Isten munkája az emberek között elválaszthatatlan az embertől, mert az ember ennek a munkának a tárgya és Isten egyetlen olyan teremtménye, aki bizonyságot tehet Istenről. Az ember élete és az ember valamennyi tevékenysége elválaszthatatlan Istentől, és teljesen Isten keze irányítja őket, és még az is elmondható, hogy egyetlen személy sem létezhet Istentől függetlenül. Ezt senki sem tagadhatja, mert ez egy tény. Mindaz, amit Isten tesz, az emberiség hasznára van, és a Sátán mesterkedései ellen irányul. Minden, amire az embernek szüksége van, Istentől jön, és Isten az ember életének forrása. Így az ember egyszerűen képtelen elválni Istentől. Továbbá, Istennek sosem állt szándékában különválni az embertől. Isten az egész emberiség érdekében végzi munkáját, és az Ő gondolatai mindig kedvesek. Az ember számára tehát Isten munkája és Isten gondolatai (azaz Isten akarata) egyaránt „látomások”, amelyeket az embernek meg kellene ismernie. Az ilyen látomások Isten irányítását is jelentik, és olyan munkát, amit ember képtelen elvégezni. Eközben a követelményeket, amelyeket Isten a munkája során az emberrel szemben támaszt, az ember „gyakorlatának” nevezzük. A látomások Magának Istennek a munkái, vagyis az Ő akarata az emberiség számára, avagy az Ő munkájának célja és jelentősége. A látomásokat az irányítás részének is hívhatjuk, mert ez az irányítás Isten munkája, és az emberre irányul, ami azt jelenti, hogy ez az a munka, amit Isten végez az emberek között. Ez a munka a bizonyíték és az ösvény, amelyen át az ember megismeri Istent, és amely az ember számára a lehető legnagyobb jelentőséggel bír. Ha az emberek ahelyett, hogy Isten munkájának megismerésére figyelnének, csak az Istenben való hit doktrínáira figyelnek, vagy jelentéktelenül csekély részletekre, akkor egyszerűen nem fogják megismerni Istent, sőt mi több, nem lesznek Isten szíve szerint valók. Isten ama munkáját, amely mérhetetlenül nagy segítségére van az embernek Isten megismerésében, látomásoknak hívjuk. E látomások képezik Isten munkáját, Isten akaratát, valamint Isten munkájának céljait és jelentőségét; ezek mind hasznosak az ember számára. A gyakorlat arra utal, amit az embernek kell elvégeznie, amit az Istent követő teremtményeknek kell megtenniük, és ez egyúttal az ember kötelessége is. Amit az embernek tennie kell, az nem olyasmi, amit az ember már kezdettől fogva értett, hanem az, amit Isten az Ő munkája során megkövetel az embertől. Ezek a követelmények fokozatosan egyre mélyebbek és egyre emelkedettebbek lesznek, ahogy Isten munkálkodik. A Törvény Korában például az embernek a törvényt kellett követnie, a Kegyelem Korában pedig a keresztet kellett hordoznia. A Királyság Kora más: az emberrel szemben támasztott követelmények magasabbak, mint a Törvény Korában és a Kegyelem Korában voltak. Ahogy a látomások egyre emelkedettebbé válnak, úgy az emberrel szemben támasztott követelmények egyre magasabbak, egyre tisztábbak és valóságosabbak lesznek. Ugyanígy a látomások is egyre valóságosabbá válnak. E sok valódi látomás nem csupán azt mozdítja elő, hogy az ember engelmeskedjen Istennek, hanem ezen túlmenően ahhoz is hozzájárul, hogy megismerje Istent.

Az előző korokkal összehasonlítva Isten munkája a Királyság Korában gyakorlatiasabb, még inkább az ember lényegét és a beállítottságában bekövetkező változásokat célozza meg, és még inkább képes bizonyságot tenni Magáról Istenről mindazok számára, akik Őt követik. Más szóval, a Királyság Kora alatt, munkálkodása során Isten jobban megmutatkozik az embernek, mint a múltban bármikor, ami azt jelenti, hogy az ember által megismerendő látomások magasabbak, mint bármely előző korban voltak. Mivel Isten munkája az emberek között eddig példa nélküli területekre lépett be, az ember által megismert látomások az egész irányítási munka során a Királyság Korában a legmagasabbak. Isten munkája precedens nélküli területekre lépett be, és így az ember által megismerendő látomások lettek minden látomás közül a legmagasabb rendűek, és az ember ebből eredő gyakorlata szintén magasabb, mint bármely előző korban, mert az ember gyakorlata a látomásokkal lépést tartva változik, a látomások tökéletesítése pedig az emberrel szemben támasztott követelmények tökéletesítését is jelenti. Amint Isten teljes irányítása megáll, úgy az ember gyakorlata is megszűnik, és Isten munkája nélkül az embernek nem lesz más választása, mint az, hogy a múlt doktrínáihoz ragaszkodjon, máskülönben egyszerűen nem lesz hová fordulnia. Új látomások nélkül nem lesz több új emberi gyakorlat; teljes látomások nélkül nem lesz tökéletes emberi gyakorlat; magasabb látomások nélkül az embernek nem lesz magasabb szintű gyakorlata. Az ember gyakorlata Isten lépései mentén változik, és hasonlóképpen az ember tudása és tapasztalata is Isten munkája mentén változik. Függetlenül attól, hogy az ember mi mindenre képes, továbbra is elválaszthatatlan Istentől, és ha Isten akár csak egy pillanatra is abbahagyná a munkát, az ember azonnal meghalna haragjától. Az embernek nincs mivel dicsekednie, mert nem számít, milyen magas szintű az ember mai ismerete, nem számít, milyen mélyek a tapasztalatai, ő elválaszthatatlan Isten munkájától, mivel az ember gyakorlata és az, amire Istenben való hitében törekednie kellene, elválaszthatatlanok a látomásoktól. Isten munkájának minden esetében vannak olyan látomások, amelyeket az embernek meg kell ismernie, és ezeket követve megfelelő követelményeket támasztanak az emberrel szemben. Ha e látomások nem szolgálnának alapul, az ember egyszerűen képtelen lenne a gyakorlatra, és arra sem lenne képes, hogy megingathatatlanul kövesse Istent. Ha az ember nem ismeri Istent vagy nem érti Isten akaratát, akkor mindaz, amit az ember tesz, hiábavaló, és nem alkalmas Isten jóváhagyására. Mindegy, milyen bőségesek az ember ajándékai, ő akkor is elválaszthatatlan Isten munkájától és Isten útmutatásától. Nem számít, milyen jók az ember cselekedetei, vagy hogy hány tettet visz véghez az ember, azok akkor sem helyettesíthetik Isten munkáját. És így az ember gyakorlata semmilyen körülmények között nem választható el a látomásoktól. Azoknak, akik nem fogadják el az új látomásokat, nincs új gyakorlatuk. Az ő gyakorlatuknak semmi köze az igazsághoz, mert doktrínát követnek, és a halott törvényhez ragaszkodnak; egyáltalán nincsenek új látomásaik, és ennek eredményeként az új korból semmit nem ültetnek a gyakorlatba. Elvesztették a látomásokat, eközben a Szentlélek munkáját is elveszítették, és elveszítették az igazságot. Azok, akik nélkülözik az igazságot, az abszurditás ivadékai, a Sátán megtestesítői ők. Nem számít, hogy milyen személy az illető, nem lehet meg Isten munkájának látomásai nélkül, nem létezhet a Szentlélek jelenlététől megfosztva; amint valaki elveszti a látomásokat, rögtön az alvilágba száll alá, és sötétség közepette él. A látomás nélküli emberek azok, akik bolond módon követik Istent, ők azok, akik nélkülözik a Szentlélek munkáját, és ők a pokolban élnek. Az ilyen emberek nem az igazságra törekszenek, hanem inkább kifüggesztik Isten nevét, mint valami jelzőtáblát. Azok, akik nem ismerik a Szentlélek munkáját, akik nem ismerik a megtestesült Istent, akik nem ismerik a munka három szakaszát Isten irányításának teljességében, azok nem ismerik a látomásokat, és így az igazság nélkül vannak. És vajon nem mind gonosztevők azok, akik nem rendelkeznek az igazsággal? Azok, akik hajlandóak a gyakorlatba ültetni az igazságot, akik hajlandóak Isten ismeretét keresni, és akik igazán együttműködnek Istennel, azok az emberek, akik számára a látomások alapként szolgálnak. Ők elnyerik Isten jóváhagyását, mert együttműködnek Istennel, és ez az együttműködés az, amit az embernek a gyakorlatba kellene ültetnie.

