II. A jellem és a beállítottság-lényeg közötti különbség

Legutóbb összefoglaltuk az antikrisztusok jellemét. El tudjátok mondani, hogy miből áll össze? (Az első tétel a megrögzött hazudozás, a második az alattomos és könyörtelen természet, a harmadik a becsületérzet és a szégyenérzet hiánya, a negyedik az önző és aljas természet, az ötödik az, hogy rátapadnak az erősekre, a gyengéket pedig elnyomják, a hatodik pedig az, hogy a normális embereknél jobban vágynak az anyagi dolgokra.) Összesen hat tétel van. Ha megnézzük ezt a hat tételt, láthatjuk, hogy az antikrisztusok jelleme nélkülözi az emberi mivoltot, a lelkiismeretet és az észszerűséget. Kevés bennük az integritás, a jellemük pedig visszataszító. Tegyük fel, hogy nem ismered egy személy beállítottságát, vagy nem tudod megítélni, hogy jó-e vagy rossz. Ha azonban többet tudsz meg a jelleméről, akkor felismered például, hogy visszataszító jelleme van, mondjuk, megrögzötten hazudozik, nincs becsületérzete, vagy alattomos és könyörtelen. Ez alapján arra az előzetes meghatározásra juthatsz, hogy ennek a személynek nincs lelkiismerete, jó szíve vagy nemes jelleme, és inkább rossz, rendkívül silány és gonosz emberi mivolttal rendelkezik. Ha az ilyen embereknek nincs státuszuk, akkor feltételezhetően ők gonosz embereknek tekinthetők; a jellemük alapján meg lehet-e teljes biztonsággal állapítani róluk, hogy antikrisztusok? Ha csak az emberi mivoltuk e megnyilvánulásait vesszük figyelembe, 80%-os bizonyossággal állapíthatjuk meg, hogy antikrisztusok. Nem csupán antikrisztusi beállítottságuk van, és nem pusztán arról van szó, hogy az emberi mivoltuk gonosz, rossz és silány, ezért feltételesen megállapíthatjuk róluk, hogy antikrisztusok. Mivel minden egyes antikrisztusként meghatározott személyből hiányzik a jó emberi mivolt, a becsületesség, a kedvesség, az egyszerűség, az egyenesség, a mások iránti őszinteség és a becsületérzet, ezért aki rendelkezik ezekkel a jellemvonásokkal, az nem lehet antikrisztus. Az antikrisztusok emberi mivolta mindenekelőtt rendkívül silány. Hiányzik belőlük a lelkiismeret és az észszerűség, és biztosan nem rendelkeznek az emberi mivolttal és nemes integritással bíró emberek jellemével. Ezért az antikrisztusok jelleme alapján ítélve, ha ezeknek a személyeknek nincs státuszuk, és csupán hétköznapi követők vagy egy csoport egyszerű tagjai, akik a kötelességüket végzik, a jellemük viszont rendkívül silány, és antikrisztusi jellemvonásokkal rendelkeznek, akkor feltételesen az antikrisztusok kategóriájába sorolhatjuk őket. Mit kell tenni azokkal, akiket nem lehet kiismerni? Őket nem szabad előléptetni vagy státusszal felruházni. Néhányan azt mondhatják: „Ha státuszt adunk nekik, azzal kideríthetjük, hogy antikrisztusok-e vagy sem, nem igaz?” Helyes ez az állítás? (Nem, nem az.) Ha ilyen embereknek adunk státuszt, akkor azt fogják tenni, amit az antikrisztusok tesznek, és mindent meg fognak tenni, amire egy antikrisztus képes. Először is, független királyságokat fognak létrehozni, továbbá irányítani fognak embereket. Vajon az ilyen típusú emberek fognak olyan dolgokat tenni, amelyek Isten házának javát szolgálják? (Nem, nem fognak.) Mihelyst státuszt kapnak az ilyen emberek, képesek lesznek független királyságokat létrehozni, önkényesen cselekedni, zavart okozni és bomlasztani, klikkeket formálni, és véghezvinni a gonosz emberek minden cselekedetét. Ez olyan, mintha rókát engednénk a szőlőskertbe, és Isten választott népét gonosz emberek kezébe adnánk, ördögöknek és Sátánoknak szolgáltatva ki őket. Amint átveszik a hatalmat ezek az emberek, egyértelművé válik, hogy antikrisztusok. Ha valaki pusztán a jelleme alapján megállapítja egy személyről, hogy antikrisztus, akkor sokan, akik nincsenek tisztában az igaz tényekkel, akik nem értik vagy nem képesek felismerni az antikrisztusok beállítottságának lényegét, túlzásnak tarthatják ezt. Azt gondolhatják: „Miért kell valakit csak ez alapján teljesen leírni vagy elítélni? Igazságtalannak tűnik, hogy antikrisztusnak címkézzük őket, mielőtt bármit is tettek volna.” Azonban az antikrisztusok beállítottságának lényege alapján megítélve egyértelmű, hogy hiányzik belőlük a jó emberi mivolt. Először is, biztosan nem törekednek az igazságra; másodszor, biztosan nem szeretik az igazságot; továbbá abszolút nem olyan emberek, akik alávetik magukat Isten szavainak, félik Istent, és kerülik a rosszat. Azok számára, akik nem rendelkeznek ilyen tulajdonságokkal, teljesen nyilvánvaló, hogy a jellemük nemes vagy aljas, jó vagy rossz.

A legutóbbi összejövetelünkön arról beszélgettünk, hogy az antikrisztusok jellemében milyen viselkedési formák, beszéd- és feladatkezelési módok, valamint egyéb vonások nyilvánulnak meg. Ha valakiről a jelleme alapján nem tudjuk teljes bizonyossággal megállapítani, hogy antikrisztus-e, akkor tovább kell folytatnunk a beszélgetést az antikrisztusok beállítottságának lényegéről. Azáltal, hogy megvizsgáljuk és felismerjük egyrészt az antikrisztusok jellemét, másrészt a beállítottságuk lényegét, a két szempont kombinálása révén meg tudjuk állapítani, hogy valaki csak antikrisztusi beállítottsággal rendelkezik-e, vagy valóban antikrisztus. Ma foglaljuk össze, hogy milyen beállítottság-lényegei vannak az antikrisztusoknak. Ez egy még lényegesebb jellemző, amelynek segítségével pontosabban tudjuk azonosítani, felismerni és megállapítani, hogy egy személy antikrisztus-e.

Korábban részletes összefoglalót készítettünk a beállítottságról. Melyek az emberek romlott beállítottságai? (Hajthatatlanság, arrogancia, csalárdság, idegenkedés az igazságtól, ádázság és elvetemültség.) Lényegében ez a hat beállítottság sorolható fel, és a beállítottság más értelmezései – mint például az önzés és az aljasság – valamilyen szinten kapcsolódnak ehhez a hathoz, vagy hasonlóak azokhoz. Mondjátok meg Nekem, van-e különbség valakinek a jelleme és beállítottság-lényege között? Mi a különbség? A jellemet elsősorban a lelkiismeret és a józan ész alapján mérjük. Ide tartozik, hogy valakinek van-e integritása és hogy az integritása nemes-e, hogy van-e méltósága, hogy rendelkezik-e emberi erkölcsiséggel, milyen szintű az erkölcsisége, hogy van-e a viselkedésének egy minimális szintje és alapelvei, hogy az emberi mivolta jó-e vagy gonosz, valamint hogy egyszerű és becsületes-e – ezek a szempontok kapcsolódnak az emberi jellemhez. A jellem lényegében az emberek mindennapi életében megnyilvánuló azon döntésekből és hajlamokból tevődik össze, amelyek a jó és a gonosz, a pozitív és a negatív dolgok, valamint a helyes és a helytelen felé irányulnak – ezekről szól. Az igazság alapvetően nem tartozik bele; csak a lelkiismeret, valamint a jó és a gonosz emberi mivolt alapján mérhető, és nem ér fel az igazság szintjéig. Ami a beállítottságot illeti, azt az ember lényege alapján kell mérni. Az, hogy az illető a jót vagy a rosszat részesíti-e előnyben, és hogy mi nyilvánul meg benne, milyen döntéseket hoz, milyen beállítottságot tár fel, és milyenek lehetnek a reakciói, amikor az igazságosságról és az elvetemültségről, valamint a pozitív és a negatív dolgokról van szó – ezeket a dolgokat az igazság alapján kell mérni. Ha valakinek a jelleme viszonylag kedves, ha van lelkiismerete és józan esze, akkor lehet-e rá azt mondani, hogy nincs romlott beállítottsága? (Nem, nem mondhatjuk.) Ha valaki nagyon kedves, van-e benne arrogancia? (Igen, van.) Ha valaki nagyon becsületes, akkor van-e hajthatatlan beállítottsága? (Igen, van.) Azt lehet mondani, hogy bármennyire is jó valakinek a jelleme, bármennyire is nemes az integritása, az nem jelenti azt, hogy ne lenne romlott beállítottsága. Ha valakinek van lelkiismerete és józan esze, az azt jelenti-e, hogy soha nem áll ellen Istennek, és nem lázad fel ellene? (Nem, nem jelenti azt.) Akkor hogyan alakul ki ez a lázadás? Úgy, hogy az embereknek van romlott beállítottságuk, és a beállítottság-lényegükben ott van a hajthatatlanság, az arrogancia, az elvetemültség és így tovább. Ezért bármennyire is jó valakinek a jelleme, az nem jelenti azt, hogy birtokolja az igazságot, hogy nincs romlott beállítottsága, vagy hogy az igazságra való törekvés nélkül képes elkerülni azt, hogy ellenálljon Istennek, elárulja Őt és lázadjon Ellene, valamint alávetni magát Istennek. Ha jó jelleme van, viszonylag egyszerű, becsületes, egyenes, jószívű, és van becsületérzete, az csak azt jelenti, hogy képes elfogadni az igazságot, szeretni az igazságot és alávetni magát annak, amit Isten tesz, mert olyan a jelleme, hogy képes elfogadni az igazságot.

A jó vagy rossz jellemet olyan alapvető kritériumok alapján mérjük, mint a lelkiismeret, az erkölcsiség és az integritás. Valakinek a beállítottság-lényegét azonban a korábban említett hat romlott beállítottság alapján kell mérni. Ha valaki magas erkölcsi normákkal rendelkezik, valamint van integritása, lelkiismerete, józan esze és jó szíve, akkor csak annyit tudnunk róla mondani, hogy a jelleme viszonylag jó. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez az ember érti az igazságot, hogy rendelkezik az igazsággal, vagy hogy képes az igazság alapelvei szerint kezelni a dolgokat. Mit igazol ez? Bár jó jellemmel, viszonylag nemes integritással és magasabb erkölcsi normákkal rendelkezik a viselkedése és a cselekedetei tekintetében, ez nem jelenti azt, hogy nincs benne romlott beállítottság, hogy rendelkezik az igazsággal, vagy hogy a beállítottsága teljesen összhangban áll Isten követelményeivel. Ha valakinek nem változik a romlott beállítottsága, és nem érti az igazságot, akkor bármilyen jó is legyen a jelleme, ő nem egy valóban jó ember. Tegyük fel, hogy valaki viszonylagos változást tapasztal a beállítottságában, vagyis keresi az igazságot a cselekedeteiben, a dolgainak kezelése közben proaktívan követi az igazság alapelveit, és aláveti magát az igazságnak és Istennek. Bár a romlott beállítottsága még időnként felszínre tör, arroganciát és csalárdságot tár fel, sőt, súlyos esetekben ádáz beállítottságot is, összességében a cselekedeteinek forrása, iránya és célja összhangban van az igazság alapelveivel, és amikor cselekszik, azt úgy teszi, hogy keres és aláveti magát. Mondhatjuk tehát, hogy az ő jelleme nemesebb, mint azoké, akiknek a beállítottsága nem mutat változást? (Igen.) Ha valakinek csak a természeténél fogva jó a jelleme, és mások szemében az emberi mivolta is jó, de egyáltalán nem érti az igazságot, tele van elképzelésekkel és képzelődésekkel Istennel kapcsolatban, nem tudja, hogyan tapasztalja meg Isten szavait, és nem tudja, hogyan fogadja el Isten vezényléseit és rendelkezéseit, nem is beszélve arról, hogyan vesse alá magát mindannak, amit Isten tesz, akkor vajon ő valóban jó ember? Szigorúan véve ő nem egy valóban jó ember, de azt bizonyosan állíthatjuk, hogy a jelleme elég jó. Mit jelent az, hogy valakinek elég jó a jelleme? Azt jelenti, hogy viszonylagos integritása van, viszonylag korrekt és igazságos a cselekedeteiben és a másokkal való érintkezésében, nem használ ki másokat, viszonylag becsületes, nem árt másoknak, nem bánt másokat, lelkiismeretesen cselekszik, és rendelkezik egy bizonyos erkölcsi normával, amely több annál, hogy nem sért törvényt, és nem szegi meg a kapcsolatok etikai szabályait – ennél a két alapvető normánál kicsit magasabb szinten van. Amikor az emberek egy ilyen személlyel lépnek kapcsolatba, azt érzik, hogy viszonylag egyenes, és nem kell tartaniuk tőle, amikor együtt vannak, mert az illető nem árt másoknak, nem bánt másokat, és az emberek nyugodtak lehetnek, amikor kapcsolatba kerülnek vele – ezek a tulajdonságok egy viszonylag jó emberre jellemzőek. Azokhoz képest azonban, akik értik és képesek gyakorolni az igazságot, és alávetni magukat az igazságnak, az ilyen emberi mivolt nem számít nemesnek. Más szavakkal, bármilyen jó is legyen valakinek az emberi mivolta, az nem helyettesítheti az igazság megértését vagy gyakorlását, és biztosan nem helyettesítheti a beállítottság megváltozását.

