Az emberek soha semmit sem fürkésztek ki Isten szavaiból. Ehelyett csupán felszínesen „értékelik” őket anélkül, hogy megértenék valódi jelentésüket. Ezért, bár a legtöbb ember szereti az Ő kijelentéseit, Isten rámutat arra, hogy valójában nem tartják becsben azokat. Ennek az az oka, hogy Isten meglátása szerint, bár az Ő szavai kincsek, az emberek nem ízlelték meg valódi édességüket. Mint ilyenek, ők csak „illúziókkal vigasztalják magukat”, ezáltal csillapítva mohó szívüket. Nemcsak Isten Lelke munkálkodik minden emberben, hanem ők természetesen megvilágosodást is kapnak Isten igéjéből; csak egyszerűen túlságosan gondatlanok ahhoz, hogy valóban képesek legyenek értékelni annak lényegét. Az emberek fejében most van az a korszak, amelyben a királyság teljes mértékben megvalósul, de a lényeget tekintve, ez nem így van. Bár amit Isten megjövendöl, azt meg is valósította, a tényleges királyság még nem érkezett meg teljesen a földre. Ehelyett, ahogy az emberiség változik, ahogy a munka előrehalad, és ahogy kelet felől villámlás jön – vagyis ahogy Isten igéje elmélyül –, a királyság lassan létre fog jönni a földön, fokozatosan, de teljesen leereszkedve erre a világra. A királyság eljövetelének folyamata egyben az isteni munka folyamata is a földön. Eközben Isten az egész világegyetemben olyan munkához kezdett, amelyet a történelem során még egyetlen korszakban sem végzett: hogy a földet a maga teljességében újjászervezze. Például óriási változások mennek végbe az egész világegyetemben, ideértve a változásokat Izráel Államban, az államcsínyt az Amerikai Egyesült Államokban, a változásokat Egyiptomban, a változásokat a Szovjetunióban és Kína megdöntését. Amint az egész világegyetem megnyugodott és visszakerült a normális kerékvágásba, Isten földi munkája befejeződik; ekkor fog eljönni a királyság a földre. Ez a valódi jelentése a következő szavaknak: „Amikor a világ összes nemzete szétszakad, pontosan akkor fog létrejönni és formálódni az Én királyságom, valamint akkor fogok átalakulni és arccal az egész világegyetem felé fordulni.” Isten semmit sem rejt el az emberiség elől; folyamatosan beszélt az embereknek az Ő minden bőségéről – mégsem tudják kitalálni, hogy mire gondol, és egyszerűen csak felfogják a szavát, mint a bolondok. A munka ezen szakaszában az emberek megtanulták Isten kifürkészhetetlenségét, ráadásul most már képesek értékelni az Ő megértésének nehéz feladatát; ezért úgy érezték, hogy manapság Istenben hinni a legnehezebb dolog, olyasmi, mint egy disznót megtanítani énekelni. Teljesen tehetetlenek, olyanok, mint a csapdába esett egerek. Valóban, nem számít, hogy egy embernek mennyi ereje van, vagy milyen mesteri a képessége, vagy hogy az illető határtalan lehetőségeket rejt magában, amikor Isten igéjéről van szó, ezek a dolgok semmit sem jelentenek. Olyan, mintha az emberiség Isten szemében csak egy halom elégett papírhamu lenne – teljesen értéktelen, nemhogy bármiféle haszna lenne. Ez tökéletesen illusztrálja a következő szavak valódi jelentését: „Én az ő szemszögükből nézve, egyre rejtettebbé és egyre kifürkészhetetlenebbé váltam.” Ebből nyilvánvaló, hogy Isten munkája egy természetes fejlődést követ, és aszerint történik, amit az emberi érzékszervek képesek befogadni. Amikor az emberiség természete szilárd és rendíthetetlen, akkor az Isten által kimondott szavak teljesen megfelelnek