Azt mondják, hogy Isten most elkezdte fenyíteni az embert, de senki nem tud egyértelmű választ adni arra, hogy vajon ennek a fenyítésnek a valódi jelentése elérte-e az embert. Isten azt mondja: „Az ember soha nem fedezett fel semmit fenyítésemben, mert mást sem tesz, mint két kézzel kapaszkodik az igába a nyaka körül, mindkét szemével Rám meredve, mintha egy ellenséget figyelne – és Én csak ebben a pillanatban érzékelem, hogy mennyire le van soványodva. Ezért mondom, hogy soha senki nem állt meg szilárdan a megpróbáltatások között.” Isten beszél az embernek annak a fenyítésnek a tényeiről, amely még ezután éri utol őt, és nagy részletességgel teszi ezt, anélkül, hogy bármit kihagyna. Olyan, mintha az ember belépett volna a fenyítésbe és valóban képtelen lenne szilárdan megállni. Isten eleven, életszerű leírást ad az ember csúf tulajdonságairól. Ezért érzi úgy az ember, hogy nyomás helyezedik rá: mivel Isten azt mondja, hogy soha senki nem állt meg szilárdan a megpróbáltatások között, hogy lehetnék én az, aki megdönti a világrekordot, és a szokások ellenére elfogadást nyer? Ebben a pillanatban elkezd töprengeni. Valójában pontosan úgy van, ahogy Isten mondja: „Elhoztam őket az út végére?” Isten valóban elhozott minden embert az út végéhez, és így tudatukban az emberek mindig úgy hiszik, hogy Isten kegyetlen és embertelen. Isten minden embert kihalászott a világ keserű tengeréből, és aztán „hogy elkerüljünk bármilyen balesetet, megöltem az összes kifogott »halat«, ami után a halak alávetették magukat és engedelmesek lettek, és a legkisebb panaszuk sem volt”. Ez talán nem tény? Isten minden embert kihúzott a halál keserű tengeréből a halál egy másik mélységébe, mindannyiukat odavonszolta a „hóhér elé”, és az út végére kényszerítette őket – miért nem teszi meg ezt Isten többi fiával és népével? Mi a szándéka azzal, hogy ilyen munkát visz végbe a nagy vörös sárkány földjén? Miért olyan „kegyetlen” Isten keze? Nem csoda, hogy „amikor szükségem van az emberre, ő mindig rejtőzködik. Olyan, mintha soha nem látott volna megdöbbentő jeleneteket, mintha vidéken született volna és semmit sem tudna a városi ügyekről”. Valójában az emberek magukban ezt kérdezik: „Mit akar Isten elérni azzal, hogy így munkálkodik? Vajon nem megölni próbál minket? És mi a lényeg? Munkájának léptei miért zúdulnak ránk egymás után, és miért nem engedékeny irányunkban egy cseppet sem?” Az emberek mégsem merik ezt mondani, és mivel Isten szavai arra késztetik őket, hogy elvessék az ilyen gondolatokat, megfosztva őket annak lehetőségétől, hogy tovább gondolják, nincs más választásuk, mint félretenni bármely további ehhez hasonló gondolatot. Csak arról van szó, hogy Isten leleplezi az ember valamennyi elképzelését, így az emberek visszaszorítják elképzeléseiket, nem engedik meg, hogy azok előjöjjenek. Korábban azt mondták, hogy ezek az emberek a nagy vörös sárkány ivadékai. Igazából, hogy világos legyek, ők a nagy vörös sárkány megtestesülései. Amikor Isten az út végére kényszeríti és lemészárolja őket, akkor kétségtelen, hogy a nagy vörös sárkány szellemének nincs további lehetősége munkálkodni bennük. Ily módon amikor az emberek az út végéhez érnek, akkor hal meg a nagy vörös sárkány is. Elmondható, hogy halállal fizeti vissza Isten „nagy jóságát”. Ez Isten munkájának célja a nagy vörös sárkány országában. Amikor az emberek készek