A jellem az emberek lelkiismeretére, erkölcsiségére és integritására utal. Egy ember jellemének megítéléséhez a lelkiismeretét, az erkölcsiségét és az integritását kell értékelni. De mire utal a beállítottság, és hogyan mérhető? Az igazsággal, Isten szavai által mérhető. Tegyük fel, hogy valakinek minden tekintetben nagyon jó a jelleme, mindenki úgy gondolja, hogy ő jó ember, és azt lehet mondani, hogy ő tökéletes és teljes a romlott emberiség szemében, látszólag hibátlan és hiányosságoktól mentes személyiség; amikor azonban az igazság szerint mérjük, az úgynevezett jósága szinte említésre sem méltó. Ha megvizsgáljuk a beállítottságát, azt találjuk, hogy arrogáns, hajthatatlan, csalárd, elvetemült, sőt, idegenkedik az igazságtól, és még inkább egy ádáz beállítottság megnyilvánulását látjuk. Ez tény, nem igaz? (De igaz.) Hogyan mérhető egy személy beállítottságának a lényege? Az igazság alapján mérhető azáltal, hogy megvizsgáljuk az illető hozzáállását az igazsághoz és Istenhez. Ilyen módon ennek a személynek a romlott beállítottsága teljes mértékben és alaposan feltárul. Bár az emberek úgy látják, hogy lelkiismeretes, integritással és magas erkölcsi normákkal rendelkezik, és szentnek vagy tökéletes embernek tűnik a szemükben, amikor azonban az igazsággal és Istennel szembesül, lelepleződik a romlott beállítottsága, hogy híján van bármiféle érdemnek, és kiderül, hogy ugyanolyan romlott beállítottsággal rendelkezik, mint az emberiség többi része. Amikor Isten kimondja az igazságot, megjelenik az embereknek, és munkálkodik, akkor az illetőben ugyanúgy megnyilvánul minden egyes romlott beállítottság, mint más emberben: hajthatatlanság, arrogancia, csalárdság, idegenkedés az igazságtól, elvetemültség és ádázság. Akkor mégsem tökéletesek az ilyen emberek? Akkor mégsem szentek? Akkor mégsem jó emberek? Ők csak más emberek szemében jók; mivel az emberekből hiányzik az igazság, és ugyanazokkal a romlott beállítottságokkal rendelkeznek, az az értékrend, amely alapján felmérik egymást, csak a lelkiismereten, az integritáson és az erkölcsiségen alapul, nem pedig az igazságon. Milyennek tűnik egy ember jelleme, ha azt nem az igazság alapján mérik? Valóban jó ember ő? Nyilvánvalóan nem, mert egy olyan ember, akit más emberek jónak értékeltek és ítéltek meg, nem mentes a romlott beállítottságok egyikétől sem. Hogyan alakulnak ki és lepleződnek le az emberek romlott beállítottságai? Amikor Isten nem mondja ki az igazságot, és nem jelenik meg az emberiségnek, akkor úgy tűnik, mintha az emberek romlott beállítottságai nem léteznének. Amikor azonban Isten kimondja az igazságot, és megjelenik az embereknek, akkor az úgynevezett szentek vagy a mások szemében tökéletes emberek romlott beállítottságai teljesen lelepleződnek. Ebből a szempontból az emberek romlott beállítottságai a jellemükkel párhuzamosan léteznek. Nem arról van szó, hogy az embereknek csak akkor vannak romlott beállítottságaik, amikor Isten megjelenik; hanem arról, hogy amikor Isten kimondja az igazságot, valamint megjelenik és munkálkodik az emberek között, akkor tárul fel a romlott beállítottságuk és az ocsmányságuk. Az emberek ezen a ponton jönnek rá és fedezik fel, hogy egy jó jellem mögött egy romlott beállítottság is rejtőzik. A jó emberek, a tökéletes emberek vagy a mások által szentnek tartott emberek ugyanúgy rendelkeznek romlott beállítottsággal, mint bárki más, és semmivel sem kevésbé, mint más emberek. Ezeknek az embereknek a romlott beállítottságai még inkább el vannak rejtve, mint másokéi, és ezek az emberek még inkább képesek a félrevezetésre. Tehát mi is pontosan egy romlott beállítottság, és mi az a beállítottság-lényeg? Egy személy romlott beállítottsága a személy lényege; az ember jelleme csak néhány felszínes viselkedési szabály kifejeződése, és nem tükrözi a személy emberi mivoltának lényegét. Amikor egy személy emberi mivoltának lényegéről beszélünk, akkor az illető beállítottságára utalunk. Amikor egy személy jelleméről beszélünk, olyan tényezőkre utalunk, mint hogy jó-e a szándéka, jó szívű-e, milyen az integritása, és hogy vannak-e erkölcsi normái. Értitek most már, hogy mit jelent a jellem, és mit jelent a beállítottság lényege? Ezt a dolgot csak közvetett módon tudja felfogni az ember a szívében; nem lehet egyetlen szóval vagy kifejezéssel meghatározni. Ez egy nagyon összetett kérdés. Ha túl szűk meghatározást és magyarázatot adunk, akkor az szabványosítottnak tűnhet, de valójában nem lesz egyértelmű. Nem fogok definíciót mondani rá, hanem így magyarázom el, és ha közvetett módon felfogjátok a szívetekben, akkor meg is fogjátok érteni.

Az embernek összesen hatféle romlott beállítottsága van: hajthatatlanság, arrogancia, csalárdság, idegenkedés az igazságtól, ádázság és elvetemültség. E hat közül melyek a viszonylag súlyosabbak, és melyek azok, amelyek hétköznapibbak vagy általánosabbak, enyhébb fokúak és kevésbé komolyak a körülmények tekintetében? (A hajthatatlanság, az arrogancia és a csalárdság valamivel enyhébb.) Így van. Úgy tűnik, hogy némileg érzékelitek és értitek az ember romlott beállítottságainak különböző megnyilvánulásait. Noha ez a három is a Sátán által megrontott emberiség romlott beállítottságai közé tartozik, és lényegüket tekintve Isten gyűlöli őket, nem felelnek meg az igazságnak, és ellenállnak Istennek, mégis a jellegük viszonylag enyhébb és kevésbé súlyos, vagyis valamivel általánosabbak. A romlott emberiség minden tagja rendelkezik ezekkel a beállítottságokkal különböző mértékben. E három beállítottságtól eltekintve az idegenkedés az igazságtól, az ádázság és az elvetemültség lényegesen súlyosabb jellegű. Ha az első hármat szokványos romlott beállítottságnak nevezzük, akkor az utóbbi három rendkívül romlott beállítottságnak nevezhető, amelyek súlyosabbak a jellegüket tekintve. Mit jelent az, hogy ezek súlyosabbak? Azt jelenti, hogy ez a három súlyosabb a körülmények és a lényeg tekintetében, valamint abból a szempontból, hogy az egyének milyen mértékben állnak ellen Istennek, lázadnak Ellene és szegülnek szembe Vele. Ez a három súlyosabb beállítottság közvetlenül az igazság és Isten tagadásában, Isten elleni hangos tiltakozásban és támadásban, Isten próbára tételében, Isten megítélésében és ehhez hasonló cselekedetekben nyilvánul meg. Miben különbözik az ember ezen három romlott beállítottsága az első háromtól? Az első három gyakoribb. Ezek a romlott beállítottságok azon jellemzői, amelyekben minden romlott ember osztozik, vagyis minden egyén – kortól, nemtől, származási helytől, fajtól és etnikumtól függetlenül – rendelkezik e három beállítottsággal. Az utóbbi három különböző fokig, kisebb-nagyobb mértékben van jelen minden emberben, attól függően, hogy milyen a lényegük, de a megrontott emberiségben csak az antikrisztusok rendelkeznek a legsúlyosabb mértékben ezzel a három beállítottsággal: elvetemültség, idegenkedés az igazságtól és ádázság. Az antikrisztusoktól eltekintve az átlagos romlott emberek csak bizonyos mértékig, bizonyos körülmények között vagy különleges helyzetekben tárják fel az elvetemültség, az igazságtól való idegenkedés és az ádázság beállítottságát. Noha rendelkeznek ezekkel a beállítottságokkal, nem tekinthetők antikrisztusnak. A lényegük nem elvetemült vagy ádáz, és biztosan nem idegenkedik az igazságtól. Ez a jellemükkel van összefüggésben. Ezek az emberek viszonylag jószívűek, egyenesek, van integritásuk, becsületérzetük, és így tovább – a jellemük viszonylag jó. Ezért csak esetenként vagy bizonyos körülmények között és egyes helyzetekben tárul fel belőlük az utóbbi három súlyosan romlott beállítottság. Ezek a beállítottságok azonban nem uralják a lényegüket. Például, amikor az átlagos romlott beállítottságokkal rendelkező egyének felületesen végzik a kötelességeiket, és Isten fegyelmezésével szembesülnek, megtagadhatják az engedelmességet, és azt gondolhatják: „Mások is felületesek; őket miért nem fegyelmezik? Miért csak én kapok ilyen fegyelmezést és fenyítést?” Milyen beállítottság az engedelmesség ilyesfajta megtagadása? Ez nyilvánvalóan ádáz beállítottság. Panaszkodik Isten igazságtalanságára és elfogult bánásmódjára, ez a viselkedés pedig némileg az Istennel való szembeszegülés és az Isten elleni tiltakozás tulajdonságát hordozza magában – ez ádáz beállítottság. Az ilyen emberek ádáz beállítottsága ezekben a helyzetekben tárul fel, de a különbség az, hogy ezek az emberek jószívűek, lelkiismeretesek, van integritásuk, és viszonylag egyenesek. Amikor panaszkodnak Istenre, és feltárulkozik az ádáz beállítottságuk, a lelkiismeretük működésbe lép. Amikor a lelkiismeretük működésbe lép, konfliktusba kerül az ádáz beállítottságukkal, és megszületnek bizonyos gondolatok a fejükben: „Nem lenne szabad így gondolkodnom. Isten sok áldásban részesített, és kegyelmet tanúsított felém. Nem vall az a lelkiismeret hiányára, ha így gondolkodok? Lehet, hogy ezzel ellenállok Istennek, és csalódást okozok Neki?” Ez a lelkiismeretük működésének jele, nem igaz? Ezen a ponton a jó jellemük is színre lép. Amint elkezd működni a lelkiismeretük, a dühük, a panaszkodásuk és az engedetlenségük fokozatosan alábbhagy, félreteszik és lépésről lépésre kiiktatják ezeket. Hát nem a lelkiismeretük hatása ez? (De igen.) Akkor valóban az ádáz beállítottságuk tárulkozott fel? (Igen.) Az ádáz beállítottságuk tárulkozott fel, de mivel ezek az egyének rendelkeznek lelkiismerettel és emberi mivolttal, a lelkiismeretük képes megfékezni az ádáz beállítottságukat, és észszerűségre bírja őket. Amikor visszatér az észszerűségük, és megnyugszanak, akkor elgondolkodnak, és rájönnek, hogy ők is képesek ellenállni Istennek. Ekkor önkéntelenül is a lekötelezettség és megbánás érzése ébred bennük: „Túl hevesen reagáltam az imént, ellenálltam Istennek, és lázadtam Ellene. Lehet, hogy Isten szeretetből fegyelmez engem? Lehet, hogy ez az Ő kegyelme? Miért viselkedtem ilyen észszerűtlenül? Nem dühítettem fel Istent? Abba kell ezt hagynom; imádkoznom kell Istenhez, bűnbánatot kell tartanom, el kell engednem a tetteimben megnyilvánuló gonoszságot, és véget kell vetnem a lázadásomnak. Mivel beismerem, hogy felületesen cselekedtem, fel kell hagynom a felületességgel, komolyan kell vennem a dolgaimat, és keresnem kell, hogy hogyan tudok hűséget tanúsítani a cselekedeteimen keresztül, és hogy mik a kötelességem végzésének alapelvei.” Hát nem a jó jellemük hatása ez? Kétségtelen, hogy ezek az emberek is rendelkeznek ádáz beállítottsággal, de a lelkiismeretük és a racionális helyzetértékelésük hatására a jó, igazságszerető jellemük végül felülkerekedik. Ezeknek az egyéneknek szerepel az ádázság a romlott beállítottságaik között, tehát mondhatjuk-e, hogy ezért ádáz lényegük van? Mondhatjuk-e, hogy ádáz a lényegük? Nem. Tárgyilagosan szemlélve, bár a feltárulkozó romlott beállítottságaik egyike az ádázság, a lelkiismeretük, az észszerűségük és a viszonylagos igazságszeretetük miatt az ádázság csupán egyfajta romlott beállítottság, de nem a lényegük. Miért nem a lényegük? Azért, mert ez a romlott beállítottságuk meg tud változni. Noha feltárulkozik ez a fajta romlott beállítottságuk, és ellen tudnak állni Istennek, továbbá lázadni tudnak Isten ellen, akár rövidebb, akár hosszabb ideig, a jellemükben megmutatkozó lelkiismeretesség, integritás, észszerűség és hasonló vonások hatása megakadályozza, hogy az ádáz beállítottságuk eluralkodjon a viselkedésükön vagy az igazsághoz való hozzáállásukon. Mi ennek a végeredménye? Képesek lesznek arra, hogy megvallják a bűneiket, bűnbánatot tartsanak, az igazság alapelvei szerint cselekedjenek, alávessék magukat az igazságnak, és elfogadják Isten vezénylését, mindezt panasz nélkül. Annak ellenére, hogy feltárulkozik az ádáz beállítottságuk, a végeredmény az, hogy nem lázadnak Isten ellen, és nem szegülnek szembe Isten szuverenitásával – hanem alávetik magukat. Ez az átlagos romlott személy megnyilvánulása. Az ilyen emberek csupán romlott beállítottságokkal rendelkeznek, de a beállítottság-lényegük nem antikrisztusi. Ez így pontos.

