgozni, napnyugtakor pedig hazatért pihenni. A különbség az, hogy életének számos jelentéktelen évtizede alatt betekintést nyert Isten útjába, és felismerte s megértette Isten nagy erejét és szuverenitását, úgy, mint senki más. Nem volt okosabb, mint bármelyik átlagember, az élete nem volt különösebben állhatatos, ráadásul nem is voltak különleges, láthatatlan képességei. Volt viszont őszinte, jószívű és becsületes személyisége, amely szerette a méltányosságot, az igazságot és a pozitív dolgokat – a hétköznapi emberek többsége ezek közül egyikkel sem rendelkezik. Különbséget tett szeretet és gyűlölet között, volt igazságérzete, hajthatatlan és kitartó volt, gondolkodásában pedig aprólékosan ügyelt a részletekre. Így a földön eltöltött jelentéktelen ideje alatt látta mindazon rendkívüli dolgokat, melyeket Isten tett, és látta Isten nagyságát, szentségét és igazságát, látta Isten aggódását, kegyességét és védelmezését az ember iránt, és látta a legfelsőbb Isten tiszteletreméltóságát és hatalmát. Az első ok, amiért Jób képes volt elnyerni ezeket a dolgokat, amelyek túlmutattak minden normális emberen, az volt, hogy tiszta szíve volt, szíve Istené volt és a Teremtő vezette. A második ok a törekvése volt: arra törekedett, hogy feddhetetlen és tökéletes legyen, és olyasvalaki, aki eleget tesz az Ég akaratának, akit szeret Isten, és aki kerüli a rosszat. Jób birtokában volt e dolgoknak és törekedett rájuk, pedig nem látta Istent, és nem hallotta Isten szavait; bár soha nem látta Istent, megismerte azokat az eszközöket, amelyekkel Isten uralkodik minden dolgok felett, és megértette a bölcsességet, amellyel Isten ezt teszi. Bár soha nem hallotta Isten szavait, Jób tudta, hogy ha az ember jutalmat kap vagy elvesznek tőle valamit, az mind Istentől ered. Bár életének évei nem különböztek a hétköznapi emberekétől, nem engedte, hogy életének jelentéktelensége befolyásolja tudását Isten mindenek feletti szuverenitásáról, vagy befolyásolja azt, hogy kövesse az istenfélelem és a rossz kerülésének útját. Az ő szemében a minden dologra vonatkozó törvények tele voltak Isten cselekedeteivel, és Isten szuverenitása az ember életének minden területén látható volt. Nem látta Istent, de képes volt felismerni, hogy Isten tettei mindenütt ott vannak, és a földön töltött, jelentéktelen ideje alatt, életének minden szegletében láthatta és felismerhette Isten rendkívüli és csodálatos tetteit, és láthatta Isten csodálatos elrendezéseit. Isten rejtettsége és hallgatása nem akadályozta Jóbot Isten tetteinek felismerésében, és nem befolyásolta Isten minden dolgok feletti szuverenitásának ismeretét sem. Az élete mindennapi élete során Isten szuverenitásának és elrendezéseinek felismerése volt, aki minden dolgok között rejtve van. Mindennapi életében is hallotta és értette Isten szívének hangját és Isten szavait, aki minden dolog között csendben van, mégis kifejezésre juttatja szíve hangját és szavait azáltal, hogy a minden dologra vonatkozó törvényeket irányítja. Látod tehát, hogy ha az emberekben megvan ugyanaz az emberi mivolt és törekvés, mint Jóbban, akkor ugyanolyan felismerésre és tudásra tehetnek szert, mint Jób, és ugyanolyan megértést és tudást szerezhetnek Isten mindenek feletti szuverenitásáról, mint Jób. Isten nem jelent meg Jóbnak, és nem is beszélt hozzá, de Jób tudott tökéletes és becsületes lenni, félni Istent és kerülni a rosszat. Más szóval, anélkül, hogy Isten megjelent volna az embernek vagy beszélt volna hozzá, Isten minden dolog közötti cselekedetei és minden dolog feletti szuverenitása elegendő