A legnagyobb különbség Isten és az ember között az, hogy Isten szavai mindig egyenesen a lényegre tapintanak, és semmit sem titkolnak el. Így Isten természetének ez az aspektusa a mai első mondatban is megmutatkozik. Ez egyből leleplezi az ember valódi arcát, és nyíltan feltárja Isten természetét. Ez a forrása annak, hogy Isten szavai több szempontból is képesek eredményeket elérni. Az emberek azonban ezt nem értik meg; Isten szavain keresztül mindig csupán önmaguk megismerésére jutnak el, anélkül, hogy „elemezték” volna Istent. Mintha félnének attól, hogy megsértik Őt, vagy attól, hogy megöli őket a „komolyságuk” miatt. Valójában, a legtöbb ember, amikor Isten igéjéből eszik és iszik, azt nem pozitív, hanem negatív szemszögből teszi. Azt lehet mondani, hogy most az emberek az Ő szavainak vezetése alatt elkezdtek „az alázatra és az alávetettségre összpontosítani”. Ebből nyilvánvaló, hogy az emberek egy másik végletbe kezdtek esni – abból, hogy egyáltalán nem figyelnek az Ő szavaira, a túlzott figyelem irányába. Azonban egyetlen ember sem lépett be pozitív szemszögből, és senki sem értette meg igazán Isten célját abban, hogy az emberek figyeljenek az Ő szavaira. Isten szavaiból tudjuk, hogy Neki nem kell személyesen megtapasztalnia a gyülekezeti életet ahhoz, hogy pontosan és tévedés nélkül megértse minden ember tényleges állapotát a gyülekezetben. Mivel az emberek még csak most jutottak el az új módszerbe való belépéshez, még nem szabadultak meg teljesen a negatív elemeiktől; az egyházban még mindig a holttestek szaga terjeng. Olyan ez, mintha az ember épp most vett volna be gyógyszert, és még mindig kábult, az öntudata még nem állt helyre teljesen. Olyan ez, mintha az embereket még mindig fenyegetné a halál, így a rettegés közepette még mindig nem tudnak túllépni önmagukon. „Az emberek mind olyan lények, akikből hiányzik az önismeret.” Az a mód, ahogyan ez a kijelentés elhangzik, még mindig az egyház építésén alapul. Annak ellenére, hogy az egyházban az emberek mindannyian odafigyelnek Isten szavaira, természetük mélyen megrögzött, kibogozhatatlan marad. Ezért beszélt Isten úgy, ahogyan az előző szakaszban tette, hogy megítélje az embereket, hogy büszkeségük közepette elfogadják, hogy szavai lesújtják őket. Bár az emberek öt hónapos finomításon mentek keresztül a feneketlen mélységben, a tényleges állapotuk még mindig az, hogy nem ismerik Istent. Még mindig züllöttek; egyszerűen csak valamivel óvatosabbá váltak Istennel szemben. Ez az első megfelelő lépés, amit az emberek megtesznek Isten szavainak megismerése útján; így, Isten szavainak lényegéhez kapcsolódva, nem nehéz belátni, hogy a munka előző része a mának egyengette az utat, és hogy csak most normalizálódott minden. Az emberek végzetes gyengesége az, hogy hajlamosak elválasztani Isten Lelkét az Ő testi énjétől, hogy személyes szabadságot nyerjenek, és elkerüljék az állandó kényszert. Ez az oka annak, hogy Isten az embereket „vidáman röpködő” kismadaraknak írja le. Ez az egész emberiség tényleges állapota. Ez az, ami minden embert a legkönnyebben megingat, és ez az a hely, ahol leginkább hajlamosak eltévedni. Ebben nyilvánvaló, hogy a Sátán munkája az emberiség körében nem más, mint ez a munka. Minél többet végez belőle a Sátán az emberekben, annál szigorúbbak Isten követelményei velük szemben. Ő megköveteli az emberektől, hogy figyelmüket az Ő szavainak szenteljék, míg a Sátán keményen dolgozik azon, hogy ezt megtörje. Isten azonban mindig is emlékeztette az embereket, hogy nagyobb figyelmet fordítsanak az Ő szavaira; ez a szellemi világban dúló háború csúcspontja. Ezt így lehet megfogalmazni: amit Isten az emberben akar tenni, az pontosan az, amit a Sátán el akar pusztítani, és amit a Sátán el akar pusztítani, az az emberen keresztül fejeződik ki, teljesen leplezetlenül. Vannak világos példák arra, hogy Isten mit tesz az emberekben: az állapotuk egyre jobb és jobb lesz. A Sátán emberiségben végzett rombolásának