Figyelembe véve az emberiség veleszületett vonásait, vagyis az emberiség igazi arcát, valóban nem volt könnyű mindeddig folytatni, és csak ezen keresztül vált igazán nyilvánvalóvá Isten nagy ereje. Figyelembe véve a hús-vér test lényegét, valamint azt a tényt, hogy az embert mindeddig megrontotta a nagy vörös sárkány, hogyan tudott volna a mai napig talpon maradni, ha Isten Lelke nem vezette volna? Az ember méltatlan arra, hogy Isten elé járuljon, de az Ő irányítása érdekében, és azért, hogy az Ő nagy munkája hamarosan megvalósuljon, Isten szereti az emberiséget. Az igazat megvallva, Istennek az emberiség iránti szeretete olyasvalami, amit senki sem tud visszafizetni élete során. Talán vannak, akik életük feláldozásával akarják viszonozni Isten kegyelmét, de azt mondom neked: az ember méltatlan arra, hogy meghaljon Isten előtt, így a halála hiábavaló lenne. Ez azért van így, mert Isten előtt az ember halála említésre sem méltó, egy fillért sem ér, mint egy hangya halála a földön. Azt tanácsolom az embereknek, hogy ne helyezzenek túl nagy értéket önmagukra, és ne gondolják, hogy az Istenért való meghalásnak nagy súlya van, mint a Tai-hegyé. Valójában az ember halála pehelykönnyű, nem érdemel említést. De az ember hús-vér testét a természet halálra ítélte, és így végül a fizikai testnek véget kell érnie a földön. Ez igaz tény, amit senki sem tagadhat. Ez egy „természeti törvény”, amelyet az emberi élettapasztalatok összességéből vezetek le, és Isten így határozta meg az ember végét anélkül, hogy az ember észrevenné. Érted? Nem csoda, hogy Isten azt mondja: „Megvetem az emberiség lázadó mivoltát. Nem tudom miért; úgy tűnik, mintha kezdettől fogva utáltam volna az embert, és mégis mély együttérzést érzek iránta. Így az emberek mindig is kétféleképpen viszonyultak Hozzám – mert szeretem az embert, és gyűlölöm is őt.”

Ki ne dicsérné Istent jelenlétéért vagy megjelenéséért? Ilyenkor mintha teljesen megfeledkeztem volna az emberben rejlő tisztátalanságról és igazságtalanságról. Fogom az emberiség önelégültségét, elbizakodottságát, engedetlenségét, ellenszegülését és az egész lázadó mivoltát, és mindezt az elmém hátulsó zugába tolom, és elfelejtem. Istent nem korlátozzák ezek a példái annak, hogy milyen az emberiség. Mivel Én „ugyanabban a szenvedésben osztozom”, mint Isten, ezért Én is megszabadítom Magam ettől a bajtól, nehogy az ember tovább korlátozzon Engem. Minek ez a sok fáradozás? Mivel az ember nem hajlandó csatlakozni Velem Isten családjához, hogyan használhatnám az erőmet arra, hogy kényszerítsem őt? Nem csinálok olyan dolgokat, amelyek elnyomják az embert, és nem is csoda, mert Isten családjába születtem, és így természetesen az ember és Én mindig mások vagyunk. Ez vezetett a szánalmas vereség állapotához, amelyben ma találja magát. De továbbra is nagy ívben elkerülöm az ember gyengeségeit; mi mást tehetek? Nem azért van ez, mert erőtlen vagyok? Nem csoda, hogy Isten igyekszik „nyugdíjba vonulni” az emberiség „munkaegységéből”, ráadásul „nyugdíjat” követel. Amikor egy ember szemszögéből beszélek, az ember nem figyel oda, de felhagyott-e valaha is az ember a lázadással, még ha Isten szemszögéből beszélek is? Talán eljön a nap, amikor Isten hirtelen „nyugdíjba vonul” az emberiség „munkaegységéből”, és amikor eljön ez az idő, Isten szava még hevesebbé válik. Ma lehet, hogy Miattam beszél így Isten, és ha eljön az a nap, Isten nem lesz olyan, mint Én, nem fog gyengéden és türelmesen „mesélni az óvodásoknak”. Talán nem egészen helyénvaló, amit mondok, de Isten csak a megtestesült Isten miatt hajlandó egy kicsit lazítani a szorításán az emberen; különben a kilátás túl borzalmas lenne ahhoz, hogy belegondoljunk. Ahogy Isten mondta: „Egyszer bizonyos mértékig lazítottam a szorításomat az embereken, lehetővé téve számukra, hogy szabadon átadják magukat testi vágyaiknak – és emiatt féktelenül, minden gátlás nélkül mertek viselkedni, amiből látható, hogy nem igazán szeretnek Engem, mert mind hús-vér testben élnek.” Miért mondja itt Isten, hogy „átadják magukat vágyaiknak” és „hús-vér testben élnek”? Az igazat megvallva, az ember természetesen meg fogja érteni az ilyen szavakat az Én értelmezésem nélkül. Talán néhányan azt mondják majd, hogy nem értik, és Én azt mondom, hogy ez egy olyan esete a kérdezésnek, amikor az ember már tudja a választ, és megjátssza magát. Néhány szó