az ő elképzeléseiknek, és ezek az elképzelések szinte olyanoknak tűnnek, mintha Istenhez hasonló kifejezések lennének, a legcsekélyebb különbség nélkül. Ez némileg tudatosítja az emberekben „Isten gyakorlatiasságát”, de nem ez az Ő elsődleges célja. Isten megengedi az embereknek, hogy megállapodjanak, mielőtt hivatalosan is elkezdené az Ő valódi munkáját a földön. Ezért e kezdetek során, amelyek annyira összezavarják az embereket, rájönnek, hogy korábbi elképzeléseik helytelenek voltak, és hogy Isten és az emberiség annyira különbözik egymástól, mint a menny és a föld, és egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Mivel Isten szavai többé nem értékelhetők az emberi elképzelések alapján, az emberek azonnal új megvilágításban kezdtek Istenre tekinteni; ennek következtében csodálkozva bámulják Istent, mintha a gyakorlati Isten ugyanolyan megközelíthetetlen lenne, mint egy láthatatlan és érinthetetlen Isten, és mintha a megtestesült Isten teste csupán egy külső héj lenne, amely nélkülözi az Ő lényegét. Bár Ő a Lélek megtestesülése, bármikor átváltozhat Lélekformába és tovaszállhat; az emberek ezért egy valamelyest óvatos gondolkodásmódot alakítottak ki. Isten említésére felruházzák Őt a saját elképzeléseikkel, azt állítva, hogy Ő képes felhőkön és ködön lovagolni, vízen járni, és hirtelen megjelenni és eltűnni az emberek között. Másoknak még ennél is szemléletesebb magyarázataik vannak. Az emberek tudatlansága és belátásuk hiánya miatt Isten azt mondta: „Amikor azt hiszik, hogy ellenálltak Nekem, vagy megszegték adminisztratív rendeleteimet, Én még akkor is szemet hunyok felette.”

Isten csalhatatlan pontossággal tárja fel az emberiség rút ábrázatát és belső világát, soha a legcsekélyebb mértékben sem tévesztve el a célját. Még azt is mondhatjuk, hogy soha nem követ el semmiféle hibát. Ez olyan bizonyíték, amely teljesen meggyőzi az embereket. Isten munkája mögött álló alapelv miatt sok szava és tette olyan benyomást hagy maga után, amelyet lehetetlen kitörölni, és úgy tűnik, hogy az emberek ezért még mélyebben megértik Őt, mintha olyan dolgokat fedeztek volna fel Benne, amelyek még értékesebbek. „Az ő emlékezetükben, vagy olyan Isten vagyok, aki inkább kegyelmet tanúsít az emberek iránt, mintsem hogy megfenyítse őket, vagy Maga az Isten vagyok, aki nem gondolja komolyan, amit mond. Ezek mind az emberi gondolkodás szülte képzelgések, és nem felelnek meg a tényeknek.” Bár az emberiség soha nem tulajdonított jelentőséget Isten valódi arcának, „az Ő természetének külső oldalát” úgy ismerik, mint a tenyerüket; minduntalan hibákat keresnek Isten szavaiban és cselekedeteiben. Ez azért van, mert az emberek mindig olyan szívesen figyelnek a negatív dolgokra, és figyelmen kívül hagyják a pozitívakat, és pusztán lenézik Isten tetteit. Minél inkább azt mondja Isten, hogy alázatosan elrejti Magát a lakhelyén, annál nagyobb követelményeket támaszt Vele szemben az emberiség. Azt mondják: „Ha a megtestesült Isten figyeli az emberiség minden cselekedetét és megtapasztalja az emberi életet, akkor miért van az, hogy Isten az esetek többségében nem ismeri a mi tényleges helyzetünket? Ez azt jelenti, hogy Isten valóban rejtve van?” Bár Isten mélyen belelát az emberi szívbe, mégis az emberiség tényleges állapotai szerint cselekszik, nem homályos és nem is természetfeletti. Annak érdekében, hogy teljesen