Az, hogy az emberiség ilyen messzire eljutott, precedens nélküli helyzet. Isten munkája és az ember belépése fej fej mellett halad, és így Isten munkája is páratlan, látványos esemény. Az ember belépése jelenleg olyan csoda, amelyet az ember azelőtt elképzelni sem tudott. Isten munkája a tetőpontjára ért – és következésképpen az ember „belépése”^[1] is elérte csúcspontját. Isten annyira leereszkedett, amennyire csak tudott, és sohasem tiltakozott az emberiség vagy a világegyetem és minden dolog előtt. Mindeközben az ember isten feje tetején áll, és Istennek az ember általi elnyomása a tetőpontjára hágott; minden a tetőpontjára hágott, és itt az ideje, hogy megjelenjen az igazság napja. Miért kellene továbbra is hagyni, hogy homály lepje be a földet, és sötétség burkoljon be minden népet? Isten több ezer évig figyelt – sőt, több tízezer évig –, és hosszútűrése már régen elérte a határát. Figyelte az emberiség minden mozdulatát, figyelemmel kísérte, meddig tombol az ember igaztalansága, de az ember, aki már rég eltompult, mégsem érez semmit. És ki figyelte valaha is Isten tetteit? Ki emelte fel valaha szemeit, hogy a messzeségbe tekintsen? Ki hallgatott valaha figyelmesen? Ki volt valaha is a Mindenható kezében? Minden embert képzeletbeli félelmek sújtanak^[2]. Mi haszna van egy széna- és szalmakupacnak? Mindössze annyira képesek, hogy halálra kínozzák a megtestesült Istent. Bár ők csak széna- és szalmakupacok, mégis van valami, amit „mindenkinél jobban”^[3] csinálnak: ez pedig Isten halálra kínzása, ami után így kiáltanak: „ez felvidítja az emberek szívét”. Micsoda garnélakatonák és ráktábornokok! Érdekes módon az emberek szakadatlan áramlatának közepette Istenre összpontosítják figyelmüket, áthatolhatatlan blokáddal véve Őt körül. Egyre forróbban égő buzgalommal^[4] hordaszámra vették körül Istent, úgyhogy egy tapodtat sem mozdulhat. Kezükben mindenféle fegyvereket tartanak, és úgy néznek Istenre, mintha ellenségre néznének, haraggal teli szemekkel; alig várják, hogy „darabokra tépjék Istent”. Milyen elgondolkodtató! Miért lettek ember és Isten ilyen összebékíthetetlen ellenségek? Lehetséges-e, hogy neheztelés van Isten, a legszeretetreméltóbb és az ember között? Lehetséges-e, hogy Isten cselekedetei nincsenek hasznára az embernek? Vajon ártanak az embernek? Az ember rezzenéstelen, haragos pillantását Istenre szegezi, mélységesen rettegve attól, hogy Ő áttör az ember blokádján, visszatér a harmadik égbe, és ismét a tömlöcbe veti az embert. Az ember óvakodik Istentől, tűkön ül, bizonyos távolságban mocorog mindenfelé a földön, „gépfegyvert” szegezve az emberek közt lévő Istenre. Mintha Isten legkisebb rezzenésére az ember az Ő mindenét el akarná törölni – az Ő egész testét és mindazt, amit visel –, semmit meg nem hagyva. Az Isten és az ember közötti kapcsolat már nem hozható helyre. Isten érthetetlen az ember számára; az ember eközben szándékosan behunyja a szemét és bolondozik, egyáltalán nem hajlandó meglátni az Én létezésemet és megbocsátani az Én ítéletemet. Így, amikor az ember nem számít rá, Én csendben tovalebegek, és soha többé nem hasonlítom össze az emberrel, hogy ki van magasan és ki van alacsonyan. Az emberiség a legalacsonyabb rendű „állat” mind közül, és Én nem kívánok többé foglalkozni vele. Már rég visszavittem az Én kegyelmem teljességét oda, ahol Én békében lakozom; ha egyszer az ember ennyire engedetlen, miért élvezze még többet az Én drága kegyelmemet? Nem vagyok hajlandó hiába ajándékozni kegyelmemet azoknak az erőknek, amelyek ellenségesek Velem szemben. Drága gyümölcseimet azoknak a kánaáni gazdáknak adnám, akik buzgók, és komolyan, örömmel fogadják az Én visszatérésemet. Csak azt kívánom, hogy a menny örökké tartson, mi több, hogy az ember soha ne öregedjen meg, hogy a menny és az ember mindörökké nyugalomban legyen, és hogy azok a „borókák és ciprusok” mindörökre kísérjék Istent, és mindörökre kísérjék a mennyet, amikor együtt belépünk az ideális korszakba.