emlékeztetőül. Miért mondja Isten: „Csak annyit kérek az embertől, hogy működjön együtt Velem”? Miért mondja azt is Isten, hogy az emberi természetet nehéz megváltoztatni? Miért veti meg Isten az emberi természetet? És pontosan mik is az emberi természet dolgai? Mik az emberi természeten kívüli dolgok? Van valaki, aki elgondolkodott ezeken a kérdéseken? Lehet, hogy ez egy új téma az ember számára, mégis könyörgöm az embernek, hogy adja meg ennek a kellő figyelmet, különben az ember mindig meg fogja sérteni Istent olyan kifejezésekkel, mint hogy „az emberi természetet nehéz megváltoztatni”. Mire jó így szembeszállni Vele? Végül is ez nem egyszerűen bajkeresés? Vajon nem ugyanaz lesz a vége, mint egy kőre dobott tojásnak?

Valójában minden megpróbáltatás és kísértés, aminek az ember ki van téve, olyan lecke, amelyet Isten megkövetel az embertől. Isten szándéka szerint az ember elérheti ezeket a dolgokat, még akkor is, ha fel kell áldoznia azt, amit szeret, de mivel az ember mindig önmagát szereti, nem tud igazán együttműködni Istennel. Isten nem kér sokat az embertől. Mindaz, amit az embertől kér, könnyen és boldogan elérhető; csak az ember nem hajlandó nehézségeket szenvedni. Mint ahogy valaki gyermekeként az ember teljesítheti kötelességét azzal, hogy takarékosan él és spórol, hogy gondoskodni tudjon a szüleiről. Mégis attól fél, hogy nem ehet rendesen, vagy a saját ruhája túl egyszerű lesz, így ilyen vagy olyan okból teljesen feledésbe merül az adósság, amellyel szüleinek tartozik a szerető gondoskodásukért, mintha a gondozásuk munkája várhatna addig, amíg a gyerek vagyont szerez. Ebben azt látom, hogy az emberek szívében nincs gyermeki szeretet a szüleik iránt – mindannyian hálátlan fiak. Lehet, hogy a kijelentésem túl szélsőséges, de a tényekkel szemben nem beszélhetek ostobaságot. Nem tudok „másokat utánozni”, az Istennel szembeni ellenállásban, hogy eleget tegyek Önmagamnak. Pontosan azért mondta Isten ezt, mert a földön senkinek sincs gyermeki szíve: „A mennyben a Sátán az ellenségem; a földön az ember az ellenfelem. Az ég és a föld egyesülése miatt mindannyiukat bűnösnek tartom a rokonság kilencedik fokáig.” A Sátán Isten ellensége; Isten azért mondja ezt, mert az nem viszonozza Istennek az Ő nagy kegyét és jóságát, hanem „az árral szemben úszik”, és ezzel nem teljesíti kötelességét, hogy gyermeki odaadást mutasson Isten iránt. Nem ilyenek az emberek is? Nem mutatnak gyermeki tiszteletet „szüleik” iránt, és soha nem fizetik vissza azt az adósságot, amellyel „szüleiknek” tartoznak szerető gondoskodásukért. Ez elegendő annak bizonyítására, hogy a földi emberek a mennyei Sátán rokonai. Az ember és a Sátán egy szívvel és egy lélekkel száll szembe Istennel, így nem csoda, hogy Isten a rokonság kilencedik fokáig felelősnek tartja őket, és nem bocsát meg senkinek. A múltban Isten a mennyben földre borult szolgáját bízta meg az emberiség irányításával, de az nem engedelmeskedett, hanem saját indulatainak engedett és lázadozott. A lázadó emberek nem ugyanezen az úton haladnak előre? Bármennyire is megfeszíti Isten a „gyeplőt”, az emberek egyszerűen nem fognak megrendülni, és nem tudnak letérni az útjukról. Meglátásom szerint, ha az emberiség így folytatja, saját maga vesztét fogja okozni. Talán most már megérted Isten e szavainak valódi jelentését: „az emberek képtelenek elszakítani régi természetükhöz fűződő tartós kötelékeiket”. Isten több alkalommal emlékeztette az embert: „az ember lázadó mivolta miatt elhagyom őt”. Miért mondja ezt Isten újra és újra? Isten tényleg ilyen szívtelen lehet? Miért mondja Isten azt is, hogy „nem tartozom az emberi fajhoz”? Van-e valaki, aki ennyi tétlen nap alatt alaposan átgondolta ezeket a részletes kérdéseket? Arra buzdítom az emberiséget, hogy nagyobb erővel alkalmazkodjon Isten szavaihoz, és ne kezelje őket felületesen; ha ezt tennéd, az sem neked, sem másoknak nem használna. A legjobb, ha nem mondjuk azt, amit nem szükséges mondani, és nem gondolunk arra, amit nem szükséges fontolgatni. Ez nem lenne egyszerűbb? Mi rossz származhat egy ilyen gyakorlatból? Mielőtt Isten kihirdeti munkája végét a földön, senki se hagyja abba a „mozgást”; senki ne mossa kezeit kötelessége alól. Most nincs itt az ideje; ne képzeld magad Isten vezetőjének vagy élenjárójának szerepébe. Azt hiszem, túl korai lenne most megállni és abbahagyni a továbbhaladást – mit gondolsz?

