I. Noé megépítette a bárkát

Ma néhány történet elmesélésével fogom kezdeni. Hallgassátok meg a témát, amiről beszélni fogok, és figyeljétek meg, van-e valami köze az eddig tárgyalt témákhoz. Ezek a történetek nem mélyrehatóak, valószínűleg mindannyian megértitek őket. Ezek régi történetek, már elmeséltük őket korábban. Az első Noé története. Noé idejében az emberiség rendkívül romlott volt: az emberek bálványokat imádtak, ellenálltak Istennek, és mindenféle gonosz cselekedetet követtek el. Gonosz tetteiket látták Isten szemei, a szavaik eljutottak Isten fülébe, és Isten elhatározta, hogy egy özönvízzel elpusztítja az emberiséget, és hogy megsemmisíti ezt a világot. De vajon minden ember elpusztításra került? Senki sem maradt életben? De igen. Egy ember szerencsés volt. Isten kedvelte őt, és nem akarta elpusztítani: ez az ember Noé volt. Noé életben maradt, miután Isten özönvízzel elpusztította a világot. Azt követően, hogy Isten elhatározta, hogy véget vet ennek a korszaknak, és elpusztítja az emberiséget, tett valamit. Mi volt az? Egy nap Isten leszólt Noéhoz az égből. Azt mondta: „Noé, az emberiség gonoszsága eljutott a fülembe, és elhatároztam, hogy elpusztítom ezt a világot egy özönvízzel. Építened kell egy bárkát góferfából. Megadom neked a bárka méreteit, neked pedig össze kell gyűjtened mindenféle élőlényt, és gondoskodnod kell róla, hogy beszálljanak a bárkába. Miután a bárka elkészült, és minden Isten által teremtett élőlényből összegyűjtöttél egy hímet és egy nőstényt, eljön Isten napja. Akkor majd jelet adok neked.” Miután kimondta ezeket a szavakat, Isten távozott. Noé pedig, miután meghallotta Isten szavait, kivétel nélkül elkezdett végrehajtani minden egyes feladatot, amit Isten mondott. Mit csinált? Felkutatta az Isten által említett góferfát és a bárka építéséhez szükséges különféle anyagokat. Ezenkívül felkészült a mindenfajta élőlény összegyűjtésére és gondozására. Ez a két nagy feladat mélyen bevésődött az elméjébe. Attól fogva, amikor Isten rábízta a bárka megépítését, egyetlenegyszer sem gondolta ezt magában Noé: „Mikor fogja Isten elpusztítani a világot? Mikor ad nekem jelt arra vonatkozóan, hogy így fog tenni?” Noé ahelyett, hogy ilyen dolgokon töprengett volna, inkább komolyan megszívlelt minden egyes dolgot, amit Isten mondott neki, majd mindegyiket végre is hajtotta. Miután elfogadta, amit Isten rábízott, úgy látott neki végrehajtani és elvégezni a bárka építését, amelyről Isten beszélt neki, mintha az lenne a legfontosabb dolog az életében, és a nemtörődömség legcsekélyebb jelét sem adta. Teltek a napok, múltak az évek, egyik nap a másik, egyik év a másik után. Isten sohasem gyakorolt felügyeletet Noé felett, nem is sarkallta semmire, de Noé mindez idő alatt mégis kitartott az Istentől rábízott fontos feladata mellett. Minden Isten által kimondott szó és kifejezés úgy íródott be Noé szívébe, mint a kőtáblára vésett szavak. Nem törődve a külvilágban zajló változásokkal, azokkal, akik a környezetében kinevették őt, a megpróbáltatással és a nehézségekkel, amelyekkel találkozott, mindvégig kitartott abban, amit rábízott Isten, sosem esett kétségbe, és sosem gondolt arra, hogy feladja. Isten szavai be lettek írva Noé szívébe, és a mindennapi valóságává váltak. Noé előkészítette a bárka építéséhez szükséges összes anyagot, és kalapácsának és vésőjének minden egyes gondos csapásával egyre inkább alakot öltött a bárka Isten parancsai szerinti formája és részletei. Noé élete így haladt előre évről-évre, szélben és esőben, akárhogy gúnyolták és rágalmazták is az emberek. Isten titokban figyelte Noé minden egyes cselekedetét, anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna hozzá valaha, és megérintette a szívét Noé. Noé azonban nem tudta, és nem is érezte ezt; egyszerűen csak az elejétől a végéig az Isten szavai iránti rendíthetetlen hűséggel építette a bárkát és gyűjtött össze mindenféle élőlényt. Noé szívében nem volt magasabbrendű utasítás, amelyet követnie és végrehajtania kellett volna: Isten szavai jelentették számára az élethosszig tartó célt és irányt. Ezért aztán bármit mondott is neki Isten, bármire kérte is őt Isten, és bármit parancsolt is neki, Noé teljességgel elfogadta és megszívlelte; úgy tekintett rá, mint a legfontosabb dologra az életében, és ennek megfelelően is kezelte. Nem csak hogy nem felejtette el, nem csak hogy megszívlelte, hanem meg is valósította a hétköznapi életében, Isten megbízatása elfogadására és végrehajtására fordítva az életét. Így épült fel a bárka, deszkáról deszkára. Noé Isten szavainak és parancsolatainak szentelte minden mozdulatát és minden napját. Talán nem úgy tűnt, mintha valami nagyszabású vállalkozást folytatott volna Noé, de Isten szemében drága és megjegyzésre méltó, az emberiség számára pedig követésre érdemes volt Noé minden cselekedete és minden lépés, amit valaminek az elérése érdekében tett. Noé tartotta magát ahhoz, amit Isten rábízott. Megingathatatlan volt abbéli hitében, hogy Isten minden kimondott szava igaz; semmi kétsége nem volt efelől. Ennek eredményeképpen aztán elkészült a bárka, és mindenféle élőlény ott élhetett rajta. Mielőtt Isten elpusztította a világot, jelet adott Noénak, hogy közeleg az özönvíz, és hogy azonnal fel kell szállnia a bárkára. Noé pontosan úgy cselekedett, ahogy Isten mondta. Amikor Noé felszállt a bárkára, és hatalmas özönvíz zúdult le az égből, Noé látta, hogy Isten szavai valóra váltak, hogy az Ő szavai beteljesedtek: Isten haragja lesújtott a világra, és senki sem változtathatott ezen.

Hány évbe telt Noénak megépíteni a bárkát? (120 év.) Mit jelent 120 év a mai emberek számára? Ez hosszabb, mint egy átlagos ember élete. Hosszabb, talán még két ember életénél is. És mégis, ebben a 120 évben Noé egyetlen dolgot tett, és minden nap ugyanazt csinálta. Abban az iparosodás előtti korban, abban az időben, amikor még nem voltak számítógépes technológiák, abban a korszakban, amikor minden az emberek kétkezi, fizikai munkáján alapult, Noé minden nap ugyanazt tette. 120 éven át nem adta fel, és nem hagyta abba. Százhúsz év: hogyan lehet ezt elképzelni? Képes lett volna az emberiség bármely más tagja 120 éven át elkötelezetten csinálni egyetlen dolgot? (Nem.) Az, hogy senki sem tud elkötelezett maradni 120 éven át egyetlen dolog iránt, nem meglepő. És mégis volt egy ember, aki 120 éven át töretlenül kitartott abban, amit Isten rábízott, soha nem panaszkodott vagy adta fel, nem befolyásolta egyetlen külső körülmény sem, és végül pontosan úgy hajtotta végre, ahogy Isten mondta. Milyen dolog volt ez? Az emberiség történetében ez egy ritka, szokatlan és egyedülálló eset volt. Az emberi történelem hosszú folyamában, az Istent követő összes emberi faj közül példa nélküli volt ez. A mérnöki munka nagyságát és nehézségét, valamint a szükséges fizikai erőfeszítést és időtartamot figyelembe véve nem volt könnyű vállalkozás. Ezért amikor Noé véghez vitte mindezt, az egyedülálló volt az emberiség körében, így modellként és példaként szolgál mindazok számára, akik követik Istent. Nóé csak néhány üzenetet hallott, és Isten akkoriban nem mondott ki sok szót, így nem kérdéses, hogy Nóé nem értett sok igazságot. Nem fogta fel a modern tudományt és a modern ismereteket. Egy felettébb hétköznapi férfi volt, az emberi faj jelentéktelen tagja. Egy szempontból azonban senki máshoz nem hasonlított: tudott engedelmeskedni Isten szavainak, tudta, hogyan kövesse és tartsa be Isten szavait, tudta, hol az ember helye, valamint képes volt igazán hinni Isten szavait és alávetni magát nekik – semmi több. Ez a pár egyszerű elv elegendő volt, hogy Nóé elvégezhesse mindazt, amit Isten rábízott, és nem csupán néhány hónapon, nem is néhány éven, és nem is csak több évtizeden, hanem több, mint egy évszázadon át kitartott ebben. Hát nem bámulatos ez a szám? Ki tudta volna ezt Nóén kívül megcsinálni? (Senki.) És miért nem? Egyesek azt mondják, ez azért van, mert nem értik az igazságot – ez azonban nem áll összhangban a ténnyel. Nóé hány igazságot értett? Miért volt Nóé képes minderre? A mai hívők sokat olvastak Isten szavaiból, értenek valamennyit az igazságból – akkor miért van az, hogy képtelenek erre? Mások azt mondják, az emberek romlott beállítottságai miatt van ez – de vajon Nóénak nem volt romlott beállítottsága? Miért volt Nóé képes elérni ezt, miközben a mai emberek képtelenek? (Mert a mai emberek nem hiszik Isten szavait, nem kezelik azokat az igazságként, és nem tartják magukat hozzájuk.) És miért képtelenek az igazságként kezelni Isten szavait? Miért képtelenek tartani magukat Isten szavaihoz? (Nincs Istent félő szívük.) Amikor tehát az emberek nem értik az igazságot és nem hallottak sok igazságot, hogyan támad fel bennük egy Istent félő szív? (Kell lennie emberi mivoltuknak és lelkiismeretüknek.) Így van. Az emberek emberi mivoltában ott kell lennie a két legértékesebb dolognak: az első a lelkiismeret, a második pedig a normális emberi mivolt értelme. A lelkiismeret és a normális emberi mivolt értelmének birtoklása az emberi lét minimumkövetelménye; egy ember mérésének legalapvetőbb minimumkövetelménye. Ez azonban a mai emberekből hiányzik, úgyhogy nem számít, hány igazságot hallanak és értenek, az Istent félő szív birtoklása meghaladja a képességeiket. Mi tehát a lényegi különbség a mai emberek és Nóé között? (Nincs emberi mivoltuk.) És mi a lényege az emberi mivolt e hiányának? (Ezek fenevadak és démonok.) A „fenevadak és démonok” nem hangzik túl szépen, de ez áll összhangban a tényekkel; udvariasabban úgy fogalmazhatnánk meg, hogy nincs emberi mivoltuk. Az emberi mivolt és értelem nélküli emberek nem emberek, még a fenevadaknál is lejjebb vannak. Az, hogy Nóé képes volt teljesíteni Isten megbízatását, azért volt, mert amikor Nóé hallotta Isten szavait, képes volt azokat szilárdan megőrizni a szívében; az ő számára Isten megbízatása egy életre szóló vállalás volt, az ő hite rendületlen volt, és akarata száz éven át nem változott. Ez azért volt, mert Istent félő szíve volt, valódi ember volt, és a legnagyobb értelme volt, hogy Isten rábízta a bárka építését. A Nóéhoz hasonlóan nagy emberi mivolttal és értelemmel bíró emberek igen ritkák, és nagyon nehéz lenne másikat találni.

Noé valójában csak egy dolgot tehetett. Ez nagyon egyszerű volt: miután meghallotta Isten szavait, végrehajtotta őket, kompromisszumok nélkül. Soha nem kételkedett, és soha nem adta fel. Folyamatosan tette, amit Isten kért tőle, végrehajtotta és megvalósította azt úgy, ahogy Isten mondta neki, kompromisszumok nélkül, illetve anélkül, hogy mérlegelte volna a miérteket vagy a saját hasznát és veszteségét. Megjegyezte Isten szavait: „Isten el fogja pusztítani a világot. Késedelem nélkül építened kell egy bárkát, és amikor az elkészül, és eljön az özönvíz, mindannyian felszálltok a bárkára, és azok, akik nem szállnak fel, mind elpusztulnak.” Noé nem tudta, hogy Isten szavai mikor válnak valóra, csak azt, hogy amit Isten mondott, annak be kell teljesülnie, hogy Isten minden szava igaz, és egyetlen hamis szó sincs közöttük, és hogy csak Istenen múlik, hogy az mikor fog beteljesülni, bekövetkezni. Tudta, hogy akkor az egyetlen feladata az volt, hogy szilárdan megtartsa Isten minden szavát a szívében, és késlekedés nélkül végrehajtsa azokat. Ezek voltak Noé gondolatai. Ezt gondolta, és ezt is tette – ezek a tények. Tehát mi a lényegi különbség köztetek és Noé között? (Amikor meghalljuk Isten szavát, nem kezdjük el gyakorolni azt.) Ez viselkedésbeli különbség, de mi a lényegi különbség? (Hiányzik belőlünk az emberi mivolt.) Az, hogy Noé rendelkezett azzal a két alapvető dologgal, amivel az embernek rendelkeznie kellene – lelkiismerettel és a normális emberi mivolt észszerűségével. Ti pedig nem rendelkeztek ezekkel a dolgokkal. Jogos azt mondani, hogy Noét lehet emberi lénynek nevezni, ti viszont nem érdemlitek meg ezt? (Igen.) Miért mondom ezt? A tények ezek: felejtsük el a felét annak, amit Noé megtett – ti még egy kis részét sem tudnátok véghezvinni. Noé képes volt kitartani 120 évig. Ti hány évig tudnátok kitartani? 100? 50? 10? Öt? Kettő? Fél év? Ki tudna közületek kitartani fél évig? Elindulni, és megkeresni azt a fát, amiről Isten beszélt, kivágni, lehántani a kérgét, megszárítani, majd különböző formákra és méretekre vágni – képesek lennétek ezt fél éven át csinálni? A legtöbben rázzátok a fejeteket – még fél évig sem tudnátok csinálni. És mondjuk három hónapig? Néhányan azt mondják: „Azt hiszem, három hónap is kemény lenne. Kicsi és törékeny vagyok. Az erdőben szúnyogok és más rovarok is vannak, sőt hangyák és bolhák is. Nem bírnám ki, ha mind megcsípnének. Ráadásul minden nap fát vágni, azt a piszkos, fárasztó munkát végezni, kint a tűző napon és a fújó szélben. Két nap sem telne el, mire leégnék a napon. Ez nem az a munka, amit szeretnék csinálni – nem utasíthatnának valami könnyebb feladatra?” Választhattok, hogy mit parancsol nektek Isten? (Nem.) Ha nem tudsz kitartani három hónapig, akkor van-e benned valódi alávetettség? Rendelkezel az alávetettség valóságával? (Nem.) Három hónapig sem bírnád ki. Van közöttetek bárki, aki kitartana fél hónapig? Néhányan azt mondják: „Nem ismerem fel a góferfát, és nem tudok kivágni egy fát. Még azt sem tudom, merre fog dőlni a fa, amikor kivágom – mi van, ha rám dől? Ráadásul a fák kivágása után legfeljebb egy-két fatörzset tudnék elcipelni. Ennél többtől már tönkremenne a hátam és a vállam, nem igaz?” Fél hónapot sem bírnátok ki. Akkor mit tudtok megtenni? Mit tudtok elérni, amikor arra kérnek titeket, hogy engedelmeskedjetek Isten szavainak, hogy vessétek alá magatokat Isten szavainak, és valósítsátok meg az Ő szavait? Mire vagytok képesek a számítógépek használatán és az utasítások osztogatásán kívül? Ha Noé idejében lennénk, titeket választana-e ki Isten? Semmiképpen sem! Nem ti lennétek azok, akiket Isten kiválaszt; nem ti lennétek azok, akikhez Isten kegyes. Miért? Mert nem vagy olyan, aki képes aláveti magát, miután meghallja Isten szavait. És ha nem ilyen ember vagy, akkor megérdemled-e, hogy élj? Amikor jön az özönvíz, megérdemled-e, hogy túléld? (Nem.) Ha nem, akkor el fogsz pusztulni. Milyen ember vagy, ha még fél hónapig sem vagy képes Isten szavainak végrehajtására? Valóban hiszel Istenben? Ha meghallod Isten szavait, és nem vagy képes végrehajtani azokat, ha fél hónapig sem bírod, ha két hétnyi megpróbáltatást sem viselsz el, akkor milyen hatással van rád az a kis igazság, amit megértettél? Ha a legkisebb visszatartó ereje sincs rád nézve, akkor számodra az igazság csak néhány szó, és abszolút nem jelent semmit. Milyen ember vagy te, ha megérted ezeket az igazságokat, de amikor arra kérnek, hogy hajtsd végre Isten szavait, és szenvedj 15 napig, akkor nem tudod elviselni? Isten szemében vajon rátermett teremtett lény vagy-e? (Nem.) Figyelembe véve Noé szenvedését és 120 évnyi kitartását, nem csak kis távolság van köztetek és közte – össze sem lehet hasonlítani titeket. Isten azért Noét választotta, és bízta rá mindazt, amit meg akart tenni, mert Isten úgy látta, Noé képes engedelmeskedni az Ő szavainak, és olyan ember, akire rá lehet bízni egy nagy feladatot. Megbízható volt, és olyan ember, aki képes valóra váltani azt, amit Isten kívánt; Isten szemében ő igaz ember volt. És ti? Ti egyiket sem tudjátok elérni ezek közül. Nem nehéz elképzelni, hogy ti mindannyian milyenek vagytok Isten szemében. Emberi lények vagytok? Méltóak arra, hogy emberi lénynek nevezzenek titeket? A válasz egyértelmű: Nem vagytok azok! Amennyire csak lehet, lerövidítettem az időt – 15 napra, mindössze két hétre, és egyikőtök sem mondta, hogy meg tudja csinálni. Mit mutat ez? Hogy a hitetek, a hűségetek és az alávetettségetek semmit sem ér. Amit ti hitnek, hűségnek és alávetettségnek tartotok, én azt semminek látom! Büszkélkedtek azzal, hogy elég jók vagytok, de az én szememben teljes mértékben hiányos emberek vagytok!

