Isten teremtette az egész emberiséget, és elvezette az egész emberiséget a mai napig. Így Isten mindent tud, ami az emberek körében történik. Ismeri az emberi világ keserűségét, megérti az emberi világ édességét, és így Ő mindennap leírja az egész emberiség életkörülményeit, sőt, foglalkozik az egész emberiség gyengeségével és romlottságával. Isten szíve vágya nem az, hogy az egész emberiséget a feneketlen mélységbe taszítsa, vagy hogy az emberiség egészét megmentse. Isten cselekedeteiben mindig van egy elv, de senki sem képes felfogni mindannak a törvényszerűségét, amit Ő tesz. Amikor az emberek tudomást szereznek Isten fenségéről és haragjáról, Isten azonnal irgalomra és szeretetre változtatja a hangnemet, de amikor az emberek megismerik Isten irgalmát és szeretetét, ismét azonnal megváltoztatja a hangnemet, és szavait olyan nehezen ehetővé teszi, mintha élő csirkék lennének. Isten összes szavában soha nem ismétlődött meg a kezdet, és soha egyetlen szava sem hangzott el a tegnapi kijelentések elve szerint; még a hangnem sem ugyanaz, és a tartalomban sincs összefüggés – mindezektől még inkább összezavarodnak az emberek. Ez Isten bölcsessége és az Ő természetének kinyilatkoztatása. Beszédének hangnemét és módját arra használja, hogy eloszlassa az emberek elképzeléseit azért, hogy összezavarja a Sátánt, megfosztva a Sátánt attól a lehetőségtől, hogy megmérgezze Isten cselekedeteit. Isten cselekedeteinek csodálatos volta miatt Isten szavai elkábítják az emberek elméjét. Alig találják meg a saját bejárati ajtójukat, és még azt sem tudják, hogy mikor kellene enniük vagy pihenniük, így valóban elérik azt, hogy „lemondjanak az alvásról és az ételről, hogy feláldozzák magukat Istenért”. Isten azonban még ezen a ponton is elégedetlen a jelenlegi helyzettel, és folyton haragszik az emberre, arra kényszerítve őt, hogy felmutassa igazi lényét. Máskülönben, amint Isten a legcsekélyebb engedékenységet is tanúsítaná, az emberek azonnal „engedelmeskednének” és hanyagokká válnának. Ez az ember alávalósága; nem lehet rábeszélni, hanem verni vagy vonszolni kell, hogy megmozduljon. „Mindazok közül, akikre ránézek, soha senki nem keresett Engem szánt szándékkal és közvetlenül. Mindannyian mások ösztönzésére, a többséget követve jönnek Elém, és nem hajlandók megfizetni az árát, vagy időt áldozni arra, hogy gazdagítsák az életüket.” Ilyen körülmények között él mindenki a földön. Így az apostolok vagy a vezetők munkája nélkül mindenki már régen szétszóródott volna, ezért apostolokból és prófétákból nem volt hiány az idők folyamán.

Ezekben a kijelentésekben Isten különös figyelmet fordít arra, hogy összefoglalja az egész emberiség életkörülményeit. Az alábbi szavak mindegyike ebbe a típusba tartozik: „Az ember életéből hiányzik a legcsekélyebb melegség is, és az emberi mivoltnak vagy a fénynek nyoma sincs benne – mégis mindig elnéző volt önmagával szemben, értéktelen életet él, amelyen úgy rohan át, hogy semmit sem ér el. Egy szempillantás alatt közeledik a halál napja, és az ember keserves halált hal.” Miért van az, hogy Isten a mai napig vezette az emberiség létét, és mégis feltárja az élet ürességét is az emberi világban? És miért írja le úgy minden embernek az egész életét, hogy „sietve érkezik és sietve távozik”? Azt mondhatjuk, mindez Isten terve, mindezt Isten rendelte el, és mint ilyen, más szempontból azt tükrözi, hogy Isten mindent megvet, kivéve az isteni mivoltban való életet. Bár Isten teremtette az egész emberiséget, soha nem lelte igazán örömét az egész emberiség életében, és így csupán hagyja, hogy az emberiség a Sátán megrontása alatt létezzen. Miután az emberiség keresztülment ezen a folyamaton, Ő elpusztítja vagy megmenti az emberiséget, és így az ember olyan földi életet fog elérni, amely nem üres. Ez mind Isten tervének része. Az ember tudatában tehát mindig