A megrögzött népi hagyományok és lelki látásmód már régóta ráveti az árnyékát az ember tiszta, gyermeki szellemére, és a legcsekélyebb emberi mivolt nélkül támadta meg az ember lelkét, mintha híján volna az érzelemnek vagy bármiféle éntudatnak. Ezeknek a démonoknak a módszerei különösen kegyetlenek, mintha az „oktatás” és „nevelés” váltak volna a hagyományos módszerekké, amelyekkel az ördögök királya gyilkolja az embert. „Mély tanításával” teljesen elfedi rút lelkét, báránybőrbe bújva, hogy elnyerje az ember bizalmát, aztán megragadva az alkalmat, amikor az ember letargiába merülten alszik, hogy teljesen felfalja őt. Szegény emberiség – honnan is tudhatná, hogy a föld, amelyen nevelkedett, az ördögök földje, és hogy akik felnevelték, valójában ellenségek, akik ártanak neki? De az ember egyáltalán nem ébred fel; miután éhét és szomját csillapította, arra készül, hogy viszonozza „szüleinek” azt a „jóságot”, amellyel felnevelték. Ilyen az ember. Még ma sem tudja, hogy a király, aki felnevelte őt, az ellensége. A földet a halottak szétszórt csontjai borítják, az ördögök szünet nélkül, mániákusan szórakoznak, és tovább falják az ember húsát az „alvilágban”, emberi csontvázakkal sírján osztoznak, és hiába próbálják felemészteni az ember lerongyolódott testének utolsó maradványait is. De az ember örökké tudatlan, és soha nem kezelte úgy az ördögöket, mint ellenségeit, hanem inkább teljes szívéből szolgálja őket. Egy ilyen lezüllött nép egyszerűen képtelen ismerni Istent. Vajon könnyű Istennek hús-vér testté lenni és eljönni közéjük, hogy elvégezze az Ő összes munkáját az üdvösség érdekében? Hogyan tudna az ember, aki már aláhullt az alvilágba, eleget tenni Isten követelményeinek? Sok álmatlan éjszakát viselt el Isten az emberiségen végzett munkája kedvéért. A magasságtól a legmélyebb mélységekig, Ő alászállt az élő pokolba, amelyben az ember él, hogy az emberrel töltse napjait, soha nem panaszkodott az emberek körében lévő lepusztultság miatt, és soha nem rótta meg az embert lázadó mivoltjáért, hanem a legnagyobb megaláztatást tűri el, miközben személyesen végzi munkáját. Hogy tartozhatna Isten a pokolhoz? Hogyan tölthetné Ő az életét a pokolban? Ám az egész emberiség kedvéért, hogy az emberiség egésze hamarabb találjon megnyugvásra, Ő megaláztatást tűrt el és igazságtalanságot szenvedett, hogy eljöjjön a földre, és személyesen lépett be a „pokolba” és az „alvilágba”, a tigris barlangjába, hogy megmentse az embert. Hogy lenne jogosult az ember szembeszállni Istennel? Mi oka van panaszkodni Istenről? Hogy van képe Istenre nézni? A mennyei Isten eljött ide, a bűn legmocskosabb földjére, sohasem hangoztatta sérelmeit, sohasem panaszkodott az emberről, hanem csendesen elfogadja az ember pusztítását^[1] és elnyomását. Ő soha nem vágott vissza az ember észszerűtlen követeléseire, sohasem támasztott sem túlzott, sem észszerűtlen követelményeket az emberrel szemben; egyszerűen zokszó nélkül végzi mindazt a munkát, amelyet az ember igényel: a tanítást, a megvilágosítást, a megrovást, a szavakkal való finomítást, az emlékeztetést, buzdítást, vigasztalást, ítéletet és kinyilatkoztatást. Melyik lépése nem szolgálta az ember életét? Bár Ő elvette az ember kilátásait és sorsát, az Isten által véghezvitt lépések közül melyik nem szolgálta az ember sorsát? Melyik nem az ember túlélése