ahhoz, hogy az ember tudatára ébredjen Isten létezésének, erejének és hatalmának, és Isten ereje és hatalma elegendő ahhoz, hogy az ember kövesse az istenfélelem és a rossz kerülésének útját. Mivel egy olyan hétköznapi ember, mint Jób, képes volt elérni, hogy félje istent és kerülje a rosszat, akkor minden hétköznapi embernek, aki követi Istent, szintén képesnek kell erre lennie. Bár ezek a szavak logikus következtetésnek tűnhetnek, nem mond ellent a dolgok törvényeinek. A tények azonban nem feleltek meg a várakozásoknak: úgy tűnik, hogy az istenfélelem és a rossz kerülése Jób, és csakis Jób felségterülete. Az „istenfélelem és a rossz kerülésének” említésekor az emberek azt gondolják, hogy ezt csak Jóbnak kell megtennie, mintha az istenfélelem és a rossz kerülésének útja meg lenne jelölve Jób nevével, és semmi köze nem lenne másokhoz. Ennek oka világos: mivel csak Jóbnak volt olyan személyisége, amely őszinte, jószívű és becsületes, és amely szerette a méltányosságot, az igazságot és a pozitív dolgokat, csak Jób tudta követni az istenfélelem és a rossz kerülésének útját. Bizonyára mindannyian megértettétek az itt leírt következtetéseket: mivel senki sem rendelkezik olyan emberi mivolttal amely őszinte, jószívű és becsületes, és amely szereti a méltányosságot, az igazságot és azt, ami pozitív, senki sem tudja félni Istent és kerülni a rosszat, így az emberek soha nem nyerhetik el Isten örömét, és nem állhatnak meg szilárdan a próbatételek közepette. Ez azt is jelenti, hogy Jób kivételével még mindig minden embert megbéklyóz és tőrbe csal a Sátán; mindannyiukat megvádolja, támadja és bántalmazza. Ők azok, akiket a Sátán megpróbál elnyelni, ők mindannyian nélkülözik a szabadságot, és rabok, akiket foglyul ejtett a Sátán.

Ha az ember szíve ellenséges Istennel, hogyan félheti Istent és kerülheti a rosszat?

Miután a mai embereknek nincs ugyanolyan emberi mivoltuk, mint Jóbnak, milyen a természetlényegük és az Istenhez való hozzáállásuk? Félik Istent? Kerülik a rosszat? Azok, akik nem félik Istent és nem kerülik a rosszat, mindössze három szóval összefoglalhatók: „ők Isten ellenségei.” Ti gyakran mondjátok ezt a három szót, de soha nem ismertétek valódi jelentésüket. Az „ők Isten ellenségei” szavaknak van lényegük: nem azt mondják, hogy Isten tekinti az embert ellenségnek, hanem azt, hogy az ember tekinti Istent ellenségnek. Először is, amikor az emberek elkezdenek hinni Istenben, melyiküknek nincsenek saját céljai, motivációi és ambíciói? Még ha egy részük hisz is Isten létezésében, és látta Isten létezését, az Istenbe vetett hitük továbbra sem tartalmazza azokat a motivációkat, az Istenbe vetett hitük végső célja pedig az, hogy megkapják az Ő áldásait és a dolgokat, amiket szeretnének. Az emberek élettapasztalataik során gyakran gondolják magukban: „Feladtam a családomat és a karrieremet Istenért, és Ő mit adott nekem? Összegeznem kell, és meg kell erősítenem: vajon részesültem mostanában áldásokban? Sokat adtam ez idő alatt, sokat futottam és futottam, sokat szenvedtem – Isten vajon adott cserébe bármilyen ígéretet? Emlékezett a jótetteimre? Mi lesz számomra a vég? Megkaphatom Isten áldását?...” Minden ember folyamatosan ilyen számításokat végez a szívében, és olyan igényeket támaszt Istennel szemben, amelyek hordozzák a motivációit, ambícióit és a saját érdekeit előtérbe helyező mentalitását. Ez azt jelenti, hogy szíve mélyén az ember állandóan próbára teszi Istent, állandóan terveket sző Istennel kapcsolatban, állandóan vitatkozik Istennel a saját egyéni céljai mellett, és