feláldozni életüket, minden jelentéktelenné válik, és senki sem tud felülkerekedni rajtuk. Mi lehetne fontosabb az életnél? Így a Sátán képtelen lesz arra, hogy tovább munkálkodjon az emberekben, semmit sem tehet az emberrel. Habár a „test” definíciójában az hangzik el, hogy a testet megrontotta a Sátán, ha az emberek igazán átadják önmagukat, és nem a Sátán hajtja őket, akkor senki sem kerekedhet fölébük – és ebben a pillanatban a test betölti egy másik szerepét, és elkezdi hivatalosan fogadni Isten Lelkének útmutatását. Ez egy szükséges folyamat, lépésről lépésre kell történnie; ha nem, akkor Istennek nem lenne eszköze a makacs testben munkálkodni. Ilyen Isten bölcsessége. Ekképpen, minden ember tudat alatt belépett a ma körülményeibe. És nem Isten az, aki elvezette az embert az „út végére”? Lehetséges, hogy ez egy új út, amit az ember nyitott meg? A tapasztalataitokat elnézve úgy tűnik, hogy Isten a legkegyetlenebb módszereket alkalmazza rajtatok, amiből meglátható Isten igazsága. Hogy tehetnétek, hogy nem zengtek dicséretet? Amit Isten veletek csinál, az lehetővé teszi, hogy az emberek meglássák Isten igaz természetét; ez nem vívja ki Isten iránti csodálatotokat? Ma ebben az átmeneti időben, amikor a régi kor még létezik, az új kor pedig még nem valósult meg, hogyan tesztek tanúságot Isten mellett? Egy ilyen komoly kérdés vajon nem érdemel mély megfontolást? Még mindig egyéb, a tárgyhoz nem kapcsolódó dolgokon elmélkedtek? Miért mondja Isten: „Bár az emberek egykor így kiáltottak: »Éljen soká a megértés«, senki sem töltött sok időt a »megértés« szó elemzésével, ami azt mutatja, hogy az emberek nem vágynak szeretni Engem?” Ha Isten nem mondana ilyen dolgokat, nem próbálnátok meg magatoktól megérteni Isten szívét?

Habár a közelmúltban néhányan talán megismertek egy keveset Isten megtestesülésének céljaiból és jelentőségéből, biztosra mondom, hogy ha Isten nem szólt volna világosan az emberhez, akkor senki sem tudta volna kitalálni Isten megtestesülésének céljait és jelentőségét. Ez abszolút igazság. Még mindig nem világos ez a számodra? Minden, amit Isten tesz az összes emberben, az nem más, mint irányítási elem az Ő tervében – ők mégis képtelenek pontosan felfogni Isten szándékait. Ez az ember hiányossága, ám Isten nem kívánja meg, hogy az emberek bármit is képesek legyenek tenni, Ő csak annyit kér, hogy hallgassanak az „orvos intelmeire”. Ez Isten követelménye. Minden embertől azt kéri, hogy ismerje meg az igazi emberi életet, mert „szívükben az »emberi élet« szavak nem léteznek, nem törődnek velük, és pusztán idegenkednek szavaimtól, mintha egy zsémbes öreg hölggyé váltam volna”. Az emberek szemében Isten szavai olyanok, mint egy mindennapos használati eszköz, és egyáltalán nem úgy bánnak velük, mintha fontosak lennének. Így az emberek nem tudják Isten szavait gyakorlatba ültetni – aljas nyomorultak lettek, akik ugyan tisztában vannak az igazsággal, de nem ültetik a gyakorlatba. Az embernek ez a hibája önmagában is elég tehát ahhoz, hogy kiváltsa Isten gyűlöletét egy időre, ezért Ő ismételten elmondja, hogy az emberek nem tulajdonítanak jelentőséget az Ő szavainak. Elképzeléseikben azonban az emberek így gondolkodnak: „Mindennap tanulmányozzuk és elemezzük Isten szavait, hogy lehetne akkor azt mondani, hogy nem tulajdonítottunk jelentőséget nekik? Nem igazságtalanság ez velünk szemben?” De hadd