érdekében történt? Melyik nem azért történt, hogy megszabadítsa az embert ettől a szenvedéstől és a sötét erők elnyomásától, amelyek feketék, mint az éjszaka? Melyik nem az ember érdekében történik? Ki képes megérteni Isten szívét, amely olyan, mint egy szerető anya szíve? Ki értheti meg Isten buzgó szívét? Isten szenvedélyes szívét és heves elvárásait hideg szívvel viszonozták, fásult, közömbös szemmel, az ember ismételt dorgálásával és sértéseivel; csípős megjegyzésekkel viszonozták, szarkazmussal és lekicsinyléssel; az ember gúnyolódásával viszonozták, lábbal tiprásával és elvetésével, félreértésével, sápítozásával, elidegenedésével, elkerülő magatartásával – semmi mással, mint csalárdsággal, támadásokkal és keserűséggel. Meleg szavait összevont szemöldökkel fogadták és ezernyi meglengetett mutatóujj hűvös ellenszegülésével. Isten csak tűrni tud, lehajtott fejjel, az embereket szolgálva, mint egy készséges ökör.^[2] Oly sokszor látta a napot és a holdat, oly sokszor nézett szembe a csillagokkal, oly sokszor távozott el hajnalban és tért vissza alkonyatkor, forgolódott álmatlanul, ezerszer nagyobb kínt tűrve el, mint az Atyjától való eltávozásának fájdalma, eltűrve az ember támadásait és megtörését, azt, hogy az ember megmetszette Őt. Isten alázatosságát és rejtettségét az ember előítéletével^[3] viszonozták, az ember méltánytalan nézeteivel és méltánytalan bánásmódjával; Isten hangtalan munkavégzését a homályban, az Ő türelmét és hosszútűrését az ember mohó pillantásával viszonozták; az ember lelkiismeret-furdalás nélkül próbálja halálra tiporni Istent, beletaposni Őt a földbe. Az ember Istennel való bánásmódjában tanúsított hozzáállását „ritka ravaszság” jellemzi, Isten pedig, akit az ember zaklat és megvet, laposra zúzódik emberek tízezreinek lába alatt, míg maga az ember emelt fővel áll, mintha ő lenne a domb királya; mintha az abszolút hatalmat akarná megragadni^[4], hogy egy paraván mögül vonja magára a figyelmet, hogy Istent tegye meg a színfalak mögötti, lelkiismeretes és szabálykövető rendezőnek, aki nem üthet vissza és nem csinálhat botrányt. Istennek az Utolsó Császár szerepét kell játszania, bábnak^[5] kell lennie, minden szabadságától megfosztva. Az ember tettei kimondhatatlanok – akkor hát hogy lenne ő jogosult ezt vagy azt követelni Istentől? Hogy lenne ő jogosult javaslatokat tenni Istennek? Hogy lenne ő jogosult azt követelni, hogy Isten érezzen együtt az ő gyengeségeivel? Hogy lenne ő alkalmas arra, hogy megkapja Isten irgalmát? Hogy lenne ő alkalmas arra, hogy újra meg újra Isten nagylelkűségében részesüljön? Hogy lenne ő alkalmas arra, hogy újra meg újra Isten megbocsátásában részesüljön? Hol a lelkiismerete? Már régen összetörte, már régen darabokra zúzta Isten szívét. Isten csillogó szemmel és boldogan érkezett az emberek közé, remélve, hogy az ember jóindulattal fordul majd Felé, még ha csak egy kis melegséggel is. De Isten szívét nem egykönnyen vigasztalja meg az ember, hisz nem kapott mást, csak lavinává dagadó^[6] támadásokat és szenvedést. Az ember szíve túl mohó, a vágya túl nagy, soha nem elégíthető ki, mindig vakmerő és rosszban sántikál, sohasem enged Istennek szólásszabadságot vagy szólási jogot, és nem hagy Istennek más lehetőséget, mint hogy alávesse Magát a megaláztatásnak, és engedje, hogy az ember kedve szerint manipulálja Őt.