megpróbál nyilatkozatot kicsikarni Istentől, hogy lássa, meg tudja-e adni neki, amit akar, vagy sem. Miközben az ember keresi Istent, nem kezeli Őt Istenként. Az ember mindig is megpróbált alkudozni Istennel, szüntelenül követeléseket támasztva Vele szemben, sőt minden lépésnél nyomást gyakorolva Rá, s megpróbál egy kilométert haladni, miközben csak egy centimétert kapott. Miközben az ember alkudozni próbál Istennel, vitatkozik is Vele, sőt vannak olyanok, akik, amikor próbatételek érik őket, vagy bizonyos helyzetekbe kerülnek, gyakran gyengék, passzívak és hanyagok lesznek a munkájukban, és folyton panaszkodnak Istenre. Attól kezdve, hogy az ember először hinni kezdett Istenben, bőségszarunak, svájci bicskának tekintette Őt, magát pedig Isten legnagyobb hitelezőjének tartotta, mintha az Istentől jövő áldások és ígéretek megszerzésére való törekvés eredendő joga és kötelessége lenne, míg Isten felelőssége az ember megvédése, gondozása és ellátása. Ez az „Istenbe vetett hit” alapvető felfogása mindazok részéről, akik hisznek Istenben, és ez az Istenbe vetett hit fogalmának legmélyebb megértése. Kezdve az ember természetlényegétől, egészen a szubjektív törekvéséig, nincs semmi, ami az istenfélelemhez kapcsolódna. Az ember abbéli céljának, hogy higgyen Istenben, nem lehet semmi köze Isten imádásához. Vagyis az ember soha nem gondolkozott azon, és nem is értette meg, hogy az Istenbe vetett hit megköveteli az istenfélelmet és Isten imádását. Ilyen körülmények fényében az ember lényege nyilvánvaló. Mi ez a lényeg? Az, hogy az ember szíve rosszindulatú, árulást és csalást rejt magában, nem szereti a méltányosságot és az igazságot, és azt, ami pozitív, továbbá hitvány és kapzsi. Az ember szíve nem is lehetne zártabb Isten előtt; egyáltalán nem adta azt oda Istennek. Isten soha nem látta az ember igazi szívét, és az ember soha nem imádta Őt. Bármilyen nagy árat fizet is Isten, bármennyi munkát is végez, vagy bármilyen sokat nyújt is az embernek, az ember vak és teljesen közömbös marad mindezzel szemben. Az ember soha nem adta oda a szívét Istennek, csak ő maga akar a szívével törődni, a saját döntéseit meghozni – emögött az rejlik, hogy az ember nem akarja követni az istenfélelem és a rossz kerülésének útját, nem akar engedelmeskedni Isten szuverenitásának és rendelkezéseinek, és nem akarja Istenként imádni Istent. Ilyen ma az ember állapota. Most nézzük meg újra Jóbot. Először is, kötött alkut Istennel? Voltak hátsó szándékai, amikor kitartott az istenfélelem és a rossz kerülésének útján? Abban az időben szólt Isten bárkinek is az eljövendő végről? Abban az időben Isten senkinek sem tett ígéretet a végről, és ezzel a háttérrel Jób képes volt félni Istent és kerülni a rosszat. Vajon a mai emberek megállják a helyüket Jóbhoz képest? Túl nagy az egyenlőtlenség; különböző csapatokban játszanak. Bár Jóbnak nem sok tudása volt Istenről, a szívét Istennek adta, és a szíve Istenhez tartozott. Soha nem kötött alkut Istennel, és nem voltak túlzó vágyai vagy követelései Istennel szemben; ehelyett hitte, hogy „Jahve adta, Jahve vette el.” Ez volt az, amit látott és kapott, amikor életének hosszú évei alatt hű maradt az istenfélelem és a rossz kerülésének útjához. Hasonlóképpen elnyerte azt a kimenetelt is, amelyet e szavak jelenítenek meg: „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.” Ez a két mondat volt az, amelyeket élettapasztalatai során Isten iránti engedelmes magatartása eredményeként látott és megismert, és ezek voltak legerősebb fegyverei is, amelyekkel győzedelmeskedett a Sátán kísértései