Sok nappalt és éjszakát töltöttem el az emberrel, a világban lakoztam az emberrel együtt, és sohasem támasztottam több követelményt az emberrel szemben; csupán vezérelem az embert, mindig tovább, semmi mást nem teszek, csak vezetem az embert, és az emberiség sorsának érdekében szüntelenül végzem az elrendezés munkáját. Ki értette valaha is a mennyei Atya akaratát? Ki kelt át menny és föld között? Nem kívánom az ember „időskorát” vele tölteni többé, mert az ember túlságosan ódivatú, semmit nem ért; egyetlen dolgot tud csak, tömni magát a lakomán, amelyet Én készítettem, elszakadva mindentől, rá sem hederítve semmi másra. Az emberiség túlságosan fösvény, a zaj, a homály és a veszély az emberek között túl nagy, így hát Én nem kívánom a győzelemnek az utolsó napokban megnyert drága gyümölcseit megosztani. Hadd élvezze az ember a gazdag áldásokat, amelyeket ő maga teremtett, mert az ember nem fogad Engem szívesen – hát miért kényszeríteném az emberiséget, hogy mosolyt erőltessen az arcára? A világ minden sarka meg van fosztva a melegségtől, a világ egy táján sincs nyoma a tavasznak, mert az emberben, mint valami vízben élő teremtményben, cseppnyi melegség sincs, olyan, mint egy hulla, és még az ereiben csörgedező vér is olyan, mint a fagyott jég, amely megdermeszti a szívet. Hol a melegség? Az ember minden ok nélkül a keresztre szegezte Istent, utána pedig a legcsekélyebb nyugtalanság sem gyötörte. Soha senki nem érzett megbánást, ezek a kegyetlen zsarnokok pedig még mindig azt tervezik, hogy újra „elevenen elfogják”^[5] az Emberfiát, és kivégzőosztag elé állítják, hogy véget vessenek a szívükben lévő gyűlöletnek. Mi haszna, hogy ezen a veszélyes földön maradjak? Ha itt maradok, nem hozok mást az embernek, mint konfliktust és erőszakot, végeérhetetlen bajokat, mert Én sohasem hoztam az embernek békét, csak háborút. Az emberiség utolsó napjainak háborúval kell eltelnie, és az ember sorsának erőszak és konfliktus közepette el kell eldőlni. Nem vagyok hajlandó osztozni a háború „gyönyörűségében”, nem kívánom az ember vérontását és áldozatát kísérni, mert az ember elutasítása „lemondásba” hajszolt Engem, és nincs szívem az ember háborúit nézni – harcoljon csak az ember, ahogy kedve tartja. Én pihenni kívánok, aludni kívánok; legyenek a démonok az emberiség társai utolsó napjaiban! Ki ismeri az Én akaratomat? Mivel az ember nem fogad szívesen Engem, és sohasem várt Engem, csak annyit tehetek, hogy elbúcsúzom tőle, és neki ajándékozom az emberiség rendeltetési helyét, minden gazdagságomat az emberre hagyom, elvetem az Én életemet az emberek között, elültetem az Én életem magját az ember szívének mezejébe, örök emlékeket hagyok neki, minden szeretetemet az emberiségre hagyom, és az embernek adom mindazt, amit az ember értékel Bennem, a szeretet ajándékaként, amellyel egymás után vágyakozunk. Bárcsak örökké szeretnénk egymást, bárcsak a tegnapunk lenne az a szép dolog, amit egymásnak adunk, mert Én már az emberiségnek ajándékoztam teljes valómat – milyen panasza lehet az embernek? Életem teljességét már az emberre hagytam, és szó nélkül keményen gürcöltem, hogy felszántsam a szeretet gyönyörű földjét az emberiség számára; sohasem támasztottam méltányos követeléseket az emberrel szemben, és nem tettem semmi mást, egyszerűen csak alávetettem magam az ember elrendezéseinek, és egy szebb holnapot teremtettem az emberiség számára.