A teremtéstől mostanáig Isten oly sok fájdalmat tűrt és oly sok támadást szenvedett el. De az ember még ma sem enged Istennel szembeni követeléseiből, még mindig vizsgálgatja Istent, még mindig nincs benne türelem Vele szemben, és nem tesz mást, mint tanácsokat ad Neki, kritizálja és fegyelmezi Őt, mintha mélységesen rettegne attól, hogy Isten a helytelen útra tér, hogy isten a földön durva és észszerűtlen, vagy mindent felforgat, vagy pedig nem megy semmire. Az ember mindig ilyen hozzáállással fordul Isten felé. Hogyne szomorítaná ez el Istent? Azáltal, hogy hús-vér testté lett, Isten mérhetetlen fájdalmat és megaláztatást tűrt el; ennél még mennyivel rosszabb elfogadtatni Istennel az ember tanításait? Az emberek közé érkezése megfosztotta Őt minden szabadságtól, mintha bebörtönözték volna az alvilágba, és a legcsekélyebb ellenállás nélkül elfogadta, hogy az ember ízekre szedje Őt. Hát nem szégyenletes ez? Azáltal, hogy egy normális ember családjába jött, „Jézus” a legnagyobb igazságtalanságot szenvedte el. Még megalázóbb, hogy Ő eljött ebbe a poros világba, a legmélyebb mélységbe alázta le magát, és a legteljesebb mértékben hétköznapi hús-vér testet öltött. Azáltal, hogy puszta emberi lénnyé vált, vajon a Magasságos Isten nem szenved-e el nehézséget? És nem az emberiség kedvéért teszi-e ezt? Előfordult valaha, hogy Ő Magára gondolt? Miután a zsidók elvetették és halálra adták, a nép pedig kinevette és kigúnyolta, Ő sohasem panaszkodott a Mennynek és nem tiltakozott a földnek. Ma ez az évezredes tragédia újra megjelent ennek a zsidószerű népnek a körében. Hát nem ugyanazokat a bűnöket követik-e el? Mi jogosítja fel az embert arra, hogy Isten ígéreteiben részesüljön? Talán nem szegül ellen Istennek, aztán pedig elfogadja az Ő áldásait? Miért nem éri utol az embert soha az igazságszolgáltatás, és miért nem keresi az igazságot? Miért nem érdekli őt soha az, hogy mit csinál Isten? Hol az igazságossága? Hol a tisztessége? Van képe Istent képviselni? Hol az igazságérzete? Amit az ember szeret, abból mennyit szeret Isten? Az ember mindig keveri a szezont a fazonnal^[7], nem tudja megkülönböztetni a feketét a fehértől,^[8] elfojtja az jogot és igazságot, és magasra emeli a méltánytalanságot és igazságtalanságot. Elűzi a fényt, és a legnagyobb sötétben hányja-veti magát. Akik az igazságot és méltányosságot keresik, azok ehelyett elűzik a fényt; akik Istent keresik, azok lábbal tiporják Őt, és magukat emelik az égbe. Az ember nem különbözik egy banditától^[9]. Hol van a józan esze? Ki tudja megkülönböztetni a helyeset a helytelentől? Ki tudja fenntartani az igazságosságot? Ki hajlandó szenvedni az igazságért? Az emberek gonoszak és ördögiek! Miután a keresztre szegezték Istent, tapsolnak és ujjonganak, vad kiáltásaik nem szűnnek. Olyanok, mint a csirkék és kutyák, összejátszanak és szövetkeznek, megalapították a saját királyságukat, nincs hely, amelyet kotnyeleskedésük meg ne zavarna, behunyják a szemüket, és egyre csak őrülten vonyítanak, mind összezárva, mindent zavaros, nyüzsgő és élénk légkör jár át, és azok, akik vakon ráakaszkodnak másokra, egyre-másra felszínre bukkannak, mind ősatyáik „ragyogó” hírnevét öregbítve. Ezek a kutyák és csirkék már rég az elméjük leghátsó rekeszébe száműzték Istent, és sohasem törődtek Isten szívének állapotával. Nem csoda, hogy Isten azt mondja, hogy az ember olyan, mint egy kutya vagy egy csirke, egy ugató kutya, amelynek hallatán száz másik kezd vonyítani; így nagy felhajtással elhozta Isten munkáját napjainkba, rá sem hederítve arra, hogy milyen Isten munkája, hogy van-e igazság, hogy van-e hely, ahová Isten a lábát tehetné, hogy milyen a holnap és hogy milyen alacsony rendű és mocskos ő maga. Az ember sohasem gondolkodott túl sokat semmin, sohasem aggódott a holnap miatt, és mindent, ami hasznos és értékes, a saját ölelésébe gyűjtött, semmit nem hagyva Istennek, csak morzsákat és maradékot^[10]. Milyen kegyetlen az emberiség! Nincsenek érzései Isten iránt, és miután titokban felfalt mindent, ami Istené, messze a háta mögé hajítja Istent, többé rá sem hederítve az Ő létezésére. Élvezi Istent, mégis ellenszegül Istennek, és lábbal tiporja Őt, miközben a szája hálát ad Istennek és dicsőíti Őt; imádkozik Istenhez, és Istentől függ, miközben becsapja Istent; „magasztalja” Isten nevét és feltekint Isten arcára, ugyanakkor szégyentelenül és szemrebbenés nélkül Isten trónjára ül és ítéletet mond Isten „igaztalansága” fölött; szájából olyan szavak jönnek, melyek szerint ő tartozik Istennek, és Isten szavaira tekint, a szívében mégis támadó szavakat vág Isten fejéhez; „toleráns” Istennel szemben, de elnyomja Istent, és a szája azt mondja, hogy mindezt Istenért teszi; a kezében Isten dolgait fogja, a szájában azt az ételt rágja, amelyet Isten