Az ember elesik világosságom közepette, és szilárdan áll az Én üdvösségem miatt. Amikor üdvösséget hozok az egész univerzumnak, az ember megpróbálja megtalálni a módját, hogy belépjen az Én helyreállítási áramlatomba, mégis sokan vannak, akiket nyomtalanul elsodor a helyreállítási áramlat; sokan vannak, akik megfulladnak és akiket elnyel az áradat; és sokan vannak azok is, akik szilárdan állnak az áradat közepette, akik soha nem veszítették el az irányérzéküket, és akik így követték az áradatot a mai napig. Lépésben haladok az emberrel, mégis, az ember még soha nem ismert Engem; csak a külső megjelenésemet és öltözékemet ismeri, de nem tud a Bennem rejtőző gazdagságról. Bár Én ellátom az embert és adok neki mindennap, ő soha nem képes az igaz elfogadásra, soha nem képes elfogadni az Általam adott összes gazdagságot. Teljesen kifürkészem az ember romlottságát; Számomra belső világa olyan tiszta, mint a fényes hold a vízen. Nem bánok az emberrel felületes módon, és nem látszatot kelteni szeretnék vele; csak arról van szó, hogy az ember nem tud felelősséget vállalni önmagáért, és így az egész emberiség mindig is romlott volt, és még ma is képtelen kivonni magát az ilyen romlottságból. Szegény, szánalmas emberiség! Miért van az, hogy az ember szeret Engem, de nem képes követni Lelkem szándékait? Tényleg nem ismertettem meg Magamat az emberiséggel? Az ember valóban soha nem látta az arcomat? Lehetséges, hogy túl kevés irgalmat tanúsítottam az emberiség iránt? Ó, az egész emberiség lázadói! El kell pusztítani őket a lábam alatt; el kell tűnniük fenyítésem közepette, és azon a napon, amelyen nagy munkám befejeződik, ki kell őket vetni az emberiség köréből, hogy az egész emberiség ismerje csúnya arcukat. Az embernek nehéz meglátnia az arcomat vagy meghallania a hangomat, mert az egész világ túlságosan zavaros, és túl nagy a lármája; így az ember túl lusta ahhoz, hogy megkeresse az arcomat, és megpróbálja megérteni szívemet. Nem ez az oka az ember romlottságának? Nem ezért szűkölködik az ember? Az egész emberiség mindig is az Én ellátásom alá tartozott; ha nem így lenne, ha nem lennék irgalmas, ki maradt volna életben a mai napig? A Bennem lévő gazdagság páratlan, mégis minden katasztrófa is az Én kezemben van – és ki tud megmenekülni a katasztrófa elől, amikor csak akar? Vajon az ember könyörgései, vagy a szívében rejlő sírás lehetővé teszi-e ezt számára? Az ember soha nem könyörgött igazán Hozzám, és így az egész emberiség között soha senki sem élte le egész életét igazi fény közepette; csak olyan fényben élnek, amely szeszélyesen villódzik, el-eltűnve a szem elől. Ez vezetett az emberiség mai hiányosságaihoz.

Mindenki türelmetlenkedik, buzgón mindent megtesz Értem, hogy kapjon Tőlem valamit, ezért az ember pszichológiájával összhangban ígéreteket adok neki, hogy igaz szeretetet ébresszenek benne. Valóban az ember igazi szeretete az, ami erőt ad neki? Vajon az ember Irántam való hűsége az, ami megmozgatta Lelkemet a mennyben? A Mennyet soha a legcsekélyebb mértékben sem indították meg az ember tettei, és ha az emberrel való bánásmódom minden cselekedetén alapulna, akkor az egész emberiség fenyítésem közepette élne. Sok embert láttam, akinek könnyek csordultak végig az arcán, és sok embert láttam, aki szívét ajánlotta fel gazdagságomért cserébe. Az ilyen „jámborság” ellenére soha nem adtam oda felelőtlenül mindenemet az embernek a hirtelen késztetései miatt, mert az ember soha nem volt örömmel hajlandó Nekem szentelni magát. Lerántottam minden ember álarcát, és a tűz tavába dobtam ezeket az álarcokat, s ennek eredményeként az ember állítólagos hűsége és könyörgései soha nem álltak szilárdan Előttem. Az ember olyan, mint a felhő az égen: Amikor üvölt a szél, fél a hatalmas erejétől, és ezért sietve utána lebeg, mélyen rettegve, hogy lázadó mivolta miatt lesújtanak rá. Nem ez az ember csúnya arca? Nem ez az ember úgynevezett alávetettsége? Nem ez az ember „igazi érzése” és színlelt őszintesége? Sokan nem hagyják meggyőzni magukat mindazon állítások által, amelyek az Én számból hangoznak el, és sokan nem fogadják el értékelésemet, és ezért szavaik és tetteik felfedik, hogy el akarnak árulni Engem. Ellentétes az ember régi természetével, amiről beszélek? Nem adtam-e az embernek megfelelő meghatározást a „természet törvényei” szerint? Az ember nem veti alá magát Nekem igazán; ha valóban keresne Engem, nem kellene olyan sokat mondanom. Az ember értéktelen szemét, és fenyítésemet kell használnom, hogy tovább kényszerítsem; ha nem így tennék, hogyan – jóllehet az ígéretek, amiket adok neki, elegendőek az élvezetéhez – indulhatna meg a szíve? Az ember sok éven át mindig fájdalmas küzdelem közepette élt; mondhatni, mindig kétségbeesésben élt. Ennek következtében egészen az elcsüggedésig gyötrődik, lelke kimerül, ereje elfogy, ezért nem fogadja örömmel a gazdagságot, amit adok neki. Még ma sem tudja senki elfogadni Tőlem a lélek minden édességét. Az emberek csak szegények maradnak, és várják az utolsó napot.