Bár Isten munkája gazdag és bőséges, az ember belépése igencsak hiányos. Az ember és Isten közös „vállalkozásából” szinte az egész Isten munkája; ami az ember belépésének mértékét illeti, szinte semmit nem tud felmutatni. Az ember, aki olyannyira elszegényedett és vak, még össze is méri az erejét a ma Istenével, kezében „ősi fegyverekkel”. Ezek a „primitív majmok” alig tudnak felegyenesedve járni, és nem találják szégyellnivalónak „meztelen” testüket. Mi jogosítja fel őket, hogy értékeljék Isten munkáját? Sok ilyen négyvégtagú majom szemei megtelnek dühvel, és kezükben ősi kőfegyverekkel kiállnak Isten ellen, majomember-vetélkedőt próbálnak kezdeményezni, amilyet még sohasem látott a világ: meg akarják rendezni az utolsó napok vetélkedőjét a majomemberek és Isten között, amelynek híre bejárja majd a földet. Mi több, e félig felegyenesedett ősi majomemberek közül sokan csordultig vannak önelégültséggel. Az arcukat borító szőrzet összetapadt, tele vannak gyilkos szándékkal, és felemelik mellső lábukat. Még nem fejlődtek teljesen modern emberré, így néha egyenesen állnak, néha pedig kúsznak-másznak, a homlokukat izzadságcseppek borítják sűrű harmatcseppekként – buzgóságuk magától értetődő. Társukra, az eredeti, ősi majomemberre tekintve, aki négy lábon áll, négy végtagja lomha és jól megtermett, alig képes kivédeni az ütéseket, és nincs ereje visszaütni, alig tudják visszafogni magukat. Egy szempillantás alatt – olyan gyorsan, hogy nem is látni, mi történt – a ring „hőse” a földre bukik, végtagjai a levegőbe merednek. Ezek a végtagok, amelyek éveken át rosszul álltak a földön, hirtelen felfordultak, a majomembernek pedig többé semmi kedve ellenállni. Ettől kezdve a legősibb majomember eltöröltetik a föld színéről – ez valóban „súlyos”. Ilyen hirtelen véget ért ez az ősi majomember. Miért kellett ilyen hamar, ilyen sietve elhagynia az ember csodálatos világát? Miért nem vitatta meg társaival a stratégia következő lépését? Milyen sajnálatos: anélkül mondott búcsút a világnak, hogy hátrahagyta volna annak titkát, hogy miként mérjük össze erőnket Istennel! Micsoda gondatlanság volt egy ilyen vén majomembertől, hogy egy suttogás nélkül halt meg, anélkül ment el, hogy továbbadta volna utódainak az „ősi kultúrát és művészeteket”! Nem volt ideje magához hívni a hozzá legközelebb állókat, hogy elmondja nekik, mennyire szereti őket, nem hagyott üzenetet kőtáblán, nem ismerte fel a mennynapot, és egy szót sem szólt kimondhatatlan nehézségéről. Utolsó leheletével nem hívta haldokló testéhez leszármazottait, hogy elmondja nekik: „Ne másszatok be a ringbe, hogy kihívjátok Istent” – mielőtt lehunyta a szemét, és négy merev végtagja mindörökre felfelé meredt, mint az ég felé mutató faágak. Úgy tűnik, keserű halált halt... Hirtelen ordító hahota tör ki a ring alól; az egyik félig felegyenesedett majomember magánkívül van; egy antilopok vagy más vadállatok vadászatára való „kőbunkóval” a kezében, amely fejlettebb, mint a vén majomemberé, dühödten beugrik a ringbe, elméjében egy jól kigondolt tervvel.