Vegyük például az elvetemült beállítottságokat. Melyik a legelvetemültebb beállítottság, amit feltárnak az emberek Isten előtt? Ez Isten próbára tétele. Néhányan attól tartanak, hogy talán nem jó rendeltetési helyre kerülnek, és nem garantált a sorsuk, mert eltévelyedtek, gonosz dolgokat tettek, és sok vétket követtek el, miután elkezdtek hinni Istenben. Aggódnak, hogy pokolra jutnak, és folyamatos félelemben élnek a sorsuk és a rendeltetési helyük miatt. Állandóan szoronganak, és folyamatosan azt latolgatják: „Vajon jó vagy rossz sorsom és rendeltetési helyem lesz? Vajon pokolra jutok, vagy a mennybe kerülök? Vajon isten népéhez tartozom, vagy szolgálattevő vagyok? Vajon el fogok veszni, vagy megmenekülök? Meg kell találnom, hogy mit mondanak erről isten szavai.” Látják, hogy Isten minden szava igazság, és hogy Isten minden szava leleplezi az emberek romlott beállítottságait, és nem találják a keresett válaszokat, ezért folyamatosan azon tűnődnek, hol tudhatnának meg többet. Később, amikor lehetőséget találnak arra, hogy előléptessék őket, és fontos szerepet kapjanak, puhatolózni akarnak a Fennvalónál, így gondolkodván: „Vajon mit gondol rólam a fennvaló? Ha kedvező véleménnyel van rólam, az azt bizonyítja, hogy isten nem emlékszik a múltban elkövetett gonoszságaimra és vétkeimre. Az azt bizonyítja, hogy isten továbbra is meg fog menteni engem, és még van reményem.” Ezután a gondolatmenetüket folytatva egyenesen azt mondják: „Nálunk a legtöbb testvér nem igazán ért a hivatásához, és csak rövid ideje hisz istenben. Én hiszek istenben a legrégebb óta. Volt, hogy elbuktam és hibáztam, szereztem néhány tapasztalatot, és megtanultam néhány leckét. Ha kapnék egy esélyt, hajlandó lennék nagy terhet venni a vállamra, és figyelembe venni isten szándékait.” Ezekkel a szavakkal próbára teszik a Fennvalót, hogy megtudják, szándékában áll-e előléptetni őket, vagy már elhagyta-e őket. Valójában nem akarják őszintén vállalni ezt a felelősséget vagy terhet; pusztán azért mondják ezt, hogy kipuhatolják a helyzetet, és megtudják, van-e még remény arra, hogy megmeneküljenek. Ez próbára tétel. Milyen beállítottság rejlik a próbára tétel e megközelítése mögött? Ez egy elvetemült beállítottság. Függetlenül attól, hogy mennyi ideig tárul fel ez a megközelítés, hogyan és milyen mértékben valósul meg, a feltárult beállítottságuk mindenképpen elvetemült, mert sok gondolat, aggodalom és kétség övezi a cselekedetüket. Amikor feltárulkozik ez az elvetemült beállítottság, mi olyat tesznek, ami azt mutatja, hogy rendelkeznek emberi mivolttal, képesek gyakorolni az igazságot, és ami azt bizonyítja, hogy csak ez a romlott beállítottságuk van, nem pedig elvetemült lényegük? Miután ilyen dolgokat mondanak és tesznek, azok, akik rendelkeznek lelkiismerettel, józan ésszel, integritással és méltósággal, kényelmetlenül érzik magukat, és fáj a szívük. Gyötrődnek, és azt gondolják: „Már oly régóta hiszek Istenben; hogy tehettem próbára Istent? Hogy lehet, hogy még mindig ennyire foglalkoztat a saját rendeltetési helyem, és hogyan használhatok ilyen módszert arra, hogy kiszedjek valamint Istenből, és rávegyem Őt arra, hogy biztos választ adjon? Ez túlzottan aljas dolog!” Nyugtalanságot éreznek a szívükben, de amit tettek, már megtörtént, a szavakat pedig kimondták – nem lehet visszacsinálni. Ekkor megértik: „Bár talán már van bennem némi jó szándék és igazságérzet, még mindig képes vagyok ilyen aljas dolgokra; egy aljas ember tesz ilyeneket! Hát nem Isten próbára tételét kíséreltem meg? Hát nem Isten zsarolása ez? Ez igazán aljas és szégyentelen!” Mi az észszerű lépés egy ilyen helyzetben? Vajon az, ha az ember Isten elé járul imádkozni és megvallani a bűneit, vagy az, ha makacsul ragaszkodik a saját megközelítéseihez? (Az imádkozás és a bűnvallás.) Tehát az egész folyamatot tekintve, amely a gondolat megszületésével kezdődik, a cselekvéssel folytatódik, majd az imádsággal és a bűnvallással zárul, melyik szakaszban történik a romlott beállítottság normális feltárulása, melyik szakaszban szólal meg a lelkiismeret, és melyik szakasz szól az igazság gyakorlatba ültetéséről? A gondolattól a cselekvésig tartó szakaszt egy elvetemült beállítottság irányítja. Akkor az önvizsgálat szakaszát nem a lelkiismeretük hatása irányítja? Elkezdik megvizsgálni magukat, és érzik, hogy amit tettek, az rossz volt – ezt a lelkiismeretük hatására teszik. Ezt követi az imádság és a bűnvallás, amelyeket szintén az integritásuk, a lelkiismeretük és a jellemük hatása irányít; képesek bűntudatot érezni, bűnbánatot tartani és lekötelezettséget érezni Isten iránt, valamint képesek elgondolkodni az emberi mivoltukon és a romlott beállítottságukon, megérteni azokat, továbbá el tudnak jutni odáig, hogy képesek legyenek gyakorolni az igazságot. Hát nem három szakaszból áll ez a dolog? A romlott beállítottság feltárulásától a lelkiismeretük hatásáig, majd egészen addig, amíg képesek lesznek elengedni a gonosztetteiket, megbánást tanúsítani, lemondani a testi vágyaikról és gondolataikról, fellázadni a romlott beállítottságuk ellen, és gyakorolni az igazságot – ez a három stádium az, amit a hétköznapi, emberi mivolttal és romlott beállítottságokkal rendelkező embereknek el kellene érniük. A lelkiismeretük érzékelése és a viszonylag jó emberi mivoltuk miatt ezek az emberek képesek gyakorolni az igazságot. Az igazság gyakorlására való képesség azt jelenti, hogy az ilyen embereknek van reményük az üdvösségre. Más szavakkal az üdvösség valószínűsége viszonylag magas a jó emberi mivolttal rendelkező egyének számára.

Mi különbözteti meg az antikrisztusokat azoktól, akik antikrisztusi beállítottsággal rendelkeznek? Az első szakaszban az antikrisztusok kívülről szemlélve alapvetően ugyanazokat a tulajdonságokat fedik fel, mint bármely más romlott ember, a következő két szakasz azonban különbözik. Például, amikor valaki egy ádáz romlott beállítottságot tár fel, amikor megmetszik, a következő lépésben működésbe kell lépnie a lelkiismeretének. Az antikrisztusoknak azonban nincs lelkiismeretük, így mit fognak gondolni? Milyen megnyilvánulásaik lesznek? Panaszkodni fognak, hogy Isten igazságtalan, és azt fogják állítani, hogy Isten mindig hibát keres bennük, és lépten-nyomon nehézségeket és gondokat okoz nekik. Ezt követően továbbra is konokul megtagadják a bűnbánatot, és még a legnyilvánvalóbb hibáikat vagy romlott beállítottságaikat sem fogadják el. Soha nem ismerik el a hibáikat, sőt, még tovább mennek, és minden lehetséges módon megpróbálják titokban folytatni a cselekedeteiket. Az antikrisztusok által feltárt romlott beállítottságok alapján milyen az ő jellemük? Nincs lelkiismeretük, nem tudnak önvizsgálatot tartani, és ádázságot, rosszindulatot, támadásokat és megtorlást tárnak fel. Hazugságokat gyártanak, hogy elrejtsék a tényeket, és másokra hárítsák a felelősséget; csapdába csalnak másokat, hogy elrejtsék az igaz tényeket a testvérek elől; hevesen védik és igazolják magukat, és mindenhol terjesztik az érveiket. Ez az ádáz beállítottságuk továbbélése. Nemcsak, hogy nincs lelkiismereti tudatosságuk, nem vizsgálják és értik meg magukat, nem gondolkodnak el magukon, hanem még tovább mennek, és továbbra is feltárják az ádáz beállítottságukat, ágálnak Isten háza ellen, ágálnak a testvérek ellen és szembeszegülnek velük, és ami még súlyosabb, szembeszegülnek Istennel is. Némi idő elteltével, amikor a helyzet lecsillapodik, vajon tartanak bűnbánatot és megvallják a bűneiket? Bár az eset már lezárult, az igaz tények feltárultak, a felelősségük nyilvánvaló, és vállalniuk kellene a felelősséget, vajon képesek-e elismerni ezt? Képesek-e bűntudatot vagy lekötelezettséget érezni? (Nem.) Kitartóan ellenállnak, és azt gondolják: „Amúgy sem az én hibám volt, de még ha az is lett volna, a szándékaim jók voltak; még ha hibáztam is, nem lehet egyedül engem hibáztatni. Miért nem hibáztatjátok a többieket? Miért engem vesztek célba? Hol hibáztam? Semmi rosszat nem csináltam szándékosan. Mindannyian követtetek el hibákat, szóval magatokat miért nem tartjátok felelősnek? Ráadásul ki tud leélni egy életet anélkül, hogy hibázna?” Tartanak-e bűnbánatot? Éreznek-e lekötelezettséget? Nem éreznek lekötelezettséget, és nem tartanak bűnbánatot. Néhányan még azt is mondják: „Olyan nagy árat fizettem, miért nem vettétek észre? Miért nem dicsért meg senki? Miért nem kaptam jutalmat? Ha történik valami, mindig engem hibáztattok, és bennem keresitek a hibát. Nem csak egy eszközt kerestek, hogy felhasználjátok ellenem?” Ilyen az ő gondolkodásmódjuk és állapotuk. Nyilvánvaló, hogy ez ádáz beállítottság – továbbra is konokul megtagadják a bűnbánatot, nem hajlandók elismerni a tényeket, amikor eléjük tárják őket, és kitartóan ellenállnak. Bár lehet, hogy hangosan nem átkoznak senkit, belül talán már számtalanszor megtették – átkozzák a vezetőket, mert vakok, átkozzák a testvéreket, mert nem jó emberek, amiért hajbókoltak nekik, amikor még volt státuszuk, de most, hogy elvesztették azt, már nem figyelnek rájuk, nem beszélnek velük, sőt még csak rájuk sem mosolyognak. Még Istent is átkozzák a szívükben, és ítéletet mondanak Istenről, azt állítva, hogy nem igazságos. Az elejétől a végéig ádáz beállítottságot tárnak fel, a lelkiismeret, a bűnbánat vagy a megtérés legapróbb jele nélkül. Egyáltalán nincs szándékukban, hogy visszaforduljanak, hogy keressék az igazság alapelveit, hogy bevallják a bűneiket, és bűnbánatot tartsanak Isten előtt, vagy hogy alávessék magukat Isten vezénylésének és rendelkezéseinek. Ehelyett folyamatosan vitatkoznak, ellenállnak és panaszkodnak. Mind az antikrisztusok, mind a bűnbánatra képes emberek ugyanazokat a romlott hajlamokat tárják fel, de vajon nincs-e különbség ezeknek a feltárulásoknak a természetében? Melyik csoport rendelkezik antikrisztusi beállítottsággal, és melyik az antikrisztus lényegével? (Azok, akik nem bánják meg a bűneiket, az antikrisztus lényegével rendelkeznek.) Kik képesek a megbánásra? Ők azok a romlott emberek, akik antikrisztusi beállítottsággal rendelkeznek, de nem antikrisztusok. Az antikrisztus lényegével rendelkezők antikrisztusok, míg az antikrisztusi beállítottsággal rendelkezők hétköznapi romlott emberek. A két csoport közül melyiket alkotják gonosz emberek? (Azt, amelyik az antikrisztus lényegével rendelkezik.) Ezt fel tudjátok ismerni, ugye? Attól függ, hogy melyik csoport nem mutatja annak semmi jelét, hogy a lelkiismeretük vádolná őket, melyik csoport ragaszkodik a vitához anélkül, hogy meghátrálna, vagy önvizsgálatot tartana, és melyik ítélkezik gátlástalanul és hangoztatja az érveit, amikor hibát követ el, és olyan helyzetekkel szembesül, mint a megmetszés, a leváltás vagy a fegyelmezés. Ha senki nem fékezné meg őket, akkor vajon felhagynának a cselekedeteikkel? Nem. A szívük tele lenne negativitással és ellenállással, és azt mondanák: „Mivel az emberek igazságtalanul bánnak velem, és isten nem mutat kegyelmet felém, és nem cselekszik az én érdekemben, a jövőben csak tessék-lássék módon fogom végezni a kötelességemet. Még ha jól is végzem a kötelességemet, akkor sem kapok jutalmat, senki sem dicsér meg, és továbbra is megmetszenek, úgyhogy csak felületesen fogom végezni. Ne is álmodjatok arról, hogy elvárhatjátok tőlem, hogy az alapelvek szerint kezeljem a dolgokat, hogy beszélgessek és együttműködjek másokkal a munkámban, vagy hogy keressem az igazságot! Közömbös maradok, se gőgös, se alázatos nem leszek. Ha megkértek valamire, megcsinálom; ha nem, akkor elmegyek. Tegyetek, amit akartok; én az maradok, aki vagyok. Ne követeljetek tőlem túl sokat; ha túl magasak az elvárásaitok, nem fogok foglalkozni velük.” Hát nem az ádáz beállítottság továbbélése ez? Képesek az ilyen emberek a megbánásra? (Nem, nem képesek.) Ez az antikrisztus lényegével rendelkezők megnyilvánulása. Amikor egy antikrisztus elvetemült beállítottságot tár fel, ugyanígy soha nem gondolkodik el, mert nincs lelkiismerete. Nem számít, milyen romlott beállítottságot tár fel, milyen szándékai, vágyai és ambíciói vannak, amikor valami történik vele, a lelkiismerete soha fékezi meg őt. Ezért, amikor kedvező és megfelelő számára az időzítés, azt teszi, amit akar. A tettei következményeitől függetlenül nem fordul vissza, és továbbra is ragaszkodik a nézőpontjához, kitart az ambíciói, a vágyai és a szándékai mellett, valamint azon eszközök és módszerek mellett, amelyeket mindig is alkalmazott, anélkül, hogy bármiért is hibáztatná magát. Miért nem hibáztatja magát? Mivel az ilyen embereknek nincs lelkiismeretük, nincs becsületérzetük, és nem éreznek szégyent; az egész emberi mivoltukban nincs semmi, ami meg tudná fékezni a romlott beállítottságaikat, és semmi sincs, amivel fel tudnák mérni, hogy a feltáruló romlott beállítottságaik helyesek-e vagy sem. Ezért amikor ezek az emberek elvetemült beállítottságot tárnak fel, függetlenül attól, hogy mások hogyan látják azt, vagy mi annak a folyamata és az eredménye, egy percre sem éreznek önvádat, szomorúságot, bűnbánatot, lekötelezettséget, és biztosan nem tesznek fordulatot a szívükben. Ők antikrisztusok. Ennek a két példának az alapján mi az antikrisztusok legnyilvánvalóbb jellemzője? (A lelkiismeret és a józan ész hiánya.) Milyen megnyilvánuláshoz vezet a lelkiismeret és a józan ész ilyen hiánya? Mi az eredménye a feltárt beállítottságoknak? (Nem képesek elgondolkodni, sem bűnbánatot tartani.) Vajon képesek-e gyakorolni az igazságot azok, akik képtelenek elgondolkodni és bűnbánatot tartani? Soha!