boncolgassam ezt egy kicsit neked – az emberek szava elakad majd. Amikor Isten szavait olvassák, bólogatnak, meghajolnak és kaparásznak, mint a gazdája szavaira hízelgő mopsz. Így ebben a pillanatban az emberek méltatlannak érzik magukat, arcukról patakokban folyó könnyekkel, mintha meg akarnának térni és újrakezdeni. Ám amint ez az idő elmúlt, a juhokhoz hasonló minőségük eltűnik, és farkasszerűség váltja fel. Isten szavait félreteszik, mindig abban a hitben, hogy saját ügyeik elsőbbséget élveznek, és hogy Isten dolgai a legutolsó helyen állnak. E cselekedeteik miatt sosem képesek Isten szavait a gyakorlatba ültetni. Amikor eljönnek a tények, kifelé nyújtják a könyöküket^[a] – ez azt jelenti, hogy beleharapnak a kézbe, amely eteti őket – nem csoda, hogy Isten azt mondja, hogy ők „»a másik irányba futnak« miközben Rám támaszkodnak, hogy fenntartsam őket”. Csak ebből lehet meglátni, hogy Isten szavaiban a legcsekélyebb hamisság sincs, hogy azok teljesen igazak, és a legkisebb túlzást sem tartalmazzák, mégis úgy tűnik, hogy valemelyest alábecsülték őket, mert az ember érettsége túl csekély, képtelen elviselni azokat. Isten szavai már kristálytiszta leírást adtak az ember belső és külső dolgairól egyaránt; teljesen világosan körvonalazták azokat, megjelenítve egy élénk hasonlatosságot, ami pontosan a Sátán eredeti arca. Csak arról van szó, hogy a jelen szakaszban az emberek még nem látnak mindent világosan, ezért mondjuk, hogy még nem ismerték meg önmagukat. Emiatt mondom, hogy ennek a leckének folytatódnia kell; nem állhat meg. Amikor az emberek megismerték önmagukat, Isten akkor nyer dicsőséget. Ezt könnyű megérteni – nincs szükség rá, hogy részletekbe bocsátkozzam. Van azonban egy dolog, amire emlékeztetlek titeket, de először Istennek e szavait kell elolvasni: „Ma ebben az időben az emberek sosem becsültek meg Engem, nincs helyem a szívükben. Képesek lennének őszinte szívvel szeretni Engem a szenvedés eljövendő napjain?” Mit jelentenek ezek a szavak? Isten azt mondja, hogy a fenyítés még nem érte utol az embert, ami azt mutatja, hogy még mindig van egy belső jelentése a „megismerni önmagát” szavaknak – láttad ezt? Anélkül, hogy nehézségen és finomításon mennének át az emberek, hogyan ismerhetnék meg önmagukat? Nem üres szavak ezek? Tényleg bízol mindabban, amit Isten szól? Képes vagy felismerni Isten szavait? Miért ismételget Isten folyton ilyen dolgokat: „Látva az ember cselekedeteit, nincs más választásom, mint elmenni”, és azt is mondja: „Csak amikor a hegyek leomlanak, a föld pedig megnyílik, akkor gondolnak az emberek szavaimra, csak akkor ébrednek fel álmukból, de az idő már eljött, elnyelte őket a nagy árvíz, holttesteik a víz felszínén lebegnek”? Miért azt mondja Isten, hogy „gondolnak az emberek”, nem pedig azt, hogy „az emberek engedelmeskednek szavaimnak”? Igaz, hogy a hegyek leomlanak, a föld pedig megnyílik? Az emberek nem figyelnek az ilyen szavakra, hagyják őket elsikkadni, így sok „nehézséget” szenvednek el Isten szavaiban. Azért van így, mert túlságosan meggondolatlanok. Az ember e kudarca miatt Isten azt mondja: „Én, ez a »szörnyszülött«, akinek nincs könnycsatornája, sok könnyet hullattam az emberért. Az ember azonban mit sem tud erről.” Mivel az emberek nem figyelnek Isten szavaira, Isten ezt az eszközt használja, hogy emlékeztesse őket, és ezáltal „segítséget” kapjon tőlük.

