Már olyan sokszor mondtam, hogy Isten utolsó napokban végzett munkája azért történik, hogy minden egyes ember szellemét megváltoztassa, hogy minden egyes ember lelkét megváltoztassa, hogy a szívük, amely nagy traumát szenvedett el, átalakuljon, ily módon megmentve a lelküket, amelyben oly mélyreható kárt tett a bűn; ez azért történik, hogy felébressze az emberek szellemét, kiolvassza hideg szívüket, és lehetővé tegye számukra a megfiatalodást. Ez Isten legfőbb szándéka. Tegyük félre az arról szóló beszédet, hogy milyen magasztos vagy mély az ember élete és az ő tapasztalatai; miután az emberek szíve felébred, miután felkelnek álmukból és teljesen tisztában lesznek azzal, hogy milyen kárt okozott a nagy vörös sárkány, Isten szolgálatának munkája beteljesedik. Az a nap, amelyen Isten munkája befejeződik, egyszersmind az a nap is, amelyen az ember hivatalosan elindul az Istenbe vetett hit helyes útján. Ekkorra az Isten által végzett szolgálat már véget ér: a testté lett Isten munkája teljesen befejeződik, az ember pedig hivatalosan elkezdi azt a feladatot végezni, amelyet végeznie kell – a maga szolgálatát fogja teljesíteni. Ezek Isten munkájának lépései. Ezért tapogatózva keresnetek kell az utatokat a belépés felé ezeknek a dolgoknak az ismerete alapján. Ez mind az, amit meg kell értenetek. Az ember belépése csak akkor fog javulni, ha a szíve mélyén változások történtek, mert Isten azt munkálja, hogy teljesen megmentse az embert – a megváltott embert, aki még mindig a sötétség erői alatt él, és aki magától sohasem emelkedett fel – a démonoknak erről a gyülekezőhelyéről; azért, hogy az ember megszabadulhasson több évezrednyi bűntől, és Isten szeretettje legyen, hogy teljesen lesújtsa a nagy vörös sárkányt, megalapítsa Isten királyságát, és mielőbb elhozza a nyugalmat Isten szívének; azért, hogy fenntartások nélkül szabad utat adjon a gyűlöletnek, amely a kebleteket dagasztja, hogy kiirtsa azokat a penészes kórokozókat, hogy lehetővé tegye számotokra, hogy elhagyjátok ezt az életet, amely nem különbözik egy ökör vagy egy ló életétől, hogy ne legyetek többé rabszolgák, hogy a nagy vörös sárkány többé ne taposhasson szabadon rátok és ne parancsolgathasson nektek; többé nem lesztek ebből a bukott nemzetből valók, nem tartoztok majd többé a förtelmes nagy vörös sárkányhoz, és az nem tart többé rabszolgasorban benneteket. A démonok fészkét Isten biztosan darabokra tépi majd, ti pedig Isten mellett fogtok állni – ti Istenhez tartoztok, nem pedig ehhez a rabszolga-birodalomhoz. Isten már régóta a csontja velejéig gyűlöli ezt a sötét társadalmat. Fogait csikorgatja, alig várva, hogy beletaposson ebbe a gonosz, förtelmes vén kígyóba, hogy az soha többé fel ne kelhessen, és soha többé ne bántsa az embert; nem fogja felmenteni annak múltbeli cselekedeteit, nem fogja tűrni, hogy megcsalja az embert, és megfizet neki minden egyes bűnéért, amelyet az idők során elkövetett. Isten a legkevésbé sem fogja engedni, hogy ez a minden gonoszságnak főkolomposa^[1] büntetlen maradjon, hanem teljesen el fogja pusztítani.