adott neki, de a szemei hidegen és érzelmektől mentesen bámulnak Istenre, mintha teljes egészében fel akarná zabálni Őt; az igazságra tekint, de azt állítja, hogy az a Sátán trükkje; az igazságosságra tekint, de rákényszeríti azt, hogy önmegtagadássá váljon; az ember tetteire néz, és azt állítja, hogy azok Isten lénye; az ember természetes adottságaira néz, és azt állítja, hogy ezek az igazság; Isten tetteire tekint, és azt állítja, hogy az arrogancia és önhittség, kérkedés és álszentség; amikor az ember Istenre tekint, ragaszkodik ahhoz, hogy embernek bélyegezze Őt, és nagyon igyekszik, hogy egy, a Sátánnal cimboráló teremtmény helyére ültesse Őt; nagyon jól tudja, hogy ezek Isten kijelentései, mégsem nevezi őket másnak, mint egy ember írásainak; nagyon jól tudja, hogy a Lélek valósul meg a hús-vér testben, hogy Isten vált hús-vér testté, de csak annyit mond, hogy ez a hús-vér test a Sátán leszármazottja; nagyon jól tudja, hogy Isten alázatos és rejtett, de csak annyit mond, hogy a Sátán megszégyenült és Isten győzött. Micsoda semmirekellők! Az ember még arra sem méltó, hogy őrkutyaként szolgáljon! Nem tesz különbséget fekete és fehér között, sőt, a feketét készakarva fehérré torzítja. Képesek-e az ember erői és az ember zaklatása eltűrni Isten emancipációjának napját? Miután szándékosan szembeszegült Istennel, az embert ez egyáltalán nem érdekli, sőt még odáig is elmegy, hogy halálra adja Őt, nem hagyva lehetőséget Istennek, hogy megmutatkozzon. Hol itt az igazságosság? Hol a szeretet? Ott ül Isten mellett, és térdre kényszeríti Istent, hogy bocsánatért esedezzen, hogy minden intézkedésének engedelmeskedjen, hogy minden manőverezésébe belenyugodjon, és rábírja Istent, hogy mindenben, amit tesz, az ő utasításait kövesse, különben haragra gerjed^[11] és dühbe gurul. Hogyne sújtaná le Istent a gyász a sötétség e hatása alatt, amely a feketét fehérré torzítja? Hogyne aggódna Ő? Miért mondják, hogy amikor Isten a legutóbbi munkáját elkezdte, az olyan volt, mint a menny és föld megteremtésének munkája? Az ember tettei oly „gazdagok”, „az élő víz kiapadhatatlan kútforrása” szüntelenül „feltölti” az ember szívének mezejét, míg az ember „élő vizének kútforrása” gátlástalanul^[12] vetélkedik Istennel; a kettő összebékíthetetlen, és büntetlenül gondoskodik az emberekről Isten helyett, míg az ember együttműködik vele, fontolóra sem véve az ezzel járó veszélyeket. És mi ennek az eredménye? Ő hidegen félredobja Istent, messzire elrakja Őt, ahol az emberek rá sem hederítenek, mélységesen rettegve attól, hogy Ő majd Magára vonja a figyelmüket, és nagyon félve, hogy Isten élő vizének kútforrása magához hívja és megnyeri majd az embert. Így, miután sok éven át tapasztalta a világi gondokat, összeesküszik és áskálódik Isten ellen, sőt, Istent teszi meg fenyítésének célpontjává. Olyan, mintha Isten gerendává vált volna a szemében, és kétségbeesetten igyekszik Istent megragadni és a tűzre vetni, hogy finomításon és tisztításon essen át. Isten szenvedését látva az ember a mellét veri és kacag, táncol örömében és azt mondja, Isten is alámerült a finomításba, és azt mondja, majd ő tisztára perzseli Isten mocskos tisztátalanságait, mintha ez lenne az egyetlen racionális és értelmes cselekvési mód, mintha csakis ezek lennének a Menny tisztességes és észszerű módszerei. Az embernek ez az erőszakos viselkedése egyszerre tűnik szándékosnak és tudattalannak. Az ember feltárja mind rút arcát, mind ocsmány, mocskos lelkét és szánalmas kolduskülsejét; miután széltében-hosszában tombolt, szánni való megjelenést ölt, és a Menny bocsánatáért esedezik, mint egy rendkívül szánalomra méltó mopszli. Az ember mindig váratlan módokon cselekszik, mindig „a tigris hátán lovagol, hogy másokat megrémisszen”^[a], mindig szerepet játszik, a legcsekélyebb mértékben sincs tekintettel Isten szívére, és nem mér össze semmit a saját státuszával. Csak némán ellenszegül Istennek, mintha Isten bántotta volna őt, és nem lenne szabad így bánnia vele, és mintha a Mennynek nem volnának szemei, és készakarva nehezítené meg az ő dolgát. Így az ember örökké gonosz ármánykodásokat visz véghez titokban, és a legkevésbé sem enged Istennel szembeni követeléseiből, továbbra is ragadozó szemekkel nézi, dühösen ráncolva a szemöldökét Isten minden mozdulatára, soha nem is gondolva arra, hogy ő Isten ellensége, és remélve, hogy eljön a nap, amikor Isten eloszlatja a ködöt, világossá tesz mindent, megmenti őt „a tigris szájából”, és orvosolja az ő sérelmeit. Az emberek még ma sem gondolják, hogy az Istennel szembeni ellenállás szerepét játsszák, amelyet az idők folyamán már oly sokan játszottak; honnan is tudhatnák, hogy mindabban, amit tesznek, már rég eltévelyedtek, és hogy mindent, amit értettek, már régen elnyelt a tenger.

