Amikor minden ember odafigyel, amikor minden dolog megújul és újjáéled, amikor minden ember aggályok nélkül aláveti magát Istennek, és hajlandó viselni Isten terhének súlyos felelősségét – akkor tör elő a keleti villámlás, megvilágítva mindent kelettől nyugatig, megrémítve az egész földet e fény megérkezésével; és ebben a helyzetben Isten ismét új életet kezd. Ez azt jelenti, hogy ebben a pillanatban Isten megkezdi az új munkát a földön, hirdetve az egész világegyetem népének, hogy: „amikor keletről villámlik, ami egyben pontosan az a pillanat is, amikor elkezdem kimondani a szavaimat – amikor villámlik, az egész világegyetem megvilágosodik, és az összes csillagban átalakulás történik”. Mikor van tehát az az idő, amikor a villám keletről jön? Amikor az ég elsötétül, és a föld elhomályosul, akkor Isten elrejti arcát a világ elől, és ez az a pillanat, amikor az ég alatt mindent hatalmas vihar készül elborítani. Ugyanakkor éppen ekkor minden ember pánikba esik, fél a mennydörgéstől, retteg a villámok ragyogásától, és még inkább retteg az árvíz közeledtétől, olyannyira, hogy a legtöbben behunyják a szemüket, és várják, hogy Isten elszabadítsa haragját, és lesújtson rájuk. És ahogy a különböző állapotok bekövetkeznek, a keleti villámlás azonnal megjelenik. Ez azt jelenti, hogy a világ keleti részén, attól kezdve, amikor elkezdődik a tanúságtétel Magáról Istenről, egészen addig, amikor munkálkodni kezd, amikor az isteni mivolt elkezd uralkodni a földön – ez a keleti villámlás izzó fénycsóvája, amely mindig is beragyogta az egész világegyetemet. Amikor a föld országai Krisztus királyságává válnak, akkor az egész világegyetem megvilágosodik. Most van a keleti villámlás megjelenésének ideje. A megtestesült Isten munkálkodni kezd, és ráadásul közvetlenül isteni mivoltban beszél. Azt lehet mondani, hogy Isten akkor kezd el beszélni a földön, amikor a keleti villámlás megjelenik. Pontosabban, amikor a tróntól élő víz árad – amikor a trónról érkező kijelentések megkezdődnek –, pontosan akkor kezdődnek meg hivatalosan a hét Lélek kijelentései. Ebben az időben a keleti villámlás is elkezdődik, az időtartama miatt pedig a megvilágítás mértéke is változik, és az általa beragyogott körnek is határa van. Azonban Isten munkájának mozgásával, a tervében bekövetkező változásokkal – az Isten fiain és népén végzett munka változásaival – a villám egyre inkább betölti eredendő funkcióját, úgy, hogy az egész világegyetemet megvilágítja, és nem marad utána hordalék vagy salak. Ez Isten 6000 éves irányítási tervének kikristályosodása, és maga a gyümölcs, amelyet Isten élvez. A „csillagok” nem az égen lévő csillagokra utal, hanem Isten minden fiára és népére, akik Neki dolgoznak. Mivel bizonyságot tesznek Istenről Isten országában, és képviselik Őt az Ő királyságában, és mivel ők teremtett lények, ezért „csillagoknak” nevezik őket. Az „átalakulni” az identitás és a státusz átalakulására utal: Az emberek földi emberekből a királyság embereivé válnak, és ezen túlmenően Isten velük van, és Isten dicsősége bennük van. Ennek eredményeképpen szuverén hatalmat gyakorolnak Isten helyett, és Isten munkája megtisztítja a bennük lévő mérget és szennyeződéseket, végső soron alkalmassá téve őket Isten használatára, Isten szándékainak megfelelően – ez e szavak jelentésének egyik aspektusa. Amikor az Istentől származó fénysugár megvilágítja az egész földet, az égben és a földön minden dolog különböző mértékben megváltozik, és az égen lévő csillagok is megváltoznak, a Nap és a Hold megújul, és a földi emberek ezt követően megújulnak – ez Isten munkája az ég és a föld között, és ez nem meglepő.

