Valójában minden kijelentés, amely Isten szájából származik, ismeretlen az emberek számára; csupa olyan nyelv, amelyet az emberek még nem hallottak. Ezért mondhatjuk, hogy Isten szavai önmagukban misztériumok. A legtöbb ember tévesen azt hiszi, hogy a misztériumok közé csak olyan dolgok tartoznak, amelyekhez az emberek nem juthatnak el fogalmilag, olyan mennyei dolgok, amelyeket Isten most megismerni enged az embereknek, vagy annak igazsága, amit Isten a szellemi birodalomban tesz. Ebből nyilvánvaló, hogy az emberek nem kezelik egyenlően Isten minden szavát, és nem is tartják sokra azokat; inkább arra összpontosítanak, amit ők maguk „misztériumnak” tartanak. Ez azt bizonyítja, hogy az emberek nem tudják, hogy mik Isten szavai, vagy mik a misztériumok; csupán a saját elképzeléseik keretein belül olvassák az Ő szavait. A valóság az, hogy nincs egyetlen olyan ember sem, aki igazán szereti Isten szavait, és pontosan ez a gyökere az Ő mondásának, miszerint „az emberek mesterei annak, hogy átverjenek Engem”. Nem arról van szó, hogy Isten azt mondja, hogy az emberek minden érdemet nélkülöznek, vagy hogy teljesen zavarodottak; ez az emberiség tényleges helyzetét jellemzi. Az emberek maguk sem nagyon tudják, hogy Isten valójában mennyi helyet foglal el a szívükben; ezt csak Maga Isten tudja teljes mértékben. Ezért jelenleg az emberek olyanok, mint a szopós csecsemők. Egyáltalán nincsenek tudatában, hogy miért isszák a tejet és miért kellene túlélniük. Csak az anya érti a csecsemő szükségleteit; nem hagyja, hogy éhen haljon, ahogyan azt sem, hogy a csecsemő halálra egye magát. Isten ismeri legjobban az emberek szükségleteit, ezért szavaiban olykor a szeretete testesül meg, olykor az ítélete nyilatkozik meg bennük, olykor a szívük mélyéig megsebzik az embereket, olykor pedig őszinték és komolyak. Ez teszi lehetővé, hogy az emberek érezzék Isten jóságát és megközelíthetőségét, és azt, hogy Ő nem valami elképzelt, tekintélyes alak, akit nem lehet megérinteni. Nem is a Mennyek Fia az emberek fejében, akinek nem lehet egyenesen a szemébe nézni, és még kevésbé hóhér, aki lemészárolja az ártatlanokat, ahogyan azt az emberek képzelik. Isten egész természete feltárul a munkájában; a megtestesült Isten természete ma is az Ő munkája révén jut kifejezésre. Így az Ő szolgálata a szavakból áll, nem pedig abból, amit tesz, vagy ahogyan külsőleg megjelenik. Végső soron mindenki épülést nyer majd Isten szavaiból, és teljessé válik általuk. Isten szavai által vezetett tapasztalataikban az emberek megszerzik a gyakorláshoz vezető utat, és Isten szájának szavai által megismerik az Ő teljes természetét. Az Ő szavai miatt Isten egész munkája beteljesedik, az emberek életre kelnek, és minden ellenség legyőzetik. Ez az elsődleges munka, amelyet senki sem hagyhat figyelmen kívül. Lássuk az Ő szavait: „Kijelentéseim mennydörgésként csengenek, fényt sugározva minden irányba és az egész földre, és a mennydörgés és villámlás közepette az embert leterítik. Soha egyetlen ember sem állt szilárdan a mennydörgés és villámlás közepette; a legtöbb ember halálra rémül az Én fényem érkezésekor, és nem tudja, mit tegyen.” Amint Isten kinyitja a száját, szavak jönnek elő. Mindent a szavakon keresztül valósít meg, minden átalakul általuk, és mindenki megújul általuk. Mire utal a „mennydörgés és villámlás”? És