Emberi nézőpontból Isten oly nagyszerű, oly bőséges, oly csodálatos, oly kifürkészhetetlen; az emberek szemében Isten szavai magas röptűek, és a világ nagyszerű mesterműveként jelennek meg. De mivel az embereknek túl sok hibájuk van, és az elméjük túlságosan egyszerű, és ráadásul a befogadóképességük is túlságosan silány, attól függetlenül, hogy Isten milyen tisztán mondja ki szavait, ülve és mozdulatlanul maradnak, mintha mentális betegségben szenvednének. Amikor éhesek, nem értik meg hogy enniük kell; amikor szomjasak, nem értik meg, hogy inniuk kell; csak kiabálnak és sikoltoznak, mintha a lelkük mélyén leírhatatlan nehézségeket élnének át, mégis képtelenek beszélni róla. Amikor Isten megteremtette az emberiséget, az volt a szándéka, hogy az ember normális emberi mivoltában éljen, és Isten szavait ösztönének megfelelően fogadja el. De mivel az ember már a kezdet kezdetén engedett a Sátán kísértésének, ma is képtelen arra, hogy kiszabadítsa magát, és még mindig képtelen felismerni a Sátán által évezredeken keresztül végrehajtott csalárd terveket. Ráadásul az embernek hiányzik azon képessége, hogy teljes mértékben megismerje Isten szavait – s ez együttesen vezetett a jelenlegi helyzethez. A dolgok mai állása szerint az emberek még mindig a Sátán kísértésének veszélyében élnek, és így továbbra is képtelenek Isten szavait helyesen értékelni. A normális emberek beállítottságában nincs elvetemültség vagy csalárdság, az emberek normális kapcsolatban vannak egymással, nincsenek egyedül, és az életük nem középszerű és nem is dekadens. Így Isten is felmagasztaltatik mindenek között; az Ő szavai áthatják az embereket, az emberek békében élnek egymással és Isten gondviselése és védelme alatt, a földet harmónia tölti be, a Sátán zavarása nélkül, és Isten dicsősége a legnagyobb jelentőséggel bír az emberek között. Az ilyen emberek angyalokhoz hasonlatosak: tiszták, élénkek, soha nem panaszkodnak Istenre, és minden erőfeszítésüket kizárólag Isten földi dicsőségének szentelik. Most a fekete éjszaka ideje van – mindenki tapogatózik és keresgél, a koromfekete éjszakától égnek áll a hajuk, és nem tehetnek mást, mint hogy reszketnek; figyelmesen hallgatva az üvöltő északnyugati szelet, amely széllökésről széllökésre fúj, mintha az ember gyászos zokogása kísérné. Az emberek bánkódnak és siratják a sorsukat. Miért van az, hogy olvassák Isten szavait, de képtelenek megérteni azokat? Olyan, mintha életük a reménytelenség határán állna, mintha a halál leselkedne rájuk, mintha a végnapjuk lenne a szemük előtt. Éppen az ilyen nyomorúságos körülmények azok a pillanatok, amikor a törékeny angyalok Istenhez kiáltanak, és egyik gyászos kiáltásban a másik után mondják el saját megpróbáltatásukat. Éppen ez az oka annak, hogy az angyalok, akik Isten fiai és népe között dolgoznak, soha többé nem szállnak alá az emberre; így akadályozva meg, hogy miközben hús-vér testben vannak, a Sátán manipulációjának fogságába kerüljenek, és képtelenek legyenek kiszabadítani magukat, és így csak a szellemi világban munkálkodnak, amely az ember számára láthatatlan. Így amikor Isten azt mondja: „Amikor felemelkedem a trónra az ember szívében, az lesz az a pillanat, amikor fiaim és népem uralkodni fognak a földön”, akkor arra az időre utal, amikor a földi angyalok élvezni fogják Isten mennybéli szolgálatának áldását. Mivel az ember az angyalok lelkének kifejeződése, Isten azt mondja, hogy az ember számára a földi lét olyan, mint a mennyben lenni; az ember számára Istent szolgálni a földön olyan, mint az angyaloknak közvetlenül Istent szolgálni a mennyben – és így az ember a földi napjai alatt a harmadik mennyország áldásait élvezi. Valójában ez az, amit ezek a szavak kifejeznek.

