A legutóbbi összejövetelen befejeztük az antikrisztusok különböző megnyilvánulásairól szóló tizenötödik tételről való beszélgetésünket. Miután erről a tizenötödik tételről beszélgettünk, összefoglaltátok-e az antikrisztusok különböző megnyilvánulásait és lényegét? Van-e alapvető fogalmatok és megértésetek azokról? Fel tudjátok-e ismerni azokat, akik az antikrisztusok lényegével rendelkeznek? (A viszonylag nyilvánvaló eseteket fel tudom ismerni, de a viszonylag ravasz és alattomos eseteket még mindig nehezemre esik felismerni.) Hadd foglaljuk ma össze két szempontból az antikrisztusok különböző megnyilvánulásait: az első az antikrisztusok jelleme, a második pedig a beállítottság-lényegük. Könnyebb-e az antikrisztusokat felismerni e két szempont alapján? (Igen.) Ha kevesebbet beszélgetünk, és nem hozunk fel sok példát, akkor lehet, hogy nem tudjátok őket felismerni; ha többet beszélgetünk, akkor lehet, hogy megértitek, de lehet, hogy még mindig nehezen tudjátok őket összehasonlítani az antikrisztusokkal, amikor látjátok, hogy gonoszságot követnek el. Ha összefoglaljuk az antikrisztusok természetlényegét, és e két szempont alapján különböztetjük meg őket, akkor ez világosabbá válhat számotokra.

I. Az antikrisztusok jelleme

Az első szempont az antikrisztusok jelleme. Konkrétan ez a szempont azzal kapcsolatos, hogy az antikrisztusok milyen emberi mivolttal rendelkeznek. Vajon mit foglal magában az emberi mivolt? Magában foglalja a lelkiismeretet, a józan észt, a tisztességet, a méltóságot, az emberi jóságot és gonoszságot. Az antikrisztusok jellemének felismerése magában foglalja az emberi mivoltuk különböző aspektusait. Először hadd beszéljünk a normális emberi mivolt szokásos megnyilvánulásairól, illetve azokról a jellemvonásokról, amelyekkel a normális emberi mivoltnak rendelkeznie kellene. Mondjátok csak, milyen konkrét tartalom tartozik ebbe a kategóriába? (A becsületesség és a kedvesség.) Másvalami? (A becsületérzet.) Az egyenesség és a becsületérzet birtoklása egyaránt alapvető fontosságú. (Továbbá a mások iránti szeretet, tolerancia, figyelmesség és megbocsátás is.) Ez is. Foglaljuk össze az egészet! Mindenekelőtt a normális emberi mivolt jellemző vonása a becsületesség – pozitív ez? (Igen.) Ezenkívül jellemző rá a kedvesség és őszinteség, az őszinteség és a becsületesség között fokozati különbség van. Szerintetek a könyörület olyasvalami-e, amit benne kellene, hogy legyen az ember jellemében? (Igen.) A könyörület besorolható-e a kedvesség kategóriájába? (Igen.) Aki jószívű, az bizonyára könyörületes is lesz. Aztán ott van az egyszerűség és a becsületérzet. A becsületérzet magában foglalja a méltóságot, az önismeretet és a józan észt. A következő az egyenesség. Melyek az egyenesség megnyilvánulásai? Ezek közé tartozik az igazságérzet, a gonosztól való irtózás, az elvetemültség gyűlölete és a pozitív dolgok iránti vonzalom. Nem elég az, ha valaki csak egyenességgel rendelkezik; ha hiányzik belőle a tolerancia és a türelem, és nyersen beszél anélkül, hogy figyelembe venné az emberek állapotát, illetve a körülményeket, az nincs rendben, a jelleme pedig néhány dologban hiányos. Aztán van még a tolerancia és a türelem, mindkettő a kedvesség sajátos megnyilvánulása, és természetesen jellemző vonásnak tekinthetőek. Ezek azok a jellemző vonások, amelyekkel a normális emberi mivoltnak rendelkeznie kell: becsületesség, kedvesség, őszinteség, egyszerűség, becsületérzet, egyenesség, tolerancia és türelem – összesen hét. Ezek a jellemző vonások, amelyekkel a normális emberi mivolt rendelkezik, felhasználhatóak annak felmérésére, hogy valaki normális emberi mivolttal rendelkezik-e. A közlés mai témája azonban nem azoknak a jellemző vonásoknak a konkrét megnyilvánulásairól szól, amelyekkel a normális emberi mivoltnak rendelkeznie kellene, vagy arról, hogy kik rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal. Hanem arról a témáról fogunk beszélgetni, hogy „pontosan mi is az antikrisztusok jelleme.” A normális jellemnek az imént említett különböző aspektusaival összehasonlítva az antikrisztusok rendelkeznek-e ezen jellemző vonások bármelyikével, illetve melyek azok, amelyekkel rendelkeznek? (Egyikkel sem rendelkeznek.) Mivel ilyen benyomásotok van az antikrisztusokról, foglaljuk össze, hogy melyek azok az elemek a jellemükben, amelyek arra késztetik az embereket, hogy az antikrisztusok közé sorolják őket, és amelyek azt jelzik, hogy ezeknek az embereknek rossz az emberi mivoltuk, nincs normális emberi mivoltuk, és az antikrisztusok emberi mivoltával rendelkeznek. Ha valaki a normális emberi mivolt korábban összefoglalt számos megnyilvánulása közül rendelkezik egy-kettővel, akkor lehet, hogy van némi normális emberi mivolta. Ha mindegyikkel rendelkezik, akkor a legnormálisabb emberi mivolta van. Az antikrisztusok azonban e jellemző vonások egyikével sem rendelkeznek, akkor pontosan mit is tartalmaz az emberi mivoltuk? Beszélgessünk először erről az aspektusról.

A. Megrögzött hazudozás

A normális jellem első jellegzetessége a becsületesség. Vajon az antikrisztusok jellemében szerepel-e a becsületesség? Nyilvánvaló, hogy az antikrisztusoknak nincs becsületes emberi mivoltuk; emberi mivoltuk minden bizonnyal ellentétes a becsületességgel. Tehát, az antikrisztusok emberi mivoltában az abnormális emberi mivoltnak mely olyan elemei találhatóak meg, amelyek ellentétesek a becsületességgel? (Gyakran hazudoznak és becsapják az embereket.) Mondhatjuk-e, hogy a gyakori hazudozás ugyanaz, mint a megrögzött hazudozás? Nem konkrétabb-e ez az általánosítás? Ha azt mondjuk, hogy ez az ember mindig hazudozik, vagy nem túl szavahihető, akkor annak nincs mértéke. Ha a jellemük leírására olyan kifejezéseket használunk, mint „hazugsággal teli”, az nem elég formális. Tehát sokkal találóbb a „megrögzött hazudozást” használni a jellemzésükre, és annak kifejezésére, hogy az antikrisztusok emberi mivolta nem becsületes. A „megrögzött hazudozás” az első jellemző vonás – olyasvalami, ami az antikrisztusok emberi mivoltában gyakran megnyilvánul és feltárul. Ez kell, hogy legyen a leggyakoribb, legkönnyebben megfigyelhető és könnyedén felismerhető vonás, amellyel az emberek találkozhatnak. Nos, érdemes-e a megrögzött hazudozás konkrét megnyilvánulásairól beszélgetni? (Igen.)

Az antikrisztusok emberi mivolta nem becsületes, ami azt jelenti, hogy a legkevésbé sem szavahihetőek. Mindaz, amit mondanak és tesznek, hamisított, benne vannak a saját szándékaik és céljaik, és benne rejlenek a megnevezhetetlen és kimondhatatlan trükkjeik és cselszövéseik. Az antikrisztusok szavai és tettei tehát túlságosan is szennyezettek, és túlságosan is tele vannak hamissággal. Bármennyit beszélnek is, nem lehet tudni, hogy melyik szavuk igaz, melyik hamis, melyik helyes és melyik helytelen. Ez azért van, mert nem becsületesek, és a gondolkodásmódjuk rendkívül bonyolult, tele van alattomos cselszövésekkel, és bővelkedik a trükkökben. Semmi sem egyértelmű abból, amit mondanak. Nem mondják, hogy az egy az egy, a kettő az kettő, az igen az igen, a nem pedig nem. Hanem minden kérdésben kerülgetik a forró kását, és elméjükben többször is átgondolják a dolgokat, fejtegetik a következményeket, minden szempontból mérlegelik az előnyöket és a hátrányokat. Aztán úgy módosítják a mondanivalójukat, hogy elég nehézkesnek hangzik mindaz, amit mondanak. A becsületes emberek soha nem értik, amit mondanak, így könnyen megtéveszthetik és becsaphatják őket, aki pedig ilyen emberekkel beszélget, és ilyenekkel van kapcsolatban, az fárasztónak és fáradságosnak találja az élményt. Soha nem mondják, hogy az egy az egy, és a kettő az kettő, soha nem mondják ki, hogy mire gondolnak, és soha nem írják le a dolgokat úgy, ahogyan vannak. Mindaz, amit mondanak, kifürkészhetetlen, tetteik céljai és szándékai pedig nagyon bonyolultak. Ha kiderül az igazság – ha mások átlátnak rajtuk, és tetten érik őket –, akkor gyorsan kitalálnak egy másik hazugságot, hogy megkerüljék a dolgot. Az ilyen ember gyakran hazudik, és miután hazudott, még több hazugságot kell mondania, hogy fenntartsa a hazugságot. Megtéveszt másokat, hogy elrejtse a szándékait, mindenféle ürügyet és kifogást gyárt a hazugságai alátámasztására, így az emberek nagyon nehezen különböztetik meg, hogy mi igaz és mi nem, és nem tudják, hogy mikor szavahihetőek, azt pedig még kevésbé, hogy mikor hazudnak. Nem pirul el, amikor hazudik, és a szeme sem rebben, mintha igazat mondana. Ez vajon nem azt jelenti-e, hogy megrögzötten hazudozik? Például néha az antikrisztusok látszólag úgy tűnnek, hogy jók másokhoz, figyelmesek velük, és melegszívűen beszélnek, ami kedvesnek és meghatónak hangzik. Még ha így beszélnek is, senki sem tudja megmondani, hogy őszinték-e, és mindig meg kell várni, amíg néhány nappal később történik valami, hogy kiderüljön, őszinték voltak-e. Az antikrisztusok mindig bizonyos szándékkal és céllal beszélnek, és senki sem tudja megfejteni, hogy pontosan mit is akarnak elérni. Az ilyen emberek megrögzötten hazudoznak, és nem törődnek hazugságaik következményeivel. Mindaddig, amíg a hazugságuk előnyös számukra, és alkalmas mások félrevezetésére, amíg elérhetik vele a céljaikat, addig nem érdekli őket, hogy milyen következményekkel jár. Amint lelepleződnek, folytatni fogják a titkolózást, a hazudozást, a becsapást. Az alapelv és módszer, amely szerint ezek az emberek viselkednek és a világgal foglalkoznak, az az emberek hazugságokkal való becsapása. Kétszínűek, és úgy beszélnek, ahogy a közönségüknek megfelel; azt a szerepet játsszák, amit a helyzet megkövetel. Mézesmázosak és simulékonyak, a szájuk tele van hazugsággal, és megbízhatatlanok. Aki csak egy rövid ideig is kapcsolatba kerül velük, azt félrevezetik vagy megzavarják, és nem kap ellátást, segítséget vagy épülést. Nem számít, hogy az ilyen emberek szájából elhangzó szavak csúnyák vagy kedvesek, észszerűek vagy abszurdok, összhangban vannak vagy sem az emberi mivolttal, durvák vagy civilizáltak, lényegében mind-mind valótlanságok, hamisított szavak és hazugságok.

Az emberek azon csoportjának, akik az antikrisztusok, a megrögzött hazudozás az egyik legfőbb tulajdonságuk. A nyelvükön, a beszédmódjukon, a kifejezésmódjukon, a szavaik jelentésén és a mögöttük álló szándékon keresztül látható, hogy ezeknek az embereknek nincs normális emberi mivoltuk, hogy nem rendelkeznek a becsületes emberek emberi mivoltára vonatkozó normákkal. Az antikrisztusok megrögzötten hazudoznak. Hazugságaik és csalárdságuk sokkal súlyosabb, mint a legtöbb emberé; ez nem egy átlagos romlott beállítottság, hanem már a lelkiismeret és a józan ész elvesztése és az emberi mivolt teljes hiánya. Ezek az emberek lényegében démonok; a démonok gyakran hazudnak és csapják be így az embereket, semmi sem igaz, amit mondanak. A legtöbb embernek, amikor hazudik, ki kell találnia a hazugságot, alaposan át kell gondolnia; az antikrisztusnak azonban nem kell semmit sem kitalálnia, és nem is kell gondolkodnia azon. Kinyitja a száját, és csak úgy kijönnek rajta – és még mielőtt észrevennéd, már be is csapott. Hazugságai és megtévesztése olyan mértékű, hogy a lassan reagáló embereknek két-három napba is beletelhet, mire rájönnek a dolgokra; csak ezután fogják fel, hogy mire is gondolt ez az ember. Azok, akik nem értik meg az igazságot, képtelenek a megkülönböztetésre. Az antikrisztusok megrögzötten hazudoznak. Mit gondolsz erről a jellemvonásukról? Nyilvánvaló, hogy ez nem olyasmi, ami a normális emberi mivolthoz tartozik. Nincs ebben valami démoni? Pontosabban, ez egy démoni természet. Megrögzött hazudozás, hazugságok mondása és az emberek megtévesztése: vajon az iskolában tanulták ezeket a cselekvési módokat, vagy a családjuk befolyásának következménye? Egyik sem. Ezek a dolgok a veleszületett természetükből fakadnak, ezekkel a dolgokkal születtek. Amikor a szülők nevelik a gyermekeiket, egyikük sem tanítja őket kiskoruktól fogva hazudozni és megtéveszteni, és egyikük sem kényszeríti őket hazudozásra vagy megtévesztésre, mégis vannak olyan gyermekek, akik felnőttként csak hazugságokat mondanak, akik komoly arcot vágnak, bármit is hazudnak, és soha nem sajnálkoznak, gyötrődnek, nem rossz a lelkiismeretük az általuk mondott hazugságok miatt; ehelyett ezek a gyermekek nagyon okosnak, rendkívül intelligensnek tartják magukat, boldogok, büszkék és titokban örülnek, hogy képesek másokat hazugságokkal és egyéb taktikákkal becsapni és megtéveszteni. Ez a veleszületett természetük. Az antikrisztusok természetüknél fogva ilyenek. Az a természetlényegük, hogy megrögzötten hazudozzanak. Bár gyakran vesznek részt összejöveteleken, és hallgatnak prédikációkat és beszélgetéseket, az antikrisztusok soha nem tartanak önvizsgálatot, és soha nem próbálják megismerni önmagukat, bármennyi hazugságot is mondtak, hogy másokat becsapjanak, nem éreznek lelkiismeretfurdalást, még kevésbé próbálják aktívan keresni az igazságot a megoldás érdekében – ami azt bizonyítja, hogy az antikrisztusok lényegében álhívők. Bármennyi doktrínával is képesek kioktatni az embereket, magukra soha nem alkalmazzák ezeket a doktrínákat, soha nem boncolgatják önmagukat, és bármennyi hazugságot is mondanak, illetve bármennyi embert is csapnak be, soha nem nyílnak meg ezzel kapcsolatban, hanem inkább megjátszák magukat és színlelnek, soha nem merik bevallani mások előtt, hogy csalárd emberek. Ezen kívül folyamatosan hazudnak, és megtévesztik az embereket, amikor és ahogyan szükségét érzik. Nem ez-e a természetük? De igen, és ezen nem lehet változtatni. Ez a természet nem a normális emberi mivolt kifejeződése; helyesebben szólva, démoni természet, a Sátán beállítottsága, az ilyen emberek ördögök, megtestesült démonok.

Az antikrisztusok jellemének első megnyilvánulása a megrögzött hazudozás, amit a démoni természethez fogunk sorolni. Ennek a démoni természetnek a megnyilvánulása az, hogy függetlenül attól, hogy mikor és hol, milyen alkalomból vagy kivel érintkeznek, az ilyen emberek szavai hasonlítanak ahhoz, amit a kígyó és a démonok mondanak – méltatlanok a bizalomra. Az ilyen emberekkel szemben különösen óvatosnak és megfontoltnak kell lenni, nem szabad meggondolatlanul hinni a démonok szavainak. A megrögzött hazudozás konkrét megnyilvánulása az, hogy a hazugságok csak úgy legördülnek a nyelvükön; a szavak, amelyeket kimondanak, nem tűrik a megfontolást, az elemzést vagy a megkülönböztetést. Képesek bármikor hazudni, és úgy gondolják, hogy semmiről sem tudnak semmi igazat mondani, hogy minden, amit mondanak, hazugság kell, hogy legyen. Még akkor is, ha az életkorukról kérdezed őket, fontolóra veszik, és arra gondolnak: „Mit ért azalatt, hogy az életkoromról kérdez? Ha azt mondom, hogy öreg vagyok, lenéz majd, és nem fog művelni? Ha azt mondom, hogy fiatal vagyok, lenéz majd, mondván, hogy nincs tapasztalatom? Hogyan kellene válaszolnom?” Még egy ilyen egyszerű kérdésben is képesek hazudni, és nem mondani el az igazságot, sőt, még vissza is kérdeznek: „Mit gondolsz?” Azt mondod: „Ötven éves?” „Langyos.” „Negyvenöt?” „Melegedik.” Vajon pontos választ adnak-e neked? A válaszaikból megtudod-e, hogy hány évesek? (Nem.) Ez a megrögzött hazudozás.