mire utal a „fény”? Isten szavai elől egyetlen dolog sem menekülhet. Arra használja őket, hogy felfedje az emberek elméjét és megmutassa rútságukat; arra használja a szavakat, hogy megmetssze a régi természetüket, és teljes népét teljessé tegye. Nem éppen ez-e Isten szavainek fontossága? Isten szavainak támogatása és megerősítése nélkül a teljes emberiség az egész világegyetemben már régen a nem létezés szintjére pusztíttatott volna. Ez az alapelve annak, amit Isten tesz, és a módszere, ahogyan hatezer éves irányítási terve során munkálkodik. Ez mutatja Isten szavainak fontosságát, amelyek egyenesen az emberek lelkének mélyére hatolnak. Amint az emberek meglátják az Ő szavait, megdöbbennek, megrettennek, és sietve menekülnek. El akarnak szökni az Ő szavainak valóságától: ez az oka annak, hogy mindenhol láthatók ezek a „menekültek”. Amint Isten szavai elhangzanak, az emberek menekülőre fogják a dolgot. Ez az egyik aspektusa az emberiség rút képének, amelyet Isten ábrázol. Jelenleg minden ember fokozatosan ébred fel bódulatából; olyan, mintha korábban mindannyian demenciában szenvedtek volna – és most, hogy látják Isten szavait, úgy tűnik, hogy ennek a betegségnek a maradvány-hatásaitól szenvednek, és képtelenek visszanyerni korábbi állapotaikat. Valójában minden ember ilyen, és ez egyben e szavak hű ábrázolása is: „Sok ember, akit ez a halvány ragyogás megindít, nyomban felébred illúzióiból. Ám még senki sem ismerte fel, hogy a nap akkor jön el, amikor fényem leszáll a földre.” Ezért mondta Isten: „Az emberek többsége elnémul a hirtelen megjelenő fénytől.” Tökéletesen helyénvaló, ha így fogalmazunk. Isten emberiségről szóló leírásában nincs olyan rés, amely akár egy tűhegynek is helyet hagyna, és ezt valóban pontosan és tévedés nélkül fogalmazta meg – ezért van minden ember teljesen meggyőzve. Sőt, anélkül, hogy tudnának róla, az Isten iránti szeretetük a szívük mélyéről kezd felépülni. Csak így válik egyre valódibbá Isten ottani helyzete, és ez is egy módja annak, ahogyan Isten munkálkodik.

„Az emberek többsége egyszerűen csak zavarba jön; a fény megsebezte a szemüket, és a sárba taszította őket.” Mivel az ilyen emberek szembeszegülnek Isten akaratával (vagyis ellenállnak Istennek), amikor az Ő szavai eljönnek, lázadásuk miatt fenyítést szenvednek el; ezért mondják, hogy a fény megsebzi a szemüket. Az ilyen embereket már átadták a Sátánnak; így az új munkába való belépéskor nem rendelkeznek sem megvilágosodással, sem megvilágítással. Mindazokat, akik nem rendelkeznek a Szentlélek munkájával, megszállta a Sátán, és a szívük mélyén nincs helye Istennek. Ezért mondják, hogy ezek az emberek „a sárba taszíttattak”. Mindazok, akik ebben az állapotban vannak, a zűrzavar állapotában vannak. Nem tudnak a helyes útra lépni, és nem tudják visszaállítani a normalitást sem; minden gondolatuk ezzel ellentétes. A földön mindenkit a végletekig megrontott a Sátán. Az embereknek nincs életerejük, és a holttestek szagától bűzlenek. A föld valamennyi embere a baktériumok ragálya közepette él, amitől senki sem menekülhet. Nem akarnak túlélni a földön, de mindig érzik, hogy valami nagyobb dolog fog történni, amit az emberek a saját szemükkel láthatnak; ezért az emberek mind rákényszerítik magukat, hogy tovább éljenek. A szívükben már nagyon régóta nincs erő; csak láthatatlan reményeiket