Noé történetének egyik leghihetetlenebb, leginkább csodálatra méltó és leginkább utánzásra érdemes része a 120 évnyi kitartása, a 120 évnyi alávetettsége és hűsége. Láthatjátok, hogy vajon tévedett-e Isten a személy kiválasztásában? (Nem.) Isten az, aki látja az ember legbelső lényét. A rengeteg ember közül Ő Noét választotta, Ő Noéhoz szólt, és Isten nem tévedett a választásában: Noé megfelelt az elvárásainak, sikeresen teljesítette azt, amit Isten rábízott. Ez tanúságtétel. Ez az, amit Isten akart, ez tanúságtétel! De megvan-e bennetek akár csak a csírája ennek? Nincs. Nyilvánvaló, hogy ilyen tanúságtétel nincs bennetek. Ami feltárult belőletek, amit Isten lát, az a szégyen jele; nincs bennetek egyetlen olyan dolog sem, amelyről beszélve könnyekre fakadnának az emberek. Noé különféle megnyilvánulásai, különösen az Isten szavaiba vetett szilárd hite, amely egy évszázadon át nem ingott meg, és a bárka építésében mutatott kitartása, amely száz évig nem hagyott alább, valamint ezen hite és akaratereje tekintetében a modern időkben senki sem hasonlítható hozzá, senki sem ér fel vele. És mégis senkit sem érdekel Noé hűsége és alázatossága, senki sem gondolja, hogy ebben lenne bármi, amivel kiérdemli, hogy az emberek tiszteljék és kövessék őt. Mi az, ami mostanában fontosabb az emberek számára? A szlogenek ismételgetése, és a doktrínák hangoztatása. Úgy tűnik, sok igazságot megértenek, és elnyerték az igazságot – de Noéval összehasonlítva még egy századát, egy ezredét sem érték el annak, amit ő tett. Mennyire hiányos emberek! Hatalmas a különbség. Noé bárkaépítéséből megértettétek, hogy milyen emberek kedvesek Istennek? Pontosan milyen minőség, szív és tisztesség van azokban, akik kedvesek Istennek? Rendelkeztek mindazzal, amivel Noé rendelkezett? Ha úgy érzed, hogy megvan benned Noé hite és jelleme, akkor némileg megbocsátható lenne, ha feltételeket szabnál Istennek, és megpróbálnál alkudozni Vele. Ha úgy érzed, hogy ezek teljes mértékben hiányoznak belőled, akkor elmondom neked az igazságot: ne áltasd magad – semmi vagy. Isten szemében annyit sem érsz, mint egy féreg. És mégis van bátorságod feltételeket szabni Istennek, és alkudozni Vele? Néhányan azt mondják: „Ha annyit sem érek, mint egy féreg, mi lenne, ha kutyaként szolgálnék Isten házában?” Nem, nem vagy méltó erre. Miért? Még arra sem vagy képes, hogy jól őrizd Isten házának ajtaját, így az én szememben még egy házőrző kutyával sem érsz fel. Fájdalmasak ezek a szavak számotokra? Kellemetlen hallani mindezt? Nem az a célom, hogy megsértsem az önbecsüléseteket; ez egy tényeken alapuló kijelentés, egy bizonyítékokon alapuló állítás, és egyáltalán nem hamis. Pontosan így cselekszetek, pontosan ez nyilvánul meg bennetek; pontosan így bántok Istennel, és ugyanígy bántok mindazzal, amit Isten rátok bíz. Minden, amit mondtam, igaz, és szívből jön. Ezzel befejeztük Noé történetének megvitatását.

II. Ábrahám felajánlotta Izsákot

Van egy másik történet, amit érdemes elmesélni: Ábrahám története. Egy nap két hírnök érkezett Ábrahám házába, aki lelkesen fogadta őket. A hírnökök azt a feladatot kapták, hogy közöljék Ábrahámmal: Isten fiúval fogja megajándékozni őt. A hír hallatán Ábrahám elragadtatva felkiáltott: „Hálát adok az én Uramnak!”. Mögöttük azonban Ábrahám felesége, Sára, magában nevetett. Azért nevetett, mert azt gondolta: „Ez lehetetlen, öreg vagyok – hogyan szülhetnék gyermeket? Hogy fiam lenne? Micsoda vicc!” Sára nem hitte el. Meghallották a hírnökök Sára nevetését? (Igen.) Természetesen meghallották, és Isten is látta ezt. És mit tett Isten? Észrevétlenül figyelt. Sára, ez a tudatlan asszony, nem hitt benne – de vajon megzavarhatja-e az emberek véleménye Istent abban, amit elhatározott? (Nem.) Semmilyen emberi vélemény nem zavarhatja meg. Amikor Isten elhatároz valamit, néhányan azt mondhatják: „nem hiszem el, ellenzem, visszautasítom, tiltakozom, nem értek vele egyet”. Számítanak az ő szavaik? (Nem.) Tehát, amikor Isten azt látja, hogy vannak, akik vitatkoznak, akiknek hozzáfűznivalójuk van, akik kételkednek, akkor kell-e magyarázatot adnia nekik? El kell-e magyaráznia, hogy miért és hogyan cselekszik? Vajon Isten ezt teszi? Nem. Nem törődik azzal, mit mondanak vagy tesznek ezek a tudatlan emberek, Ő nem foglalkozik a hozzáállásukkal. Isten szívében már régen kőbe van vésve, amit elhatározott: ezt fogja megvalósítani. Minden dolog és esemény Isten irányítása és szuverenitása alatt áll, beleértve azt is, hogy valakinek mikor lesz gyermeke, és milyen gyermeke lesz – magától értetődik, hogy ez is Isten kezében van. Amikor Isten elküldte a hírnököket, hogy mondják el Ábrahámnak, hogy fiút ad neki, akkor Isten már rég megtervezte azokat a dolgokat, amelyeket Ő tenni fog később. Hogy milyen feladatokat vállal majd a fiú, milyen élete lesz, és hogy milyenek lesznek a leszármazottai – mindezt már rég eltervezte Isten, és semmilyen hiba vagy változás nem lesz benne. Így hát változtathatott-e ezen egy ostoba asszony nevetése? Nem változtatott semmit. És amikor elérkezett az idő, Isten megtette, amit eltervezett, és minden úgy történt, ahogyan azt Isten megmondta és elhatározta.

Amikor Ábrahám 100 éves volt, Isten fiút adott neki. Miután 100 évig nem volt fia, Ábrahám napjai egyhangúak és magányosak voltak. Hogyan érzi magát egy 100 éves férfi, akinek nincs gyermeke, különösen, ha fia nincs? „Valami hiányzik az életemből Isten nem adott nekem fiút, és az életem egy kicsit magányos, kissé bánatos.” De milyen volt Ábrahám hangulata, amikor Isten elküldte a hírnököket, hogy közöljék vele, fia születik? (Örömteli.) Amellett, hogy a szíve megtelt örömmel, a hír várakozással is eltöltötte. Hálát adott Isten kegyelméért, hogy megengedte neki, hogy gyermeket neveljen a hátralévő éveiben. Milyen csodálatos dolog volt ez, és így történt. Tehát mi volt az, aminek örülhetett? (Volt leszármazottja, a vérvonala folytatódott.) Ez egy dolog. De volt még egy különösen örömteli dolog – mi volt az? (Ez a gyermek személyesen Isten ajándéka volt.) Így van. Amikor egy átlagos ember gyermeket vár, Isten személyesen közli azt vele? Vajon azt mondja: „Én személyesen adom neked ezt a gyermeket, akit megígértem”? Vajon így tesz Isten? Nem. Tehát mi volt a különleges ebben a gyermekben? Isten hírnököket küldött, hogy személyesen közöljék Ábrahámmal: „100 éves korodban egy gyermeket kapsz, akit személyesen Isten ad neked.” Ez volt a különlegessége ennek a gyermeknek: Isten közölte az érkezését, és személyesen Isten adta őt. Micsoda örömteli dolog volt ez! És vajon a gyermek különleges jelentősége nem gondolkodtatja-e el az embereket? Hogyan érezte magát Ábrahám, amikor tanúja volt a gyermek születésének? „Végre van egy gyermekem. Isten szavai beteljesültek; Isten azt mondta, hogy gyermeket ad nekem, és valóban így is tett!” Amikor megszületett ez a gyermek, és Ábrahám a karjaiban tartotta, az első érzése az volt: „Ezt a gyermeket nem embertől kaptam, hanem Isten kezeiből. A gyermek pont a megfelelő időben érkezett. Ő Isten ajándéka, és jól kell felnevelnem, jól kell tanítanom, és meg kell neki tanítanom, hogy imádja Istent, és engedelmeskedjen Isten szavainak, mert ő Istentől származik.” Valóban jelentősen megbecsülte ezt a gyermeket? (Igen.) Ez egy különleges gyermek volt. Ráadásul Ábrahám életkorát is figyelembe véve nem nehéz elképzelni, mennyire megbecsülte ezt a fiút. Egy átlagos ember szeretete, gyengédsége és gyermekéhez való ragaszkodása Ábrahámban is jelen volt. Ábrahám hitt Isten szavaiban, és a saját szemével látta a beteljesülésüket. A kimondásuktól kezdve a beteljesülésükig tanúja volt ezeknek a szavaknak. Érezte, milyen tekintélyesek Isten szavai, milyen csodálatosak Isten tettei, és ami a legfontosabb, milyen gondoskodó Isten az emberrel. Bár a gyermekre nézve Ábrahámnak bonyolult és erős érzései támadtak, a szívében csak egy dolgot tudott mondani Istennek. Mondjátok meg nekem, szerintetek mit mondott? (Hála Istennek!) „Hála az én Uramnak!” Ábrahám hálás volt, és mélységes köszönetet és dicséretet ajánlott fel Istennek. Isten és Ábrahám számára ez a gyermek rendkívüli jelentőséggel bírt. Mert abban a pillanatban, hogy Isten megmondta, hogy gyermeket ad Ábrahámnak, Isten eltervezett és elhatározott valamit: fontos és nagy dolgokat kíván véghez vinni ezen a gyermeken keresztül. Ez volt a gyermek jelentősége Isten számára. Ami pedig Ábrahámot illeti, mivel Isten különleges kegyelmet gyakorolt felette azzal, hogy gyermeket ajándékozott neki, Ábrahám létezésének értéke és jelentősége – az egész emberi történelmet figyelembe véve, az egész emberiség számára – rendkívüli, messze nem hétköznapi volt. És ez a történet vége? Nem. A lényeg még csak most következik.