Amikor Isten megmenti az embereket – ez nem azokra vonatkozik, akik nem természetes módon kiválasztottak, hanem arra, amikor Isten megtisztítja és megítéli az embereket, és mindenki keservesen sír, vagy lesújtva esik ágynak, vagy lesújtják és a halál poklába taszítják Isten szavai miatt. Az emberek csak Isten kijelentéseinek köszönhetően kezdik megismerni önmagukat. Ha a dolgok nem így lennének, akkor az ő szemük egy varangyos béka szeme lenne – néznének felfelé, senki sem lenne meggyőződve, egyikük sem ismerné önmagát, nem tudnák, hogy mennyit nyomnak a latban. Az embereket valóban nagymértékben megrontotta a Sátán. Éppen Isten mindenhatósága miatt van az, hogy az ember rút arcát olyan élénk részletességgel ábrázolja, ami arra készteti az embert, hogy miután elolvasta, összehasonlítsa azt a saját igazi arcával. Az emberek mindannyian tudják, hogy úgy tűnik, Isten tökéletesen tisztában van vele, hány agysejtjük van a fejükben, nem is beszélve arról, hogy ismeri csúnya arcukat vagy legbensőbb gondolataikat. „Az egész emberi faj olyan, mintha osztályozták volna. E keletről érkező fénycsóva ragyogásában az egész emberiség eredeti formájában tárul fel, a szemük káprázik, nem tudják, mit tegyenek.” Ezekben a szavakban látható, hogy egy napon, amikor Isten munkája véget ér, Isten az egész emberiséget meg fogja ítélni. Senki sem fog tudni elmenekülni; Isten az egész emberiség népét egyenként fogja kezelni, anélkül, hogy egyetlenegyet is figyelmen kívül hagyna közülük, Isten szíve csak így lesz elégedett. Így hát Isten ezt mondja: „Olyanok továbbá, mint az állatok, amelyek menekülnek a világosságom elől, és hegyi barlangokban keresnek menedéket – mégsem tűnhet el egyikük sem a világosságomból.” Az emberek alantas és alsóbbrendű állatok. A Sátán kezében élve olyan ez, mintha az ősi erdők mélyén, a hegyek között keresnének menedéket – de mivel semmi sem menekülhet meg attól, hogy Isten lángjaiban hamvadjon el, még akkor sem, ha a Sátán erőinek „védelme” alatt áll, hogyan is felejthetné el őket Isten? Amikor az emberek elfogadják Isten szavainak érkezését, Isten tolla lefesti az emberek különféle bizarr alakjait és groteszk állapotait; Isten úgy beszél, ahogyan az ember szükségleteihez és mentalitásához illik. Így az emberek számára Isten a pszichológiában jártasnak tűnik. Olyan ez, mintha Isten pszichológus lenne, de olyan is, mintha Isten a belgyógyász szakorvos lenne – nem csoda, hogy ennyire ismeri az embert, aki „bonyolult”. Minél inkább így gondolkodnak az emberek, annál inkább érzik Isten értékes voltát, és annál inkább érzik, hogy Isten alapos és kifürkészhetetlen. Olyan ez, mintha az ember és Isten között egy átléphetetlen égi határ húzódna, vagy mintha két ember a Chu folyó^[a] szemközti partjáról szemlélné egymást, és egyikük sem tudna mást tenni, mint figyelni a másikat. Ez azt jelenti, hogy a földi emberek csak a szemükkel nézik Istent; soha nem volt lehetőségük arra, hogy közelről vizsgálják Őt, és csupán a ragaszkodás érzése van bennük Iránta. A szívükben mindig ott van az az érzés, hogy Isten szeretetre méltó, de mivel Isten olyan „szívtelen és érzéketlen”, soha nem volt lehetőségük arra, hogy a szívükben lévő gyötrelemről beszéljenek Előtte. Olyanok, mint egy gyönyörű fiatal feleség a férje előtt, akinek sosem volt alkalma, hogy felfedje