Egy olyan személy, aki csak antikrisztusi beállítottsággal rendelkezik, nem sorolható azok közé, akiknek a lényegük antikrisztusi. Csak azok tekinthetők valódi antikrisztusoknak, akiknek a természetlényege antikrisztusi. Az biztos, hogy vannak különbségek a két típus között az emberi mivolt szempontjából, és az eltérő emberi mivolt hatására az igazsághoz való hozzáállásuk is különbözik. Amikor pedig az emberek eltérően állnak hozzá az igazsághoz, akkor az útjukat is eltérően választják meg, és ha különböző utakat választanak, a cselekedeteikből fakadó alapelvek és következmények is eltérőek lesznek. Annak a személynek, aki csak antikrisztusi beállítottsággal rendelkezik, működik a lelkiismerete, van józan esze és becsületérzete, és viszonylagosan szólva szereti az igazságot. Emiatt, amikor romlott beállítottságot tár fel, a szívében elítéli a cselekedetét. Ilyen esetekben képes elgondolkodni magán, megismerni önmagát, képes beismerni a romlott beállítottságát és a romlottsága feltárulását, így pedig képes fellázadni a hús-vér test és a romlott beállítottsága ellen, és elkezdi gyakorolni az igazságot és alávetni magát Istennek. Egy antikrisztus esetében azonban ez nem így van. Mivel nem működik a lelkiismeretük, vagy nem érzékelik a lelkiismeretüket, és még kevésbé van becsületérzetük, amikor feltárul a romlott beállítottságuk, akkor nem mérik fel Isten szavai szerint, hogy a feltárulásuk helyes-e vagy sem, vagy hogy az romlott beállítottság-e vagy normális emberi mivolt, vagy hogy összhangban van-e az igazsággal. Sosem gondolkodnak el ezeken a dolgokon. Hogyan viselkednek tehát? Minden esetben azt állítják, hogy az általuk feltárt romlott beállítottság és az általuk választott út a helyes. Azt gondolják, hogy bármit is tesznek vagy mondanak, az helyes; makacsul ragaszkodnak a saját nézeteikhez. Ezért bármekkora hibát is követnek el, bármennyire súlyosan romlott beállítottságot is tárnak fel, nem ismerik fel a helyzet súlyosságát, és biztosan nem értik meg az általuk feltárt romlott beállítottságot. Természetesen a vágyaikat sem fogják félretenni, és nem fognak lázadni az ambíciójuk vagy a romlott beállítottságuk ellen azért, hogy olyan utat válasszanak, amely Istennek és az igazságnak való alávetettséghez vezet. Ebből a két különböző kimenetelből világosan látszik, hogy ha egy antikrisztusi beállítottsággal rendelkező ember szereti az igazságot a szívében, akkor van esély arra, hogy megértse és gyakorolja azt, és hogy elérje az üdvösséget. Az antikrisztusi lényeggel rendelkező embertípus azonban nem képes megérteni az igazságot, sem gyakorolni azt, és nem nyerheti el az üdvösséget. Ez a különbség a kettő között.

III. Az antikrisztusok beállítottság-lényege

A mai beszélgetés fő célja továbbra is az, hogy összefoglaljuk az antikrisztusok beállítottságlényegét. Az imént megbeszélt hat romlott emberi beállítottság közül melyik hárommal lehet pontosabban osztályozni az antikrisztusi beállítottságlényeggel rendelkező embereket? (Az igazságtól való idegenkedés, az ádázság és az elvetemültség beállítottságával.) Mivel leszűkítettük a kört erre a háromra, az első három nem lesz témája ennek a beszélgetésnek. Akkor az antikrisztusi beállítottságlényeggel rendelkező emberek vajon nélkülözik a hajthatatlanság, az arrogancia és a csalárdság romlott beállítottságait? (Nem.) Miért nem használjuk akkor az első hármat az antikrisztusok beállítottságlényegének osztályozására? (Mert a hétköznapi romlott emberek is rendelkeznek az első három beállítottsággal, és azok nem tükrözik az ember lényegét.) Ez egy nagyon pontos összefoglalás. A beállítottságlényeget illetően az első három romlott beállítottság viszonylag enyhébb jellegű, míg az utóbbi három az, amely valóban összefoglalja az antikrisztusok beállítottságlényegét: az igazságtól való idegenkedés, az ádázság és az elvetemültség. Ezzel a három romlott beállítottsággal pontosabban osztályozható az antikrisztusok beállítottságlényege. Bár az első hármat nem használjuk az antikrisztusok lényegének osztályozására, mindhárom romlott tulajdonság jelen van az antikrisztusokban is, méghozzá súlyosabb mértékben, mint az átlagemberekben. Az igazságtól való idegenkedés, az ádázság és az elvetemültség mind felhasználható az antikrisztusok hajthatatlanságának összegzésére és jellemzésére, valamint a hajthatatlanságuk mértékének leírására. Az utóbbi három beállítottság továbbá hasonlóképpen használható az arroganciájuk és a csalárdságuk összegzésére és jellemzésére is. Nyilvánvaló, hogy az antikrisztusok beállítottságlényegének fő jellemzői az igazságtól való idegenkedés, az ádázság és az elvetemültség.

A. Elvetemültség

E három romlott beállítottság – az igazságtól való idegenkedés, az ádázság és az elvetemültség – közül az elvetemültség az, amelyik a leginkább összegzi a beállítottságot egy antikrisztus beállítottságlényegén belül, és ez a leggyakoribb beállítottság az antikrisztusok beállítottságlényegében. Miért az elvetemültséget használják az antikrisztusi beállítottságlényeg leírására? Ha azt mondják, hogy az antikrisztusok meglehetősen elvetemültek, akkor a gondolataik alapján ítélve vajon mit gondolnak, mondanak és tesznek nap mint nap, ami azt bizonyítja, hogy elvetemült lényegű emberek? Vajon nem kellene elgondolkodni ezen a kérdésen? (De igen.) Akkor az elemzésünket és a megfigyelésünket azzal kell kezdenünk, hogy megnézzük, miként gondolkodnak, hogyan beszélnek, milyen a modoruk, miként viselkednek és viszonyulnak a világhoz, mert így tudjuk megítélni, hogy valóban jelen van-e az elvetemültség lényege ezekben az emberekben. Először nézzük meg, min gondolkodnak az antikrisztusok nap mint nap. Néhány ember így gondolkodik: „Ebben a csoportban nem engem tartanak a legrátermettebbnek, és nem is én rendelkezem a legnagyobb tehetséggel. Hogyan lehetnék akkor népszerűbb, hogyan nyerhetném el mindenki tiszteletét, hogyan szerezhetnék dicsőséget az őseimnek, és hogyan kaphatnék glóriát a fejem fölé? Hogyan győzhetnék meg másokat, és hogyan érhetném el, hogy figyeljenek rám és csodáljanak engem? Úgy tűnik, hogy a státusz jó dolog. Egyes emberek tényleg tekintélyt parancsolóan beszélnek, és amikor másoknak problémáik vannak, hozzájuk fordulnak – hozzám miért nem fordul senki? Engem miért nem vesz észre senki? Van eszem, vannak ötleteim, módszeresen járok el, és tudom alkalmazni az ítélőképességemet a különböző ügyekben – miért nem figyel rám senki, és miért nem tartanak nagyra? Mikor fogok kiemelkedni a többiek közül? Mikor fog mindenki hozzám fordulni segítségért, és mikor fognak elismerni engem?” Mire gondolnak ezek az emberek? Pozitív vagy negatív dolgokon gondolkodnak? (Negatív dolgokon.) Amikor egyesek azt látják, hogy mások jó kapcsolatban vannak egymással, akkor azt gondolják: „Miért olyan jó az ő kapcsolatuk? Meg kell találnom a módját, hogy viszályt szítsak közöttük, és megkeserítsem a kapcsolatukat; így nem leszek elszigetelve, és lesz társaságom.” Mit csinálnak ezek az emberek? Bármilyen módszert is alkalmaznak, mindig az a céljuk, hogy viszályt szítsanak. Ha látnak valakit, aki lelkesedéssel és odaadással végzi a kötelességét, és bármit is tesz, figyelmet kap a kötelességének végzése közben, akkor féltékenyek lesznek, és azon kezdenek el gondolkodni, hogyan akadályozhatnák őt, hogyan hűthetnék le a lelkesedését, és hogyan érhetnék el, hogy negatívan érezze magát. Ezek a gondolatok – akár cselekedet követi őket, akár nem – mind negatívak. Vannak olyanok is, akik azt gondolják: „Milyennek lát engem az újonnan megválasztott vezető? Közel kell kerülnöm ehhez a vezetőhöz. Mivel a kapcsolatunk nem túl jó, és nem állunk túl közel egymáshoz, vajon hogyan tudnék a kegyeibe férkőzni? Van egy kis pénzem, úgyhogy kiderítem, mire van szüksége, és megveszem neki. Ha azonban számítógépre van szüksége, annyi pénzt nem vagyok hajlandó kiadni; ha valamikor a jövőben leváltják a vezetői pozíciójából, akkor nem válna kidobott pénzzé? Ha viszont kesztyűre vagy ruhára van szüksége, azt megengedhetem magamnak, az ilyen kiadás megéri. A pénzt a megfelelő dolgokra kell költeni, és nem szabad elpazarolni. Emellett nem csak üres szavakkal, hanem valódi tettekkel is kell hízelegnem és kedveskednem a vezetőnek – figyelnem kell arra, hogy mit szeret ez a vezető. Ezenkívül étkezéskor mindennap segíteni fogok kitálalni a vezető ételét, és el fogom mosogatni az edényeit, amikor befejezte az evést. Ha a vezető kritizál valakit, csatlakozom hozzá és helyeselek; ha dicsér valakit, akkor egyből ajánlani fogom az illetőt, és méltatni fogom az erényeit.” Mi jár a fejében ezeknek az embereknek? (A vezető kedvében akarnak járni és hízelegnek neki.) Vannak olyanok is, akik, miközben Isten házában dolgoznak, így gondolkodnak: „Mások keményen és becsületesen dolgoznak; nekem okosnak kell lennem, nem lehetek ostoba, és nem dolgozhatok túl keményen. Ha isten házának a későbbiekben már nem lesz szüksége rám, nem lenne-e hiábavaló ez az erőfeszítés? Nem veszne-e kárba akkor a kemény munkám? Ha viszont egyáltalán nem dolgozom, akkor el leszek küldve isten házából. Mit tegyek? Amikor a vezető jelen van, akkor a lehető legkeményebben dolgozom, megizzadok, hadd lássa; amikor nincs itt, elmegyek mosdóba, iszom egy pohár vizet, sétálok egyet, vagy keresek egy sarkot, ahol pihenhetek. Ha mások három lapátnyit ásnak, én fél lapátnyit; ha mások háromszor vagy ötször fordulnak, amíg dolgokat cipelnek, én csak egyszer teszem meg. Pihenek és lazítok, amikor csak tudok. Nem kell annyira buzgónak lennem; ha megbetegszem vagy kimerülök a kemény munkától, ki fog engem sajnálni? Ki fog gondoskodni rólam a betegségemben? A vezető? Vagy isten? Isten felelősséget vállal ezekért a dolgokért? Ezért, amikor dolgozom, ki kell találnom, hogy hol tudok a legszembetűnőbb módon dolgozni. Amikor pedig lazsálni akarok, ki kell találnom, hogy hol a legkevésbé valószínű, hogy felfedeznek, hogy feltűnést keltek.” Mi jár a fejében ezeknek az embereknek? (A lazsálás és a ravaszkodás.)

1. Mit tesznek az antikrisztusok az emberek irányában

Milyen jelleműek azok az emberek, akik fejében egész nap elvetemült gondolatok járnak? Az ilyen személyek alattomosak, és kevés bennük az integritás. A beállítottságuk alapján ítélve minek nevezhető ez? (Elvetemültségnek.) Van-e bármi tisztességes azoknak a dolgoknak a természetében, amik a fejükben járnak? Van-e bármi, ami nemesnek, nyíltnak és őszintének hangzik? Van bennük bármi jó? (Nincs semmi.) Összefoglalva tehát az első dolog, ami megnyilvánul az antikrisztusi lényeggel rendelkező emberek romlott beállítottságában, az, hogy egész nap csak gonoszságon törik a fejüket. Függetlenül attól, hogy nagyobb vagy kisebb problémával állnak szemben, a gondolataikat átitatja a gonoszság. Konkrétan bizonyos dolgokat tesznek az emberek felé, Isten felé pedig más megnyilvánulásokat és gyakorlatokat tanúsítanak. Tehát, milyen dolgokat tesznek az emberek felé? Milyen gyakorlatokat dolgoznak ki a gondolataikban? Látjátok az imént felsorolt példákon keresztül, hogyan ármánykodik folyamatosan mások ellen az ilyen típusú ember? Folyamatosan ármánykodnak, és bárki, akivel kapcsolatban állnak vagy érintkeznek, a cselszövésük tárgyává válik. Másodszor, bár néha nem beszélnek, amikor cselekszenek, a tetteik módja, módszere és forrása nem őszinte, és nem gyakorolják az igazságot – ez csak a látszat. Mi ennek a természete, és mi ez a gyakorlat? Ez csalás és színlelés, valamint mások kísértése. Mivel képesek színlelni és becsapni az embereket, vajon arra is képesek, hogy magukhoz édesgessenek és félrevezessenek másokat? (Igen, képesek rá.) Ráadásul az ilyen emberek állandó harcot folytatnak másokkal a státuszért, a hírnévért, a tekintélyért és a saját érdekeikért. Harcolnak a hírnévért, azért, hogy kié a döntés joga, hogy kinek van több ötlete, hogy kinek a véleménye bölcsebb és észszerűbb, hogy ki kap több elismerést másoktól, és hogy ki tud több előnyre szert tenni – ezért versengenek. Még státusz nélkül is így ármánykodnak az emberek ellen, mit tesznek hát akkor, ha van státuszuk? Akkor folyamatosan gyötrik az uralmuk alatt álló embereket; bevonzzák és megnyerik maguknak azokat, akik nem szeretik az igazságot, és támadják, kizárják azokat, akik képesek elfogadni az igazságot. Céljuk, hogy mindenki rájuk hallgasson és nekik engedelmeskedjen; folyamatosan klikkeket alakítanak ki, és viszályt szítanak a csoportokban, végül pedig mindenkit magukhoz láncolnak. Mindez része annak, hogy másokat gyötörnek. Az antikrisztusok egész nap gonosz dolgokon gondolkodnak, és minden beállítottság, amit feltárnak, gonosz. Pontos tehát azt mondani, hogy az ilyen emberek beállítottsága elvetemült? (Igen, pontos.) Egy olyan csoportban, ahol mindenki tisztában van a helyével, a saját feladatára összpontosít, és azt teszi, amit tennie kell, amint megjelenik egy antikrisztus, belülről kezdi el szítani a viszályt, rosszakat mond az egyik emberről a másik előtt, és fordítva, hogy ellenségeskedést váltson ki közöttük. Hát nem ez az eredménye a viszályszításnak? Milyen megnyilvánulásai vannak tehát az antikrisztusok ármánykodásainak? Például, amikor választás van a gyülekezetben, az ambíciók nélküli hétköznapi emberek így gondolkodhatnak: „Bárkit is választanak meg, én alávetem magam; támogatni fogom azt, akinek Isten megengedi, hogy vezető legyen, és nem fogok kellemetlenséget vagy bajt okozni.” Az ártó szándékú emberek viszont nem így gondolkodnak. Ha látják, hogy nincs esélyük megnyerni a választást, számolgatni kezdenek a szívükben: „Vennem kell mindenkinek valami jót. Mi hiányzik mostanában a gyülekezetből? Veszek egy légtisztítót, és elhelyezem a gyülekezeti térben, így amikor az emberek beszívják a friss levegőt, rám fognak gondolni. Így amikor eljön a választás ideje, én leszek az első jelölt, aki eszükbe jut. Tehát nem fogok hiába cselekedni vagy pénzt költeni.” Ezt gondolva gyorsan megveszik a legolcsóbb, de legmutatósabb légtisztítót. Ezenkívül azt is gondolják: „Óvatosnak kell lennem ez idő alatt. Nem szabad rosszat mondanom, és nem szabad olyan dolgokat mondanom, amelyek negatívak és nem építik az embereket; hízelgő szavakat kell mondanom, amikor találkozom valakivel, és gyakran kell dicsérnem másokat úgy, mint például: »Nagyon jól nézel ki! Te tényleg törekszel az igazságra! Bár nem hiszel olyan régóta Istenben, mint én, mégis jobban törekszel az igazságra, mint én. A te emberi mivoltod jó, és a hozzád hasonlóan jó emberi mivolttal rendelkezők megmenthetők – ellentétben velem.« Minden téren alázatosnak kell mutatkoznom, és minden tekintetben dicsérnem kell másokat, mondván, hogy ők jobbak, mint én, hogy azt érezzék, megkapták a kellő tiszteletet.” Hát nem ármánykodás ez? Az antikrisztusok könnyedén tesznek ilyen dolgokat; a hétköznapi emberek nem tudják túlszárnyalni őket ármánykodásban. Hogy is mondják a nem hívő emberek? („Eladtak téged, és még segítesz is nekik megszámolni a pénzt.”) Az antikrisztusok ilyen dolgokat visznek véghez, és a legtöbb ember az árulásuk és az ármánykodásuk célpontja.