Miután Ábrahám megkapta Istentől Izsákot, Isten parancsolatai és kérései szerint nevelte őt. Azokban a nem különösebben figyelemre méltó években Ábrahám a mindennapjai során áldozatra tanította Izsákot, és elmesélte neki a mennyekben lévő Isten történeteit. Izsák apránként kezdte megérteni a dolgokat. Megtanulta, hogyan adjon hálát Istennek, hogy dicsérje Istent, hogyan engedelmeskedjen, és hogyan ajánljon fel áldozatokat. Megtudta, mikor kell felajánlani az áldozatokat, és hogy hol található az oltár. Ezután érkezünk el a történet kulcspontjához. Egy nap, amikor Izsák már kezdte megérteni a dolgokat, de még nem érte el a felnőttkort, Isten azt mondta Ábrahámnak: „Ezúttal nem bárányt akarok áldozatnak. Ajánld fel Izsákot helyette.” Egy olyasvalaki számára, mint Ábrahám, aki annyira szerette Izsákot, olyanok voltak-e Isten szavai, mint derült égből a villámcsapás? Most tekintsünk el Ábrahámtól, aki már nagyon idős volt. Vajon hány olyan ember bírná elviselni ezt a hírt, aki az élete fénykorában – a harmincas, negyvenes éveiben – van? Létezik egyáltalán ilyen ember? (Nem.) És mi volt Ábrahám reakciója, amikor meghallotta Isten szavait? „Tessék? Eltévesztette Isten, amit mondani akart? Isten sosem téved – lehet, hogy az öreg fülem hallotta rosszul? Rákérdezek.” Megkérdezte: „Istenem, azt kéred, hogy ajánljam fel Izsákot? Izsákot akarod áldozatnak?” Isten azt mondta: „Igen, így van!” A megerősítés után Ábrahám tudta, hogy Isten szavai nem tévesek, és nem fognak megváltozni. Pontosan azt jelentették, amit Isten akart. És nehéz volt-e Ábrahámnak ezt hallani? (Igen.) Mennyire nehéz? Ábrahám fejében ezek a gondolatok voltak: „Ennyi év után a gyermekem végre kezdett felnőni. Ha élő áldozatként ajánlom fel, az azt jelenti, hogy úgy kell levágni az oltárnál, mint egy bárányt a vágóhídon. Ha le kell vágni, azt jelenti, hogy meg kell ölni, és ha meg kell ölni, az azt jelenti, hogy mától kezdve nélküle maradok…” Amikor a gondolatai idáig jutottak, volt-e mersze Ábrahámnak továbbgondolni ezt? (Nem.) Miért nem? Ha továbbgondolta volna, az még nagyobb fájdalmat okozott volna neki – mintha kést szúrnának a szívébe. A további gondolkodással nem örömteli dolgok jutottak volna eszébe – csak gyötrődött volna. Nem arról volt szó, hogy a gyermeket elviszik, és néhány napig vagy évig nem látja az ember, de attól még életben van. Nem úgy volt, hogy Ábrahám állandóan rá gondol, és majd egy alkalmas pillanatban újra találkozik vele, amikor felnőtt. Nem ez volt a helyzet. Miután a gyermeket felajánlották az oltáron, többé már nem fog létezni, nem látják többé, feláldozzák Istennek, és visszatér Istenhez. Minden olyan lesz, mint előtte. A gyermek előtt az élet magányos volt. És fájdalmas lett volna, ha minden úgy folytatódik, és sosem lett volna gyermeke? (Nem lett volna túl fájdalmas.) Ha van egy gyermeked, és elveszíted őt, az rettenetesen fájdalmas. Az pusztító dolog! Visszaadni ezt a gyermeket Istennek azt jelentené, hogy onnantól kezdve a gyermeket soha többé nem látnák, a hangját soha többé nem hallanák, Ábrahám soha többé nem látná játszani, nem tudná felnevelni, nem tudná megnevettetni, nem látná őt felnőni, és nem élvezhetné mindazokat a családi örömöket, amelyek vele jártak. Csak a fájdalom és a vágyakozás maradna. Minél többet gondolt erre Ábrahám, annál nehezebb lett. De bármilyen nehéz is volt, egy dolog világos volt a szívében: „Amit Isten mondott, és amit Isten meg fog tenni, az nem vicc, nem lehet tévedés, és még kevésbé változhat meg. Ráadásul a gyermek Istentől származik, így tökéletesen természetes és indokolt, hogy felajánljam Istennek, és amikor Isten ezt kívánja, kötelességem visszaadni neki, kompromisszumok nélkül. Az elmúlt évtizedben megélt családi öröm különleges ajándék volt, amelyet bőségesen kiélveztem; hálát kellene adnom Istennek, és nem szabadna túlzott követeléseket támasztanom Isten felé. Ez a gyermek Istenhez tartozik, nem követelhetem magamnak, nem az én tulajdonom. Minden ember Istentől származik. Még ha a saját életem felajánlására is kérne, akkor sem kellene vitába szállnom Istennel, vagy feltételeket szabnom neki, pláne nem, ha maga Isten közölte velem a gyermek érkezését, és Ő ajándékozta nekem. Ha Isten azt mondja, hogy ajánljam fel neki, akkor megteszem!”

Így telt az idő percről perce, másodpercről másodpercre, és az áldozat pillanata egyre közeledett. De ahelyett, hogy egyre nyomorultabbul érezte volna magát, Ábrahám egyre nyugodtabb lett. Mi nyugtatta meg? Mi tette lehetővé Ábrahámnak, hogy megszabaduljon a fájdalomtól, és hogy helyesen viszonyuljon ahhoz, ami történni fog? Hitt abban, hogy tekintettel mindenre, amit Isten tett, az ember egyetlen megfelelő hozzáállása az alávetettség lehet, és az embereknek nem szabadna Isten meggyőzésével próbálkozniuk. Amint a gondolatai eljutottak erre a pontra, már nem érzett fájdalmat. A fiatal Izsákot cipelve lépésről lépésre az oltár széle felé haladt. Az oltáron nem volt semmi – nem úgy, mint általában, amikor egy bárány már ott várt. „Atyám, ma még nem készítetted elő az áldozatot?” – kérdezte Izsák. „Ha nem, akkor mi lesz ma az áldozat?” Mit érzett Ábrahám, amikor Izsák feltette ezt a kérdést? Lehetséges, hogy boldog volt? (Nem.) Akkor mit tett? A szívében gyűlölte Istent? Panaszkodott Istennek? Ellenállt? (Nem.) Egyik sem. Mi mutatja ezt? Minden, ami ezután történt, azt mutatja, hogy Ábrahám valóban nem gondolta ezeket. Feltette az oltárra azt a tűzifát, amit meg fog gyújtani, és magához hívta Izsákot. És amikor Ábrahám az oltárhoz hívta Izsákot, abban a pillanatban mit gondolnak az emberek? „Milyen szívtelen öregember vagy. Nincs benned emberség. Nem vagy ember! Ő a fiad, tényleg képes ezt megtenni? Tényleg meg tudod tenni? Tényleg ilyen kegyetlen vagy? Van egyáltalán szíved?” Nem ezt gondolják? És Ábrahám vajon ezeket gondolta? (Nem.) Magához hívta Izsákot, és mivel egy szót sem tudott szólni, elővette az előre elkészített kötelet, és megkötözte Izsák kezét és lábát. Vajon mire utalnak ezek a cselekedetek? Arra, hogy valóban fel fogja ajánlani őt, vagy nem? Valódi felajánlás volt. Őszinte, és nem a látszat kedvéért tette. Ábrahám felvette Izsákot a vállára, és bármennyire is küzdött és kiabált a gyermek, Ábrahámnak meg sem fordult a fejében, hogy feladja. Határozottan felhelyezte a fiatal fiát a tűzifára, hogy elégesse az oltáron. Izsák sírt, kiabált és küzdött – de Ábrahám végrehajtotta az Istennek való áldozathoz szükséges cselekedeteket, és mindent előkészített az áldozathoz. Miután feltette Izsákot az oltárra, Ábrahám elővette a bárányok levágásához használt kést, és mindkét kezével erősen tartva a feje fölé emelte azt, és Izsákra irányította. Becsukta a szemét, és amikor már épp lesújtott volna a késsel, Isten megszólította Ábrahámot. Mit mondott Isten? „Ábrahám, állj meg!” Ábrahám soha nem gondolta volna, hogy Isten ilyesmit mondhat, miközben éppen vissza akarja adni neki Izsákot. Erre nem mert gondolni. És mégis, Isten szavai egyesével hatoltak be a szívébe. Így menekült meg Izsák. Aznap az áldozat, amit valóban be kellett mutatni Istennek, Ábrahám mögött állt; egy bárány volt az. Isten ezt már jóval korábban előkészítette, de nem adott semmilyen előzetes jelzést Ábrahámnak, hanem csak akkor állította meg, amikor már felemelte a kést, és kész volt lesújtani. Ezt senki sem tudta volna elképzelni. Sem Ábrahám, sem Izsák. Ha megnézzük Ábrahám Izsák feláldozására tett kísérletét, vajon valóban fel akarta áldozni a fiát, vagy csak úgy tett? (Valóban meg akarta tenni.) Valóban meg akarta tenni. Cselekedetei tiszták voltak, nem volt bennük megtévesztés.

Ábrahám felajánlotta Istennek áldozatként a saját húsát és vérét – és amikor Isten megkérte erre, Ábrahám nem próbálta meg lebeszélni Őt azzal, hogy: „Nem lehetne valaki mást feláldozni? Legyek én az áldozat, vagy bárki más.” Ahelyett, hogy ilyesmiket mondott volna, Ábrahám odaadta a legkedvesebb és legértékesebb fiát Istennek. És hogyan történt ez a felajánlás? Meghallgatta, amit Isten mondott, és egyszerűen megtette. Lenne értelme az emberek szemében annak, hogy Isten ad egy gyermeket Ábrahámnak, majd amikor a gyermek felnő, megkéri Ábrahámot, hogy adja vissza, és el akarja venni a gyermeket? (Nem lenne.) Emberi szemszögből nem tűnne ez teljesen észszerűtlennek? Nem tűnne úgy, mintha Isten játszadozna Ábrahámmal? Isten egy nap odaadta Ábrahámnak ezt a gyermeket, és csupán néhány év múlva el akarta venni őt. Ha Istennek kellett a gyermek, akkor egyszerűen elvehette volna; nem kellett volna ilyen szenvedést okoznia annak a személynek azzal, hogy megkéri, hogy áldozza fel a gyermeket az oltáron. Mit jelentett a gyermek felajánlása az oltáron? Azt jelentette, hogy Ábrahámnak le kellett volna vágnia őt, majd a saját két kezével el kellett volna égetnie. El tudná ezt viselni egy ember? (Nem.) Mi volt a célja Istennek, amikor ezt az áldozatot kérte? Az, hogy Ábrahámnak személyesen kellett mindezt megtennie: személyesen neki kellett megkötöznie a fiát, személyesen neki kellett feltennie az oltárra, személyesen neki kellett megölnie egy késsel, majd személyesen neki kellett elégetnie őt az Istennek történő felajánlásként. Az emberek számára mindez nem tűnne úgy, hogy figyelembe veszik az ember érzéseit; egyik dolognak sem lenne értelme az emberek elképzelései, gondolkodásmódja, erkölcsi filozófiája, illetve morálja és szokásai szerint. Ábrahám nem élt vákuumban, sem egy képzeletbeli világban; az emberek világában élt. Emberi gondolatai és emberi nézetei voltak. És mit gondolt, amikor mindez megtörtént vele? A szenvedésén kívül, és eltekintve azoktól a dolgoktól, amelyek zavarba hozták, volt-e benne lázadás vagy elutasítás? Támadta vagy sértegette-e verbálisan Istent? Egyáltalán nem. Pontosan az ellenkezőjét tette: attól a pillanattól kezdve, hogy Isten megparancsolta neki, hogy tegye meg ezt a dolgot, Ábrahám nem merte könnyelműen venni; inkább azonnal elkezdett felkészülni rá. És milyen volt a hangulata, amikor hozzálátott az előkészületekhez? Vidám, örömteli és boldog volt? Vagy fájdalmat, szomorúságot érzett, és fájt a szíve? (Fájdalmat és szomorúságot érzett.) Fájdalmat érzett! Minden lépése nehéz volt. Miután tudomást szerzett erről az ügyről, és miután hallotta Isten szavait, minden nap egy évnek tűnt számára; nyomorultnak érezte magát, képtelen volt örülni, és fájt a szíve. Mi volt azonban az egyetlen meggyőződése? (Hogy engedelmeskednie kell Isten szavainak.) Pontosan, az volt, hogy engedelmeskednie kell Isten szavainak. Azt mondta magának: „Áldott legyen az én Uram, Jahve neve; én Isten népének tagja vagyok, és engedelmeskednem kell Isten szavainak. Függetlenül attól, hogy amit Isten mond, az helyes vagy helytelen, és függetlenül attól, hogy hogyan érkezett hozzám Izsák, ha Isten kér, akkor nekem adnom kell; ilyen észszerűség és hozzáállás kell, hogy legyen az emberben.” Ábrahám nem volt mentes a fájdalomtól vagy a nehézségektől, miután elfogadta Isten szavait; fájdalmat érzett, és megvoltak a saját nehézségei, amelyeket nem volt könnyű legyőzni! Mindazonáltal mi történt végül? Ahogyan Isten kívánta, Ábrahám elvitte a saját fiát, egy fiatal gyermeket az oltárhoz, és Isten látta mindazt, amit tett. Ahogyan Noét, úgy Ábrahám minden mozdulatát is figyelte Isten, és Istent megérintette mindaz, amit tett. Bár a dolgok nem úgy végződtek, ahogyan azt bárki gondolta volna, amit Ábrahám tett, az egyedülálló volt az egész emberiség történetében. Példaként kellene-e szolgálnia mindazok számára, akik követik Istent? (Igen.) Ő egy modell az Istent követő összes ember számára. Miért mondom, hogy modell az emberiség számára? Ábrahám sok igazságot nem értett, és nem is hallott olyan igazságokat vagy prédikációkat, amelyeket Isten személyesen neki mondott. Ő csupán hitt, tudomásul vett, és engedelmeskedett. Mi volt az egyedülálló az ő emberi mivoltában? (A teremtett lény észszerűsége.) Mely szavak tükrözik ezt? (Azt mondta: „Áldott legyen az én Uram, Jahve neve; engedelmeskednem kell Isten szavainak, és függetlenül attól, hogy azok megfelelnek-e az emberi elképzeléseknek vagy sem, nekem alá kell vetnem magam.”) E tekintetben Ábrahám birtokában volt a normális emberi mivolttal járó észszerűségnek. Ráadásul ez rámutatott arra, hogy a normális emberi mivolthoz tartozó lelkiismerettel is rendelkezik. És miben tükröződött ez a lelkiismeret? Ábrahám tudta, hogy Izsákot Isten adta neki, hogy ő Istené, hogy Istenhez tartozik, és hogy vissza kell adnia őt Istennek, amikor Ő kéri, ahelyett, hogy mindig ragaszkodna hozzá; ez az a lelkiismeret, amellyel rendelkeznie kell az embernek.