Isten szavaiban oly sok jelentés rejtőzik. „Amikor eljön a nap, az emberek meg fognak ismerni Engem a szívük mélyén, és emlékezni fognak Rám a gondolataikban.” Ezek a szavak az ember lelkéhez szólnak. Az angyalok gyarlóságuk miatt mindig mindenben Istentől függenek, és mindig is kötődtek Istenhez és imádták Istent. De a Sátán zavarása miatt nem tudnak segíteni magukon, és nem tudnak uralkodni magukon; Istent kívánják szeretni, de képtelenek arra, hogy teljes szívükből szeressék Őt, és ezért fájdalmat szenvednek. Csak amikor Isten munkája elér egy bizonyos pontot, akkor válhat valóra ezeknek a szegény angyaloknak a vágya, hogy őszintén szeressék Istent, ezért mondta Isten ezeket a szavakat. Az angyalok természete az, hogy szeressék, dédelgessék Istent és engedelmeskedjenek Neki, de a földön képtelenek voltak ezt megvalósítani, és nem volt más választásuk, mint türelmet gyakorolni egészen a jelen pillanatig. Megnézhetitek a mai világot: Minden ember szívében van egy Isten, de az emberek képtelenek megkülönböztetni, hogy a szívükben lévő Isten az igaz Isten vagy egy hamis isten, és bár szeretik ezt az Istenüket, képtelenek őszintén szeretni Istent, ami alatt azt értjük, hogy nem tudnak uralkodni önmagukon. Az ember Isten által felfedett csúnya arca a szellemi birodalomban a Sátán valódi arca. Az ember eredetileg ártatlan és bűn nélküli volt, és így az ember minden romlott, csúnya viselkedése a Sátán cselekedete a szellemi birodalomban, és hűen tükrözi a szellemi birodalom fejleményeit. „Ma képesítésekkel rendelkeznek az emberek, és azt hiszik, hogy a legkisebb gátlás nélkül parádézhatnak Előttem, és nevethetnek és viccelődhetnek Velem, és egyenrangúként szólhatnak Hozzám. Az ember még mindig nem ismer Engem, még mindig hiszi, hogy természetünk hasonló, hogy mindketten húsból és vérből vagyunk, és mindketten az emberi világban lakunk.” Ezt tette a Sátán az ember szívében. Sátán az ember elképzeléseit és puszta szemét használja fel arra, hogy szembeszálljon Istennel, Isten azonban kétértelműség nélkül elmondja az embernek ezeket a történéseket, hogy az ember elkerülhesse az itteni katasztrófát. Minden ember halálos gyengesége az, hogy csak „egy húsból és vérből álló testet látnak, és nem érzékelik Isten Lelkét”. Ez az alapja az ember Sátán általi elcsábítása egyik aspektusának. Minden ember azt hiszi, hogy csak az ebben a testben lévő Lélek nevezhető Istennek. Senki sem hiszi, hogy ma a Lélek testté lett és ténylegesen megjelent a szemük előtt; az emberek Istent két résznek látják – „a ruhának és a testnek” –, és senki sem úgy tekint Istenre, mint a Lélek megtestesülésére, senki sem látja, hogy a test lényege Isten természete. Az emberek képzeletében Isten különösen normális, de nem tudják, hogy ebben a normalitásban rejtőzik Isten mélységes jelentőségének egyik aspektusa?