A látomások sok, a gyakorlathoz vezető ösvényt tartalmaznak. Az emberrel szemben támasztott gyakorlati követelményeket szintén magukba foglalják a látomások, ahogy Isten munkáját is, amit az embernek meg kell ismernie. A múltban a különböző helyeken tartott különleges összejövetelek vagy nagyszabású összejövetelek alatt a gyakorlat ösvényének csupán egyetlen aspektusáról esett szó. Ilyen gyakorlat volt az, amelyet a Kegyelem Korában kellett gyakorlatba ültetni, és ennek igen ritkán volt bármi köze Isten ismeretéhez, mivel a Kegyelem Korának látomása csak Jézus keresztre feszítésének látomása volt, és nem léteztek ennél nagyobb látomások. Az embernek nem kellett többet tudnia, mint az Ő keresztre feszítés általi munkáját az emberiség megváltása érdekében, és így a Kegyelem Korában nem voltak más látomások, amiket az embernek meg kellett volna ismernie. Ily módon az ember csak hiányos tudással rendelkezett Istenről, és Jézus szeretetének és könyörületességének ismeretén kívül csak néhány egyszerű és szánalmas dolog állt a rendelkezésére, amit gyakorolhatott, olyan dolgok, amelyek messze elmaradtak a maitól. A múltban, függetlenül attól, hogy milyen módon gyülekeztek össze az emberek, képtelenek voltak Isten munkájának gyakorlati ismeretéről beszélni, még kevésbé tudta bárki világosan megmondani, hogy melyik a gyakorlat legmegfelelőbb útja, amelyre az ember rátérhet. Az ember pusztán néhány egyszerű részletet tett hozzá a hosszútűrés és türelem alapjához; egyszerűen nem volt semmi változás gyakorlatának lényegében, mert ugyanazon a koron belül Isten nem végzett semmilyen újabb munkát, és az embertől nem követelt mást, csak hosszútűrést és türelmet, vagy azt, hogy vigye a keresztet. Az ilyen gyakorlatokon kívül nem léteztek magasabb látomások, mint Jézus keresztre feszítése. A múltban nem esett említés más látomásokról, mert Isten nem végzett túl sok munkát, és mert csak korlátozott követelései voltak az emberrel szemben. Ily módon függetlenül attól, hogy mit tett az ember, képtelen volt túllépni ezeken a határokon, a korlátokon, amelyek csak néhány egyszerű és sekélyes dolgot jelentettek, amit az embernek gyakorlatba kellett ültetnie. Ma azért beszélek más látomásokról, mert ma több munka lett elvégezve, olyan munka, ami többszörösen meghaladja a Törvény Korát és a Kegyelem Korát. Az emberrel szemben támasztott követelmények is többszörösen magasabbak, mint a múltbéli időkben. Ha az ember képtelen teljesen megismerni az ilyen munkát, akkor annak nem lenne nagy jelentősége; elmondhatjuk, hogy az ember nehezen fogja tudni teljesen megismerni az ilyen munkát, ha nem ennek szenteli erőfeszítéseit egész élete során. A hódítás munkájában, ha csak beszélnénk a gyakorlat útjáról, az lehetetlenné tenné az ember meghódítását. Ha csak beszélnénk a látomásokról anélkül, hogy az emberrel szemben követelményeket állítanának, szintén ellehetetlenítené az ember meghódítását. Ha semmi másról nem esne szó, csak a gyakorlat útjáról, akkor lehetetlen lenne eltalálni az ember Achilles sarkát, vagy eloszlatni az ember elképzeléseit, és így az embert teljesen meghódítani is lehetetlen lenne. Az ember meghódításának fő eszközei a látomások, mégis, ha nem létezne a gyakorlat ösvénye a látomásokon kívül, akkor nem lenne út, amit az ember követhet, még kevésbé lenne bármilyen eszköze a belépéshez. A kezdetektől fogva mindvégig ez volt Isten munkájának alapelve: a látomásokban található az, ami gyakorlatba ültethető, és így léteznek látomások is a gyakorlat mellett. A változások mértéke mind az ember életében, mind a beállítottságában követi a látomások változásait. Ha az embernek csak a saját erőfeszítéseire kellene támaszkodnia, akkor lehetetlen lenne számára bármilyen nagyfokú változást elérni. A látomások Magának Istennek a munkájáról és Isten irányításáról szólnak. A gyakorlat az emberi gyakorlat ösvényére utal, és az ember létezésének útjára; Isten teljes irányításában a látomások és gyakorlat közti kapcsolat az Isten és ember közötti kapcsolat. Ha a látomásokat eltávolítanánk, vagy ha úgy beszélnénk róluk, hogy nem ejtünk szót a gyakorlatról, vagy ha csak látomások léteznének, és az ember gyakorlatát megsemmisítenénk, akkor az ilyen dolgokat nem lehetne Isten irányításának tekinteni, még kevésbé mondhatnánk, hogy Isten munkája az emberiség érdekében történik; ily módon nem csak az ember kötelessége szűnne meg, hanem ez Isten munkája céljának megtagadása lenne. Ha az embertől elejétől a végéig csak annyit várnának el, hogy gyakoroljon, Isten munkájának bevonása nélkül, és ezen kívül, ha az embertől nem követelnék meg, hogy ismerje Isten munkáját, akkor az ilyen munkát még kevésbé nevezhetnénk Isten irányításának. Ha az ember nem ismerné Istent, és tudatlan lenne Isten akaratát illetően, és vakon vinné véghez gyakorlatát homályos és elvont módon, akkor sosem válna minden szempontból alkalmas teremtménnyé. Így tehát e két dolog közül mindkettő elengedhetetlen. Ha csak Isten munkája létezne, vagyis, ha csak a látomások lennének, és az ember részéről nem lenne együttműködés vagy gyakorlat, akkor az ilyen dolgokat nem lehetne Isten irányításának nevezni. Ha csak az ember gyakorlata és belépése létezne, akkor függetlenül attól, hogy az ember milyen magas ösvényre lépett, ez úgyszintén elfogadhatatlan lenne. Az ember belépésének a munkával és látomásokkal egy ütemben, fokozatosan kell változnia, nem változhat szeszélyesen. Az ember gyakorlatának alapelvei nem szabadok és korlátlanok, hanem bizonyos határok között mozognak. Az ilyen alapelvek a munka látomásaival egy ütemben változnak. Ennek okán Isten irányítása végső soron Isten munkájától és az ember gyakorlatától függ.