használják szellemi támaszként, és így tartják fenn a fejüket, hogy embernek tettessék magukat, és vergődnek át földi napjaikon. Mintha minden ember a megtestesült ördög fia lenne. Ezért mondta Isten: „A rendetlenség borítja a földet, egy elviselhetetlenül szomorú látvány, amely közelről vizsgálva nyomasztó melankóliával árasztja el az embert.” Mivel ez a helyzet alakult ki, Isten elkezdte „szétszórni Lelke magvait” az egész világegyetemben, és elkezdte véghezvinni az üdvösség munkáját az egész földön. E munka előmozdítása miatt kezdte Isten mindenféle katasztrófák záporát zúdítani, így mentve meg a keményszívű embereket. Isten munkájának szakaszaiban az üdvösség még mindig különböző katasztrófák formájában jelenik meg, és senki, aki elkárhozott, nem menekülhet meg tőlük. Csak a végén lehet majd olyan helyzetet elérni a földön, amely „olyan derűs, mint a harmadik ég: Itt az élőlények, nagyok és kicsik, harmóniában élnek egymással, egyszer sem keverednek »a száj és a nyelv konfliktusaiba«”. Isten munkájának egyik aspektusa az, hogy az egész emberiséget meghódítsa és a kiválasztott népet elnyerje az Ő szavai által; a másik pedig az, hogy a lázadás minden fiát meghódítsa a különféle katasztrófák révén. Ez Isten nagyszabású munkájának egyik része. Csak így valósulhat meg teljes mértékben az Isten által kívánt földi királyság, és ez az Ő munkájának azon része, amely tiszta arany.

Isten folyamatosan megköveteli, hogy az emberek felfogják a menny dinamikáját. Vajon valóban elérhetik ezt? A valóság az, hogy az emberek jelenlegi, tényleges, a Sátán több mint 5900 éve tartó rontása melletti állapota alapján ők nem hasonlíthatók Péterhez; ilyenekként, egyszerűen nem tudják ezt elérni. Ez Isten munkájának egyik módszere. Nem azt szeretné, hogy az emberek passzívan várakozzanak, azt szeretné, hogy ehelyett aktívan keressenek. Csak így lesz Istennek lehetősége arra, hogy munkálkodjon az emberekben. Jó lenne, ha egy kicsit több magyarázatot adnék neked; máskülönben az embereknek csak felületes megértésük lesz. Miután Isten megteremtette az emberiséget és lelkeket adományozott nekik, megparancsolta, hogy ha nem szólítják Őt, akkor nem tudnak majd kapcsolatba lépni a Lelkével, és így lehetetlen lesz a mennyei „műholdas televíziót” a földön fogni. Amikor Isten már nincs az emberek lelkében, akkor üres hely marad más dolgok számára, és így a Sátán megragadja a lehetőséget, hogy bejusson. Amikor az emberek a szívükkel érintkeznek Istennel, a Sátán azonnal pánikba esik, és sietve menekül. Az emberiség kiáltásai révén Isten megadja nekik, amire szükségük van, de először nem „lakozik” bennük. Egyszerűen csak állandó segítséget nyújt nekik a kiáltásaik miatt, és ebből a belső erőből az emberek keménységre tesznek szert, hogy a Sátán ne merjen bejönni, hogy kedvére „játszadozhasson”. Tehát ha az emberek folyamatosan kapcsolódnak Isten Lelkéhez, a Sátán nem mer eljönni és zavarokat okozni. A Sátán zavarásai nélkül minden ember élete normális, és akkor Istennek lehetősége van arra, hogy akadálytalanul munkálkodjon bennük. Így amit Isten tenni akar, az az embereken keresztül érhető el. Ebből lehet tudni, hogy Isten miért követelte meg mindig az emberektől, hogy növeljék a hitüket, és mondta, hogy: „a földi ember érettségéhez mérten támasztok megfelelő követelményeket. Soha senkit nem