^[6] Mintha valami érdemdúsat csinált volna. Kőbunkója „erejére” támaszkodva sikerül „három percre” felegyenesednie. Milyen nagy ennek a harmadik „lábnak” a „hatalma”! Három percen át megtartotta álló helyzetben a nagy, ügyetlen, ostoba, félig felegyenesedett majomembert – nem csoda, hogy ez a tiszteletre méltó^[7] vén majomember olyan fennhéjázó. Az ősi kőeszköz valóban „nem okoz csalódást”. Van nyele, éle és hegye, mint egy késnek; az egyetlen hibája, hogy az éle hagy némi kívánnivalót maga után – milyen sajnálatos! Nézd meg újra az ősidők „kis hősét”, amint ott áll a ringben, a lent állókat megvető pillantással mérve végig, mintha tehetetlen alárendeltjei lennének, ő pedig a daliás hős. Szívében titkon gyűlöli azokat, akik a színpad előtt állnak. „Az ország bajban van, és mindegyikünk felelős, miért riadtok hát vissza? Talán látjátok, hogy az ország katasztrófával néz szembe, mégsem akartok véres csatába bocsátkozni? Az ország a katasztrófa szélén áll – miért nem vagytok ti az elsők, akik megmutatjátok, hogy törődtök ezzel, és az utolsók, akik jól érzitek magatokat? Hogyan nézhetitek tétlenül, hogy az ország elbukik, a népe pedig az enyészetbe hullik? Hajlandóak vagytok a nemzet leigázásának szégyenét viselni? Micsoda semmirekellő társaság!” Miközben erre gondol, verekedések törnek ki a színpad előtt, az ő szemei pedig még inkább kigyúlnak, mintha mindjárt lángokat lövellnének^[8]. Alig várja, hogy Isten még a harc előtt kudarcot valljon, kétségbeesetten vágyva arra, hogy halálra adja Istent, és ezzel boldoggá tegye a népet. Fogalma sincs arról, hogy bár kőeszközének hírneve jól megérdemelt, Istennel sohasem veheti fel a harcot. Még arra sincs ideje, hogy védje magát, vagy lefeküdjön és talpra álljon: előre-hátra ringatózik, mert mindkét szeme elvesztette a látását. Lebukik vén őséhez, és nem kel fel többé; szorosan kapaszkodva az ősi majomemberbe, többé nem kiált, hanem elismeri alsóbbrendűségét, és többé semmi kedve ellenállni. Ez a két szegény majomember meghal a ring előtt. Micsoda balszerencse, hogy az emberiség ősei, akik mindmáig életben maradtak, tudatlanságban haltak meg azon a napon, amelyen megjelent az igazság Napja! Micsoda ostobaság, hogy egy ilyen nagyszerű áldást engedtek tovatűnni – hogy áldásuk napján a majomemberek, akik évezredek óta vártak, elvitték az áldásokat az alvilágba, hogy az ördögök királyával együtt „élvezzék”! Miért nem tartják meg ezeket az áldásokat az élők világában, hogy fiaikkal és lányaikkal élvezzék? Csak a bajt keresik! Milyen kár, hogy egy kis státusz, hírnév és hiúság kedvéért elszenvedik azt a balszerencsét, hogy elesnek, miközben kapkodva igyekeznek elsőként kinyitni a pokol kapuit és annak fiaivá válni! Ez az ár annyira szükségtelen! Milyen kár, hogy ezek a régi ősök, akik annyira „tele voltak nemzeti szellemmel”, olyan „szigorúak voltak magukkal, de olyan türelmesek másokkal”, hogy bezárták magukat a pokolba, tehetetlen alárendeltjeiket pedig kizárták onnan! Hol találhatók ilyen „képviselői a népnek”? „Utódaik jólléte” és „a jövendő nemzedékek békés élete” kedvéért nem engedik, hogy Isten megzavarja mindezt, ezért rá sem hederítenek a saját életükre. Korlátozás nélkül a „nemzeti ügynek” szentelik magukat, és szó nélkül lépnek be az alvilágba. Hol található ilyen nacionalizmus? Istennel csatázva nem félnek a haláltól, sem a vérontástól, és még kevésbé aggódnak a holnap miatt. Egyszerűen kivonulnak a csatamezőre. Milyen kár, hogy „odaadó szellemiségükért” cserébe nem kapnak mást, mint örök megbánást és azt, hogy a pokol örökké égő lángjai emésztik őket!