Van egy másik megnyilvánulása az antikrisztusok megrögzött hazudozásának, éspedig az, hogy még tanúságtétel közben is hazudnak. A hamis tanúságtétel átkozott cselekedet, amely megsérti Isten természetét. Még a tanúságtétel kérdésében is koholmányokba, hazugságokba és csalásba merészkednek bocsátkozni, ami valóban megmutatja, hogy vakmerően semmibe veszik a következményeket, és a természetük nem változik! Amikor látják, hogy mások tapasztalaton és megértésen alapuló tanúságot tesznek, míg ők nem képesek arra, akkor utánozzák őket, azt mondják, amit mások mondanak, és ugyanazokat a tapasztalatokat találják ki, amelyeket mások is átéltek. Ha valamit nem értenek meg, amit mások igen, akkor azt állítják, hogy megértik. Ha nincsenek ilyen tapasztalataik, megértésük és megvilágosodásuk, akkor bizonygatják, hogy van nekik. Még ha Isten nem is fegyelmezte őket, ők bizonygatják, hogy igen. Még ebben a kérdésben is képesek hazudni és hamisítani, nem aggódnak és nem foglalkoznak a következményekkel bármilyen súlyosak is legyenek azok. Hát nem megrögzött hazudozás ez? Ráadásul az ilyen emberek bárkit becsapnak. Egyesek talán elgondolkodnak: „Mindenesetre az antikrisztusok mégiscsak emberek. Nem tartanák-e vissza magukat attól, hogy becsapják a hozzájuk legközelebb állókat, azokat, akik segítettek nekik, és azokat, akik velük voltak a nehézségekben? Nem kerülnék-e a családtagok becsapását?” Ha azt mondjuk, hogy megrögzötten hazudoznak, az azt jelenti, hogy bárkit képesek becsapni, még a szüleiket, gyermekeiket és természetesen a testvéreiket is. Kisebb és nagyobb dolgokban egyaránt képesek becsapni az embereket, még olyan dolgokban is, ahol igazat kellene mondaniuk, ahol ez nem járna semmilyen következménnyel, illetve semmilyen módon nem befolyásolná őket, és ahol semmi szükség nincs a bölcsesség használatára. Be is csapják az embereket, és hazugsággal oldanak meg olyan apró dolgokat, amelyek a kívülállók szemszögéből nézve nem indokolják a hazugságot, és ahol könnyű lenne, egyáltalán nem okozna gondot, ha őszintén beszélnének. Hát nem megrögzött hazudozás ez? A megrögzött hazudozás az ördögök és a Sátán egyik elsődleges megnyilvánulásának mondható. Ebből a szempontból nem mondhatjuk-e, hogy az antikrisztusok emberi mivolta nem csak hogy nem becsületes, hanem a megrögzött hazudozás is jellemzi, ami megbízhatatlanná teszi? (De igen, mondhatjuk.) Ha az ilyen emberek elkövetnek egy rossz cselekedetet, majd, miután a testvérek megmetszették és megbírálták őket, könnyeket hullatnak, látszólag azt állítva, hogy adósai Istennek, és azt ígérve, hogy a jövőben bűnbánatot tartanak, mersz-e hinni nekik? (Nem.) Miért nem? A legmeggyőzőbb bizonyíték az, hogy megrögzötten hazudoznak! Még ha látszólag meg is bánják, keservesen sírnak, verik a mellüket és esküdöznek, akkor se higgyél nekik, mert krokodilkönnyeket hullatnak, könnyeket, hogy becsapják az embereket. A szomorú és bűnbánó szavak, amelyeket kimondanak, nem szívből jönnek; ezek hasznos taktikák, amelyeknek célja, hogy csalárd eszközökkel elnyerjék az emberek bizalmát. Az emberek előtt keservesen sírnak, beismerik a hibát, esküdöznek, és ismertetik az álláspontjukat. Azok azonban, akikkel a magánéletben jó kapcsolatban vannak, akikben viszonylag megbíznak, másról számolnak be. Bár látszólag őszintének tűnhet a hibák nyilvános beismerése és az esküdözés, hogy változtatni fognak, de amit a színfalak mögött mondanak, az azt bizonyítja, hogy amit korábban mondtak, az nem volt igaz, hanem hamis volt, és azt a célt szolgálta, hogy minél több embert megtévesszenek. Vajon mit fognak mondani a színfalak mögött? El fogják-e ismerni, hogy amit korábban mondtak, az hamis volt? Nem, nem fogják elismerni. Negativitást fognak terjeszteni, érveket fognak felhozni, és mentegetni fogják magukat. Ez a mentegetőzés és érvelés igazolja, hogy beismeréseik, bűnbánatuk és esküik mind-mind hamisak voltak, és az emberek becsapására szolgáltak. Meg lehet-e bízni az ilyen emberekben? Hát nem megrögzött hazudozás ez? Képesek még vallomásokat is kitalálni, hamis könnyeket hullatnak, és megfogadják, hogy megváltoznak, de még az esküdözésük is hazugság. Hát nem démoni természet ez? Még ha azt mondanák is, hogy „Csak ennyit értek meg, a többit nem tudom, keresem Isten megvilágosítását, és reménykedem a testvérek segítségében, hogy fokozatosan megértésre jussak”, ez egy becsületes hozzáállás és kijelentés lenne. Az antikrisztusok azonban egyáltalán nem képesek ilyen igaz szavakat mondani. Úgy érzik, hogy „Ha őszintén beszélnék, az emberek lenéznének: megszégyenülnék, és lealacsonyítva érezném magam – nem veszíteném-e el teljesen a tekintélyemet? Ki vagyok én? Beismerhetem-e a vereséget? Még ha nem is értem meg, úgy kell tennem, mintha nagyon is jól megérteném; előbb meg kell tévesztenem az embereket, és meg kell szilárdítanom a pozíciómat a szívükben.” Hát nem az antikrisztusok megnyilvánulása-e ez? Az antikrisztusok beszédének forrásából és beszédmódjából, valamint az általuk kimondott szavakból világos, hogy az ilyen emberek soha nem lesznek becsületesek; ez meghaladja őket. Mivel a megrögzött hazudozás a jellemükhöz tartozik, mindenben meg akarják téveszteni az embereket, és el akarják titkolni a dolgokat, nem akarják, hogy bárki is megtudja vagy meglássa a valódi tényeket, illetve a tényleges helyzetet. A legbelső lényük szörnyen sötét. Az antikrisztusok jellemének ez az aspektusa egyértelműen úgy határozható meg, hogy hiányzik belőle az emberi mivolt, és démoni természettel bír. A hazugságok könnyedén, gondolkodás nélkül csúsznak ki a szájukból, olyannyira, hogy még akkor sem mondanak semmi igazat, amikor álmukban beszélnek – ez az egész csupa csalás, csupa hazugság. Ez megrögzött hazudozás.

Az antikrisztusok jelleméből hiányzik a becsületesség. Még ha nem is beszélnek, a szívük mélyén azon gondolkodnak, hogyan lehet becsapni, rászedni és félrevezetni az embereket – kiket lehet félrevezetni, mit kell mondani, amikor félre akarják vezetni őket, milyen módszereket kell alkalmazni a beszélgetés elkezdéséhez, és milyen példákkal lehet elhitetni az emberekkel. Függetlenül attól, hogy mit mondanak vagy gondolnak, nem becsületes hozzáállást, nem becsületes véleményt és nem becsületes gondolatokat hordoznak a szívükben. Életük minden pillanatát, minden másodpercét azzal töltik, hogy be akarják csapni az embereket, és játszadozni akarnak velük. Minden másodpercben és pillanatban azon gondolkodnak, hogyan lehet becsapni, hogyan lehet félrevezetni, és hogyan lehet rászedni másokat, ezek a gondolatok foglalják el egész elméjüket és szívük legmélyét. Hát nem ez a természetük? Vajon az ilyen emberek meg tudják-e érteni az igazságot, amikor prédikációkat hallgatnak, illetve Isten szavait olvassák? Még ha meg is értik, képesek-e gyakorlatba ültetni azt? (Nem.) Szívük legmélye és jellemük alapján ítélve az ilyen emberek biztosan nem az üdvösség várományosai, mert mindaz, amit szeretnek, illetve amire elméjükben és belső világukban gondolnak, démoni természetű, az igazság és a pozitív dolgok ellen irányul, egyetlen kívánatos rész sincs benne. Bizonyos-e tehát az antikrisztusok emberi mivoltában a megrögzött hazudozás vonása? (Igen.) Azok az emberek, akik megrögzötten hazudoznak, nem gyakorolnak semmilyen igazságot. Vajon milyen következményekkel jár ez? Milyen konkrét megnyilvánulásai vannak annak, aki nem gyakorol semmilyen igazságot? Képes-e meggondolatlanul cselekedni? Lehet-e szeszélyes és öntörvényű? Létrehozhat-e független királyságokat? Elpazarolhatja-e az adományokat? Félrevezetheti-e az embereket? Megnyerheti-e az emberek szívét? Ezekre mind képes. Ez egy tipikus antikrisztus – megrögzötten hazudozik. Amikor a tények lelepleződnek, nem számít, hány szempár figyeli őt, nem számít, hány ember tanúskodik együttesen és leplezi le őt, nem hajlandó beismerni. Végül egy taktikához folyamodik, hogy elbánjon veled, azt állítja, hogy elfelejtette, és tudatlanságot színlel. Ilyenkor, ebben a helyzetben nem képes egyetlen igaz szót sem mondani, még csak bólintani sem tud és beismerni, hogy „Én voltam, tévedtem, legközelebb megváltozom, és biztosan nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát.” Ez az antikrisztus, aki soha nem ismeri el a bűnösségét, soha nem mond egyetlen igaz szót sem. Vajon ilyen emberi mivolt mellett meg lehet-e menteni őt? Elnyerheti-e az igazságot? Semmiképpen sem. Még ha meg is érti az igazságot, nem tudja elnyerni, mert elutasítja azt, ellenáll az igazságnak és szembeszegül azzal. Még a legalapvetőbb szinten, a becsületes beszéd és a hibák beismerésének szintjén sem képes gyakorolni ezt a legegyszerűbb igazságot, sem pedig gyakorlatba ültetni azt. Hogyan várható el tőle, hogy elengedje a státuszát, elengedje a kilátásait és a sorsát, és elengedje saját szándékait? Vajon képes-e elengedni azokat, és képes-e lázadni ellenük? Erre még kevésbé képes. Ha még egy igaz dolgot sem tud kimondani, akkor még valószerűtlenebb elvárni tőle, hogy valami ennél is nehezebbet tegyen.

Vannak-e olyan emberek a környezetetekben, akik megrögzötten hazudoznak? Egyesek talán azt mondják: „Még nem találkoztam olyannal, aki megrögzötten hazudozik, de úgy érzem, hogy én magam is az lehetek.” Hadd mondjam el az igazságot: veszélyes helyzetben vagy. Vajon azokban az emberekben, akik megrögzötten hazudoznak marad-e bármi nyoma is az emberi mivoltnak? Különböznek-e valamiben is a démonoktól? Van-e köztetek olyan, aki megrögzötten hazudozik? Tegyük fel, hogy a környezettől és a háttértől függetlenül, bármi történjék is, valakinek annyira természetesen jön a hazugság, anélkül, hogy elpirulna, vagy gyorsabban verne a szíve, mindent kezelni tud és meg tud oldani hazugsággal. Viselkedésében, a világhoz való viszonyulásában és az élet minden területén, míg csak egy lehetősége is van beszélni, mindaz, amit mond, hazugság, egyetlen mondat sem igaz. Mind szándékokat és célokat hordoz, és a Sátán cselszövése kíséri. Ez nem olyasvalaki, aki becsületes. Bármilyen helyzetben képes hazudni, még akkor is, ha bárd lebeg a feje felett – nem olyasvalaki-e ez, aki reménytelen? Az antikrisztusok megrögzött hazudozásának különböző megnyilvánulásaiból ítélve a hazugságaik túlságosan is számosak. Beszédük célja az emberek becsapása, félrevezetése és rászedése. Minden szavuk a Sátán cselszövéseit és szándékait hordozza, a normális emberi mivolthoz tartozó becsületesség egyetlen megnyilvánulása sincs azokban. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusokból teljesen hiányzik a becsületesség jellemvonása, amely a normális emberi mivolt része. Azok az emberek, akikből hiányzik a becsületesség, és képesek megrögzötten hazudozni démoni természetűnek minősülnek – ők démonok. Az ilyen embereket nem könnyű megmenteni, mert nem fogadják el az igazságot, és kihívást jelent számukra, hogy elfogadják azt.