is megvannak az egyértelmű példái: az emberek egyre romlottabbá válnak, és állapotuk egyre mélyebbre süllyed. Amint a helyzetük eléggé elkeserítővé válik, hajlamosak arra, hogy a Sátán fogságába kerüljenek. Ez az egyház tényleges állapota, amint azt Isten szavai bemutatják, és ez a szellemi világ tényleges helyzete is. A szellemi világ dinamikájának tükörképe ez. Ha az embereknek nincs önbizalmuk együttműködni Istennel, akkor fennáll a veszélye, hogy a Sátán foglyul ejti őket. Ez tény. Ha az emberek valóban képesek arra, hogy szívüket teljesen felajánlják Istennek, hogy elfoglalja, akkor az éppen úgy van, ahogy Isten mondta: „Amikor Előttem vannak, úgy tűnik, mintha az ölelésemben lennének, tapasztalva annak melegét.” Ez azt mutatja, hogy Isten követelményei az emberiséggel szemben nem magasak; csupán arra van szüksége, hogy felkeljenek és együttműködjenek Vele. Hát nem könnyű és vidám dolog ez? Vajon ez az egyetlen dolog, ami minden hőst és nagy embert zavarba hozott? Olyan ez, mintha a tábornokokat egy csatatérről kiragadnák, és odatennék, hogy kötőtűvel kössenek – ezek a „hősök” a nehézségek miatt mozdulatlanná válnának, és nem tudnák, mit tegyenek.

Amelyik aspektusban Isten emberiséggel szemben támasztott követelményei a legnagyobbak, abban az aspektusban lesznek a leghevesebbek a Sátán támadásai az emberiség ellen, és így minden ember állapota ennek megfelelően tárul fel. „Közületek, akik Előttem álltok, ki lenne olyan tiszta, mint a fehér hó, és olyan makulátlan, mint a jáde?” Még mindig minden ember hízeleg Istennek és eltitkol Előle dolgokat; még mindig a saját különös mesterkedéseiket hajtják végre. Nem helyezték a szívüket teljesen Isten kezébe, hogy elégedetté tegyék Őt, mégis el szeretnék nyerni az Ő jutalmát a lelkesedésükkel. Amikor az emberek finom ételt esznek, Istent félreteszik, hagyják, hogy ott álljon, és várja, hogy „foglalkozzanak vele”; amikor az embereknek szép ruhájuk van, ott állnak a tükör előtt, élvezik saját szépségüket, és a szívük mélyén nem elégítik meg Istent. Amikor tekintélyük van, amikor fényűző élvezeteik vannak, akkor ott ülnek a státuszuk tetején, és elkezdik élvezni azt, de nem alázkodnak meg annak következtében, hogy Isten felemelte őket. Ehelyett a fenséges helyükön állnak, hangzatos szavaikat mondják, és nem figyelnek Isten jelenlétére, és nem is igyekeznek megismerni az Ő értékes voltát. Amikor az embereknek bálvány van a szívében, vagy amikor a szívüket valaki más foglalja el, az azt jelenti, hogy már megtagadták Isten jelenlétét, mintha Ő csak egy betolakodó lenne a szívükben. Rettegnek attól, hogy Isten elveszi mások irántuk érzett szeretetét, és hogy ezután magányosnak fogják érezni magukat. Isten eredeti szándéka az, hogy a földön semmi ne késztesse az embereket arra, hogy figyelmen kívül hagyják Őt, és bár az emberek között lehet szeretet, de Istent nem lehet elűzni ebből a „szeretetből”. Minden földi dolog üres – még az emberek közötti érzések is, amelyeket nem lehet látni vagy megérinteni. Isten létezése nélkül minden teremtmény a semmibe térne vissza. A földön minden embernek vannak dolgai, amelyeket szeret, de senki sem tekintette még Isten szavait annak a dolognak, amit szeret. Ez határozza meg, hogy az emberek mennyire értik meg az Ő szavait. Bár az Ő szavai kemények, senkit sem sebeznek meg, mert az emberek nem igazán figyelnek rájuk; inkább csak úgy figyelik őket, mint egy virágot. Nem úgy kezelik az Ő szavait, mint a gyümölcsöt, amit maguk is megízlelhetnek, ezért nem ismerik Isten szavainak lényegét. „Ha az emberek valóban képesek lennének meglátni kardom élességét, akkor menekülnének, mint a patkányok az odúikba.” Egy normális állapotban lévő ember, miután elolvasta Isten szavait, megdöbbenne, szégyenkezne, és képtelen lenne mások szemébe nézni. Manapság azonban az emberek pontosan az ellenkezőjét teszik – Isten szavait fegyverként használják, hogy csapást mérjenek másokra. Valóban nem ismernek szégyent!