Az irányítási munka egyedül az emberiség miatt jött létre, ami azt jelenti, hogy csak az emberiség létezése miatt támadt. Az emberiség előtt, vagyis a kezdetben, amikor az egek és a föld és minden dolgok teremtettek, nem volt irányítás. Ha nem lenne az ember számára hasznos gyakorlat Isten valamennyi munkájában, vagyis, ha Isten nem állított volna megfelelő követelményeket a megromlott emberiséggel szemben (ha az Isten által végzett munkában nem lenne az ember gyakorlata számára megfelelő ösvény), akkor ezt a munkát nem lehetne Isten irányításának nevezni. Ha Isten munkájának teljessége csupán annyit foglalna magában, hogy elmondja a korrupt emberiségnek, hogyan végezzék a gyakorlatukat, Isten pedig nem vinné véghez egyetlen saját kezdeményezését sem, és az Ő mindenhatóságának és bölcsességének egy szikráját sem nyilvánítaná ki, akkor bármilyen magas követelményeket támasztana Isten az emberrel szemben, bármilyen hosszú ideig élne Isten az emberek között, az ember mit sem tudna Isten természetéről; ha ez lenne a helyzet, akkor az ilyen típusú munka még kevésbé lenne méltó arra, hogy Isten irányításának nevezzük. Egyszerűen szólva, Isten irányítási munkája az Isten által végzett munka, és mindaz a munka, amelyet Isten útmutatása alatt visznek véghez azok, akiket Isten megnyert. Az ilyen munkákat összegezhetjük irányításként. Más szóval, Isten munkáját az emberek között, és mindazoknak a Vele való együttműködését, akik követik Őt, gyűjtőnéven irányításnak nevezzük. Itt Isten munkáját látomásoknak hívjuk, az ember együttműködését pedig gyakorlatnak. Minél magasabb Isten munkája (azaz, minél magasabbak a látomások), Isten természetéből annál több lesz tisztán kivehető az ember számára, annál inkább ellentmond az ember elképzeléseinek, és az ember gyakorlata és együttműködése annál magasabb szintre emelkedik. Minél magasabbak az elvárások az emberrel szemben, Isten munkája annál inkább ellentétes az ember elképzeléseivel, aminek eredményeként az ember megpróbáltatásai és az általa elérendő normák is magasabbak lesznek. Amire ez a munka befejeződik, addigra minden látomás beteljesedik majd, és az, amit az embernek a gyakorlatba kell ültetnie, el fogja érni a tökéletesség tetőpontját. Ez egyúttal az az idő is lesz, amikor mindenki osztályozva lesz fajtája szerint, mivel az, amit az embernek tudnia kell, addigra már fel lesz fedve az ember előtt. Így, amikor a látomások elérik csúcspontjukat, a munka ezzel összhangban szintén a végéhez közeledik majd, és az ember gyakorlata addigra szintén eléri a fénypontját. Az ember gyakorlata Isten munkáján alapul, és Isten irányítása egyedül az ember gyakorlatának és együttműködésének köszönhetően fejeződik ki teljesen. Az ember Isten munkájának mintapéldánya, és Isten teljes irányítási munkájának tárgya, és terméke is Isten egész irányításának. Ha Isten egyedül, az ember közreműködése nélkül dolgozna, akkor semmi sem szolgálhatna az Ő egész munkájának kikristályosodásaként, és akkor Isten irányítása a legcsekélyebb jelentőséggel sem bírna. Isten a munkáján kívül csak azáltal érheti el az Ő irányításának célját, és érheti el azt a célt, hogy mindezen munka által teljesen legyőzze a Sátán, ha az Ő munkájának kifejezésére és mindenhatóságának, valamint bölcsességének bizonyítására megfelelő eszközöket választ. Ebből kifolyólag az ember elválaszthatatlan részét képezi Isten irányítási munkájának, és az ember az egyetlen, aki által Isten irányítása gyümölcsözővé válhat és elérheti végső célját; az emberen kívül nincs olyan létforma, amely betölthetne ilyen szerepet. Ahhoz, hogy az ember Isten irányítási munkájának valódi kikristályosodásává válhasson, a romlott emberiség engedetlenségét teljes mértékben el kell oszlatni. Ehhez az szükséges, hogy az ember a különböző időkben annak megfelelő gyakorlatokat kapjon, és hogy Isten elvégezze az ezzel kapcsolatos munkát az emberek között. Csakis ezen a módon lesz végül megnyerve egy olyan embercsoport, akik Isten irányítási munkájának kikristályosodásai. Isten munkája az emberek között nem tehet bizonyságot Magáról Istenről csupán Isten munkája által; az ilyen bizonyság eléréséhez élő emberi lényekre is szükség van, akik alkalmasak az Ő munkájára. Isten először ezeken az embereken fog munkálkodni, akiken keresztül aztán munkája majd kifejeződik, és így ilyen bizonyságtétel lesz Róla a teremtmények között, és ebben megvalósul az, hogy Isten eléri munkájának célját. Isten nem egyedül munkálkodik a Sátán legyőzésén, mivel Ő nem tud Önmagáról közvetlenül bizonyságot tenni minden teremtmény között. Ha azt tenné, lehetetlen volna teljességgel meggyőzni az embert, így Istennek dolgoznia kell az emberen, hogy meghódítsa, és csak ekkor nyerhet majd bizonyságtételt minden teremtmény között. Ha egyedül Isten munkálkodna, az ember közreműködése nélkül, vagy ha az ember együttműködése nem lenne követelmény, akkor az ember soha nem lenne képes megismerni Isten természetét, és soha nem szerezne tudomást Isten akaratáról; Isten munkáját akkor nem lehetne Isten irányításának nevezni. Ha csupán magának az embernek kellene törekednie, és kutatnia, és keményen dolgoznia, Isten munkájának megértése nélkül, akkor az ember csínytevéseket követne el. A Szentlélek munkája nélkül az, amit az ember tesz, a Sátántól való, ő lázadó és gonosztevő; a Sátán mutatkozik meg mindabban, amit a romlott emberiség tesz, és nincs semmi, ami Istennel összeegyeztethető, és mindaz, amit az ember tesz, a Sátán megnyilvánulása. Mindabból, amiről eddig szó volt, semmi sem zárja ki a látomásokat és gyakorlatokat. A látomások alapján az ember megtalálja a gyakorlatot és az engedelmesség ösvényét, hogy félretehesse elképzeléseit és megnyerje azokat a dolgokat, amelyekkel a múltban nem rendelkezett. Isten megköveteli, hogy az ember együttműködjön Vele, hogy az ember teljesen alávesse magát az Ő követelményeinek, az ember pedig azt kéri, hogy láthassa Magának Istennek a munkáját, hogy megtapasztalja Isten mindenható erejét, és hogy megismerje Isten természetét. Ezek összegezve alkotják Isten irányítását. Isten egyesülése az emberrel az irányítás, és ez a legnagyszerűbb irányítás.