B. Alattomosak és könyörtelenek

A megrögzött hazudozáson kívül az antikrisztusoknak még milyen más megnyilvánulásai vannak? Épp az imént beszélgettünk a normális emberi mivolt alapvető tulajdonságairól, a jóindulatról és az őszinteségről, teljesen nyilvánvaló, hogy az antikrisztusokban egyáltalán nincsenek meg ezek a tulajdonságok. Minden, ami a normális emberi mivolt velejárója, az biztosan hiányzik az antikrisztusokból; amivel rendelkeznek, az mind-mind olyan dolog, ami ellentétes a normális emberi mivolttal, negatív dolgok. Mi tehát a jóindulat és az őszinteség ellentéte? (Az alattomosság és a könyörtelenség.) Így van, nagyon pontosan mondtad, az alattomosság és a könyörtelenség. Az antikrisztusokból hiányoznak az olyan tulajdonságok, mint a jóindulat és az őszinteség, ehelyett a jóindulattal és az őszinteséggel ellentétes, alattomos és könyörtelen elemekkel rendelkeznek. Vajon van-e összefüggés aközött, hogy valaki alattomos és könyörtelen és a megrögzött hazudozás között, amiről korábban beszéltünk? (Igen.) Van bizonyos összefüggés. Hogyan nyilvánítják ki az antikrisztusok az alattomosságukat és könyörtelenségüket? (Abban a képességükben, hogy hazugságokat találnak ki, és másokat megvádolnak.) A hazugságok kitalálása és mások megvádolása egyaránt magában foglalja a megrögzött hazudozást és azt is, hogy alattomosak és könyörtelenek; ez a két tulajdonság szorosan összefügg. Például, ha gaztettet követnek el, és nem akarják vállalni a felelősséget, akkor megtévesztő külsőségeket teremtenek, hazudoznak, és elhitetik az emberekkel, hogy azt valaki más tette, nem pedig ők maguk. Másra hárítják a felelősséget, hogy az viselje a következményeket. Ez nemcsak elvetemült és aljas, hanem annál is alattomosabb és könyörtelenebb. Milyen más megnyilvánulásai vannak az antikrisztusok alattomosságának és könyörtelenségének? (Képesek gyötörni és támadni az embereket, valamint bosszút állni rajtuk.) Könyörtelen dolog az, hogy képesek gyötörni az embereket. Mindent megtesznek, hogy támadják azokat, akik veszélyt jelentenek a státuszukra, hírnevükre, presztízsükre nézve, vagy akik kedvezőtlenek számukra, és hogy bosszút álljanak rajtuk. Néha még másokat is felhasználhatnak arra, hogy ártsanak az embereknek – ez alattomosság és könyörtelenség. Egyszóval, az „alattomosak és könyörtelenek” kifejezés jelzi, hogy az antikrisztusok különösen rosszindulatúak. Nem a lelkiismeret szerint bánnak az emberekkel, és nem is aszerint érintkeznek velük, nem élnek velük egyenrangúan, harmóniában; hanem minduntalan arra törekednek, hogy kihasználjanak, irányítsanak és manipuláljanak másokat a saját hasznukra. Nem normális és nem egyenes a hozzáállásuk a másokkal való érintkezésben; hanem bizonyos eszközöket és módszereket alkalmaznak arra, hogy félrevezessék az embereket, kihasználják őket, és finoman, a tudtuk nélkül fegyverként használják őket. Nincs semmiféle őszinteség abban, ahogyan bárkivel is bánnak, függetlenül attól, hogy az a bánásmód látszólag jónak vagy rossznak tűnik-e. Közelebb húzódnak azokhoz, akiket hasznosnak találnak, és eltávolodnak azoktól, akiket haszontalannak gondolnak, egyáltalán nem törődnek velük. Még a viszonylag jámbor vagy sebezhető emberekkel szemben is kitalálják, hogy miként használjanak különböző eszközöket és módszereket arra, hogy félrevezessék és tőrbe csalják őket, hogy hasznossá tegyék őket saját maguk számára. Amikor azonban az emberek gyengék, bajban vannak, vagy segítségre szorulnak, az antikrisztusok egyszerűen szemet hunynak, és közömbösek irántuk. Soha nem tanúsítanak szeretetet az ilyen emberek iránt, és nem nyújtanak segítséget nekik; ellenkezőleg, hajlamosak megfélemlíteni, félrevezetni őket, és még azt is kitalálják, hogyan használhatnák ki őket még jobban. Ha nem tudják kihasználni, akkor félredobják őket, nem tanúsítanak szeretetet és együttérzést irántuk – van ebben bármi nyoma is a jóindulatnak? Hát nem a rosszindulat megnyilvánulása ez? Az antikrisztusok módszere és filozófiája, amely szerint érintkeznek az emberekkel az, hogy cselszövéseket és stratégiákat alkalmaznak a kihasználásukra és becsapásukra, hogy képtelenek legyenek átlátni ezeket, de mégis hajlandóak legyenek rabszolgaként dolgozni nekik, és mindig a rendelkezésükre állni. Képesek megfélemlíteni és gyötörni azokat, akik felismerik őket, és akiket már nem tudnak kihasználni. Sőt, alkalmanként akár hibáztathatják is ezeket az embereket, aminek következtében a testvérek lemondanak róluk, majd kizárják és eltakarítják őket. Egyszóval, az antikrisztusok alattomosak és könyörtelenek, teljes mértékben hiányzik belőlük a jóindulat és az őszinteség. Soha nem segítenek őszintén másokon, nem tanúsítanak együttérzést és szeretetet, amikor mások nehézségekkel szembesülnek. Kapcsolataikban a saját hasznukra és előnyükre mesterkednek. Függetlenül attól, hogy ki fordul hozzájuk, vagy ki kér segítséget a nehézségben, mindig számításokat végeznek az illetővel kapcsolatban, és szívük mélyén arra gondolnak: „Ha segítek ennek az embernek, vajon milyen hasznom származhat belőle a jövőben? Tud-e segíteni nekem? Hasznomra tud-e lenni? Mit nyerhetek belőle?” Hát nem önző és aljas dolog, hogy mindig ezeken gondolkodnak? (De igen, az.) Vajon milyen módszereket fognak alkalmazni az antikrisztusok a gyülekezeti választásokkor? (Becsmérelni fognak másokat, és magasztalni fogják magukat, lealacsonyítva azokat, akik jobbak náluk.) Másokat becsmérelni és magukat felmagasztalni szintén alattomos és könyörtelen dolog. Az antikrisztusok apró szívességeket is felhasználhatnak arra, hogy behúzzák az embereket, illetve dicsekedhetnek a hozzájárulásukkal, hogy megbecsülésre tegyenek szert, és szavazatokat szerezzenek. Másvalami? (Nem képesek pártatlanul és objektíven értékelni a jelölteket; bele fogják vinni a saját elfogultságukat és előítéleteiket.) Ez maga után vonja azt, hogy hazugságokat találnak ki mások rágalmazására. Már korábban is beszélgettünk annak számos konkrét megnyilvánulásáról, hogy az antikrisztusok alattomosak és könyörtelenek. Az alattomosság azt jelenti, hogy rengeteget mesterkednek, és az alapelvük a világhoz való viszonyulásukban, illetve bármiben, amit tesznek az, hogy stratégiára támaszkodnak – őszinteségtől mentes, hamis és csalárd módon. A könyörtelenség elsősorban a cselekvési módszereik könyörtelenségére és a kegyetlenségére vonatkozik, nem tanúsítanak irgalmat, hiányzik belőlük az emberi érzés, ártanak másoknak, és céljaikat bárki kára árán is el akarják érni – ez a könyörtelenség, és ez szöges ellentétben áll az emberi jóindulattal. Ha valakinek az emberi mivoltában megvan a jóindulat, akkor, amikor hétköznapi dolgokkal szembesül, elnéző lesz másokkal, valahányszor csak tud, és meg fog bocsátani az embereknek. Az ilyen ember toleráns mások problémáival és hibáival szemben, nem szőrszálhasogató, és ha teheti, elnézi azokat. Továbbá könyörületes, és ha látja, hogy mások nehézségeken mennek keresztül, hajlandó segíteni, örömét leli abban, hogy másokon segít, és személyes felelősségének tekinti mások épülését – ez a jóindulat. Vajon az antikrisztusok rendelkeznek-e ezzel a tulajdonsággal? (Nem.) Azt gondolják: „Ha nehéz helyzetben vagy, és segítek neked, annak ára van. Mi hasznom van abból, ha jót teszek veled? Ha együttérzek veled, velem ki fog együttérezni? Ha segítek neked, emlékezni fogsz-e a jóságomra? Ha arra kérsz, hogy áldozzam fel magam azért, hogy segítsek neked, akkor csak álmodsz! Milyen kapcsolatban állunk? Milyen hasznot tudsz nekem nyújtani? Segítettél már nekem valaha is? Ki vagy? Megéri-e neked segíteni? Ha a király lánya vagy egy gazdag ember fia lennél, akkor talán némi dicsőséget vagy hasznot hozna számomra az, hogy segítek neked. De te ezek egyike sem vagy. Miért kellene segítenem neked? Milyen hasznom származik abból, ha segítek neked?” Így gondolkodnak, ha látják, hogy valaki nehéz helyzetben van, gyenge, vagy segítségre van szüksége. Vajon ez kedvesség? Amikor ezek az emberek gyengének látnak valakit, nemcsak kigúnyolják és nevetségessé teszik, hanem a szívükben még számolgatnak is. Egyesek ezt még lehetőségnek is tekintik arra, hogy megmutassák magukat, illetve megnyerjék az illető szívét. Ezek egyike sem kedvesség. Az antikrisztusok gyakran kihasználják az ilyen lehetőségeket, hogy megmutassák magukat. Nem fognak cselekedni, hacsak nem származik belőle nyereségük, hacsak nincs valami céljuk és motivációjuk. Ha valakinek segítenek, azt meg akarják nyerni szövetségesnek. Ha két embernek segítenek, és kettővel éreznek együtt, akkor két szövetségest, két bizalmi embert akarnak szerezni. Máskülönben a kisujjukat sem mozdítják, és bizonyára nem tanúsítanak szeretetet a segítségre szorulók iránt sem.

Az antikrisztusok alattomosságának és könyörtelenségének elsődleges megnyilvánulása az, hogy minden cselekedetüknek különösen világos célja van. Az első dolog, amire gondolnak, az a saját érdekük; a módszereik pedig aljasak, durvák, hitványak, közönségesek és kétesek. Nincs őszinteség abban, ahogyan cselekednek, ahogyan az emberekkel bánnak, és az alapelvekben sem, amelyek szerint bánnak velük. Úgy bánnak az emberekkel, hogy kihasználják őket, és játszadoznak velük, amikor pedig már nem jelentenek számukra hasznos értéket, félredobják őket. Ha hasznos értéket képviselsz számukra, akkor úgy tesznek, mintha törődnének veled: „Hogy vagy? Voltak nehézségeid? Segíthetek megoldani a nehézségeidet. Szólj, ha bármilyen problémád van! Itt vagyok neked. Milyen szerencsések vagyunk, hogy ilyen jó a kapcsolatunk!” Olyan figyelmesnek tűnnek. Mégis, ha eljön a nap, amikor már nem jelentesz számukra semmilyen hasznos értéket, akkor elhagynak, félredobnak, és semmibe vesznek, mintha soha nem is találkoztak volna veled. Amikor valóban problémád van, és megkeresed őket segítségért, hirtelen megváltozik a hozzáállásuk, a szavaik már nem olyan kedvesek, mint amikor először ígérték, hogy segítenek neked – vajon miért van ez így? Azért, mert nem jelentesz számukra hasznos értéket. Következésképpen, nem fordítanak többé figyelmet rád. És ez még nem minden. Ha rájönnek, hogy valamit rosszul csináltál, vagy ha találnak valamit, amit befolyásolásra tudnak használni, akkor hideg cinizmussal viszonyulnak hozzád, és akár el is ítélhetnek. Mi a véleményed erről a módszerről? A jóindulat és az őszinteség megnyilvánulása ez? Amikor az antikrisztusok ilyen alattomosságot és könyörtelenséget tanúsítanak a másokkal szembeni viselkedésükben, van-e abban bármi nyoma is az emberi mivoltnak? Van-e bennük a legcsekélyebb őszinteség is az emberek iránt? Egyáltalán nincs. Mindent a saját hasznukért, büszkeségükért és ismertségükért tesznek, hogy státuszt és hírnevet szerezzenek maguknak mások között. Ha tudnak, kihasználnak mindenkit, akivel csak találkoznak. Akiket nem tudnak kihasználni, azokat megvetik, és nem törődnek velük; még ha merészkedsz is megközelíteni őket, nem vesznek tudomást rólad, és még csak rád sem néznek. De ha eljön a nap, amikor szükségük van rád, akkor hirtelen megváltozik a hozzáállásuk veled szemben, nagyon figyelmesek és kedvesek lesznek, ami zavarba ejt téged. Vajon miért változott meg a hozzáállásuk veled szemben? (Azért, mert most már hasznos értéket képviselsz számukra.) Így van. Amikor látják, hogy hasznos értéket képviselsz, megváltozik a hozzáállásuk. Vannak-e ilyen emberek a környezetetekben? Amikor ezek az emberek másokkal kapcsolatba lépnek, nem látszik azonnal, hogy valami nyilvánvalóan rosszat tesznek. A mindennapi megnyilvánulásaik, beszédük és viselkedésük alapján szintén nem tűnik úgy, mintha bármilyen nyilvánvaló probléma lenne. Ha azonban alaposan megfigyeled, hogyan érintkeznek az emberekkel, különösen, hogyan érintkeznek a hozzájuk legközelebb állókkal és a számukra legkedvesebbekkel, ha látod, hogyan használnak ki másokat, és hogyan bánnak velük utána, akkor ezen keresztül megfigyelheted az antikrisztusok szándékait, hozzáállását és módszereit a másokkal való kapcsolataikban. Mindannyian csak a személyes hasznot keresik, a Sátán filozófiája szerint élnek, és egyáltalán nincs normális emberi mivoltuk.

Az antikrisztusok emberi mivoltukban olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, mint az alattomosság és a könyörtelenség. Vajon ki tudnak-e jönni azokkal, akik becsületesek, kedvesek és őszinték az emberekhez és a dolgokhoz való viszonyulásukban? Hajlandóak-e közeledni az ilyen emberekhez? (Nem, nem hajlandóak.) Hogyan tekintenek ezekre az emberekre? Azt mondják: „Ezek az emberek mind nagy bolondok, és olyan nyíltan beszélnek. Jól meg kellene gondolnod, mielőtt megszólalsz – miért beszélsz olyan őszintén? Miért olyan egyenes mindig a beszéded?” Az antikrisztusok szemében ezek az emberek szánalmasan ostobák, és az antikrisztusok lenézik őket. Amikor ezek az emberek látnak valakit, aki kedves, és aki őszintén bánik az emberekkel, akkor nyíltan segítenek az illetőnek, ha nehézségei vannak, illetve segítségre szorul, reménykednek a jóllétében, valamint javakat, segítséget és épülést kívánnak nyújtani neki – az antikrisztusok ostobának és bolondnak tartják ezeket az embereket. Az antikrisztusok nem hisznek abban, hogy az emberi mivoltnak ezek a pozitív elemei olyan jó és szép dolgok, amelyekkel az embereknek rendelkezniük kellene. Ehelyett szívük mélyén undort, ellenszenvet és megvetést éreznek e tulajdonságok iránt, amelyek a normális emberi mivolthoz nélkülözhetetlenek. Ostobának nevezik a becsületes embereket; ugyanezt mondják a kedves emberekre, sőt, még az őszinte emberekre is. Azokra, akik viszonylag becsületesen hisznek Istenben, és akik viszonylag becsületesen végzik a kötelességeiket, akiknek jó szívük van, soha nem bántanak másokat, és nem is ártanak nekik, akik szeretnek másokat, és együttéreznek velük, akik képesek lemondani saját hasznukról és legyőzni saját nehézségeiket, hogy másokon segítsenek, akik terheltnek és felelősnek érzik magukat, amikor látják azokat, akik gyengék és segítségre szorulnak – az antikrisztusok mélyen legbelül még jobban meg is vetik ezeket az embereket. Ami azokat illeti, akik viszonylag őszintén hisznek Istenben, akiknek istenfélő szívük van, akik mindenben elfogadják Isten átvizsgálását, akik képesek őszintén, hűségesen és felelősségteljesen végezni a kötelességeiket, és akik őszinte hozzáállással közelítenek a kötelességeikhez – az antikrisztusok mélyen legbelül megvetik és gyűlölik az ilyen embereket, észrevehetően kerülik őket, és kívülről eltávolodnak tőlük. Az antikrisztusok szemében nem jelentenek semmi pozitívumot mindezek a pozitív elemek, amelyek a normális emberi mivolthoz nélkülözhetetlenek. Nem érdemelnek dicséretet vagy népszerűsítést. Ehelyett az antikrisztusok úgy gondolják, hogy saját cselszövéseik, stratégiáik, az emberekkel való belső bánásmódjuk és kegyetlenségük dicséretes. Mindig, bármit is tesznek, gondolatban mérlegelik és finomítják módszereiket és cselszövéseiket. A dolog súlyától függetlenül úgy vélik, hogy érdemes és szükséges így cselekedni, különben veszteségek lesznek, és csorbul a hírnevük. Tekintettel arra, hogy ezek az elemek az antikrisztusok emberi mivoltában is léteznek, vajon el tudják-e fogadni az igazságot? Tudják-e gyakorolni az igazságot? Semmiképpen sem. Bármennyire is hangsúlyozod a becsületességet, a jóindulatot és más pozitív dolgokat, megkövetelve az emberektől, hogy rendelkezzenek ezekkel az aspektusokkal, és e pozitív emberi mivoltnak megfelelően bánjanak az emberekkel, a kötelességeikkel, és eszerint intézzenek különböző ügyeket, az antikrisztusok szíve mélyén elutasítás, megvetés és ellenségeskedés van ezekkel a dolgokkal szemben. Vajon miért? Azért, mert az antikrisztusok egyáltalán nem rendelkeznek ezekkel a pozitív dolgokkal; ami a lényegükben megvan, az az alattomosság és könyörtelenség jelleme, ami a démoni természethez tartozik. Vajon van-e távolság e jellem és az Isten által megkövetelt becsületesség, kedvesség és őszinteség között? Nemcsak távolság van a kettő között, hanem pontosan egymás ellentétei – két, természetükben különböző jellem. Van-e bármi olyan megnyilvánulása és feltárulása az antikrisztusok alattomosságának és könyörtelenségének, amely összhangban van a normális emberi mivolttal? Összhangban van-e az igazsággal? Természetesen nem; ez mind-mind a Sátán ármánykodása és cselszövése. A Sátán ármánykodásai és cselszövései által megnyilvánuló természet pontosan alattomos és könyörtelen, ezek olyan elemek, amelyeknek nem szabadna létezniük a normális emberi mivoltban, ahogyan azt Isten megköveteli. Az alattomosság és könyörtelenség különböző megnyilvánulásai alapján, amelyekről beszélgettünk, gondolkodjatok el azon, hogy vannak-e olyan emberek a környezetetekben, akik ilyen emberi mivolttal rendelkeznek. Az antikrisztusok, akiknek ilyen alattomos és könyörtelen a jellemük, kétségtelenül képesek lennének a tettek mezejére lépni. Tetteik láthatóak, hallhatóak és mások számára is megközelíthetőek lennének. Ha megközelíthetőek, akkor az embereknek érzékelniük kellene őket, és képesnek kellene lenniük arra, hogy felismerjék és tisztán lássák az ilyen embereket. Az antikrisztusok alattomos és könyörtelen jelleme egy elég gyakori és egyértelmű megnyilvánulás kellene, hogy legyen. Ez nem egy rejtett eszme, gondolat vagy szándék, hanem felfedett emberi mivoltuk és tetteik módszerei, eszközei és stratégiái. Az embereknek képesnek kellene lenniük arra, hogy érzékeljék ezt az aspektust.