hoztam nehéz helyzetbe, és azt sem kértem soha senkitől, hogy az Én kedvemért »vérét hullajtsa«”. A legtöbb ember értetlenül áll Isten követelményei előtt. Azon tűnődnek, hogy mivel az emberek nem rendelkeznek ezzel a képességgel, és a Sátán menthetetlenül megrontotta őket, Isten miért támaszt továbbra is követelményeket velük szemben. Vajon Isten ezzel nem hozza nehéz helyzetbe az embereket? Ünnepélyes arcukat, majd félszeg tekintetüket látva nem tudod megállni nevetés nélkül. Az emberek különféle csúf megjelenései a legnevetségesebbek: néha olyanok, mint a gyerekek, akik szeretnek játszani, míg máskor olyanok, mint egy kislány, aki „anyukát” játszik. Néha olyanok, mint egy kutya, aki egeret eszik. Az ember nem tudja, hogy nevessen vagy sírjon-e mindezeken a csúf állapotaikon, és gyakran minél kevésbé tudják az emberek felfogni Isten szándékait, annál inkább hajlamosak bajba kerülni. Ezért Isten következő szavai – „Az az Isten vagyok, aki csupán csöndre kényszeríti a teremtést?” – elégségesek ahhoz, hogy megmutassák, mennyire ostobák az emberek, és azt is megmutatják, hogy ember nem értheti meg Isten szándékait. Még ha hangoztatja is, hogy mik az Ő szándékai, képtelenek arra, hogy tekintettel legyenek rájuk. Ők csak emberi szándékok szerint végzik Isten munkáját. Ilyenekként hogyan tudják felfogni az Ő szándékait? „Járom a földet, mindenütt szétszórom illatomat, és mindenhol hátrahagyom alakomat. Minden hely hangom zengésétől visszhangzik. Az emberek mindenütt elidőznek a tegnap gyönyörű jelenetein, mert valamennyi ember a múltra emlékezik...” Ez lesz a helyzet, amikor a királyság megalakul. Valójában Isten már több helyen megjövendölte a királyság megvalósulásának szépségét, és mindezek együttesen egy teljes képet alkotnak a királyságról. Az emberek azonban nem figyelnek rá; egyszerűen csak nézik, mintha rajzfilm lenne.

A Sátán évezredes rontása miatt az emberek mindig is sötétségben éltek, ezért az nem zavarja őket, és nem is vágynak a világosságra. Ez vezetett tehát a következőkhöz; ezért amikor ma megérkezik a fény, „mindannyian idegenkednek érkezésemtől, és elüldözik a fény érkezését, mintha az ember ellensége lennék a mennyben. Az ember védekező fénnyel a szemében fogad Engem”. Bár a legtöbb ember megpróbálja őszintén szeretni Istent, Ő mégsem elégedett, és még mindig elítéli az emberiséget. Ez zavarba ejtő az emberek számára. Mivel sötétségben élnek, még mindig úgy szolgálják Istent, mint ahogyan a fény hiányában teszik. Vagyis minden ember a saját elképzelései szerint szolgálja Istent, és amikor Ő eljön, ilyen az állapotuk, és képtelenek az új világosság elfogadásával szolgálni Őt; inkább a maguk által szerzett tapasztalataikkal szolgálják. Isten nem nyer örömöt az emberiség „áhítatából”, ezért az emberek nem dicsérhetik a fényt a sötétségben. Ezért mondta Isten a fenti szavakat; ez egyáltalán nem ellentétes a valósággal, és nem Isten rossz bánásmódja az emberiséggel, és nem is az, hogy rosszat tesz nekik. A világ teremtése óta egyetlen ember sem ízlelte meg igazán Isten melegségét; az emberek mind védekező magatartást tanúsítottak Istennel szemben, mélységesen féltek attól, hogy lesújt rájuk és megsemmisíti őket. Így e 6000 év alatt Isten mindig is elcserélte a melegséget az emberek őszinteségéért, és továbbra is türelmesen vezette őket minden alkalommal. Ez