Ami a látomásokkal kapcsolatos, az elsősorban Magának Istennek a munkájára utal, ami pedig a gyakorlattal függ össze, azt az embernek kell elvégeznie, és egyáltalán semmi köze Istenhez. Isten munkáját Maga Isten teljesíti be, az ember gyakorlatát pedig maga az ember viszi véghez. Azt, amit Magának Istennek kell megtennie, nem az ember dolga elvégezni, amit pedig az embernek kell gyakorolnia, az Istentől független. Isten munkája az Ő saját szolgálata, és nem kapcsolódik az emberhez. Ezt a munkát nem az embernek kell elvégeznie, és továbbá, az ember képtelen lenne megtenni az Isten által elvégzendő munkát. Aminek a gyakorlása az embertől megkövetelt, azt az embernek kell végrehajtania, legyen az az életének feláldozása, vagy önmaga átadása a Sátánnak, hogy tanúságot tegyen, mindezeket az embernek kell véghez vinnie. Maga Isten végez el minden munkát, amit Neki kell elvégeznie, az embernek pedig meg lett mutatva, hogy mit kell tennie, és a munka fennmaradó része az ember dolga. Isten nem végez kiegészítő munkát. Ő csak azt a munkát végzi el, amely az Ő szolgálatán belül van, és csak az út megnyitásának munkáját végzi, és nem végzi el az út kikövezésének munkáját; ezt mindenkinek meg kell értenie. Az igazság gyakorlatba ültetése azt jelenti, hogy Isten szavait gyakorlatba ültetjük, és mindez az ember kötelessége, ez az, amit az embernek kell megtennie, és egyáltalán semmi köze nincs Istenhez. Ha az ember azt követeli, hogy Isten is szenvedjen gyötrelmet és finomítást az igazságban ugyanúgy, ahogy az ember, akkor az ember engedetlen. Isten munkája az Ő szolgálatának teljesítése; az ember kötelessége pedig, hogy Isten minden útmutatásának engedelmeskedjen a legkisebb ellenállás nélkül. Az ember dolga az, hogy teljesítse, amit el kell érnie, függetlenül attól, hogy Isten hogyan munkálkodik vagy él. Egyedül Isten támaszthat követelményeket az emberrel szemben, vagyis egyedül Maga Isten alkalmas arra, hogy követelései legyenek az emberrel szemben. Az embernek nem lehet választása, és nem tehet mást, mint teljesen alávetni magát és gyakorolni; ilyen értelemmel kell bírnia az embernek. Amint befejeződik az a munka, amit Istennek kell elvégeznie, elvárás az embertől, hogy lépésről lépésre megtapasztalja azt. Amennyiben a végén, amikor Isten minden irányítása befejeződött, az ember még mindig nem tette meg, amit Isten megkövetelt tőle, akkor az embert meg kell büntetni. Ha az ember nem teljesíti Isten elvárásait, akkor ez az ember engedetlenségének tudható be; ez nem azt jelenti, hogy Isten nem volt elég alapos a munkájában. Mindazok, akik nem tudják Isten szavait a gyakorlatba ültetni, akik nem tudják teljesíteni Isten követelményeit, és azok, akik nem képesek hűségüket felajánlani és teljesíteni kötelességüket, mind meg lesznek büntetve. Ma, amit nektek el kell érnetek, azok nem újabb igények, hanem az ember kötelessége, és az, amit minden embernek meg kellene tennie. Ha arra is képtelenek vagytok, hogy megtegyétek a kötelességeteket, vagy arra, hogy jól végezzétek azt, akkor nem bajt hoztok-e magatokra? Vajon nem a halálnak udvaroltok-e? Hogyan várhatnátok el még mindig, hogy legyen jövőtök és legyenek kilátásaitok? Isten az emberiség érdekében végzi munkáját, az ember együttműködése pedig Isten irányítása érdekében történik. Miután Isten megtette mindazt, amit meg kell tennie, az ember felé elvárás az, hogy nagylelkű legyen a gyakorlatában, és hogy együttműködjön Istennel. Isten munkájában az embernek erőfeszítést nem kímélve kell részt vennie, fel kell ajánlania hűségét, és nem szabad belemerülnie számos elképzelésbe, vagy passzívan ülnie a halált várva. Isten képes feláldozni Magát az emberért, akkor az ember miért nem tudja felajánlani hűségét Istennek? Isten egy szívvel és lélekkel van az ember iránt, akkor az ember miért nem tud felkínálni egy kis együttműködést? Isten az emberiségért munkálkodik, az ember miért nem képes hát teljesíteni néhány kötelességét Isten irányítása érdekében? Isten munkája ilyen messzire eljutott, ti mégis csak néztek, de nem cselekedtek, hallotok, de nem mozdultok. Vajon az ilyen emberek nem a kárhozat tárgyai? Isten már az embernek szentelte mindenét, akkor az ember ma miért képtelen komolyan elvégezni kötelességét? Isten számára az Ő munkája élvez legfőbb prioritást, irányításának munkája pedig a legfontosabb. Az ember legfőbb prioritása az, hogy Isten szavait gyakorlatba ültesse és teljesítse Isten követelményeit. Ezt mindannyiótoknak meg kell értenetek. A hozzátok intézett szavak elérték a lényegetek legbelső magját, és Isten munkája olyan területre lépett be, ahova még soha azelőtt. Sokan még mindig nem értik ennek az útnak az igazságát vagy hamisságát, még mindig várakoznak és néznek, és nem végzik a kötelességüket. Ehelyett Isten minden szavát és cselekedetét megvizsgálják, arra fókuszálnak, hogy Ő mit eszik és mit visel, és elképzeléseik egyre keservesebbekké válnak. Az ilyen emberek vajon nem a semmiért csapnak nagy hűhót? Hogyan lehetnének az ilyen emberek azok, akik Istent keresik? És hogyan lehetnének ők azok, akiknek szándékában áll alávetni magukat Istennek? Hűségüket és kötelességüket háttérbe szorítják az elméjükben, és helyette arra koncentrálnak, hogy merre jár Isten. Vérlázítóak! Ha az ember megértette mindazt, amit meg kell értenie, és gyakorlatba ültette mindazt, amit gyakorlatba kell ültetnie, akkor Isten bizonyosan az emberre árasztja áldásait, mert amit Ő megkíván az embertől, az az ember kötelessége, és az, amit az embernek meg kellene tennie. Ha az ember képtelen felfogni, hogy mit kell megértenie, és képtelen gyakorlatba ültetni azt, amit a gyakorlatba kell ültetnie, akkor az ember meg lesz büntetve. Azok, akik nem működnek együtt Istennel, Isten ellenségei, azok, akik nem fogadják el az új munkát, ellenállnak annak, még akkor is, ha az ilyen emberek semmi olyat nem tesznek, ami egyértelműen ellentétes azzal. Mindazok, akik nem ültetik gyakorlatba az Isten által megkövetelt igazságot, olyan emberek, akik szándékosan szemben állnak Isten szavaival és engedetlenek velük szemben, még ha az ilyen emberek különös figyelmet fordítanak is a Szentlélek munkájára. Azok az emberek, akik nem engedelmeskednek Isten szavainak és nem vetik alá magukat Istennek, lázadók, és ellenszegülnek Istennek. Azok az emberek, akik nem teljesítik kötelességüket, ők azok, akik nem működnek együtt Istennel, és az olyan emberek, akik nem működnek együtt Istennel azok, akik nem fogadják el a Szentlélek munkáját.