ott van egy vágy, amely ahhoz vezetett, hogy senki sem hal meg szívesen ártatlanul – viszont az egyedüliek, akik ezt a vágyat megvalósítják, az utolsó napok emberei. Ma az emberek még mindig visszafordíthatatlan üresség közepette élnek, és még mindig várják ezt a láthatatlan vágyat. „Amikor kezemmel eltakarom az arcomat, és a föld alá nyomom az embereket, azonnal légszomjat éreznek, és alig képesek életben maradni. Mindannyian Hozzám kiáltanak, rettegve attól, hogy elpusztítom őket, mert mindannyian látni akarják azt a napot, amikor dicsőséget szerzek.” Ilyen körülmények között él ma minden ember. Mindannyian „légüres térben” élnek, „oxigén” nélkül, ami megnehezíti számukra a légzést. Isten az ember tudatában lévő vágyat arra használja, hogy segítse az egész emberiség fennmaradását; ha nem így lenne, mindenki „elhagyná otthonát, hogy szerzetessé váljon”, aminek következtében az emberiség kihalna, és véget érne. Az ember tehát az Istentől kapott ígéretnek köszönheti, hogy a mai napig fennmaradt. Ez az igazság, de az ember soha nem fedezte fel ezt a törvényt, és így nem tudja, miért van az, hogy „mélységesen fél attól, hogy másodszor is rátör a halál”. Emberi lényként senkinek sincs bátorsága tovább élni, de még soha senkinek nem volt bátorsága meghalni sem, ezért Isten azt mondja, hogy az ember „keserves halált hal”. Ez a valódi helyzet az emberek körében. Lehet, hogy némelyek kilátásaikban kudarcokkal szembesültek, és a halálra gondoltak, de ezek a gondolatok soha nem váltak valóra; lehet, hogy némelyek családi konfliktusok miatt gondoltak a halálra, de szeretteik iránti aggodalomból továbbra sem képesek megvalósítani kívánságukat; némelyek talán a házasságukat ért csapások miatt gondoltak a halálra, de nem hajlandók végigcsinálni azt. Így az emberek sérelmekkel vagy örökös megbánással a szívükben halnak meg. Ilyen minden embernek a különféle állapota. Ha körülnézünk az emberek széles világában, az emberek végtelen folyamban jönnek és mennek, és bár úgy érzik, hogy több öröm lenne a halálban, mint az életben, mégis csak szájhősködnek, és soha senki nem mutatott példát azzal, hogy meghal, majd visszatér, és elmondja az élőknek, hogyan élvezzék a halál örömét. Az emberek megvetendő nyomorultak. Nincs bennük szégyenérzet vagy önbecsülés, és mindig megszegik a szavukat. Isten az Ő tervében eleve elrendelte az emberek egy csoportját, akik élvezni fogják az Ő ígéretét, és így Isten ezt mondja: „Sok lélek élt testben, és sok halt meg, és született újjá a földön. Mégsem volt soha egyiküknek sem alkalma arra, hogy ma élvezze a királyság áldásait.” Isten a világ teremtése óta eleve elrendelte mindazokat, akik ma a királyság áldásait élvezik. Isten elrendezte, hogy ezek a lelkek testben éljenek az utolsó napokban, és végül Isten megnyeri ezt az embercsoportot, és elrendezi, hogy Szinimben legyenek. Mivel ezeknek az embereknek a lelkei lényegében angyalok, Isten azt mondja: „Vajon tényleg soha semmi nyomom nem volt az emberi lélekben?” Valójában, amikor az emberek testben élnek, tudatlanságban maradnak a szellemi birodalom dolgairól. Ezekből az egyszerű szavakból – az ember „tartózkodó pillantást vet Rám” – látható Isten hangulata. Ezekben az egyszerű szavakban kifejeződik Isten összetett pszichológiája. A teremtéstől kezdve egészen napjainkig Isten szívében mindig is ott volt a haraggal és ítélettel kísért bánat, mert a földi emberek képtelenek Isten akaratát tekintetbe venni, ahogyan Isten mondja: „Olyan ő, mint egy hegyi vadember.” Isten azonban azt is mondja: „Eljön majd a nap, amikor az ember a hatalmas óceán közepéről Mellém úszik, hogy élvezhesse a föld minden gazdagságát, és maga mögött hagyja a veszélyt, hogy elnyeli a tenger.” Ez Isten akaratának megvalósulása, ami elkerülhetetlen tendenciaként is leírható, és Isten munkájának megvalósulását jelképezi.