Ez a föld több ezer éve a mocsok földje. Kibírhatatlanul szennyes, tele nyomorúsággal, mindenütt szabadon portyáznak a kísértetek, becsapva és megtévesztve az embereket, alaptalanul vádaskodva,^[2] kegyetlenül és aljasul, tiporva ezt a kísértetvárost és holttestekkel tele hagyva azt hátra; az enyészet bűze lepi el a földet és járja át a levegőt, és szigorú őrizet alatt áll^[3]. Ki láthatja az egeken túli világot? Az ördög gúzsba köti az ember egész testét, fátylat borít mindkét szemére, és szorosan lepecsételi az ajkait. Az ördögök királya több ezer éve tombol, mind a mai napig, amikor még mindig éberen figyeli a kísértetvárost, mintha az a démonok bevehetetlen palotája lenne; ez az őrkutyafalka közben haragos szemekkel néz, mélyen rettegve attól, hogy Isten meglepetésszerűen rajtuk üt, eltörli mindannyiukat, és nem marad többé békés, boldog hely számukra. Hogyan láthatta volna valaha Istent egy ilyen kísértetváros népe? Élvezték valaha Isten kedvességét és szeretetreméltóságát? Értik egyáltalán az emberi világ dolgait? Ki képes közülük megérteni Isten buzgó szándékait? Nem csoda hát, hogy a megtestesült Isten teljesen rejtve marad. Egy ilyen sötét társadalomban, ahol a démonok könyörtelenek és embertelenek, az ördögök királya, aki szemrebbenés nélkül öl embereket, hogyan tűrhetné egy olyan Isten létezését, aki szeretetre méltó, jóságos és szent? Hogyan tapsolhatna és ujjonghatna Isten érkezésén? Ezek a talpnyalók! A jóságért gyűlölettel fizetnek, már régen ellenségként kezdték kezelni Istent, visszaélnek Istennel, rendkívül vadak, a legkevésbé sincsenek tekintettel Istenre, rabolnak és fosztogatnak, minden lelkiismeretüket elvesztették, minden lelkiismerettel szembemennek, az ártatlanokat pedig értelmetlenségre csábítják. A régiek ősapái? Szeretett vezetők? Mind szembeszállnak Istennel! Az ő ügyködésük miatt van a menny alatt minden a sötétség és káosz állapotában! Vallásszabadság? A polgárok törvényes jogai és érdekei? Ezek mind csak trükkök a bűn elleplezésére! Ki tette magáévá Isten munkáját? Ki ajánlotta fel az életét vagy ontotta a vérét Isten munkájáért? Az emberek, akik nemzedékeken át rabszolgasorban éltek, töretlen sorban a szülőktől a gyermekekig, teketória nélkül rabszolgasorba taszították Istent – hát hogyne lenne ez dühítő? Több ezer évi gyűlölet összpontosul a szívben, bűnös évezredek íródnak bele a szívbe – hát hogyne gerjesztene ez utálatot? Álljatok bosszút Istenért, söpörjétek ki teljesen az Ő ellenségét, ne engedjétek többé szabadon portyázni, és ne hagyjátok, hogy zsarnokként uralkodjon! Most van itt az idő. Az ember már rég összegyűjtötte minden erejét, már régóta minden erőfeszítését ennek szenteli és minden árat megfizet ezért, hogy letépje ennek az ördögnek az ocsmány arcát és lehetővé tegye, hogy az emberek, akiket megvakítottak, és akik mindenféle szenvedést és nehézséget elviseltek, felkeljenek fájdalmukból és fellázadjanak ez ellen a gonosz vén ördög ellen. Miért gördít ilyen áthatolhatatlan akadályt Isten munkája elé? Miért téveszti meg Isten népét különféle trükkökkel? Hol az igazi szabadság, hol vannak a törvényes jogok és érdekek? Hol a tisztesség? Hol a vigasztalás? Hol a melegség? Miért sző csalárd terveket, hogy csőbe húzza Isten népét? Miért fojtja el erőszakkal Isten eljövetelét? Miért nem engedi, hogy Isten szabadon járjon-keljen az Általa teremtett földön? Miért zaklatja Istent, amíg már nincs hova fejét lehajtania? Hol a melegség az emberek között? Hol a befogadás az emberek körében? Miért kelt ilyen kétségbeesett sóvárgást Istenben? Miért kényszeríti Istent újra meg újra arra, hogy felkiáltson? Miért kényszeríti Istent, hogy aggódjon az Ő szeretett Fiáért? Ebben a sötét társadalomban miért nem engedik az ő szánalmas házőrző kutyái, hogy Isten szabadon jöjjön-menjen a világban, amelyet Ő teremtett? Miért nem érti az ember, az ember, aki fájdalom és szenvedés közepette él? A ti kedvetekért Isten nagy kínokat tűrt el, nagy fájdalommal ajándékozta nektek az Ő szeretett Fiát, az Ő testét és vérét – hát miért fordítjátok még mindig el a tekinteteteket? Mindenki szeme láttára elvetitek Isten érkezését és elutasítjátok Isten barátságát. Miért vagytok ilyen lelkiismeretlenek? Hajlandóak vagytok tűrni az igazságtalanságokat egy ilyen sötét társadalomban? Ahelyett, hogy több évezredes ellenségeskedéssel töltenétek meg a hasatokat, miért tömitek magatokat az ördögök királyának „badarságával”?