Amikor Isten munkája elér egy bizonyos pontra, és az Ő irányítása eljut egy bizonyos pontig, akkor azok, akik az Ő szíve szerint valók, mind képesek megfelelni az Ő követelményeinek. Isten az Ő saját normái szerint támaszt követelményeket az emberrel szemben, illetve az alapján, amit az ember képes megvalósítani. Amíg az Ő irányításáról beszél, az utat is kijelöli az ember számára, és egy ösvényt bocsát az ember rendelkezésére a túléléshez. Isten irányítása és az ember gyakorlata egyaránt a munka ugyanazon szakaszához tartoznak, és egyidejűleg zajlanak. Az Isten irányításáról szóló beszéd az ember beállítottságában történő változásokkal van összefüggésben, az arról való beszéd pedig, amit az embernek kell elvégeznie, és az ember beállítottságának változásairól szóló beszéd Isten munkájára vonatkozik; nincs olyan idő, amikor ezt a kettőt külön lehetne választani. Az ember gyakorlata lépésről lépésre változik. Ez azért van, mert Isten követelményei az emberrel szemben szintén változnak, és azért, mert Isten munkája folyton változik és fejlődik. Ha az ember gyakorlata a doktrína kelepcéjében marad, ez azt bizonyítja, hogy az ember nélkülözi Isten munkáját és útmutatását; ha az ember gyakorlata soha nem változik vagy nem hatol mélyebbre, akkor az annak bizonyítéka, hogy az ember gyakorlata az emberi akarat szerint kerül végrehajtásra, és nem az igazság gyakorlata; ha az ember számára nincs ösvény, amelyet taposson, akkor már a Sátán keze közé került, és a Sátán irányítja őt, ami azt jelenti, hogy gonosz szellemek irányítják. Ha az ember gyakorlata nem hatol mélyebbre, akkor Isten munkája nem fog fejlődni, ha pedig nincs változás Isten munkájában, akkor az ember belépése is megtorpan; ez elkerülhetetlen. Isten teljes munkáján keresztül, ha az embernek mindig Jahve törvényét kellene betartania, akkor Isten munkája nem tudna fejlődni, még kevésbé lenne lehetséges az egész korszakot lezárni. Ha az ember mindig a kereszthez ragaszkodna, és türelmet meg alázatot gyakorolna, akkor lehetetlen lenne, hogy Isten munkája továbbra is előrehaladjon. Az irányítás hatezer évének egyszerűen nem lehet olyan emberek között véget vetni, akik csak a törvényhez tartják magukat, vagy csak a keresztbe kapaszkodnak türelmet és alázatot gyakorolva. Ehelyett Isten irányításának egész munkája az utolsó napok emberei között fejeződik be, akik ismerik Istent, akik kiszabadultak a Sátán karmai közül, és akik teljesen levetkőzték magukról a Sátán befolyását. Ez Isten munkájának szükségszerű iránya. Miért mondják azt, hogy a vallásos gyülekezetekben lévők gyakorlata elavult? Azért, mert amit ők a gyakorlatba ültetnek, az elkülönül a mai munkától. A Kegyelem Korában helyénvaló volt az, amit gyakorlatba ültettek, de ahogy a kor elmúlt, Isten munkája pedig megváltozott, a gyakorlatuk fokozatosan idejétmúlt lett. Az új munka és az új világosság maga mögött hagyta azt. Az eredeti alapjára épülve a Szentlélek munkája jónéhány lépéssel mélyebbre haladt már. Azok az emberek mégis továbbra is leragadnak Isten munkájának eredeti szakaszánál, és még mindig a régi gyakorlatokhoz és a régi világossághoz ragaszkodnak. Isten munkája nagyot tud változni három vagy öt év alatt, vajon nem történnének még nagyobb átalakulások 2000 év leforgása alatt? Ha az embernek nincs új világossága vagy gyakorlata, az azt jelenti, hogy nem tartott lépést a Szentlélek munkájával. Ez az ember kudarca; Isten új munkájának léte nem tagadható amiatt, hogy ma azok, akiknél korábban a Szentlélek munkája volt, még mindig az elavult gyakorlatokhoz tartják magukat. A Szentlélek munkája mindig előre mozdul, és mindazoknak, akik a Szentlélek áramlatában vannak, szintén mélyebbre kell jutniuk és lépésről lépésre változniuk kell. Nem szabadna megállniuk egyetlen szakasznál. Csak azok, akik nem ismerik a Szentlélek munkáját, maradnának az Ő eredeti munkája közepette és nem fogadnák el a Szentlélek új munkáját. Egyedül az engedetlenek lennének képtelenek elnyerni a Szentlélek munkáját. Ha az ember gyakorlata nem tart lépést a Szentlélek új munkájával, akkor az ember gyakorlata bizonyosan elkülönült a jelen munkától, és biztosan nem egyeztethető össze a mai munkával. Az ezekhez hasonló idejétmúlt emberek egyszerűen képtelenek teljesíteni Isten akaratát, még kevésbé válhatnának olyan emberekké, akik végül bizonyságot tesznek Istenről. Továbbá, a teljes irányítási munkát nem lehetne befejezni egy ilyen embercsoport között. Mert ha azok, akik egykor Jahve törvényét tartották be, és azok, akik egykor szenvedtek a keresztért, nem tudják elfogadni az utolsó napok munkájának szakaszát, akkor mindaz, amit tettek, hiábavaló és hasztalan lesz. A Szentlélek munkájának legtisztább kifejeződése az „itt és most” elfogadása, nem pedig a múlthoz való ragaszkodás. Azok, akik nem tartottak lépést a mai munkával, és akik elkülönültek a jelen gyakorlatától, ők azok, akik ellenállnak és nem fogadják el a Szentlélek munkáját. Az ilyen emberek dacolnak Isten jelenlegi munkájával. Habár ragaszkodnak a múlt világosságához, tagadhatatlan, hogy nem ismerik a Szentlélek munkáját. Miért esett annyi szó az ember gyakorlatában bekövetkezett változásokról, a múlt és a jelen gyakorlatának különbségeiről, arról, hogy hogyan végezték a gyakorlatot az előző korban, és hogy hogyan zajlik ma? Azért beszélünk mindig az ilyen megosztásokról az ember gyakorlatában, mert a Szentlélek munkája folyamatosan halad előre, és így az ember gyakorlatának is folyamatosan változnia kell. Ha az ember leragad az egyik szakaszban, akkor ez azt bizonyítja, hogy képtelen lépést tartani Isten új munkájával és új világosságával; nem azt bizonyítja, hogy Isten irányítási terve nem változott. Azok, akik a Szentlélek áramlatán kívül vannak, mindig úgy vélik, hogy igazuk van, de valójában Isten munkája bennük már rég megszűnt, és a Szentlélek munkája távol van tőlük. Isten munkája már régen át lett helyezve egy másik embercsoporthoz, egy olyan csoporthoz, akiken Ő be akarja teljesíteni új munkáját. Mivel azok, akik a vallásban vannak, képtelenek elfogadni Isten új munkáját, és csak a múlt régi munkájához ragaszkodnak, így Isten elhagyta ezeket az embereket, és olyan embereken végzi az új munkáját, akik elfogadják ezt az új munkát. Ezek olyan emberek, akik közreműködnek az Ő új munkájában, és egyedül ily módon teljesedhet be az Ő irányítása. Isten irányítása mindig előre halad, az ember gyakorlata pedig folyton magasabbra emelkedik. Isten folyton munkálkodik, az ember pedig mindig szükségben van, olyannyira, hogy mindketten elérik a csúcspontjukat, és Isten és az ember teljes egységre jut. Ez Isten munkája beteljesedésének kifejeződése, és ez a végső kimenetele Isten egész irányításának.

Isten munkájának valamennyi szakaszában megvannak az annak megfelelő elvárások is az emberrel szemben. Mindazok, akik a Szentlélek áramlatán belül vannak, rendelkeznek a Szentlélek jelenlétével és fegyelmezésével, azok pedig, akik nincsenek a Szentlélek áramlatán belül, a Sátán uralma alatt állnak, és teljesen nélkülözik a Szentlélek munkáját. Azok az emberek vannak a Szentlélek áramlatában, akik elfogadják Isten új munkáját, és akik közreműködnek Isten új munkájában. Ha azok, akik ebben az áramlatban vannak, képtelenek az együttműködésre, és képtelenek gyakorlatba ültetni az Isten által ebben az időben megkövetelt igazságot, akkor meg lesznek fegyelmezve, és legrosszabb esetben elhagyja őket a Szentlélek. Azok, akik elfogadják a Szentlélek új munkáját, a Szentlélek áramlatán belül fognak élni, és részesülnek a Szentlélek gondoskodásában és védelmében. Azokat, akik hajlandóak gyakorlatba ültetni az igazságot, a Szentlélek megvilágosítja, azokat pedig, akik nem hajlandóak gyakorlatba ültetni az igazságot, a Szentlélek megfegyelmezi, és talán meg is bünteti. Függetlenül attól, hogy milyen emberek ők, amennyiben a Szentlélek áramlatán belül vannak, Isten felelősséget fog vállalni mindazokért, akik elfogadják új munkáját az Ő nevéért. Azok, akik dicsőítik az Ő nevét és hajlandóak az Ő szavait gyakorlatba ültetni, részesülnek áldásaiból; azok, akik engedetlenek Neki és nem ültetik gyakorlatba az Ő szavait, büntetésében fognak részesülni. Azok az emberek, akik a Szentlélek áramlatában vannak, azok, akik elfogadják az új munkát, és mivel elfogadták az új munkát, megfelelően kell együttműködniük Istennel, és nem szabad kötelességüket nem végző lázadókként viselkedniük. Ez Isten egyetlen követelménye az ember felé. Nem így van azokkal, akik nem fogadják el az új munkát: ők a Szentlélek áramlatán kívül vannak, és a Szentlélek fegyelmezése és feddése nem vonatkozik rájuk. Ezek az emberek egész nap a testben élnek, az elméjükön belül élnek, és minden, amit tesznek, a saját agyuk analizálása és vizsgálódása által