Mondjátok meg: elfogadják-e az antikrisztusok, ha megmetszik őket? Beismerik-e, hogy romlott beállítottsággal rendelkeznek? (Nem, nem ismerik be.) Nem vallják be, hogy romlott beállítottsággal rendelkeznek, de miután megmetszik őket, továbbra is úgy tesznek, mintha tisztában lennének önmagukkal. Azt mondják, hogy ők ördögök és Sátánok, akikből hiányzik az emberi mivolt, és akiknek gyenge képességeik vannak; azt is állítják, hogy képtelenek alaposan átgondolni a dolgokat, alkalmatlanok a gyülekezet által rájuk bízott feladatokra, és hogy nem végezték megfelelően a kötelességeiket. Ezt követően az emberek többsége előtt beismerik a romlott beállítottságukat, és elismerik, hogy ördögök, végül pedig azt is mondják, hogy Isten így finomítja és menti meg őket, azt mutatva ezzel az embereknek, hogy képesek elfogadni a metszést, és hogy mennyire alávetik magukat az igazságnak. Azt nem említik, hogy miért kapták a metszést, és hogy milyen kárt és veszteséget okoztak tetteikkel a gyülekezet munkájában. Kerülik ezeket a kérdéseket, és üres szavakat, doktrínákat, szóvirágokat és magyarázatokat mondanak, hogy az emberek félreértsék az Isten házától kapott metszést, mintha az érdemtelen és igazságtalan lenne, és mintha valami nagy igazságtalanság érte volna őket. Miután megmetszették őket, a szívükben hajthatatlanok maradnak, és a legkevésbé sem ismerik el a különféle gonosztetteiket. Mit jelentenek akkor azok a szavaik, amelyekkel azt közölték, hogy beismerik a romlott beállítottságukat, hajlandóak elfogadni az igazságot és alávetni magukat a metszésnek? Ezek az ő valódi érzéseik? Egyáltalán nem. Ez mind hazugság, színlelés és ördögi szó, amelyek célja az emberek félrevezetése és magukhoz édesgetése. Mi a céljuk az emberek félrevezetésével? (Az, hogy az emberek imádják és kövessék őket.) Pontosan, az a céljuk, hogy félrevezessék és magukhoz édesgessék az embereket, hogy kövessék őket és hallgassanak rájuk, ezáltal elhitetve mindenkivel, hogy ők igazak és jó szándékúak. Így senki sem lát át rajtuk, és senki sem áll ellen nekik. Ellenkezőleg, az emberek azt hiszik, hogy ők olyanok, akik elfogadják az igazságot, elfogadják a metszést és bűnbánóak. Akkor miért nem ismerik be a gonosztetteiket, és miért nem ismerik el az Isten házában folyó munkában általuk okozott veszteségeket? Miért nem hozzák nyilvánosságra ezeket a dolgokat, hogy beszélgetni lehessen róluk? (Mert ha elmondanák ezeket a dolgokat, az emberek felismernék őket.) Ha az emberek felismernék őket, átlátnának rajtuk, átlátnának az emberi mivoltukon és a beállítottságlényegükön, akkor elfordulnának tőlük. Vajon továbbra is bedőlnének a trükkjeiknek, és hagynák magukat félrevezetni? Vajon továbbra is nagyra becsülnék őket? Vajon továbbra is az egekig magasztalnák őket? Vajon továbbra is imádnák őket? Egyiket sem tennék. Az antikrisztusok úgy tesznek, mintha tisztában lennének önmagukkal, de valójában mindez csak álbölcsesség és önigazolás, hogy félrevezessék az embereket, és hogy az emberek kiálljanak mellettük – ez az igazi hátsó szándékuk. A fontos dolgokat kikerülik, és könnyelműen beszélnek arról, hogy ismerik magukat, és elfogadják a metszést, hogy félrevezessék az embereket, magukhoz édesgessék őket, és hogy az emberek megbecsüljék és imádják őket. Hát nem különösen elvetemült módszer ez? Néhányan tényleg bedőlnek ennek, és miután az antikrisztusok félrevezették őket, azt mondják: „Annyira jól beszélnek – nagyon megérintettek. Többször is elsírtam magam!” Ezek az emberek ekkor nagyra becsülik és imádják őket, de a végén kiderül, hogy antikrisztusok; ez a következménye az antikrisztusok félrevezetésének és annak, hogy magukhoz édesgetik az embereket. Az antikrisztusok félre tudják vezetni az embereket ilyen módon, és bizonyára nincs hiány azokból, akik bedőlnek nekik, és a megtévesztésük áldozatává válnak. Ha valaki képes felismerni az antikrisztusokat ebben a helyzetben, akkor ő olyan ember, aki megérti az igazságot, és képes tisztán látni.

Az antikrisztusok gyakran gyötrik az embereket. Van egy híres mondásuk, amely így szól: „Drágám, mivel nem engedsz nekem, mindössze néhány lépésben rákényszerítelek, hogy lemenj kutyába és imádj engem – ha nem engedsz nekem, halálra ítéllek!” Mit akarnak tenni az antikrisztusok? Gyötörni akarják az embereket. Milyen típusú embereket akarnak gyötörni? Ha engedelmeskedsz nekik, hízelegsz nekik, és imádod őket, akkor vajon fognak gyötörni téged? Ha szófogadó és engedelmes vagy velük, ha úgy látják, hogy nem jelentesz számukra fenyegetést, ha könnyen kihasználhatónak, rabszolgának tekinthetnek, akkor nem fognak vesződni azzal, hogy gyötörjenek téged. Ha azonban valami rosszat tesznek, vagy gonosz cselekedeteket követnek el, és találnak valakit, aki felismeri őket, aki leleplezi és felfedi majd őket, letaszítja őket a pozíciójukból, tönkreteszi a hírnevüket és aláássa a cselekedeteiket, akkor azon fognak gondolkodni, hogy hogyan gyötörjék azt a személyt. Az antikrisztusok nem találomra gyötrik az embereket; folyamatosan figyelik és próbára teszik őket, hogy kiderítsék, ki mond rosszat róluk a hátuk mögött, ki nem enged nekik, ki ismeri fel a tetteiket, ki nem figyel rájuk, és ki nem hajlandó törleszkedni hozzájuk. Miután egy ideig figyeltek, és találtak két-három ilyen személyt, elkezdenek ezeknek az embereknek a problémáiról beszélni az összejövetelek során. Bár a szavaik a felszínen korrektnek tűnnek, valójában célzottak és szándékosak, és megvan az okuk. Mi ez az ok? Már alapos vizsgálatot folytattak; ezek a személyek nem engednek nekik, felismerik őket, folyamatosan próbálják leleplezni és felfedni őket, hogy eltávolítsák őket a pozíciójukból. Azért mondják ezeket a dolgokat ezeknek a személyeknek, hogy figyelmeztessék és óvatosságra intsék őket. Ha ezek az emberek meghátrálnak és nem merik folytatni, és minden az antikrisztusok kívánságai szerint alakul, akkor az antikrisztusok figyelmen kívül hagyják őket. Ha azonban ezek az egyének nem változtatnak a viselkedésükön, nem hajlandók törleszkedni hozzájuk, és továbbra is szándékukban áll felfedni őket, jelenteni őket a Fennvalónak és eltávolítani őket a pozíciójukból, akkor ezek a személyek válnak az antikrisztusok következő célpontjaivá. Más megközelítéseket eszelnek ki, erőteljesebb és szigorúbb módszereket alkalmaznak, megpróbálják kitalálni, hogy miként tudnának befolyást gyakorolni rájuk, igyekszenek alkalmat találni arra, hogy gyötörjék őket, és nem állnak le addig, amíg ki nem záratják őket a gyülekezetből. Így gyötrik az antikrisztusok a másként gondolkodókat, és nem nyugszanak, amíg el nem érik a céljukat. Az antikrisztusok könyörtelen módszerekkel gyötrik az embereket. Először találnak egy ürügyet, és megbélyegzik az embereket, majd elkezdik gyötörni őket, és nem hagyják abba, amíg az emberek nem engedelmeskednek és engednek nekik mindenben – addig nem állnak le. Az antikrisztusok folyamatosan viszályt szítanak és klikkeket kreálnak a gyülekezetben azzal a céllal, hogy egy érdekcsoportot hozzanak létre, és átvegyék az irányítást a gyülekezet felett. Hát nem gyakori jelenség ez? Az antikrisztusok klikkeket hoznak létre, viszályt szítanak, növelik a befolyásukat, összeesküvést szőnek azokkal, akik a hasznukra vannak, akik ki tudnak állni értük, akik el tudják tussolni a gonosztetteiket, és akik meg tudják védeni őket a kulcsfontosságú pillanatokban. Ráveszik ezeket az embereket, hogy tegyenek meg nekik dolgokat, sőt, hogy jelentsenek másokról, és hírvivőikként működjenek. Ha rendelkeznek státusszal, ez a csoport a független királyságukká válik. Ha nincs státuszuk, akkor a csoportjukkal erőt képeznek a gyülekezeten belül, megzavarják és felkavarják a gyülekezet normális rendjét, és megzavarják a gyülekezet normális életet és munkáját.

Az antikrisztusok elvetemült lényegének leggyakoribb megnyilvánulása az, hogy különösen jók a színlelésben és a képmutatásban. Bár rendkívül ádáz, alattomos, könyörtelen és arrogáns a beállítottságuk, kifelé nagyon is alázatosnak és jóságosnak mutatják magukat. Hát nem színlelés ez? Ezeknek az embereknek mindennap ilyesmiken jár az eszük: „Hogyan öltözködjek úgy, hogy keresztényibbnek, becsületesebbnek, emelkedettebb szellemiségűnek, felelősségteljesebb teherviselőnek és még inkább vezetőnek tűnjek? Hogyan étkezzek úgy, hogy az emberek eléggé kifinomultnak, előkelőnek, méltóságteljesnek és nemesnek gondoljanak? Milyen testtartással közlekedjek, hogy vezetői és karizmatikus kisugárzásom legyen, hogy ne közönséges, hanem rendkívüli embernek tűnjek? A beszélgetéseim során milyen hangnem, szókincs, tekintet és arckifejezés keltheti azt az érzést az emberekben, hogy előkelő vagyok, a társadalom krémjébe tartozom, vagy hogy magas rangú értelmiségi vagyok? Hogyan érhetem el az öltözékemmel, a stílusommal, a beszédemmel és a viselkedésemmel, hogy az emberek nagyra tartsanak, hogy kitörölhetetlen benyomást tegyek rájuk, és hogy örökre a szívükbe zárjanak? Mit mondjak, hogy elnyerjem és megmelengessem az emberek szívét, és hogy maradandó benyomást keltsek bennük? Többet kell segítenem másokon, és jót kell mondanom róluk, gyakran kell beszélnem isten szavairól, és használnom kell néhány spirituális szakkifejezést az emberek előtt, többet kell olvasnom másoknak isten szavaiból, többet kell imádkoznom értük, halkan kell beszélnem, hogy az emberek odafigyeljenek rám és meghallgassanak, továbbá azt kell éreztetnem velük, hogy szelíd, gondoskodó, szeretetteljes, nagylelkű és megbocsátó vagyok.” Hát nem színlelés ez? Ezek a gondolatok foglalkoztatják az antikrisztusok szívét. Kizárólag a nem hívők irányzatai töltik ki a gondolataikat, ami egyértelműen jelzi, hogy a gondolkodásmódjuk és a nézőpontjuk világi és sátáni. Vannak, akik titokban úgy öltözködnek, mint egy prostituált vagy könnyűvérű nő; az öltözködésük kifejezetten a gonosz irányzatokat szolgálja, és különösen divatos. Amikor azonban eljönnek a gyülekezetbe, a testvérek között teljesen más öltözéket és viselkedést vesznek fel. Hát nem színlelnek rendkívül ügyesen? (De igen.) Amiről az antikrisztusok a szívükben töprengenek, amit tesznek, a különféle megnyilvánulásaik és az általuk felfedett beállítottságok mind azt mutatják, hogy a beállítottságlényegük elvetemült. Az antikrisztusok nem az igazságon, a pozitív dolgokon, a helyes úton vagy Isten követelményein elmélkednek. A gondolataik, a megközelítéseik, a módszereik és a választott céljaik mind elvetemültek – mind letérnek a helyes útról, és nem egyeztethetők össze az igazsággal. Még szembe is mennek az igazsággal, és általánosságban véve gonoszságnak tekinthetők; ennek a gonoszságnak a természete azonban elvetemült, ezért összefoglalóan elvetemültségként jellemezhetjük őket. Nem gondolkodnak azon, hogy becsületes emberek, tiszták, nyíltak, őszinték és hűségesek legyenek; ehelyett elvetemült módszereken jár az eszük. Vegyünk például egy olyan személyt, aki képes tisztán megnyílni önmagáról, ami egy pozitív dolog és az igazság gyakorlása. Vajon az antikrisztusok tesznek ilyet? (Nem.) Mit tesznek? Folyamatosan színlelnek, és amikor rosszat tesznek, és kezdik elárulni magukat, akkor dühödten takargatják a tettüket, igazolják és védik magukat, és elhallgatják a tényeket – majd végül megmagyarázzák, miért tették. Vajon ezek közül a gyakorlatok közül megfelel bármelyik az igazság gyakorlásának? (Nem.) Vajon összhangban van-e bármelyik az igazság alapelveivel? Még kevésbé.