Isten az emberiséget a fenyítés közepébe hozza, és a halál légkörébe hozza őket, ennek ellenére mit akar Isten, mit tegyen az ember a földön? Az embernek bizonyára nem az a célja, hogy szekrényként szolgáljon Isten házában – olyasvalami, amit nem lehet megenni vagy fölvenni, csak nézni. Ha ez így lenne, miért alkalmazzunk olyan sok összetett folyamatot azért, hogy az emberek oly sokat szenvedjenek hús-vér testben? Isten azt mondja: „elkísérem az embert a »kivégzőhelyre«, mert az ember által elkövetett sértés elegendő ahhoz, hogy kiérdemelje fenyítésemet”. Vajon Isten hagyja-e, hogy az emberek ilyenkor egyedül menjenek a kivégzőhelyre? Miért nem „könyörög senki irgalomért”? Szóval, hogyan működjön együtt az ember? Tud-e az ember valóban úgy cselekedni, mint Isten, amikor Ő az ítéleteit hozza, érzelmi befolyás nélkül? E szavak hatékonysága főként attól függ, hogyan cselekszik az ember. Amikor egy apa hazahozza a megkeresett pénzt, ha az anya nem tudja, hogyan működjön együtt vele, vagy hogyan irányítsa a háztartást, akkor milyen állapotban lenne az otthon? Nézd meg most a gyülekezet állapotát: vezetőkként mit éreztek ezzel kapcsolatban? Akár egy találkozót is tarthattok, hogy megvitassátok egyéni gondolataitokat. Ha az anya elrontotta az otthoni dolgokat, milyenek lesznek a gyerekek egy ilyen családban? Mint az árvák? Vagy koldusok? Nem csoda, hogy Isten azt mondta: „Az emberek mind azt hiszik, hogy az Enyém isteni természet, amelyből hiányzik az »intellektus képessége«, de ki tudja felfogni, hogy képes vagyok mindenen átlátni emberi mivoltomban?” Egy ilyen nyilvánvaló helyzethez nincs szükség arra, hogy Isten az Ő isteni mivoltából beszéljen. Ahogy Isten mondta: „nincs szükség pörölyre egy szeg beveréséhez”. Talán jelenleg vannak olyanok, akiknek van némi gyakorlati tapasztalata Isten aforizmáival kapcsolatban: „az emberek között nincs olyan, aki szeret Engem”. Ezen a ponton pontosan úgy van, ahogyan Isten megmondta: „Az emberek csak azért hajtják meg vonakodva a fejüket, mert a dolgok jelenlegi állásához érkeztek – de a szívük mélyén továbbra sincsenek meggyőződve.” Ezek a szavak olyanok, mint egy távcső. A nem túl távoli jövőben az ember más helyzetbe fog kerülni. Ezt nevezik javíthatatlanságnak. Érted? Ez a válasz Isten e két kérdésére: „Vajon az emberek csak azért nem tartózkodnak a bűntől, mert félnek, hogy elmegyek? Nem igaz-e, hogy csak azért nem panaszkodnak, mert félnek a fenyítéstől?” Valójában az emberek a jelenlegi szakaszban valamelyest mind erőtlenek, mintha eluralkodott volna rajtuk a fáradtság. Egyáltalán nincsenek abban a hangulatban, hogy figyeljenek Isten munkájára, hanem kizárólag azzal foglalkoznak, hogy saját testük érdekében intézkedjenek és róla gondoskodjanak. Nem így van?