Isten a nagy vörös sárkány összes leszármazottját utálja, és még jobban gyűlöli magát a nagy vörös sárkányt: ez a harag forrása Isten szívében. Úgy tűnik, hogy Isten mindent, ami a nagy vörös sárkányhoz tartozik, a tűz és kénkő tavába kíván vetni, hogy porrá hamvassza. Olyan idők is vannak, amikor úgy tűnik, Isten legszívesebben kinyújtaná a kezét, hogy Maga pusztítsa el a nagy vörös sárkányt – csak ez törölhetné ki a szívében lakozó undort. A nagy vörös sárkány házában minden egyes személy emberi mivoltot nélkülöző vadállat, és ez az oka annak, hogy Isten mélyen elnyomta haragját, hogy a következőt mondja: „Minden népem és minden fiam között, vagyis azok között, akiket az egész emberi fajból kiválasztottam, ti a legalacsonyabb csoportba tartoztok.” Isten döntő csatát kezdett a nagy vörös sárkánnyal annak saját országában, és amikor terve beérik, el fogja pusztítani azt, és nem engedi tovább neki, hogy megrontsa az emberiséget vagy tönkretegye a lelküket. Isten mindennap szólítja szunnyadó népét, hogy megmentse őket, ám ők mindannyian kábult állapotban vannak, mintha altatót szedtek volna. Ha Isten akár csak egy pillanatra is abbahagyja az ébresztgetésüket, visszatérnek alvó állapotukba, teljesen feledékenyen. Úgy tűnik, mintha egész népe kétharmad részben megbénult volna. Nem ismerik saját szükségleteiket, sem saját hiányosságaikat, sőt még azt sem, hogy mit kellene viselniük vagy enniük. Ez kellőképpen mutatja, hogy a nagy vörös sárkány jókora erőfeszítést tett az emberek megrontására. Csúfsága Kína minden vidékére kiterjed, és oly mértékben megzavarta az embereket, hogy azok nem hajlandóak tovább ebben a dekadens, vulgáris országban maradni. Amit Isten a legjobban gyűlöl, az a nagy vörös sárkány lényege, és ezért emlékezteti az embereket mindennap haragjában, és ezért élnek azok mindennap az Ő haragos szeme előtt. Ennek ellenére a legtöbb ember még mindig nem tudja, hogyan keresse Istent; ehelyett csak ül, néz és várja, hogy kézből etessék. Ha éhen halnának sem lennének hajlandóak maguknak élelmet keresni. A Sátán rég megrontotta az ember lelkiismeretét, és az lényegében kőszívűvé változott. Nem csoda, hogy Isten ezt mondta: „Ha nem buzdítottalak volna titeket, még mindig nem ébredtetek volna fel, hanem úgy maradtatok volna, mint aki megfagyott, és újra, mintha hibernálva lennétek.” Olyan, mintha az emberek téli álmot alvó állatok lennének, akik anélkül töltik el a telet, hogy enniük vagy inniuk kellene; pontosan ez Isten népének jelenlegi állapota. Éppen ezért Isten csak azt követeli, hogy az emberek ismerjék meg Magát a megtestesült Istent a fényben; nem igényli az emberektől, hogy nagyon megváltozzanak, és azt sem, hogy nagy fejlődés legyen az életükben. Ez elegendő lenne a piszkos, mocskos nagy vörös sárkány legyőzéséhez, és ezáltal ahhoz, hogy Isten nagy ereje még inkább megnyilvánuljon.