valódi érzéseit a férje feddhetetlensége miatt. Az emberek önmagukat megvető szerencsétlenek, és így, törékenységük, önbecsülésük hiánya miatt, az emberek iránti gyűlöletem öntudatlanul is kissé fokozódik, és a szívemben lévő düh kitör. A gondolataimban ez olyan, mintha traumát éltem volna át. Már rég elvesztettem az emberbe vetett reményt, de mivel „az Én napom ismét közeledik az egész emberiséghez, ismét felébreszti az emberi fajt, még egy új kezdetet adva az emberiségnek”, újra összeszedem a bátorságot, hogy meghódítsam az egész emberiséget, hogy foglyul ejtsem és legyőzzem a nagy vörös sárkányt. Isten eredeti szándéka a következő volt: semmi mást nem tenni, mint meghódítani a nagy vörös sárkány ivadékát Kínában; csak ez tekinthető a nagy vörös sárkány legyőzésének, a nagy vörös sárkány leigázásának. Csak ez volna elegendő annak bizonyítására, hogy Isten Királyként uralkodik a földön, hogy bizonyítsa Isten nagy vállalkozásának megvalósulását, hogy Istennek új kezdete van a földön, és dicsőséget szerzett a földön. A végső, gyönyörű jelenet miatt Isten nem tehet mást, mint hogy kifejezi a szívében rejlő szenvedélyt: „Dobog a szívem, és a szívverésem ritmusát követve a hegyek ugrálnak örömükben, a vizek táncolnak örömükben, és a hullámok a sziklazátonyokat verdesik. Nehéz kifejezni, hogy mi van a szívemben.” Ebből látható, hogy amit Isten eltervezett, azt már megvalósította; ezt Isten előre elhatározta, és pontosan ez az, amit Isten lehetővé tesz az emberek számára, hogy megtapasztalják és lássák. A királyság kilátása gyönyörű; a királyság Királya a győztes, anélkül, hogy a fejétől a lábáig valaha is nyoma lett volna húsnak vagy vérnek, teljesen isteni elemekből áll. Egész teste szent dicsőségtől ragyog, amelyet emberi eszmék egyáltalán nem szennyeznek be; egész teste tetőtől talpig igazságosságossággal és mennyei kisugárzással teljes. és magával ragadó illatot áraszt. Mint az Énekek énekében a szerelmes, Ő szebb minden szentnél, magasztosabb az ősi szenteknél; Ő a példakép minden ember között, az ember Hozzá nem hasonlítható; az emberek nem méltóak arra, hogy közvetlenül ránézzenek. Senki sem érheti el Istennek dicsőséges arcát, Isten megjelenését vagy Isten képmását; senki sem versenyezhet velük, és senki sem dicsérheti őket könnyen a szájával.

Isten szavainak nincs vége – olyan, mint a forrásból csordogáló víz –, soha nem apad el, és így senki sem tudja megfejteni Isten irányítási tervének titkait. Isten számára azonban ezek a titkok végtelenek. Isten különböző eszközöket és nyelvezetet használva sokszor beszélt már az egész világegyetem megújításáról és teljes átalakulásáról, minden alkalommal mélyrehatóbban, mint az előző alkalommal: „Azt akarom, hogy minden tisztátalan dolog hamuvá égjen a tekintetem alatt; azt akarom, hogy a lázadás minden fia eltűnjön a szemem elől, és soha többé ne maradjon fenn.” Miért mond Isten ismételten ilyeneket? Hát nem fél attól, hogy az emberek belefáradnak? Az emberek csak tapogatóznak Isten szavai között, és így akarják megismerni Istent, de soha nem jut eszükbe, hogy megvizsgálják magukat. Ezért Isten ezt a módszert alkalmazza, hogy emlékeztesse őket, hogy mindannyian megismerjék önmagukat, hogy önmagukból megismerjék az ember lázadását, és így felszámolják lázadásukat Isten előtt. Olvasva, hogy Isten „rendet akar tenni”, az emberek hangulata egyszerre nyugtalanná válik, és az izmaik is mintha mozdulatlanná válnának. Azonnal visszatérnek Isten elé, hogy bírálják magukat, és így megismerjék Istent. Ezután – miután elhatározták magukat – Isten kihasználja az alkalmat, hogy megmutassa nekik a nagy vörös sárkány lényegét; így az emberek közvetlenül kapcsolatba kerülnek a szellemi birodalommal, és az elhatározásuk játszotta szerep miatt az elméjük is szerepet kezd játszani, ami fokozza az ember és Isten közötti érzelmeket – ami nagyobb hasznára válik Isten testben végzett munkájának. Ily módon az embereken öntudatlanul is eluralkodik az a hangulat, hogy visszatekintsenek az elmúlt időkre. A múltban az emberek évekig egy homályos Istenben hittek; éveken át soha nem szabadult fel a szívük, képtelenek voltak nagy örvendezésre, és bár hittek Istenben, nem volt rend az életükben. Ugyanolyan volt, mint a hitre jutás előtt – az életüket még mindig üresnek és reménytelennek érezték, és a hitük akkoriban egyfajta összefonódásnak tűnt, ami nem volt jobb, mint a hitetlenség. Mióta megpillantották Magát a mai gyakorlati Istent, mintha az ég és a föld megújult volna; életük ragyogóvá vált, többé nem reménytelenek, és a gyakorlati Isten megérkezése miatt szívükben szilárdnak és lelkükben békésnek érzik magukat. Nem kergetik többé a szelet és nem kapaszkodnak árnyékba minden tettükben; nem céltalan többé a törekvésük, és nem hadonásznak többé. A mai élet még csodálatosabb, és az emberek váratlanul beléptek a királyságba, Isten népévé váltak, és azután... Minél többet gondolnak erre az emberek a szívükben, ez annál édesebb; minél többet gondolnak erre, annál boldogabbak, és annál inkább ösztönzést kapnak arra, hogy szeressék Istent. Így, anélkül, hogy észrevennék, az Isten és az ember közötti barátság megerősödik. Az emberek jobban szeretik Istent, jobban megismerik Őt, és Isten munkája az emberben egyre könnyebbé válik, és már nem kényszeríti vagy készteti az embereket, hanem a természet menetét követi, és az ember a saját, egyedi funkcióját tölti be – csak így lesznek az emberek fokozatosan képesek megismerni Istent. Csak ez Isten bölcsessége – ez nem jár a legcsekélyebb erőfeszítéssel sem, és úgy fejti ki hatását, ahogyan az ember természetéhez illik. Így hát Isten ezen a ponton ezt mondja: „Az emberi világban való megtestesülésem során az emberiség az Én vezetésem alatt, akaratlanul jutott el a mai napig, és akaratlanul ismert meg Engem. De arról, hogy hogyan járjanak az előttük álló ösvényen, sejtelme sincs senkinek, senki sincs tisztában vele – és még kevésbé van bárkinek fogalma arról, hogy ez az út milyen irányba vezeti. Csak úgy lesz képes bárki végigjárni az utat, hogy a Mindenható vigyáz rá; csak a keleti villámlás által vezetve lesz képes bárki átlépni a küszöböt, amely az Én országomba vezet.” Hát nem pontosan ez az összefoglalása annak, amit fentebb leírtam az ember szívében? Ebben rejlik Isten szavainak titka. Amit az ember a szívében gondol, az pontosan az, amit Isten a szájával szól, és amit Ő a szájával szól, az pontosan az, amire az ember vágyik. Pontosan itt leplezi le Isten a legügyesebben az ember szívét; ha nem így lenne, hogyan lehetne mindenkit őszintén meggyőzni? Nem ezt a hatást akarja-e elérni Isten a nagy vörös sárkány legyőzésével?

