Isten szemében az emberek olyanok, mint az állatok az állatvilágban. Küzdenek egymással, lemészárolják egymást, és rendkívüli kölcsönhatásban vannak egymással. Isten szemében ők is olyanok, mint a majmok, kortól és nemtől függetlenül ármánykodnak egymás ellen. Mint ilyen, mindaz, amit az egész emberiség tesz és megnyilvánít, soha nem igazodott Isten szándékaihoz. Az az idő, amikor Isten eltakarja az arcát, pontosan akkor van, amikor az embereket szerte a világon próbára teszik. Minden ember nyög a fájdalomtól, mindannyian a katasztrófa fenyegetése alatt élnek, és közülük még egyetlen egy sem menekült el Isten ítélete elől. Valójában Isten elsődleges célja a testté válással az, hogy megítélje az embert, és elítélje őt az Ő testében. Isten lelkében már régen eldőlt, hogy lényegének megfelelően ki lesz megmentve vagy elpusztítva, és ez fokozatosan válik világossá az utolsó szakaszban. Ahogy telnek a napok és hónapok, az emberek megváltoznak, és feltárul eredeti formájuk. Hogy a tojásban csirke vagy kacsa van-e, az akkor válik nyilvánvalóvá, amikor felreped a tojás. Amikor a tojás feltörik, az pontosan az az idő, amikor a földi katasztrófák véget érnek majd. Ebből látható, hogy ahhoz, hogy megtudjuk, „csirke” vagy „kacsa” van-e benne, a „tojást” fel kell törni. Ez a terv Isten szívében, és ezt meg kell valósítani.

„Szegény, szánalmas emberiség! Miért van az, hogy az ember szeret Engem, de nem képes követni Lelkem szándékait?” Efféle állapota miatt meg kell metszeni az embert, hogy teljesüljenek Isten szándékai. És Isten emberiség iránti gyűlölete miatt sokszor hangoztatta: „Ó, az egész emberiség lázadói! Szét kell zúzni őket a lábam alatt; el kell tűnniük fenyítésem közepette, és azon a napon, amelyen nagy vállalkozásom befejeződik, ki kell őket vetni az emberiség közül, hogy az egész emberiség ismerje csúnya arcukat.” Isten az egész emberiséghez szól a testben, és a Sátánhoz is szól a szellemi birodalomban, amely az egész világegyetem felett van. Ez Isten szándéka, és ezt kell elérnie Isten 6000 éves tervének.

Valójában Isten különösen normális, és vannak dolgok, amelyeket csak akkor lehet elérni, ha személyesen viszi véghez és a saját szemével látja azokat. Nem úgy van, ahogy az emberek képzelik, hogy Isten ott fekszik, miközben minden úgy megy, ahogy Ő akarja; ez annak a következménye, hogy a Sátán megzavarta az embereket, ami miatt az emberek nincsenek tisztában Isten valódi arcával. Ilyenformán a végső korszakban Isten testté lett, hogy nyíltan feltárja gyakorlatiasságát az ember előtt, anélkül, hogy bármit is elrejtene. Isten természetének néhány leírása merő túlzás, például amikor azt mondják, hogy Isten egyetlen szóval vagy a legkisebb gondolattal is megsemmisítheti a világot. Ennek eredményeként a legtöbb ember ilyeneket mond: Miért van az, hogy Isten mindenható, mégsem tudja lenyelni a Sátánt egyetlen falatban? Ezek a szavak abszurdak, és azt mutatják, hogy az emberek még mindig nem ismerik Istent. Ahhoz, hogy Isten megsemmisítse ellenségeit, egy folyamatra van szükség, ugyanakkor valóban azt mondhatjuk, hogy Isten mindenben győzedelmes: Isten végül legyőzi ellenségeit. Mint amikor egy erős ország legyőzi a gyengét, magának kell győzelmet aratnia, lépésről lépésre, hol erőt, hol stratégiát alkalmazva. Van egy folyamat, de azt nem lehet mondani, hogy mivel az erős országnak új generációs nukleáris fegyverei vannak, a gyenge pedig jóval alábbvaló, a gyenge ország harc nélkül fel fogja adni. Ez abszurd érv. Joggal mondható, hogy az erős ország biztosan győzni, a gyenge ország pedig biztosan veszíteni fog, de az erős országról csak akkor mondható el, hogy nagyobb ereje van, ha személyesen támadja meg a gyenge országot. Így aztán Isten mindig azt mondta, hogy az ember nem ismeri Őt. Tehát vajon a fenti szavak az egyik oldalát jelentik annak, hogy az ember miért nem ismeri Istent? Ezek az ember elképzelései? Miért csak azt kéri Isten, hogy az ember ismerje meg a gyakorlatiasságát, és ezért személyesen lett testté? Tehát a legtöbb ember áhítattal imádta a Mennyet, de „A Mennyet soha a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolták az emberek tettei, és ha az emberrel való bánásmódom minden cselekedetén alapulna, akkor az egész emberiség fenyítésem közepette élne.”