Rendelkeznek-e a mai emberek lelkiismerettel és észszerűséggel? (Nem.) Miben tükröződik ez? Bármennyi kegyelmet is ad Isten az embereknek, bármennyi áldást és kegyelmet is élveznek, milyen a hozzáállásuk, amikor arra kérik őket, hogy viszonozzák Isten szeretetét? (Ellenállás, és néha félelem a nehézségektől és a fáradtságtól.) A nehézségektől és a fáradtságtól való félelem konkrét megnyilvánulása a lelkiismeret és az észszerűség hiányának. Az emberek manapság kifogásokat keresnek, próbálnak feltételeket szabni, és alkudozni – igaz vagy sem? (Igaz.) Emellett panaszkodnak, felületesen és ügyeskedve csinálják a dolgokat, és a hús-vér test kényelmeire áhítoznak – ezek mind konkrét megnyilvánulások. Manapság az embereknek nincs lelkiismeretük, mégis gyakran dicsőítik Isten kegyelmét, összeszámolják ezeket a kegyelmeket, és könnyekig meghatódnak, amikor számba veszik őket. Miután azonban befejezték az összeszámolást, azzal vége is van. Továbbra is felületesen viselkednek, folytatják a látszatcselekvéseket, továbbra is megtévesztőek, ravaszkodnak és lazsálnak a bűnbánat minden különösebb megnyilvánulása nélkül. Mi volt akkor a számolásod értelme? Ez a lelkiismeret hiányának megnyilvánulása. Hogyan nyilvánul meg az észszerűség hiánya? Amikor Isten megmetsz téged, panaszkodsz, megbántódsz, és többé nem akarod végrehajtani a kötelességedet, és azt mondod, hogy Istenben nincs szeretet; amikor kicsit szenvedsz a kötelességed végzése közben, vagy amikor a környezet, amelyet Isten kijelöl számodra, egy kicsit nehéz, egy kis kihívást jelent, vagy egy kicsit kemény, akkor már nem akarod végezni azt; és az Isten által kijelölt különféle környezetek egyikében sem tudsz arra törekedni, hogy alávesd magad, csak a hús-vér test kényelme érdekel, csak szabadulni szeretnél, és felelőtlenül viselkedni. Ez az észszerűség hiánya, vagy sem? Nem akarod elfogadni Isten szuverenitását és rendelkezéseit, és csak előnyöket akarsz kapni Tőle. Amikor dolgozol egy keveset, és egy kicsit szenvedsz, akkor elkezded bizonygatni a képességeid, mások felett állónak gondolod magad, miközben élvezed a státusz előnyeit, és elkezdesz fölényeskedni. Nem vágysz arra, hogy valódi munkát végezz, és nem is vagy képes valódi munkát végezni – csak parancsolni szeretnél, és te akarsz lenni a főnök. Saját magad akarod meghatározni a törvényeket, hogy azt tehess, amit csak akarsz, és hogy meggondolatlanul követhess el gaztetteket. Semmi más nem nyilvánul meg benned azon kívül, hogy szabadulni akarsz, és felelőtlenül viselkedni. Birtokában vagy tehát az észszerűségnek? (Nem.) Ha Isten adna neked egy jó gyermeket, és később egyenesen azt mondaná neked, hogy el fogja venni tőled, akkor milyen lenne a hozzáállásod? Tudnál olyan hozzáállást tanúsítani, mint Ábrahám? (Nem.) Egyesek azt mondanák: „Hogyne tudnék? A fiam húsz éves, és felajánlottam őt Isten házának, ahol most kötelességet végez!” Ez vajon áldozat? A legjobb esetben is egyszerűen csak a megfelelő útra vezetted a gyermekedet – de van egy hátsó szándékod is: félsz, hogy a gyermeked máskülönben elveszne a katasztrófák között. Nem így van? Amit teszel, az nem nevezhető áldozatnak; egyáltalán nem ugyanolyan, mint hogy Ábrahám feláldozta Izsákot. Egyszerűen nem lehet összehasonlítani a kettőt. Miután Ábrahám meghallotta, hogy Isten mit parancsolt neki, vajon mennyire lett volna nehéz végrehajtania neki – vagy az emberiség bármely más tagjának – ezt a parancsot? Ez lett volna a legnehezebb dolog a világon; nincs ennél nehezebb. Ez nem arról szólt, hogy egyszerűen felajánlunk valamit, mint például egy bárány vagy egy kis pénz, és ez nem egy világi tulajdon vagy egy anyagi tárgy volt, és nem is csak egy állat, amely nem kötődött a felajánló személyhez. Ezek olyan dolgok, amelyeket az ember egy pillanatnyi erőfeszítéssel fel tud ajánlani – míg az áldozat, amelyet Isten Ábrahámtól kért, egy másik ember élete volt. Ábrahám saját húsát és vérét ajánlotta fel. Mennyire nehéz lehetett ez! A gyermek abban is különleges volt, hogy őt Isten adta ajándékként. Mi volt Isten célja azzal, hogy gyermeket adott neki? Az volt, hogy Ábrahámnak legyen egy fia, aki felnőtté válik, megházasodik és gyermeket nemz, és így továbbviszi a család nevét. Most azonban vissza kellett adni Istennek ezt a gyermeket, mielőtt elérte volna a felnőttkort, és ezek a dolgok soha nem történnének meg. Mi értelme volt tehát annak, hogy Isten gyermeket adott Ábrahámnak? Egy megfigyelő meg tudja ezt érteni? Az emberek elképzelései szerint ennek nincs értelme. A romlott emberiség önző; senki sem értheti ezt meg. Ábrahám sem tudta megérteni; nem tudta, végső soron mit akar Isten, azon kívül, hogy azt kérte tőle, áldozza fel Izsákot. Így hát milyen döntést hozott Ábrahám? Mi volt a hozzáállása? Bár nem tudta kitalálni mindezt, mégis képes volt megtenni azt, amit Isten parancsolt; engedelmeskedett Isten szavainak, és alávetette magát az Ő kérése minden szavának anélkül, hogy ellenállt, vagy választási lehetőséget kért volna, és pláne nem próbált feltételeket szabni vagy vitába szállni Istennel. Ábrahám képes volt engedelmeskedni és alávetni magát még az előtt, hogy megérthette volna mindazt, ami történt – ez pedig rendkívül ritka és dicséretre méltó, és meghaladja az összes itt ülő ember képességeit. Ábrahám nem tudta, mi történik, és Isten nem mondta el neki a teljes történetet; ennek ellenére komolyan vette az egészet, és hitte, hogy az embereknek alá kell vetniük magukat annak, amit Isten tenni akar, hogy nem szabad kérdéseket feltenniük, és hogy ha Isten nem mond semmi többet, akkor azt a dolgot nem szükséges megérteniük az embereknek. Néhányan azt mondják: „Azért csak meg kell érteni, nem? Még ha halállal is jár, akkor is tudnod kell, miért.” Vajon ezt a hozzáállást kell tanúsítania egy teremtett lénynek? Ha Isten nem engedi meg, hogy megértsd, akkor meg kellene értened? Amikor arra kérnek, hogy tegyél meg valamit, megteszed. Miért bonyolítsuk túl a dolgokat? Ha Isten azt szeretné, hogy megértsd, akkor már elmagyarázta volna neked; mivel Ő nem tette ezt meg, nincs szükség arra, hogy megértsd. Amikor nem szükséges megértened, és amikor nem vagy képes megérteni, akkor minden attól függ, hogy hogyan cselekszel, és hogy képes vagy-e alávetni magad Istennek. Ez nehéz számotokra, nem igaz? Ilyen körülmények között nem vetitek alá magatokat, és nem tesztek semmi mást, csak panaszkodtok, félreértelmeztek, és ellenálltok. Ábrahám pontosan az ellentéte volt annak, ami megnyilvánul bennetek. Hozzátok hasonlóan Ábrahám sem tudta, hogy mit fog tenni Isten, és nem ismerte az Isten cselekedetei mögött meghúzódó gondolatmenetet sem; ő sem értette. Szeretett volna kérdezni? Szerette volna tudni, mi történik? Igen, de ha Isten nem mondta el neki, kitől kérdezhette volna meg? Kit kérdezhetett volna? Isten dolgai misztériumok; ki tud válaszolni az Isten dolgaival kapcsolatos kérdésekre? Ki értheti meg őket? Az emberek nem léphetnek Isten helyébe. Ha mást kérdezel, ő sem fogja megérteni. Átgondolhatod, de nem fogsz rájönni, érthetetlen lesz számodra. Tehát ha nem értesz valamit, akkor az azt jelenti, hogy nem kell megtenned, amit Isten mond? Ha nem értesz valamit, akkor vajon egyszerűen megfigyelheted, halogathatod, várhatsz egy lehetőségre, és kereshetsz valami más megoldást? Ha nem értesz valamit – ha érthetetlen számodra –, az azt jelenti, hogy nem kell alávetned magad? Az azt jelenti, hogy ragaszkodhatsz az emberi jogaidhoz, és azt mondhatod: „Vannak emberi jogaim; független személy vagyok, tehát mi jogosít fel arra, hogy ostoba dolgokat csináltass velem? Én vagyok a világ közepe – megtehetem, hogy nem engedelmeskedem Neked”? Ezt tette Ábrahám? (Nem.) Mivel úgy gondolta, hogy ő csak egy egyszerű és jelentéktelen teremtett lény, egy Isten szuverenitása alatt álló személy, ezért azt választotta, hogy engedelmeskedik, és aláveti magát, hogy Isten egyetlen szavát sem veszi félvállról, hanem teljes egészükben gyakorolja őket. Bármit is mond az embereknek Isten, és bármit is kér tőlük, nincs más választásuk; meg kell hallgatniuk, és miután meghallgatták, a gyakorlatba kell ültetniük. Sőt, a gyakorlatba ültetés során az embereknek teljes mértékben és nyugodt szívvel kell alávetniük magukat. Ha elismered, hogy Isten a te Istened, akkor engedelmeskedned kell az Ő szavainak, helyet kell hagynod Neki a szívedben, és a gyakorlatba kell ültetned a szavait. Ha Isten a te Istened, akkor nem szabad megpróbálnod elemezni azt, amit mond neked; bármit is mond, az érvényes, és nem számít, hogy nem érted meg vagy nem fogod fel. A fontos az, hogy el kell fogadnod, amit mond, és alá kell vetned magad annak. Ez volt Ábrahám hozzáállása Isten szavaihoz. Ábrahám pontosan azért volt képes engedelmeskedni Isten szavainak, azért volt képes alávetni magát annak, amit Isten parancsolt neki, és azért válhatott olyan személlyé Isten szemében, aki igazságos és tökéletes, mert ezzel a hozzáállással rendelkezett. Mindez annak ellenére történt így, hogy Ábrahámot ezek a gőgös és fölényeskedő emberek ostobának és zavarodottnak tartották azért, mert a hitéért figyelmen kívül hagyta a saját fia életét, és egyszerűen az oltárra tette őt, hogy levágja. Milyen felelőtlen cselekedet volt ez – gondolták. Milyen alkalmatlan és szívtelen apa volt, és milyen önző, hogy ilyet tett a hite miatt! Így látta Ábrahámot minden ember. De így látta-e őt Isten? Nem. Hogyan látta őt Isten? Ábrahám képes volt engedelmeskedni és alávetni magát annak, amit Isten mondott. Milyen mértékben volt képes alávetni magát? Kompromisszumok nélkül tette mindezt. Amikor Isten azt kérte tőle, ami a legértékesebb volt számára, Ábrahám visszaadta a gyermeket Istennek, feláldozva őt Neki. Ábrahám engedelmeskedett, és alávetette magát mindennek, amit Isten kért tőle. Akár az emberi elképzelések, akár a romlottak szemszögéből nézzük, Isten kérése rendkívül észszerűtlennek tűnt, Ábrahám mégis képes volt alávetni magát. Mindez az ő tisztességességén alapult, amelyet az igaz hit és az Istennek való alávetettség jellemzett. Miben tükröződött ez az igaz hit és alávetettség? Két szóval: az engedelmességében. Ez a legértékesebb, a legritkább és a leginkább dicséretes dolog, amit egy igaz teremtett lény birtokolhat. Pontosan ez az a legértékesebb, legritkább és legdicséretesebb dolog, ami olyannyira hiányzik manapság Isten követőiből.

Az emberek manapság képzettek és tájékozottak. Értik a modern tudományt, a hagyományos kultúra és a romlott társadalmi normák pedig mélyen megfertőzték, kondicionálták és befolyásolták őket; az elméjük kavarog, bonyolult elképzeléseik vannak, és belül teljesen össze vannak zavarodva. Miután évekig hallgatták a prédikációkat, és miközben elismerik és hisznek abban, hogy Isten a mindenség Legfőbb Ura, mégis elutasítóan és közömbösen viszonyulnak Isten minden szavához. Hozzáállásuk az, hogy figyelmen kívül hagyják ezeket a szavakat; úgy tesznek, mintha nem látnák és nem hallanák őket. Milyenek az ilyen emberek? Mindennek a miértjét keresik; úgy érzik, mindent ki kell deríteniük, és pontosan meg kell érteniük. Úgy tűnik, nagyon komolyan veszik az igazságot; kívülről nézve a viselkedésük, az erőfeszítéseik ára és a lemondásaik rendíthetetlen hozzáállást sugallnak a hit és Istenben való hit iránt. Azonban tegyétek fel magatoknak a kérdést: tartottátok magatokat Isten szavához és minden utasításához? Megvalósítottátok mindet? Engedelmesek vagytok? Ha a szívedben ezekre a kérdésekre a „nem” a válasz, akkor pontosan milyen hited van? Mi célból is hiszel Istenben? Mit nyertél azzal, hogy hiszel Benne? Vajon érdemes ezeket a dolgokat megvizsgálni? Érdemes mélyebben beleásnod magad? (Igen.) Mindannyian szemüveget viseltek; modern, civilizált emberek vagytok. Mi bennetek az igazán modern? Mi bennetek a civilizált? A modernség és civilizáltság bizonyítja-e azt, hogy olyasvalaki vagy, aki engedelmeskedik Isten szavainak? Az ilyen dolgok semmit sem jelentenek. Néhányan azt mondják: „Nagyon képzett vagyok, és tanultam teológiát.” Mások azt mondják: „Többször is elolvastam a klasszikus Bibliát, és beszélek héberül.” Megint mások azt mondják: „Sokszor jártam Izráelben, és a saját kezemmel érintettem meg a keresztet, amelyet az Úr Jézus vitt.” Egyesek azt mondják: „Jártam az Ararát-hegyen, és láttam a bárka maradványait.” Vannak, akik azt mondják: „Láttam Istent”, és hogy „Isten felemelt engem”. Mi a haszna ennek az egésznek? Isten semmi megerőltetőt nem kér tőled, csak azt, hogy őszintén engedelmeskedj a szavainak. Ha ez meghaladja a képességeidet, akkor felejts el mindent mást; bármit is mondasz, annak nem lesz semmi haszna. Mindannyian ismeritek Noé és Ábrahám történeteit, de pusztán a történetek ismerete önmagában haszontalan. Elgondolkodtatok már valaha azon, hogy mi volt a legritkább és legdicséretesebb ebben a két emberben? Szeretnétek olyanok lenni, mint ők? (Igen.) Mennyire szeretnétek? Néhányan azt mondják: „Nagyon szeretnék hasonlítani hozzájuk; erre gondolok, amikor eszem, álmodozom, végzem a kötelességemet, olvasom Isten szavait, és tanulom az énekeket. Nagyon sokszor imádkoztam ezért, és még fogadalmat is írtam. Bárcsak megátkozna Isten, ha nem engedelmeskedem a szavainak. Csak éppen azt nem tudom, hogy mikor szól hozzám Isten; nem mennydörgéssel üzen nekem.” Mi haszna van mindennek? Mit jelent az, amikor azt mondod: „Nagyon szeretném”? (Ez csak vágyálom; puszta törekvés.) Mi haszna van egy törekvésnek? Olyan, mint egy szerencsejátékos, aki mindennap kaszinóba jár; még akkor is játszani akar, amikor már mindent elvesztett. Néha azt gondolhatja: „Még egyszer megpróbálom, és megígérem, hogy utána abbahagyom, és soha többé nem fogok játszani.” Ugyanezt gondolja, amikor álmodozik vagy eszik, de miután végiggondolja, mégis visszamegy a kaszinóba. Minden alkalommal, amikor játszik, azt mondja, hogy ez lesz az utolsó alkalom; és minden alkalommal, amikor kilép a kaszinó ajtaján, azt mondja, hogy soha többé nem jön vissza – az eredmény pedig az, hogy hiába próbálkozik egy életen át, nem sikerül abbahagynia. Ti is hasonlítotok erre a szerencsejátékosra? Gyakran határozod el, hogy megteszel dolgokat, majd megtagadod az elhatározásodat; szinte már a természeted része, hogy becsapod Istent, és ezt nem könnyű megváltoztatni.