megmetssze régi természetüket, Isten nem sajnálta az erőfeszítést, hogy különböző szempontok szerint beszéljen, feltárva az emberek valódi beállítottságát és ítéletet nyilvánítva a lázadó mivoltukról, az egyik pillanatban azt mondva, hogy mindenkivel foglalkozni fog, a másikban pedig azt hirdetve, hogy az emberek egy csoportját meg fogja menteni; vagy követelményeket támaszt az emberekkel szemben, vagy figyelmezteti őket; és fölváltva boncolja fel a bensőjüket, és biztosít kezelést. Így Isten szavainak vezetése alatt olyan, mintha az emberek a föld minden szegletébe elutaztak volna, és egy bőséges kertbe léptek volna be, amelyben minden virág azért verseng, hogy a legszebb legyen. Bármit is mond Isten, az emberiség belép az Ő szavába, mintha Isten egy mágnes lenne, amely magához vonz mindent, ami vasat tartalmaz. A szavakat olvasva: „Az emberek nem figyelnek Rám, ezért Én sem veszem őket komolyan. Nem figyelnek Rám, így Nekem sem kell keményebben dolgoznom rajtuk. Hát nem ez a legjobb mindkét világból?” úgy tűnik, Isten valamennyi embere ismét a feneketlen mélységbe taszíttatik, vagy ismét a létfontosságú pontjukon találják el őket, teljes döbbenetben hagyva őket. Ezáltal újra belépnek a metódusba. Különösen összezavarodnak a következő szavakkal kapcsolatban: „Ha nem vagytok képesek betartani kötelességeiteket, mint az Én népem tagjai a királyságban, akkor visszautasítalak benneteket!” A legtöbb ember annyira megbántva érzi magát, hogy könnyekre fakad, és azt gondolja: „Nehéz volt kimásznom a feneketlen mélységből, így semmi reményem nem lenne, ha újra beleesnék. Semmit sem nyertem az emberi világban, és mindenféle nehézségen és megpróbáltatáson mentem keresztül az életemben. Különösen azóta, hogy a hitre tértem, megtapasztaltam a szeretteim általi elhagyatottságot, a családom általi üldöztetést és a társadalom egyes tagjainak rágalmait, és nem élveztem a világ boldogságainak egyikét sem. Ha ismét a feneketlen mélységbe esem, nem még hiábavalóbban éltem-e az életemet?” (Minél többet rágódik ezen az ember, annál szomorúbbnak érzi magát.) „Minden reményemet Isten kezeire bíztam. Ha Ő elhagy engem, akár most azonnal meg is halhatok... Nos, Isten mindent eleve elrendelt, így most csak arra törekedhetek, hogy szeressem Istent; minden egyéb másodlagos. Miért ez a sorsom?” Minél többen gondolkodnak így, annál közelebb kerülnek Isten mércéjéhez és szavainak céljához. Ily módon az Ő szavainak célja megvalósul. Miután az emberek meglátják Isten szavait, mindannyian belső ideológiai küzdelmet tapasztalnak meg. Egyetlen választásuk, hogy alávetik magukat annak, amit a sors diktál, és így Isten célja megvalósul. Minél nyersebbek Isten szavai, ennek következtében az emberek belső világa annál összetettebbé válik. Ez olyan, mint egy seb megérintése; minél erősebben érintik, annál jobban fáj, olyannyira, hogy az emberek élet és halál között lebegnek, és akár a túléléshez szükséges bizalmukat is elveszíthetik. Mint ilyen, az emberek csak akkor adhatják át igazi szívüket Istennek, amikor a legjobban szenvednek és a reménytelenség mélységeiben vannak. Az emberi természet olyan, hogy ha még egy halvány remény is megmarad, akkor nem Istenhez fordulnak segítségért, ehelyett önellátó módszereket alkalmaznak a természetes túléléshez. Ez azért van, mert az emberiség természete önelégült, és az emberek hajlamosak lenézni