Isten kijelentései által ebbe az állapotba kerültünk: „A királyságon belül nem csak kijelentések hagyják el az ajkamat, hanem a lábam is mindenhol ünnepélyesen lépked szerte a földeken.” Az Isten és a Sátán közötti háborúban Isten minden lépésnél győz. Munkáját nagyszabásúan terjeszti ki az egész világegyetemre, és mondhatnánk, hogy mindenütt ott vannak a lábnyomai és győzelmének jelei. A Sátán azt reméli, hogy mesterkedései során az országok szétszakításával megsemmisítheti Isten irányítását, de Isten kihasználta ezt a bomlasztást, hogy újjászervezze az egész világegyetemet – ám nem semmisíti meg azt. Isten minden nap tesz valami újat, de az emberek nem veszik észre. Nem figyelnek a szellemi világ dinamikájára, ezért képtelenek észrevenni Isten új munkáját. „A kozmoszon belül minden újként csillog az Én dicsőségem ragyogásában, olyan szívmelengető látványt nyújtva, amely elragadja az érzékeket és felemeli az emberek lelkét, mintha most egy, az emberi képzelet által elgondolt, az egeken túli mennyországban létezne, amelyet a Sátán nem zavar, és amely mentes a külső ellenségek támadásaitól.” Ez előrevetíti Krisztus királyságának örömteli jelenetét a földön, és a harmadik ég helyzetét is bemutatja az emberiségnek: ott csak az Istenhez tartozó szent dolgok léteznek, a Sátán erőinek támadásai nélkül. A legfontosabb azonban az, hogy az emberek láthassák Maga Isten földi munkájának körülményeit: az ég egy új ég, és azt követően a föld is megújul. Mivel ez az élet Isten saját vezetése alatt zajlik, az emberek mind mérhetetlenül boldogok. Tudatukban a Sátán az emberiség „foglya”, és egyáltalán nem bátortalanok és nem félnek a létezése miatt. A közvetlen isteni útmutatás és vezetés miatt a Sátán minden mesterkedése kudarcba fulladt, és ez még arra is elegendő, hogy bizonyítsa, a Sátán többé nem létezik, mivel Isten munkája eltörölte. Ezért mondjuk, hogy „az egeken túli mennyországban létezik”. Amikor Isten azt mondta: „soha semmilyen zavar nem keletkezett, sem a kozmosz nem volt megosztott soha”, akkor a szellemi világ állapotára utalt. Ez a bizonyíték arra, hogy Isten győzelmet hirdet a Sátánnak, és ez Isten végső győzelmének a jele. Senki sem változtathatja meg Isten döntését, és senki sem ismerheti meg azt. Bár az emberek olvasták Isten szavait, és komolyan tanulmányozták azokat, mégsem képesek kifejezni azok lényegét. Például Isten azt mondta: „Repülő ugrásokat hajtok végre a csillagok felett, és amikor a Nap kilövi sugarait, eltörlöm a melegüket, és hatalmas, libatoll nagyságú hópelyheket küldök, melyek a kezemből sodródnak le. Amikor azonban meggondolom magam, az összes hó folyóvá olvad, és egy szempillantás alatt mindenütt tavasz támad az ég alatt, és smaragdzöld színűvé változik az egész táj a földön.” Bár az emberek talán el tudják képzelni ezeket a szavakat a gondolataikban, Isten szándéka nem ilyen egyszerű. Amikor az ég alatt mindenki kábult állapotban van, Isten kimondja az üdvösség hangját, és ezzel felébreszti az emberek szívét. Mivel azonban mindenféle katasztrófa éri őket, a világ sivárságát érzik, ezért mindannyian a halált keresik, és fagyos, jeges barlangokban tengődnek. A hatalmas hóviharok hidege úgy megfagyasztja őket, hogy nem tudnak életben maradni, mert nincs meleg a földön. Az emberek romlottsága miatt van, hogy