azért van, mert az emberek annyira gyengék, és képtelenek teljesen megismerni Isten szándékait, vagy teljes szívből szeretni Őt, mert nem tehetnek mást, mint hogy alávetik magukat a Sátán manipulációjának. Mindazonáltal Isten toleráns marad, és egy napon, miután ilyen türelmes volt – vagyis amikor megújítja a világot –, már nem fog anyáskodni az emberek felett. Ehelyett nekik megfelelő megtorlást ad majd az embereknek. Ezért aztán ez fog történni: „Hullák sodródnak az óceán felszínén”, miközben „a víztől érintetlen helyeken más emberek még mindig nevetés és ének közepette élvezik azokat az ígéreteket, amelyekkel Én kegyeskedtem nekik”. Ez egy összehasonlítás a büntetésben részesülők és a jutalmazottak rendeltetési helyei között. „Az óceán felszíne” az emberiség fenyítésének feneketlen mélységére utal, amelyről Isten beszélt. Ez a Sátán rendeltetési helye, és ez az a „nyughely”, amelyet Isten készített mindazoknak, akik ellenállnak Neki. Isten mindig is az emberiség őszinte szeretetét akarta, de az emberek ezt még nem tudják, és érzéketlenek iránta, és továbbra is a saját dolgukat végzik. Emiatt Isten minden szavában mindig dolgokat kér az emberektől, rámutat a hiányosságaikra és megmutatja számukra a gyakorlás útját, hogy e szavak szerint gyakorolhassanak. Megmutatta az emberekhez való hozzáállását: „Mégsem ragadtam meg véletlenül egyetlen emberi életet sem, hogy úgy játsszak vele, mintha játék lenne. Megfigyelem az ember által viselt fájdalmakat, és megértem az árat, amit fizetett. Amikor előttem áll, nem akarom az embert váratlanul elfogni, hogy megfenyítsem, és nem akarok neki nemkívánatos dolgokat adományozni. Ehelyett mindvégig csak gondoskodtam az emberről és adtam neki.” Amikor az emberek olvassák Isten e szavait, azonnal érzik az Ő melegségét, és azt gondolják: valóban, a múltban megfizettem az árat Istenért, ugyanakkor felszínesen is bántam Vele, és időnként panaszkodtam Neki. Isten mindig vezetett engem az Ő szavaival, és oly sok figyelmet fordít az életemre, mégis időnként úgy játszom vele, mintha játék lenne. Igazán nem kellene ezt tennem. Isten annyira szeret engem – akkor miért nem tudok eléggé igyekezni? Amikor ilyen gondolatok jutnak eszükbe, az emberek valósággal fel akarják pofozni magukat, és van, akinek még az orra is megrándul, és hangosan felkiált. Isten megérti, hogy mit gondolnak, és ennek megfelelően szól, s ez a néhány szó – amelyek sem nem kemények, sem nem finomak – inspirálja az embereket a szeretetre Iránta. Végül Isten megjövendölte az Ő munkájában bekövetkező változást, amikor a királyság megalakul a földön: amikor Isten a földön van, az emberek meg tudnak szabadulni a katasztrófáktól és csapásoktól, és a kegyelemben sütkérezhetnek; amikor azonban megkezdi a nagy nap ítéletét, akkor megjelenik minden ember között, és akkor fejeződik be minden munkája a földön. Ekkor, mivel eljön a nap, minden úgy lesz, ahogy a Bibliában meg van írva: „Aki gonosz, legyen gonosz ezután is [...], és aki szent, legyen szent ezután is!” A hamislelkűek a fenyítésre jönnek, a szentek pedig a trón elé járulnak. Egyetlen ember sem lesz képes elnyerni Isten elnézését; még a királyság fiai és népe sem. Ez mind Isten igazságossága, és ez mind az Ő természetének kinyilatkoztatása. Ő nem fog másodszor is törődést tanúsítani az emberiség gyengeségei iránt.