mindenki mást. Ezért mondta Isten: „Egyetlen emberi lény sem volt képes szeretni Engem a kényelem állapotában sem; egyetlen ember sem nyújtotta felém a kezét a béke és a boldogság idején, hogy részesülhessek örömükben.” Ez valóban kiábrándító; Isten megteremtette az emberiséget, de amikor az emberek világába jön, az emberek igyekeznek ellenállni Neki, és elűzni Őt a területükről, mintha csak valami árva lenne, aki a világban sodródik, vagy mint egy hazátlan világfi. Senki sem érez kötődést Isten iránt, senki sem szereti Őt igazán, és senki sem üdvözölte az Ő eljövetelét. Ehelyett Isten eljövetelét látva a felhők egy szempillantás alatt árnyékba borítják az örömteli arcokat, mintha hirtelen vihar közeledne, vagy mintha Isten elvehetné a családjuk boldogságát, és mintha Isten soha nem áldotta volna meg az embereket, hanem ehelyett mindig csak szerencsétlenséget hozott volna nekik. Ezért az emberek gondolkodásában Isten nem áldás, hanem inkább Valaki, aki mindig átkozza őket. Emiatt az emberek nem figyelnek Rá, nem üdvözlik Őt, mindig hidegek Vele szemben, és mindig is ez volt a helyzet. Mivel az emberek ezeket a dolgokat őrzik Ma szívükben, Isten azt mondja, hogy az emberiség ésszerűtlen és erkölcstelen, és hogy még azokat az érzéseket sem lehet érzékelni bennük, amelyekkel az emberek állítólag fel vannak ruházva. Az emberek nem tanúsítanak semmiféle figyelmet Isten érzelmei iránt, hanem az úgynevezett „igazságosságot” használják fel, hogy Istennel foglalkozzanak. Sok éven át így voltak, és ezért Isten azt mondta, hogy a beállítottságuk nem változott. Ez arra utal, hogy nincs több lényegük, mint egy maréknyi tollnak. Azt lehetne mondani, hogy az emberek értéktelen nyomorultak, mert nem értékelik magukat. Ha még önmagukat sem szeretik, helyette önmagukat tapossák, akkor ez nem az értéktelenségüket mutatja? Az emberiség olyan, mint egy erkölcstelen nő, aki játszadozik önmagával, és önként odaadja magát másoknak, hogy meggyalázzák. Az emberek még így sem ismerik fel, hogy mennyire alantasak. Örömüket lelik abban, hogy másoknak dolgoznak vagy másokkal beszélgetnek, mások irányítása alá helyezik magukat; nem éppen ez az emberiség hitványsága? Jóllehet nem tapasztaltam meg az életet az emberiség között, és nem tapasztaltam meg igazán az emberi életet, mégis nagyon világos képet kaptam minden mozdulatról, minden cselekedetről, minden szóról és minden tettről, amit az emberek tesznek. Képes vagyok még arra is, hogy ízekre szedjem az emberek legmélyebb szégyenét, olyannyira, hogy többé nem merik felfedni saját cinkosságukat, vagy nem mernek utat engedni a vágyuknak. Mint a csigák, akik visszahúzódnak a házukba, nem merik többé felfedni saját csúf állapotukat. Mivel az emberek nem ismerik önmagukat, legnagyobb hibájuk az, hogy hajlandóak mások előtt mutogatni bájaikat, megmutatva csúnya ábrázatukat; ez az a dolog, amit Isten a legjobban megvet. Ez azért van, mert az emberek közötti kapcsolatok abnormálisak, és hiányoznak az emberek közötti normális személyes kapcsolatok, még kevésbé léteznek az emberek és Isten közötti normális kapcsolatok. Isten ilyen sokat mondott, és mindezzel az volt a fő célja, hogy elfoglaljon egy helyet az emberek szívében, hogy megszabadulhassanak az oda beköltözött bálványoktól. Ezután Isten hatalmat gyakorolhat az egész emberiség felett, és elérheti a földi létezésének célját.