Valójában sok olyan szó van, amelyek esetében Isten szándéka nem a felszínes jelentésük feltüntetése. Sok szavában Isten egyszerűen csak szándékosan meg akarja változtatni az emberek elképzeléseit, és el akarja terelni a figyelmüket. Isten nem tulajdonít jelentőséget ezeknek a szavaknak, és ezért sok szó nem érdemel magyarázatot. Amikor az embereket Isten szavai olyan mértékben meghódították, ahogyan ez ma van, az emberek ereje elér egy bizonyos pontot, ezért Isten ezt követően újabb figyelmeztető szavakat mond – az alkotmányt, amelyet Ő ad ki Isten népének: „Bár a földet benépesítő emberi lények oly sokan vannak, akár a csillagok, Én mindannyiukat olyan pontosan ismerem, mint a saját tenyeremet. És bár az Engem »szerető« emberi lények is olyan megszámlálhatatlanok, mint a homokszemek a tengerben, csak néhányat választottam ki közülük: csak azokat, akik a ragyogó fényt követik, akik elkülönülnek azoktól, akik »szeretnek« Engem.” Valóban, sokan vannak, akik azt mondják, hogy szeretik Istent, de kevesen vannak, akik szívből szeretik Őt. Úgy tűnik, hogy ezt még csukott szemmel is világosan meg lehetne állapítani. Valójában ilyen az Istenben hívők egész világa. Ebből látjuk, hogy Isten most az emberek „osztályozásának” munkájához fordult, ami azt mutatja, hogy amit Isten akar, és ami Istent megelégíti, az nem a mai egyház, hanem a kiválogatás utáni királyság. Ebben a pillanatban újabb figyelmeztetést ad minden „veszélyes terméknek”: Hacsak Isten nem cselekszik, amint Isten elkezd cselekedni, ezeket az embereket kisöprik a királyságból. Isten soha nem tesz dolgokat felületesen. Ő mindig az „egy az egy és kettő az kettő” elve szerint cselekszik, és ha vannak olyanok, akiket nem kíván látni, akkor mindent megtesz, hogy kisöpörje őket, hogy megakadályozza, hogy a jövőben bajt okozzanak. Ezt hívják „a szemét kivitelének és alapos takarításnak”. Abban a pillanatban, amikor Isten közli az adminisztratív rendeleteket az emberekkel, bemutatja csodatetteit és mindazt, ami Benne van, azután pedig így szól: „A hegyekben számtalan vadállat él, de Előttem mind olyan szelídek, mint a bárányok; a hullámok alatt kifürkészhetetlen titkok rejlenek, de ezek ugyanolyan tisztán mutatkoznak Előttem, mint minden, ami a föld színén van; fenn az égbolton olyan területek vannak, amelyeket az ember soha nem érhet el, Én mégis szabadon járok azokon a megközelíthetetlen területeken.” Isten így érti ezt: Bár az ember szíve mindennél csalárdabb, és olyan végtelenül titokzatosnak tűnik, mint az emberek elképzeléseinek pokla, Isten úgy ismeri az ember tényleges állapotát, mint a tenyerét. Minden dolog között az ember vadabb és brutálisabb állat, mint a vadállat, Isten mégis annyira meghódította az embert, hogy senki sem mer felkelni és ellenállni. Valójában, ahogyan Isten akarja, az, amit az emberek a szívükben gondolnak, minden dolgok között a legbonyolultabb; kifürkészhetetlen, de Isten nem veszi figyelembe az ember szívét. Ő csupán úgy kezeli azt, mint egy kis férget a szeme előtt. Egyetlen szavával meghódítja; amikor csak akarja, lesújt rá; kezének legkisebb mozdulatával megfenyíti; tetszése szerint elítéli.

Ma minden ember a sötétségben él, de Isten érkezésének köszönhetően végre megismerik a világosság lényegét azáltal, hogy látták Őt. Szerte a világon olyan, mintha egy nagy fekete fazék lenne felfordítva a föld fölött, és senki sem tud levegőt venni; mindannyian meg akarják fordítani a helyzetet, de még soha senki nem emelte fel a fazekat. Csak Isten megtestesülése miatt nyílt meg hirtelen az emberek szeme, és meglátták a gyakorlati Istent. Ezért Isten kérdő hangon kérdezi őket: „Az ember soha nem ismert fel Engem a fényben, hanem csak a sötétség világában látott Engem. Nem vagytok-e ma pontosan ugyanebben a helyzetben? A nagy vörös sárkány tombolásainak csúcspontján történt, hogy formálisan testet öltöttem, hogy elvégezzem a munkámat.” Isten nem rejti el a szellemi világ valós körülményeit, és nem rejti el az ember szívének valós állapotát sem, ezért ismételten emlékezteti az embereket: „Nemcsak lehetővé teszem, hogy a népem megismerje a megtestesült Istent, hanem meg is tisztítom őket. Adminisztratív rendeleteim szigorúsága miatt az emberek nagy többségét még mindig az a veszély fenyegeti, hogy kivetem őket. Ha nem teszel meg mindent, hogy megmetszd önmagad, hogy leigázd a saját testedet – hacsak ezt meg nem teszed, bizonyosan olyan tárgy leszel, amelyet visszautasítok, hogy a pokolba taszítsalak, ahogyan Pál is az Én kezemből kapott fenyítést, amely elől nem volt menekvés.” Csak amint Isten egyre többet mond, akkor fognak az emberek jobban vigyázni lépéseikre és jobban félni Isten adminisztratív rendeleteitől; csak akkor lehet Isten tekintélyét érvényre juttatni és az Ő fenségét világossá tenni. Itt ismét említésre kerül Pál, hogy az emberek megértsék Isten szándékait: Ne legyenek olyanok, akiket Isten megfenyít, hanem olyanok, akik tekintettel vannak Isten szándékaira. Csak ez késztetheti az embereket arra, hogy félelmük közepette visszatekintsenek arra, hogy korábbi elhatározásuk Isten előtt nem volt képes teljesen eleget tenni Neki, ami még nagyobb megbánást és még több ismeretet ad nekik a gyakorlati Istenről. Tehát csak ezt követően nem kételkedhetnek Isten szavaiban.