Ki fogadta el valaha az igazságot? Ki fogadta valaha tárt karokkal Istent? Ki vágyott valaha is boldogan Isten megjelenésére? Az ember magatartása már régen megromlott, és már régen a felismerhetetlenségig bemocskolta Isten templomát. Az ember ezalatt továbbra is folytatja munkáját, örökké lenézve Istent. Olyan ez, mintha az ő Istennel szembeni ellenállása kőbe lenne vésve, megváltoztathatatlanul, és ennek következtében ő inkább lenne átkozott, mint hogy szavai és tettei további bántalmazását szenvedje el. Hogyan ismerhetnék Istent ilyen emberek? Hogyan lelhetnének nyugalomra Istennél? És hogyan lehetnének alkalmasak arra, hogy Isten elé járuljanak? Kétségkívül semmi rossz nincs abban, ha valaki Isten irányítási tervének szenteli magát – de miért száműzik az emberek Isten munkáját és Isten teljességét az elméjük leghátsó rejtekébe, miközben saját vérüket és könnyeiket önzetlenül odaszánják? Az emberek önzetlen, odaadó szelleme kétségkívül drága – de honnan tudhatnák, hogy a „selyem”, amelyet szőnek, egyáltalán nem tudja képviselni azt, ami Isten? Az emberek jó szándéka kétségkívül értékes és ritka – de hogy voltak képesek lenyelni a „felbecsülhetetlen kincset”^[13]? Mindegyikőtöknek el kell gondolkodnia a múltatokon. Miért nem voltatok soha szívtelen fenyítés és átkok nélkül? Miért vannak az emberek mindig ilyen „bensőséges viszonyban” a fenséges szavakkal és az igazságos ítélettel? Isten valóban próbára teszi őket? Vajon Isten szándékosan finomítja őket? És hogyan lépnek be az emberek a finomítás közepette? Valóban ismerik Isten munkáját? Milyen leckéket tanultak meg az emberek Isten munkájából és a saját belépésükből? Ne feledjék az emberek Isten buzdítását, és legyen betekintésük Isten munkájába, azonosítsák azt világosan, és irányítsák megfelelően a saját belépésüket.