III. Annak leleplezése, hogy a mai emberek hogyan bánnak Isten szavaival

Milyen témában meséltem nektek történeteket az imént? (Az Istenhez való hozzáállásról, valamint arról, hogyan engedelmeskedhetünk Isten szavának, és hogyan vethetjük alá magunkat különböző helyzetekben.) Mi volt a legfőbb tanulsága ennek a két történetnek számotokra? (Az engedelmesség és alávetettség, valamint hogy Isten szavának megfelelően cselekedjünk.) Fontos, hogy megtanuljunk engedelmeskedni, és hogy gyakoroljuk az Isten szavainak való engedelmeskedést. Azt mondod, hogy Isten követője vagy, hogy teremtett lény vagy, és hogy emberi lény vagy Isten szemében. A megélésedben és a megnyilvánulásodban azonban nincs nyoma annak az alávetettségnek vagy gyakorlásnak, ami az után következik, hogy meghallod Isten szavait. Tehát fel kellene tenni a kérdést, hogy jogosan alkalmazhatók-e rád a „teremtett lény”, az „olyasvalaki, aki követi Istent” és az „emberi lény Isten szemében” kifejezések? És ilyen kérdőjelek mellett mennyire reménykedsz az üdvösségben? Kérdéses, az esélyek csekélyek, és te magad sem mered ezt kijelenteni. Korábban két klasszikus történetet meséltem arról, hogyan kell engedelmeskedni Isten szavainak. Bárki, aki olvasta a Bibliát, és hosszú évek óta követi Istent, ismeri ezeket a történeteket. Ám ezekből a történetekből senki sem fogta fel az egyik legfontosabb igazságot: az Isten szavainak való engedelmeskedést. Most, hogy hallottunk történeteket arról, hogyan kell engedelmeskedni Isten szavainak, nézzünk olyan történeteket, amelyek az Isten szavainak való engedetlenségről szólnak. Mivel az Isten szavainak való engedetlenséget említettem, ezek a történetek a napjaink embereiről szólnak. Lehet, hogy kellemetlen lesz hallani egyes dolgokat, amiket mondok, és azok sérthetik a büszkeségeteket és az önbecsüléseteket, és megmutatják majd, hogy hiányzik belőletek az tisztesség és a méltóság.

Megkértem néhány embert, hogy ültessenek be zöldségekkel egy földterületet. Ezt azért tettem, hogy a kötelességüket végzőknek legyen némi bioélelmiszerük, és ne kelljen növényvédő szerekkel kezelt, egészségtelen zöldségeket venniük. Ez jó dolog, nem igaz? Egyrészről mindenki együtt él, mint egy nagy család, és mindenki képes együtt hinni Istenben, távol tartva magát a társadalom irányzataitól és viszályaitól. Egy ilyen környezet megteremtése lehetővé teszi, hogy mindenki megnyugodjon, és jól végezze a kötelességét. Ez a kisebb léptékű perspektíva. Nagyobb perspektívából nézve pedig a zöldségek ültetése azért, hogy azokat fogyaszthassák a kötelességüket végzők és az Isten evangéliumának terjesztésében résztvevők, szintén helyénvaló. Amikor azt mondom, hogy „ültessetek zöldségeket azok számára, akik a kötelességüket végzik a környéken”, akkor azt könnyű megérteni, nem igaz? Amikor megkértem erre egy adott személyt, ő megértette, és ültetett néhány gyakran fogyasztott zöldséget. Egy olyan dolog, mint a zöldségültetés, szerintem egyszerű feladat. Minden átlagember meg tudja csinálni. Nem olyan nehéz, mint az evangélium terjesztése vagy a különböző gyülekezeti munkák. Ezért nem fordítottam rá túl nagy figyelmet. Valamivel később elmentem oda, és láttam, hogy mindannyian a saját maguk által ültetett zöldségeket eszik, és hallottam, hogy néha maradt is belőlük, amit a csirkékkel etettek meg. Megkérdeztem: „Elültettétek ezeket a zöldségeket, és jó termést hoztak. Küldtetek-e belőle valamennyit a gyülekezeteknek is? Ettek-e más gyülekezetek tagjai az általunk termesztett zöldségekből?” Néhányan azt mondták, hogy nem tudják. Mások azt mondták, hogy más helyeken az emberek megvették maguknak a zöldségeket, és nem az itt termesztetteket ették. Mindenki mást mondott. Senki sem törődött ezzel: amíg nekik volt mit enniük, úgy érezték, hogy ez nem probléma. Hát nem visszataszító ez? Ezután azt mondtam az illetékesnek: „Teljesen észszerű, hogy azt eszitek, amit megtermeltetek, de másoknak is kell enniük. Szerinted helyes-e az, hogy ennyi zöldséget ültettetek, és nem tudjátok mind megenni, miközben más helyeken még mindig meg kell venniük maguknak a zöldségeket? Nem mondtam el neked, hogy ezeket a zöldségeket nemcsak azért ültettétek, hogy ti megegyétek, és küldenetek kell belőlük a közeli gyülekezeteknek is?” Szerintetek folyamatosan meg kellene mondanom nekik, hogy mit tegyenek, és egyértelmű szabályokat kellene alkotnom egy ilyen apróság esetén is? Össze kellett volna hívnom mindenkit egy nagy gyűlésre, és prédikációt tartani? (Nem.) Szerintem sem. Lehetséges, hogy az emberekből hiányzik ez az apró figyelmesség? Ha így lenne, akkor nem is lennének emberek. Ezért újra elmondtam az illetékesek: „Sürgősen küldj belőlük a többi gyülekezetnek! Menj, és csináld!” „Rendben”, mondta, „majd meglátom”. Ez volt a hozzáállása. Nem sokkal később ismét elmentem oda, és láttam egy nagy területet tele zöldségekkel, mindenféle fajtából. Megkérdeztem azokat, akik ültették őket, hogy jó termésük volt-e. Azt mondták, hogy annyi volt, hogy nem tudták mind megenni, és néhány meg is rohadt. Újra megkérdeztem, hogy küldtek-e belőlük a közeli gyülekezeteknek. Azt mondták, hogy nem tudják, nem biztosak benne. Mindezt nagyon bizonytalanul és felületes stílusban mondták. Nyilvánvaló volt, hogy senki sem vette komolyan ezt az ügyet. Amíg nekik volt mit enniük, nem törődtek senki mással. Ismét felkerestem az illetékes személyt. Megkérdeztem tőle, hogy küldtek-e a zöldségekből. Azt mondta, hogy küldtek. Megkérdeztem, hogyan ment a szállítás. Azt mondta, hogy kiszállították. Na most ez nem hangzik úgy számotokra, mintha lenne valami probléma? Ezeknek az embereknek a hozzáállása nem volt megfelelő. Nem volt hűséges és felelősségteljes a hozzáállásuk, amikor a kötelességüket végezték, ami visszataszító – de ami ezután következett, az még visszataszítóbb volt. Később megkérdeztem a környező gyülekezetek testvéreit, hogy kaptak-e zöldségszállítmányokat. „Kaptunk” – válaszolták –, „de rosszabb állapotban voltak, mint azok a zöldségek, amik a földön hevernek egy piacon. Csak rothadt levelek, homok és föld keveréke volt. Ehetetlenek voltak.” Milyen érzés számotokra ezt hallani? Van-e harag a szívetekben? Dühösek vagytok? (Igen.) És ha mindannyian dühösek vagytok, szerintetek én nem gerjedtem haragra? Kényszeredetten küldtek néhány zöldséget, de rossz munkát végeztek. Ki volt az oka ennek a gyenge teljesítménynek? Volt ott egy gonosz ember, aki megakadályozta a zöldségek elküldését. Mit mondott, miután elrendeltem, hogy szállítsák ki a zöldségeket? „Mivel azt mondtad, hogy tegyem ezt, összeszedek néhány rothadt levelet és zöldséget, amit nem akarunk megenni, és elküldöm nekik. Ez is szállításnak számít, nem?” Miután megtudtam ezt, elrendeltem, hogy dobják ki ezt a démoni selejtet. Milyen hely volt ez, hogy egy ilyen alak zsarnokoskodni mert? Ez Isten háza. Ez nem a társadalom, és nem egy szabad piac. Ha te dühöngesz és zsarnokoskodsz itt, akkor nem látunk szívesen, és nem bírom elviselni a jelenlétedet, szóval fogd magad, és tűnj el! Menj minél messzebbre tőlem, menj vissza oda, ahonnan jöttél! Szerintetek helyesen kezeltem ezt a helyzetet? (Igen.) Miért? (Az ilyen emberből túlságosan hiányzik az emberi mivolt.) Akkor miért nem lettek elküldve azok az emberek, akikből hiányzik az emberi mivolt? Néhány embernek nincs lelkiismerete vagy józan esze, nem törekszik az igazságra, de nem tesz gonosz dolgokat, nem zavarja meg a gyülekezeti munkát, és nem befolyásolja mások kötelességvégzését vagy a gyülekezet életét. Egy ilyen embert egy ideig meg kell tartani, hogy szolgálatot tegyen, és amikor gonoszságot követ el, és zavart okoz, még nem lesz késő eltávolítani őt. Szóval miért kellett kidobnom ezt a selejtet? Ő zsarnokként akart viselkedni, és irányítani akart Isten házában. Hatással volt a testvérek normális életére, és befolyásolta Isten házának munkáját. Néhányan azt mondták, hogy túl önző és lusta volt, és felületesen végezte a kötelességét. Valóban így volt? Ő szembe akart helyezkedni az összes testvérrel, azokkal, akik a kötelességüket végezték és Istennel is. El akarta foglalni Isten házát. Ő akarta irányítani Isten házát. Ha irányítani akart, akkor valami jót kellett volna tennie. De nem tett semmi jót. Minden cselekedete sértette Isten házának érdekeit, és ártott Isten választott népének. Ti el tudnátok viselni egy ilyen embert? (Nem.) És ha ti sem tudnátok elviselni, gondoljátok, hogy én el tudtam volna? Még ma is vannak olyanok, akik elégedetlenek azzal, hogy a gonosz embert eltávolították. Nem látnak át rajta, és a gondolataikban még mindig ellenkeznek velem. Még ma is vannak olyanok, akik, ha szóba kerül ez az ember, úgy gondolják, hogy nem kezeltem megfelelően ezt az ügyet, és úgy vélik, hogy Isten háza nem igazságos. Miféle banda ez? Tudjátok, hogyan szedte le ez az ember az általuk termesztett bordáskelt? Normális esetben az egész szárat kihúzod, hogy megedd, ugye? Van valaki, aki csak a leveleket tépi le? (Nincs.) Nos, ez a különös alak nem engedte másoknak, hogy kihúzzák az egész növényt a száránál fogva; azt mondta nekik, hogy csak a leveleket tépjék le. Ez volt az első alkalom, hogy ilyesmivel találkoztam. Szerintetek miért tette ezt? Miért nem engedte másoknak, hogy kihúzzák az egész növényt? Azért, mert ha az egész növényt kihúzták volna, akkor a föld üresen maradt volna, és újra fel kellett volna ásni, majd beültetni. Hogy megkímélje magát a fáradságtól, arra kérte az embereket, hogy csak a leveleket tépjék le. Amikor elmondta ezt az embereknek, senki sem mert vele ellenkezni. Olyanok voltak, mint a rabszolgái – mindent megtettek, amit mondott. Ő irányította ott a dolgokat. Szerintetek elfogadható lett volna, ha nem szabadulok meg tőle? (Nem.) Ha egy ilyen embernek megengedtem volna, hogy maradjon, az egy csapás lett volna. Ha ő időnként tesz valami jót, az azért van, mert az nem érinti a saját érdekeit. Nézzük meg közelebbről mindazt, amit tesz: nincs egyetlen dolog sem, ami ne zavarná és károsítaná mások érdekeit, nincs semmi, ami ne sértené Isten házának érdekeit. Ez az ember egy született démon. Isten ellen fordult, és ő egy antikrisztus. Megengedhető-e, hogy egy ilyen személy Isten házában maradjon? Megérdemli-e, hogy kötelességet végezhessen? (Nem.) És mégis, néhányan megpróbálnak megvédeni egy ilyen embert. Mennyire zavarodottak ők? Hát nem visszataszító ez? Azt akarod megmutatni, hogy van benned szeretet? Ha van benned szeretet, akkor gondoskodj róla; ha van benned szeretet, akkor hagyd, hogy ártson neked – de ne hagyd, hogy megsértse Isten házának érdekeit! Ha van benned szeretet, akkor amikor megszabadulunk tőle, menj vele – miért vagy még mindig itt? Engedelmesek-e, és alávetik-e magukat ezek az emberek? (Nem.) Ez egy született démoni banda. Az az ember engedetlen volt mindennel szemben, amit mondtam. Ha Én nyugatot mondtam, ő kelet felé ment, és ha Én keletet mondtam, ő nyugatra indult. Ragaszkodott ahhoz, hogy mindenben szembeszegüljön Velem. Miért volt neki olyan nehéz, hogy egy kicsit engedelmeskedjen Nekem? Az, hogy megkértem, küldjön zöldséget a többi testvérnek, azt jelentette volna, hogy megfosztom a saját adagjától? Megfosztottam őt attól a jogától, hogy megegye ezeket a zöldségeket? (Nem.) Akkor miért nem küldött el belőlük? Nem neki kellett volna elcipelnie, semmi erőfeszítésébe sem került volna. De nemcsak, hogy nem adott másoknak a jó zöldségekből, hanem a rothadtakat küldte el nekik. Mennyire gonosznak kell lennie ahhoz, hogy ilyet tegyen? Lehet-e őt embernek nevezni? Azt mondtam neki, hogy zöldségeket küldjön, ne szemetet. Egy ennyire egyszerű, egy ennyire könnyű dolgot kértem tőle. Elég lett volna a kisujját megmozdítania, de még erre sem volt képes. Lehet-e őt embernek nevezni? Ha még egy ilyen dolog is meghaladja a képességeit, hogyan várható el, hogy alávetesse magát Istennek? Dacol, ellenáll, és mégis megpróbál potyázni Isten házában. Megtörténhet ez valaha is? Még ma is vannak olyanok, akik nem felejtették el: „Egyszer megsértetted az érzéseinket. Egyszer kirúgtál közülünk többeket, de mi nem értettünk ezzel egyet; mi azt akartuk, hogy maradjanak, de te nem adtál nekik esélyt. Te egy igazságos isten vagy?” Szerintetek mondanák-e valaha a démonok, hogy Isten igazságos? (Sohasem.) A szájukkal esetleg mondhatják, hogy Isten igazságos, de amikor Isten cselekszik, az nem tetszik nekik; képtelenek rávenni magukat arra, hogy dicsérjék Isten igazságosságát. Ők démonok és képmutatók.