Isten átlát az ember lényegén. Isten kijelentéseiben úgy tűnik, hogy az ember annyira „kínozza” Istent, hogy nem érdekli, hogy több figyelmet szenteljen az embernek, és a legcsekélyebb reménye sincs benne; úgy tűnik, hogy az ember már nem üdvözülhet. „Sok embert láttam, akinek könnyek csordultak végig az arcán, és sok embert láttam, aki szívét ajánlotta fel gazdagságomért cserébe. Az ilyen »jámborság« ellenére soha nem adtam oda szabadon mindenemet az embernek hirtelen késztetései miatt, mert az ember soha nem volt örömmel hajlandó Nekem szentelni magát.” Amikor Isten kinyilatkoztatja az ember természetét, az ember szégyelli magát, de ez csak felületes tudás, és nem képes igazán megismerni természetét Isten szavaiban; így a legtöbb ember nem érti Isten szándékait, nem talál magának életutat Isten szavaiban, és így minél tompább az agyuk, Isten annál szigorúbban gúnyolja őket. Így öntudatlanul belépnek a förtelmesség szerepébe – és ennek eredményeként úgy ismerik meg magukat, ahogyan a „puha kard” megszúrja őket. Úgy tűnik, hogy Isten szavai tapsolnak az ember tetteinek és bátorítják az ember tetteit – az emberek mégis mindig úgy érzik, hogy Isten kigúnyolja őket. És így, amikor Isten szavait olvassák, időnként megrándulnak az arcukon az izmok, mintha görcsöt kapnának. Ez a lelkiismeretük tisztátalansága, és emiatt rángatóznak akaratlanul is. Fájdalmuk az a fajta, amiben nevetni akarnak, de nem tudnak – és sírni sem tudnak, mert az emberek bohózatba illő modorát játssza a távirányítós „videomagnó”, de azt nem tudják kikapcsolni, csak elviselni. Bár az „Isten szavaira összpontosítást” prédikálják minden munkatársi összejövetelen, ki ne ismerné a nagy vörös sárkány ivadékának természetét? Szemtől szembe olyan engedelmesek, mint a bárányok, de ha hátat fordítanak nekik, olyan vadak, mint a farkasok, ami Isten szavaiból is látszik, hogy „sokan őszintén szeretnek Engem, amikor szavaimat megadom, mégsem ápolják szavaimat lelkükben, hanem lezseren köztulajdonként használják őket, és visszadobják oda, ahonnan jöttek, amikor csak kedvük tartja”. Miért leplezte le Isten mindig az embert? Ez azt mutatja, hogy az ember régi természete jottányit sem változott. A Tai-hegyhez hasonlóan ez is magasan áll az emberek százmillióinak szívében, de eljön a nap, amikor Yu Gong^[a] megmozdítja azt a hegyet; ez Isten terve. Kijelentéseiben nincs olyan pillanat, amikor Isten ne támasztana követelményeket az emberrel szemben, nem figyelmeztetné az embert, vagy ne mutatna rá az ember természetére, amely feltárul az életében: „Amikor az ember távol van Tőlem, és amikor próbára tesz Engem, elrejtőzöm előle a felhők között. Ennek következtében nyomomat sem találja, és csak a gonoszok kezéből él, megtéve mindent, amit kérnek.” Valójában az embereknek ritkán van lehetőségük Isten jelenlétében élni, mert túl kicsi a vágyuk a keresésre; ennek eredményeként, bár a legtöbb ember szereti Istent, a gonosz keze alatt él, és mindent, amit tesz, a gonosz irányít. Ha az emberek valóban Isten fényében élnének, és minden nap minden pillanatában keresnék Istent, akkor Istennek nem kellene így beszélnie, igaz? Amikor az emberek félreteszik a szövegeket, a könyvvel együtt azonnal félreteszik Istent, és így a saját dolgukkal foglalkoznak, ami után Isten eltűnik a szívükből. Ám amikor újra kezükbe veszik a könyvet, hirtelen eszükbe jut, hogy Istent elméjük egy hátsó zugába tették. Ilyen az ember élete „emlékezet nélkül”. Minél többet beszél Isten, annál hangosabbak a szavai. Amikor elérik csúcspontjukat, minden munka befejeződik, és ennek eredményeként Isten abbahagyja kijelentéseit. Isten azon alapelv szerint munkálkodik, hogy befejezze munkáját, amikor az eléri a csúcsát; nem folytatja a munkát, ha az elérte a csúcsát, hanem hirtelen abbahagyja. Soha nem végez olyan munkát, ami felesleges.

Lábjegyzet:

a. Yu Gong, más néven „Yu, az öregember” a kínai folklór egy legendás alakja. A hegyeket elhordó Yu története a látszólag lehetetlen feladat előtt álló ember állhatatosságát jeleníti meg.