Milyen érdekes! Miért vetették el és gyalázták mindig az emberek Isten megtestesülését? Miért nincs az embereknek soha semmiféle megértésük Isten megtestesüléséről? Lehet, hogy Isten rosszkor jött el? Lehet, hogy Isten rossz helyre jött el? Talán azért történik ez, mert Isten egyedül cselekedett, az ember „jóváhagyó aláírása” nélkül? Talán azért, mert Isten az ember engedélye nélkül jutott elhatározásra? A tények azt mondják, hogy Isten előzetes értesítést küldött. Isten nem tett semmi rosszat, amikor testté lett – talán az ember beleegyezését kell kérnie? Továbbá Isten már régen emlékeztette az embert, az emberek talán elfelejtették. Nem lehet őket hibáztatni, hiszen az embert már régen annyira megrontotta a Sátán, hogy semmit nem képes megérteni abból, ami történik az ég alatt, a szellemi világ történéseiről nem is beszélve! Milyen kár, hogy az ember ősei, a majomemberek meghaltak a ringben! De ez nem meglepő. Menny és föld sohasem volt összeegyeztethető, akkor hát a majomemberek, akiknek az elméje kőből van, hogyan is foghatták volna fel, hogy Isten újra testet ölthet? Milyen szomorú, hogy egy olyan „öregember”, mint ez, aki „a hatvanadik évében járt”, meghalt Isten megjelenésének napján! Hát nem csoda, hogy áldás nélkül hagyta ott a világot egy ilyen nagyszerű áldás eljövetelekor? Isten megtestesülése lökéshullámokat indított el az összes valláson és szférán keresztül, „felborította” a vallásos körök eredeti rendjét, és megrázta mindazok szívét, akik Isten megjelenésére sóvárognak. Ki nem imádja Őt? Ki nem vágyik arra, hogy lássa Istent? Isten személyesen volt jelen az emberek között sok éven át, de az ember sohasem jött rá. Ma Isten Maga jelent meg, és megmutatta identitását a tömegeknek – hát hogyne okozna ez gyönyörűséget az ember szívének? Isten valaha osztozott az emberrel örömén és bánatán, ma pedig újraegyesült az emberiséggel, és megosztja vele az elmúlt idők meséit. Miután kivonult Júdeából, az emberek nyomát sem találták. Sóvárognak arra, hogy újra találkozhassanak Istennel, miközben fogalmuk sincs arról, hogy ma újra találkoztak és egyesültek Vele. Hát hogyne kavarná ez fel a tegnap gondolatait? Kétezer évvel ezelőtt Simon, Jóna fia, a zsidók leszármazottja látta Jézust, a Megváltót, egy asztalnál evett Vele, és miután sok éven át követte Őt, mélyebb ragaszkodást érzett Iránta. Szíve mélyéből szerette Őt, mélységesen szerette az Úr Jézust. A zsidó nép semmit nem tudott arról, hogy ez az aranyhajú csecsemő, aki egy fagyos jászolban született, Isten megtestesülésének első képmása volt. Mind azt gondolták, hogy Ő ugyanolyan, mint ők, senki nem gondolta, hogy Ő bármiben is különbözik tőlük – hogyan ismerhették volna fel az emberek ezt a közönséges és hétköznapi Jézust? A zsidó nép úgy gondolt Rá, mint korának zsidó fiára. Senki nem tekintet úgy Rá, mint egy szeretetreméltó Istenre, és az emberek nem tettek semmi mást, mint vakon követeléseket támasztottak Vele szemben, arra kérve Őt, hogy adjon nekik gazdag és bőséges