Mennyire nagyok az akadályok Isten munkájának útjában? Tudta ezt valaha bárki is? Tekintve, hogy az embereket mélyen gyökerező babonás hatások zárják ketrecbe, ki képes megismerni Isten igazi arcát? Tekintve, hogy ez az elmaradott kulturális tudás oly sekélyes és abszurd, hogyan is foghatnák meg teljesen az Isten által mondott szavakat? Még akkor is, amikor szemtől szemben szólnak hozzájuk, és szájból szájba táplálják őket – hogyan érthetnék? Néha olyan, mintha Isten szavai süket fülekre találtak volna. Az emberek a legcsekélyebb reakciót sem mutatják, csak a fejüket csóválják, és nem értenek semmit. Hát hogyne lenne ez aggasztó? Ez a „távoli^[4], ősi kulturális történelem és kulturális tudás” ilyen értéktelen embercsoportot nevelt ki. Ez az ősi kultúra – az értékes örökség – egy halom szemét! Már régen örök szégyenné vált, és említést sem érdemel! Megtanította az embereket az Istennel szembeni ellenállás trükkjeire és technikáira, és a nemzeti oktatás „rendezett, szelíd útmutatása”^[5] az embereket még lázadóbbá tette Istennel szemben. Isten munkájának minden része rendkívül nehéz, és a földön végzett munkájának minden lépése felzaklatta Istent. Milyen nehéz az Ő munkája a földön! Isten munkájának lépései a földön nagy nehézséggel járnak. Isten az ember gyengeségére, hiányosságaira, gyerekességére, tudatlanságára és mindenére aprólékos tervekkel és körültekintő megfontolással készül. Az ember olyan, mint egy papírtigris, amelyet nem ajánlatos csalogatni vagy feldühíteni; a legapróbb érintésre harapással válaszol, vagy összeesik és eltéved, és mintha a legcsekélyebb koncentrációzavarra is visszaesne, vagy pedig tudomást sem vesz Istenről, vagy szalad a szüleihez, a kutyákhoz és disznókhoz, hogy átadja magát teste tisztátalanságának. Mekkora akadály! Isten gyakorlatilag az Ő munkájának minden egyes lépésénél egy próbatételnek van kitéve, és szinte minden lépésnél nagy veszélyekkel néz szembe. Az Ő szavai őszinték és becsületesek, rosszindulat nélkül valók, mégis, ki hajlandó elfogadni őket? Ki hajlandó teljesen behódolni? Ez összetöri Isten szívét. Éjjel-nappal fáradozik az emberért, szorongás gyötri az ember életéért, és együttérez az ember gyengeségével. Munkája minden lépésében sok fordulatot viselt el, minden szóért, amelyet mond; Ő mindenkor a kalapács és az üllő között van, és egész nap, újra meg újra az ember gyengeségére gondol, továbbá lázadó mivoltjára, gyerekességére sebezhetőségére... Ki tudta ezt valaha? Kiben bízhat meg Ő? Ki tudná megérteni? Ő mindenkor utálja az ember bűneit, az ember gerinctelenségét, hogy mennyire nincs tartása, és mindenkor aggódik az ember sebezhetősége miatt, és az ember előtt lévő utat szemléli. Mindig, amikor az ember szavait és tetteit szemléli, eltölti Őt az irgalom, valamint a harag, és ezeknek a dolgoknak a látványa mindig fájdalmat okoz az Ő szívének. Végül is az ártatlanok eltompultak; miért kell Istennek mindig megnehezítenie