Egyelőre nem prófétálok a világ fejleményeiről, hanem az ember sorsáról jövendölök meg valamit. Nem kértem az embereket, hogy ismerjék meg önmagukat? Hogy lehet ezt elmagyarázni? Hogyan kellene az embereknek megismerniük magukat? Amikor Isten annyira „gyötri” az embereket, hogy élet és halál között lebegnek, elkezdenek megérteni egy keveset az emberi élet értelméből, és belefáradnak az emberi életbe, azt hiszik, hogy az ember egész élete nem több, mint álom. Úgy hiszik, hogy az ember élete egy gyötrelmes élet, hogy anélkül fognak meghalni, hogy valaha bármit is elértek volna, és hogy az életük céltalan és értéktelen. Az ember élete nem más, mint egy álom, egy álom, amelyben a bánat és boldogság hullámokban váltakozik. Ma az emberek Istenért élnek, de mivel az ember világában élnek, mindennapi életük üres és értéktelen marad, ezáltal minden ember megtudja, hogy Isten élvezete nem más, mint múló vigasz, és hogy amikor nem lelik örömüket Istenben, annak ellenére, hogy hisznek Istenben, még mindig a hús-vér testben élnek – akkor mi az értelme? Az ember számára az, hogy a hús-vér testben él, nem más, mint üresség. Miután az ember megtapasztalja az emberi lét nehézségeit és kudarcait, az öregkor beköszöntével a haja kifehéredik, arca csupa ránc, és a kezeit bőrkeményedések borítják. Habár nagy árat fizetett, nagyon keveset nyert. Így hát szavaim egy lépéssel tovább mennek: mindazok, akik a hús-vér testben élnek, ürességben élnek. Ehhez kétség sem fér, és nincs rá szükség, hogy részletesen megvizsgáld ezt. Ez az emberi lét eredeti arca, amiről Isten újra és újra beszélt. Isten nem az ember gyengesége miatt kerüli, hogy kimondja ezeket a szavakat, hanem egyszerűen eredeti terve szerint cselekszik. Néhány szó talán támogatást és megértést nyújt az embereknek, mások pedig talán pontosan az ellenkezőjét teszik, szándékosan azt okozva, hogy az emberek a halál légkörében éljenek – és pontosan emiatt van az, hogy szenvednek. Így Isten talán működésbe hozza az „üres város stratégiát”^[b], hogy szándékosan félrevezesse az embereket, de ők egyáltalán nem látják ezt, a sötétben maradnak. Mégis minden Isten kezében van, és még ha az emberek tudták volna is, hogyan védekezhetnének ellene? Ezért hát senki sem kerülheti el a fenyítés fenyegetését – mit tehetnének? Nem tehetnek mást, mint alávetik magukat Isten intézkedéseinek – és ez vajon nem azért van, mert Isten megragadta őket, és nem engedi el? Az emberek csak Isten fenyegetései alatt képesek követni a természet folyását – nem ez a helyzet talán? Ha nem lennének Isten rendelkezései, hogyan tudnák az emberek önként beismerni a vereséget? Nem egy vicc lenne az? Habár az emberi élet üres, kicsoda hajlandó csendesen hátrahagyni az ember világát és megpróbálni eleget tenni Istennek, amikor kényelemben él? Az emberek tehetetlenül halnak meg – ki halt meg valaha is bőségben, amikor mindene megvan, amit csak kívánhat? Csak egy égből alászállt „csillag” lenne kivétel ez alól. Összehasonlítva a harmadik égben élvezett életével, a földi élet olyan lenne, mint az alvilágban élni – csak ilyen körülmények között lenne esetleg hajlandó meghalni. De ma kicsoda mennyei csillag? Én sem vagyok „egyértelmű” ezzel kapcsolatban. Keresgéljünk és lássuk, hogy találunk-e egyet. Ha megtaláljuk őket, megkérem az embereket, hogy segítsenek megtudni, hajlandóak-e fenti szavaim szerint cselekedni. De van egy figyelmeztetésem mindannyiótok számára: egyikőtöknek sem kell a „hőst” játszania és önként meghalnia, értitek?

Lábjegyzet:

a. A „kifelé nyújtani a könyökét” egy kínai szólás, ami azt jelenti, hogy az ember kívülállóknak segít a saját oldala vagy tábora kárán.

b. Az „üres város stratégia” az ősi Kína harminchat hadicsele közül a 32. Ez a stratégia magában foglalja, hogy a felkészültség hiányát palástolva egy megtévesztően bátor frontot jelenítünk meg az ellenség megtévesztése érdekében.