Lábjegyzetek:

1. „Pusztítás”: az emberiség lázadó mivoltját leplezi le.

2. „Összevont szemöldökök fogadták és ezernyi meglengetett mutatóujj hűvös ellenszegülése, lehajtott fejjel, az embereket szolgálva, mint egy készséges ökör” – ez eredetileg egyetlen mondat volt, de itt az érthetőség kedvéért két részre tagolódik. A mondat első része az ember cselekedeteire utal, míg a másik a szenvedésről szól, amelyen Isten keresztülment, valamint arról, hogy Isten rejtett és alázatos.

3. „Előítélet”: az emberek lázadó magatartására utal.

4. „Az abszolút hatalmat megragadni”: az emberek lázadó magatartására utal. Magasra emelik saját magukat, másokat megbéklyózva és rákényszerítve, hogy őket kövessék és értük szenvedjenek. Ezek az Istennel szemben ellenséges erők.

5. „Báb”: azokat gúnyolja, akik nem ismerik Istent.

6. „Lavinává dagadó”: az emberek aljas viselkedését hangsúlyozza.

7. „Keveri a szezont a fazonnal”: ez arra utal, amikor az emberek Isten szándékait valami sátáni dologgá torzítják, illetve általánosságban azt a magatartást jelenti, amellyel az emberek elvetik Istent.

8. „Nem tudja megkülönböztetni a feketét a fehértől”: arra utal, ha valaki összekeveri az igazságot az illúziókkal, az igazságosságot a csúfsággal.

9. „Bandita”: arra utal, hogy az emberek esztelenek és nincs bennük belátás.

10. „Morzsák és maradék”: arra a magatartásra utal, amellyel az emberek elnyomják Istent.

11. „Haragra gerjed”: a dühös és engesztelhetetlen ember rút ábrázatára utal.

12. „Gátlástalanul”: arra utal, amikor az emberek meggondolatlanok, és a legcsekélyebb tisztelet sincs bennük Isten iránt.

13. „Felbecsülhetetlen kincs”: Isten teljességére utal.

a. Az eredetiben „hú jiǎ hǔ wēi”, egy kínai szólás áll. Egy mesére utal, amelyben egy róka elijeszti a többi állatot azzal, hogy a tigris társaságában mutatkozik, így „kölcsönveszi” a tigris által keltett félelmet és tiszteletet. Ez egy metafora, amely itt azokra az emberekre utal, akik valaki más presztízsét „veszik kölcsön”, hogy másokat megrémítsenek vagy elnyomjanak.