Az imént az antikrisztusok beállítottságlényegének első aspektusát, az elvetemültséget beszéltük át és boncolgattuk. A gondolataik, a nézőpontjaik, valamint a különböző ügyekben tanúsított reagálási módjuk alapján először azt boncolgattuk, hogy min gondolkodnak egész nap az antikrisztusok, hogy elemezni tudjuk az antikrisztusok elvetemült beállítottságát. Elemeztük az antikrisztusok különféle cselekedeteinek természetét is azok alapján, amit gondolnak. Néhány példát is hoztunk, hogy boncolgassuk az eseteken keresztül feltáruló beállítottságlényegüket. A példákban azok között, akik ilyen viselkedést tanúsítanak és ilyen beállítottságokat tárnak fel, láttatok bárkit is, aki viszonylag jó emberi mivolttal rendelkezik? Az ilyen dolgokat feltáró és ilyen megnyilvánulásokat tanúsító emberek jellemében megtalálható-e a becsületesség, a kedvesség, az egyszerűség, az őszinteség, az egyenesség és így tovább? (Nem.) Egyértelműen hiányoznak belőlük ezek a tulajdonságok. Épp ellenkezőleg, a jellemük alattomos, könyörtelen, hajlamos a megrögzött hazudozásra, önző, aljas, és hiányzik belőle a becsületérzet. Ezek a jellemvonásaik teljesen nyilvánvalóak. Pontos megállapítás, hogy akiknek egész nap elvetemült gondolatokon jár az eszük, és akik képesek különféle elvetemült tetteket véghez vinni, azok mind nagyon rossz jellemmel rendelkeznek. Mennyire rossz a jellemük? Hiányzik belőle a lelkiismeret, az integritás és különösen a normális racionalitás. Tekinthetjük-e embernek azokat, akik nélkülözik ezeket a dolgokat? Egyértelműen kijelenthető, hogy azok, akikből hiányoznak ezek a dolgok, nem emberek; csupán emberi külsőt viselnek. Néhányan talán megkérdezik: „Nem olyanok, mint a báránybőrbe bújt farkas?” Ez csupán egy metafora. Mik is azok a báránybőrbe bújt farkasok? Ők lényegében farkasok. Van-e lényegi különbség a farkasok és az ördögök vagy antikrisztusok között? A farkasok levadásszák és megeszik a marhákat és a juhokat, de nem mohóságból, hanem azért, mert ez az Isten által elrendelt természetük. Van azonban egy dolog, amivel a farkasok rendelkeznek, az antikrisztusok viszont nem. Ha valaki örökbe fogad és felnevel egy farkast, vagy megmenti az életét, a farkas soha nem fogja bántani őt, és hálás lesz érte. Az antikrisztusok ezzel szemben élvezik Isten kegyelmét és vezetését, Isten szavainak ellátását, mégis mindenben Isten ellen ármánykodnak, és mindig szemben állnak és ellenségesek Vele. Nem képesek alávetni magukat semminek, amit Isten tesz; nem képesek kimondani rá az „áment” – ellenkezni akarnak vele. Helyes-e azt mondani, hogy az antikrisztusok báránybőrbe bújt farkasok? Pontos-e ez a metafora? (Nem, nem az.) A vallásban korábban bárkit, akit antikrisztusnak vagy gonosz embernek neveztek, báránybőrbe bújt farkasnak tartottak. Ez csak egy emberek által használt metafora volt, amikor még nem értették az igazságot, az emberi mivolt lényegét és a különböző egyének beállítottságát. Amikor azonban ilyen mélységben beszélgetünk az igazságról, akkor ennek a metaforának a használata kevésbé lesz helytálló. Az ördögök ördögök, az antikrisztusok pedig az ördögökkel egyenértékűek, és nem méltóak arra, hogy összehasonlítsák őket bármely, Isten által teremtett élőlénnyel. Ellenállt-e Istennek, vagy fellázadt-e Isten ellen valaha bármely, Isten által teremtett lény, legyen az farkas vagy más ragadozó? Tiltakoznak-e Isten ellen, vagy szembeszállnak-e Vele? Ítélkeznek-e Isten szavai felett, illetve elítélik-e vagy támadják-e őket? Nem tesznek ilyet; csak az Isten által meghatározott ösztöneikkel és életkörülményeikkel összhangban élnek. Olyanok, amilyennek Isten teremtette őket – mindenféle színlelés nélkül. Az antikrisztusok viszont mások: a Sátán természetével rendelkeznek, és ahhoz értenek a leginkább, hogy a pozitív dolgok és az igazság ellen cselekedjenek. Pont olyanok, mint a nagy vörös sárkány: ahhoz értenek a leginkább, hogy a cselekedeteikkel ellenálljanak Istennek.

2. Mit tesznek az antikrisztusok Isten irányában

Miután megbeszéltük az antikrisztusok mások iránt tanúsított különböző elvetemült megnyilvánulásait, most beszélgessünk arról, hogy milyen megnyilvánulásokat tanúsítanak Istennel szemben, miközben egész nap elvetemült dolgokon jár az eszük. Már sokat foglalkoztunk ezzel a témával korábban, ezért foglaljuk össze a lényeget. Az enyhébb esetekkel kezdjük, majd fokozatosan áttérünk a súlyosabbakra. Az első a kételkedés, majd Isten vizsgálata, továbbá a gyanakvás, a tartózkodás, a követelések támasztása és az alkudozás. Van még valami más is? (Isten próbára tétele.) Ennek a viselkedésnek a természete igen súlyos. Ahogy haladunk előre, az egyes viselkedések természete egyre súlyosabbá válik – tagadás, kárhoztatás, ítélkezés, káromlás, szóbeli bántalmazás, támadás, tiltakozás és ellenállás. Bár a felszínen úgy tűnhet, hogy e kifejezések némelyike hasonló dolgot jelent, közelebbről megvizsgálva különbségeket találunk azok mélységében vagy hangsúlyában. Különböző nézőpontokból szemlélve vagy az antikrisztusok különféle megközelítéseit figyelembe véve különbséget tehetünk e kifejezések természetében.

a. Kételkedés

A kételkedés, a vizsgálódás és a gyanakvás viszonylag korai megnyilvánulások. Vannak, akik egyszerűen csak kételkednek a szívükben, és azt gondolják: „Vajon a megtestesült hús-vér test valóban Isten? Nekem úgy tűnik, hogy ő egy ember. Vajon minden szava az igazság? Melyikük hangzik igazságnak? Néhány dolog, amit Ő mond, talán meghaladja az emberi nyelvezetet és tudást. Lehet, hogy az emberek nem tudnak egyértelműen elmagyarázni bizonyos misztériumokat és próféciákat, de vajon a próféták nem tudnak ilyen dolgokat mondani? Azt mondják, Isten igazságos, de miben nyilvánul meg Isten igazságossága? Azt mondják, Isten szuverén mindenek felett, de akkor miért tesz mindig rossz dolgokat a Sátán? Amikor a Sátán elfog, üldöz és bántalmaz minket, akkor miért nem lép közbe Isten? Hol van Isten? Vajon valóban létezik Isten?” Amikor az emberekből hiányzik a valódi hit, nem ismerik fel Isten szuverenitását, nem ismerik Isten természetét és lényegét, és nem értik az igazságot, akkor ilyen kétségek merülnek fel a szívükben. Azonban, ahogy az emberek fokozatosan megtapasztalják Isten munkáját, felfogják az igazságot, és felismerik Isten szuverenitását, ezek a kétségek fokozatosan feloldódnak, és valódi hitté alakulnak át. Ez az elkerülhetetlen útja mindenkinek, aki követi Istent. De vajon felülírhatók a kételyei az antikrisztusoknak, akik elvetemült lényeggel rendelkeznek? (Nem, nem írhatók felül.) Miért nem írhatók felül? (Az antikrisztusok álhívők – nem ismerik el Istent.) Elméletileg álhívők, ezért állandóan kételkednek Istenben. Az objektív ok az, hogy az ilyen emberek eredendően elutasítják az igazságot és a pozitív dolgokat. Azonban Isten minden cselekedete pozitív és maga az igazság. Mivel az antikrisztusok idegenkednek az igazságtól, és ellenségesek azzal szemben, még ha mindenki el is ismeri, hogy Isten minden egyes cselekedete tény, hogy minden Isten szuverenitása alatt áll, és hogy Isten szuverenitása – akárcsak maga Isten – egyértelműen létezik, az antikrisztusok nem ismerik el és nem fogadják el, hogy ezek tények. A szívükben örökké megmaradnak az Istennel kapcsolatos kételyek. Nyilvánvaló, hogy ezek tények. Mindenki tanúja ezeknek, és még az általában a leggyengébb hittel rendelkező emberek Istennel kapcsolatos kételyei is megszűnnek, miután sok-sok éven keresztül megtapasztalják Isten munkáját, és végül elkezdenek valóban hinni Istenben. Egyedül az antikrisztusok nem képesek felülírni az Istennel kapcsolatos kételyeiket. Tárgyilagosan szólva ezek az egyének elvileg álhívők, akik nem fogadják el az igazságot, de valójában ez azért van, mert az antikrisztusok idegenkednek az igazságtól, és elvetemült lényeggel rendelkeznek – ez az alapvető ok. Függetlenül attól, hogy hány ember erősíti meg Isten cselekedeteit vagy tesz bizonyságot róluk, vagy milyen meggyőző bizonyíték kerül az antikrisztusok szeme elé, ők mégsem hajlandók hinni Isten lényegében vagy abban, hogy Isten szuverén mindenek felett – ez rendkívüli elvetemültség. Ez egy konkrét dologgal illusztrálható: amikor az antikrisztusok látják azt a meggyőző és nyilvánvaló tényt, hogy Isten szuverén mindenek felett, akkor nem hiszik és nem ismerik el, sőt még kételkednek is Istenben. Amikor azonban az úgynevezett Buddha vagy a halhatatlanok tetteiről van szó, amelyekről a nem hívők, az ördögök és a gonosz lelkek beszélnek – olyan tettekről, amelyeknek az antikrisztusok nem voltak szemtanúi, és amelyeknek nincs kézzelfogható bizonyítéka –, azokat készségesen elhiszik. Ez az elvetemültség szélsőséges megnyilvánulása. Függetlenül attól, hogy Isten tettei milyen nagyszerűek vagy világrengetőek, az antikrisztusok továbbra is kételkednek és megvetést tanúsítanak, és folyamatosan kétségeket hordoznak a szívükben. Ezzel szemben, amikor egy ördög vagy a Sátán tesz bármilyen furcsa dolgot, az meggyőzi őket, és csodálattal hódolnak előtte. Nem képesek istenfélelmet vagy valódi hitet kialakítani magukban Isten iránt, bármilyen nagyszerűek is legyenek Isten cselekedetei. Ezzel szemben készségesen hisznek a Sátán minden kitalációjában, és teljes szívvel tisztelik őket. Ez az elvetemültség megnyilvánulása. Az antikrisztusok kételkedése Istennel kapcsolatban mindig jelen van. Soha nem hiszik el, hogy Isten szuverén mindenek felett, és soha nem ismerik el, hogy Isten az igazság; függetlenül attól, hogy hány ember tesz bizonyságot ezekről a dolgokról, vagy mennyi bizonyítékot mutatnak be róluk, nem képesek sem elismerni, sem elhinni őket. Ez egyfelől az antikrisztusok elvetemült beállítottságlényege miatt van így, másfelől pedig azt jelzi, hogy ezek az egyének valóban nem emberek, mert hiányoznak belőlük a normális emberi mivoltra jellemző gondolkodási folyamatok. Mit jelent az, hogy nem rendelkeznek a normális emberi mivoltra jellemző gondolkodási folyamatokkal? Azt jelenti, hogy hiányzik belőlük a pozitív dolgok, az igazság, valamint a minden dolog mögötti lényeg és eredet helyes megítélése és megértése. Még Isten szavainak olvasása, prédikációk hallgatása, valamint Isten szavainak megtapasztalása és értékelése után sem éreznek megerősítést vagy hitet, hanem kétségek között maradnak. Nyilvánvaló, hogy ezek az egyének nem rendelkeznek a normális emberi mivoltra jellemző gondolkodási folyamatokkal. Vajon azok az emberek, akikből hiányzoznak a normális gondolkodási folyamatok, akik nem képesek felfogni az igazságot, Isten szavait, a pozitív dolgokat és a tényeket, még embernek tekinthetők? (Nem, ők nem emberek.) Ők nem emberek, de nem lehet azt mondani, hogy állatok, mert az állatokból hiányzik az elvetemült beállítottság; mivel ezek az egyének elvetemült beállítottsággal rendelkeznek, igaz ez az állítás: ezek az egyének valóban igazi antikrisztusok, akik démoni természettel rendelkeznek. A kételkedés olyan gondolati állapot, amelyet az antikrisztusok tanúsítanak Isten iránt, és egyben a viselkedésükben feltáruló egyfajta beállítottságlényeg is. Ez a legnyilvánvalóbb, legalapvetőbb, leginkább látható és leggyakoribb megnyilvánulás.

b. Átvizsgálás

Az antikrisztusok szíve tele van kétséggel Isten iránt. Vajon így valóban elfogadják Isten szavait, természetét és munkáját? Valóban alávetik magukat mindezeknek? Valóban követik Istent? A válasz nyilvánvalóan az, hogy nem. Mi következik ebből? Amikor ezek az egyének eljönnek Isten házába, azt gondolják: „Hol van isten? Nem látom őt, csak a hangját hallom. A hangja alapján nőnek tűnik; a szavai alapján műveltnek tűnik és nem tanulatlannak; a beszédmódja és a szavainak tartalma alapján viszont mit mond valójában? Miért hangzik zavarba ejtőnek? Meghallgatása után sokan azt mondják, hogy ez az igazság, de számomra miért nem hangzik annak? Az egész az emberi mivoltról, az emberi beállítottságról és azokról az állapotokról szól, amelyeket az emberek felfednek a tetteikben – hol van ebben az élet és az út? Nem igazán értem. Mindenki azt mondja, miután meghallgatta, hogy hűségesen kell végeznie a kötelességeit, meg kell felelnie istennek, és törekednie kell az üdvösségre. Sokan még cikkeket is írnak a tapasztalati tanúságtételükről, és tanúságot tesznek. Vajon ez a személy isten? Hasonlít ő istenhez? Nem láttam az arcát; ha láttam volna, talán a vonásai alapján biztos választ kaphatnék. Most, még csak a hangját hallva és meghallgatva, amit mond, kissé bizonytalan vagyok.” Mit csinálnak ezek a személyek? Vizsgálódnak, tesztelnek, megpróbálják felfogni a tényleges helyzetet, hogy kiderítsék, valóban Isten-e ez a személy, majd eldöntsék, hogy követik-e Őt, hogy hogyan követik Őt, és megbizonyosodjanak róla, hogy választ találnak-e ebben a személyben az általuk elnyerni kívánt áldásokra és rendeltetési helyre, valamint a vágyaikra. Arról is meg akarnak győződni, hogy megtudhatják-e pontosan ezen a személyen keresztül, milyen a mennyei Isten, valóban létezik-e, milyen a természete, milyen lehet a hozzáállása és a megközelítése az emberek felé, és milyen képességekkel, készségekkel és hatalommal rendelkezik. Hát nem Isten megvizsgálása ez? Egyértelmű, hogy az.