kegyelmet, békét és örömet. Csak azt tudták, hogy Neki, mint valami milliomosnak, mindene megvan, amit az ember valaha is kívánhat. De az emberek soha nem bántak Vele úgy, mint egy szeretett lénnyel; az akkori emberek nem szerették Őt, csak tiltakoztak Ellene, és észszerűtlen követeléseket támasztottak Vele szemben. Ő soha nem állt ellen, hanem folyamatosan kegyelmet adott az embernek, bár az ember nem ismerte Őt. Nem tett semmi mást, csak némán melegséget, szeretetet és irgalmat adott az embernek, sőt, a gyakorlat új módjait adta az embernek, kivezetve az embert a törvény rabságából. Az ember nem szerette Őt, csak irigyelte Őt, és felismerte az Ő kivételes adottságait. Honnan tudhatná a vak emberiség, hogy mily nagy megaláztatást szenvedett a szeretetre méltó Jézus, a Megváltó, amikor eljött az emberiség közé? Senki nem vette tekintetbe az Ő gyötrelmét, senki nem tudott az Ő szeretetéről az Atya Isten iránt, és senki nem tudhatott az Ő magányosságáról; bár Mária a szülőanyja volt, hogyan ismerhette volna az irgalmas Úr Jézus szívének gondolatait? Ki tudott az Emberfia által elviselt kimondhatatlan szenvedésről? Miután kéréseket intéztek Hozzá, az akkori emberek hidegen az elméjük hátsó rekeszébe száműzték és kivetették Őt. Ő ezért az utcákon kóborolt napról napra, évről évre, sok éven át sodródva, míg végül megért harminchárom kemény évet, amelyek egyszerre voltak hosszúak és rövidek. Amikor az embereknek szükségük volt Rá, mosolygós arccal meghívták Őt az otthonukba, megpróbálva követeléseket támasztani Vele szemben – miután pedig Ő megadta nekik a kívánt hozzájárulást, azonnal ki is tették a szűrét. Az emberek ették, ami az Ő szájából jött, itták az Ő vérét, élvezték a kegyelmet, amellyel Ő elhalmozta őket, ugyanakkor viszont ellenálltak Neki, mert mit sem tudtak arról, hogy ki adta nekik az életüket. Végül a keresztre szegezték Őt, de Ő továbbra sem szólt egy hangot sem. Még ma is hallgat. Az emberek az Ő húsát eszik, az Ő vérét isszák, azt az ételt eszik, amelyet Ő készít nekik, és azon az úton járnak, amelyet Ő nyitott meg számukra, de még mindig az a szándékuk, hogy elutasítják Őt; valójában ellenségükként kezelik az Istent, akitől az életüket kapták, és ehelyett azokat kezelik úgy, mint a mennyei Atyát, akik ugyanolyan rabszolgák, mint ők. Ezzel vajon nem szegülnek szembe Vele szándékosan? Hogyan történhetett, hogy Jézus meghalt a kereszten? Tudjátok? Hát nem Júdás árulta el, aki a legközelebb állt Hozzá, ette Őt, itta Őt és élvezte Őt? Vajon nem azért árulta el Júdás Jézust, mert Ő nem volt több, mint egy jelentéktelen, normális tanító? Ha az emberek valóban látták volna, hogy Jézus rendkívüli és a mennyből való, hogyan szegezhették volna elevenen a keresztre huszonnégy órára, míg végül már nem maradt lélegzet a testében? Ki ismerheti Istent? Az emberek semmi mást nem tesznek, mint kielégíthetetlen mohósággal élvezik Istent, de soha nem ismerték Őt. Ha a kisujját nyújtotta, az egész karját akarták, és elérik, hogy „Jézus” teljes mértékben engedelmeskedjen az ő parancsaiknak, az ő utasításaiknak. Ki mutatott valaha is bármit az irgalom útjából ez Emberfia iránt, akinek nincs hová fejét lehajtania? Ki gondolt arra valaha, hogy összefog Vele, hogy teljesítse az Atya Isten megbízatását? Kinek jutott Ő egyáltalán valaha is eszébe? Ki volt valaha is tekintettel az Ő nehézségeire? Az ember a legcsekélyebb szeretet nélkül ide-oda rángatja Őt; az ember nem tudja, honnan jött az ő fénye és élete, és semmi mást nem tesz, mint titokban azt tervezgeti, hogyan feszíthetné keresztre még egyszer a kétezer évvel ezelőtti „Jézust”, aki megtapasztalta a fájdalmat az emberek között. Hát „Jézus” valóban ilyen gyűlöletet kelt Maga iránt? Vajon már rég feledésbe merült mindaz, amit Ő tett? A gyűlölet, amely több ezer év alatt felgyülemlett, végül kilövell. Ti zsidók fajzatai! Mikor volt „Jézus” ellenséges veletek szemben, hogy ennyire gyűlölitek Őt? Ő oly sokat tett és oly sokat szólt – hát ebből semmi nem szolgál a javatokra? Ő az életét adta nektek, és semmit nem kért cserébe, Ő teljes valóját nektek adta – valóban még mindig elevenen fel akarjátok falni Őt? Ő mindenét nektek adta, semmit nem tartott vissza, és sohasem élvezte a világi dicsőséget, az emberek közötti melegséget, az emberek közötti szeretetet, sem az emberek között jelenlévő összes áldást. Az emberek olyan rosszindulatúak Iránta! Ő sohasem élvezte a föld minden gazdagságát, hanem az Ő őszinte, szenvedélyes szívének teljességét az embereknek szenteli, teljes valóját az emberiségnek szentelte – és ki adott Neki valaha melegséget? Ki nyújtott Neki valaha vigaszt? Az ember minden nyomást Rá halmozott, minden balszerencsét átadott Neki, az emberek közötti legszerencsétlenebb tapasztalatokat erőltette Rá, Őt hibáztatja minden igazságtalanságért, Ő pedig némán elfogadta mindezt. Tiltakozott Ő valaha bárkinek? Kért Ő valaha bárkitől egy kis ellenszolgáltatást? Ki mutatott valaha együttérzést Iránta? Közületek, mint normális emberek közül kinek nem volt romantikus gyermekkora? Kinek nem volt színes fiatalsága? Kit nem vesz körül szeretteinek melegsége? Ki nélkülözi a rokonok és barátok szeretetét? Ki nélkülözi mások tiszteletét? Ki nélkülözi a család melegét? Ki nélkülözi bizalmas barátai vigasztalását? És Ő élvezett-e ebből valaha bármit is? Ki adott Neki valaha egy kis melegséget? Ki adott Neki valaha egy cseppnyi vigaszt? Ki tanúsított valaha Iránta egy kis emberi erkölcsiséget? Ki volt valaha is toleráns Vele szemben? Ki volt valaha is Vele a nehéz időkben? Ki töltötte valaha is Vele az élet kemény szakaszait? Az ember sohasem engedett Vele szemben támasztott követelményeiből; csak követelőzik Vele szemben, gátlástalanul, mintha Neki attól, hogy az ember világába jött, az ember ökrének, lovának vagy rabjának kellene lennie, és köteles lenne mindenét az embernek adni; ha pedig nem teszi, az ember sohasem bocsát meg Neki, soha nem lesz tekintettel Rá, sohasem nevezi Őt Istennek, és sohasem becsüli