Mit mutat meg még egy olyan apróság is, mint a zöldségszállítás? Könnyű-e az emberek számára alávetni magukat Istennek, és engedelmeskedni Isten szavainak? (Nem.) Az emberek Isten által adott ételt esznek, Isten által biztosított házakban élnek, és Isten által biztosított dolgokat használnak, de amikor Isten megkéri őket, hogy osszák meg a felesleges zöldségeiket másokkal, vajon engedelmeskednek? Termékeny táptalajra találnak-e bennük ezek a szavak? Az embereben igen. Bennük szárba szökkenhetnek. De az ördögökben, a Sátánokban és az antikrisztusokban soha nem találnak táptalajra. Az a személy így gondolkodott: „Ha elküldöm ezeket a zöldségeket, vajon emlékezni fog valaki erre a jótettemre? Ha mások megeszik ezeket a zöldségeket, és azt mondják, hogy ez Isten kegyelme, hogy engem Isten kért erre, és mindannyian Istennek adnak hálát, akkor ki fogja nekem megköszönni? Én vagyok a hős a háttérben, az én fáradozásom áll emögött. Én ültettem el a zöldségeket. Nekem kellene megköszönni. Ha pedig nem nekem adtok hálát, és ha nem tudjátok, hogy nekem köszönhetitek ezt, akkor ne is álmodjatok róla, hogy megehetitek az általam termesztett zöldségeket!” Hát nem így gondolkodott? Ez pedig nem gonoszság? De, nagyon nagy gonoszság! Hogyan is gyakorolhatná egy gonosz ember az igazságot, és hogyan is engedelmeskedhetne Isten szavainak? Ez az ember ördögnek és Sátánnak született. Szemben áll Istennel, ellenáll az igazságnak, és megveti azt. Képtelen engedelmeskedni Isten szavainak, de vajon szüksége van-e neki arra, hogy engedelmeskedjen nekik? Nincs. Hogyan kellene tehát kezelni egy ilyen ügyet? Ki kell rúgni, és keresni a helyére egy olyasvalakit, aki képes engedelmeskedni. Ennyi. Ez ilyen egyszerű. Helyes így eljárni, vagy sem? (Igen, helyes.) Én is így gondolom. Ha nem távozik, gondot fog okozni, és ártani fog mindenki másnak. Egyesek azt kérdezik: „Azért vagy elégedetlen, mert a Te szavaidnak nem engedelmeskedett? Csak annyit tett, hogy nem engedelmeskedett Neked – ennyire súlyos hiba volt ez? Te elküldted őt egy jelentéktelen dolog miatt, de igazából nem tett semmi rosszat. Csak elküldött néhány rothadt zöldséget, és volt pár alkalom, amikor nem küldött semmit, és nem engedelmeskedett Neked. Ez csak egy apróság, nem igaz?” Valóban így van? (Nem.) Tehát szerintetek én hogyan látom ezt? Még akkor sem tudott engedelmeskedni, amikor egy ilyen jelentéktelen dologról volt szó, és megpróbálta észszerűtlenül akadályozni a dolgokat. Ez Isten háza, itt semmi sem volt az övé. Egyetlen itteni fűszál, fa, domb vagy felszíni víz felett sem volt hatalma rendelkezni vagy dönteni. Próbált döntéseket hozni, és próbálta észszerűtlen módon akadályozni a dolgokat. Mi volt ő? Semmijét sem vették volna el vagy használtak volna fel, és semmi olyat nem szállítottak volna el, ami az övé volt; mindössze annyit kértek tőle, hogy mozduljon meg, és teljesítse a tőle elvárt feladatokat, de még erre sem volt képes. Mivel képtelen volt erre, nem tekintettem őt hívőnek, és távoznia kellett Isten házából, el kellett takarítani! Észszerű cselekedet volt-e ez tőlem? (Igen.) Ezek Isten házának adminisztratív rendeletei. Ha találkoznék egy ilyen gonoszságokat elkövető, gonosz emberrel, és nem takarítanám el, ha nem fejeznék ki semmilyen hozzáállást felé, akkor szerintetek az hány emberre lenne ártalmas? Nem taszítaná ez zűrzavarba Isten házát? És nem válnának üres szavakká Isten házának adminisztratív rendeletei? Mit is írnak elő Isten házának adminisztratív rendeletei az ilyen engedetlen démonokkal és antikrisztusokkal kapcsolatban, akik zavart okoznak, észszerűtlenül akadályozzák a dolgokat, és szégyentelenül viselkednek? El kell takarítani, és ki kell zárni őket Isten házából. Ki kell takarítani őket a testvérek soraiból. Rájuk nem lehet úgy tekinteni, mint akik tagjai Isten házának. Mit gondoltok, helyes dolog így kezelni őket? Amint kitakarítjuk az ilyen embereket, minden munka zökkenőmentesen halad majd tovább. Az ördögök és a Sátánok még egy olyan jelentéktelen dolgot is megpróbálnak kihasználni, mint a zöldségevés. Még ebben is próbálnak ők dönteni, és azt tenni, amit akarnak. Mindaz, amiről beszéltünk egy jelentéktelen dolog, de ennek ellenére érinti a leglényegesebb igazságot. A leglényegesebb igazság az Isten szavainak való engedelmesség. Milyen a beállítottsága azoknak, akik még erre sem képesek? Rendelkeznek-e a normális emberek lelkiismeretével és józan eszével? Egyáltalán nem. Ezek olyan emberek, akikből hiányzik az emberi mivolt.

Az embereknek a zöldségeken kívül húst és tojást is kell fogyasztaniuk a mindennapjaik során. Ezért megkértem néhány embert, hogy tartsanak néhány csirkét, és etessék őket magokkal, zöldségekkel és hasonlókkal. Tartsák őket szabadon. Így jobb minőségű tojásokat tojnának, mint amilyeneket a piacon árulnak. Maga a csirkehús is bio lenne – legalább is nem lenne benne hormon – és a fogyasztása nem ártana az embereknek. Lehet, hogy a csirkék nem tojnak sok tojást, vagy nem adnak sok húst, de a minőség garantált lenne. Értitek, mire gondolok ezzel? (Igen.) Akkor mondjátok meg nekem, mennyi információt tartalmazott az, amit most mondtam? Először is, ha ilyen módon tartanánk csirkéket, akkor lenne egy kevés biotojásunk, amit megehetnénk. Függetlenül attól, hogy mennyit ehetnénk, legalább nem kellene antibiotikumokat tartalmazó tojásokat ennünk. Ez volt az elvárás a tojásokkal kapcsolatban. Másodszor, a hússal szembeni elvárás pedig az volt, hogy ne tartalmazzon hormonokat, így az emberek nyugodtan fogyaszthatnák. Túl nagy kérés volt valamelyik? (Nem.) Az általam megfogalmazott kérések nemhogy nem voltak túlzóak, de még praktikusak is voltak, nem igaz? (Igen.) Később megvették a csibéket, és elkezdték őket etetni. Amikor elkezdtek tojni, megettük a tojásokat. Volt azonban egy enyhe antibiotikum-ízük, olyan, mint a bolti tojásoknak. Elgondolkodtam: vajon antibiotikumot tartalmazó takarmányt adtak nekik? Később megkérdeztem a csirkéket gondozó embereket, hogy milyen takarmányt kaptak a csirkék, és azt mondták, hogy csontport. „Nem kell, hogy korán tojjanak ezek a csirkék. Etessétek őket normális, bio, szabad tartású módszerekkel. Hadd tojjanak természetesen” – mondtam. „Nem azért tartjuk őket, hogy sok tojást tojjanak, hanem csak azért, hogy biotojást ehessünk. Csak ennyire van szükségünk.” Mit értettem ez alatt, amikor ezt mondtam? Azt mondtam, hogy ne etessék a csirkéket semmivel, ami antibiotikumokat, hormonokat és hasonlókat tartalmaz. Más takarmánnyal kellett volna etetni a csirkéket, mint amit máshol kaptak. Máshol a csirkék mindössze három hónap alatt teljesen kifejlődnek, mindennap tojnak, és tojógépként használják őket egészen a levágásukig. Így vajon jó tojásokat lehet előállítani? És ízletes lesz a húsuk? (Nem.) Azt kértem, hogy a csirkéket tartsák szabadon, hadd csipegessenek a szabadban, hadd egyenek rovarokat és gyomokat, majd kapjanak gabonaféléket, magokat és hasonlókat. Bár így kevesebb tojás lenne, de a minőségük jobb lenne. Ez jó lenne a csirkéknek és az embereknek is. Könnyen megvalósítható dolgot kértem? (Igen.) És könnyen érthető volt? Nehéz lett volna engedelmeskedni annak, amit mondtam? (Könnyen érthető volt. Nem volt nehéz.) Nem éreztem, hogy bármilyen nehézség lett volna benne. Könnyű volt. Nem támasztottam elvárásokat a tojások mennyiségével kapcsolatban, csak a minőségükre vonatkozóan. A normális ésszel és normális gondolkodásmóddal rendelkező emberek azonnal megértették volna ezt. Egyszerűnek és megvalósíthatónak találták volna, majd egy kis idő múltán végre is hajtották volna. Ezt hívják engedelmességnek. Vajon ezt csinálták a csirkéket nevelő emberek? Képesek voltak erre? Ha képesek lennének erre, az azt jelentené, hogy rendelkeznek a normális emberi mivoltú személyek józan eszével. Ha nem lennének képesek rá, az azt jelentené, hogy valami baj van. Nem sokkal azután, hogy ezt elmondtam, hidegre fordult az idő. A természet rendes törvényei alapján ez azt eredményezte volna, hogy a csirkék nem tojnak. Történt azonban valami nagyon árulkodó dolog: amikor hidegebb lett, a csirkék nem kevesebb tojást tojtak, hanem többet. Mindennap tudtunk tojást enni, de a sárgája már nem volt olyan sárga, mint korábban, a fehérje pedig egyre keményebb lett. A tojások egyre kevésbé voltak ízletesek. Mi történt? Azt mondtam: „Mi folyik itt? Már így is elég nehéz ezeknek a csirkéknek átvészelni a telet, miért próbáljátok arra kényszeríteni őket, hogy tojjanak az embereknek ilyenkor? Ez elég kegyetlen dolog!” Amikor később megkérdeztem, kiderült, hogy a csirkék továbbra is máshol vásárolt takarmányt kapnak, amely garantálja, hogy tojjanak függetlenül attól, hogy tavasz, nyár, ősz vagy tél van. „Normális esetben nem tojnak a csirkék ebben az évszakban. Megvagyunk tojás nélkül is. Csak vigyázzatok rájuk. Tavasszal újra tojni fognak, és azok jó minőségű tojások lesznek” – mondtam. „Ne légy falánk! Nem kértem tőled, hogy folyamatosan tojjanak a csirkék, és azt sem, hogy legyen tojás télen is. Mivel nem kértem ezeket tőled, miért azt a tápot adod nekik még mindig, amit vettél? Megtiltom, hogy újra azzal etesd őket.” Világosan fejeztem ki magam? Először is, nem követeltem meg, hogy mindenképpen legyen tojás, függetlenül az évszaktól. Másodszor, elmondtam nekik, hogy ne adják a csirkéknek azt a takarmányt, ne gyorsítsák fel a tojásrakási folyamatot. Nehéz volt teljesíteni ezt az apró kis kérést? (Nem.) De az eredmény az lett, hogy egy kis idő múlva ismét olyan tojást ettem, amit a csirkéink tojtak. Azt mondtam magamban: Milyen zavarodottak ezek. Hogy lehet, hogy nem engedelmeskedtek annak, amit mondtam? A csirkék továbbra is tojtak, tehát biztosan nem változtattak a takarmányon – ez volt a helyzet.

Mit ismertek fel abban, ami a csirketartással kapcsolatban történt? (Azt, hogy az emberek nem vetik alá magukat Isten szavainak, illetve nem engedelmeskednek nekik.) Egyesek azt mondták: „Az isten szavainak való engedelmesség azt jelenti, hogy követjük isten akaratát. Akkor kell engedelmeskednünk, amikor nagy és magasztos dolgokról van szó, mert ezek érintik isten akaratát, isten munkájának végrehajtását és a fő művét. Mindaz, amiről beszéltél az élet apró, mindennapos dolgaihoz kapcsolódik, aminek semmi köze sincs isten akaratának követéséhez – tehát nem kell azt tennünk, amit mondasz. Amiről beszélsz, nem kapcsolódik a kötelességünkhöz, sem ahhoz, hogy alávetjük-e magunkat isten szavainak és engedelmeskedünk-e azoknak. Ezért jogosan állunk ellen neked, és jogunk van eldönteni, hogy engedelmeskedünk-e vagy sem. Ráadásul mit tudsz te a normális emberi életről, a családi ügyekről? Nem érted őket, így nincs jogod beszélni róluk. Ne beszélj butaságokat nekünk – nem kell engedelmeskednünk neked ebben.” Hát nem így gondolkodtak? És vajon helyes volt így gondolkodni? (Nem.) Hol volt a hiba? (Isten akaratának követésében nem teszünk különbséget nagy és kis dolgok között. Amíg Isten szavairól van szó, az embereknek engedelmeskedniük kell, alá kell vetniük magukat, és gyakorlatba kell ültetniük azokat.) Egyesek azt mondták: „Engedelmeskedem isten azon szavainak, amelyek az igazságra vonatkoznak. Nem kell engedelmeskednem viszont azoknak, amelyek nem az igazságról szólnak. Csak az igazságnak engedelmeskedem. »Isten útjának követése« azt jelenti, hogy isten azon szavait követem, azoknak engedelmeskedem és vetem alá magam, amelyek az igazságot jelentik. Az emberek életére vonatkozó szavak, és amelyek nem kapcsolódnak az igazsághoz, figyelmen kívül hagyhatók.” Helyes ez a felfogás? (Nem.) Hogyan tekintetek ti az igazságra és Isten szavaira? Hát nem tettek ők különbséget Isten szavai és az igazság között? Hát nem tették ezzel az igazságot üres kirakattá? Hát nem tekintették az igazságot nagyon is üresnek? Isten teremtette a mindenséget, a fák leveleinek formáját és színét, a virágok formáját és színét, minden dolog létezését és szaporodását – kapcsolódnak-e ezek bárhogyan az igazsághoz? Van-e ezeknek bármi közük az emberi üdvösséghez? Van-e kapcsolat az emberi test felépítése és az igazság között? Egyik sem kapcsolódik az igazsághoz, de mindez Istentől származik. Ha egyik sem kapcsolódik az igazsághoz, akkor megteheted, hogy nem ismered el a helyességüket? Tagadhatod-e a helyességüket? Megteheted, hogy tetszés szerint elpusztítod Isten teremtésének törvényeit? (Nem.) Akkor milyen hozzáállást kellene tanúsítanod? Be kell tartanod a teremtés törvényeit. Amikor nem értesz valamit, helyes, ha bízol abban, ami elhangzik Isten szájából. Neked nem kell azt tanulmányoznod, vagy megpróbálnod mélységében megérteni – csak annyi a dolgod, hogy ne szegd meg a törvényeket. Ezt jelenti a bizalom és az, hogy aláveted magad. Ami az Isten által az emberek mindennapi életében megkövetelt szokásokat, józan észt és szabályokat illeti, amelyek nem érintik az ember üdvösségét, ezek talán nem azonos szinten vannak az igazsággal, mégis mind pozitív dolgok. Minden pozitív dolog Istentől származik, ezért az embereknek el kell fogadniuk őket – ezek a szavak igazak. Ezenkívül emberként milyen józan ésszel és lelkiismerettel kellene rendelkezniük? Először is, meg kell tanulniuk, hogyan engedelmeskedjenek. Kinek a szavainak engedelmeskedjenek? Az ördögök és a Sátán szavainak? Az emberek szavainak? A nagyszerű emberek, a kiváló emberek szavainak? Az antikrisztusok szavainak? Egyiknek sem. Isten szavainak kell engedelmeskedniük. Melyek az Isten szavainak való engedelmesség alapelvei és konkrét gyakorlatai? Nem kell elemeznetek azok helyességét, és nem kell rákérdeznetek a miértekre. Nem kell megvárnotok, hogy megértsétek, mielőtt gyakorlatba ültetnétek őket. Ehelyett először meg kell őket hallgatnotok, alkalmaznotok kell őket, meg kell valósítanotok őket, és ragaszkodnotok kell hozzájuk – ilyenek kell lennie az elsődleges hozzáállásotoknak. Csak ekkor lesztek teremtett lények, és megfelelő, tisztességes emberi lények. Ha ezek a legelemibb viselkedési normák sincsenek meg benned, és Isten nem ismeri el, hogy ember vagy, akkor vajon képes vagy Isten elé járulni? Méltó vagy arra, hogy halld Isten szavait? Méltó vagy arra, hogy halld az igazságot? Méltó vagy az üdvösségre? Egyikre sem vagy méltó.