Amikor Isten elkezdte befedni az egész világot, koromsötét lett, és miközben az emberek aludtak, Isten megragadta ezt az alkalmat, hogy leszálljon az emberek közé, és hivatalosan elkezdte a Lélek kibocsátását a föld minden sarkába, megkezdve az emberiség megmentésének munkáját. Elmondható, hogy amikor Isten elkezdte felvenni a test képét, Isten személyesen dolgozott a földön. Ezután kezdődött meg a Lélek munkája, és ott hivatalosan elkezdődött minden munka a földön. Kétezer éven keresztül Isten Lelke mindig is munkálkodott az egész világegyetemben. Az emberek ezt nem tudják és nem is érzékelik, de az utolsó napokban, amikor ez a korszak hamarosan lezárul, Isten leszállt a földre, hogy személyesen munkálkodjon. Ez azoknak az áldása, akik az utolsó napokban születtek, akik személyesen szemlélhetik a testben élő Isten képmását. „Amikor a mélység teljes felülete homályos volt, az emberek között kezdtem megízlelni a világ keserűségét. Lelkem beutazza a világot, és minden ember szívét szemügyre veszi, de ugyanígy Én is testet öltött Testemben hódítom meg az emberiséget.” Ilyen a harmonikus együttműködés a mennyei Isten és a földi Isten között. Végső soron az emberek azt fogják gondolatban hinni, hogy a földi Isten a mennyei Isten, hogy az eget és a földet és mindent, ami bennük van, a földi Isten teremtette, hogy az embert a földi Isten irányítja, hogy a földi Isten végzi a mennyei munkát a földön, és hogy a mennyei Isten testben jelent meg. Ez a végső célja Isten földi munkájának, és így ez a szakasz a legmagasabb szintű munka a test időszakában; isteni mivoltában valósul meg, és minden embert őszinte meggyőződésre késztet. Minél inkább keresik az emberek Istent az elképzeléseikben, annál inkább érzik úgy, hogy a földi Isten nem valódi. Isten tehát azt mondja, hogy az emberek üres szavak és doktrínák között keresik Istent. Minél inkább ismerik az emberek Istent az elképzeléseikben, annál ügyesebben beszélik ezeket a szavakat és doktrínákat, és annál csodálatra méltóbbá válnak; minél inkább beszélik az emberek a szavakat és doktrínákat, annál távolabb kerülnek Istentől, annál inkább képtelenek lesznek megismerni az ember lényegét, annál inkább engedetlenek Istennek, és annál inkább eltávolodnak Isten elvárásaitól. Isten elvárásai az emberrel szemben nem olyan természetfelettiek, mint ahogyan azt az emberek képzelik, mégsem értette meg soha senki igazán Isten akaratát, és ezért mondja Isten: „Az emberek nagy többsége csak a határtalan égbolton, vagy a hullámzó tengeren, vagy a nyugodt tavon, vagy az üres szavak és doktrínák között keres.” Minél több követelményt támaszt Isten az emberrel szemben, annál inkább érzik az emberek, hogy Isten elérhetetlen, és annál inkább hiszik, hogy Isten hatalmas. Így az ő tudatukban az Isten szájából elhangzott minden szó elérhetetlen az ember számára, így Istennek nem marad más választása, mint személyesen cselekedni; az embernek eközben a legcsekélyebb hajlama sincs arra, hogy együttműködjön Istennel, és csupán kitart amellett, hogy lehajtott fejjel, bűnei megvallásával próbál alázatos és engedelmes lenni. Így az emberek anélkül, hogy észrevennék, egy új vallásba, egy olyan vallási szertartásba kezdenek, amely még a felekezeti egyházak ceremóniáinál is szélsőségesebb. Ehhez az kell, hogy az emberek negatív állapotuk pozitívvá alakítása révén visszatérjenek a normális állapotba; ha nem, akkor az ember egyre mélyebb rabságba kerül.

Miért összpontosít Isten a hegyek és vizek leírására oly sok kijelentésében? Van szimbolikus jelentése ezeknek a szavaknak? Isten nemcsak azt engedi meg az embernek, hogy meglássa tetteit az Ő testi mivoltában, hanem azt is, hogy az ember megértse a hatalmát az égben. Ily módon, miközben az emberek kétséget kizáróan elhiszik, hogy ez a testet öltött Isten, a gyakorlati Isten tetteit is megismerik, és így a földi Isten a mennybe kerül, a mennyei Isten pedig a földre száll, csak ezután válnak az emberek képessé arra, hogy teljesebben szemléljék mindazt, ami Isten, és hogy nagyobb ismeretekre tegyenek szert Isten mindenhatóságáról. Minél inkább képes Isten meghódítani az emberiséget a testben, és minél inkább képes túllépni a test határain, hogy mind az egész világegyetem felett, mind azon keresztül utazzon, annál inkább képesek az emberek a gyakorlati Isten szemlélése alapján látni Isten tetteit, és így megismerni Isten munkájának igazságát az egész világegyetemben – hogy az nem hamis, hanem valódi –, és így megismerik, hogy a mai gyakorlati Isten a Lélek megtestesülése, és nem ugyanolyan húsvér testből való, mint az ember. Így mondja Isten: „De amikor dühömet szabadjára engedem, a hegyek azonnal darabokra szakadnak, a föld azonnal rázkódni kezd, a víz azonnal felszárad, és az embert azonnal katasztrófa sújtja.” Amikor az emberek Isten szavait olvassák, Isten testével azonosítják azokat, és így a szellemi birodalomban végzett munka és a szavak közvetlenül a testet öltött Istenre mutatnak, ami hatékonyabb eredményre vezet. Amikor Isten beszél, az gyakran a mennyből a földre, majd még egyszer a földről a mennybe szól, így valamennyi ember képtelen felfogni Isten szavainak motivációit és eredetét. „Amikor a mennyben vagyok, a csillagokat még soha nem ejtette pánikba jelenlétem. Ehelyett szívüket az Értem végzett munkájukba fektetik.” Ilyen a mennyország állapota. Isten módszeresen elrendez mindent a harmadik mennyországban, ahol az Isten szolgálatában álló összes szolga a saját munkáját végzi Istennek. Soha semmit nem tettek Istennek engedetlenül, ezért nem vettetnek az Isten által elmondott pánikba, hanem ehelyett a szívüket a munkájukba fektetik; soha nincs rendetlenség, és így minden angyal Isten fényében él. Eközben a földi emberek engedetlenségük miatt, és mivel nem ismerik Istent, mind sötétségben élnek, és minél inkább ellenkeznek Istennel, annál inkább sötétségben élnek. Amikor Isten azt mondja: „Minél fényesebb a menny, annál sötétebb az alant lévő világ”, akkor arra utal, hogy Isten napja egyre közelebb kerül az egész emberiséghez. Így Isten 6000 éves elfoglaltsága a harmadik mennyországban hamarosan véget ér. Minden földi dolog belépett az utolsó fejezetbe, és hamarosan mindegyik el lesz vágva Isten kezétől. Minél tovább mennek az emberek az utolsó napok időszakában, annál jobban megízlelhetik az emberi világban lévő romlottságot; minél tovább mennek az utolsó napok időszakában, annál jobban elnézőek a saját testüket illetően. Sok olyan ember is van, aki szeretnék megfordítani a világ nyomorúságos állapotát, de reményük elvész sóhajtozásaik közepette, Isten tettei miatt. Így, amikor az emberek megérzik a tavasz melegét, Isten eltakarja a szemüket, és így sodródnak a gördülő hullámokon, és egyikük sem képes elérni a távoli mentőcsónakot. Mivel az emberek eredendően gyengék, Isten azt mondja, hogy nincs senki, aki megfordíthatná a dolgokat. Amikor az emberek elveszítik a reményt, Isten beszélni kezd az egész világegyetemhez. Elkezdi az egész emberiség megmentését, és csak ezután élvezhetik majd az emberek az új életet, amely akkor jön el, mihelyt a dolgok megfordultak. A mai emberek az önbecsapás szakaszában vannak. Mivel az előttük álló út olyan kietlen és homályos, és mivel a jövőjük „korlátlan” és „határok nélküli”, e kor embereinek nincs kedvük harcolni, és csak úgy múlatják napjaikat, mint a Hanhao madár^[a]. Soha senki sem volt, aki komolyan kutatta volna az életet és az ember létének megismerését; ehelyett azt a napot várják, amikor a mennyei Megváltó hirtelen leszáll, hogy megfordítsa a világ nyomorúságos állapotát, és csak azután próbálnak majd meg igazán élni. Ilyen az egész emberiség valódi állapota és valamennyi ember mentalitása.