Amikor az emberek Isten szavait olvassák, csak azok szó szerinti jelentését értik, és képtelenek felfogni szellemi jelentőségüket. A puszta szavak – „háborgó hullámok” – meghökkentettek minden hőst és bajnokot. Amikor Isten haragja megmutatkozik, szavai, cselekedetei és természete nem a háborgó hullámok? Amikor Isten az egész emberiséget megítéli, az nem az Ő haragjának kinyilatkoztatása? Nem az az idő, amikor azok a háborgó hullámok erőre kapnak? A romlottságuk miatt az emberek közül ki nem él efféle háborgó hullámok közepette? Más szóval, ki nem él Isten haragja közepette? Amikor Isten katasztrófát kíván az emberiségre zúdítani, nem akkor látják-e meg az emberek a „sötét felhők zúgó hömpölygését”? Melyik ember nem menekül a katasztrófa elől? Isten haragja heves felhőszakadásként zúdul le és viharos szélként fújja ide-oda az embereket. Az emberek mind megtisztulnak Isten szavai által, mintha örvénylő hóviharral találkoznának. Az emberiség számára Isten szavait kifürkészni a legnehezebb. Isten a szavaival teremtette a világot, és szavaival vezeti és tisztítja meg az egész emberiséget. Végül pedig Isten az egész világegyetem tisztaságát helyreállítja majd a szavaival. Mindabból, amit mond, látható, hogy Isten Lelkének létezése nem üres, és az emberek csak az Ő szavaiból kaphatnak egy kis betekintést a túlélés módját illetően. Minden ember becsben tartja az Ő szavait, ugyanis azok magukba foglalják az életről való gondoskodást. Minél inkább összpontosítanak az emberek Isten szavaira, annál több kérdést tesz fel nekik Isten – kérdéseket, amelyek zavarba hozzák őket, és esélyük sem lesz megválaszolni őket. Isten egymásutáni kérdései önmagukban elegendőek ahhoz, hogy az emberek jó darabig eltöprengjenek rajtuk, a szavainak többi részéről nem is beszélve. Istenben minden valóban teljes és bőséges, és semmi sem hiányzik. Az emberek mégsem élvezhetnek sokat belőle; ők csupán szavainak felszínét ismerik, mint az, aki látja a csirke bőrét, ám a húsát nem eheti meg. Ez azt jelenti, hogy az emberek szűkölködnek a szerencsében, olyannyira, hogy nem élvezhetik Istent. Elképzelései között minden embernek megvan a saját képe Istenről, ezért nem tudja senki, mi a homályos Isten vagy mi a Sátán képmása. Ezért, amikor Isten azt mondta, hogy „mivel amiben te hiszel, az csupán a Sátán képmása, és egyáltalán semmi köze nincs Magához Istenhez”, mindenki elnémult: oly sok éve hittek, mégsem tudták, hogy akiben hittek, az a Sátán, nem pedig Maga Isten. Hirtelen űrt éreztek odabenn, ám nem tudták, mit mondjanak. Aztán ismét kezdtek összezavarodni. Az emberek csak ilyen munkamód mellett tudják jobban elfogadni az új fényt, és ezáltal megtagadni a régi dolgokat. Bármilyen jónak is tűnnek azok a dolgok, nem lesznek elegendőek. Hasznosabb az emberek számára, ha megértik Magát a gyakorlati Istent; ez képessé teszi őket arra, hogy megszabadítsák szívüket az elképzeléseik által fenntartott állapottól, és engedjék, hogy csak Maga Isten foglalja el azt. Csak így érhető el a megtestesülés jelentősége, ami lehetővé teszi az emberek számára, hogy fizikai szemükkel megismerjék Magát a gyakorlati Istent.

Isten sokszor beszélt az embereknek a szellemi birodalom helyzetéről: „Amikor a Sátán Elém járul, nem hátrálok meg vad kegyetlenségétől, és az ocsmánysága sem rémít meg: egyszerűen nem veszek róla tudomást.” Amit az emberek ebből megértettek, az csak a valóság egy állapota; a szellemi birodalom igazságát nem ismerik. Mivel Isten testet öltött, a Sátán mindenféle vádaskodást bevetett, remélve, hogy így támadhatja Istent. Isten azonban nem hátrál; egyszerűen csak beszél és munkálkodik az emberiség körében, lehetővé téve az emberek számára, hogy megtestesült testén keresztül megismerjék Őt. A Sátán dühtől vöröslő szemmel nézi ezt, és sok erőfeszítést tett annak érdekében, hogy Isten népét negatívvá tegye, hátrálásra késztesse, sőt, tévútra vezesse. Isten szavainak hatása következtében azonban a Sátán teljesen elbukott, ami tovább fokozza vadságát. Isten ezért mindenkit emlékeztet: „Az életetekben eljöhet a nap, amikor ilyen helyzettel találkozol: készségesen hagyod, hogy a Sátán fogságába ess, vagy engeded, hogy elnyerjelek téged?” Bár az emberek nincsenek tudatában annak, hogy mi történik a szellemi birodalomban, amint