létrehozott doktrína szerint való. Nem ez az, amit a Szentlélek új munkája megkövetel, még kevésbé jelenti ez az Istennel való együttműködést. Azok, akik nem fogadják el Isten új munkáját, meg vannak fosztva Isten jelenlététől, és ezenfelül, nélkülözik Isten áldásait és védelmét. Szavaik és cselekedeteik többsége a Szentlélek munkájának múltbéli követelményeihez igazodik; azok doktrínák, nem pedig az igazság. Az efféle doktrína és rendszabály elegendő bizonyítékai annak, hogy ezeknek az embereknek az összegyülekezése nem más, mint vallás; ők nem a kiválasztottak, sem pedig Isten munkájának tárgyai. A körükben összegyűltek gyülekezetét csakis a vallás nagy kongresszusának lehet hívni, és nem nevezhető egyháznak. Ez egy megmásíthatatlan tény. Nem rendelkeznek a Szentlélek új munkájával; amit tesznek, a vallás felidézésének tűnik, amit megélnek, az látszólag vallással teljes; nem rendelkeznek a Szentlélek jelenlétével és munkájával, még kevésbé alkalmasak arra, hogy a Szentlélek fegyelmezésében vagy megvilágosításában részesüljenek. Ezek az emberek mindannyian élettelen tetemek, és szellemiséget nélkülöző lárvák. Nincs ismeretük az ember lázadó mivoltáról és ellenszegüléséről, nincs tudomásuk az ember valamennyi gonosztettéről, még kevésbé ismerik Isten minden munkáját és Isten jelenlegi akaratát. Mindannyian tudatlan, alávaló emberek és söpredék, akik alkalmatlanok arra, hogy hívőknek neveztessenek! Semmi, amit tesznek, nincs hatással Isten irányítására, még kevésbé tud kárt tenni Isten terveiben. Szavaik és cselekedeteik túlságosan visszataszítóak, túl szánalmasak; és egyszerűen említésre sem méltók. Semmi, amit azok tesznek, akik nincsenek a Szentlélek áramlatán belül, nincs köze a Szentlélek új munkájához. Ezért nem számít, hogy mit tesznek, nélkülözik a Szentlélek fegyelmezését, sőt mi több, a Szentlélek megvilágosítását is. Mert mindannyian olyan emberek ők, akik nem szeretik az igazságot, és akiket a Szentlélek megvet és elutasít. Gonosztevőknek hívják őket, mert a testben járnak, és Isten égisze alatt azt teszik, amihez kedvük van. Miközben Isten munkálkodik, ők szánt szándékkal ellenségesek Vele, és a Vele ellentétes irányban futnak. Az ember kudarca abban, hogy együttműködjön Istennel, önmagában is teljességgel lázadó, így vajon nem azok kapják meg leginkább igaz büntetésüket, akik szándékosan ellenszegülnek Istennek? Ezen emberek gonosztetteit említve néhányan buzgón átkozzák őket, jóllehet Isten tudomást sem vesz róluk. Az embernek úgy tűnik, hogy cselekedeteik Isten nevével kapcsolatosak, de valójában, Isten szemszögéből egyálalán nem kapcsolódnak az Ő nevéhez vagy a Róla szóló bizonyságtételhez. Nem számít, mit tesznek ezek az emberek, annak nincs köze Istenhez: nem függ össze sem az Ő nevével, sem a jelenlegi munkájával. Ezek az emberek megalázzák saját magukat, és a Sátánt nyilvánítják ki; gonosztevők, akik a harag napjára gyűjtögetnek. Ma cselekedeteiktől függetlenül, és feltéve, hogy nem állják útját Isten irányításának és semmi közük Isten új munkájához –, az ilyen emberek nem lesznek kitéve a megfelelő megtorlásnak, mert a harag napja még nem érkezett el. Sok mindenről hiszik az emberek, hogy Istennek már foglalkoznia kellett volna velük, és úgy vélik, hogy azokat a gonosztevőket meg kell büntetni amilyen hamar csak lehet. Azonban, mivel Isten irányítási munkája még mindig nem ért véget, és a harag napja még nem jött el, a gonoszok továbbra is folytatják gonosz cselekedeteiket. Egyesek azt mondják: „Akik a vallásban vannak, a Szentlélek jelenléte vagy munkája nélkül vannak, és szégyent hoznak Isten nevére; akkor hát miért nem pusztítja el őket Isten ahelyett, hogy továbbra is eltűri zabolázatlan viselkedésüket?” Ezek az emberek, akik a Sátán megnyilvánulásai, és akik a testet fejezik ki, tudatlan és alávaló emberek, abszurd emberek. Nem fogják meglátni Isten haragjának megjelenését amíg meg nem értik, hogyan végzi Isten a munkáját az emberek között, és amint teljesen meg lettek hódítva, ezek a gonosztevők mind megkapják büntetésüket, és egyikük sem lesz képes megmenekülni a harag napjától. Most nem az ember megbüntetésének ideje van, hanem a hódítás munkája elvégzésének ideje, hacsak nem olyanokról van szó, akik gyengítik Isten irányítását, mely esetben cselekedeteik súlyossága szerint fognak büntetésben részesülni. Mialatt Isten az emberiséget irányítja, mindazok, akik a Szentlélek áramlatán belül vannak, kapcsolódnak Istenhez. Azok, akiket a Szentlélek megvet és elutasít, a Sátán befolyása alatt élnek, és az, amit ők gyakorlatba ültetnek, annak nincs köze Istenhez. Csak azoknak van közük Istenhez, akik elfogadják Isten új munkáját és együttműködnek Istennel, mivel Isten munkája csak azokat célozza, akik elfogadják, és nem minden emberre irányul, akár elfogadják azt, akár nem. Az Isten által végzett munkának mindig van egy célja, és nem hirtelen felindulásból történik. Azok, akik a Sátánnal társulnak, nem alkalmasak az Istenről való tanúságtételre, még kevésbé alkalmasak arra, hogy együttműködjenek Istennel.

A Szentlélek munkájának minden szakasza megkívánja az ember tanúságtételét is. Minden egyes munkaszakasz egy csata Isten és a Sátán között, a csata célpontja pedig a Sátán, míg az, aki e munka által tökéletességre jut majd, az ember. Az, hogy Isten munkája gyümölcsöt teremhet-e vagy sem, attól függ, hogy az ember mi módon tesz bizonyságot Istenről. Isten ezt a bizonyságtételt várja el azoktól, akik Őt követik; ez a Sátán előtt tett bizonyságtétel, valamint az Ő munkája hatásainak is bizonyítéka. Isten teljes irányítása három szakaszra oszlik, és minden szakaszban ahhoz illő elvárások vannak az emberrel szemben. Továbbá, ahogy a korok múlnak és fejlődnek, Isten követelményei az egész emberiségtől egyre magasabbak lesznek. Így Isten irányításának e munkája lépésről lépésre tetőfokára hág, amíg az ember meg nem pillantja az „Ige testben való megjelenésének” tényét, és ily módon az emberrel szemben támasztott követelmények még magasabbak lesznek, ahogy az ember tanúságtételével kapcsolatos elvárások is. Minél inkább képes az ember igazán együttműködni Istennel, Isten annál inkább dicsőséget nyer. Az ember együttműködése az a bizonyságtétel, amelyet tennie kell, a bizonyságtétel pedig, amit tesz, az ember gyakorlata. Ezért az, hogy Isten munkája elérheti-e a kívánt hatást vagy sem, és az, hogy létezhet-e igaz tanúbizonyság, elválaszthatatlanul összefüggenek az ember együttműködésével és bizonyságtételével. Amikor a munka véget ér, vagyis amikor Isten teljes irányítása a végéhez ért, az embertől megkövetelik majd, hogy magasabb szintű bizonyságot tegyen, amikor pedig Isten munkája véget ér, az ember gyakorlata és belépése elérik csúcspontjukat. A múltban az embertől azt követelték, hogy tegyen eleget a törvénynek és a parancsolatoknak, és elvárták tőle, hogy türelmes és alázatos legyen. Ma az elvárás az embertől az, hogy Isten valamennyi rendelkezésének engedelmeskedjen, Isten iránt egy mindenek felett való szeretettel bírjon, és végső soron még a megpróbáltatások közepette is szeresse Istent. Ez a három szakasz olyan követelményeket jelent, amelyeket Isten lépésről lépésre támaszt az emberrel szemben az Ő teljes irányítása során. Isten munkájának mindegyik szakasza mélyebbre hatol az előzőnél, és az emberrel szembeni követelmények minden szakaszban mélyrehatóbbak az előzőnél, és ily módon Isten teljes irányítása fokozatosan alakot ölt. Pontosan azért, mert az emberrel szemben támasztott követelmények egyre magasabbak, az ember beállítottsága egyre közelebb kerül az Isten által megkövetelt normákhoz, és csak ekkor kezd