során, valamint ezek képezték az alapját annak, hogy szilárdan megálljon az Isten melletti bizonyságtételben. Ezen a ponton szeretetre méltó embernek képzelitek Jóbot? Remélitek, hogy ti is ilyen emberek lesztek? Féltek, hogy át kell élnetek a Sátán kísértéseit? Elhatározzátok, hogy imádkoztok azért, hogy Isten titeket is olyan próbatételeknek tegyen ki, mint Jóbot? Nem fér hozzá kétség, hogy a legtöbb ember nem merne ilyen dolgokért imádkozni. Nyilvánvaló tehát, hogy a ti hitetek szánalmasan csekély; Jóbhoz képest a ti hitetek egyszerűen említésre sem méltó. Ti Isten ellenségei vagytok, nem félitek Istent, képtelenek vagytok szilárdan megállni az Isten melletti bizonyságtételetekben, és képtelenek vagytok győzedelmeskedni a Sátán támadásai, vádjai és kísértései felett. Mi tesz titeket alkalmassá arra, hogy megkapjátok Isten ígéreteit? Miután hallottátok Jób történetét, és megértettétek Istennek az ember megmentésére irányuló szándékát, továbbá az ember üdvösségének értelmét, most van bennetek elég hit ahhoz, hogy elfogadjátok ugyanazokat a próbatételeket, mint Jób? Nem kellene egy kicsit rászánnotok magatokat, hogy az istenfélelem és a rossz kerülésének útját járjátok?

Ne legyenek kétségeid Isten próbatételeit illetően

Miután a próbatételei végét követően tanúságtételt kapott Jóbtól, Isten elhatározta, hogy megnyeri emberek egy csoportját – vagy többet is –, akik olyanok, mint Jób, de azt is elhatározta, hogy soha többé nem engedi meg a Sátánnak, hogy megtámadjon vagy bántalmazzon bárki mást azokkal az eszközökkel, amelyekkel Jóbot megkísértette, megtámadta és bántalmazta, fogadást kötve Istennel; Isten nem engedte, hogy a Sátán valaha is újra ilyen dolgokat tegyen az emberrel, aki gyenge, ostoba és tudatlan – épp elég volt, hogy megkísértette Jóbot! Az, hogy nem engedi meg a Sátánnak, hogy úgy éljen vissza az emberekkel, ahogyan csak akar, az Isten kegyelme. Istennek elég volt, hogy Jób elszenvedte a Sátán kísértését és bántalmazását. Isten nem engedte meg a Sátánnak, hogy valaha is újra ilyesmit tegyen, mivel az Istent követő emberek életét és mindenét Isten irányítja és vezényli, a Sátánnak pedig nincs joga tetszés szerint manipulálni Isten kiválasztottjait – ezzel a ponttal tisztában kell lennetek! Isten törődik az ember gyengeségével, és megérti ostobaságát és tudatlanságát. Bár ahhoz, hogy az ember teljesen megszabadulhasson, Istennek át kell őt adnia a Sátánnak, Isten nem hajlandó újra látni, ahogy a Sátán bolondot csinál az emberből és bántalmazza, továbbá nem akarja, hogy az ember mindig szenvedjen. Az embert Isten teremtette, és az, hogy mindent Isten irányít és rendez el az emberrel kapcsolatban, tökéletesen természetes és indokolt; ez Isten felelőssége, és ez az a hatalom, amellyel Isten mindent irányít! Isten nem engedi meg a Sátánnak, hogy tetszése szerint bántalmazza az embert és rosszul bánjon vele, nem engedi meg a Sátánnak, hogy különböző eszközökkel tévútra vezesse az embert, sőt, nem engedi meg a Sátánnak, hogy beavatkozzon Isten ember feletti szuverenitásába, ahogy azt sem engedi meg a Sátánnak, hogy eltiporja és elpusztítsa azokat a törvényeket, amelyekkel Isten mindent irányít, nem is beszélve Isten emberiséget irányító és megmentő, nagyszerű munkájáról! Azok, akiket Isten meg akar menteni, és azok, akik képesek tanúságot tenni Isten mellett, Isten hatezer éves irányítási tervének magját és kikristályosodását jelentik, valamint hatezer éves munkája során tett erőfeszítéseinek árát. Hogy is adhatná át Isten ezeket az embereket könnyelműen a Sátánnak?