C. Becsületérzet és szégyenérzet nélküliek

A normális emberi mivoltban van egyszerűség, de vajon egyszerű emberek-e az antikrisztusok? Nyilvánvalóan nem. Az alattomosság, könyörtelenség és megrögzött hazudozás, amiről az imént beszélgettünk, ellentétben áll az egyszerűséggel. Az egyszerűség könnyen érthető, ezért nem fogunk beszélgetni róla. Beszélgessünk a becsületérzet meglétéről. A becsületérzet olyasvalami, aminek a normális emberi mivoltban meg kell lennie; ez azt jelenti, hogy van józan eszünk. Vajon mi az ellentéte annak, hogy valakinek van becsületérzete? (A szégyenérzet nélküliség.) Szégyenérzet nélkülinek lenni azt jelenti, hogy valaki szégyentelen. Vagyis, becsületérzet nélküliként összegezhető. Milyen cselekedeteket hajtanak végre az antikrisztusok, és milyen konkrét megnyilvánulások vagy gyakorlatok jelzik becsületérzet és szégyenérzet nélküliségüket? Az antikrisztusok nyíltan versengenek Istennel a státuszért, ami becsületérzet és szégyenérzet nélküli viselkedés. Csak az antikrisztusok képesek nyíltan versengeni Istennel a státuszért és az Ő választott népéért. Függetlenül attól, hogy az emberek akarják-e vagy sem, az antikrisztusok irányítani akarják őket. Függetlenül attól, hogy megvan-e a képességük rá, az antikrisztusok státuszra akarnak törekedni, és miután megszerezték azt, a gyülekezetből élnek, Isten választott népétől esznek és isznak, hagyva, hogy Isten választott népe eltartsa őket anélkül, hogy ők maguk bármit is csinálnának. Egyáltalán nem gondoskodnak Isten választott népének életéről, mégis hatalmuk alá akarják vonni őket, hogy rájuk hallgassanak, nekik szolgáljanak, nekik robotoljanak, és meg akarják alapozni a saját pozíciójukat az emberek szívében. Ha jót mondasz másokról, ha dicsőíted Isten nagy jóságát, kegyelmét, áldásait és mindenhatóságát, akkor boldogtalannak és elégedetlennek érzik magukat. Mindig azt akarják, hogy elismerően beszélj róluk, hogy legyen hely számukra a szívedben, hogy tiszteld őket és felnézz rájuk, és ennek hamisítatlannak kell lennie. Mindent, amit teszel, értük és rájuk való tekintettel kell tenned. Minduntalan, minden szavadban és cselekedetedben őket kell előtérbe helyezned, figyelembe véve gondolataikat és érzéseiket. Hát nem becsületérzet és szégyenérzet nélküliség ez? Nem az antikrisztusok viselkednek így? (De igen.) Még milyen más megnyilvánulásaik vannak? Ellopják és elherdálják az adományokat, kisajátítják maguknak Isten adományait. Ez is becsületérzet és szégyenérzet nélküliség – ez túlságosan is nyilvánvaló!

Ha már az adományok ellopásáról van szó, történt egy különös eset. Néhány testvér tárgyakat ajánlott fel, amelyeket átadtak egy bizonyos gyülekezetnek, az adományok őrzéséért felelős személy észrevette, hogy volt két üveg, amely nem volt felcímkézve, hogy a Fennvalónak szánták, és nem voltak rajta konkrét utasítások. Mivel nem tudta, hogy mik ezek, engedély nélkül megtartotta őket, és nem adta tovább a Fennvalónak. Később, amikor megkérdeztem, hogy nála vannak-e ezek a dolgok, azt mondta, hogy van nála két üveg. Megkérdeztem, honnan szerezte őket, mire ő elmagyarázta a helyzetet: „Mivel ez a két üveg úgy érkezett, hogy nem volt felcímkézve, hogy mi az, és hogy a fennvalóé, ezért itt tartottuk őket. Ha olyasvalamiként lettek volna felcímkézve, amire szükségünk van, akkor megtartottuk volna és használtuk volna őket. Ha el lehetett volna adni őket, akkor eladtuk volna.” Mit gondoltok, mi itt a probléma? Különböző helyekről ideszállítanak néhány értékes árut, némelyiket útmutatással, sokukat pedig útmutatás és címke nélkül. Rendes körülmények között, ha racionális elemzést alkalmaztok, kinek kellene odaadni ezeket a dolgokat? (Istennek kellene odaadni adományként.) A normális racionalitással rendelkező embereknek így kellene gondolkodniuk. Ez a valaki azonban azt mondta: „Ezek a dolgok nincsenek felcímkézve, hogy a fennvaló számára vannak.” Értelemszerűen ez az ember azt akarta mondani, hogy „Ezek nem neked vannak. Mi közöd van hozzájuk? Mivel nem számodra vannak felcímkézve, jogom van rendelkezni velük. Nem adom oda neked. Ha el akarom adni, akkor eladom őket. Ha használni akarom, akkor használom őket. Ha nem akarom használni vagy eladni, akkor csak otthagyom, és elpazarolom őket!” Ez volt a felelős személy álláspontja. Mi a véleményetek erről az álláspontról? Vajon vannak-e olyanok, akik messziről hozzák a gyülekezetnek ezeket az értékes dolgokat, vagy magánszemélyeknek adják át anélkül, hogy megmondanák, kinek szánják? (Nincsenek.) Ki mutatna olyan nagy szeretetet, hogy értékes dolgokat adjon a gyülekezetnek, Isten házának vagy a testvéreknek? Eddig még nem láttam senkit, akinek ilyen nagy szeretete lenne, illetve aki ilyen felajánlást vagy adományt tenne. Még a hétköznapi és olcsó dolgokért is fizetni kell. Tehát, ami ezeket az értékes javakat illeti, vajon van-e bárki is, aki lazán ingyen odaadja őket? (Nincs.) Bár azok, akik ezeket a dolgokat küldték, nem határozták meg, hogy kinek szánták, az embereknek tudniuk kellene, hogy kinek kell megkapnia azokat; ez az a racionalitás, amelynek az emberi mivoltban meg kellene lennie. A felelős személynek hogyan kellene kezelnie ezt az ügyet? Hogyan kellene foglalkoznia ezekkel a dolgokkal? A legkevesebb, hogy meg kellene kérdeznie a Fennvalótól: „Kéred ezeket a dolgokat? Ha nem, akkor mit csináljunk velük?” Csupán ezzel a két kérdéssel meg lehetett volna oldani a problémát; ez a két kérdés azt jelezné, hogy az illető személy jelleme normális racionalitással rendelkezik. Az adományok őrzéséért felelős személy még ezt a két egyszerű kérdést sem tudta feltenni, és a legalapvetőbb racionalitással sem rendelkezett, amellyel egy embernek rendelkeznie kellene. Hogyan gondolhatta, hogy ezek a dolgok a gyülekezetnek szólnak? Még azt is hozzátette: „Nincsenek a fennvaló számára felcímkézve.” Hát nem probléma ez? Vajon mire utal az, hogy „Nincsenek a fennvaló számára felcímkézve”? Miért tette ezt a kijelentést? (Hogy okot találjon arra, hogy könnyelműen elherdálja Isten adományait.) Pontosan erről van szó. Emberi mivoltában valóban rendelkezhet-e becsületérzettel az, aki ilyen dolgokat tesz? Nyilvánvalóan nem. Vajon milyen emberi mivolttal rendelkezik egy olyan ember, akiből hiányzik ez a jellem? Hát nem becsületérzet nélküli-e? Tényleg nem tudta, hogy ezek adományok voltak? Tudta, hogy adományok voltak, de mivel az ő emberi mivolta becsületérzet nélküli, képes volt szégyenérzet nélkül kimondani ilyen szavakat, és utána természetesen és könnyelműen élvezhette, megkaparinthatta és elherdálhatta az adományokat, sajátjának tekintve azokat. Csak az antikrisztusok emberi mivoltával rendelkező emberek mutatnak ilyen megnyilvánulásokat.

Az antikrisztusok híján vannak a lelkiismeretnek és a józan észnek; vajon még hogyan nyilvánítják ki azt, hogy becsületérzet és szégyenérzet nélküliek? Ha valami rosszat tesznek, nem képesek lelkiismeretfurdalást érezni, és nem hordoznak bűntudatot a szívükben. Nem gondolkodnak azon, hogyan tegyék jóvá vagy bánják meg, sőt, még azt is hiszik, hogy tetteik jogosak. Amikor azzal szembesülnek, hogy megmetszik vagy leváltják őket, úgy érzik, hogy igazságtalanul bánnak velük. Folyamatosan vitatkoznak és szofisztikába bocsátkoznak – ez a becsületérzet nélküliség. Nem végeznek semmilyen valós munkát; minduntalan kioktatnak másokat, és üres elméletekkel vezetik félre az embereket, elhitetve másokkal, hogy ők lelki emberek, és megértik az igazságot. Gyakran dicsekednek azzal is, hogy mennyit dolgoztak és szenvedtek, mondván, hogy megérdemlik, hogy élvezzék Isten kegyelmét, a testvérek vendégszeretetét és gondoskodását, ezáltal pedig magától értetődően a gyülekezetből élnek, emellett finomságokat akarnak enni és inni, és különleges bánásmódot élvezni. Ez a becsületérzet és szégyenérzet nélküliség. Továbbá, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan gyenge képességűek, nem értik meg az igazságot, és képtelenek megtalálni a gyakorlás alapelveit, valamint képtelenek bármilyen munkát elvégezni, mégis azzal dicsekednek, hogy mindenben rátermettek és jók. Hát nem szégyenérzet nélküliség ez? Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan senkik, úgy tesznek, mintha mindent tudnának, hogy az emberek megbecsüljék őket és felnézzenek rájuk. Ha valakinek problémái vannak, de nem tőlük kér tanácsot, hanem másokat kérdez meg, akkor dühösek és féltékenyek lesznek, neheztelnek és minden lehetséges módot megtalálnak, hogy gyötörjék az illetőt. Hát nem szégyenérzet nélküliség ez? Nyilvánvaló, hogy gyakran hazudnak, különböző romlott beállítottságokkal rendelkeznek, de úgy tesznek, mintha nem lennének romlott beállítottságaik, mintha Isten kegyében és szeretetében állnának; minduntalan úgy tesznek, mintha nagyon is képesek lennének elviselni a szenvedést, mintha képesek lennének alávetni magukat, mintha el tudnák fogadni az igazságot és a metszést, mintha nem félnének a kemény munkától vagy a kritikától, és mintha soha nem panaszkodnának – de valójában tele vannak nehezteléssel. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan képtelenek bármilyen megértést is közölni, illetve világosan beszélni bármilyen igazságról, és hogy nincs tapasztalati tanúságtételük, mégis színlelésbe és csalásba bocsátkoznak, semmitmondóan beszélnek az önismeretükről, hogy az emberek nagyon lelkinek és nagy megértéssel rendelkezőnek lássák őket. Hát nem szégyenérzet nélküliség ez? Nyilvánvalóan számos problémájuk és rossz emberi mivoltuk van, mindenféle hűség nélkül teszik a kötelességüket, és bármilyen munkát is végeznek, kizárólag a saját értelmükre és leleményességükre támaszkodnak, egyáltalán nem keresik az igazságot, mégis azt hiszik, hogy terhet viselnek, hogy nagyon lelki emberek és képességgel rendelkeznek, és hogy magasabb rendűek az emberek többségénél. Hát nem szégyenérzet nélküliség ez? Nem az emberi mivolt antikrisztusokra jellemző hiányának megnyilvánulásai ezek? Nem fednek-e fel gyakran ilyen dolgokat? Nyilvánvaló, hogy nem értik meg az igazságalapelveket, és bármilyen munkát is végeznek, nem találják a gyakorlásnak semmilyen alapelvét, de nem hajlandóak keresni vagy beszélgetni; saját ügyességükre, tapasztalatukra és értelmükre támaszkodnak, hogy elvégezzék a munkát. Sőt, még vezetők is szeretnének lenni, hogy másokat irányítsanak, és elérjék, hogy mindenki rájuk hallgasson, dühösek és mérgesek lesznek, ha valaki nem úgy tesz. Hát nem szégyenérzet nélküliség ez? Mivel vannak ambícióik, adottságaik és rendelkeznek egy kis leleményességgel is, mindig ki akarnak tűnni Isten házában, és el akarják érni, hogy Isten háza fontos pozíciókba helyezze és művelje őket. Ha nem művelik őket, zaklatottak és neheztelnek, illetve arra panaszkodnak, hogy Isten háza igazságtalan, hogy nem tudja felismerni a tehetséges embereket, és hogy Isten házában nincsenek jó ítészek, akik felfedeznék a tehetségek kivételes képességeit. Ha nem művelik őket, akkor nem akarnak keményen dolgozni, hogy végezzék a kötelességeiket, nem akarják elviselni a nehézségeket, illetve megfizetni az árat; inkább csak a ravaszságukat akarják bevetni, hogy megússzák a munkát. Szívük mélyén azt remélik, hogy valaki Isten házában megbecsüli és felemeli őket, lehetővé téve számukra, hogy felülmúljanak másokat, és megvalósítsák nagyszabású terveiket. Hát nem ambíciók és vágyak ezek? Nem szégyenérzet nélküliség? Nem az antikrisztusok leggyakoribb megnyilvánulása? Ha valóban vannak képességeid, akkor törekedned kell az igazságra, arra kell összpontosítanod, hogy jól végezd a kötelességeidet, és Isten választott népe természetes módon becsülni fog téged. Ha semmilyen igazsággal sem rendelkezel, és mégis mindig ki akarsz tűnni, akkor az túlságosan észszerűtlen! Ha vannak ambícióid és vágyaid is, és mindig mindent ki akarsz adni magadból, akkor biztosan elbuksz. Miután egykor bizonyos státusszal és tekintéllyel rendelkeztek a társadalomban, egyesek fitogtatni akarják a hatalmukat, azt akarják, hogy övék legyen a végső szó, és hogy mindenkit rávegyenek arra, hogy az ő parancsaikat kövesse, miután eljutnak oda, hogy higgyenek Istenben és belépjenek az Ő házába. Ki akarják teregetni a képzettségüket és a bizonyítványaikat, mindenkit alacsonyabb rendűnek tartanak maguknál, és úgy gondolják, hogy mindenkinek alá kell vetnie magát a hatalmuknak. Hát nem szégyenérzet nélküliség ez? De az. Ha egyesek eredményeket érnek el, és hozzájárulásokat tesznek, miközben Isten házában végzik kötelességeiket, mindig azt akarják, hogy a testvérek nagy tisztelettel bánjanak velük, mint idősebbekkel, magas rangú személyekkel és különleges személyiségekkel. Sőt, még azt is akarják, hogy az emberek felnézzenek rájuk, kövessék őket, és hallgassanak rájuk. Arra törekednek, hogy a gyülekezet vezető személyiségévé váljanak; mindenben ők akarnak dönteni, ítéletet mondani, és azt akarják, hogy minden kérdésben övék legyen a végső szó. Ha senki nem hallgatja meg, illetve nem fogadja el, amit mondanak, akkor fel akarják adni a tisztségüket, és mindenki mást aláásnak és kinevetnek. Hát nem szégyenérzet nélküliség ez? Amellett, hogy szégyenérzet nélküliek, még különösen rosszindulatúak is – ezek az antikrisztusok.

A szégyenérzet nélküliségnek ez a megnyilvánulása az antikrisztusok jellemében túlságosan is gyakori. A legtöbb embernél ez valamilyen mértékben megjelenik, de az antikrisztusoknál nemcsak hogy megvan ez a megnyilvánulás, hanem soha nem is ismerik fel, hogy milyen súlyos természetű, és nem is bánják meg, nem próbálják megismerni, illetve lázadni ellene. Ehelyett természetesnek tartják, ami azt jelenti, hogy nem hajlandóak elfogadni az igazságot. Függetlenül attól, hogy mennyire szégyenérzet nélküli, észszerűtlen, undorító és megvetendő a viselkedésük, azt hiszik, hogy az természetes és jogos. Úgy gondolják, hogy észszerű, és hogy adottságaiknak és képességeiknek köszönhetően megérdemlik, hogy vezessenek, hogy rangidősségüknek érvényt kell szerezniük, és hogy hozzájárulásaik miatt másoknak hallgatniuk kell rájuk, ezt nem tekintik olyasvalaminek, ami szégyenérzet nélküli. Hát nem reménytelenek? Ez nem normális emberi mivolt; ez az antikrisztusok jelleme. A hétköznapi romlott emberek kisebb-nagyobb mértékben és különböző súlyossággal rendelkezhetnek ezekkel a megnyilvánulásokkal és gondolatokkal, de Isten szavainak olvasása, valamint az igazság elfogadása és megértése révén felismerik, hogy az ilyen dolgok nem tartoznak a normális emberi mivolthoz. Azt is felismerik, hogy ha ilyen eszmék, gondolatok, tervek vagy irracionális követelések merülnek fel, akkor fel kell lázadniuk azok ellen, el kell engedniük őket, meg kell változtatniuk, meg kell tanulniuk bűnbánatot tartani, elfogadni az igazságot, és az igazságnak megfelelően gyakorolni. Vajon mi a különbség az antikrisztusok és a hétköznapi romlott emberek között? Az, hogy az antikrisztusok soha nem fogják elhinni, hogy eszméik, gondolataik és vágyaik helytelenek, Isten elítéli azokat, és irtózik tőlük, illetve hogy ezek negatív dolgok, amelyek a Sátánhoz tartoznak. Következésképpen soha nem engedik el ezeket a gondolatokat és hiedelmeket. Ehelyett kitartanak mellettük, nem lázadnak ellenük, és semmiképpen sem fogadják el azt, ami helyes és pozitív, és hagyják, hogy ez váljon a gyakorlássá, amelyet követniük kell és az alapelvekké, amelyekhez ragaszkodniuk kell. Ez a különbség az antikrisztusok és a hétköznapi romlott emberek között. Nézzetek csak körül: aki ennyire szégyenérzet nélküli, de ezt soha nem ismeri fel, illetve egyáltalán nem is tud róla, az tipikus antikrisztus.