egyre kegyetlenebbül gyilkolják egymást. Az egyházban pedig az emberek többségét egyszerre fogja elnyelni a nagy vörös sárkány. Miután az összes próbatétel elmúlt, a Sátán zavarásai megszűnnek. Így az átalakulás közepette az egész világot átjárja majd a tavasz, melegség borítja be a földet, és a világ tele lesz energiával. Ezek mind a teljes irányítási terv lépései. Az „éjszaka”, amelyről Isten beszélt, arra utal, amikor a Sátán őrülete eléri a csúcspontját, ami az éjszaka folyamán fog bekövetkezni. Vajon nem ez történik épp most? Habár az emberek mindannyian Isten világosságának vezetése alatt maradnak életben, mégis az éjszaka sötétségének nyomorúságán mennek keresztül. Ha nem tudnak kiszabadulni a Sátán kötelékeiből, akkor örökké a sötét éjszaka közepette fognak élni. Nézd meg a Föld országait: Isten munkájának lépései miatt a földi országok „rohangálnak”, és mindegyik „keresi a saját megfelelő rendeltetési helyét”. Mivel Isten napja még nem jött el, a földön minden a sáros örvénylés állapotában marad. Amikor Ő nyíltan megjelenik az egész világegyetemnek, dicsősége betölti majd a Sion hegyét, és minden rendezett és tiszta lesz, ahogyan azt az Ő keze elrendezi. Isten szavai nemcsak a mához szólnak, hanem a holnapot is előre jelzik. A ma a holnap alapja, ezért a mai állapot szerint senki sem értheti meg teljesen Isten kijelentéseit. Csak az Ő szavainak teljes beteljesedése után lesznek képesek az emberek megérteni azokat a maguk teljességében.

Isten Lelke betölti a világegyetem minden terét, ugyanakkor minden emberben is munkálkodik. Ily módon az emberek szívében ez olyan, mintha Isten alakja mindenütt ott lenne, és minden helyen megtalálható lenne az Ő Lelkének munkája. Valóban, Isten testi megjelenésének célja az, hogy meghódítsa a Sátán e képviselőit, és végül megszerezze őket. A Lélek azonban, miközben a testben munkálkodik, a testtel is együttműködik, hogy átalakítsa ezeket az embereket. Mondhatjuk, hogy Isten tettei az egész világra kiterjednek, és hogy az Ő Lelke betölti az egész világegyetemet, de az Ő munkájának lépései miatt azok, akik rosszat cselekednek, nem kaptak büntetést, míg azok, akik jót cselekednek, nem kaptak jutalmat. Így nem méltatta mindenki a Földön az Ő tetteit. Ő egyszerre van minden dolog felett és minden dologban; sőt, Ő minden nép között van. Ez elegendő annak bizonyítására, hogy Isten valóban létezik. Mivel nem jelent meg nyíltan minden emberi lénynek, ezért az emberek olyan illúziókat alakítottak ki, mint például: „Ami az emberiséget illeti, úgy tűnik, hogy valóban létezem, ugyanakkor úgy tűnik, hogy nem is létezem.” Mindazok közül, akik most hisznek Istenben, egyikük sem teljesen, száz százalékig biztos abban, hogy Isten valóban létezik; mindannyian három részben kételkednek és két részben hisznek. Ilyen az emberiség, ahogyan most áll. Az emberek manapság mind a következő helyzetben vannak: Hiszik, hogy van Isten, de nem látták Őt; vagy, nem hiszik, hogy van Isten, de sok nehézségük van, amit az emberek nem tudnak megoldani. Úgy tűnik, mindig van valami, ami behálózza őket, amiből nem tudnak szabadulni. Még ha hisznek is Istenben, úgy tűnik, hogy mindig éreznek egy kis bizonytalanságot. Ha azonban nem hisznek, akkor félnek, hogy veszteség éri őket, ha Ő mégis létezik. Ez az ő ambivalenciájuk.