Sokan szeretnének igazán szeretni Engem, de mivel a szívük nem az övék, nincs uralmuk önmaguk felett. Sokan igazán szeretnek Engem, mivel megtapasztalják az Általam adott megpróbáltatásokat, de képtelenek felfogni, hogy valóban létezem, és pusztán az ürességben szeretnek Engem, nem pedig tényleges létezésem miatt. Sok ember Elém teszi a szívét, és utána nem figyel a szívére, és így szívüket elragadja a Sátán, amikor csak alkalma adódik rá, majd elhagynak Engem. Sok ember igazán szeret Engem, amikor a szavaim ellátják őket, mégsem ápolják szavaimat lelkükben, hanem lezseren köztulajdonként használják őket, és visszadobják oda, ahonnan jöttek, amikor csak kedvük tartja. Fájdalmak közepette minden ember Engem keres, és Rám tekint a megpróbáltatások közepette; békesség idején élvez Engem, veszélyben megtagad Engem, amikor elfoglalt, elfelejt Engem, és szabadidejében néhány felületes erőfeszítéssel bánik Velem. És még soha senki nem szeretett Engem egész életén át. Azt kívánom, hogy az emberek őszinték legyenek Előttem. Nem kérem, hogy bármit is adjanak Nekem, hanem csak azt, hogy vegyenek Engem komolyan, hogy ahelyett, hogy hízelegnének Nekem, engedjék meg, hogy viszonzásként megszerezzem az őszinteségüket. Megvilágosításom, megvilágításom és szívem vére áthat minden embert, de az ember minden cselekedetének valódi ténye is áthat minden embert, akárcsak az, hogy megtéveszt Engem. Mintha az emberi megtévesztés összetevői az anyaméhtől fogva vele lennének, mintha születése óta birtokolna különleges csalási készségeket. Továbbá soha nem árulta el a csalást; soha senki nem látott át ezeknek a csaló képességeknek a forrásán. Ennek eredményeként az ember megtévesztés közepette él anélkül, hogy észrevenné, és olyan, mintha megbocsátana magának, mintha ez inkább Isten elrendezése lenne, mintsem hogy Engem szándékosan megtévesztene. Nem ez a valódi forrása annak, hogy az ember megtéveszt Engem? Nem ez az ő cselszövése? Soha nem zavart meg az ember hamis mézesmázos beszéde, mert régen rájöttem a lényegére. Ki tudja, mennyi tisztátalanság van a vérében, és mennyi van a Sátán mérgéből a velőjében? Napról napra felhalmozódik, és az ember hozzászokik, egyáltalán nem érezve a Sátán által okozott szenvedést, és így nem törődik azzal, hogy kiderítse az „egészséges létezés művészetét”.

Amikor az ember távol van Tőlem, és amikor próbára tesz Engem, elrejtőzöm előle a felhők között. Ennek következtében nyomomat sem találja, és csak a gonoszok kezéből él, megtéve mindent, amit kérnek. Amikor az ember közel van Hozzám, megjelenek neki, és nem rejtem el előle az arcomat, és ekkor látja az ember kedves tekintetemet. Hirtelen észhez tér, és az Irántam való szeretet természetes módon felbukkan benne. Szívében hirtelen egyedülálló édességet érez, és azon töpreng, hogyan nem tudott az univerzumban való létezésemről. Így az ember jobban megérzi kedvességemet, és ráadásul értékességemet. Ennek eredményeként soha többé nem akar elhagyni Engem, hanem ehelyett túlélése fényének tekint Engem, és mélyen félve, hogy elhagyom, szorosan átölel. Nem hat meg az ember buzgósága, de „irgalmat” adok neki a szeretete miatt. Ebben az időben az ember azonnal az Én próbatételeim közepette él. Eltűnik az arcom a szívéből, és azonnal érzi, hogy üres az élete, és a gondolatai a menekülés felé fordulnak. Ebben a pillanatban az ember szíve feltárul. Nem a természetem miatt ölel át, hanem azt kéri, hogy védjem meg őt szeretetem miatt. Mégis, amikor szeretetem visszaüt az emberre, ő azonnal meggondolja magát; felbontja Velem kötött szövetségét, és elszakad ítéletemtől, soha többé nem akar többé kedves arckifejezésemre nézni, így megváltoztatja a véleményét Rólam, és azt mondja, hogy soha nem mentettem meg az embert. Az igaz szeretet valóban nem foglal magában mást, csak irgalmat? Csak akkor szeret Engem az ember, ha ragyogó fényem alatt él? Visszatekint a tegnapra és a mában él – nem ez az emberi állapot? Tényleg ilyenek lesztek még holnap is? Azt akarom, hogy az ember szíve legmélyéről vágyakozzon rám, ne pedig arra vágyakozzon, hogy külsőségekkel tegyen eleget Nekem.

1992. március 21.