az egész emberiség fokozatosan eltávozni a Sátán befolyásától egészen addig, míg végül – amikor Isten munkája teljesen véget ér – a teljes emberiség megszabadul majd a Sátán befolyásától. Amikor ez az idő elérkezik, Isten munkája már a végéhez ért, és az ember együttműködése Istennel annak érdekében, hogy változások menjenek végbe a beállítottságában, nem lesz többé, és az emberiség teljessége Isten fényében fog élni, és onnantól kezdve nem lesz lázadó mivolt és szembenállás Istennel. Isten sem fog követelni semmit az embertől, és egy harmonikusabb együttműködés jön létre ember és Isten között, olyan, amely az ember és Isten közös élete lesz, az az élet, amely Isten irányításának teljes befejeződése után következik, és azután, hogy Isten teljességgel kiszabadította az embert a Sátán karmai közül. Azok, akik nem tudják közelről követni Isten lépteit, képtelenek egy ilyen élet elérésére. Ők majd leereszkedtek a sötétségbe, ahol sírni fognak és fogaikat csikorgatják; olyan emberek ők, akik hisznek Istenben, de nem követik Őt, akik hisznek Istenben, de nem engedelmeskednek valamennyi munkájának. Mivel az ember hisz Istenben, közelről követnie kell Isten lépteit, lépésről lépésre; azok közé kell tartoznia, akik „követik a Bárányt, ahova csak megy”. Csak ezek azok az emberek, akik az igaz utat keresik, csak ők azok, akik ismerik a Szentlélek munkáját. Azok az emberek, akik szolgaian követik a szavakat és doktrínákat azok, akik kiűzettek a Szentlélek munkája által. Minden egyes időszakban Isten új munkába kezd, és minden időszakban lesz egy új kezdet az emberek között. Ha az ember csak azokhoz az igazságokhoz ragaszkodik, hogy „Jahve az Isten”, illetve „Jézus a Krisztus”, melyek csak a saját korukra vonatkozó igazságok, akkor az ember sosem fog lépést tartani a Szentlélek munkájával, és mindörökre képtelen lesz elnyerni a Szentlélek munkáját. Függetlenül attól, hogy Isten hogyan munkálkodik, az ember a leghalványabb kétség nélkül követi, és közelről követi. Ily módon, hogyan vethetné ki az embert a Szentlélek? Függetlenül attól, amit Isten tesz, mindaddig, amíg az ember biztos benne, hogy az a Szentlélek munkája, és mindenféle aggály nélkül közreműködik a Szentlélek munkájában, és próbál megfelelni Isten követelményeinek, addig hogyan is kaphatna büntetést? Isten munkája soha nem szűnt meg, az Ő léptei sosem tétováztak, és az Ő irányítási munkájának befejezését megelőzően Ő folyton elfoglalt, és sosem áll meg. Az ember azonban más: miután a Szentlélek munkájából mindössze csekélységet nyert, úgy kezeli azt, mint ami sosem fog megváltozni; miután egy kevés ismeretet szerzett, nem halad előre, hogy kövesse Isten újabb munkájának nyomdokait; épphogy egy kicsit látott Isten munkájából, azonnal úgy írja le Istent, mint egy bizonyos fa figurát, és úgy hiszi, hogy Isten mindig abban az alakban fog maradni, amit maga előtt lát, hogy ez így volt a múltban és mindig így lesz a jövőben; csak felszínes tudást szerezve az ember oly büszke, hogy megfeledkezik magáról és önkényesen elkezd egy olyan Isteni természetet és lényt hirdetni, amely egyszerűen nem létezik; és ahogy bizonyosságot nyert a Szentlélek munkájának egy szakaszáról, bármilyen személy is legyen, aki Isten új munkáját hirdeti, az ember nem fogadja el azt. Ezek olyan emberek, akik nem tudják elfogadni a Szentlélek új munkáját, túl konzervatívak, és képtelenek elfogadni az új dolgokat. Az ilyen emberek azok, akik hisznek Istenben, de egyúttal el is utasítják Istent. Az ember úgy hiszi, hogy az izráeliták tévedtek, amikor „csak Jahvében hittek, de nem hittek Jézusban”, az emberek többsége mégis játssza a szerepet, amelyben „csak Jahvében hisznek, és elutasítják Jézust” és „vágynak a Messiás visszatérésére, de ellenállnak a Messiásnak, akit Jézusnak hívnak”. Nem csoda hát, hogy az emberek még mindig a Sátán hatalma alatt élnek, miután elfogadták a Szentlélek munkájának egyik szakaszát, és továbbra sem részesülnek Isten áldásaiban. Hát nem az ember lázadó mivoltának eredménye ez? Keresztények világszerte, akik nem tartottak lépést a mai új munkával, mind abba a reménybe kapaszkodnak, hogy szerencséjük lesz, feltételezve, hogy Isten majd minden egyes kívánságukat teljesíti. Ugyanakkor nem tudják biztosan megmondani, hogy Isten miért vinné fel őket a harmadik égbe, sem abban nem biztosak, hogyan fog eljönni Jézus, hogy fehér felhőn érkezve fogadja őket, sokkal kevésbé tudják teljes bizonyossággal megmondani, hogy vajon Jézus tényleg egy fehér felhőn fog-e megérkezni azon a napon, amelyet elképzelnek. Mindannyian nyugtalanok, és tanácstalanok; ők maguk sem tudják, hogy Isten vajon fel fogja-e vinni mindannyiukat, a valamennyi felekezetből származó, sokszínű, néhány maroknyi embert. Az a munka, amit Isten most, a jelen korban végez, Isten akarata – fogalmuk sincs ezen dolgok bármelyikéről, és nem tehetnek mást, mint visszaszámolni a napokat az ujjaikon. Egyedül azok nyerhetik el a végső áldást, akik a végsőkig követik a Bárány nyomdokait, míg azok az „okos emberek”, akik képtelenek a végsőkig követni, mégis úgy hiszik, hogy mindent megnyertek, képtelenek arra, hogy tanúi legyenek Isten megjelenésének. Mind úgy hiszik, hogy ők a legokosabbak a világon, és minden ok nélkül rövidre zárják Isten munkájának folytonos fejlődését, és úgy tűnik, hogy teljes bizonyossággal hiszik, hogy Isten fel fogja vinni őket a mennybe, őket, akik „a leginkább hűségesek Istenhez, követik Istent, és betartják Isten szavait”. Habár a „legnagyobb hűséggel” viseltetnek az Isten által kimondott szavak iránt, szavaik és tetteik akkor is visszataszítóak, mert ellenállnak a Szentlélek munkájának, és csalárdságot és gonoszságot művelnek. Azok, akik nem követik a legvégsőkig, akik nem tartanak lépést a Szentlélek munkájával, és akik csak a régi munkához ragaszkodnak, nem csak az Isten iránti hűség elérésében vallottak kudarcot, hanem ellenkezőleg, ők lettek azok, akik Istennel szemben állnak, ők lettek azok, akiket az új korszak elutasított, és akik meg lesznek büntetve. Van-e bárki, aki szánalmasabb náluk? Sokan még azt is hiszik, hogy mindazoknak, akik elutasítják a régi törvényt és elfogadják az új munkát, nincs lelkiismerete. Ezeknek az embereknek a kilátásait, akik csak a „lelkiismeretről” beszélnek, és nem ismerik a Szentlélek munkáját, végül a saját lelkiismeretük fogja rövidre zárni. Isten munkája nem doktrínákhoz ragaszkodik, és bár lehet az az Ő saját munkája, Isten mégsem ragaszkodik ahhoz. Amit meg kell tagadni, az meg van tagadva, amit ki kell vetni, az ki van vetve. Az ember mégis Isten ellenségévé teszi önmagát azáltal, hogy Isten irányítási munkájának csak egy apró részéhez ragaszkodik. Vajon ez nem az ember abszurditása? Vajon ez nem az ember tudatlansága? Az emberek minél félénkebbek és minél inkább túl óvatosak azért, mert félnek attól, hogy nem nyerik el Isten áldásait, annál inkább képtelenek nagyobb áldásokban részesülni, és elnyerni a végső áldást. Azok az emberek, akik szolgaian megtartják a törvényt, mind a lehető legnagyobb hűséget tanúsítják a törvény iránt, és minél inkább tanúsítanak efféle hűséget a törvény iránt, annál inkább lázadók, akik ellenállnak Istennek. Mert most a Királyság Kora van, nem pedig a Törvény Kora, és a mai munkát meg a múltbéli munkát nem lehet egyazon lélegzetvétellel említeni, és nem is hasonlítható össze a múlt munkája a jelen munkájával. Isten munkája megváltozott, és az ember gyakorlata szintén megváltozott; ez a gyakorlat nem a törvényhez való ragaszkodás vagy a kereszt viselése, ezért az emberek törvény iránti és a kereszt iránti hűsége nem fogja elnyerni Isten jóváhagyását.