a dolgokat számukra? A gyarló ember teljesen híján van az állhatatosságnak; miért kell Istennek mindig ilyen kiapadhatatlan haraggal fordulni felé? A gyenge és erőtlen emberben többé a legcsekélyebb életerő sincs; miért szidja meg őt Isten mindig a lázadó mivoltjáért? Ki tud ellenállni a mennyei Isten fenyegetéseinek? Az ember végül is törékeny, és kétségbeejtő, Isten szorult helyzetben van; a szíve mélyére fojtotta haragját, hogy az ember lassan elkezdhessen önmagára reflektálni. De az ember, aki nagy bajban van, a legkevésbé sem értékeli Isten szándékait; az embert eltiporta az ördögök vén királya, de ő ezzel egyáltalán nincs tisztában, mindig Istennel állítja szembe magát, vagy pedig se nem hideg, se nem forró Istennel szemben. Isten oly sok szót mondott, de ki vette őket valaha is komolyan? Az ember nem érti Isten szavait, mégsem zavarja semmi, nem sóvárog, és soha nem ismerte igazán a vén ördög lényegét. Az emberek az alvilágban élnek, a pokolban, de azt hiszik, hogy a tengerfenéken álló palotában laknak; üldözi őket a nagy vörös sárkány, de azt hiszik, ők az ország „kegyeltjei”^[6]; az ördög nevetségessé teszi őket, de ők azt hiszik, hogy a hús-vér test legmagasabb rendű művészetét élvezik. Micsoda mocskos, alantas, nyomorult társaság! Az embert balszerencse érte, de nem tud róla, és ebben a sötét társadalomban egyik szerencsétlenség a másik után éri őt,^[7] de ő sohasem ébredt rá erre. Mikor szabadítja már meg magát ettől az önzéstől és rabszolga-beállítottságtól? Miért ennyire közönyös Isten szívével szemben? Talán csendben elnézi ezt az elnyomást és nehézséget? Nem vágyik a napra, amikor a sötétséget fénnyé változtathatja? Talán nem szeretné újra jóvátenni a méltányosság és az igazság ellen elkövetett sérelmeket? Hát hajlandó tétlenül nézni, ahogy az emberek elhagyják az igazságot és elferdítik a tényeket? Elégedett azzal, hogy folyamatosan ezt a rossz bánásmódot tűri? Hajlandó rabszolgának lenni? Hajlandó-e Isten keze által elpusztulni ennek a bukott államnak a rabszolgáival együtt? Hol az elhatározásod? Hol az ambíciód? Hol a méltóságod? Hol a feddhetetlenséged? Hol a szabadságod? Hajlandó vagy az egész életedet odaadni^[8] a nagy vörös sárkányért, az ördögök királyáért? Boldogan engeded, hogy halálra kínozzon? A mélység felszíne zavaros és sötét, míg a közemberek, akik ezt a csapást szenvedik, a Mennyhez kiáltanak és a földnek panaszkodnak. Mikor lesz már képes az ember emelt fővel járni? Az ember ványadt és csonttá aszott, hogyan tudna hát megmérkőzni ezzel a kegyetlen, zsarnok ördöggel? Miért nem adja az életét Istennek, amilyen hamar csak teheti? Miért habozik még mindig? Mikor tudja majd befejezni Isten munkáját? Így, céltalanul zaklatva és elnyomva, végül az egész élete hiába telik majd el; miért siet annyira megérkezni, és miért rohan annyira eltávozni? Miért nem tart meg valami értékeset, hogy Istennek adhassa? Hát elfelejtette a gyűlölet évezredeit?