Azok a csirkékkel és tojásokkal foglalkozó emberek, akikről az imént beszéltem, vajon engedelmeskedtek-e és alávetették-e magukat? (Nem.) Hogyan kezelték Isten szavait? Mintha csak egy fuvallat suhant volna el a fülük mellett, fejben pedig így álltak hozzá a dologhoz: „Te azt mondasz, amit akarsz, én pedig azt teszem, amit akarok. Nem érdekelnek az elvárásaid! Elég, ha adok neked enni tojásokat – kit érdekel, hogy milyen tojásokat eszel? Biotojásokat akarsz enni? Kizárt dolog. Álmodozz csak! Megkértél, hogy tartsak csirkéket, én pedig így tartom őket. Te viszont a saját elvárásaiddal jössz – van-e jogod erről beszélni?” Olyanok ezek az emberek, akik engedelmeskednek és alávetik magukat? (Nem.) Mit próbálnak tenni? Lázadni próbálnak! Isten háza az a hely, ahol Isten beszél és munkálkodik, és ahol az igazság uralkodik – ha ezek az emberek nem engedelmeskedtek, és nem vetették alá magukat, amikor Isten a szemükbe mondott valamit, akkor vajon képesek gyakorolni Isten szavait a háta mögött? Ez még kevésbé valószínű! A kevéssé valószínűtől a még kevésbé valószínűig: e két dolog fényében vajon Isten az ő Istenük? (Nem.) Akkor ki az ő istenük? (Saját maguk.) Így van – saját magukat tekintik istennek, magukban hisznek. Ebben az esetben viszont mit keresnek még itt? Mivel ők a saját maguk istenei, miért lobogtatják az Istenben való hit zászlaját? Hát nem a többi ember becsapása ez? Hát nem csapják be saját magukat? Ha az ilyen embereknek ez a hozzáállása Istenhez, akkor vajon képesek ők engedelmeskedni? (Egyáltalán nem.) Még egy ilyen jelentéktelen dolog kapcsán sem képesek engedelmeskedni Isten szavainak, vagy alávetni magukat Istennek. Isten szavai nem hatnak rájuk, azokat ők nem fogadják be, és alávetni sem képesek magukat nekik. Meg lehet menteni az ilyen embereket? (Nem.) Mennyire vannak messze az üdvösségtől? Elég messze vannak, még a közelében sincsenek! Belülről szemlélve, meg akarja-e menteni Isten azokat, akik nem engedelmeskednek az Ő szavainak, akik szembefordulnak vele? Biztosan nem. Még azok az emberek sem lennének hajlandóak erre, akik a saját gondolataik alapján ítélik meg ezt. Ha ilyen ördögök és Sátánok fordulnának ellened, és minden téren szembeszállnának veled, te vajon megmentenéd őket? Biztos, hogy nem. Senki sem akarja megmenteni az ilyen embereket. Senki sem akar barátkozni az ilyen emberekkel. A csirketartás ügyében – egy ilyen jelentéktelen dologban – lelepleződött az emberek természete; egy ilyen apró dologban az emberek képtelenek voltak engedelmeskedni annak, amit mondtam. Hát nem egy komoly probléma ez?

Most beszéljünk egy juhokkal kapcsolatos ügyről. Természetesen ez is az emberekhez kapcsolódik. Beköszöntött a tavasz. Az idő meleg volt, nyíltak a virágok. A növényzet buján virágzott, a fű zöldellt. Minden kezdett megtelni élettel. A juhok egész télen szénát ettek, és már nem akarták megenni, ezért várták, hogy a fű kizöldüljön, és friss füvet ehessek. Az anyajuhok is ekkor hoztak világra bárányokat, ami azt jelentette, hogy még inkább szükségük volt friss fűre. Minél jobb minőségű a fű, és minél több van belőle, annál több tejet adnak a juhok, és annál gyorsabban nőnek a bárányok; az emberek is örülhetnek ennek, hiszen így van mit várniuk: egy szép kövér bárányt, amit megehetnek az ősz beköszöntével. És mivel az embereknek volt mit várniuk, nem kellett volna kitalálniuk, hogyan lehetne több jó minőségű fűvel felhizlalni a bárányokat, hogy erősek és kövérek legyenek? Vajon nem így kellett volna gondolkodniuk: „A legelő füve jelenleg nem jó. A bárányok lassan fognak nőni, ha ezt eszik. Hol van jó minőségű fű?” Nem kellett volna egy kis erőfeszítést tenniük ez ügyben? De ki tudja, mire gondolt a juhokat gondozó ember. Egy nap elmentem megnézni a juhokat. Láttam, hogy jól vannak a bárányok, és amikor megláttak minket, felugrottak, és a mellső lábaikkal a sípcsontunkra támaszkodtak. Fel akartak érni hozzánk, mintha beszélni akarnának velünk. Néhány báránynak már szarva is volt, ezért megfogtam a kis szarvukat, és játszottam velük. A bárányok jól voltak, de nagyon soványak és száraz tapintásúak voltak. Azon gondolkodtam, hogy a bárányok puhák, és bár a gyapjuk nem vastag, mégis melegek. Arra gondoltam, hogy jobb lenne, ha egy kicsit jobban felhizlalnák őket. Ezen elmélkedvén megkérdeztem a juhokat gondozó személyt: „Rossz minőségű ez a fű? Nincs elég a mezőn, hogy jóllakjanak a juhok? Fel kellene ásni a földet, és új füvet kellene vetni, hogy legyen elég ennivalójuk?” Azt mondta: „Nincs elég friss fű, amit megehetnének. Jelenleg még mindig szénát esznek a juhok.” Ezt hallván azt mondtam: „Nem tudod, milyen évszak van? Miért eteted még mindig szénával őket? Az anyajuhok világra hozták a bárányokat – szép zöld füvet kellene enniük. Miért eteted még mindig szénával őket? Gondolkodtatok már valamilyen megoldáson ezzel kapcsolatban?” Egy csomó kifogással állt elő. Amikor azt mondtam neki, hogy ássa fel a mezőt, azt válaszolta, hogy nem teheti – ha ezt tenné, akkor nem tudnának mit enni a juhok. Mire gondoltok ezt hallva? Feltámad-e bennetek bármiféle felelősségérzet? (Én azon gondolkodtam volna, hogy hogyan találjak nekik egy jó legelőt, vagy kaszáltam volna füvet máshol.) Ez egy megoldás. Gondolkodni kell a megoldáson. Ne csak annyit tegyél, hogy megtömöd a hasad, és minden mást elfelejtesz – a juhoknak is jól kell lakniuk. Később megkérdeztem egy pár másik embertől: „Fel lehet ásni ezt a mezőt? Még ha csak ősszel is vetnétek el a füvet, legalább jövőre friss füvet ehetnének a juhok. Ráadásul más helyeken két legelő is van. Nem lehetne mindennap átterelni a juhokat, hogy friss füvet egyenek? Ha felváltva használnátok a két legelőt, nem tudnának a juhok friss füvet enni?” Könnyű volt megvalósítani, amit mondtam? (Igen.) Egyesek azt mondták: „Könnyű azt mondani! Mindig azt mondod, hogy könnyű megcsinálni a dolgokat – miért lenne ez annyira könnyű? Rengeteg juh van, és amikor szaladgálnak, egyáltalán nem könnyű őket összeterelni.” Már a juhok terelése is olyan megterhelő volt számukra, hogy rengeteg kifogást és nehézséget hoztak fel, de végül belementek. Néhány nappal később újra megnéztem őket. A fű olyan magasra nőtt, hogy majdnem derékig ért. Azon tűnődtem, hogy nőhetett ilyen magasra, amikor a juhok ezt eszik. Miután kérdezősködtem, rájöttem: Egyáltalán nem legeltették itt a juhokat. Az embereknek erre is volt kifogásuk: „Nincs istálló azon a legelőn, túl melegük volt a juhoknak.” Azt mondtam: „Miért nem építetek nekik egy istállót? Csak néhány juh van. Minek vagytok itt? Nem nektek kellene elintézni ezeket az egyszerű dolgokat?” Azt válaszolták: „Nem találtunk senkit, aki megépítené.” Azt mondtam: „Más feladatok elvégzésére vannak emberek; miért nincs senki, aki megcsinálja ezt? Kerestél valakit? Csak a juhok etetése érdekel téged, a gondozásuk nem. Hogy lehetsz ennyire önző? Bárányhúst akarsz enni, de nem hagyod, hogy ők friss füvet egyenek – hogy lehetsz ennyire etikátlan?” Miután rákényszerítettem őket, megépítették az istállót, és a juhok tudtak friss füvet enni. Könnyen jutottak a juhok egy kis friss fűhöz? Egy ilyen egyszerű dolgot is nehezen tudtak végrehajtani ezek az emberek. Minden egyes lépésnél kifogásokkal álltak elő. Amikor volt kifogásuk, amikor bármilyen nehézség adódott, feladták, és arra vártak, hogy Én jöjjek, és oldjam meg. Mindig nyomon kellett követnem, hogy mi történik, mindig szemmel kellett tartanom ezt, mindig nyomást kellett gyakorolnom rájuk – nem tehettem meg, hogy nem gyakorlok nyomást rájuk. Miért kell nekem aggódnom egy olyan apróság miatt, mint a juhok etetése? Mindent előkészítek számotokra, akkor miért olyan nehéz rávenni titeket, hogy engedelmeskedjetek néhány szavamnak? Azt kértem, hogy mássz meg egy késhegyekkel teli hegyet, vagy hogy ússz át egy tűztengeren? Vagy túl nehéz lenne megvalósítani? Hát nem a te felelősséged ez? Ez mind a te hatáskörödbe tartozik, és a képességeid alkalmassá is tesznek minderre. Nem túl nagy kérés. Hogy lehet, hogy nem vagy képes megvalósítani ezt? Hol van a probléma? Arra kértelek, hogy építs egy bárkát? (Nem.) Akkor mekkora a különbség aközött, amit kértem tőled, és a bárkaépítés között? Óriási. Az a feladat, amire megkértek téged, csak egy vagy két napot venne igénybe. Néhány szóból megoldható lett volna. Megvalósítható volt. A bárkaépítés hatalmas vállalkozás volt, egy 100 éves vállalkozás. Merem állítani, hogy ha abban a korban születtetek volna, mint Noé, egyikőtök sem lett volna képes engedelmeskedni Isten szavainak. Amikor Noé engedelmeskedett Isten szavainak, amikor Isten parancsa szerint apránként megépítette a bárkát, ti lettetek volna azok az emberek, akik félreálltak, akik visszatartották Noét, akik kigúnyolták, kifigurázták és kinevették őt. Ti abszolút ilyen emberek vagytok. Teljesen hiányzik belőletek az engedelmesség és önmagatok alávetése. Ezzel szemben azt követeled, hogy Isten különleges kegyelmet mutasson feléd, és hogy különösképpen áldjon meg és világosítson meg. Hogyan lehetsz ennyire szégyentelen? Mit gondoltok, a dolgok közül, amelyekről az imént beszéltem, melyik az, amelyik az Én felelősségem? Melyiket kell nekem megtennem? (Egyiket sem.) Ezek mind emberi ügyek. Nem az én felelősségeim. Magatokra kellene tudnom hagyni titeket. Akkor miért kell beavatkoznom? Nem azért teszem, mert ez az én kötelességem, hanem a ti érdeketekben. Egyikőtök sem foglalkozik ezzel, egyikőtök sem vállalta ezt a felelősséget, egyikőtökben sincsenek meg ezek a jó szándékok – ezért kell nekem nagyobb erőfeszítéseket tennem ez ügyben. Csak arra van szükség, hogy engedelmeskedjetek és együttműködjetek, ez nagyon egyszerű – de még erre sem vagytok képesek. Emberek vagytok ti egyáltalán?

Volt egy másik, súlyosabb eset is. Volt egy hely, ahol egy építkezés folyt. Az épület elég magas és elég nagy alapterületű volt. Viszonylag sok bútorral rendezték be, és hogy könnyen lehessen mozgatni őket, szükség lett volna legalább egy kétszárnyú ajtóra, aminek legalább nyolc láb (kb. 2,4 méter) magasnak kellett volna lennie. A normális emberek gondoltak volna minderre. De valaki ragaszkodott ahhoz, hogy egy egyszárnyú, hat láb (kb. 1,8 méter) magas ajtót szereljenek be. Senki más javaslatával nem törődött, függetlenül attól, hogy kitől származott az. Vajon zavarodott volt ez az ember? Ő egy színtiszta gazember volt. Később, amikor valaki megemlítette Nekem ezt, azt mondtam annak az embernek: „Kétszárnyú ajtót kell felszerelni, és magasabbnak kell lennie.” Vonakodva beleegyezett. Látszólag beleegyezett, de vajon mit mondott négyszemközt? „Mi értelme van annak, hogy ilyen magasan legyenek? Mi a baj azzal, ha alacsonyabbak?” Később újra elmentem megnézni. Egyszerűen bővítették egy ajtóval, de a magassága ugyanaz maradt. És vajon miért maradt ugyanaz a magassága? Lehetetlen volt magasabb ajtót építeni? Vagy elérte volna az ajtó a mennyezetet? Mi volt a gond? A gond az volt, hogy nem akart engedelmeskedni. Valójában azt gondolta: „Te akarod ezt megmondani? Itt én vagyok a főnök, én hozom meg a döntéseket. A többiek azt teszik, amit én mondok, nem pedig fordítva. Mit tudsz te? Értesz az építőiparhoz?” Az, hogy nem értek az építőiparhoz, azt jelenti, hogy az arányokat sem látom? Egy ilyen alacsony ajtó egy ennyire magas épületben – ha egy kb. 190 cm magas ember szeretne bemenni rajta, akkor beveri a fejét a keretbe, ha nem hajol le. Milyen ajtó volt ez? Nem kellett értenem az építőiparhoz – mondjátok meg Nekem, észszerű volt az álláspontom? Gyakorlatias volt? De ez a gyakorlatiasság érthetetlen volt az illető számára. Ő csak a szabályok követésére volt képes, és azt gondolta: „Nálunk otthon az ajtók mind ilyenek. Miért kellett volna olyan magasat csinálnom, amilyet te mondtál? Megkértél, hogy csináljam meg, én pedig ilyenre csináltam. Ha nem vagyok a hasznodra, hagyjuk is! Én így csinálom a dolgokat, és nem fogok neked engedelmeskedni!” Miféle lény volt ez az ember? Gondoljátok, hogy még hasznára lett volna Isten házának? (Nem.) Mit kellene akkor tenni, ha nem használható? Bár az ilyen emberek tesznek némi jelképes erőfeszítést Isten házában, és nem rúgják ki őket azonnal, és bár a testvérek el tudják viselni őket, és én is el tudom viselni őket, ha az emberi mivoltukat vesszük alapul – felejtsük el, hogy megértik-e az igazságot vagy sem –, vajon mennyi az esélye annak, hogy hosszú távon fognak egy olyan környezetben dolgozni és élni, mint amilyen Isten háza? (Semennyi.) Ki kell-e rúgnunk őket? (Nem.) Valószínűsíthető-e, hogy hosszú ideig a gyülekezetben maradnak? (Nem.) Miért nem? Tegyük félre, hogy megértik-e, amit mondanak nekik. Mivel a hajlamuk olyan, amilyen, némi jelképes erőfeszítés után elkezdenek fontoskodni, és megpróbálnak parancsolgatni. Működik-e ez Isten házában? Semmik, mégis azt hiszik, hogy elég jók, hogy pillérként és támaszként szolgálnak Isten házában, ahol meggondolatlanul követnek el gaztetteket, és megpróbálnak irányítani. Elkerülhetetlen, hogy problémáik adódjanak, és nem maradnak sokáig. Az ilyen emberek – még ha Isten háza nem is rúgja ki őket – egy idő után észre fogják venni, hogy Isten házában az emberek mindig az igazságról és az alapelvekről beszélnek; ez nem érdekli őket, az ő működési módjuknak semmi haszna sincs itt. Bárhová is mennek, bármivel is foglalkoznak, képtelenek együttműködni másokkal, és mindig ők akarnak irányítani. De ez nem működik, és korlátozva érzik magukat minden tekintetben. Ahogy telik az idő, a legtöbb testvér megérti az igazságot és az elveket; miközben ezek az emberek a saját kedvük szerint próbálnak cselekedni, megpróbálnak főnökösködni és irányítani, és nem az elvek szerint cselekszenek; sokan lenéző pillantásokat vetnek rájuk – vajon el tudják ezt viselni? Amikor eljön ez az idő, érzékelni fogják, hogy nem illenek ezekhez az emberekhez, hogy a természetüknél fogva nem tartoznak ide, hogy rossz helyen vannak: „Hogyan keveredtem isten házába? Túlságosan leegyszerűsítőek voltak a gondolataim. Azt hittem, ha teszek némi erőfeszítést, elkerülhetem a katasztrófát, és megáldanak. Sosem gondoltam volna, hogy ez nem így lesz!” Ők természetüknél fogva nem tartoznak Isten házába; egy idő után elvesztik az érdeklődésüket, közömbössé válnak, és nem kell őket kirúgni – maguktól távoznak.