Az antikrisztusoknak van egy másik jellegzetes tulajdonságuk is, amelyet az emberek nagyon könnyen felismerhetnek: nincs szégyenérzetük. Ahogy a Bibliában meg van írva: „Szemtelen képet vág a bűnös ember” (Példabeszédek 21:29) – csak az antikrisztusok valóban gonosz emberek. Az antikrisztusok szégyentelenek; bármennyi szégyenérzet nélküli, az emberek érzéseivel szemben közönyös és az igazsággal ellentétes dolgot is tesznek, nem tudatosul bennük, és nem is ismerik fel. Nem fogadják el azt, ami helyes és pozitív, és nem engedik el helytelen nézeteiket és gyakorlataikat, hanem a végsőkig kitartanak mellettük. Ilyenek az antikrisztusok. Vajon veletek mi a helyzet? Amikor ilyen észszerűtlen követeléseitek, szégyentelen gondolataitok és olyan szándékaitok és elgondolásaitok vannak, amelyeket Isten megvet, tudatosul-e bennetek, hogy Isten gyűlöli ezeket, és ennek következtében képesek vagytok-e fellázadni ellenük és elengedni őket? Vagy miután meghallottátok az igazságot, nem vagytok hajlandóak elengedni őket, kitartotok mellettük, és azt hiszitek, hogy igazatok van? (Ha tudatosulnak bennem ezek, akkor összefüggésbe tudom hozni Isten szavaival, és érzem, hogy ezek a gondolatok meglehetősen aljasak és szégyenérzet nélküliek, és képes vagyok imádkozni és fellázadni ellenük.) Azok, akik képesek tudatosan imádkozni és fellázadni ellenük, nem antikrisztusok; akik soha nem imádkoznak, illetve nem lázadnak fel ellenük, hanem a saját gondolataikat követik, szívük mélyén szembeszegülnek Istennel, és nem hajlandóak elfogadni az igazságot, azok tipikus antikrisztusok. Bármennyire is szégyentelenek azok a dolgok, amelyeket tettek, nem hajlandóak beismerni, illetve elismerni azokat. Hát nem nyilvánvaló, hogy ezek az emberek nem fogadják el a pozitív dolgokat, hanem a negatív és elvetemült dolgokat szeretik? Képtelenek vagytok megkülönböztetni, hogy melyik kategóriába tartoztok, vagy soha nem voltak ilyen szégyenérzet nélküli gondolataitok? (Nekem voltak ilyen gondolataim, és miután tudatosultak bennem, képes voltam imádkozni Istenhez, és fellázadni ellenük. Néha nem is voltam tudatában ezeknek, úgy cselekedtem, illetve beszéltem, hogy nem érzékeltem, hogy szégyenérzet nélküliek, és csak később ismertem fel, amikor lelepleződtem, akkor voltam képes imádkozni és fellázadni ellenük.) Ha nem tudatosul bennetek, hogy ezek a dolgok szégyentelenek, az nem gond; ha tudatában vagytok, mégsem fogadjátok el az igazságot, és nem lázadtok magatok ellen, akkor az komoly probléma. Többnyire tompultak vagytok, képtelenek vagytok ezt összefüggésbe hozni Isten szavával, és nem tudjátok, hogy mi a problémátok. Ha azonban szívetek mélyén azonnal bűntudatot és szemrehányást éreztek, amikor tudatára ébredtek ennek, és túlságosan szégyellitek magatokat ahhoz, hogy bárkivel is találkozzatok, ha megvetendőnek, alantasnak és tisztességtelennek gondoljátok, és ezért gyűlölitek magatokat, és undorodtok magatoktól, akkor tűnődjetek azon, hogyan változzatok meg, és hogyan engedjétek el ezeket a dolgokat, ez a normális helyzet. Ha képesek vagytok fellázadni önmagatok ellen, amint tudatára ébredtek, akkor van reményetek az üdvösségre. Ha tudatára ébredtek, és mégsem lázadtok fel önmagatok ellen, akkor nincs reményetek az üdvösségre. Hogy valaki üdvözülhet-e, az attól függ, hogy el tudja-e fogadni az igazságot. Lehet, hogy egyesek azt mondják: „El vagyok tompulva, és nehéz felfogású, gyenge képességű vagyok, ha azonban egy keveset is megértek abból, amit hallok, akkor képes vagyok Isten szavai szerint gyakorolni, és fel tudok lázadni önmagam ellen.” Az ilyen emberek üdvözülhetnek. Bármilyen jó képességű is valaki, illetve bármennyit is ért meg az igazságból, ha nem lázad fel önmaga ellen, ha ragaszkodik ahhoz, hogy ne gyakorolja, illetve ne fogadja el az igazságot, és szíve mélyén ellenáll neki és szembeszegül azzal, akkor azzal vége – reménytelen. A szégyenérzet nélküliség szintén tipikus jellemzője az antikrisztusok jellemének. Figyeljétek meg, hogy vannak-e ilyen emberek a környezetetekben, majd vizsgáljátok meg magatokat, hogy megállapítsátok, ebbe a kategóriába tartoztok-e – úgy érzitek-e állandóan, hogy tökéletesek és nagyszerűek vagytok, szabadítónak tartjátok-e mindig magatokat, arra törekedtek-e mindig, hogy mindenki fölé kerekedjetek, égtek-e a vágytól, hogy minden csoportban összehasonlítsátok magatokat másokkal, hogy lássátok, milyen magasan álltok, és függetlenül attól, hogy végül felül tudtok-e múlni másokat, vagy sem, vágytok-e arra, hogy kiemelkedőek legyetek, és akarjátok-e, hogy mások nagyra becsüljenek, hogy kitűnjetek a tömegből, és a csoport különleges tagjává váljatok. Mi tesz téged különlegessé? Szarvak nőnek a fejeden, három szemed, vagy három fejed és hat karod van? Nincs benned semmi különleges, akkor miért érzed mindig úgy, hogy kiemelkedő és egyedülálló vagy? Ez a szégyenérzet nélküliség. Egyrészt nincs semmi különleges a veleszületett testi adottságaidban, másrészt a képességeidben sincs semmi különleges. Ami még fontosabb, hogy te is, mint mindenki más, tele vagy romlott beállítottságokkal, nem érted meg az igazságot, és a Sátán fajtájához tartozol, amely ellenáll Istennek. Mi az, amivel dicsekedhetsz? Nyilvánvaló, hogy nincs mivel dicsekedni. Az a kevés készség, képesség, adottság és tehetség, amivel rendelkezel, említésre sem méltó, mert nem a normális emberi mivoltot képviseli, és nem kapcsolódik pozitív dolgokhoz. Mégis ragaszkodsz ahhoz, hogy olyasmiket helyezz előtérbe, amik említésre sem méltók, saját érdemérmedként kezeled őket, dicsőségedként és tőkédként hivalkodsz velük mindenütt, hogy elnyerd az emberek megbecsülését és tiszteletét, sőt, tőkeként használod azokat, hogy másokat rávegyél arra, hogy gondoskodjanak rólad, és élvezed az ő megbecsülésüket és kedvező bánásmódjukat. Hát nem szégyenérzet nélküliség ez? Ezek az irracionális követelések, gondolatok, szándékok, eszmék és más hasonló dolgok, amelyeket az abnormális emberi mivolt és józan ész hoz létre, mind-mind a szégyenérzet nélküliség megnyilvánulásai. Ha a szégyenérzet nélküliség ezen megnyilvánulásai uralják valakinek az emberi mivoltát, és olyan fő jellemzőjévé válnak, amely megakadályozza abban, hogy elfogadja és megértse az igazságot, akkor ez az antikrisztusok tipikus jellemzője.

Vannak, akik arra költik az adományokat, hogy finom, jó minőségű és divatos dolgokat vásároljanak a testvéreknek, azt állítva, hogy a testvérek iránti figyelmességből teszik, hogy boldogan és gondtalanul élhessenek Isten házában, majd pedig hálásak legyenek Isten szeretetéért. Mi a véleményetek erről az elgondolásról? Eléggé humánus? (Nem, nem az. Isten adományait saját pénzükként kezelik, és arra költik, amire csak akarják, ahelyett, hogy normálisan és észszerűen, Isten házának alapelvei szerint használnák fel.) Vajon az emberi mivolt melyik problémája ez? (A szégyenérzet nélküliségé.) Az ilyen emberek, amint státuszra tesznek szert, tipikus antikrisztussá válnak. Az adományokat arra használják, hogy mások kegyeibe férkőzzenek, mondván: „A testvéreknek nincs ruhájuk, és nélkülözésben élnek. Sok a nehézségük, és ez senkit sem érdekel. Én észrevettem, és vállalom érte a felelősséget. Isten házának némi pénzt kell költenie, hogy megkönnyítse a testvérek dolgát, hogy lehetővé tegye számukra isten melegségének, isten hatalmas szeretetének és isten kegyelmének megtapasztalását, mialatt az ő házában élnek, hogy életük minden területén elégedettek legyenek. Ezért jobban át kell gondolnom, és alaposan meg kell fontolnom, hogy miben szenvednek hiányt a testvérek, illetve mire van szükségük. Termoszokat kell vásárolni, hogy a testvéreknek kényelmes legyen vizet inni, és magukkal vinni azt, amikor kimennek. Székeket kell venni a testvéreknek. A székeknek puha háttámlával kell rendelkezniük, hogy a hosszú ideig tartó ülés ne ártson a hátuknak. A székeknek kényelmesnek, megfelelő magasságúnak, dőlésszögűnek és puhaságúnak kell lenniük. Függetlenül attól, hogy milyen költségekkel jár, nem szabad spórolnunk a testvéreken, hiszen ők isten házának oszlopai, isten háza munkája terjesztésének tőkéi és támaszai. Ezért, ha jól gondoskodunk a testvérekről, akkor isten házának munkája is javul.” A testvérek többsége ezt hallva könnyekben tör ki, elönti őket a hála, és folyamatosan ujjonganak, hogy ez Isten hatalmas szeretete. Akik ezzel az üggyel foglalkoztak, melegséget éreznek legbelül, amikor ezt hallják, és azt gondolják: „Végre vannak, akik megértik a szívemet.” Vajon mi ez? (Szégyenérzet nélküliség.) Hogyan lehet a testvérekért tett ilyen nagy jótéteményt szégyenérzet nélküliségnek tekinteni? Hát nem rágalom ez? (Nem, nem rágalom.) Isten házának pénzét arra használják fel, hogy ilyen nagylelkűséget mutassanak, hogy megnyerjék az emberek szívét, és úgy tesznek, mintha figyelmet és szerető gondoskodást tanúsítanának a testvérek iránt. Vajon mi a valódi céljuk? Hogy finoman fogalmazzak, az, hogy a testvérekkel együtt élvezzék ezeket az javakat. Durvábban fogalmazva, az a céljuk, hogy az emberek kegyeibe férkőzzenek, biztosítva, hogy azok mindig emlékezzenek rájuk, hogy mindig legyen helyük a szívükben, és felidézzék, hogy ők milyen jók voltak. Vajon ugyanígy bánnának-e a testvérekkel, ha a saját pénzüket költenék? (Egész biztosan nem.) Feltárulna az igazi arcuk, és nem bánnának így az emberekkel. Abból ítélve, hogy meggondolatlanul, saját kívánságaik szerint használják Isten adományait, tisztességtelen emberek, akiknek nincsenek erkölcsi normáik, aljas és szégyentelen emberek. Képesek-e valóban jóindulatúan bánni másokkal? Miféle emberek ők? (Antikrisztusok, akik szégyenérzet nélküliek.) Van még valami alattomos és könyörtelen is ebben a szégyenérzet nélküliségben, amellyel az antikrisztusok rendelkeznek, és ami az emberi mivoltukban megnyilvánul – hazugságokat használnak fel személyes céljaik elérésére. Vajon melyek azok a szavak, amelyek az ő szájukból hangzanak el, és igazak? Miközben úgy tűnik, hogy nagyon figyelmesek az emberekkel szemben, hogy valóban szeretik őket, és sokat gondolnak rájuk, a színfalak mögött valójában rosszindulatú szándékokat rejtegetnek. Ők maguk nem fizetik meg az árat; adományokat költenek el, és végül Isten háza az, amely veszteséget szenved, míg ők maguk jól járnak. Ezt teszik az antikrisztusok – nem csak hogy szégyenérzet nélküliek, hanem alattomosak és könyörtelenek is. Megrögzötten hazudoznak, úton-útfélen hazudnak és becsapják az embereket, egyetlen igaz szót sem ejtenek ki. Ez önmagában is undorító, mégis azzal dicsekednek, hogy jámborak, kedvesek, jók másokhoz, szeretőek, együttérzőek, képtelenek bárkivel is keményszívűnek lenni, illetve rávenni magukat arra, hogy bosszút álljanak azokon, akik piszkálják őket. Sőt, dicsekednek is azzal, hogy tökéletes és tisztességes emberek, egy képet akarnak kialakítani magukról, és helyet akarnak foglalni az emberek szívében. Hát nem szégyenérzet nélküliség ez? Ez az antikrisztusok természete; az emberi mivoltuk tele van ilyen dolgokkal.

Ami azokat illeti, akik ámokfutóként rossz dolgokat tesznek, és szégyenérzet nélküliek, az emberek valamennyire fel tudják ismerni őket, nem könnyű azonban felismerni, hogy az antikrisztusok szégyenérzet nélküliek. Láttam egy antikrisztus szégyenérzet nélküliségének különleges megnyilvánulását. Gyakran viselkedett vadul és elbizakodottan, megrögzötten hazudozott, és rendszerezett, szervezett és jól felépített beszédmódja volt. Amikor azonban a feladatokkal való megbirkózásról volt szó, nem tudta befejezni, amit elkezdett, ámokfutást folytatott rossz dolgokat cselekedve, és minden alapelve csődöt mondott. Miután egy ideig Isten házában végezte a kötelességeit, rosszul sült el minden, amit tett, és semmit sem tett jól. A legéletbevágóbb probléma az volt, hogy még mindig félre akarta vezetni az embereket, hogy jó benyomást keltsen bennük, és folyton arról érdeklődött, hogy mások mit gondolnak róla, és hogy nagyra tartják-e. Végül, amikor világossá vált, hogy folyamatosan hibázik a kötelességeiben, és semmit sem tud jól megcsinálni, Isten háza elküldte őt. Nemcsak, hogy nem ismerte fel ezeket a szemmel látható megnyilvánulásokat, de még különösen ártatlan látszatot is keltett, amikor elküldték. Vajon mit jelent ez az ártatlan látszat? Azt jelenti, hogy soha nem ismerte el múltbeli gonosz tetteit – hazugságait, csalásait és azt, hogy félrevezetett másokat, valamint azt, hogy hogyan hozott létre egy független királyságot, és hogyan vonta a saját családja irányítása alá a gyülekezetet, hogyan folytatott ámokfutást rossz dolgokat víve véghez, és hogyan cselekedett alapelvek nélkül, hogy soha nem kereste az igazságot, sőt, azt csinált, amit akart, egyéb gonosz tettek mellett –, és hogy egyáltalán nem volt képes felismerni ezeket a gonosz tetteket. Éppen ellenkezőleg, úgy vélte, hogy annyi éven át tette a kötelességét Isten házában, annyit szenvedett, olyan nagy árat fizetett, olyan sok időt töltött, és annyi energiát áldozott rá, és végül mégis odajutott, hogy rossz híre lett, és mindenki lenézte, senki sem sajnálta, senki sem érzett együtt vele, és senki sem állt ki érte. Hát nem ártatlan látszat ez? Vajon miféle emberi mivoltnak a megnyilvánulása ez az ártatlan látszat? (A józan ész hiányának és a szégyenérzet nélküliségnek.) Pontosan. Saját érdemének tekintette a dolgokat, amiket tett, és a kötelességeket, amelyeket végre kellett hajtania. Teljességgel tagadta, hogy bármi olyat tett volna, ami nem felelt meg az igazságalapelveknek, illetve ami zavaró vagy bomlasztó lett volna, végül pedig ártatlan látszatot keltett. Ez a szégyenérzet nélküliség, és ő tipikus antikrisztus. Találkoztatok-e már valaha ilyen emberekkel? Függetlenül attól, hogy mivel bízzátok meg őket, vagy milyen feladatokat adtok nekik, azon igyekeznek, hogy erőket toborozzanak, független királyságot hozzanak létre, és másokat távol tartsanak a reflektorfénytől, hogy ők maguk lehessenek benne. Mindenkit felül akarnak múlni, senkinek sem mondanak igazat, kétségek közt hagyják azokat, akik hallgatják őket, hogy melyik állításuk igaz és melyik hamis. Amikor végül elküldik őket, még különösen ártatlannak is érzik magukat, és remélik, hogy valaki majd megvédi őket. Mit gondoltok, megvédené-e őket valaki? (Nem, nem védené meg.) Ha valaki mégis megtenné, az csakis olyasvalaki lehetne, aki nem ismeri a valós tényeket, egy tökfilkó, akit félrevezettek, vagy valaki, aki az ő fajtájukhoz tartozik.