Talán sok ember utálja Isten egyes szavait, vagy talán nem utálják, de nem is érdeklődnek iránta. Ettől függetlenül a tények nem válhatnak abszurd érveléssé; senki nem mondhat olyan szavakat, amelyek ellentmondanak a tényeknek. Isten ezúttal azért lett hús-vér testté, hogy ezt a munkát végezze, hogy befejezze a munkát, amelyet még nem végzett el teljesen, hogy lezárja ezt a kort, hogy megítélje ezt a kort, hogy megmentse a mélységesen bűnösöket a szenvedés tengerének világától, és teljesen átalakítsa őket. A zsidók a keresztre szegezték Istent, így vetve véget Isten utazásainak Júdeában. Nem sokkal ezután Isten újra személyesen eljött az emberek közé: csendesen érkezett meg a nagy vörös sárkány országába. Valójában a zsidó állam vallási közössége már régen kiakasztotta a falra Jézus képmását, és az emberek így kiáltottak szájukkal: „Urunk, Jézus Krisztus!” Nem is tudták, hogy Jézus már régen elfogadta Atyja parancsát, hogy térjen vissza az emberek közé, és fejezze be munkája második szakaszát, amely még nem volt készen. Ennek eredményeként az embereket meglepetésként érte, amikor Rá néztek: Ő egy olyan világban született, amelyben már sok korszak elmúlt, és olyasvalaki külsejével jelent meg az emberek között, aki a legteljesebb mértékben hétköznapi. Valójában, ahogy múltak a korok, az Ő ruházata és egész megjelenése megváltozott, mintha újjászületett volna. Honnan tudhatták volna az emberek, hogy Ő ugyanaz az Úr Jézus Krisztus, aki leszállt a keresztről és feltámadt? A legcsekélyebb nyoma sincs rajta sérülésnek, éppúgy, mint ahogy Jézus sem hasonlított Jahvéra. A mai Jézuson már rég nem látszik az elmúlt idők hatása. Hogyan ismerhetnék hát Őt az emberek? A kétszínű „Tamás” mindig kételkedik abban, hogy Ő a feltámadt Jézus, és mindig látni akarja Jézus kezein a szögektől származó sebhelyeket, hogy megnyugodjon a lelke; ha nem láthatja meg őket, mindig is a gyanú felhőjén fog állni, és sohasem lesz képes a szilárd földre tenni a lábát és követni Jézust. Szegény „Tamás” – honnan tudhatná, hogy Jézus azért jött, hogy az Atya Isten által rábízott munkát elvégezze? Miért kell Jézusnak a keresztre feszítés sebhelyeit viselnie? Talán a keresztre feszítés sebhelyei lennének Jézus ismertetőjelei? Ő azért jött, hogy Atyja akaratáért munkálkodjon – miért jött volna úgy öltözve és felékesítve, mint egy több ezer évvel ezelőtti zsidó? Az Isten által a hús-vér testben felöltött alak talán hátráltathatja Isten munkáját? Kinek az elmélete ez? Amikor Isten munkálkodik, annak miért kell megfelelnie az ember képzeletének? Az egyetlen dolog, amire Isten a munkája során összpontosít, az, hogy hatást érjen el. Nem tartja be a törvényt, és munkájára nem vonatkoznak szabályok – hogyan tudná az ember ezt kifürkészni? Hogyan tudna az ember Isten munkájának mélyére hatolni a saját elképzeléseire és fantáziáira támaszkodva? Így hát legjobb, ha rendesen megnyugodtok. Ne idegeskedj apróságokon, és ne csinálj nagy ügyet olyasmikből, amik újak a számodra – így nem fogsz többé viccet csinálni magadból és nem válsz többé köznevetség tárgyává. Mindezen évek során hittél istenben, de még mindig nem ismered Istent. Végül belezuhansz a fenyítésbe; te, aki „a kategóriád élvonalában”^[9] vagy, a megfenyítettek soraiba kerülsz át. Jobb lenne, ha nem próbálkoznál ravasz megoldásokkal, hogy a szánalmas trükkjeiddel villogj. Képes-e a te rövidlátásod valóban észlelni Istent, aki örökkévalóságtól örökkévalóságig lát? Képesek-e a te felszínes tapasztalataid lehetővé tenni számodra, hogy teljesen átlásd Isten szándékait? Ne légy önhitt! Isten végtére is nem a világból való – akkor hát hogyan lenne olyan az Ő munkája, mint amit te elvártál?

Lábjegyzetek:

1. „Minden gonoszságnak főkolomposa”: ez a vén ördögre utal. A kifejezés rendkívül elítélő.

2. „Alaptalanul vádaskodva”: ez azokra a módszerekre utal, amelyekkel az ördög árt az embereknek.

3. „Szigorú őrizet alatt áll”: ez arra utal, hogy azok a módszerek, amelyekkel az ördög az embereket sújtja, különösen gonoszak, és annyira az ő irányítása alatt tartják az embereket, hogy azoknak semmi mozgásterük nincs.

4. „Távoli” – gúnyos értelemben.

5. „Rendezett, szelíd útmutatás” – gúnyos értelemben.

6. „Kegyeltek” – így gúnyolja azokat az embereket, akik mintha fából lennének, és semmiféle önismeretük nincs.

7. „Egyik szerencsétlenség a másik után éri őt”: ez arra utal, hogy az emberek a nagy vörös sárkány földjén születtek, és képtelenek emelt fővel járni.

8. „Az egész életedet odaadni” – becsmérlő értelemben.

9. „A kategóriád élvonalában” – így gúnyolja azokat, akik hevesen üldözik Istent.