„Az ember nem pusztán hús-vér testemben nem ismer Engem; mi több, nem értette meg a saját énjét, amely hús-vér testben lakozik. Az emberek oly sok éven át becsaptak Engem, kívülről jött vendégként kezelve Engem. Oly sokszor [...]”. Ez az „oly sokszor” felsorolja az ember Istennel való szembenállásának valóságát, és az embereknek valódi példákat mutat a fenyítésre; ez a bűn bizonyítéka, és ezt senki sem tudja újra megcáfolni. Mindenki úgy használja Istent, mint valami hétköznapi tárgyat, mintha Ő valami háztartási kellék lenne, amit úgy használhat, ahogy akar. Senki sem becsüli Istent; senki sem próbálta megismerni Isten szépségét, sem az Ő dicsőséges arcát, és még kevésbé szándékozik bárki is alávetni magát Istennek. Senki sem tekintett még soha úgy Istenre, mint valami szeretett dologra a szívében; mindannyian előrángatják Őt, amikor szükségük van Rá, és félredobják, figyelmen kívül hagyják, amikor nincs Rá szükségük. Olyan ez, mintha az ember számára Isten egy báb lenne, akit az ember tetszése szerint manipulálhat, és akitől azt követelhet, amit csak akar vagy amire vágyik. Isten azonban ezt mondja: „Ha a megtestesülésem idején nem éreztem volna együtt az ember gyengeségével, akkor az egész emberiség halálra rémült volna pusztán a megtestesülésem miatt, és ennek következtében az alvilágba zuhant volna.” Ez azt mutatja, hogy Isten megtestesülésének milyen nagy a jelentősége. Ő azért jött, hogy testben hódítsa meg az emberiséget, ahelyett, hogy az egész emberiséget elpusztította volna a szellemi birodalomból. Így amikor az Ige testté lett, senki sem tudta. Ha Isten nem törődött volna az ember gyarlóságával, ha az ég és a föld a feje tetejére állt volna, amikor Ő testté lett, akkor minden ember megsemmisült volna. Mivel az emberek természetében benne van, hogy szeretik az újat és gyűlölik a régit, s gyakran elfelejtik a rossz időket, amikor jól mennek a dolgok, és egyikük sem tudja, hogy milyen áldottak, Isten ismételten emlékezteti őket, hogy meg kell becsülniük, a nehezen kivívott mát; a holnap kedvéért még jobban meg kell becsülniük a mát, és nem szabad, mint az állat, a magasba kapaszkodniuk anélkül, hogy észrevennék a mestert, és nem lehetnek tudatlanságban az áldások felől, amelyek között élnek. Így az emberek jól neveltekké válnak, nem lesznek többé hencegőek és arrogánsak, és rájönnek, hogy nem az a helyzet, hogy az ember természete jó, hanem hogy Isten irgalma és szeretete szállt az emberre; mindannyian félnek a fenyítéstől, és ezért nem mernek többet tenni.

Lábjegyzet:

a. A „Chu folyó” a szemben álló hatalmak közötti határra utal átvitt értelemben.