D. Önzőek és aljasak

Az antikrisztusoknak nincs lelkiismeretük, józan eszük és emberi mivoltuk. Nemcsak hogy szégyenérzet nélküliek, hanem van egy másik jellemzőjük is: szokatlanul önzőek és aljasak. „Önzésük és aljasságuk” szó szoros értelmét nem nehéz felfogni: a saját érdekeiken kívül semmi mást nem látnak. A teljes figyelmüket felkelti minden, ami a saját érdekeiket érinti, és hajlandóak szenvedni érte, megfizetni az árat, belefeledkezni és annak szentelni magukat. Szemet hunynak minden felett, ami nem a saját érdekeikkel kapcsolatos, és nem vesznek tudomást róla; mások azt csinálhatnak, amit csak akarnak – az antikrisztusokat nem érdekli, ha valaki akadályozó vagy zavaró, nekik ahhoz semmi közük. Udvariasan fogalmazva, a saját dolgukkal törődnek. Pontosabb lenne azonban azt mondani, hogy az ilyen ember aljas, közönséges és hitvány; mi úgy határozzuk meg, hogy „önző és aljas.” Vajon hogyan nyilvánul meg az antikrisztusok önzése és aljassága? Igyekeznek megtenni, illetve kimondani, ami csak szükséges bármivel kapcsolatban, ami a státuszukra, illetve a hírnevükre nézve előnyös, és bármilyen szenvedést hajlandóak elviselni ezekért. Ha azonban az Isten háza által szervezett munkáról van szó, illetve olyan munkáról, amely Isten választott népének életben való növekedését szolgálja, teljesen figyelmen kívül hagyják azt. Sőt, amikor a gonosz emberek bomlasztanak, megzavarnak és mindenféle gonoszságot elkövetnek, súlyosan befolyásolva ezzel a gyülekezet munkáját, ők még akkor is érzéketlenek és közömbösek maradnak, mintha ennek semmi köze sem lenne hozzájuk. Ha pedig valaki felfedezi és jelenti egy gonosz ember gonosz tetteit, azt mondják, hogy nem láttak semmit, és tudatlanságot színlelnek. Ha azonban valaki feljelenti őket, és leleplezi, hogy nem végeznek valós munkát, és csak a hírnévre, a haszonra és a státuszra törekednek, akkor dühbe gurulnak. Sietve összejöveteleket hívnak össze, hogy megbeszéljék, hogyan reagáljanak, vizsgálatokat tartanak, hogy kiderítsék, ki intézkedett a hátuk mögött, ki volt a főkolompos, és kik voltak benne. Nem esznek és nem alszanak addig, amíg a végére nem járnak a dolognak, és teljesen le nem zárják az ügyet; néha csak akkor elégedettek, ha mindenkit leszereltek, aki csak részt vett a feljelentésben. Ez az önzés és az aljasság megnyilvánulása, nemde? Gyülekezeti munkát végeznek-e? Egyszerűen csak a saját hatalmuk és státuszuk érdekében cselekszenek. A saját ügyeiket intézik Függetlenül attól, hogy milyen munkára vállalkoznak, az antikrisztusok soha nem törődnek Isten házának érdekeivel. Csak arra gondolnak, hogy az a munka a saját érdekeikre hatással lesz-e, csak arra az előttük lévő kis munkára gondolnak, amely a hasznukra van. Számukra a gyülekezet elsődleges munkája pusztán olyasvalami, amit ők a szabadidejükben végeznek. Egyáltalán nem veszik komolyan. Csak akkor mozdulnak, amikor cselekvésre ösztökélik őket, csak azt teszik, ami nekik tetszik, és csak olyan munkát végeznek, amely a saját státuszuk és hatalmuk fenntartásának érdekét szolgálja. Az ő szemükben bármely, Isten háza által elrendezett munka, az evangéliumterjesztési munka és Isten választott népének életbe való belépése lényegtelen. Nem számít, milyen nehézségeik vannak másoknak a munkájuk terén, hogy milyen problémákat azonosítottak ők maguk vagy jelentettek nekik, hogy mennyire őszinték a szavaik, az antikrisztusok nem foglalkoznak vele, nem avatkoznak bele, mintha annak semmi köze sem lenne hozzájuk. Akármilyen nagy problémák merülnek is fel a gyülekezeti munkában, az teljesen hidegen hagyja őket. Még ha közvetlenül előttük következik is be egy probléma, felületesen foglalkoznak csak vele. Csak akkor fognak magukban zúgolódva egy kis valóságos munkát végezni és valami láthatót produkálni a Fennvalónak, amikor közvetlenül megmetszi és egy probléma elrendezésére utasítja őket a Fennvaló; nem sokkal később már újra a saját dolgaikkal foglalkoznak. Ami a gyülekezet munkáját és a szélesebb körben fontos dolgokat illeti: ezek nem érdeklik őket, és figyelmen kívül hagyják ezeket a dolgokat. Még az általuk felfedezett problémákról sem vesznek tudomást; felületes válaszokat adnak vagy hímeznek-hámoznak, amikor problémákról kérdezik őket, és csak nagy vonakodással foglalkoznak velük. Ez az önzés és az aljasság megnyilvánulása, nemde? Azonkívül bármilyen kötelességet is végeznek, az antikrisztusok csak arra gondolnak, hogy az vajon lehetővé teszi-e számukra, hogy reflektorfénybe kerüljenek; amíg növeli a jó hírüket, törik a fejüket, hogy rájöjjenek, miként tanulhatnák meg elvégezni és végrehajtani azt; csak azzal törődnek, hogy az a kötelesség vajon majd megkülönbözteti-e őket. Bármit is tesznek vagy gondolnak, csak a saját hírnevükkel, nyereségükkel és státuszukkal törődnek. Bármilyen kötelességet is végeznek, csak azon versengenek, hogy ki áll jobban és ki rosszabbul, ki győz és ki veszít, kinek van nagyobb jó híre. Csak azzal törődnek, hogy hány ember imádja őket és néz fel rájuk, hány ember engedelmeskedik nekik és hány követőjük van. Soha nem beszélnek az igazságról vagy oldanak meg valódi problémákat. Soha nem mérlegelik, hogy a kötelességük végzése során miként tegyék a dolgokat elvszerűen, és azon sem tűnődnek, hogy hűségesek voltak-e, teljesítették-e a feladataikat, voltak-e eltérések vagy tévedések a munkájukban, vagy hogy létezik-e bármilyen probléma, továbbá még kevésbé gondolnak arra, amit Isten kér, illetve arra, hogy mik Isten szándékai. A legkisebb figyelmet sem fordítják mindezen dolgokra. Csak lehajtják a fejüket, és a hírnév, a nyereség és a státusz érdekében cselekednek, hogy eleget tegyenek a saját ambícióiknak és vágyaiknak. Ez az önzés és az aljasság megnyilvánulása, nem igaz? Ez teljesen leleplezi, hogy a szívük mennyire csordultig van a saját ambícióikkal, vágyaikkal és képtelen követelésekkel; mindent, amit tesznek, az ambícióik és a vágyaik uralnak. Bármit is tesznek, a motivációt és a forrást a saját ambícióik, vágyaik és a képtelen követeléseik jelentik. Ez az önzés és az aljasság archetipikus megnyilvánulása.

Egyes vezetők nem végeznek valós munkát; azért, hogy a Fennvalónak jelenthessenek, és hogy elkerüljék a metszést és az elbocsátást, valamint hogy biztosítsák saját státuszukat, mindent megtesznek, hogy rávegyék a testvéreket arra, hogy szolgálatot végezzenek nekik. Munkájuk során csak szavakat és doktrínákat mondanak, nem az igazságalapelvek szerint beszélnek tényleges problémákat oldva meg, szerető szívvel segítve másokon, figyelembe véve mások nehézségeit, soha nem foglalkoznak azokkal a valós nehézségekkel, amelyekkel az emberek kötelességeik végzése és életbe való belépésük során szembesülnek. Nem támogatnak senkit, aki negatív. Az elnyomás és a dorgálás mellett csak doktrínákat mondanak és harsogják a szlogeneiket. Vajon mi a céljuk? Nincsenek tekintettel Isten terhére, hanem inkább ki akarják használni a testvérek által végzett kötelességek eredményét, hogy szépítsék magukat és biztosítsák a saját státuszukat. Ha a testvérek jó eredményeket mutatnak fel a kötelességvégzésben, akkor elégedettek. Jó pontot szereznek a Fennvaló előtt, dicsérik magukban saját erényeiket, és azt hiszik, hogy egész jól végezték a kötelességeiket. Ezen kívül beszámolnak a Fennvalónak arról, hogy milyen sok nehézségbe ütköztek e munka során, hogyan nyitott számukra Isten kiutat, hogyan vezették a testvéreket, hogy együtt dolgozzanak a nehézségek leküzdésén, hogyan segítettek nekik befejezni ezt a munkát, hogyan tartották be az alapelveket, és hogyan takarították el a gonosz embereket. Arra is ügyelnek, hogy kiemeljék az általuk fizetett árat és a munkájukhoz való hozzájárulásukat, tudtára adva a Fennvalónak, hogy a saját erőfeszítéseiknek köszönhető, hogy jól végezték a munkát. Implicit módon azt mondják a Fennvalónak: „A vezetői képességem méltó a nevéhez, és helyesen döntöttetek, amikor engem választottatok vezetőnek.” Hát nem az önzés és aljasság megnyilvánulása ez? Az önző és aljas emberi mivoltot tanúsító embereknek gyakran van néhány jelmondatuk. Például, miután elintézik számukra, hogy vezessenek egy gyülekezetet, mindig azt mondják: „Az én gyülekezetemben olyan jó, olyan csodálatos a gyülekezeti életünk. Testvéreimnek csodálatos és mély életbe való belépésük volt, tele élettapasztalatokkal. Nézd, mennyire szeretik istent, és milyen jól végezzük a munkánkat.” Ezek az antikrisztusok jelmondatai. A jelmondataikból ítélve nyilvánvaló, hogy úgy kezelik a gyülekezetben élő testvéreket, akikért felelősek, mint a saját juhaikat, és a saját tulajdonuknak tekintenek mindent, ami az általuk irányított gyülekezetben van. Hát nem szégyenérzet nélküliség ez? Vajon miért szégyenérzet nélküliség? Az önzés és az aljasság minden megnyilvánulása a szégyenérzet nélküliségből fakad. Önzőnek és aljasnak lenni tehát annyi, mint szégyenérzet nélkülinek lenni. Ezek az emberek, akik az önzés és aljasság megnyilvánulásait mutatják, egyértelműen szégyenérzet nélküliek. Amikor rájuk bízzák a vezetést, és felelősek egy gyülekezetért, amikor Isten választott népét vezetik, hogy végrehajtsák kötelességeiket, és amikor konkrét munkát végeznek, akkor ezeket a dolgokat saját tulajdonukként kezelik. Senki sem avatkozhat közbe; mindenben övék a végső szó. Az antikrisztusok Isten választott népét, a gyülekezet munkáját, valamint a gyülekezet ingatlanjait és vagyonát saját magántulajdonuknak tekintik. Ez önmagában is problematikus. Céljuk, hogy megkaparintsák Isten házának vagyonát, és uralkodjanak Isten választott népe felett. Ráadásul ezeket a dolgokat tőkének tekintik, hogy versengjenek másokkal, még attól sem riadnak vissza, hogy kiárusítsák Isten házának érdekeit, és kárt okozzanak Isten választott népének. Mit gondoltok, az antikrisztusok rendelkeznek-e lelkiismerettel és józan ésszel? Van-e helye Istennek a szívükben? Van-e szívükben istenfélelem és Istennek való alávetettség? Egyáltalán nincs. Ezért semmi esetre sem túlzás az antikrisztusokat a Sátán szolgáinak vagy földi démonoknak nevezni. Az antikrisztus szívében nincs Isten vagy gyülekezet, és bizonyosan nem tiszteli Isten választott népét sem. Mondjátok csak, hogyan lehet nem Isten házának nevezni azokat a helyeket, ahol testvérek vannak, és ahol Isten munkálkodik? Vajon milyen értelemben nem gyülekezetek? Az antikrisztusok azonban csak a saját hatáskörükön belüli dolgokra gondolnak. Nem törődnek és nem foglalkoznak más helyekkel. Még ha fel is fedeznek egy problémát, nem fordítanak figyelmet arra. Ami még rosszabb, hogy amikor valami rosszul megy egy bizonyos helyen, és veszteségeket okoz a gyülekezet munkájában, akkor sem figyelnek oda. Amikor megkérdezik, hogy miért hagyják figyelmen kívül, abszurd téveszméket hoznak fel, mondván: „Ne üsd az orrod olyasmibe, ami nem tartozik rád!” A szavaik racionálisan hangzanak, úgy tűnik, hogy értik a határokat abban, amit csinálnak, és úgy tűnik, hogy nincsenek külső problémáik, de mi a lényeg? Ez az önzésük és aljasságuk megnyilvánulása. Csak magukért teszik a dolgokat, csak a saját hírnevükért, nyereségükért és státuszukért. Egyáltalán nem végzik a kötelességeiket. Ez az antikrisztusok másik archetipikus jellemzője – önzőek és aljasak.

