Ma mindenki fel akarja fogni Isten szándékait és meg akarja ismerni Isten természetét, de senki sem tudja az okát annak, hogy miért nem képes végrehajtani azt, amit tenni akar, miért lázad ellene mindig a szíve, és miért nem tudja elérni, amit akar. Ennek eredményeképpen ismét nyomasztó kétségbeesés gyötri őket, ugyanakkor félnek is. Mivel képtelenek kifejezni ezeket az ellentmondásos érzelmeket, csak szomorúan lehajtják a fejüket, és folyton azt kérdezik maguktól: „Lehetséges-e az, hogy Isten nem világosított meg? Lehetséges-e az, hogy Isten titokban elhagyott engem? Talán mindenki más jól van, és Isten mindenkit megvilágosított, csak engem nem. Miért érzem magam mindig zavartnak, amikor Isten igéjét olvasom – miért nem fogok fel soha semmit?” Bár ilyen gondolatok vannak az emberek elméjében, senki sem meri kimondani azokat; csak folytatják a belső küzdelmet. Valójában Istenen kívül senki sem képes megérteni az Ő szavait, vagy felfogni az Ő igazi szándékait. Isten mégis mindig azt kéri, hogy az emberek fogják fel az Ő szándékait – nem olyan ez, mintha fából vaskarikát próbálnánk csinálni? Vajon Istennek nincs tudomása az ember hibáiról? Ez egy olyan összefüggés Isten munkájában, amelyet az emberek nem értenek meg, és ezért Isten azt mondja: „Az ember a fény közepette él, de nincs tudatában a fény értékességének. Nem ismeri a fény lényegét, a fény forrását, sőt azt sem tudja, hogy kihez tartozik a fény.” Aszerint, amit Isten szavai mondanak az embernek, és amit kérnek tőle, senki sem marad életben, mert az ember testében nincs semmi, ami elfogadná Isten szavait. Tehát képesnek lenni alávetni magát Isten szavainak, becsülni és vágyakozni Isten szavai után, Isten azon szavait, amelyek az ember állapotára mutatnak, a saját helyzetére alkalmazni, és ezáltal megismerni önmagát – ez a legmagasabb mérce. Amikor a királyság végül megvalósul, a testben élő ember még mindig nem lesz képes felfogni Isten szándékait, és még mindig szüksége lesz az Ő személyes vezetésére – ugyanakkor az emberek egyszerűen a Sátán zavarása nélkül maradnak, és normális emberi életük lesz; ez Isten célja a Sátán legyőzésével, amit elsősorban azért tesz, hogy helyreállítsa az Isten által teremtett ember eredeti lényegét. Isten értelmezésében a „test” a következőkre utal: Isten lényegének megismerésére való képtelenség; a szellemi birodalom dolgainak meglátására való képtelenség; továbbá az a képesség, hogy a Sátán megronthatja ugyan, ám Isten Lelke is irányítja. Ez az Isten által teremtett test lényege. Természetesen célja az is, hogy elkerülje az emberiség életében azt a káoszt, amelyet a rend hiánya okozna. Minél többet beszél Isten, és minél világosabban beszél, annál jobban megértik az emberek. Az emberek öntudatlanul változnak, és öntudatlanul a fényben élnek, s így „a fénynek köszönhetően növekednek, és elhagyják a sötétséget”. Ez a királyság gyönyörű jelenete, és a „fényben élés, a haláltól való megszabadulás”, amiről gyakran beszélnek. Amikor Színím megvalósul a földön – amikor a királyság megvalósul – nem lesz többé háború a földön; soha többé nem lesznek éhínségek, járványok és földrengések; az emberek abbahagyják a fegyvergyártást; mindenki békében és stabilitásban fog élni; normális kapcsolat lesz az emberek között, és normális kapcsolat lesz az országok között is. A jelen azonban nem hasonlít ehhez. Az ég alatt mindenütt káosz uralkodik, és fokozatosan minden országban puccsok támadnak. Isten kijelentései nyomán az emberek fokozatosan megváltoznak, és belülről lassan minden ország szétszakad. Babilon szilárd alapjai kezdenek meginogni, mint egy homokvár, és amint Isten szándékai változnak, a világban észrevétlenül óriási változások történnek, és mindenféle jelek tűnnek fel bármikor, amelyek megmutatják az embereknek, hogy elérkezett a világ utolsó napja! Ez Isten terve; ezek azok a lépések, amelyekkel Ő munkálkodik, és biztosan minden ország darabokra fog szakadni. A régi Szodoma másodszor is elpusztul, és így azt mondja Isten: „A világ összeomlik! Babilon bénultan áll!” Istenen kívül senki sem képes ezt teljesen megérteni; végül is az emberek tudatosságának van egy határa. A belügyminiszterek például tudhatják, hogy a jelenlegi körülmények instabilak és kaotikusak, de nem képesek foglalkozni velük. Csak sodródnak az árral, és szívük mélyén reménykednek abban, hogy eljön a nap, amikor emelt fővel járhatnak, hogy eljön a nap, amikor újra felkel keleten a nap, beragyogja a földet, és visszafordítja ezt a nyomorúságos helyzetet. Azt azonban kevesen tudják, hogy amikor a nap másodszor is felkel, a felkelése nem a régi rend