Az emberi viselkedés soha nem érintette meg a szívemet, és soha nem tűnt Számomra értékesnek. Az ember szemében mindig szigorú vagyok vele szemben, és mindig hatalmat gyakorlok felette. Az ember összes cselekedetében alig van valami, ami az Én érdekemben történik, alig van valami, ami szilárdan megáll szemeim előtt. Végső soron minden emberi összedől előttem egyetlen suttogás nélkül; csak azután teszem nyilvánvalóvá tetteimet, hogy mindenki megismerjen Engem a saját kudarcán keresztül. Az emberi természet változatlan marad. Ami a szívükben van, az nem egyezik meg az Én akaratommal – az nem az, amire szükségem van. Amit a legjobban gyűlölök, az az ember makacssága és visszaesése, de mi az az erő, ami arra készteti az emberiséget, hogy továbbra se ismerjen Engem, hogy mindig távol tartson Engem, és soha ne cselekedjen akaratom szerint Énelőttem, hanem inkább ellenkezzen Velem a hátam mögött? Ez lenne az ő hűségük? Ez az Irántam érzett szeretetük? Miért nem tudnak megtérni és újjászületni? Miért akarnak az emberek örökké a mocsárban élni a sármentes hely helyett? Lehet, hogy rosszul bántam velük? Lehet, hogy rossz irányba tereltem őket? Lehet, hogy a pokolba vezetem őket? Mindenki hajlandó a „pokolban” élni. Amikor jön a világosság, a szemük azonnal megvakul, mert minden, ami bennük van, a pokolból származik. Az emberek azonban nem tudnak erről, és egyszerűen élvezik ezeket a „pokoli áldásokat”. Még a mellükhöz is szorítják őket, mint kincseket, rettegve attól, hogy elragadom ezeket a kincseket, és elveszem tőlük a „létük gyökerét”. Az emberek mind rettegnek Tőlem, ezért amikor a földre jövök, távol maradnak Tőlem, nem szeretnek közeledni Hozzám, mert nem akarnak „bajt hozni magukra”, hanem inkább a családjukon belüli harmóniát szeretnék fenntartani, hogy élvezhessék a „földi boldogságot”. Én azonban nem engedhetem meg az emberiségnek, hogy azt tegye, amit akar, mivel éppen az ember családjának elpusztítása az, amiért itt vagyok. Attól a pillanattól kezdve, hogy megérkezem, a béke eltűnik az otthonukból. Szándékomban áll darabokra zúzni minden nemzetet, nem is beszélve az emberiség családjáról. Ki menekülhet meg a markomból? Lehet-e, hogy azok, akik áldásokban részesülnek, vonakodásuk miatt megmenekülhetnek? Lehetséges-e, hogy azok, akiket fenyítés ér, rettegésükkel elnyerhetik szimpátiámat? Az emberek minden szavamban látták akaratomat és cselekedeteimet, de ki tud valaha is kiszabadulni saját gondolatai szövevényéből? Ki tud valaha is kiutat találni akár szavaimmal, akár szavaim nélkül?