Az antikrisztusok önzésének és aljasságának lényege nyilvánvaló; ilyen jellegű megnyilvánulásaik különösen szembetűnőek. A gyülekezet megbízza őket egy munkával, és ha az hírnévvel és haszonnal jár, illetve lehetővé teszi számukra, hogy megmutassák magukat, akkor nagyon érdekli őket, és hajlandóakelfogadni. Ha olyan munkáról van szó, amely hálátlan, vagy azzal jár, hogy embereket kell megbántaniuk, vagy nem teszi lehetővé számukra, hogy megmutassák magukat, illetve nem szolgálja a hírnevüket, a nyereségüket vagy a státuszukat, akkor nem érdekli őket, és nem fogadják el, mintha ennek a munkának semmi köze nem lenne hozzájuk, és nem az a munka lenne, amelyet nekik kellene elvégezniük. Ha nehézségekbe ütköznek, semmi esély sincs arra, hogy keressék az igazságot, hogy megoldják azokat, még kevésbé arra, hogy megpróbálják meglátni az összefüggéseket, és bármilyen figyelmet is fordítsanak a gyülekezet munkájára. Például az Isten háza munkájának keretein belül, az általános munkaszükségletek alapján, előfordulhat néhány személyi áthelyezés. Ha egy gyülekezetből néhány embert áthelyeznek, vajon mi lenne az észszerű módja annak, hogy a gyülekezet vezetői kezeljék a kérdést? Mi a probléma akkor, ha csak a saját gyülekezetük érdekeit tartják szem előtt, nem pedig az általános érdekeket, és ha egyáltalán nem hajlandóak áthelyezni ezeket az embereket? Vajon miért nem képesek gyülekezeti vezetőként alávetni magukat Isten háza központosított intézkedéseinek? Figyelembe veszi-e az ilyen ember Isten szándékait? Szem előtt tartja-e a munka egészét? Ha nem összességében gondol Isten háza munkájára, hanem csak a saját gyülekezete érdekeire, akkor vajon nem nagyon önző és aljas? A gyülekezeti vezetőknek feltétel nélkül alá kell vetniük magukat Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, valamint Isten háza központosított intézkedéseinek és koordinációjának is. Ez az, ami összhangban van az igazságalapelvekkel. Ha Isten házának munkája megkívánja, mindenkinek alá kell vetnie magát Isten háza koordinációjának és rendelkezéseinek, függetlenül attól, hogy ki az illető, és semmiképpen sem szabad, hogy bármelyik vezető vagy dolgozó úgy irányítsa, mintha hozzá tartozna, vagy dönthetne felette. Isten választott népének engedelmessége Isten házának központosított rendelkezései iránt teljesen természetes és indokolt, és senki sem szegülhet ellen ezeknek az intézkedéseknek, kivéve, ha egy-egy vezető vagy dolgozó önkényesen, az alapelvekkel nem összhangban lévő áthelyezést hajt végre, amely esetben ez az intézkedés megszeghető. Ha egy normális áthelyezés az alapelveknek megfelelően történik, akkor Isten minden kiválasztott népének engedelmeskednie kell, és egyetlen vezetőnek vagy dolgozónak sincs joga vagy bármilyen oka arra, hogy bárkit is megpróbáljon irányítani. Mondanátok-e azt, hogy van olyan munka, amely nem Isten házának munkája? Van-e olyan munka, amely nem foglalja magában Isten királysága evangéliumának terjesztését? Ez mind Isten házának munkája, minden munka egyenlő, és nincs olyan, hogy „tiéd” és „enyém.” Ha az áthelyezés összhangban van az alapelvekkel, és a gyülekezeti munka követelményein alapul, akkor ezeknek az embereknek oda kell menniük, ahol a legnagyobb szükség van rájuk. És mégis, vajon mi az antikrisztusok válasza, amikor ilyen helyzettel szembesülnek? Különböző ürügyeket és kifogásokat találnak arra, hogy ezeket az alkalmas embereket maguk mellett tartsák, és csak két hétköznapi embert ajánlanak fel, majd találnak valami ürügyet, hogy sarokba szorítsanak, azt mondják, hogy nagyon sok a munka, vagy hogy munkaerőhiány van, nehéz embereket találni, és ha ezt a kettőt áthelyezik, a munka visszaesik. Majd megkérdezik, hogy mit kellene tenniük, és azt az érzést keltik benned, hogy az emberek áthelyezése azt jelentené, hogy adósa lennél nekik. Hát nem az ördögök működnek így? A nem hívők teszik így a dolgokat. Azok az emberek, akik mindig a saját érdekeiket próbálják védeni a gyülekezetben – vajon jó emberek? Olyan emberek-e ők, akik alapelv szerint cselekszenek? Egyáltalán nem. Nem hívők és álhívők. Hát nem önző és aljas dolog ez? Ha egy jó képességű embert áthelyeznek egy antikrisztus alól, hogy más kötelességet végezzen, az antikrisztus a szíve mélyén kitartóan ellenáll és elutasítja ezt – be akarja dobni a törölközőt, és nem lelkesedik azért, hogy vezető vagy csoportvezető legyen. Vajon milyen probléma ez? Miért nem engedelmeskednek a gyülekezet rendelkezéseinek? Úgy gondolják, hogy a „jobbkezük” áthelyezése befolyásolni fogja munkájuk eredményeit és annak előrehaladását, és hogy ennek következtében a státuszuk és a hírnevük is sérülni fog, ami arra kényszeríti majd őket, hogy keményebben dolgozzanak és többet szenvedjenek az eredmények garantálása érdekében – ami a legutolsó dolog, amit tenni akarnak. Hozzászoktak a kényelemhez, és nem akarnak többet dolgozni vagy szenvedni, ezért nem akarják elengedni az illetőt. Ha Isten háza ragaszkodik az áthelyezéshez, akkor rengeteget panaszkodnak, és még a saját munkájukat is fel akarják adni. Hát nem önző és aljas dolog ez? Isten választott népét központilag Isten házának kellene elosztania. Ennek semmi köze nincs semmilyen vezetőhöz, csoportvezetőhöz vagy egyénhez. Mindenkinek az alapelvek szerint kell cselekednie; ez Isten házának szabálya. Az antikrisztusok nem Isten házának alapelvei szerint cselekednek, hanem folyton saját érdekeik és státuszuk érdekében mesterkednek, és jó képességű testvéreket kényszerítenek arra, hogy őket szolgálják, hogy megszilárdítsák hatalmukat és státuszukat. Hát nem önző és aljas dolog ez? Kívülről nézve úgy tűnik, hogy azért tartanak maguk mellett jó képességű embereket, és nem engedik, hogy Isten háza áthelyezze azokat, mert a gyülekezet munkájára gondolnak, valójában azonban csak a saját hatalmukra és státuszukra gondolnak, és egyáltalán nem gondolnak a gyülekezet munkájára. Attól félnek, hogy rosszul végzik majd a gyülekezeti munkát, leváltják őket, és elveszítik a státuszukat. Az antikrisztusok nem törődnek Isten házának szélesebb körű munkájával, csak a saját státuszukra gondolnak, védelmezik a saját státuszukat, nem törődve azzal, hogy Isten házának érdekei mennyibe kerülnek, védik a saját státuszukat és érdekeiket a gyülekezet munkájának kárára. Ez önző és aljas dolog. Amikor valaki ilyen helyzettel szembesül, legalábbis a lelkiismeretével kell gondolkodnia: „Ezek az emberek mind Isten házához tartoznak, nem az én személyes tulajdonaim. Én is Isten házának tagja vagyok. Milyen jogon akadályozhatom meg, hogy Isten háza embereket helyezzen át? Isten házának általános érdekeit kellene szem előtt tartanom, ahelyett, hogy csak a saját felelősségi körömön belüli munkára összpontosítanék.” Ilyen gondolataik kellene, hogy legyenek azoknak, akik lelkiismerettel és józan ésszel rendelkeznek, és ilyen józan ésszel kellene rendelkezniük azoknak, akik hisznek Istenben. Isten háza az egész munkájával foglalkozik, a gyülekezetek pedig a részek munkájával. Ezért, amikor Isten házának különleges szükséglete van, a vezetők és a dolgozók számára az a legfontosabb, hogy engedelmeskedjenek Isten háza rendelkezéseinek. A hamis vezetők és az antikrisztusok nem rendelkeznek ilyen lelkiismerettel és józan ésszel. Mindannyian nagyon önzőek, csak magukra gondolnak, és nem gondolnak a gyülekezet munkájára. Csak a saját közvetlen előnyeiket veszik figyelembe, nem gondolnak Isten házának szélesebb körű munkájára, így pedig teljesen képtelenek engedelmeskedni Isten háza rendelkezéseinek. Rendkívül önzőek és aljasak! Sőt, még ahhoz is van elég merszük, hogy Isten házában akadályozóak legyenek, még a sarkukat is meg merik vetni; ezekből az emberekből hiányzik a leginkább az emberi mivolt, gonosz emberek. Ilyen emberek az antikrisztusok. Mindig úgy kezelik a gyülekezet munkáját, a testvéreket, sőt Isten házának az ő felelősségi körükbe tartozó összes vagyonát is, mintha a saját magántulajdonuk volna. Úgy gondolják, hogy rajtuk múlik, hogyan osztják el, ruházzák át és használják fel ezeket a dolgokat, és hogy Isten házának nincs joga beleavatkozni. Ha már egyszer a kezükben vannak, olyan, mintha a Sátán birtokába kerültek volna, senki sem nyúlhat hozzájuk. Ők a nagykutyák, a főmuftik, aki pedig az ő területükre lép, annak jólnevelten és simulékonyan engedelmeskednie kell a parancsaiknak és a rendelkezéseiknek, illetve igazodnia kell az arckifejezéseihez. Ez az antikrisztusok jellemében az önzés és aljasság megnyilvánulása. Nem veszik figyelembe Isten házának munkáját, a legkevésbé sem követik az alapelveket, csak a saját érdekeikre és státuszukra gondolnak – mindezek az antikrisztusok önzésének és aljasságának jellemzői.

Van egy másik helyzet is. Akár pénzről, akár a testvérek által felajánlott dolgokról van szó, normális körülmények között, függetlenül az összegtől, mindet át kell adni Isten házának. Néhány antikrisztus azonban tévesen azt hiszi, hogy „A gyülekezetünkhöz tartozó testvérek által felajánlott pénz a mi gyülekezetünké, és azt a gyülekezetünknek kell megőriznie és felhasználnia. Senkinek sincs joga beleszólni abba, hogy hogyan használjuk fel vagy osztjuk szét, és biztosan nincs felhatalmazva arra, hogy elvegye.” Ezért, ha megkérdezed tőlük, hogy mennyi adományt kapott a gyülekezet, attól fognak félni, hogy elveszed azt, és nem fogják megmondani a tényleges összeget. Egyesek talán elgondolkodnak: „Mit jelent az, hogy attól félnek, hogy elveszik? Vajon ők maguk akarják elkölteni?” Nem feltétlenül. Azt gondolják: „A mi gyülekezetünknek is szüksége van pénzre. Ha elveszik, hogyan tudjuk elvégezni a munkánkat?” A Fennvalónak megvannak az alapelvei ezekre az ügyekre vonatkozóan, akkor miért nem követed ezeket az alapelveket, amikor ezeket kezeled? Félretesznek annyit, amennyit a munkádhoz használj, a többit pedig egységesen Isten háza rendezi. Ezek az anyagi javak nem a gyülekezet vezetőségének magántulajdona; ezek Isten házának tulajdonát képezik. Néhány antikrisztus azonban, hogy kielégítse ambícióit és vágyait, valamint saját munkája érdekében, és hogy biztosítsa a befolyási körébe tartozó anyagi javakat, visszatartja ezeket a dolgokat, sajátjaként tulajdonítja el, és nem engedi, hogy bárki más használja őket. Hát nem az önzés és aljasság megnyilvánulása ez? Ez szintén az antikrisztusok jellemének tipikus és sajátos megnyilvánulása.

Ezek az antikrisztusok rosszak és gonoszak, rútak, elvetemültek, közönségesek és aljasak. Már az is undorító és dühítő, ha beszélünk róluk. Lehet, hogy kívülről emberi lényeknek tűnnek, és kellemesen beszélnek, látszólag megértve mindenféle doktrínát és elsajátítva azt, amint azonban tesznek valamit, lelepleződik rút és gonosz emberi mivoltuk, és sérti a szemet. Mivel minden antikrisztus rendelkezik ezekkel a rút és gonosz tulajdonságokkal a jellemében, ezért képesek ilyen gonosz tetteket elkövetni. Ezért hívják őket antikrisztusoknak. Érthető-ez a logika? (Igen.) Más szóval, ezeknek az ádáz és gonosz beállítottságoknak a jelenléte a jellemükben lehetővé teszi számukra, hogy az antikrisztusok gonosz tetteit elkövessék, és ezáltal pedig közéjük sorolódjanak. Ez így működik. Ha valaki antikrisztus, akkor vajon helyes lenne-e, ha az emberi mivoltát kedvesnek, egyenesnek, becsületesnek és őszintének írnánk le? Egész biztosan nem. Ha valaki megrögzötten hazudozik, az antikrisztusi tulajdonságokkal rendelkezik. Ha valaki alattomos és könyörtelen, akkor az is antikrisztusi tulajdonságokkal rendelkezik. Ha valaki önző, aljas, csak a személyes haszonszerzés vezérli, ámokfutást folytat rossz dolgokat elkövetve, és szégyenérzet nélküli, akkor gonosz ember. Ha egy ilyen gonosz ember hatalomra kerül, akkor antikrisztussá válik.

E. Rátapadnak az erősekre, a gyengéket pedig elnyomják

Az antikrisztusok emberi mivolta olyasmivel is rendelkezik, ami egyszerre undorító és utálatos – vagyis az, hogy rátapadnak az erősekre, a gyengéket pedig elnyomják. Ha vannak bizonyos hírességek, illetve hatalommal vagy státusszal rendelkező emberek a gyülekezetben vagy a világban, bárkik is legyenek ők, az antikrisztusok szívük mélyén végtelen irigységet és csodálatot táplálnak irántuk, sőt, még be is hízelgik magukat nekik. Ha hisznek a kereszténységben, azt állítják, hogy bizonyos politikai vezetők hívők, és ha elfogadják Isten utolsó napokban végzett munkájának ezt a szakaszát, akkor azt állítják, hogy bizonyos kiváló felekezetek lelkészei is elfogadták azt. Bármit is tesznek, mindig hatásos címet adnak neki, mindig tisztelik a hírességeket, és utánozzák őket, és csak akkor érzik magukat elégedettnek, ha legalább egy hírességre vagy egy státusszal rendelkező emberre sikerült rátapadniuk. Amikor státusszal rendelkező emberekről van szó, függetlenül attól, hogy jók vagy rosszak, az antikrisztusok fáradhatatlanul a kegyeikbe férkőznek, törleszkednek és hízelegnek nekik. Még arra is hajlandóak, hogy teát szolgáljanak fel, és kivigyék nekik az éjjeliedényt. Másrészt, amikor státusz nélküliekkel van dolguk, függetlenül attól, hogy mennyire egyenesek, becsületesek és kedvesek ezek az emberek, az antikrisztusok megfélemlítik és eltapossák őket, amikor csak lehet. Gyakran dicsekednek azzal, hogy ez meg ez ügyvezető igazgató a társadalomban, hogy milyen gazdag az apja ennek meg ennek, hogy mennyi pénze van ennek meg ennek, és hogy milyen hatalmas családja vagy cége van ennek meg ennek, hangsúlyozva ezzel a társadalomban betöltött kiemelkedő szerepüket. Ami a gyülekezetbeli hamis vezetőket és antikrisztusokat illeti, bármilyen gonosz tetteket követnek is el, az antikrisztusok soha nem jelentik, nem leplezik le, illetve nem ismerik fel őket. Ehelyett szorosan követik őket, és megtesznek bármit, amit csak mondanak nekik. Annak a vezetőnek a követőivé, gyalogosaivá és rabszolgáivá válnak, akit követnek. Ha hatalommal, befolyással, vagyonnal és státusszal rendelkezőkkel van dolguk, különösen szolgalelkűnek, alázatosnak és alkalmatlannak mutatkoznak. Rendkívül engedelmesek és alávetik magukat, bólogatnak és mindent betartanak, amit ezek az emberek mondanak. Ha azonban státusz nélküli, hétköznapi emberekkel van dolguk, akkor másképp viselkednek, tiszteletet parancsolóan beszélnek, hogy föléjük kerekedjenek, felsőbbrendűnek akarnak tűnni, mintha verhetetlenek lennének, mintha erősebbek és előkelőbbek lennének bárki másnál, így nehéz felismerni bennük bármilyen problémát, hibát vagy gyengeséget. Vajon miféle jellem ez? Nem függ-e össze valamennyire azzal, hogy alattomosak, könyörtelenek és szégyenérzet nélküliek? (De igen.) Rátapadnak az erősekre, a gyengéket pedig elnyomják – nem ez-e az antikrisztusok emberi mivoltának rút és gonosz oldala? Szerintetek az ilyen emberi mivolttal rendelkező emberek egyenesek? (Nem.) Vajon igazak-e azok a dolgok, amelyeket a státusszal rendelkezőknek és erőseknek mondanak? Igazak-e azok a dolgok, amelyeket a gyengéknek mondanak? (Egyik sem igaz.) Ez a tétel tehát némileg kapcsolódik a megrögzött hazudozáshoz. Ebből a tételből ítélve az antikrisztusok jelleme rendkívül visszataszító, és két teljesen különböző arcuk van. Az ilyen embernek a beceneve az, hogy „kaméleon”. Soha nem bánik az emberekkel az igazságalapelvek, az emberi mivolt, illetve aszerint, hogy ezek az emberek törekednek-e az igazságra Isten házában. Ehelyett pusztán a státuszuk és a befolyásuk alapján bánik velük különbözőképpen. Ha olyanokkal van dolga, akik státusszal és képességekkel rendelkeznek, mindent megtesz, hogy a kegyeikbe férkőzzék, hízelegjen nekik, és közel kerüljön hozzájuk. Még ha meg is verik vagy szidják is őt ezek az emberek, azt is hajlandó bármiféle panasz nélkül tűrni. Sőt, folyamatosan beismeri saját haszontalanságát, és szolgalelkűvé válik, holott az, amit valójában legbelül gondol, teljesen eltér a külső viselkedésétől. Ha olyasvalaki beszél, aki státusszal és tekintéllyel rendelkezik, még ha az a Sátán téveszméje és eretneksége is, amelynek semmi köze az igazsághoz, akkor is meghallgatja, egyetértően bólogat, és látszólag elfogadja. Másrészt, ha valakinek nincsenek képességei vagy státusza, bármennyire helyesek is a szavai, az antikrisztusok figyelmen kívül hagyják és lenézik őt. Még ha összhangban is van az alapelvekkel és az igazsággal az, amit mond, akkor sem hallgatják meg, hanem inkább megcáfolják, kigúnyolják és nevetségessé teszik őt. Ez egy másik jellegzetesség, amely az antikrisztusok jellemében megtalálható. Viselkedésük módjából és alapelvéből, valamint a világhoz való viszonyulásukból ítélve ezek az emberek egyértelműen az álhívők közé sorolhatóak. Jellemük megnyilvánulásai alantasak, hitványak és közönségesek.