ilyen szavakat hallanak Istentől, óvatossá és félénkké válnak. Ez visszaveri a Sátán támadásait, ami elegendő ahhoz, hogy megmutassa Isten dicsőségét. Annak ellenére, hogy rég beléptek egy új munkamódszerbe, az emberek továbbra sincsenek tisztában a királyságban folyó élettel, és még ha meg is értik, hiányzik belőlük a tisztánlátás. Ezért, miután figyelmeztette az embereket, Isten bemutatta nekik a királyságbeli élet lényegét: „Az élet a királyságban az emberek és Maga Isten élete.” Mivel Maga Isten testet öltött, a harmadik égbeli élet megvalósult a földön. Ez nem pusztán Isten terve – Ő meg is valósította. Az idő múlásával az emberek jobban megismerik Magát Istent, és így egyre inkább képesek megízlelni a mennyei életet, mert valóban érzik, hogy Isten a földön van, nem pedig csak egy homályos mennyei Isten. Így a földi élet olyan, mint az égi. A valóság az, hogy a megtestesült Isten belekóstol az emberi világ keserűségébe, és minél inkább megteheti ezt, az annál inkább bizonyítja, hogy Ő Maga a gyakorlati Isten. Ezért a szavak: „Lakóhelyemen, amely az a hely, ahol rejtve vagyok – mindazonáltal a lakóhelyemen az összes ellenségemet legyőztem; a lakóhelyemen valós tapasztalatot szereztem a földi életről; a lakóhelyemen figyelem az ember minden szavát és cselekedetét, és felügyelem és vezénylem az emberi faj egészét” – elegendő bizonyítékot szolgáltatnak arról a tényről, hogy a mai Isten gyakorlati. Ténylegesen a testben él, ténylegesen megtapasztalja az emberi életet a testben, ténylegesen megérti az egész emberi mivoltot a testben, ténylegesen meghódítja az emberiséget a testben, ténylegesen döntő csatát vív a nagy vörös sárkány ellen a testben és Isten összes munkáját elvégzi a testben – nem Magának a gyakorlati Istennek a létezése ez? Mégis, nagyon ritkán vannak olyan emberek, akik meglátják a mondanivalót ezekben az Isten által közölt hétköznapi sorokban; pusztán átfutják azokat, és nem érzik Isten szavainak értékességét vagy ritkaságát.

Isten szavai különösen jól változnak át. A kifejezés, miszerint „mivel az emberek kómában fekszenek”, veszi Magának Istennek egy leírását, majd az egész emberiség állapotának leírásává módosítja. Itt a „hideg sugárzás eme robbanásai” nem a keleti villámot jelentik; hanem Isten szavait, vagyis az Ő munkavégzésének új módszerét. Tehát mindenféle emberi dinamikát láthatunk ebben: az új módszerbe való belépést követően mindenki elveszíti irányérzékét, és nem tudja, honnan jött, ahogy azt sem, hová tart. Az, hogy „a legtöbb embert eltalálják a lézerszerű sugarak” azokra utal, akiket az új módszerben kiiktatnak; ők azok, akik nem tudják állni a próbatételeket és nem bírják elviselni a szenvedés finomítását, és ezért ismét a feneketlen mélységbe vetik őket. Isten szavai oly mértékben leplezik le az emberiséget, hogy az embereken félelem látszik amikor Isten szavait látják, és nem mernek megszólalni, mintha a szívükre célzó gépfegyvert láttak volna. Ugyanakkor azt is érzik, hogy Isten szavaiban jó dolgok rejlenek. Nagy az ellentmondás a szívükben, és nem tudják, mit tegyenek. Hitük miatt azonban csak megacélozzák magukat és jobban elmélyülnek az Ő szavaiban, attól félve, hogy Isten esetleg elhagyja őket. Épp, ahogyan Isten mondta: „Az emberek közül ki nem ebben az állapotban létezik? Ki nem az Én fényemben létezik? Még ha erős vagy, vagy ha gyenge vagy is, hogyan tudod elkerülni az Én fényem eljövetelét?” Ha Isten használ valakit, akkor még ha gyenge is, Isten akkor is megvilágítja és megvilágosítja őt a fenyítése közepette; tehát minél többet olvassák az emberek Isten szavait, annál jobban megértik Őt, annál jobban félik Őt, és annál kevésbé merészelnek meggondolatlanok lenni. Az, hogy az emberek eljutottak oda, ahol ma vannak, csakis Isten nagy erejének köszönhető. Az Ő szavainak hatalma miatt – vagyis a szavaiban rejlő Lélek eredményeképp – rettegnek az emberek Istentől. Minél inkább feltárja Isten az emberiség valódi arcát, annál inkább nő a félelmük Iránta, és így egyre biztosabbá válnak létezésének valóságában. Ez egy jelzőfény az emberiség Isten megértéséhez vezető útján, egy ösvény, amelyet Ő adott nekik. Gondoljátok át alaposan: nem így van ez?

Vajon nem a fent elmondottak az a jelzőfény az emberiség előtt, amely megvilágítja az útját?