Lépjünk tovább Isten szavaitól, és beszéljünk egy kicsit az életünket érintő dolgokról, hogy életünk jobban kiviruljon, és beváltsuk Isten hozzánk fűzött reményeit. Különösen a mai nap beköszöntével – amikor minden a fajtája szerint osztályozódik, és amely a fenyítés ideje – még fontosabb, hogy az összképre fókuszáljunk, és a „közös érdekre” összpontosítsunk. Ez Isten akarata, és ez az, amit minden embernek teljesítenie kell. Hogy ne tudnánk feláldozni magunkat Isten mennyei akaratáért? Isten „mindenféle embert megszámoz, különböző jeleket tesz mindenféle emberre, hogy őseik visszavezethessék őket a családjukhoz”, ami azt mutatja, hogy az embereket fajta szerint osztályozta, és ennek következtében mindenféle ember felfedi valódi arcát. Ezért joggal mondhatjuk, hogy az emberek az őseikhez hűségesek, nem pedig Istenhez. Azonban ősei irányításával minden ember Istennek is szolgálatot végez, ez Isten munkájának csodálatossága. Minden Istenért szolgál, és bár a Sátán megzavarja az embereket, Isten megragadja ezt a lehetőséget, hogy „helyi erőforrásokat” vonjon be az Ő szolgálatára. Az emberek azonban ezt nem képesek felismerni. Amint Isten mondja: „Így a munkát is megosztom, és szétosztom a fáradozást. Ez az Én tervem része, és ezt senki sem szakíthatja meg.” Az emberek nem láthatják mindazt, amit Isten elhatározott, és mindazt, amit Isten meg akar valósítani, amíg Ő meg nem tette azt. Csak akkor láthatják, amikor Isten munkája beteljesedett; ha nem, akkor vakok, és semmit sem látnak.

Ma Istennek új munkája van a gyülekezetekben. Arra késztet mindent, hogy a természet rendjét kövesse, és valóban betöltse emberi feladatát. Amint Isten mondja: „Én uralkodom mindenen mindenek között, Én parancsolok mindennek mindenek között, arra késztetve mindent, ami van, hogy kövesse a természet rendjét, és vesse alá magát a természet parancsának.” Nem tudom, milyen okos felismeréseitek vannak „a természet rendjének követéséről”, úgyhogy beszéljünk róla. Én a következőképpen látom. Mivel az őseik hazavezetik őket, mindenféle embernek elő kell állnia és „fellépnie”. És mivel a természet rendjét követik, azt, ami bennük eredendő, arra használják, hogy eredeti feladatukat betöltsék, és kövessék a Szentlélek vezetését e szokásos minta szerint. A Szentlélek munkája az egyes emberek belső állapotának megfelelően valósul meg; erre pontosabban azt mondják, hogy „Isten mindent úgy irányít, hogy az Őt szolgálja”, ez pedig a természet rendjének követésével függ össze. Még ha az emberben van is ördögi elem, Isten felhasználja ezt, hozzáadva a Szentlélek munkáját ahhoz az alaphoz, ami eredendően benne van, és így megfelelővé teszi arra, hogy Istennek szolgálatot végezzen. Ez minden, amit a „természet rendjének követéséről” mondok – talán nektek van néhány jobb javaslatotok. Remélem, hogy értékes észrevételekkel tudtok szolgálni. Mit szóltok hozzá? Hajlandóak vagytok együttműködni a természet rendjének követésében? Hajlandóak vagytok megosztani a munkát Istennel? Gondolkodtatok már azon, hogy hogyan érhetnétek el ezt? Remélem, hogy az emberek képesek megérteni Isten akaratát, hogy a közös eszmék érdekében egy lélekkel tudnak eleget tenni Istennek, és együtt tudnak haladni a királyság felé vezető úton. Mi szükség van arra, hogy felesleges elképzelésekkel álljunk elő? Ki az, aki nem Istenért élt volna mind a mai napig? És ha ez így van, mi szükség van szomorúságra, bánatra és sóhajtozásra? Ez senkinek sem használ. Az emberek egész élete Isten kezében van, és ha nem lenne Isten előtti elhatározásuk, ki akarna hiába élni ebben az üres emberi világban? Miért fáradoznának? Sietve jönnek és sietve távoznak a világból, ha nem tesznek semmit Istenért, nem veszett-e kárba az egész életük? Még ha Isten nem is tartja említésre méltónak a tetteidet, nem fogsz-e megelégedetten mosolyogni halálod pillanatában? Pozitív előrehaladásra kell törekedned, nem pedig negatív visszahúzódásra – nem ez a jobb gyakorlat? Ha tetteid kizárólag arra irányulnak, hogy eleget tegyél Istennek, akkor nem leszel negatív, és nem is húzódsz vissza. Mivel az emberek szívében mindig vannak kifürkészhetetlen dolgok, anélkül, hogy észrevennék, az arcuk olyan, mint a felhős égbolt, ennek következtében számos „árok” jelenik meg az arcukon, anélkül, hogy tudnának róla, amelyek mintha a talaj szétnyílásával alakultak volna ki. Olyan ez, mintha mozogna a talaj, amitől a „dombocskák” vagy „mélyedések” elmozdulnak anélkül, hogy az emberek észrevennék. Ezzel nem az embereket gúnyolom, hanem „földrajzi ismeretekről” beszélek.