Az ember a Királyság Korában fog egészen teljessé válni. A hódítás munkáját követően az ember finomításnak és megpróbáltatásnak lesz kitéve. Azok, akik győzedelmeskedni és tanúskodni tudnak e megpróbáltatás alatt, azok, akik végül teljessé lesznek; ők a győztesek. Ez alatt a megpróbáltatás alatt elvárás az ember felé, hogy elfogadja ezt a finomítást, és ez a finomítás Isten munkájának utolsó esete. Ez az utolsó alkalom, hogy az ember finomításon megy át Isten valamennyi irányítási munkájának befejezése előtt, és mindazoknak, akik követik Istent, el kell fogadniuk ezt a végső próbát, és el kell fogadniuk ezt az utolsó finomítást. Azok, akiket megpróbáltatás szorongat, nélkülözik a Szentlélek munkáját és Isten vezetését, viszont azok, akik igazán legyőzettek, és akik valóban Isten után törekednek, végül erősen fognak állni; ők azok, akik emberi mivolttal bírnak, és akik őszintén szeretik Istent. Nem számít, hogy mit tesz Isten, ezek a győztesek nem fogják nélkülözni a látomásokat, és továbbra is az igazságot fogják gyakorlatba ültetni anélkül, hogy kudarcot vallanának bizonyságtételükben. Ők azok, akik végül kikerülnek majd a nagy nyomorúságból. Habár azok, akik zavaros vizekben halásznak, ma még tudnak potyázni, senki sem kerülheti el a végső megpróbáltatást, és senki sem menekülhet el az utolsó próba elől. Azoknak, akik győznek, az efféle megpróbáltatás hatalmas finomítást jelent; viszont azoknak, akik zavaros vizekben halásznak, ez a teljes kivettetés munkája. Nem számít, hogyan vannak próbára téve, azok hűsége, akiknek a szívében van Isten, változatlan marad; viszont ami azokat illeti, akiknek a szívében nincs Isten, amint Isten munkája már nem előnyös a testüknek, megváltoztatják Istenről alkotott nézetüket, és még el is távolodnak Istentől. Az ilyenek azok, akik a végén nem fognak szilárdan állni, akik csak Isten áldásait keresik és nem kívánják feláldozni magukat Istenért, és odaszánni magukat Neki. Az ilyen alávaló emberek mind kizáratnak, amikor Isten munkája véget ér, és ők méltatlanok minden együttérzésre. Azok, akiknek nincs emberi mivoltuk, képtelenek igazán szeretni Istent. Amikor a környezet biztonságos és védett, vagy hasznot lehet húzni valamiből, akkor teljesen engedelmesek Isten irányában, ám amint az, amire vágynak, veszélybe kerül vagy végleg meghiúsul, azonnal lázonganak. Akár egyetlen éjszaka leforgása alatt egy mosolygós, „jószívű” emberből egy ronda, vérengző gyilkossá válhatnak, hirtelen halálos ellenségként bánva tegnapi jótevőjükkel, teljesen indokolatlanul. Ha ezek a démonok nincsenek kiűzve, ezek a démonok, amelyek szemrebbenés nélkül ölnének, nem válnak-e rejtett veszéllyé? Az ember megváltásának munkája nem a hódítás munkájának befejezése után történik. Habár a hódítás munkája véget ért, az ember megtisztításának munkája nem; az ilyen munka csak akkor fejeződik be, amikor az ember teljesen megtisztul, amint azok, akik tényleg alávetik magukat Istennek, teljessé váltak, és amint azok az álszentek, akiknek a szívében nincs ott Isten, meg lettek tisztítva. Azokat, akik nem elégítik ki Istent az Ő munkájának utolsó szakaszában, teljességgel kivetik, és azok, akiket kivetnek, az ördögtől valók. Minthogy képtelenek eleget tenni Istennek, lázadóak Istennel szemben, és bár ezek az emberek ma követik Istent, ez nem bizonyítja azt, hogy ők azok, akik végül meg fognak maradni. Azokban a szavakban, hogy: „akik mindvégig követik Istent, üdvösséget nyernek”, a „követik” jelentése az, hogy szilárdan megállnak a megpróbáltatás közepette. Ma sokan azt hiszik, hogy Istent követni könnyű, ám amikor Isten munkája a végéhez közeledik, meg fogod ismerni a „követni” igazi jelentését. Csak azért, mert ma még képes vagy követni Istent, miután Ő megnyert magának, ez nem bizonyítja azt, hogy egy vagy azok közül, akik tökéletessé fognak válni. Azok, akik képtelenek kiállni a próbákat, akik képtelenek győzedelmeskedni a megpróbáltatások közepette, a végén nem lesznek képesek szilárdan megállni, és így képtelenek lesznek a legvégsőkig követni Istent. Azok, akik igazán követik Istent, képesek kiállni a munkájuk próbáját, míg azok, akik nem őszintén követik Istent, képtelenek kiállni Isten bármely próbáját. Őket előbb vagy utóbb kizárják, miközben a győztesek megmaradnak a királyságban. Azt, hogy az ember valóban keresi-e Istent, munkájának próbája, vagyis Isten próbatételei határozzák meg, és nincs semmi köze az ember saját döntéséhez. Isten egyetlen személyt sem utasít el hirtelen felindulásból; minden, amit Ő tesz, képes teljesen meggyőzni az embert. Ő semmi olyat nem tesz, ami láthatatlan az ember számára, sem olyan munkát nem végez, amely ne tudná meggyőzni az embert. Hogy az ember hite igaz vagy sem, azt tények bizonyítják, és nem döntheti el az ember. Az, hogy „búzából nem lesz konkoly, és konkolyból nem lehet búzát csinálni”, kétségtelen. Mindazok, akik őszintén szeretik Istent, végül meg fognak maradni a királyságban, és Isten nem fog rosszul bánni senkivel, aki igazán szereti Őt. Különböző szerepük és bizonyságtételeik alapján a királyságon belüli győztesek papokként vagy követőkként fognak szolgálni, és mindazok, akik győzedelmesek a megpróbáltatások között, fogják alkotni a királyságon belüli papságot. A papság akkor fog megalakulni, amikor az evangélium munkája a világmindenségben véget ért. Amikor ez az idő eljön, az ember feladata az lesz, hogy végezze kötelességét Isten királyságán belül, és hogy együtt éljen Istennel a királyságban. A papságban lesznek főpapok és papok, a többiek pedig Isten fiai és népe lesznek. Mindezt a megpróbáltatások alatt Istenről tett bizonyságtételük határozza meg; ezek nem olyan címek, amelyeket szeszélyesen osztogatnak. Amint az ember státusza megszilárdult, Isten munkája meg fog szűnni, mert mindenki a saját fajtája szerint lesz besorolva, és visszakerül az eredeti pozíciójához. Ez jelzi Isten munkájának beteljesedését, ez Isten munkájának és az ember gyakorlatának végső kimenetele, és ez Isten munkája és az ember együttműködése vízióinak kikristályosodása. Végül az ember nyugalmat fog találni Isten királyságában, és Isten is megtér az Ő lakhelyére, hogy megpihenjen. Ez lesz a végső kimenetele Isten és ember 6000 éven át tartó együttműködésének.