Ma Isten az ember jelenlegi mentalitásának fényében megjövendöli az ember jövőbeli új életét. Ez az a felbukkanó fénysugár, amelyről Isten beszél. Isten azt jövendöli meg, amit Isten végül el fog érni, illetve Isten Sátán feletti győzelmének gyümölcseit. „Én valamennyi ember fölött mozgok, és mindenütt figyelek. Soha semmi sem látszik öregnek, és egyetlen ember sem olyan, mint régen volt. A trónon pihenek, az egész világegyetem fölött nyugszom [...]”. Ez Isten jelenlegi munkájának eredménye. Isten minden kiválasztottja visszatér eredeti formájába, ami miatt az angyalok, akik annyi éven át szenvedtek, felszabadulnak, ahogyan Isten mondja: „az arcuk olyan, mint az ember szívében lévő szenté”. Mivel az angyalok a földön dolgoznak és Istent szolgálják a földön, és mivel Isten dicsősége szétterjed a világon, a menny a földre kerül, és a föld a mennybe emelkedik. Ezért az ember az a kapocs, amely összeköti a mennyet és a földet; a menny és a föld többé nincsenek külön, többé nincsenek elválasztva, hanem eggyé kapcsolódnak. Az egész világon csak Isten és az ember létezik. Nincs por vagy piszok, és minden megújul, mint egy kis bárány, aki az ég alatti zöld legelőn fekszik, és élvezi Isten minden kegyelmét. És a zöldellés megérkezése miatt felragyog az élet lehelete, mert Isten eljön a világba, hogy az ember mellett éljen az örökkévalóságig, ahogyan az Isten szájából elhangzott: „Ismét békésen lakhatok Sionban.” Ez a Sátán legyőzésének jelképe, ez Isten megnyugvásának napja, és ezt a napot minden ember dicsérni és hirdetni fogja, és minden ember meg fog emlékezni róla. Amikor Isten megpihen a trónon, akkor fejezi be Isten a földi munkáját is, és ez az a pillanat, amikor Isten minden misztériuma megmutatkozik az embernek; Isten és az ember örökké harmóniában lesznek, soha nem válnak el egymástól – ezek a királyság gyönyörű jelenetei!

A misztériumokban rejtett misztériumok vannak; Isten szavai valóban mélyek és kifürkészhetetlenek.

Lábjegyzet:

a. A Hanhao madár története nagyon hasonlít Aesopus meséjéhez a hangyáról és a szöcskéről. A Hanhao madár inkább alszik, minthogy fészket építsen, amíg meleg az idő, annak ellenére, hogy szomszédja, egy szarka többször is figyelmezteti. Amikor beköszönt a tél, a madár halálra fagy.