Amikor a királyság teljes egészében leszáll a földre, minden ember visszanyeri eredeti hasonlatosságát. Ezért mondja Isten: „Trónusomból gyönyörködöm benne, és a csillagok között élek. Az angyalok új énekeket és új táncokat kínálnak Nekem. Többé már nem csordul le könny az arcukon saját törékenységük miatt. Többé már nem hallom Magam előtt az angyalok sírását, és többé már senki sem panaszkodik Nekem nehézségekről.” Ez arra utal, hogy az a nap, amelyen Isten teljes dicsőséget nyer, az a nap, amikor az ember élvezi a nyugalmát; az emberek többé nem rohangálnak a Sátán háborgatása miatt, a világ már nem halad tovább, és az emberek nyugalomban élnek – mert megújul az égen a számtalan csillag, a nap, a hold, a csillagok és így tovább, s az összes hegy és folyó égen és földön mind megváltozik. És mivel az ember megváltozott és Isten is megváltozott, így minden meg fog változni. Ez Isten irányítási tervének végső célja, és ez az, ami végül megvalósul. Mindezen szavak kimondásával Isten célja elsősorban az, hogy az ember megismerje Őt. Az emberek nem értik Isten adminisztratív rendeleteit. Mindent, amit Isten tesz, Isten Maga irányít és rendez, és Isten nem engedi, hogy bárki is beleavatkozzon; ehelyett hagyja, hogy az emberek észrevegyék, hogy mindent Ő rendezett el, és mindez az ember számára elérhetetlen. Még ha az ember látja is, vagy nehezen tudja elképzelni, mindent egyedül Isten irányít, és Isten nem akarja, hogy ezt a legkisebb emberi gondolat is beszennyezze. Isten biztosan nem fog megbocsátani senkinek, aki akár csak egy kicsit is részt vesz benne; Isten az az Isten, aki féltékeny az emberre, és úgy tűnik, Isten Lelke különösen érzékeny e tekintetben. Így bárkire, akinek a legcsekélyebb szándéka is van a beavatkozásra, azonnal rátörnek Isten emésztő lángjai, és hamuvá égetik a tűzben. Isten nem engedi, hogy az emberek tetszésük szerint mutassák ki tehetségüket, mert mindenki, aki tehetséges, élet nélküli; ezek a feltételezett tehetségek csak Istent szolgálják, és a Sátántól származnak, ezért Isten különösen megveti ezeket, ebben nem tesz engedményt. Mégis gyakran éppen az élet nélküli emberek azok, akik valószínűleg részt vesznek Isten munkájában, ráadásul a részvételük észrevétlen marad, mert a tehetségük elfedi azt. Az idők folyamán a tehetségesek soha nem álltak szilárdan, mert élet nélküliek, és így nincs semmi ellenállóképességük. Ezért mondja Isten: „Ha nem beszélek világosan, az ember soha nem fog észhez térni, és akaratlanul is az Én fenyítésem alá kerül – mert az ember nem ismer Engem a testemben.” Isten vezeti mindazokat, akik testből és vérből valók, de a Sátán rabságában is élnek, és így az embereknek soha nem volt normális kapcsolatuk egymással, akár a testi vágyak, akár az imádat, akár környezetük intézkedései miatt. Isten az ilyen abnormális kapcsolatokat gyűlöli a legjobban, ezért az ilyen kapcsolatok miatt hangzanak el Isten szájából a következő szavak: „Én olyan élő teremtményeket akarok, amelyek tele vannak élettel, nem pedig halállal átitatott holttesteket. Amint helyet foglalok a királyság asztalánál, a föld minden népének megparancsolom, hogy fogadja el ellenőrzésemet.” Amikor Isten az egész világegyetem felett áll, minden nap megfigyeli a testből és vérből valók minden egyes tettét, és soha egyetlenegyet sem hagy figyelmen kívül. Ezek Isten cselekedetei. Ezért arra buzdítok mindenkit, hogy vizsgálja meg a saját gondolatait, elképzeléseit és tetteit. Nem azt kérem, hogy Isten szégyenének jele legyél, hanem Isten dicsőségének megnyilvánulása, hogy minden tettedben, szavadban és az életedben ne váljál a Sátán tréfáinak célpontjává. Ez Isten követelménye minden embertől.