„Az Én nevemért, az Én Lelkemért és az Én egész irányítási tervemért kicsoda képes minden erejével áldozatot hozni?” Isten azt is mondta: „Ma, amikor a királyság az emberi világban van, ez az az idő, amikor személyesen jöttem az emberiség közé. Van-e valaki, aki minden remegés nélkül ki tudna merészkedni a csatatérre az Én nevemben?” Isten szavainak célja ez: Ha Isten nem testben, közvetlenül végezné isteni munkáját, vagy ha nem öltött volna testet, hanem lelkipásztorokon keresztül munkálkodna, akkor Isten soha nem lenne képes meghódítani a nagy vörös sárkányt, és nem tudna királyként uralkodni az emberek között. Az emberiség nem lenne képes megismerni Magát Istent a valóságban, így itt még mindig a Sátán uralkodna. Ezért a munkának ezt a szakaszát Istennek személyesen kell elvégeznie, a megtestesülés által. Ha a testet megváltoztatnák, akkor a tervnek ezt a szakaszát soha nem lehetne befejezni, mert az eltérő test jelentősége és lényege nem lenne ugyanaz. Az emberek csak úgy tudják felfogni ezeket a mondatokat, mint szavakat és doktrínákat, mert a lényeget Isten fogja fel. Isten mondta: „Mindazonáltal, mindent összevetve, senki sem érti, hogy ez a Lélek munkája vagy a test működése. Az embereknek egy egész életre lenne szükségük ahhoz, hogy ezt az egy dolgot részletesen megtapasztalják.” A Sátán oly sok éven át megrontotta az embereket, és már régen elvesztették a spirituális dolgok iránti tudatosságukat. Ebből kifolyólag Isten szavainak már egy egyetlen mondata is olyan, ami gyönyörködteti az emberek szemét. A Lélek és a lelkek közötti távolság miatt mindazok, akik hisznek Istenben, vágyakozást éreznek Iránta, mindannyian hajlandóak közelebb kerülni Hozzá, és kiönteni szívüket. Nem mernek azonban kapcsolatba kerülni Vele, ehelyett csak csodálattal maradnak. Ez a Lélek által birtokolt vonzóerő. Mivel Isten olyan Isten, akit az emberek szerethetnek, és Őbenne végtelen sok elem van, amit szerethetnek, mindenki szereti Őt, és mindenki meg akar bízni Benne. Valójában mindenki Istent szerető szívet hordoz magában – csak a Sátán zavarásai akadályozták meg, hogy az érzéketlen, nehéz felfogású, szánalmas emberek megismerjék Istent. Ezért beszélt Isten az emberek valódi érzéseiről Iránta: „Az emberek soha nem vetettek meg Engem a szívük legbelsőbb zugaiban; inkább ragaszkodnak Hozzám a lelkük mélyén. [...] Az Én valóságom zavarba hozza az embereket, elképednek és tanácstalanok, és mégis hajlandóak elfogadni azt.” Az Istenben hívők szívének mélyén ez a tényleges állapot. Amikor az emberek valóban megismerik Istent, a Hozzá való viszonyulásuk természetesen megváltozik, és a lelkük működésének köszönhetően képesek szívük mélyéről dicséretet mondani. Isten ott van minden ember lelkének mélyén, de a Sátán rontása miatt az emberek összetévesztették Istent a Sátánnal. Isten munkája ma éppen ezzel a problémával kezdődik, és a szellemi világban kezdettől végig ez állt a harc fókuszában.