Bár Isten minden embert fenyítésbe vitt, Ő erről nem mond semmit, hanem szándékosan kerüli ezt a témát, és egy újat kezd, egyrészt Isten munkája miatt, másrészt pedig azért, hogy a munkának ezt a lépését azonnal befejezze. Mivel Isten céljai a munka e lépésének végrehajtásával már régen megvalósultak, nem kell többet mondania. Most nem tudom, mennyit láttatok Isten munkájának módszereiből; tudatomban mindig is úgy érzem, hogy Isten munkája nincs olyan egyértelműen szakaszokra és időszakokra bontva, mint egykor, hanem minden nap a maga munkaeszközeit hozza, szinte három-ötnaponta történik változás, és még öt nap leforgása alatt is kétféle összetevője lehet Isten munkájának. Ez azt mutatja, hogy Isten milyen gyorsan munkálkodik; mielőtt az embereknek lett volna idejük reagálni és közelebbről szemügyre venni, Isten máris nyomtalanul eltűnt. Így Isten mindig felfoghatatlan az emberek számára, ami a Szentlélek munkájának észrevehetetlenségéhez vezetett. Miért mond Isten mindig olyan szavakat, hogy „és így elhagytam az embert”? Talán egy kicsit odafigyelnek az emberek ezekre a szavakra, de nem értik meg a jelentésüket. Na, és most megérted? Nem csoda, hogy az emberek nem fogják fel a Szentlélek jelenlétét. Istent mindig homályos holdfényben keresik – ez teljesen igaz –, és mintha Isten szándékosan megtréfálná az embert, megduzzasztja minden embernek az agyát, hogy kábultnak és zavarodottnak érezze magát. Azt sem tudják, mit csinálnak; olyan, mintha álmodnának, és amikor felébrednek, nem tudják, mi történt. Elegendő Istennek néhány szokásos szava ahhoz, hogy az emberek összezavarodjanak. Nem csoda tehát, hogy Isten azt mondja: „Ma minden embert a »nagy kemencébe« vetek, hogy finomítsam. A magasban állok, és figyelmesen nézem, amint az emberek égnek a tűzben, és a lángok által kényszerítve előadják a tényeket.” Isten folyton változó szavai közepette az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy mit tegyenek; valójában, ahogy Isten mondja, a fenyítés már régen elkezdődött, és mivel az emberek ezt nem vették észre, csak akkor tudják meg, amikor Isten ezt egyértelműen kimondja, csak akkor figyelnek oda, miután Isten már elmondta nekik. Azt lehet mondani, hogy az emberek csak most kezdik el tanulmányozni a fenyítést, hogy Isten munkája ezidáig megvalósult. Olyan ez, mint amikor az emberek tudomást szereztek az atombombáról – de, mivel még nem volt itt az ideje, az emberek nem törődnek vele; csak akkor kezdenek el odafigyelni, amikor valaki elkezd építeni egyet. Csak, amikor az atombomba megjelenik, akkor értik meg jobban azt az emberek. Amikor Isten azt mondja, hogy az embert a kemencébe veti, csak akkor tudatosul ez egy kissé az emberekben. Ha Isten nem szólt volna, senki sem tudná – nem így van? Isten tehát azt mondja: „Így az emberek akaratlanul is belépnek a kemencébe, mintha kötéllel húzták volna be őket, mintha elbódultak volna.” Hadd elemezzük ezt. Mikor közlik az emberek a tényeket: akkor, amikor Isten azt mondja, hogy a fenyítés elkezdődött, vagy mielőtt Isten azt mondja, hogy a fenyítés elkezdődött? Ebből látható, hogy mielőtt Isten beszélt volna a fenyítésről, az emberek elkezdtek vallani, ami azt mutatja, hogy a fenyítés már azelőtt elkezdődött, mielőtt Isten beszélt volna róla – nem tény ez?