Egyesek azt mondják: „Van valami, amibe nem ütöd bele az orrod? Szeretsz fontoskodni, nem igaz? Csak azért teszed, hogy megmutasd a tekintélyedet, éreztesd a jelenlétedet, és tudatosítod az emberekben a mindenhatóságodat azzal, hogy mások ügyeibe avatkozol, nem igaz?” Mondjátok meg nekem, rendben lenne, ha nem foglalkoznék ezekkel a dolgokkal? Valójában én nem akarok foglalkozni ezekkel a dolgokkal, ezek a vezetők és a dolgozók felelősségi körébe tartoznak, de ha nem tenném meg, az problémákhoz vezetne, és hatással lenne a jövőbeli munkára. Bele kellene-e folynom az ilyen ügyekbe, ha ti képesek lennétek megoldani őket, ha azt tennétek, amit kértem? Ha nem foglalkoznék veletek, akkor nem tudnátok megélni semmilyen emberi hasonlatosságot, és nem is élnétek jól. Semmit sem lennétek képesek megcsinálni magatoktól. És még így is, hogy ez a helyzet, nem engedelmeskedtek nekem. Egy rendkívül egyszerű dologról fogok beszélni nektek: a higiénia és az életkörülményeitek rendben tartásának már-már lényegtelen kérdéséről. Hogyan viselkedtek ez ügyben? Ha úgy látogatok el valahová, hogy nem szólok előre, akkor borzasztó rendetlenséggel találkozom, és ott helyben kell rendet raknotok, amitől feldúlttá váltok, és kellemetlenül érzitek magatokat. Ha előre szólnék az érkezésemről, akkor nem lenne olyan rossz a helyzet – de azt hiszitek, nem tudom, hogy mi folyik a színfalak mögött? Ezek mind apró dolgok, a normális emberi mivolt legegyszerűbb és legalapvetőbb pontjai. De ti ilyen lusták vagytok. Tényleg képesek vagytok jól végezni a kötelességeteket? Tíz évet töltöttem el a szárazföldi Kína különböző részein, ahol arra tanítottam az embereket, hogy hogyan hajtogassák össze a paplanokat, és hogyan szellőztessék ki a napon, hogyan takarítsák ki az otthonaikat, és hogyan gyújtsanak be a kályhába. Tíz év tanítás után azonban már nem voltam képes tovább tanítani őket. Talán én vagyok képtelen a tanításra? Nem, ezek az emberek egyszerűen túl hitványak. Később abbahagytam a tanítást. Amikor elmentem valahová, és egy olyan paplant láttam, amit nem hajtogattak össze, egyszerűen megfordultam, és elmentem. Miért tettem ezt? Büdösnek és undorítónak találtam. Miért maradnék egy olyan helyen, ami rosszabb, mint egy disznóól? Nem vagyok hajlandó erre. Még ezeken az apró problémákon is nagyon nehéz változtatni. Ha továbbmennék, és Isten útjának és akaratának követését várnám el tőletek, őszintén szólva, még a közelébe sem kerülnétek. Mi a fő mondanivalóm ma? Az Isten szavainak való engedelmesség nagyon fontos, és nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az Isten szavainak való engedelmesség nem azt jelenti, hogy neked elemezned, tanulmányoznod kell őket, hogy meg kell vitatnod őket, hogy el kell mélyedned és keresned kell az észszerűséget bennük, vagy hogy meg kell próbálnod kitalálni a miérteket; ehelyett alkalmaznod kell az Ő szavait, és meg kell valósítanod őket. Amikor Isten szól hozzád, amikor megparancsolja neked, hogy hajts végre egy feladatot, vagy rád bíz valamit, akkor Isten azt akarja látni, hogy te ezután a tettek mezejére lépsz, és hogy hogyan valósítod meg azt lépésről lépésre. Istent nem érdekli, hogy megérted-e ezt a dolgot vagy sem, és az sem érdekli, hogy furdal-e a kíváncsiság, vagy hogy vannak-e kétségeid ezzel kapcsolatban. Isten azt figyeli, hogy megteszed-e, hogy engedelmes vagy-e, és hogy aláveted-e magad.

Egyszer a fellépések jelmezeiről beszélgettem néhány emberrel. Az elsődleges alapelv az volt, hogy a jelmezek színe és stílusa legyen tiszteletreméltó, méltóságteljes, ízléses és elegáns. Nem nézhettek ki furcsán. Ráadásul nem volt szükséges, hogy túl sok pénzt költsünk. Nem kellett, hogy egy adott tervezőtől származzanak, és még kevésbé volt szükség arra, hogy egy felső kategóriás márka üzletében vásárolják meg őket. Nekem az volt a véleményem, hogy a jelmezeknek elegánsnak, tiszteletreméltónak és méltóságteljesnek kell lenniük, hogy szalonképesen nézzenek ki. A színeket illetően nem voltak korlátozások, kivéve, hogy kerülni kellett mindent, ami túlságosan unalmasnak vagy sötétnek tűnt a színpadon. Ezen kívül a legtöbb szín megfelelő volt: piros, narancs, sárga, zöld, kék, indigó, lila – erre vonatkozóan nem voltak előírások. Miért ez volt az alapelv? Isten teremtése minden színt tartalmaz. A virágok színesek, akárcsak a fák, a növények és a madarak. Tehát nem szabad, hogy bármilyen elképzelésünk vagy szabályunk legyen a színekre vonatkozóan. Miután elmondtam ezt, féltem, hogy nem fogják megérteni. Újra megkérdeztem őket, és csak akkor nyugodtam meg, amikor mindenki, akik hallott Engem azt mondta, hogy megértette. A többit meg lehetett valósítani az általam elmondott alapelv szerint. Egyszerű dolog volt ez? Vagy valami nagyszabású dologról volt szó? Nagyobb vagy kisebb vállalkozás volt, mint egy bárkaépítés? (Kisebb.) Összehasonlítva azzal, hogy Ábrahám felajánlotta Izsákot, vajon nehéz volt? (Nem.) Egyáltalán nem volt nehéz, egyszerű volt – egyszerű öltözködési kérdés. Az emberek a születésük pillanatától kezdve érintkeznek ruhákkal; ez nem volt nehéz dolog. Miután meghatároztam egy konkrét alapelvet, még könnyebb volt az embereknek végrehajtani a feladatot. A kulcskérdés az volt, hogy engedelmeskednek-e, és hajlandóak-e megtenni. Egy idő után, amikor már elkészült néhány előadás és film, észrevettem, hogy az összes főszereplő jelmeze kék volt. Elgondolkodtam: „Valami gond van a műsorok készítőinek elméjével? Nagyon világosan fogalmaztam. Nem hoztam olyan szabályt, hogy a jelmezeknek kéknek kell lenniük, és hogy aki nem kéket visel, az nem léphet a színpadra. Mi a baj ezekkel az emberekkel? Mi vezérelte és irányította őket? Vajon változott a divat a külvilágban, és az emberek már csak kéket hordanak? Nem. A külvilágban nincs szabály a színekre és a stílusokra vonatkozóan, az emberek mindenféle színt viselnek. Ezért furcsa, hogy az egyházunkban ilyen helyzet alakult ki. Ki végzi a jelmezek végső ellenőrzését? Ki a felelős ezért az ügyért? Vajon valaki a háttérből irányít?” Valóban volt valaki, aki a háttérből irányította a dolgokat; ennek következtében a stílustól függetlenül minden jelmez kivétel nélkül kék volt. Amit én mondtam, az nem számított. Már eldöntötték, hogy minden ruhának kéknek kell lennie – az emberek csak kéket viselnek majd. A kék a spiritualitást és a szentséget jelképezte; ez volt Isten házának a védjegye. Ha a jelmezek nem kék színűek lettek volna, akkor nem engedték volna, hogy bemutassák az előadást, és nem is mertek volna így tenni. Azt mondtam, ezek az emberek elvesztek. Ez egy egyszerű dolog volt, minden pontot világosan elmagyaráztam, és miután elmagyaráztam, meggyőződtem róla, hogy megértették; csak akkor zártam le a témát, amikor mindannyian egyetértettünk. És mi lett a végeredmény? Olyan volt, mintha csak a levegőbe beszéltem volna. Senkinek sem volt fontos. Mindenki azt tette és gyakorolta, amihez kedve volt; senki sem hajtotta végre, és senki nem teljesítette, amit mondtam. Mit jelentett valójában az, amikor azt mondták, hogy megértették? Ezek az emberek csak szórakoztak velem. Egész nap pletykáltak, mint a középkorú hölgyek az utcán. Így beszélgettek velem is, és a hozzáállásuk is ilyen volt. Úgy éreztem, hogy ezeknek az embereknek a Krisztushoz való hozzáállása megegyezik az Istenhez való hozzáállásukkal, és ez nagyon aggasztó hozzáállás volt, veszélyt jelzett, egy rossz jel volt. Szeretnétek tudni, hogy mit jelez ez? Tudnotok kellene. El kell nektek mondanom ezt, és nektek figyelmesen kell hallgatnotok: Az alapján, ami megnyilvánul bennetek, és az Isten szavaihoz való hozzáállásotok alapján sokan közületek katasztrofális helyzetbe fognak kerülni; néhányan büntetés, néhányan pedig finomítás céljából fognak katasztrofális helyzetbe kerülni, és a katasztrófát nem lehet elkerülni. Azok, akiket megbüntetnek, azonnal meghalnak és elvesznek. Akiket a katasztrófa megfinomít, ha ezáltal képesek lesznek engedelmeskedni és alávetni magukat, állhatatosnak maradni, és ha bizonyságtételt nyernek, azok számára viszont a legnehezebb próbatétel véget ér; különben nincs remény számukra a jövőben, veszélyben lesznek, és nem lesz több esélyük. Világos, amit mondtam? (Igen.) Jó dolognak tűnik ez számotokra? Röviden szólva, számomra ez nem jó előjel. Úgy érzem, ez egy rossz jel. Elmondtam nektek a tényeket; a döntés rajtatok múlik. Többet nem mondok erről, nem fogom ismételni magam, és nem hozom fel újra ezt a témát.

A mai beszélgetésünk témája az volt, hogyan kezeljük Isten szavait. Nagyon fontos, hogy engedelmeskedjetek, és hogy alávessétek magatokat Isten szavainak. Nagyon fontos, hogy képesek legyetek alkalmazni, megvalósítani és gyakorlatba ültetni őket. Néhányan azt mondják: „Még ma sem tudjuk pontosan, hogyan bánjunk Krisztussal.” A Krisztussal való bánásmód nagyon egyszerű: Krisztushoz való hozzáállásod az Istenhez való hozzáállásod. Isten szemében az Istenhez való hozzáállásod a Krisztushoz való hozzáállásod. Természetesen, amilyen hozzáállást tanúsítasz Krisztus felé, olyan hozzáállást tanúsítasz a mennyekben lévő Isten felé. A Krisztushoz való hozzáállásod a legvalóságosabb mind közül – látható, és Isten pontosan ezt vizsgálja. Az emberek szeretnék megérteni, hogyan kell úgy bánni Istennel, ahogy Isten kívánja, és ez egyszerű. Három pont van: Az első az őszinteség; a második a tisztelet, hogy megtanuljuk tisztelni Krisztust; a harmadik pedig – és ez a legfontosabb – az engedelmesség Ő szavainak. Az engedelmesség az Ő szavainak vajon azt jelenti, hogy a füleddel vagy valami mással hallgatod? (A szívünkkel.) Van szíved? Ha van szíved, akkor azzal hallgass. Csak akkor leszel képes a gyakorlatba ültetni a hallottakat, ha a szíveddel hallgatsz. Mindhárom pont nagyon egyszerű. Könnyen érthető a szó szerinti jelentésük, és logikusan gondolkodva könnyen végrehajthatók – de hogy hogyan hajtod végre, és hogy képes vagy-e rá, az tőled függ; nem magyarázom tovább. Néhányan azt mondják: „Te csak egy hétköznapi ember vagy. Miért kellene őszintének lennünk veled? Miért kellene tisztelnünk téged? Miért kellene engedelmeskednünk a szavaidnak?” Megvannak az indokaim. Ebből is három van. Hallgassatok figyelmesen, és figyeljétek, hogy van-e értelme a mondandómnak. Ha van, el kell fogadnotok; ha úgy érzed, hogy nincs, nem kell elfogadnod, és kereshetsz más utat. Az első indok az, hogy amióta elfogadtad Isten munkájának ezt a szakaszát, minden szavamat befogadtad, élvezted és imádkozva olvastad. A második indok az, hogy te magad is elismered, hogy Mindenható Isten követője vagy, hogy az Ő hívei közé tartozol. Mondhatjuk-e tehát, hogy elismered, hogy Isten megtestesült, hétköznapi hús-vér testének követője vagy? Mondhatjuk. Összefoglalva, a második indok az, hogy elismered, hogy Mindenható Isten követője vagy. A harmadik indok pedig a legfontosabb mind közül: az emberiség összes tagja közül csak Én tekintelek titeket embernek. Vajon fontos ez a pont? (Az.) A három pont közül melyiket nem tudjátok elfogadni? Mit gondoltok, az imént említett pontok között van olyan, amelyik nem igaz, nem objektív, nem tényszerű? (Nincs.) Tehát összesen hat pont van. Nem fogok mindegyikbe részletesen belemenni; gondolkodjatok el rajtuk magatokban. Már hosszasan beszéltem ezekről a témákról, ezért képesnek kell lennetek rá, hogy megértsétek őket.

2020. július 4.