Az ember megtapasztalta az Én szívélyességemet, az ember buzgón szolgált Engem, és az ember komolyan meghódolt Előttem, mindent megtett Értem a jelenlétemben. A mai embereknek azonban ez elérhetetlen; nem tesznek mást, mint lélekben sírnak, mintha elragadta volna őket egy éhes farkas, és csak tehetetlenül néznek Rám, szüntelenül Hozzám kiáltozva. Ám végül nem tudnak szabadulni szorult helyzetükből. Visszagondolok arra, hogy a múltban az emberek milyen ígéreteket tettek a jelenlétemben, égre-földre esküdtek a jelenlétemben, hogy szeretetükkel viszonozzák kedvességemet. Szomorúan sírtak előttem, és sírásuk hangja szívszorító, nehezen elviselhető volt. Elszántságuk miatt gyakran nyújtottam segítséget az embereknek. Számtalanszor jöttek Elém emberek, hogy behódoljanak Nekem, kedves viselkedésüket nehéz elfelejteni. Számtalanszor szerettek Engem, rendíthetetlen hűséggel, csodálatra méltó buzgósággal. Számtalanszor szerettek Engem olyannyira, hogy akár életüket is feláldozták, jobban szerettek Engem, mint saját magukat – és látva őszinteségüket, elfogadtam szeretetüket. Számtalanszor felajánlották magukat a jelenlétemben, az Én ügyemért, nem törődve a halállal, Én pedig lesimítottam az aggodalmat a homlokukról, és gondosan számba vettem az arcvonásaikat. Számtalanszor volt, hogy úgy szerettem őket, mint egy féltve őrzött kincset, és számtalanszor volt, hogy úgy gyűlöltem őket, mint saját ellenségemet. Mindazonáltal, ami az elmémben van, az az ember számára felfoghatatlan marad. Amikor az emberek szomorúak, jövök, hogy megvigasztaljam őket, és amikor gyengék, jövök, hogy segítsek rajtuk. Amikor eltévednek, útbaigazítom őket. Amikor sírnak, letörlöm könnyeiket. Ám amikor Én vagyok szomorú, ki tud Engem a szívével megvigasztalni? Amikor rettenetesen aggódom, ki veszi figyelembe az érzéseimet? Amikor bánatos vagyok, ki tudja orvosolni a sebeket a szívemben? Amikor szükségem van valakire, ki jelentkezik arra, hogy együttműködjön Velem? Lehet-e, hogy az emberek korábbi hozzáállása Irántam már elveszett, és soha nem tér vissza? Miért van az, hogy semmi sem marad meg belőle az emlékezetükben? Hogyan lehetséges, hogy az emberek elfelejtették mindezeket a dolgokat? Vajon nem azért van mindez, mert az emberiséget megrontotta az ellensége?

Amikor az angyalok zenélnek, hogy dicsőítsenek Engem, ez mindenképp felkelti az emberek iránti együttérzésemet. Szívemet azonnal szomorúság tölti el, és képtelen vagyok megszabadulni ettől a fájdalmas érzelemtől. Az emberektől való elválás, majd az emberekkel való újraegyesülés örömeiben és bánataiban képtelenek vagyunk érzéseket megosztani egymással. Elválasztva fent a mennyben és lent a földön, ritka az az alkalom, amikor az ember és én találkozhatunk. Ki tud megszabadulni a korábbi érzések iránti nosztalgiától? Ki tud felhagyni a múlton való merengéssel? Ki ne reménykedne a múlt érzéseinek fennmaradásában? Ki ne sóvárogna visszatérésem után? Ki ne vágyakozna az emberekkel való újraegyesülésem után? Szívem nagyon nyugtalan, és az ember lelke mélységesen aggódik. Bár lélekben egyformák vagyunk, mégsem lehetünk gyakran együtt, és nem láthatjuk egymást gyakran. Így az egész emberiség élete tele van bánattal, és hiányzik belőle az életerő, mert az ember mindig is vágyott Utánam. Olyan ez, mintha az emberi lények az égből levert tárgyak lennének; nevemet kiáltják a földön, felemelve tekintetüket Hozzám a földről – de hogyan menekülhetnek meg a ragadozó farkas állkapcsától? Hogyan szabadulhatnak meg fenyegetéseitől és kísértéseitől? Hogyne áldoznák fel magukat az emberek, mivel engedelmeskednek az Én tervem rendjének? Amikor hangosan könyörögnek, elfordítom tőlük az arcomat, nem bírom tovább nézni őket; de hogyne hallanám meg könnyel teljes kiáltásaikat? Helyre fogom hozni az emberi világ igazságtalanságait. Saját kezemmel végzem majd a munkámat az egész világon, megtiltva a Sátánnak, hogy újra kárt tegyen népemben, megtiltva az ellenségnek, hogy újra azt tegyen, amit akar. Király leszek a földön, és oda helyezem át a trónomat, minden ellenségemet arra kényszerítve, hogy a földre boruljon, és megvallja Előttem bűneit. Szomorúságomba harag vegyül, az egész világegyetemet laposra taposom, senkit sem kímélve, és rémületet ültetek ellenségeim szívébe. Az egész földet romhalmazzá teszem, és ellenségeimet a romokba döntöm, hogy ezután többé ne rontsák meg az emberiséget. Tervem már meg van határozva, és senki – bárki legyen is az – nem változtathatja meg. Miközben fenséges pompával a világegyetem fölött barangolok, az egész emberiség újjá lesz teremtve, és minden újjáéled. Az ember nem fog többé sírni, nem fog többé segítségért kiáltani Hozzám. Akkor a szívem örülni fog, és az emberek ünnepelve térnek vissza Hozzám. Az egész világegyetem, tetejétől az aljáig, ujjongani fog...