Az emberek gyakran aggódnak és félnek Isten próbatételeitől, pedig mindenkor a Sátán kelepcéjében élnek, olyan veszélyes területen, ahol a Sátán támadja és bántalmazza őket – mégsem ismerik a félelmet, és nyugodtak. Mi történik itt? Az ember Istenbe vetett hite csak azokra a dolgokra korlátozódik, amelyeket lát. A legcsekélyebb mértékben sem tudja értékelni Isten ember iránti szeretetét és aggodalmát, vagy az ember iránti gyengédségét és figyelmességét. De ha egy kis izgalomról és félelemről van szó Isten próbatételei, ítélete és fenyítése, valamint fensége és haragja miatt, az ember a legkevésbé sem érti Isten jó szándékait. A próbatételek említésekor az emberek úgy érzik, hogy Istennek hátsó szándékai vannak, egyesek még azt is hiszik, hogy Isten gonosz terveket sző, nem is sejtve, hogy Isten valójában mit fog tenni velük; így, miközben engedelmességet kiáltanak Isten szuverenitása és intézkedései iránt, mindent megtesznek, hogy ellenálljanak és szembeszálljanak Isten ember feletti szuverenitásával és az emberrel kapcsolatos intézkedéseivel, mivel azt hiszik, hogy ha nem vigyáznak, Isten félrevezeti őket, és hogy ha nem tartják kézben saját sorsukat, akkor Isten elveheti tőlük mindazt, amijük van, és akár az életük is véget érhet. Az ember a Sátán táborában van, de soha nem aggódik amiatt, hogy a Sátán bántalmazza, továbbá a Sátán bántalmazza, de soha nem fél attól, hogy a Sátán fogságba ejti. Folyton azt mondja, hogy elfogadja Isten üdvösségét, de soha nem bízik Istenben, és soha nem hiszi, hogy Isten valóban megmenti az embert a Sátán karmaiból. Ha az ember, Jóbhoz hasonlóan, képes alávetni magát Isten vezénylésének és intézkedéseinek, és képes egész lényét Isten kezébe adni, akkor nem ugyanaz lesz az ember vége, mint Jóbnak: Isten áldásainak elnyerése? Ha az ember képes elfogadni Isten uralmát és alávetni magát neki, akkor mit veszíthet? Ezért azt javaslom, legyetek óvatosak a tetteitekben, és óvatosak mindazzal szemben, ami rátok vár. Ne legyetek meggondolatlanok vagy impulzívak, és ne bánjatok Istennel és az Általa számotokra elrendezett emberekkel, ügyekkel és tárgyakkal forrófejűen vagy természetességetek szerint, illetve képzeletetek és elképzeléseitek szerint; óvatosnak kell lennetek tetteitekben, és többet kell imádkoznotok és keresnetek, hogy ne szítsátok fel Isten haragját. Emlékezzetek erre!

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)