Miközben Istent vizsgálják, el tudják-e fogadni az antikrisztusok Isten szavait az életüknek, és útmutatásként, célként tekintenek-e rájuk a mindennapi életük és a viselkedésük tekintetében? (Nem.) Egy átlagos romlott ember vizsgálhatja Istent egy ideig, majd arra a következtetésre juthat: „Ez az út helytelen, nyugtalanságot érzek a szívemben; Isten ilyen módon történő vizsgálatával nem találok válaszokat. Hogyan is vizsgálhatná meg egy hívő Istent? Mit lehet elérni azzal, ha vizsgáljuk Istent? Amikor a hívők vizsgálják Istent, Isten elrejti előlük az arcát, és nem nyerhetik el az igazságot. Azt mondják, hogy Isten szavai az igazság, és hogy az emberek megtalálhatják az utat és életet nyerhetnek az Ő szavaiból. Nem jó, ha így viselkedek – nem folytathatom tovább az Ő vizsgálatát.” Ahogy hallgatják a prédikációkat, és olvassák Isten szavait, fokozatosan felismerik, hogy az emberek romlott beállítottságokkal rendelkeznek, és lassan rájönnek, hogy ők nem összeegyeztethetőek Istennel, nem tudják megfelelően végezni a kötelességeiket, vagy jól csinálni bármit, amíg nem oldják fel ezeket a romlott beállítottságokat. Fokozatosan felismerik, hogy az emberek azért nem tudják jól végezni a kötelességeiket, mert a romlott beállítottságaik és a lázadó mivoltuk megakadályozza őket ebben, és mert a romlott beállítottságaik szerint cselekszenek, és nem képesek az igazság alapelvei szerint kezelni a dolgokat. Ezután elkezdenek gondolkodni: „Hogyan cselekedhetnék az igazság alapelveivel összhangban? Amikor feltárulnak a romlott beállítottságaim, hogyan tudnám feloldani őket?” Az igazság és Isten szavai jelentik a legjobb megoldást az emberek romlott beállítottságaira. Az igazságba való belépéshez vezető legközvetlenebb út az emberek számára az, ha keresik az igazság alapelveit, és megtalálják az alapelveket minden cselekedetükhöz. Ez meghatározza a célokat, az irányt, az utakat és a gyakorlás módszereit. Amint ezek meghatározásra kerülnek, az embereknek lesz egy követendő útjuk, és amikor cselekszenek, nem valószínű, hogy megszegik az adminisztratív rendeleteket, felfedik a romlott beállítottságaikat, vagy hogy zavart keltenek és bomlasztanak, és még kevésbé valószínű, hogy ellenállnak Istennek. Miután átélnek egy ilyen tapasztalatot, úgy érzik, hogy megfelelő utat találtak az Istenben való hitükhöz, és hogy ez az az út, amelyre szükségük van, amelybe be kell menniük, ez a megfelelő út az Istenben való hithez és az élethez. Úgy érzik, hogy ez sokkal jobb, mint vizsgálni Őt, és mindig kiváró magatartást tanúsítani Vele szemben. Megértik, hogy Isten vizsgálata hiábavaló, és hogy bármennyire is vizsgálja Őt az ember, az nem fogja feloldani az általa felfedett romlott beállítottságokat, sem a kötelessége végzése során felmerülő problémákat. Ezért fokozatosan áttérnek Isten vizsgálatáról az igazságalapelvek keresésének útjára. Ez az átlagos romlott emberek normális belépési módja és tapasztalati folyamata. Az antikrisztusok esetében azonban más a helyzet. Az első naptól kezdve, hogy belépnek Isten házába, és átlépik annak küszöbét, így gondolkodnak: „Isten házában minden olyan érdekes, minden olyan új – más, mint a nem hívők világa. Isten házában mindenkinek becsületesnek kell lennie; olyan, mint egy nagy család, és nagyon élettel teli!” A testvérek vizsgálata, megismerése és alapos megértése után eljön az ideje, hogy Istent vizsgálják meg. Így gondolkodnak magukban: „Hol van isten? Mit csinál isten? Hogyan csinálja? A mennyei isten megvizsgálása nehéz; nehéz őt felfogni, és nem is vagyunk rá képesek. De most van egy kényelmes, rövidebb út – isten eljött a földre, így könnyű megvizsgálni őt.” Néhányuk elég szerencsés ahhoz, hogy kapcsolatba kerüljön a földi Istennel. A saját szemükkel látják ezt a személyt, így még kényelmesebbé válik számukra az Ő megvizsgálása. Hogyan teszik ezt? Alaposan megvizsgálják a földi Isten vidám beszélgetéseit, hogy milyen ügyekben használ egyféle beszédmódot, és milyen ügyekben egy másikat; milyen helyzetekben nevet és boldog, és miről beszél olyankor; valamint azt, hogy miről beszél akkor, amikor nem boldog, vagy amikor dühös. Vizsgálják, hogy milyen helyzetekben hagyja figyelmen kívül az embereket, és mikor igazán barátságos velük, mikor metszi meg az embereket, és mikor nem; milyen dolgokra figyel oda, és mi az, ami nem érdekli, valamint hogy vajon tudja-e, ha az emberek vizsgálják, becsapják vagy megsértik Őt a háta mögött. Az általánosabb szempontok vizsgálata után az antikrisztusok a részletekre összpontosítanak, például arra, hogy mit eszik a földi Isten, mit visel, és mi a napi rutinja. Vizsgálják, hogy mit szeret, hová szeret járni, sőt még azt is, hogy mely színeket kedveli, és melyeket nem, hogy a napsütéses vagy a borult időt szereti-e jobban, és hogy kimozdul-e rossz időben – minden ilyen apró részletet. Az antikrisztusok az elejétől a végéig mindig vizsgálódnak, figyelmen kívül hagyva azt, hogy ez a személy, aki Isten identitását hordozza, miért jött el. Ezt mondják: „Nem érdekel, miért vagy itt; valahányszor meglátlak, a vizsgálatom tárgya leszel.” Mi a célja a vizsgálódásuknak? Azt gondolják: „Ha meg tudom erősíteni, hogy valóban te vagy isten, akkor szilárdan és teljes szívvel hátrahagyok mindent, hogy téged kövesselek. Mivel istenben hinni olyan, mint fogadást kötni, és mivel te azt állítod, hogy te vagy isten és isten megtestesült hús-vér teste, a benned való hit egyenlő azzal, hogy rád fogadok. Hogyne vizsgálnálak meg? Ha nem vizsgálnálak meg téged, az nem lenne tisztességes saját magammal szemben. Ha nem vizsgálnálak téged, nem vállalnék felelősséget a saját rendeltetési helyemért, a kilátásaimért és a sorsomért. A végsőkig folytatnom kell a vizsgálatodat.” Minden vizsgálódásuk után még mostanra sem biztosak benne: „Valóban krisztus ez a személy? Valóban ő a megtestesült isten? Ez nem teljesen egyértelmű. Mindenesetre sokan követik őt, és az evangélium terjedésének állapota viszonylag biztató. Úgy tűnik, még tovább terjedhet, ezért nem engedhetem meg magamnak, hogy lemaradjak. De ettől még tovább kell folytatnom a vizsgálatát.” Javíthatatlanok.

Az antikrisztusok elvetemült beállítottságlényeggel rendelkeznek, ezért soha nem hagyják abba a vizsgálódást. Egy nem hívőkből álló szervezetben vagy közösségben is vizsgálnak és kihasználnak mindenféle embert, kiderítik, mit szeretnek a feletteseik, azonosítják a gyengeségeiket, majd a feletteseik ízléséhez igazítják a cselekedeteiket, és a kedvükben járnak, hogy elnyerjék a kegyeiket. Miután belépnek Isten házába, a természetük nem változik – folytatják a vizsgálódásukat. Nem értik meg, hogy Isten vizsgálata nem az az út, amelyet a hívőknek követniük kellene. Isten vizsgálata révén soha nem fogják felfogni Isten cselekedeteit, nem fogják látni, hogy minden, amit Isten kifejez, az igazság, és nem fogják megérteni, hogy Isten minden igazsága és cselekedete az emberiség megmentésére irányul. Az antikrisztusok soha nem fogják megérteni ezt a dolgot. Csak azt látják, hogy Isten választott népe folyamatosan szenved a Sátán zaklatásától és törekvéseitől. Csak azt figyelik meg, hogy gonosz emberek gonosz cselekedeteket követnek el, és zavart keltenek a gyülekezetben, és hogy az antikrisztusok vallási közösségen belüli erői folyamatosan rágalmazzák és elítélik Istent, miközben Isten soha nem oldja meg ezeket a helyzeteket. Az antikrisztusok így továbbra is ragaszkodnak a saját elképzeléseikhez és képzelődéseikhez, és makacsul elutasítják az Isten által kifejezett igazságok elfogadását. Mi ennek az eredménye? Elképzeléseik és képzelődéseik válnak az Istennel szembeni ellenállásuk bizonyítékává. Az antikrisztusok szemében ezek az úgynevezett bizonyítékok az okai annak, hogy miért nem hisznek Isten identitásában és lényegében, és miért nem ismerik el Isten identitását és lényegét. Pontosan azért, mert nem hajlandók elfogadni az igazságot, sohasem fogják meglátni azokat az igazságokat, amelyek ezek mögött a tények mögött rejlenek, azokat az igazságokat, amelyeket az embereknek meg kellene érteniük és fel kellene fogniuk, és nem fogják meglátni Isten szándékait. Ez a vizsgálódásuk eredménye. Ezekkel a tényekkel szembesülve azok, akik törekednek az igazságra, szeretik az igazságot, és valódi hitük van Istenben, képesek elfogadni a dolgokat Istentől és helyesen reagálni, bármi is történjen Isten házában. Képesek várni Istenre, elcsendesedni Isten előtt, imádkozni Hozzá, igyekeznek felfogni Isten szándékait, valamint azt is megértik és felfogják, hogy mindezen dolgok bekövetkezése mögött Isten jó szándékai állnak. Isten sok olyan dolgot tesz, amelyekre az emberek nem gondolnának, hogy felfedje és eltávolítsa a gonosz embereket. Ugyanakkor Isten kiválasztott népének tökéletesítése érdekében és azért, hogy lehetővé tegye számukra a felismerést és a tanulságok levonását, Isten a gonosz embereket és a gonosz tetteiket is felhasználja, hogy szolgálatot tegyenek Neki. Egyrészt Isten felfedi és eltávolítja őket; másrészt lehetővé teszi választott népének, hogy meglássák, melyek a pozitív és a negatív dolgok, valamint hogy kit ismer el, kit gyűlöl, kit iktat ki és kit áld meg Isten. Ezek mind olyan leckék, amelyeket Isten választott népének meg kell tanulnia, pozitív eredmények, amelyeket az igazságra törekvőknek el kell érniük, és igazságok, amelyeket az embereknek meg kell érteniük. Az antikrisztusok azonban elvetemült beállítottságlényegük miatt soha nem fogják elérni ezeket a legértékesebb dolgokat. Ezért csak egy állapotuk van: amíg Isten jelenlétében vannak, a kételkedés mellett folyamatosan vizsgálják Őt. Még ha nem is tudnak a végére járni, akkor is folytatják az Ő vizsgálatát. Ha megkérdezed tőlük, hogy fáradtak-e, így válaszolnak: „Egyáltalán nem. Isten vizsgálata szórakoztató, izgalmas, érdekes és lebilincselő dolog!” Hát nem ördögi szavak ezek? Sátáni arckifejezéssel és antikrisztusi természetlényeggel rendelkeznek. Nem áll szándékukban elfogadni az igazságot vagy Isten üdvösségét; csak azért vannak itt, hogy Istent vizsgálják.

c. Gyanakvás

A következőkben az antikrisztusok Isten iránti gyanakvásáról fogunk beszélgetni. Mit jelent szó szerint a gyanakvás? Isten vizsgálatának vannak bizonyos konkrét megnyilvánulásai, gondolatai és viselkedésformái, és teljesen helytálló azt mondani, hogy ugyanez igaz a gyanakvásra is. Isten vizsgálatát követően egyesek még mindig nem tudják, hogy valójában mi Isten természete, illetve milyen érzelmei vannak Istennek, és nem biztosak abban, hogy Isten valóban létezik-e. Még kevésbé tudják megállapítani, hogy ez a hétköznapi személy Krisztus-e, vagy hogy rendelkezik-e Isten lényegével. Nem értik ezeket a dolgokat, és nem világosak számukra ezek. Később, amikor lehetőségük nyílik kapcsolatba lépni Istennel, így gondolkodnak: „Krisztus arról beszélgetett velem, hogy az emberek felületes módon végzik a kötelességeiket; lehet, hogy valaki beszélt arról, hogy én felületesen végzem a kötelességeimet, és krisztus rájött erre? Ezért hozta fel ezt, amikor találkoztunk? Ez biztosan azért van, mert valaki beárult, és miután krisztus megtudta ezt, célba vett engem, hogy leleplezzen. Vajon még mindig kedvel engem krisztus, tudván, hogy milyen ember vagyok? Vajon idegenkedik tőlem, esetleg lenéz engem? Vajon arra készül, hogy leváltson engem?” Miután várakoznak egy ideig, és látják, hogy nem váltják le őket, így gondolkodnak: „Huh, de megijedtem. Azt hittem, krisztus kicsinyes, de nem tette meg. Most már megnyugodhatok.” Néhányan talán azt mondják: „A krisztussal való legutóbbi találkozásomkor zavarosan beszéltem, mint egy tanulatlan ember, és kissé félreérthetően fogalmaztam. Lelepleztem a valódi énemet. Vajon rossz benyomás fog kialakulni rólam krisztusban? Vajon ki fog iktatni engem a későbbiekben? Amíg nem látom őt, minden rendben van – a problémáim csak akkor jönnek elő, amikor találkozom vele. Többé nem szabad találkoznom vele, el kell kerülnöm, ha látom, és olyan távol kell maradnom tőle, amennyire csak lehet. Semmiképpen sem szabad tárgyalnom, interakcióba lépnem vagy közeli kapcsolatba kerülnöm krisztussal. Különben lehet, hogy lenézne engem.” Milyen gondolatok és megközelítések ezek? (Gyanúk.) Ezek gyanúk. Vannak olyanok is, akik azt mondják: „Az utolsó összejövetelen isten egy egyszerű kérdést tett fel, de én nem válaszoltam rá jól, és ez felfedte a hibáimat. Vajon isten azt fogja gondolni, hogy nem jók a képességeim, és nem fog engem képezni a továbbiakban? Legutóbb valaki leleplezte az egyik cselekedetemet, mondván, hogy ostoba voltam, és meggondolatlanul viselkedtem. Ha isten tudomást szerez erről, vajon továbbra is fog engem tökéletesíteni? Vajon milyen a státuszom isten szemében? Magas vagy alacsony, felsőbb- vagy alsóbbrendű? Melyik kategóriába tartozom? Amikor a jövőben istennel beszélek, meg kell komponálnom a szavaimat. Nem beszélhetek lazán, és nem mondhatom azt, ami éppen eszembe jut. Többet kell gondolkodnom, alaposabban kell mérlegelnem, megfontoltabbnak kell lennem, jobban oda kell figyelnem a nyelvezetemre, és a legjobb, legügyesebb oldalamat kell megmutatnom krisztusnak. Milyen csodálatos és tökéletes lenne ez!” Ez is gyanakvás.