Ma a világ népei között azt a munkát végzem, amelynek elvégzésére vállalkoztam. Az emberek körében mozgok, tervem szerint végezve minden munkát, és az egész emberiség az Én akaratom szerint osztja fel a különféle nemzeteket. A földön élő emberek figyelmüket saját rendeltetési helyükre irányítják, mert a nap valóban közeledik, és az angyalok megszólaltatják harsonáikat. Nem lesz több késedelem, és az egész teremtés örvendezve táncolni kezd. Ki hosszabbíthatja meg az Én napomat saját akaratából? Egy földlakó? Vagy a csillagok az égen? Vagy az angyalok? Amikor kijelentem, hogy elkezdem Izráel népének üdvözítését, az Én napom az egész emberiségre rányomja a bélyegét. Minden ember fél Izráel visszatérésétől. Amikor Izráel visszatér, az lesz az Én dicsőségem napja, és az lesz az a nap is, amikor minden megváltozik és megújul. Mivel az igazságos ítélet közvetlenül közeledik az egész világegyetemhez, minden ember félénkké és rémültté válik, mert az emberi világban az igazságosságról sosem hallottak. Amikor az igazságosság Napja megjelenik, a Kelet megvilágosodik, amely azután az egész világegyetemet megvilágítja, és mindenkit elér. Ha az ember valóban képes megvalósítani az Én igazságosságomat, akkor mitől kellene félni? Egész népem várja az Én napom érkezését, mindannyian vágynak az Én napom eljövetelére. Arra várnak, hogy megtorlást hozzak az egész emberiségre, és hogy elrendezzem az emberiség rendeltetési helyét az Én szerepemben az igazságosság Napjaként. Királyságom az egész világegyetem felett formát ölt, és trónom emberek százmillióinak szívében uralkodik. Az angyalok segítségével nagyszerű megvalósításom hamarosan gyümölcsözővé válik. Minden Fiam és az Én népem sóvárogva várja visszatérésemet, arra vágyva, hogy újra egyesüljek velük, és soha többé ne váljunk el egymástól. Hogyne száguldhatna egymás felé örömteli ünneplésben királyságom sokasága, mivel együtt vagyok velük? Lehet ez egy olyan újraegyesülés, amelyért nem kell árat fizetni? Minden ember szemében tiszteletreméltó vagyok, mindenki szavai Engem hirdetnek. Sőt, amikor visszatérek, minden ellenséges sereget legyőzök. Eljött az idő! Elindítom munkámat, Királyként fogok uralkodni az emberek között! Visszatérésem ideje elérkezett! Épp indulni készülök! Ez az, amit mindenki remél, ez az, amit mindenki kíván. Hagyom, hogy az egész emberiség meglássa az Én napom érkezését, és mindannyian örömmel üdvözöljék az Én napom eljövetelét!

1992. április 2.