helyreállítását jelenti – hanem újjáéledést, mélyreható változást. Ez Isten terve az egész világegyetemmel. Új világot hoz létre, de mindenekelőtt megújítja az embert. Ma az a leglényegesebb, hogy bevonjuk az emberiséget Isten igéjébe, ne csak egyszerűen hagyjuk, hogy élvezzék a státusz áldásait. Sőt, ahogy Isten mondja: „A királyságban Én Király vagyok – de az ember ahelyett, hogy Királyaként bánna Velem, úgy bánik velem, mint a »Megváltóval, aki alászállt a mennyből«. Így arra vágyik, hogy alamizsnát adjak neki, és nem igyekszik megismerni Engem.” Ilyen az összes ember valódi állapota. Ma az a szükségszerű, hogy teljesen eloszlassuk az ember telhetetlen mohóságát, ezáltal lehetővé válik, hogy az emberek megismerjék Istent anélkül, hogy bármit is kérnének. Nem csoda tehát, hogy Isten ezt mondja: „Oly sokan könyörögtek Előttem, mint a koldusok; oly sokan nyitották ki előttem »zsákjukat«, és esedeztek, hogy adjak nekik élelmet a túléléshez.” Az ilyen állapotok az emberek mohóságát jelzik, és azt mutatják, hogy az emberek nem szeretik Istent, hanem követelésekkel fordulnak Hozzá, vagy megpróbálják megszerezni azt, amire vágynak. Az embereknek olyan a természetük, mint az éhes farkasnak; mindannyian ravaszok és mohók, ezért Isten újra meg újra követelményeket támaszt velük szemben, arra kényszerítve őket, hogy adják át mohó szívüket, és őszinte szívvel szeressék Istent. Valójában az emberek még a mai napig sem adták át teljes szívüket Istennek; két hajóban eveznek, hol önmagukra, hol Istenre támaszkodnak, anélkül, hogy teljesen rábíznák magukat. Amikor Isten munkája elér egy bizonyos pontot, minden ember igaz szeretet és hit közepette fog élni, és Isten szándékai teljesülni fognak; így hát Isten követelményei nem magasak.

Az angyalok folyamatosan Isten fiai és népe között mozognak, sürgölődnek a menny és a föld között, és a szellemi birodalomba való visszatérés után minden nap leszállnak az emberi világba. Ez az ő kötelességük, és így minden nap pásztorolják Isten fiait és népét, s azok élete fokozatosan megváltozik. Azon a napon, amikor Isten megváltoztatja formáját, az angyalok földi munkája hivatalosan véget ér, és visszatérnek a menny birodalmába. Ma ugyanebben az állapotban van Isten minden fia és népe. Amint telnek a másodpercek, minden ember változik, és Isten fiai és népe fokozatosan érik. Ezzel szemben az összes lázadó is változik a nagy vörös sárkány előtt. Az emberek többé már nem hűségesek a nagy vörös sárkányhoz, és a démonok sem követik többé az ő rendelkezéseit. Hanem „saját belátásuk szerint cselekszenek, és minden a saját útját járja”. Így, amikor Isten azt mondja: „Hogyan ne pusztulnának el a föld országai? Hogyan ne omolnának össze a föld országai?”, az égbolt azon nyomban leszakad... Mintha egy baljós érzés az emberiség végét vetítené előre. Az itt megjövendölt különféle baljós jelek pontosan azok a dolgok, amelyek a nagy vörös sárkány országában történnek, és a földön senki sem menekülhet meg. Ilyen a prófécia Isten igéjében. Manapság mindenkinek van egy olyan előérzete, hogy az idő rövid, és mintha éreznék, hogy katasztrófa leselkedik rájuk – ám nincs lehetőségük a menekülésre, ezért mindannyian reménytelenek. Isten azt mondja: „Miközben nap mint nap díszítem királyságom »belső szobáját«, soha senki nem tört be hirtelen a »dolgozószobámba«, hogy megszakítsa munkámat.” Valójában Isten szavainak jelentése nem csupán az, hogy az emberek megismerhetik Istent az Ő igéjéből. Mindenekelőtt azt jelzik, hogy Isten nap mint nap mindenféle fejlesztést végez a világegyetemben, hogy azok az Ő munkájának következő részét szolgálják. Azért mondja, hogy „soha senki nem tört be hirtelen a »dolgozószobámba«, hogy megszakítsa munkámat”, mert Isten isteni mivoltában dolgozik, és az emberek nem képesek részt venni az Ő munkájában, habár talán szeretnének. Hadd kérdezzem meg: Valóban el tudnál végezni minden fejlesztést az egész világegyetemben? Rá tudnád venni a földi embereket, hogy szembeszálljanak az őseikkel? Tudnád-e úgy irányítani az embereket az egész világegyetemben, hogy Isten akaratát szolgálják? Fel tudnád bőszíteni a Sátánt? Rá tudnád venni az embereket arra, hogy átérezzék a világ sivárságát és ürességét? Az emberek nem képesek az ilyesmire. A múltban, amikor a Sátán „ügyeskedéseit” még teljességgel eltűrték, folyton megzavarta Isten munkájának minden egyes szakaszát; ebben a szakaszban a Sátán kifogyott az ármánykodásokból, s így Isten megengedi neki, hogy kimutassa a foga fehérjét, hogy minden ember megismerje. Ez a következő szavak igazsága: „Soha senki nem szakította meg munkámat.”