A gyanakvás az antikrisztusok elvetemült beállítottságának egy másik jellemzője. Az antikrisztusok a kételkedésen és a vizsgálódáson kívül gyanakszanak is. Röviden: bármelyik aspektus is dominál a gondolataikban, egyik sem kapcsolódik az igazság gyakorlásához és kereséséhez. Megerősíthetik-e tehát ezek a megközelítések, gondolatok vagy módszerek, hogy az antikrisztusok beállítottságlényege elvetemült? (Igen.) Akár kételkednek Istenben, akár vizsgálják Istent, akár gyanakvással szemlélik Őt, az antikrisztusok minden esetben, mindig elmulasztják az igazságra való összpontosítást, soha nem fordulnak vissza, és kitartóan ezekkel a módszerekkel szemlélik az Istennel kapcsolatos dolgokat és közelítik meg Istent, és egyáltalán nem keresik az igazságot. Függetlenül attól, hogy mennyire kimerítőek és nehezek ezek a cselekedetek, fáradhatatlanul folytatják és ismétlik őket. Nem számít, hogy mennyi ideje vizsgálják vagy szemlélik gyanakvással Istent, vagy hogy van-e ennek bármi eredménye, továbbra is az eddigi úton haladnak, továbbra is ugyanúgy cselekszenek, újra és újra. Soha nem vizsgálják meg magukat, és nem gondolkodnak el ezen: „Ilyen módon és hozzáállással kell bánnia Istennel egy teremtett lénynek? Mi a természete az én Istennel való bánásmódomnak? Milyen beállítottságot fedek fel? Vajon az igazságnak megfelelően bánok Vele? Vajon Isten gyűlöli ezt? Ha továbbra is Isten által gyűlölt dolgokat teszek, mi lesz annak a végeredménye? Vajon Isten elhagy és kiiktat majd engem? Mivel negatív következményei lesznek ennek, miért nem tudok Isten szavai és követelményei szerint cselekedni és gyakorolni?” Vajon elgondolkodnak ezeken a kérdéseken? (Nem.) Miért nem gondolkodnak el? Mert hiányzik a jellemükből a lelkiismeret és a racionalitás. Nem rendelkeznek lelkiismerettel, ezért hajtanak végre ilyen észszerűtlen és abszurd cselekedeteket anélkül, hogy a tudatában lennének ennek. A racionalitás hiánya miatt soha nem értik meg, hogy kik ők, vagy hogy milyen pozíciót, nézőpontot és státuszt kellene elfoglalniuk. Soha nem érzik magukat átlagos személynek, romlott embernek, vagy sátáni fajzatnak és ivadéknak, akit Isten gyűlöl. Amit el kellene fogadniuk az embereknek, azok Isten szavai, Isten követelményei és az igazság, amelyet Isten biztosít nekik. Nem lenne szabad úgy vizsgálniuk Istent, mintha egyenrangúak lennének Vele, és nem lenne szabad úgy nevetniük és beszélgetniük Istennel, mintha egy másik emberrel társalognának – vajon nem olyan dolgok ezek, amiket a nem emberi lények tesznek? Ebben a pillanatban feltárul az antikrisztusok jelleme. Az antikrisztusi elvetemült beállítottságlényegük uralkodik rajtuk, ami arra készteti őket, hogy fáradhatatlanul ezekkel az értéktelen és értelmetlen cselekedetekkel foglalkozzanak, amelyek másoknak ártanak, számukra pedig semmilyen előnnyel nem járnak. Mégsem tudnak letenni erről; továbbra sem tudatosul bennük ennek az útnak a helytelensége és az e cselekedetek mögött megbújó természet. Függetlenül attól, hogy mennyi erőfeszítéssel, szenvedéssel és kudarccal jár ez a dolog, nem éreznek sem önvádat, sem megbánást, sem lekötelezettséget. Ragaszkodnak ahhoz, hogy ők egyenrangúak Istennel, sőt, lenézően vizsgálják és vetik meg Őt, valamint újra és újra megkérdőjelezik és gyanakvással szemlélik Őt. Függetlenül attól, hogy hány éve hisznek Istenben, az Istennel szembeni hozzáállásuk és az, ahogyan bánnak Vele, soha nem változik. Ha nem kételkednek Benne, akkor vizsgálják Őt, és ha nem vizsgálják, akkor gyanakvással szemlélik Őt. Olyan, mintha démon szállta vagy babonázta volna meg őket – ezek az antikrisztusok elvetemült lényegének különféle megnyilvánulásai. Az antikrisztusok a természetüknél fogva elvetemültek; néhány ember, aki nem látja át az antikrisztusok lényegét, talán azt mondja: „Nem tudsz tartózkodni Isten vizsgálásától? Nem tudsz felhagyni a Benne való kételkedéssel? Nem tudsz felhagyni azzal, hogy gyanakvással szemléld Őt? Ha abbahagyod ezeket a dolgokat, akkor képes leszel megérteni az igazságot, Istenként kezelni Istent, valódi hitet kialakítani magadban Isten iránt, és törvényesen Isten népének tagjává válni; lehetőséged lesz arra, hogy megfelelő teremtett lénnyé válj, és akkor nem lennél-e méltó arra, hogy Isten választott népének tagjaként tartsanak számon? Milyen csodálatos lenne ez!” Az antikrisztusok azonban így vágnak vissza: „Nem vagyok ennyire ostoba. Mi haszna van annak, ha megfelelő teremtett lény vagyok? Az unalmas. Csak akkor érdekes, ha kételkedem, vizsgálódom, és gyanakodva szemlélem istent!” Az antikrisztusoknak ez a megnyilvánulása olyan, mint amit a nagy vörös sárkány mond: „A más emberekkel és a mennyel való harc végtelen szórakozás forrása”. Ez az antikrisztusok elvetemült természetlényegének pontos meghatározása és hű tükörképe. Összefoglalva, az antikrisztusok rendkívüli módon, a végletekig elvetemültek. Azok, akik hisznek Istenben, de határozottan elutasítják az igazságot, elvetemült emberek. Sokan mindig esélyt akarnak adni az antikrisztusoknak a megtérésre, azt gondolva, hogy egy nap majd megtérnek – vajon helyes ez az érvelés? Ahogy a mondás tartja: „A tigris nem tudja megváltoztatni a csíkjait” és „A párduc nem rejtheti el foltjait”. Ezért nem alkalmazhatod az emberekkel való bánásmód normáit és módszereit, amikor antikrisztusokkal foglalkozol, vagy követelményeket támasztasz feléjük. Ők olyanok, amilyenek. Ha nem vizsgálják Istent, nem kételkednek Benne, vagy nem gyanakvással szemlélik Őt, akkor kényelmetlenül érzik magukat, mert az elvetemült természetük irányítja őket.

d. Tartózkodás

A következőkben a tartózkodásról fogunk beszélgetni. Van egy gondolat és egy nézőpont, ami a leginkább meghatározza az antikrisztusokat, és a legnyilvánvalóbb bennük. Azt mondják: „Az embereknek nem szabad hagyniuk, hogy isten irányítsa a sorsukat, vagy hogy szuverén hatalmat gyakoroljon a sorsuk felett; ha egy ember sorsát isten irányítja, akkor annak az embernek vége. Az embereknek maguknak kell irányítaniuk önmagukat, hogy elérjék a boldogságot, és hogy aggodalmak nélkül ehessenek, ihassanak és szórakozhassanak. Isten nem hagyja, hogy az emberek egyenek, igyanak és szórakozzanak, nem hagyja, hogy jól éljenek; csak nehézségek elszenvedésére kényszeríti őket. A saját boldogságunkról ezért nekünk kell gondoskodnunk; nem bízhatjuk a sorsunkat istenre, nem várhatunk passzívan mindent, nem hagyhatjuk, hogy isten előkészületeket tegyen, megvilágosítson és vezessen minket – nem lehetünk ilyen emberek. Vannak emberi jogaink, jogunk van az önálló cselekvéshez, és szabad akaratunk is van. Nem kell mindent jelentenünk istennek, és nem kell mindenben útmutatást kérnünk istentől – így teljesen inkompetensnek tűnnénk, csak a bolondok tesznek ilyet!” Mit csinálnak ők? (Tartózkodnak Istentől.) Vannak, akik azt mondják: „Légy óvatos, amikor esküt teszel isten előtt; alaposan gondold át a szavaidat. Amikor az ember cselekszik, a menny figyel!” Néhányan így imádkoznak: „Ó, istenem, Neked adom az egész életemet és a fiatalságomat; nem fogok társat keresni és megházasodni.” De miután kimondják ezt, megbánják, és így gondolkodnak: „Vajon Isten valóra váltja a szavaimat? Mi van, ha tényleg szükségem lesz egy társra, vagy meg akarok házasodni? Vajon megbüntet majd isten? Ez így nem lesz jó!” Ettől kezdve depresszióssá és örömtelenné válnak, kerülik az ellenkező nemet, és félnek a büntetéstől. Mit csinálnak? (Tartózkodnak Istentől.) Egy másik típusú ember azt mondja: „Feláldozni magunkat istenért nem könnyű, és nem is egyszerű. Kell, hogy legyen egy tartalék terved; elő kell készítened magadnak egy kiutat, mielőtt feláldozod magad istenért. Különben, amikor kifogysz az erőforrásokból, isten nem fog gondoskodni rólad! Az, hogy feláldozod magad istenért, a te dolgod; az, hogy isten szuverén mindenek felett, egy másik dolog. Isten szuverén mindenek felett – és vajon gondoskodik egy olyan kis emberről, mint te? Isten csak a nagy dolgokról gondoskodik; ezekkel az apróságokkal nem foglalkozik. Ezért meg kell tervezned és elő kell készítened a kiutadat; ha istennek később már nem kellesz, és elküld téged, nem fog irgalmazni neked.” Miféle gondolkodásmód ez? (Tartózkodás Istentől.) Az emberek rendkívül számítóak. Néhányan, miután vezetővé válnak, fizetnek némi árat, és valóban hoznak némi áldozatot, de a rossz emberi mivoltuk, a gyalázatos és antikrisztusi beállítottságuk miatt jelentős veszteségeket okoznak Isten házának. Ennek eredményeként elküldik őket. Ezt követően megtanulnak viselkedni és meghúzzák magukat, nem bíznak meg senkiben, mondván: „Régebben mindig megbíztam az emberekben, így mindenki tudta, hogy mi történik velem valójában, de aztán valaki feljelentett isten házában, és elküldtek. Ezért most meg kell tanulnom elzárkózni, rejtőzködni, védekezni és megóvni magam. Körültekintőnek kell lennem abban, hogy kiben bízok meg, és még istenben sem szabad megbíznom. Már nem hiszem, hogy isten az igazság, vagy hogy ő hűséges. Még kevésbé bízom a testvérekben. Senki sem méltó a bizalmamra, még a családtagjaim és a rokonaim sem, nemhogy azok, akik az igazságra törekednek.” Mit tesznek ők? (Tartózkodnak.) Amikor az antikrisztusok metszéssel, kudarcokkal, botlásokkal és feltárással szembesülnek, levonják a következtetést, és azt mondják: „Sose legyen szándékodban ártani másoknak, de mindig óvakodj attól, hogy más árthasson neked.” A valóságban elég sokat ártottak már másoknak, végül pedig álcázzák magukat, és ezzel a téveszmével állnak elő. Ha valaki sok éven át hisz Istenben, és átél számos kudarcot és visszalépést, valamint megtapasztalja Isten kinyilatkoztatását és metszését, akkor normális körülmények között ezekből a kudarcokból tanulva el kellene gondolkodnia magán, és meg kellene ismernie önmagát, keresnie kellene az igazságot a problémák megoldása érdekében, és meg kellene találnia Isten szavaiban a kudarcainak és a botlásainak az okait, valamint a gyakorlás követendő útját. Az antikrisztusok azonban nem ezt teszik. Többszöri botlás és kudarc után tovább romlik a viselkedésük: egyre több és súlyosabb kételyük lesz Istennel kapcsolatban, egyre intenzívebben vizsgálják Istent, egyre mélyebbé válik az Istennel szembeni gyanakvásuk, a szívükben pedig teljes mértékben tartózkodni fognak Istentől. A tartózkodásukat leginkább a panaszkodás, a düh, a dacosság és a felháborodás jellemzi, sőt, fokozatosan kialakul bennük az Istennel szembeni tagadás, ítélkezés és kárhoztatás is. Vajon nem kerülnek ezzel egyre nagyobb veszélybe? (De igen.)

Az antikrisztusok Istenhez, az Isten által elrendelt környezetekhez, emberekhez, eseményekhez és dolgokhoz, valamint az ő Isten általi felfedésükhöz, megfegyelmezésükhöz és az ezekhez hasonló dolgokhoz való hozzáállása alapján ítélve felfedezhető-e bennük a legcsekélyebb szándék az igazság keresésére? Felfedezhető-e bennük a legcsekélyebb szándék arra, hogy alávessék magukat Istennek? Felfedezhető-e bennük a legkisebb hit abban, hogy mindez nem véletlen, hanem Isten szuverenitása alatt áll? Rendelkeznek-e ezzel a megértéssel vagy tudatossággal? Nyilvánvalóan nem. Kijelenthető, hogy a tartózkodásuk gyökere az Isten iránti kétségeikből fakad. Az is kijelenthető, hogy az Istennel szembeni gyanakvásuk gyökere szintén az Isten iránti kétségeikből ered. Az Istennel kapcsolatos vizsgálódásuk eredménye, hogy gyanakvóbbá és ugyanakkor tartózkodóbbá is válnak Istennel szemben. Az antikrisztusok gondolkodásmódjából eredő különböző gondolatok és nézőpontok, valamint az e gondolatok és nézőpontok uralma alatt kialakuló különböző megközelítések és viselkedések alapján ítélve ezek az emberek egész egyszerűen észszerűtlenek. Nem képesek megérteni az igazságot, nem képesek valódi hitet kialakítani Isten iránt, nem képesek teljesen elhinni és elismerni Isten létezését, hogy Isten szuverén minden teremtett dolog felett, hogy Ő szuverén mindenek felett. Mindez az elvetemült beállítottságlényegükből fakad.

2020. december 19.