Az, hogy rátapadnak az erősekre, a gyengéket pedig elnyomják az antikrisztusokhoz hasonló emberek társas érintkezésének tipikus módszere. Élénk beszélgetésekbe bocsátkoznak, és hízelegnek a nem hívőknek, amikor azonban megfordulnak, és meglátják a testvéreket, nincs semmi mondanivalójuk, és nincs közös nyelvük. Ezek antikrisztusok. Amikor az Istenbe vetett hittel, a kötelességek végzésével, az életbe való belépéssel vagy beállítottságbeli változásokkal kapcsolatos kérdésekről beszélgetnek, nincs semmi mondanivalójuk, és nem is érdekli őket. Amikor azonban a nem hívőkről beszélnek, különösen a vagyonnal és befolyással rendelkezőkről, a politikai szereplőkről, a társadalmi elitről, a híres énekesekről és filmsztárokról, a társadalmi irányzatokról, valamint az étkezéssel és szórakozással kapcsolatos kérdésekről, rendkívül beszédessé válnak, és nem lehet őket leállítani. Úgy tűnik, hogy különösen vágynak egy ilyen életre és társadalmi státuszra. Bár az ilyen emberek hisznek Istenben, ez csak a saját nehézségeik, rejtett szándékaik és céljaik miatt van így. Kizárólag az áldásokért hisznek Istenben, és miután már hisznek Istenben, azután sem tudják elengedni az ilyen dolgokat. Ezért nagy lelkesedéssel beszélnek az étkezéssel és szórakozással kapcsolatos kérdésekről. Amikor a testvérekkel beszélgetnek, más a helyzet. Szívük és lelkük mélyéről lenézik azokat, akik hisznek Istenben, akik törekednek az igazságra, és akik becsületesek és egyenesek. Megkülönböztetik és megvetik az ilyen embereket. Amikor az antikrisztusok vezetőket látnak a gyülekezetben, azt gondolják: „Nem néznek ki vezetőknek; egyáltalán nem hasonlítanak a tisztségviselőkhöz. Sokkal alábbvalóbbak, mint a világi tisztségviselők, egyáltalán nincs modoruk és stílusuk!” Ha megtudják, hogy bizonyos vezetők nem magasan képzettek, akkor a szívük mélyén hátrányos megkülönböztetést alkalmaznak velük szemben. Mit gondoltok, mit éreznek, amikor meglátnak Engem? Első pillantásra azt gondolják: „Krisztus, a megtestesült isten, egy senki, akinek nincs felsőfokú végzettsége, aki nem túl magas, akinek a megjelenése nem lenyűgöző, akinek nincs modora, és aki egyszerűen öltözködik. Mindenki azt mondja, hogy nála van az igazság; ez az egyetlen dolog, amire érdemes odafigyelni, semmi más lenyűgöző nincs benne. Nézd csak, mit viselnek a társadalomban az erős emberek! A te ruhád és cipőd milyen márkájú? Milyen a frizurád? Híres szalonban vágattad le a hajad? Mennyibe került egy hajvágás?” Azt mondom: „Egy fillért sem költök hajvágásra, Magam vágom le otthon.” Azt kérdezik: „Szoktál szépségkezelésre járni? Szállodában szállsz meg? Hány csillagosban? Voltál már luxushajóúton?” Azt mondom: „Nem tudok ezekről a dolgokról.” Azt mondják: „Akkor tényleg eléggé tudatlan vagy. Nemes identitásod és státuszod mellett hogyhogy nincs ismereted, illetve megértésed a világ eme fényűző és előkelő dolgairól? A te körülményeiddel meg kellene egy kicsit tapasztalnod azt. Legalább el kell menned egy előkelő szépségszalonba, ötcsillagos szállodában kell megszállnod, és el kell menned egy luxushajóútra. Legalább első osztályon kellene utaznod a repülőgépen.” Amikor meglátnak Engem, nem sokat gondolnak Rólam, egyvalamit azonban el kell ismerniük, éspedig: „Soha nem hallottam még olyan dolgokat, amiket te mondtál az összejövetelek során: Meg kell hallgatnom, amit mondasz.” De az összejövetelek után többé már nem ismernek fel Engem. Akárcsak a farkas: Miután megetetted, megfordul és megharap. Ilyen a farkas természete. Amikor az antikrisztusok meglátják a hétköznapi, pénz és befolyás nélküli testvéreket, akik egyszerűen csak szeretik az igazságot, és képesek törekedni arra, és akik szívesen végzik a kötelességüket, megvetik és kirekesztik őket. Amikor Krisztusra néznek, és egy hétköznapi embert látnak, olyasvalakit, aki minden szempontból, kinézésében, megjelenésében és viselkedésében is egy egyszerű és hétköznapi ember, vajon meg tudják-e azonnal változtatni belső beállítottságukat és nézőpontjukat? (Nem, nem tudják.) A dolgokhoz való hozzáállásuk a jellemükön alapul. Mivel nincs normális emberi mivoltuk, a Krisztushoz való viszonyulásuk kétségtelenül ugyanolyan, mint egy hétköznapi emberhez való viszonyulásuk. A legcsekélyebb tisztelet sincs bennük; ezt a lényegük és a jellemük határozza meg. Az antikrisztus emberi mivolta ezen aspektusának megnyilvánulása ugyanolyan undorító és visszataszító, mint más aspektusai.

Az antikrisztus jellemének különböző tulajdonságai, amelyekről az imént beszélgettünk, külön-külön is megmutathatják jellemének jóságát vagy rosszaságát, felsőbbrendűségét vagy alsóbbrendűségét. Vajon aki megrögzötten hazudozik, annak a jelleme felsőbbrendű vagy alsóbbrendű? (Alsóbbrendű.) Aki önző és aljas annak vajon jó vagy rossz az emberi mivolta? (Rossz.) Aki szégyenérzet nélküli annak vajon jó vagy rossz az emberi mivolta? (Rossz.) Aki alattomos és könyörtelen annak vajon felsőbbrendű vagy alsóbbrendű a jelleme? (Alsóbbrendű.) Milyen a jelleme annak, aki csak azt tudja, hogyan kell rátapadni az erősekre, a gyengéket pedig elnyomni, aki csak ilyen alapelvekhez tartja magát? (Visszataszító.) Az ilyen emberek a végletekig visszataszítóak, nem csak hogy normális emberi mivolttal nem rendelkeznek, hanem pontosan azt is mondhatnánk, hogy nem is emberek – söpredékek, ördögök. Akinek a legcsekélyebb lelkiismerete és józan esze sincs, az ördög, nem pedig ember.

F. A normális embereknél jobban vágynak az anyagi dolgokra

Van egy másik megnyilvánulás is az antikrisztusok emberi mivoltában. A normális embereknél jobban vágynak az anyagi dolgokra. Vagyis az anyagi dolgok iránti vágyuk és igényük különösen nagy – határtalan. Tele vannak extravagáns életmódra való törekvéssel, és telhetetlenül mohók. Lehet, hogy egyesek azt mondják: „Az antikrisztusok többségének nincs ilyen megnyilvánulása.” Az, hogy nincs, nem jelenti azt, hogy nincs benne az emberi mivoltukban. Ha az ilyen emberek státuszra tesznek szert, vajon milyen alapelvek szerint étkeznek, hogyan öltözködnek és hogyan néznek ki? Mihelyt státuszuk van, a saját útjukat kell járniuk, lehetőségekre lelnek, megvannak bizonyos feltételeik, és az életük másképp alakul. Különcködni kezdenek abban, hogy mit esznek, a hivalkodásra és a luxusra fektetve a hangsúlyt. Ragaszkodnak ahhoz, hogy márkás cuccokat viseljenek és használjanak, az otthon, amelyben laknak és az autó, amelyet vezetnek, előkelőnek és fényűzőnek kell lennie. Még ha haszongépjárművet vásárolnak, azt is luxus tartozékokkal kell felszerelniük. Lehet, hogy egyesek azt kérdezik: „Ha nincs pénzük, akkor miért fektetnek ekkora hangsúlyt ezekre a dolgokra?” Csak az, hogy nincs pénzük, nem jelenti azt, hogy nem törekednek ilyen dolgokra, illetve, hogy nincs meg ez a vágy az emberi mivoltukban. Ezért, amint az antikrisztusok megkaparintják az Isten házában lévő adományokat, könnyelműen elherdálják azokat. Mindent meg akarnak venni, mindent élvezni akarnak, a szégyentelenségig és olyan mértékben, amit nehéz kordában tartani. Aranyozott csészében felszolgált kiváló minőségű teát kell inniuk, étkezéseiknek pazar lakomáknak kell lenniük, ragaszkodnak ahhoz, hogy különleges minőségű ginszenget fogyasszanak, és mindig csak legújabb modellű világmárkás számítógépet és telefont használnak. Több száz euróba kerülő szemüveget viselnek, száz eurókat költenek fodrászra, és százakat vagy még többet masszázsra és szaunára. Egyszóval, megkövetelik, hogy minden csúcsminőségű és márkás legyen, és élvezni akarják mindazt, amit a hírességek és az erős emberek élveznek. Mihelyt az antikrisztusok státuszhoz jutnak, mindezek a csúnya dolgok nyilvánvalóvá válnak. Összejövetelekkor elégtelennek találják azt, ha csak három-öt ember hallgatja a prédikációjukat, és ragaszkodnak ahhoz, hogy háromszáz-ötszáz ember legyen jelen. Amikor mások azt mondják, hogy kedvezőtlenek a külső körülmények, így egy három-öt fős összejövetel már elég jó, akkor ők visszavágnak: „Ez nem fog menni – miért hallgatják olyan kevesen a prédikációmat? Ez nem éri meg az időmet. Vennünk kellene egy nagy templomépületet, amely több tízezer ember befogadására alkalmas, hogy méltóságteljesebb prédikációt tarthassunk.” Hát nem a halállal flörtölnek? Ez olyan dolog, amit az antikrisztusok tesznek. Vajon nem szégyenérzet nélküliek is? Rendkívül fékezhetetlen vágyuk és érdeklődésük van a fényűző élet és az anyagi dolgok iránt, ami az antikrisztusok jellemének egy másik jellegzetessége. Mihelyt valaki ínyenc ételeket, luxusautókat, márkás ruhákat, csúcskategóriás és drága tárgyakat említ, felcsillan a szemük, elsápadnak a mohóságtól, és felszínre tör a vágyuk. Vajon hogyan jelenik meg ez a vágy? Ez félreérthetetlenül démoni természetük feltárulása. Néhány antikrisztusnak talán kevés a pénze, és ha meglátnak valakit, aki drága ékszert vagy két-háromkarátos gyémántgyűrűt visel, felcsillan a szemük, és azt gondolják: „Ha nem hinnék istenben, viselhetnék egy ötkarátost.” Ha azon rágódnak, hogy még egy egykarátos gyűrűjük sincs, zaklatottnak érzik magukat, és elkezdenek arra gondolni, hogy nem éri meg hinni Istenben. Mégis, ha jobban mérlegelik, azt gondolják: „A jövőben nagy áldásokban fogok részesülni, mert hiszek istenben. Lehetne egy ötszáz karátos gyémántom, és a fejemen viselhetném.” Vajon nincsenek vágyaik? Ha a tévében gazdag embereket látnak, akik dizájnerruhákat viselnek, és luxus sétahajókon lebegnek a tengeren, úgy érzik, hogy ez hihetetlenül boldogító, romantikus, csodálatos és irigylésre méltó. Odavannak érte, és azt mondják: „Mikor válhatok én is ilyen emberré, óriássá az emberek között? Mikor élvezhetek ilyen életet?” Addig nézik újra meg újra, amíg azt nem gondolják, hogy az Istenben való hit valóban unalmas. De aztán újra megfontolják, és arra gondolnak: „Nem gondolkodhatok így. Miért hiszek istenben? »A legnagyobb nehézségeket kell elviselnünk ahhoz, hogy a legnagyobb emberré váljunk.« A jövőben az én életem sokkal jobb lesz, mint az övék. Ők luxushajózásra mennek, én azonban luxusrepülőgépen vagy luxus repülő csészealjjal fogok repülni – el fogok jutni a Holdra!” Észszerűek-e egy kicsit is ezek a gondolatok? Összhangban vannak-e a normális emberi mivolttal? (Nem, nincsenek.) Ez az antikrisztusok emberi mivoltának egy másik eleme – az anyagi dolgok és a fényűző életmód iránti rendkívül csillapíthatatlan vágy. Amint ezeket megszerzik, telhetetlenül mohóvá válnak, éhes tekintettel és természettel, és örökre birtokolni akarják. Az antikrisztusok emberi mivoltában nem csak az erősek iránti irigység van; anyagi javakra és magas életminőségre is vágynak. A normális emberi mivoltnak van egy észszerű szükségletskálája az élet és az anyagi dolgok iránt. Megvannak a napi szükségletei, a munkahelyi és lakókörnyezeti szükségletei, valamint a fizikai szükségletei is. Elég, ha ezeket a szükségleteket kielégítik, és viszonylag normálisnak tekinthető, ha valaki a lehetőségei és a gazdasági körülményei alapján mérsékli őket. Az antikrisztusok anyagi dolgok iránti szükséglete és az azokba való belemerülése azonban abnormális és kielégíthetetlen. Egyes antikrisztusok különösen magas életminőségre törekednek – amikor olyan vendéglátó családnál élnek, ahol az ételek mind egyszerűek, kissé ingerültnek érzik magukat. Sőt, ha ebben a családban az emberek törekednek az igazságra, meglehetősen becsületesek, és nem törleszkednek, nem hízelegnek nekik, és nem azt mondják, amit hallani akarnak, akkor még jobban megundorodnak, és arra gondolnak: „Hol kaphatok jó ételt, és hol lakhatok nagy házban? Kinek vannak jó életkörülményei? Kinek van autója, hogy el tudjon vinni ide-oda, és el tudjon jönni értem, hogy ne kelljen gyalogolnom?” Mindig ilyen dolgokkal foglalkoznak. Vannak-e ilyen emberek a környezetetekben? Ti ilyen emberek vagytok-e? (Ezek a dolgok a mi emberi mivoltunkban is jelen vannak.) Akkor kordában tudjátok-e tartani őket? A kényelembe való elmerülés nem azonos a kielégíthetetlen mohósággal; mértéket kell tartani anélkül, hogy ez hátráltatná a kötelesség végzését. Ilyen a normális romlott emberek emberi mivolta. Az antikrisztusok azonban nem gyakorolják a mértékletességet; telhetetlenek és megrögzötten kapzsik. Ezzel a megnyilvánulással kapcsolatban van-e még valami hozzáfűznivalótok? (Istenem, láttam egy antikrisztust. Annak idején az egyik nővér több mint tíz pehelykabátot vett neki, mind márkásat, ez az antikrisztus pedig felváltva hordta őket, és minden alkalommal, amikor kiment, új kabátot vett fel. Később vezető lett, és Isten adományaiból vett egy szedánt. Valaki még egy szép házat is vásárolt kifejezetten azért, hogy vendégül lássa, és amikor vásárolni ment, ez a vendéglátó nővér szorosan követte. Ha megtetszett neki egy ruha, egyszerűen csak rámutatott, és a házigazda nővér gyorsan megvette neki. Amikor hazament, előre felhívta a vendéglátó családot, és elmondta, hogy gombócot szeretne enni. A gombóc főzésének idejét pontosan ki kellett számítani – nem túl korán, különben kihűlt volna, és nem túl későn, különben éhesen kellett volna várnia, mikor hazaért. Olyan volt, mint egy özvegy császárné; rendkívül fényűző életmódja volt. Később ezt az antikrisztust kiűzték.) Látjátok, milyen tudatlanok és ostobák voltak ezek az emberek, hogy házat és szedánt vásároltak egy antikrisztusnak! Az antikrisztusok úgy vélik, hogy az emberek azért jönnek erre a világra, hogy élvezzék a dolgokat, és ha valaki nem élvezi ezeket a dolgokat, akkor hiába élt. Ez az ő alapelvük és elméletük. Vajon helyes-e ez az elmélet? Ez pusztán a nem hívők, a vadállatok és a lélek nélküli halottak nézete. Akik hisznek Istenben, és mégis ilyen nézeteket vallanak, megrögzött álhívők és nem hívők. Mihelyt az ilyen emberek státuszra tesznek szert, végérvényesen antikrisztussá válnak, státusz nélkül pedig gonosz emberek.

Megrögzött hazudozás, alattomosság és könyörtelenség, becsületérzet és szégyenérzet nélküliség, önzőség és aljasság, rátapadás az erősekre és a gyengék elnyomása, valamint a normális embereknél nagyobb vágyakozás az anyagi dolgokra – az antikrisztusok jellemének ezek a vonásai tipikusak, nagyon jellemzőek és nyilvánvalóak. Bár ezen megnyilvánulások némelyike bizonyos mértékig megjelenhet a hétköznapi emberekben, ezek megnyilvánulásai egyszerűen a Sátán általi megrontottságból eredő romlott beállítottság, az abnormális emberi mivolt, illetve az emberi mivolt hiányának megnyilvánulásai. Isten szavainak olvasása által ezekben az emberekben kialakul a lelkiismereti tudatosság és az a képesség, hogy elengedjék ezeket a dolgokat, lázadjanak ellenük, és megbánják azokat. Ezek a tulajdonságok nem töltenek be domináns szerepet bennük, és nem befolyásolják az igazságra való törekvésüket vagy a kötelességeik végrehajtását. Csak az antikrisztusok nem hajlandóak elfogadni az igazságot, függetlenül attól, hogy hány prédikációt hallgatnak. Az emberi mivoltukban rejlő vonások és tulajdonságok nem változnak, és ezért az ilyen emberek Isten házában kárhozottak és soha nem üdvözülhetnek. Vajon miért nem üdvözülhetnek? Az ilyen jellemű emberek nem üdvözülhetnek, mert nem hajlandóak elfogadni az igazságot, és mert ellenségesek az igazsággal, Istennel és minden pozitív dologgal szemben. Nincs meg az üdvözüléshez szükséges állapotuk és emberi mivoltuk, ezért ezek az emberek arra vannak ítélve, hogy kirekesszék és pokolra vessék őket.

2020. december 12.