Az egyház népe naponta olvassa Isten igéit, és azok a „műtőasztalon” naponta átesnek a boncoláson. Például „elveszíti a pozícióját”, „elbocsátják”, „félelmeik enyhültek, és lelki nyugalmuk helyreállt”, „elhagyatottság” és „»érzelem«-mentes” – ilyen gúnyszavak „gyötrik” az embereket, és megszégyenítéssel némítják el őket. Mintha egész testük egyetlen porcikája – tetőtől talpig, kívül-belül – sem nyerné el Isten tetszését. Miért teszi ilyen mezítelenné Isten az emberek életét az Ő szavaival? Vajon Isten szándékosan nehezíti meg az emberek dolgát? Olyan, mintha minden ember arcát lemoshatatlan sárral kenték volna be. Minden nap lehajtott fejjel adnak számot bűneikről, mint a szélhámosok. Az embereket annyira megrontotta a Sátán, hogy nincsenek teljesen tisztában saját valódi állapotukkal. Isten szemében azonban minden porcikájuk, még a csontvelőjük is tele van a Sátán mérgével; így minél mélyebbre ható Isten kinyilatkoztatása, annál rémségesebbé válnak az emberek, s így minden ember megismeri a Sátánt, és meglátja a Sátánt az emberben, mivelhogy képtelenek voltak szabad szemmel látni a Sátánt. S miután minden valósággá vált, Isten leleplezi az ember természetét – vagyis leleplezi a Sátán képmását – s így lehetővé teszi az embernek, hogy meglássa a valódi, kézzelfogható Sátánt, hogy jobban megismerje a gyakorlati Istent. Isten megengedi az embernek, hogy megismerje Őt testben, és formát ad a Sátánnak, lehetővé téve, hogy az ember felismerje minden ember testében a valódi, kézzelfogható Sátánt. A különféle állapotok, amelyekről szó van, mind a Sátán tetteinek kifejeződései. S így azt mondhatjuk, hogy mindenki, aki testből való, a Sátán képmásának megtestesülése. Isten összeegyeztethetetlen az ellenségeivel – ellenségesek egymással, és két különböző erő; így a démonok örökké démonok maradnak, Isten pedig örökké Isten; olyan összeegyeztethetetlenek, mint a tűz és a víz, és mindig olyan különállóak, mint a menny és a föld. Amikor Isten megteremtette az embert, az emberek egyik fajtája az angyalok lelkével rendelkezett, míg a másik fajtának nem volt lelke, és így az utóbbiakat megszállta a démonok lelke, ezért nevezik őket démonoknak. Végső soron az angyalok angyalok, a démonok démonok, Isten pedig Isten. Ezt jelenti az, hogy mindenki az ő neme szerint, s így, amikor az angyalok uralkodnak a földön, és élvezik az áldásokat, Isten visszatér a lakóhelyére, a többiek pedig – Isten ellenségei – hamuvá válnak. Valójában kívülről úgy tűnik, hogy minden ember szereti Istent, de a gyökér a lényegükben rejlik – hogyan tudnak az angyali természettel rendelkezők kikerülni Isten kezéből, és a feneketlen mélységbe zuhanni? S hogyan szerethetik valaha is igazán Istent azok, akik démoni természetűek? Az ilyen emberek lényege nem az Isten iránti igaz szeretet, így hogyan lehetne valaha is esélyük arra, hogy belépjenek a királyságba? Isten mindent elrendezett, amikor megteremtette a világot, ahogyan Isten mondja: „Szél és eső közepette haladok előre, hosszú éveket töltöttem az emberek között, és eljutottam az időben a mai napig. Nem pontosan az Én irányítási tervem lépései ezek? Ki tett hozzá valaha is a tervemhez? Ki tud elszakadni az Én tervem lépéseitől?” Miután testté lett, Istennek meg kell tapasztalnia az emberi életet – nem ez-e a gyakorlati Isten gyakorlati oldala? Isten semmit sem rejt el az ember elől az ember gyengesége miatt; hanem feltárja a pőre igazságot az ember előtt, ahogyan Isten mondja: „Hosszú éveket töltöttem az emberek között.” Éppen azért, mert Isten maga a testté lett Isten, hosszú éveket töltött a földön, így csak azután tekinthető megtestesült Istennek, miután mindenféle folyamaton keresztülment, és csak azután munkálkodhat a testben isteni mivoltában. Aztán, miután minden rejtélyt feltárt, szabadon megváltoztathatja formáját. Ez egy másik aspektusa a nem természetfeletti magyarázatának, amelyet Isten közvetlenül jelzett.

Át kell esnie a mustrán Isten minden egyes szavának, anélkül, hogy felületesek lennénk – ez Isten megbízatása!