Őt nagyra. Az ember túl szigorú Istenhez való hozzáállásában, mintha feltett szándéka lenne, hogy halálra gyötri Istent, és csak azután fog visszavenni Istennel szembeni követelményeiből; máskülönben az ember sohasem szállítja lejjebb Istennel szembeni követelményeit. Hogyne vetné meg Isten az ilyen embert? Nem ez napjaink tragédiája? Az ember lelkiismerete nincs sehol. Egyre azt mondogatja, hogy viszonozni fogja Isten szeretetét, de ehelyett ízekre szedi és halálra kínozza Istent. Vajon nem ez az Istenbe vetett hitének „titkos receptje”, amelyet őseitől örökölt? Nincs olyan hely, ahol ne lennének ott a „zsidók”, és ma is ugyanazt a munkát végzik, még mindig ugyanazon munkálkodnak, hogy ellenálljanak Istennek, és mindeközben azt hiszik, hogy felmagasztalják Istent. Hogyan ismerhetnék meg Istent az ember saját szemei? Hogyan kezelhetné Istenként a hús-vér testben élő ember a megtestesült Istent, aki a Lélektől jött? Ki ismerhette Őt az emberek közül? Hol az igazság az emberek között? Hol a valódi igazságosság? Ki képes megismerni Isten természetét? Ki kelhet versenyre a mennyei Istennel? Nem csoda, hogy amikor Ő eljött az emberek közé, senki sem ismerte Istent, és elvetették Őt. Hogyan tűrheti az ember Isten létezését? Hogyan engedheti, hogy a fény kiűzze a világból a sötétséget? Hát nem az ember tiszteletre méltó odaadásáról szól mindez? Hát nem ez az ember egyenes belépése? És talán Isten munkája nem az ember belépése köré összpontosul? Azt kívánom, bár összekapcsolnátok Isten munkáját az ember belépésével, jó kapcsolatot alakítanátok ki ember és Isten között, és legjobb képességetek szerint elvégeznétek azt a kötelességet, amelyet az embernek el kell végeznie. Ily módon Isten munkája ezt követően véget ér majd, és annak lezárásaként Ő dicsőséget nyer!

Lábjegyzetek:

1. „Az ember »belépése«” itt az ember engedetlen magatartására utal. Ahelyett, hogy az embereknek az életre való bemenetelét jelentené – amely pozitív –, a negatív viselkedésükre és cselekedeteikre vonatkozik. Általánosságban az ember mindazon tetteire utal, amelyek szemben állnak Istennel.

2. „Képzeletbeli félelmek sújtanak”: ez az ember félresiklott emberi mivoltát gúnyolja. Az emberiség életének rút állapotára utal, amelyben az emberek démonokkal élnek együtt.

3. „Mindenkinél jobban”: gúnyos értelemben.

4. „Egyre forróbban égő buzgalommal”: gúnyos értelemben, az ember rút állapotára utal.

5. „Elevenen elfogják”: az ember erőszakos és megvetendő viselkedésére utal. Az ember brutális és a legkevésbé sem megbocsátó Isten iránt, és abszurd követeléseket támaszt Vele szemben.

6. „Elméjében egy jól kigondolt tervvel”: gúnyos értelemben arra utal, hogy az emberek nem ismerik önmagukat, és nincsenek tisztában valóságos érettségükkel. Ez egy lekicsinylő állítás.

7. „Tiszteletre méltó”: gúnyos értelemben.

8. „Lövellnének”: az emberek rút állapotára utal, akik csak úgy füstölögnek a dühtől, amikor Isten legyőzi őket. Az Istennel való szembenállásuk mértékét jelzi.